7. fejezet - Meghitt pillanatok

Sziasztok! :)

Először is köszönöm szépen a kritikákat, nagyon örültem neki, hogy ennyit és ennyien írtatok, s foglalkoztat szinte mindenkit a baba kérdés. :D Nos, akkor mivel Laura jelezte, hogy szeretne választ kapni az Angelicás kérdésére, ezért ezt most megválaszolom. Meg a végén még az Emmett kérdést is. No, beleírtam a fejezetbe is, ahogy előszörre is terveztem ezt az Angelica kérdést, csak nem annyira részletesen. Szóval Angelica meglepődött, nagyon is, csak erre a fejire hagytam a magyarázkodást – ha így tetszik -, és a nővér elsősorban a munkáját végezte, utána pletyizett magában, amit Edward tudomásul vett és egy mondatával szépen el is intézte. ;) Biztos rájöttök, hogy mire is gondolok. ;) Ám egyébként Edward már több, mint egy éve „ismeri” Bellát, amikor volt az a Port Angelesi éjjeli találkozójuk. Emlékeztek? Még a Végzetes találkozásban volt az a jelenet. Akkor a történetben 1939-et írtunk – mert akkor volt Bella tizenhét éves -, most pedig már 1940 október-novembert ír a naptár. Bella születésnapja után vagyunk, amelyik napon ugye kiderült, hogy terhes. És innentől kezdve még inkább lelassultak a dolgot, ahogy tőlem már megszokhattátok. Néha – na jó legtöbbször -, egy nap két fejin keresztül is tart, ha nem többön. :$ Tehát ha Angelica csak később tudta meg, hogy Edwardnak van kedvese, Bella személyében, attól még ők együtt voltak - együtt lehettek -, s akár már akkor megfoganhatott a baba is. Óh, és ne feledjétek, hogy a gyűrű is Bella ujján van. ;)

És akkor most jöjjön az Emmett, Alice és Jasper kérdés. Drágáim, benne volt a fejiben, hogy Jasper és Emmett elmentek Dél-Amerikába, hogy kutassanak a legendák után, hogy fel tudjanak készülni a szülésre. :) Egyébként nem sokára ők is jönnek majd haza, szóval nem kell sokat kibírnotok nélkülük. Alice nélkül sem, mert ugye ő sincs most otthon, hogy figyelje a jövőt. No, de ezt majd később. ;)

Már csak annyit: a kritika verseny még mindig tart, várom a véleményeket, és a kérdéseket is, ha olyan van, amit meg tudok válaszolni úgy, hogy közben nem lövök le poént. :D A kritikában jelezzétek, és a kövi feji elején megválaszolom. Rettentően sajnálom, hogy nem tudok egyenként válaszolni a kritikáitokra, de remélem így egy kicsit jóvá tudom tenni! :$

Jó olvasást kívánok és puszi! :) Óh, majd elfelejtettem, 16 éven aluliak számára hm nem ajánlott. :D De úgyis tudom, hogy mindenki elolvassa. Én szóóóltam. :D

A fejezetet ajánlanám Amymnek, aki úgymond kikunyermálta azt a bizonyos 16-os részt. :D És köszönöm a segítséged Drága, azt, hogy elolvastad nekem, amikor szükségem volt a véleményedre róla. Szeri! :)))

Krisznek is köszönöm, hogy sokat foglalkozik a ficcemmel és ötletelve ad segítséget, amikor valamilyen problémában megakadok!

Na most már tényleg jön a feji. :D

Angelica jött érte, s egy köszönömmel átvette tőlem. Fülemet megcsapta apám jellegzetes hangja.

- Nagyon fontos dologról van szó, Jacob, amiben csak te segíthetsz. Sok múlhat rajta…

- Mondja doki, ne kerteljen. Mit akar? – tért a lényegre Jacob türelmetlenül, de nem tudtam igazán összpontosítani Angelica – és a kórházban lévő emberek - gondolatai miatt sem. Folyamatosan azon járt a nővér elméje, hogy Bella terhes, és még csak össze sem házasodtunk annak ellenére, hogy látta a gyűrűt Bella ujján. Mivel a házasságnak híre ment volna egy ilyen kisvárosban… Ez pedig nem hogy illetlenség volt, de egyenesen elfogadhatatlan a társadalom és Angelica szerint is.

Furcsállotta azt is, hogy Bella már egy hat hónapos kismamának tűnik, s felrémlett előtte az az idő, amikor még először találkozott Bellával úgy, hogy megtudta a kedvesem. Az emlék átsuhant elméjén – nem olyan tisztán és pontosan -, akaratlanul is elterelve így kíváncsiságomat a beszélgetés részleteiről.

- Jó napot kívánok! Miben segíthetek? - kérdezte Angelica kedvesen.

- Jó napot! Öhm… Edward Cullent keresem. - Arcán halvány pír jelent meg nevem kimondásakor, mikor zavartan füle mögé tűrte tincseit. Angelica egy pillanatra ledöbbent.

- Ó, ha megkérdezhetem, honnan ismeri Edwardot? - kérdezte Angelica már nem éppen barátságos hangon.

- Um… a… a kedvese vagyok - nyögte ki, kis vörös rózsa piroslott arcának jobb oldalán.

Angelica ajkai elnyíltak döbbenetében.

- Edward épp… Most jön.

- Valamit elfelejtettél, Edward? – szólt oda hozzám Angelica érdeklődve – egy kissé értelmetlen arckifejezéssel -, mire feleszméltem. Szerencsémre, Angelica túlságosan is lekenyerezhető volt egy bársonyos hanggal, vagy egy mosollyal, amit most is bevetettem.

- Nem – mosolyogtam, aminek hatására rögtön arra gondolt, hogy képtelenség lenne, hogy Bellát valaha is magára hagynám a „babával”. Ahogy ő nevezte magában. Enyhén elhúztam számat. - Megyek, minél előbb pihenhessen a feleségem – szúrtam a végére, hogy eloszlassam minden ebbéli gondolatát. Szája elnyílt döbbenetében, miközben én lassan megfordultam, s a kijárat felé véve az irányt, figyelmemet visszatereltem apám és Jacob beszélgetéséhez. Igencsak lemaradtam a lényegről Angelicának hála.

- Megengeded, Jacob? – kérdezte Carlisle, Jake csak pár pillanatig mérlegelte a helyzetet és apám kérését.

- Ha ez segít, doki… - sóhajtotta végül. – Amit nagyon remélek, bár még mindig nem értem, mit is akar ebből kihozni… - fanyalgott. Carlisle megkönnyebbülten és egy halvány mosollyal lépett az egyik szekrényhez, amelyből kivett pár fiolát és egy injekciós tűt, majd visszament Jacobhoz.

– És most? – mutatott Jacob a fiolákra apám kezében.

- Csak… töltsd tele - adta át neki, mire Jacob elfintorodott, aztán megtöltötte a fiolákat a nyálával. Addig Carlisle elővette a tűt, s vért vett Jacobtól.

Kiléptem a kórház ajtaján, s úgy szívtam tüdőmbe az oxigént, mintha valaki fojtogatna, s az életem múlna rajta. Egyáltalán hogy gondolhat ilyenre Carlisle? Miből gondolja, hogy ez egyáltalán lehetséges? Ezt soha nem fogom megengedni neki, még ha a megoldás ebben rejlene, akkor sem!

Indulatosan lépkedtem az autó felé, az sem érdekelt, hogy a járókelők furcsán méregetnek. Először megpróbálta elrejteni előlem, de tudta, hogy úgyis meg fogom látni a gondolatát. Aggódott, hogy mit fogok szólni hozzá, azonban nincs semmi vesztenivalónk azzal, ha megnézi ezt a lehetőséget is – fogalmazta meg magában.

Szemeimmel végigsimogattam Bella törékeny testét a kocsiban. Nem! Kevés az az öt nap… Túl kevés ahhoz, hogy Carlisle ezt kikísérletezze. Még neki is kevés… Bizonytalan és kockázatos.

- Hol van… Jacob? – kérdezte rögtön Bella, ahogy beszálltam hozzá a kocsiba. Gyöngéden hátradöntöttem őt az ölelésembe, ahogy ide is hoztuk, majd végigsimítottam homlokát. Most nem volt lázas, szerencsére.

- Carlisle-lal beszél – adtam meg a választ. Úgysem lenne értelme hazudnom neki.

- És… te hogyhogy nem… vagy ott? – billentette fejét oldalra, hogy fel tudjon nézni rám. Kérdő tekintetében nem csak a kíváncsiságot fedeztem fel, meg volt fűszerezve az értetlenség parányi szikrájával.

- Mert én inkább veled vagyok, kedvesem – húztam végig hüvelykujjam száraz, cseresznyepiros ajkán. Légzése elakadt egy pillanatra, majd válaszul megcsókolta ujjamat. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt tüdőmből, majd mélyet szippantottam a zárt tér édeskés, mámorító illatából. A kínzó, kaparó szomjúság a torkomban nem múlt, csak erősödött a ritka vadászatoknak köszönhetően.

Pár perc telt csak el, mikor meghallottam Jacob egyenletes lépteit a kórházban, majd ahogy elköszön Angelicától. Kitárult az ajtó, és én megláttam őt. Tekintetünk összekapcsolódott, vádlón néztem őt, mintha engem ki akartak volna zárni az ő kettejük kis titkából. Csak épp sikertelenül.

Jacob elkapta a tekintetét, s beszállt a kocsiba. Bella lábát az ölébe vette, és halványan rámosolygott.

- Indulhatunk, Esme – szólaltam meg halkan, mire ő bólintott, majd elfordította a kulcsot és a motor felzúgott. Jacob továbbra is kerülte azt, hogy rám nézzen bármi oknál fogva, de a gondolatai bőven elegek voltak számomra.

- Miről… beszéltetek Carlisle-lal? – bökte ki Bella nehezen. Jacob egy másodperc erejéig lemerevedett, teste megfeszült. Nem akart hazudni Bellának, az egész teste viszolygott tőle. De Carlisle megkérte, úgy vélte nem lenne jó, ha ezzel is felizgatnánk Bellát. Jacob pedig most hallgatott rá.

- Csak az új farkas lányról beszéltünk – mondta végül, s remélte, hogy Bella nem akar még többet tudni. Bár ismerte már annyira, hogy tudja ez eleve rossz gondolat volt. Magamban felhorkantottam.

- Miért valami… baj van? – nyögte ki azonnal szerelmem.

- Nem, dehogy – nyugtatta Jacob. – Csak a doki, kíváncsi volt… - keresgélt valami jó ok után, amit Bellának mondhat. – Mert azt hitte, csak fiú ágon öröklődik a farkasság… - próbálta megregulázni az arcizmait is, hogy ne árulja el magát.

- Óh… - lehelte Bella. – Lány… Lányok nem tud… nának átváltozni? – kérdezte elgondolkodva.

- Nos… Még sosem fordult elő ilyen egyik leszármazott családjában sem. Aileen… egyedi eset, a szó minden értelmében – húzta el száját Jacob. – Az apja Levi Uley, talán ezért. Még az öregek sem értik igazán – vont vállat érdektelenül. Valóban nem foglalkoztatta igazán a kérdés.

- De… akkor lehetséges… hogy vannak még lányok, akik… át tudnak változni – vonta le következtetést Bella.

- Lehet – felelt Jacob.

- Ez akkor… azt is jelenti, hogy ők is öröklik… ezt – mondta Jacobra nézve, azonban ő kerülte Bella pillantását.

- A gén, úgy gondolják a törzs öregei, hogy mindenkiben megvan, akinek a felmenői közt farkasok vannak. A nőkben azért, hogy… továbbörökítsék a gént… - halkult el hangja, s enyhén elpirult.

- Ühüm – simította meg pocakját Bella.

– Pihenj, Bells – próbálta meg kikerülni Jacob az újabb kérdés áradatot. – Elég rosszul festesz.

- Kösz, Jacob fanyalgott Bella. - Kicsit… fáradt vagyok – ismerte be, s lehunyta szemeit. Pár perc után már hallottam az egyenletes szuszogást, amiből tudtam, hogy elszenderedett. Olyan volt, mintha már valamivel jobban lenne. Vagy csak ezt akartam hinni.

Nem akartam felkelteni Bellát, így az utat a kocsival tettük meg hazáig, míg én kifele bámultam az ablakon, s gondolkodtam. Minden apróság eszembe jutott, amióta csak megismertem szerelmemet, minden mozdulata beleivódott az agyamba – ez még akkor is így lett volna, ha nincs vámpír memóriám -, érintései minden alkalommal egy kicsit felolvasztották jégbe fagyott szívemet. S most nézhetem, ahogy kísérleteznek rajta, ahogy kihord egy szörnyeteget…

Amilyen én is vagyok.

Miután Esme leparkolt a garázsban, az ölembe vettem Bellát. Lassan nyitogatta ki szemeit, majd elköszönt Jacobtól. Most nem is bántam, hogy haza kellett mennie, s egy kis ideig nem kell hallgatnom a gondolatait. Nyomasztóak és fájdalmasak voltak igazságtartalmuk miatt.

Rose már idegesen toporgott a nappaliban, de persze ezt akkor sem mutatta volna aki, ha az élete múlt volna rajta. Összepréselt ajkakkal nézte, ahogy Bellát gyöngéden a kanapéra fektetem.

- Esme készítenél valami ennivalót Bellának? – fordultam hátra, hogy ránézhessek.

- Persze, drágám – lépett a konyhába azonnal.

- El kell mennünk vadászni, de utána visszakötöm az infúziót – mondtam Bellának. – Addig megpróbáljuk, hogy tudsz-e enni valamit. Jó? – simogattam meg arcát.

- Az jó lesz… - felelt, miközben Esme már vissza is tért egy szendviccsel, amit átadott Bellának.

- Először mi megyünk, Rose, aztán te meg Esme – jelentettem ki, de előre tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet. Testvérem már nyitotta volna száját, hogy hangosan is ellenkezzen. – Nem szeretnéd te sem, hogy Esme egyedül menjen, igaz? – folytattam kíméletlenül, miközben Bella beleharapott a szendvicsbe. Megkönnyebbüléssel töltött el, hogy nem lett tőle rosszul. Vagy legalábbis nem azonnal.

- Akkor miért nem te kíséred el? – kérdezett vissza Rosalie szenvtelenül.

- Mert nem akarok soká távol lenni Bellától – szorítottam össze fogaimat, s olyan gyorsan mondtam, hogy csak ő, és Esme hallja.

- Én pedig nem akarom egyedül hagyni veled – sziszegte vissza Rose idegesen. Még a végén telebeszéled a fejét valamivel – fogamat csikorgatva néztem Rosalie-ra.

- Gyorsan megfordulok fiam, maradj csak Bellával – lépett mellém Esme békítően.

- Tessék? – kapta fel pillantását Esmére Bella. – Edward… ne hagyd egyedül Esmét – kért gyöngéden.

Magamban mélyen felsóhajtottam. Nem akartam egyedül hagyni Bellát Rose-zal, nem akartam, hogy telebeszélje a fejét mindenféle ostobasággal, mi lenne jó a „babának” – figyelmen kívül hagyva Bella szükségleteit -, ahogy ő nevezte magában. Viszont Esmét sem akartam kitenni annak, hogy esetleg találkozzon Aileennel, vagy a másik két farkassal a falkából. Carlisle-t pedig nem várhatjuk, hogy hazaérjen, ha a fejébe vesz valamit…

- Nem fogom – biztosítottam róla, majd homlokon csókoltam. – Menjünk – álltam fel rossz érzéssel a mellkasomban. Figyelmeztető pillantást küldtem Rose felé, majd Esmével együtt kiléptünk a hátsó ajtón.

Nem mentünk messze az erdőben, mint máskor. Mindketten a ház közelében akartunk maradni, s soká sem akartunk időzni. Amikor megéreztem az állat vérének illatát, az ösztöneim átvették felettem a hatalmat, és csak a kínzó, torkomat kaparó szomjúság enyhítése volt a legfőbb célom. Agyamat vörös lepel fedte le, ahogy kiszabadult ketrecéből a bennem őrzött szörnyeteg, s úgy éreztem, most lehetetlenség lenne visszaűznöm őt a mélybe, ahova való. S ahová eddig is száműztem minden pillanatban…

Ennek ellenére fél órával később már enyhült az érzés. El nem tűnt, nem is fog sohasem, de elviselhetőbb volt az égés. A házhoz visszaérve azonban a szörnyeteg ismét a ketrecét feszegette, s tombolva akart ismét kitörni, hogy enyhítse az erősödő szomjúságot. Orromat eltelítette a bódító illat, édeskés aroma, amely összekeveredett egy másik, kevésbé vonzó – ám még így is íncsiklandozó -, vérszaggal.

A szám önkéntelenül telt meg a méreggel, torkom lángolt, de csak azzal tudtam törődni, hogy mi baja lehet a szerelmemnek. - Bella – suttogtam, s a pillanat egy tört részéig lemerevedtem a félelemtől. Ezt nem tehette Rose! – bizonygattam magamban, miközben befutottam a nappaliba.

A látványtól ledermedtem, s ahogy végignéztem Rose gondolataiban, mi történt a harag elemi erővel nyomta el a bennem lakozó vámpírt. Dühös voltam, és ettől a legbűnösebb vágy fogott el. Hogy kárt tegyek a testvéremben, akivel most farkasszemet néztünk. Testem megfeszült, hogy megpróbáljam kordában tartani magamat.

- Edward? – hatolt tudatomba Bella gyönge – de az eddigi állapotánál így is erősebb - hangja.

- Hogy tehetted, Rose? – sziszegtem összeszorított fogaimon keresztül, alig hallhatóan. – Felelőtlen vagy és bolond! – remegtem meg egész testemben, s kezeim ökölbe szorultak.

- Mert megadtam a magzatnak azt, amit ti nem? – ejtette ki a szavakat mérges-dacosan, megfeszült izmokkal.

- Mert nem vagy orvos, nem tudhatod, milyen veszélynek tetted ki Bellát. – Most már a hangom is remegett az elfojtott dühtől.

- Amint látod, jól van, jobban, mint eddig valaha – kelt ki magából. Megindultam Rose felé, de Bella megállított.

- Edward… kérlek. Rose csak jót akart – nyújtotta felém a kezét.

- Menj Rose, menj vadászni! - szólítottam fel undorodó arccal. Esme, aki kint várakozott, biztosított róla, hogy ő majd elkíséri Rose-t. – Menj! – kiáltottam rá. Az sem érdekelt jelen pillanatban, hogy egyedül megy-e vagy sem, csak az, hogy eltűnjön a szemem elől, hogy el tudjam fojtani magamban a most iránta érzett szemérmetlen és bűnös utálatomat.

Testvérem – ha még nevezhettem annak - először Bellára nézett, s miután ő aprót bólintott elillant a nappaliból. Mély levegőt vettem, szám megrándult, ahogy a megmaradt vér szaga végigszántotta torkomat. Visszatartva lélegzetemet eltűntettem a poharat, Carlisle dolgozószobájában kimostam fertőtlenítő szerrel, hogy elnyomja a szagát.

- Edward, tudom, hogy dühös vagy, de ne Rose-t hibáztasd, kérlek! – teltek meg könnyekkel szemei, miután visszatértem hozzá. Hallottam magam is, hogy a szíve mennyivel erősebben vert, egyenletesebben, ahogy a levegővételei is helyre álltak. De, amit Rose tett… Képtelen voltam megbocsátani neki, s egyelőre azt sem tudtam elképzelni, hogy valaha ez az érzés megváltozzon. Ebben a percben nem.

Olyan volt, mintha a saját testvérem elárulva engem, tőrt döfött volna a hátamba, s ezzel veszélyeztette a szerelmem életét. Bella még ember volt, Carlisle sem tudta megmondani, mi fog történni, ha vért iszik, hogy mi lesz a magzat hatása Bellára. Ezért volt fontos, hogy Jasper és Emmett találjanak valamit Dél-Amerikában. Ami segíthet megfejtenünk, mi fog történni a szüléskor. Nem elégedtem meg annyival, amennyit most tudtunk, mert az csak egyet jelentett. A véget.

- Szerelmem? – buggyantak ki Bella könnyei, s végigfolyva arcán vékonyka csíkot húztak. Felém nyújtott keze lassan elernyedve elkezdett visszahanyatlani. De nem engedtem. Hagytam, hogy hideg tenyerembe érjen az övé, majd összekulcsolva kezeinket leültem mellé a kanapéra.

- Sajnálom, de igen is, Rose hibája – sütöttem le szemeimet, s pillantásom ujján lévő gyűrűre esett. Még ha papír nélkül is, de jelezte, hogy Bella hozzám tartozik, s nem választhat el tőle senki és semmi. Még a halál sem. Összekulcsolt kezeinkről a pocakjára néztem, ami minden baj okozója. Minden, ami eddig történt az ő hibája volt. Azé a szörnyetegé, aki Bellában növekedett, s ami bennem is lakozik. Ismét elöntött az undor, magam iránt. – Nem lett volna szabad orvosi felügyelet nélkül vért innod – néztem fel rá keményen.

- Én ittam meg, nem ő. Mondhattam volna azt is, hogy nem. De én nem így tettem – halkult el hangja mondandója végére, majd szabad kezét felemelve megsimogatta arcomat. – De jól vagyok, és ez a lényeg, nem? – suttogta.

- De mi van, ha… - akartam mondani, hogy a magzat megerősödik vele együtt, s még rosszabbra fordul a helyzet. Nem hagyta, hogy kiejtsem a szavakat, ujját finoman rárakta ajkaimra, megbénítva ezzel. Olyan régen éreztem már szájának puhaságát, ahogy az enyémhez ér, s most összekulcsolt kezeinktől hirtelen elindult testemben a forróság, felkúszott egészen az arcomig képzeletem izgató képeitől.

Bella megnyalta ajkait, szemeiben már nem csak a könnyek csillogtak, ahogy felém hajolt, majd megcsókolt. Mély sóhaj tört fel belőlem, testem minden apró porcikája bizsergett az érzéstől. Szerelmem pedig nem kímélt, nyakam köré fonta karjait, s felém fordulva egyre hevesebben csókolt.

- Bella… Bella… - ejtettem ki nehezen nevét, amikor nedves ajkai már a nyakamon cikáztak.

- Nem tehetek róla… - mondta szaggatottan. – A hormonok… kívánlak – pirult el zavarában, mikor rám nézett, s ajkait rányomta az enyémre.

- Kedvesem… - szólaltam meg ismét. – Nem akarom, hogy… bajod legyen… most…

- Nem lesz – suttogta. – Teljesen jól vagyunk, mindketten – mosolygott.

- Akkor sem kellene… - próbáltam meg ismét elhárítani, de újabb csókja belém fojtotta a szót. Az érzések, a vágy olyan tűzzel lobbantak fel bennem, hogy majdhogynem teljesen elnyomták vámpír énem. A szerelmes, aggódó férfi vetekedett józan eszem apró kis szikrájával. Tudtam, hogy meg kellene állítanom Bellát, tudtam, hogy csak még inkább veszélyeztetem az életét. De azt is tudtam, hogy talán ezek lesznek az utolsó, kettesben eltöltött perceink. Megadjam neki azt, amit kíván?

Se Rose, se Jacob, senki nincs itthon. Csak mi vagyunk…

Mindent megadnék neki.

Beletúrt hajamba, s közelebb húzta arcomat az övéhez, forró lehelete cirógatta jéghideg bőrömet, amitől remegés futott végig testemen, hogy aztán egy pontban összpontosuljon. Kezem bátortalanul indult meg Bella arcáról, hogy végigsimogassam testét. Féltem, egy apró mozdulat is elegendő, hogy ebben az állapotában összetörjem, mint egy porcelánbabát. De ő ennél jóval bátrabban ragadta meg kezem, s irányította keblére.

Gyöngéden masszíroztam, miközben csókokkal hintettem nyakvonalát, meg-megállva, s mélyen magamba szívva csodálatos illatát. Már annyira a részemmé vált, hogy megtanultam uralkodni sötét énemen. Bella ujjai az ingem gombjain matattak, majd egyre lejjebb haladva elérte a nadrágom övét. Nem kellett sok, hogy minden gondolat kiszálljon fejemből, s érezzem a kínzó lüktetést, amit Bella váltott ki belőlem.

Tüdőmben akadt a levegő, mintha csak először tennénk meg. A szemeimbe nézett, miközben lassan megszabadított az övtől is, aztán a gombbal se sokat szórakozott. Egy kis helyezkedés után félretolta a szoknyáját, s lábát átlendítve másik oldalamra elhelyezkedett ölemben. Háttal nekem. Lehunytam szemeimet, miközben végigsimítottam combjait. Kezeim felcsúsztak oldalán – elkerülve pocakját -, kebleire, miközben csókokkal hintettem be nyakát. Jobb tenyeremet visszavezettem öléhez, hangos nyögéseket kicsalva belőle. Aztán már csak forróságot éreztem, ami körbeölelt, simogatott, és a mennyekbe repített mindkettőnket.

Pihegve borult a mellkasomra, s arcát oldalra fordítva, s nyakamba fúrva nyugtatta le légzését. Ujjai a hajammal játszadoztak, amikor meghallottam őt.

Én tényleg szeretlek titeket, de nem lehetne ezt abbahagyni?

6. fejezet - Kínzó gondolatok

Sziasztok! :)

Na igen, megjöttem a fejezettel, bocsánat, hogy csak most. De délután a tervrajzokkal szórakoztam, és hát na sok időmbe telt, és még nem is vagyok készen vele. Örülök, hogy azért kezdenek gyűlni a kritikák, bár még mindig nem éri el annak a mércéjét, amit még anno írtatok. De hát én ezeknek is nagyon örülök, és nagyon jól esik mindegyik szó! :) Arra gondoltam, hogy mivel nincs időm válaszolni nektek, ha van alami olyasmi kérdés, amire tudjátok, hogy választ kaphattok, azt írjátok bele a kritikába, és akkor írok majd egy kis összefoglalót majd a fejik előtt. Mindig az előző kritikák alapján. Már ha van rá igényetek.;) No és akkor jó olvasást kívánok, remélem felrakja a blog, és nem szedi szét a formázásom. :S

Jap, és Melinda jelentkezz egy e-amil címmel nálam a képért!

- Maximum öt napig… - horkantott fel. – Szuper – fintorgott.

- Én… - akartam mondani, hogy nem így akartam, de egy hang belém fojtotta a szót. Reccsenés, mely fájdalmas szisszenéssel párosult. Egymásra néztünk Jacobbal, s egyszerre indultuk meg az emelet felé.

A lépcsőn kettesével szedve a fokokat egymás mellett futottunk fel az emeletre. A lépcső tetején egy pillanatra megtorpantam, Rose és Esme két oldalról óvatosan tartva támogatták Bellát. Testvérem nem merte felnyalábolni, nehogy súlyosabbá tegye az állapotát.

Jacobbal odaléptünk hozzájuk, aggódva figyelte szerelmem arcát, ami fájdalmas fintorba torzult.

- Mi volt ez a hang? – kérdezte tőlem Jacob. Úgy gondolta, Carlisle-on kívül csak én konyítok valamicskét az orvosláshoz. Ezért tőlem is várta a választ.

- Rosszul hallasz, korcs? Valami tört – sziszegte Rosalie sötét szemekkel.

- Nem a szőke fejedtől kérdeztem – válaszolt ugyanúgy Jacob, dühösen meredve Rose-ra.

- Au! – jajdult fel Bella. – Hagyjátok… abba! – pihegett.

- Repedés vagy… törés – ejtettem ki megfeszülve, halkan a szavakat. – Így nem tudom megállapítani. Bella? Hogy vagy, kedvesem? – simogattam meg arcát finoman.

- Au, jól. Csak… - bal kezével megtapogatta mellkasát. – Au – jajdult fel ismét -, a bordám. Itt – mutatta.

Felnyögtem, agyam előkereste azokat az információkat, amiket még a könyvekből – és a kórházban - tanultam a bordatörésekről, repedésekről. Ha eltört és szilánk is keletkezett, akár… Hatalmas gombóccal nyeltem egyet. Akár nagyobb gond is lehet ebből.

- Edward, szólalj már meg az istenért! – pirított rám Jacob idegesen, mire Rose ismét mérgesen villantotta rá szemeit.

- Rose, amilyen gyöngéden tudod, lassan hozd le Bellát a földszintre. Vigyázz az infúzióra! – mondtam, úgy is tudtam, hogy nem fogja engedni Jacobnak. - Én telefonálok Carlisle-nak. – Egy szemvillanás alatt apám dolgozószobájában termettem, és a telefon kagylóját a fülemhez emelve tárcsáztam a kórház számát. Miközben a vonal másik végén kicsengett, Jacob gyors lépteit hallgattam. Utánam jött, s becsukta maga után az ajtót. Reszketve a félelem és düh egyvelegétől várta a magyarázatomat, de nem tudtam vele törődni. Minél előbb beszélnem kell Carlisle-lal.

Három csöngés után egy ismerős hang jelentkezett be.

- Forksi megyei kórház. Miben segíthetek?

- Angelica, Edward vagyok – próbáltam nyugodt hangon beszélni, de a tudat, hogy Bella – ismét - miattam szenved elviselhetetlen volt. Remegtem az elfojtott kíntól. De nem akartam kimutatni gyöngeségemet…

- Edward! – Hangja hirtelen egy oktávval feljebb ugrott, ami azonnal észhez térített. Muszáj összpontosítanom. Bella miatt. – Rég hallottam…

- Elnézést, Angelica – vágtam szavába illetlenül -, de tudnék beszélni Carlisle-lal? Nagyon fontos lenne – nyomatékosítottam idegesen.

- Nos, nem tudom, épp merre van a kórházban. De azonnal megkeresem, és megmondom, hogy kerested – vált komollyá a hangja.

- És hívjon vissza mielőbb! – kértem Angelicát.

- Természetes – felelt.

- Köszönöm! – Miután ő is elköszönt, leraktam a telefont, és az asztal szélének támaszkodva belenéztem Jacob fekete szemeibe. De nem sokáig bírtam állni a pillantását, és ostorozó gondolatait.

- Most mi lesz? – kérdezte hangosan is, mikor még mindig nem válaszoltam semmit sem.

- Várunk, amíg Carlisle visszahív – hajtottam le fejemet, s a padlószőnyeget kezdtem figyelni. A kis szálak közötti apró hézagokat, melyekben a mikro-milliméternyi porszemek megbújtak, miközben Jacob idegesítő gondolatait hallgattam. Tenyereimmel az asztalt markoltam, de amikor enyhe bemélyedést okoztam idegességemben, inkább keresztbe fontam karjaimat. Nehogy nagyobb kárt tegyek az asztalban.

- Nem tudok így mondani semmit – kezdtem indulatosan. Aztán mély levegőt véve – ami azzal járt, hogy orromat eltelítette a kutya szag -, kicsit megfékezve indulataimat folytattam. - Lehet, hogy csak egy repedés, de lehet, hogy szilánk is keletkezett, ami ha átszúr egy belső szervet, akkor… kialakulhat belső vérzés is – halkult el hangom.

Jacob is csak aggódott – sóhajtottam magamban -, nem lehetek rá mérges. Hisz az én hibámból jutottunk el idáig. Hogy jövök én ahhoz, hogy valamit is a szemére vessek, vagy haragos legyek rá? Jobban vigyázott Bellára, mint én valaha is.

- Akkor… csak a kórházban tudjuk kideríteni, hogy van-e szilánk? – tapintott a lényegre csöndesen.

- Igen – sóhajtottam immár fel fájdalmasan. Aztán néma csönd települt kettőnkre, már ha nevezhetem ezt annak. Jacob azon gondolkodott, ha Carlisle azt mondja, vigyük be Bellát a kórházba, hogyan fogjuk ezt megtenni. Bella súlyos szívdobogása, fájdalmas szisszenései és bent akadó lélegzete csak fokozták a bennem mélyülő reménytelen sötétséget. Már most készült a szervezete arra, ami a szüléssel be fog következni…

Annyi minden homályos a jövőt illetően… Bizonytalanságba, és félelembe taszítva ezzel. Ha Bellának sikerül valami úton-módon megszülnie, és nem lesz más mód, mint az átváltoztatás – úgy hogy „életben” akarjuk tudni Bellát -, akkor mi lesz a szövetségünkkel? Képes lenne Ephraim Black megtámadni minket úgy, hogy szeretett nevelt lánya is már közénk tartozik? Egy közülünk, a gyűlölt ellenségei közül? És vajon Jacob kinek az oldalára állna, ha ez bekövetkezne? Az édesapja és nem mellesleg a falkája mellé, vagy a szeretett nő mellé?

A bennem megfogalmazódó kérdéseket a telefon hangos, követelőző csöngése szakította félbe. Azonnal felkaptam a kagylót.

- Edward? – hallottam meg Carlisle aggódó hangját. – Mi történt?

- Carlisle – suttogtam. – Bella bordája megrepedt, vagy eltört… Nem tudom… hogy… melyik.

- Meg kellene röntgeneznünk az esetleges szilánk miatt – mondta rögtön.

- Igen… Vigyük be a kórházba?

- Az lesz a legjobb. Kötözd be, és – fojtotta vissza hangját - inkább futva hozd, hogy minél kevesebb zötykölődés érje. Esme pedig jöjjön kocsival az álca miatt – fejezte be gyorsan, és halkan. – A dolgozószobámban találsz gézt, a felső szekrényben.

- Rendben – feleltem.

- Edward! – szólt még bele a telefonba.

- Igen?

- Kérd meg Jacobot, hogy jöjjön be veletek. Beszélni szeretnék vele.

Ránéztem a mellém visszalépő Jacobra, kinek kezében már ott díszelgett a géz. Felvonta szemöldökét, nem tudta, mit akarhat tőle apám, de bólintott gondolatában megfogalmazott válaszához.

- Bekötözöm Bellát és indulunk – feleltem, majd leraktuk a telefonkagylókat.

Szó nélkül vettem át Jacobtól a gézt, aztán a nappaliba mentünk. Bella, Rose és Esme segítségével épp akkor lépett le az utolsó lépcsőfokról. Fogait összeszorította, egy hangot sem adva ki összezárt ajkain, s mikor felnézett rám, fakó arcán is megpróbálta eltűntetni az árulkodó jeleket. Tartotta magát, mintha tudná, hogy mekkora bűntudat költözött a mellkasomba… Vagy… Miattam, vagy Jacob miatt tette inkább? Nem tudtam, de ettől csak rosszabbul éreztem magam.

Meleg, csokoládébarna szemeit belefúrta az enyémekbe, miközben hozzá lépve átvettem Esme helyét.

- Bekötözöm a bordádat, és utána beviszlek a kórházba. Carlisle meg akar röntgenezni – mondtam Bellának.

- Óh… értem – ejtette ki nehézkesen.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj! – suttogtam neki megtörten.

- Tudom – eresztett meg egy mosolyt, aztán ajkai lekonyultak a fájdalomtól. – Csak örülnék… ha végre… te is elhinnéd… hogy jól leszünk… mindketten – folytatta szaggatottan. De én nem tudtam elhinni, mert tisztában voltam azzal, hogy mi fog történni, ha elérkezünk az ötödik naphoz.

A kanapé előtt megálltunk, Bellát leültettem rá, s miután lekötöttem az infúziót, helyet foglaltam mellette én is. Rose csak egy szemvillanást küldött Jacob felé, aki felhorkantva levetette magát az egyik nekünk háttal lévő fotelbe.

- Ha már kitenni nem tudlak a küszöbre… - morogta Rose úgy, hogy csak mi halljuk.

Jacob mély levegőt vett, s magában elszámolt húszig. A nyelvén volt már a csípős válasz, de nem akart ismét egy újabb vitába keveredni. Ő már máshogyan gondolta el Rose megleckéztetését… Legszívesebben még alkalmat is nyújtottam volna Jacobnak erre. Elkezdtem lassan kibújtatni Bellát a hálóingéből. A legfelső gombbal kezdve végighaladtam egészen dudorodó pocakjáig. Szerelmem légzése megakadt egy pillanatra, megsimogattam arcát, mire pirulva nézett vissza rám. Halovány mosoly villant arcomon, Rose pedig elfordult. Túlságosan meghittnek érezte ezeket a néma, kettőnk közt lejátszódó pillanatokat.

Legörgettem Bella vállairól a vékony selyem anyagot, ujjaim egy századmásodperc erejéig hozzáértek forró bőréhez, mire kezét a pocakjához kapta, s szemeit szorosan lehunyta egy kis időre.

- Mi történt? – suttogtam félve.

- Semmi, csak… nagyon… izgatott lettem… - súgta vissza mélységesen elpirulva. – Érzi a baba – tette hozzá kérdő tekintetemet látva.

- Óh… - formáltam ajkaimmal, mikor megértettem, mire célzott Bella, majd a kezembe vettem a gézt, hogy bekötözzem őt. – Emeld fel a karod, kérlek – mondtam gyöngéden, majd elkezdtem körbeölelni a gézzel szerelmem testét. Nem túl szorosan, de lazán sem. – Jobb valamivel? – kérdeztem, miután végeztem a finom művelettel.

- Sokkal – mosolygott, miközben én megfogtam a hálóingének széleit, hogy visszaemeljem keskeny vállaira.

- Esme, hoznál valami ruhát Bellának?

- Persze, drágám – felelt, s egy másodperc múlva ismét mellettünk volt. Rose – aki idáig majdnem csöndben figyelte az eseményeket -, most átvette Esmétől a ruhadarabokat, és engem arrébb tessékelve felöltöztette Bellát. Sóhajtva vettem csupán tudomásul testvérem illemre kioktató gondolatát… Mintha nem láttam volna már Bellát ruha nélkül. S nem épp az imént…

- Esme, vidd Alice kocsiját kérlek és a kórháztól pár kilométerre találkozunk – néztem anyámra, majd miután bólintott a garázs felé vette az irányt. – Mehetünk, Bella? – léptem vissza hozzá.

- Igen… – mondta kissé határozatlanul.

– Nem szükséges a jelenléted, Rose – nyomatékosítottam, miközben segítettem Bellának felállni. Jacob is mellénk állt, indulásra készen, vigyorogva nézve Rose-ra.

- Márpedig Bellának szüksége van rám – nézett keményen szemeimbe.

- Bellának vagy a magzatnak? – kérdeztem olyan halkan, és gyorsan, hogy Bella nem hallja. Jacob mellettem felkuncogott Rosalie arcát látva, miközben én gyöngéden a kezeimbe vettem szerelmemet. Összeszorított ajkakkal nyelte el a kitörni akaró nyögését. Óh, bárcsak megkönnyíthetném neki valahogy, bárcsak én érezném csak azt, amit neki kell elszenvednie, hogy ő ebből semmit se érzékeljen! Ha tehetném, egy századmásodpercig sem gyötrődne…

- Min… kuncogsz, Jake? – szólalt meg Bella erőtlenül észre sem véve a testvérem és köztem lejátszódott beszélgetést.

- Semmin – vigyorgott még mindig Rosalie-ra. Elindultam a hátsó kijárat fele, Jacob kinyitotta nekem az ajtót, amit egy biccentéssel köszöntem meg neki. Mikor Bella észrevette, hogy testvérem nem követ minket, kibukott belőle az újabb kérdés.

- Rose nem… jön? – Légzése szaggatott volt, mintha küzdene minden egyes szó kiejtésével.

- Nem. Itthon marad vigyázni a házra – füllentettem, s futni kezdtem az erdőbe. Hallottam, ahogy Jacob átalakul, majd visszatér mellénk. A súlyos mancsok alig két méterre csapódtak egyenletesen a talajra. Én mégsem tartottam tőle. Nem jött az újabb, szívszaggató emlék, mint oly sokszor a múltban.

- Hátha… Alice… vagy Jasperék… hazajönnek? – folytatta Bella, reménykedve pillantva rám.

- Igen – mondtam lágyan, s elkaptam tekintetemet.

Úgy fájt, hogy ilyen állapotban volt, hogy szenvednie kell azért, mert nem voltam képes magamon uralkodni. De a tudat, hogy hiába való lesz minden gyötrelme, a legszörnyűbb dolgok közé tartozott. Hisz… azért szenved, hogy kihordhasson egy pokoli, az eddigi orvosi tudományt meghazudtoló teremtényt, akinek sohasem szabadna a világra jönnie. Még csak a fogantatása is lehetetlennek számított, mégis megtörtént. Csak megkeseríti majd az evilági emberek létét, ahogy Belláét is már most. Ez kétségtelen a számomra.

Lenéztem a kezemben tartott szépséges lényre, a szerelmemre. Arca soványabbnak látszott a hiányos táplálék beviteltől, lehunyt szemei alatt halványan derengeni kezdtek a karikák kialvatlansága miatt. Most még törékenyebbnek, még sebezhetőbbnek tűnt, mint máskor. Mintha bármelyik percben akár egy apró kis fuvallat is el tudná szakítani tőlem. Örökre.

A gondolattól hirtelen nyilallt mellkasomba ismét az a szúró érzés, a képzeletbeli nyílhegy, amitől egy másodpercig még lélegezni sem tudtam. Muszáj megmentenem valahogy az életét, bármi áron, de muszáj. Nem halhat meg miattam! De… lehetek-e olyan önző, hogy a szövetséget felrúgva, a családomat is veszélyeztetve, akár vámpírrá is változtatom Bellát annak érdekében, hogy életben maradjon? Csak azért, mert én nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy ő nincsen már e világon…

Szemeimmel végigsimogattam ajkait, felidézve magamban azokat a perceket, amikor számhoz értek. A forró, nedves érintést, mely minden alkalommal felborzolta érzékeimet, mely a legcsodálatosabb dolog az egész világon. Igazából az sem érdekelne, ha az átváltoztatás után váratlanul elillanna az irántam táplált szerelme, s eltűnne életem forgalmából. Megtörténhet… Fájna, piszkosul – ez nem is kérdéses -, talán annyira, hogy nem lennék képes egy idő után elviselni a kínt, amit hiánya okozna. De… azzal a gondolattal mennék a halál torkába, hogy valahol a nagyvilágban, valakivel az oldalán boldogan éli mindennapjait. Ahogy mindig is akartam egykor. Csak… most annyi különbséggel, hogy vámpírként. Ez is önzőség volna a részemről? Akarná-e Ephraim, hogy a lánya inkább vámpírként éljen tovább, vagy…?

Gondolataimból Jacob és viharként tomboló érzéseim ragadtak vissza a valóságba. Én is éreztem Esme szagát, ahogy a szél felénk sodorta. Itt állt a kocsival az erdő szélén, s ránk várt.

Pár tizedmásodperc kellett csak, hogy odaérjünk. Jacob visszaváltozott emberi alakjába, majd segített finoman befektetni Bellát a hátsó ülésre. Míg én ölembe helyeztem fejét, addig Jacob a lábával tett ugyanígy. Bella nagyokat pislogva nézett Jacobra, majd rám.

- Hol… vagyok? Már… a kórházban? – kérdezte csöndesen.

- Nem, kedvesem. Autóban vagyunk, még csak most tartunk a kórház fele.

- Óh… - pislogott. – Akkor…

- Elszenderedtél – adtam gyorsan választ, hogy ne kelljen kimondania.

- Sajnálom – suttogta.

- Pihenj még, amíg odaérünk – simítottam ki gyöngéden homlokából a hajtincseket. Olyan leheletfinoman értem hozzá, amennyire csak tudtam. Mert féltem, ha nem vigyázok a szemem láttára fog összetörni.

- Jól vagyok – fogta meg kezemet, és a szájához irányítva forró csókot lehelt kézfejemre. – Szeretlek, és… nem szeretném… ha ennyit aggódnál… miattunk – mondta. Bólintani tudtam csak, egy szó sem jött ki a torkomon, mintha gombóc nőtt volna benne, főleg, amikor pillantásom találkozott Jacobéval. A gondolataiból, a nézéséből sütött az utálat, a harag és egyben a beletörődés is, hogy Bella még most is csak azt nézi, hogy én milyen állapotban vagyok. Változtatni már úgysem tud a dolgokon – ahogy én sem -, így marad a mélységes fájdalom, amit ő is érzett legbelül.

Sohasem kívánnám Jacobnak, hogy ezt érezze, hogy a tőle karnyújtásnyira lévő boldogság, s szerelem elérhetetlen legyen számára. Hisz magam is több éven át tapasztaltam ezt, míg meg nem ismertem Bellát. Aki – egy pöttöm kislány létére – akkor megváltoztatta az egész addigi életemet, és felfogásomat. Aki vakító fénnyel töltötte be sötét utam, hogy ráleljek a fényen túli mérhetetlen boldogságra.

Ezért szeretném, ha Bella nem velem foglalkozna most, szeretném, ha egy pillanatig sem szenvedne tovább miattam… Szeretném, ha minden a régi lenne…

Lassabban mentünk az automobillal, mint máskor, de nekem annál gyorsabban telt el az idő. Esme lefékezett a kórház előtt, majd Bellát felébresztve a karjaimba véve kihátráltam a kocsiból. Hallottam a kórházból egy kerekes kocsi nyikorgó hangját, a több ezernyi, villámgyorsan cikázó gondolatot, s Angelicát, aki egyenesen felénk tartott.

- Dr. Cullen megkért, hogy figyeljem, mikor érnek ide – szólalt meg Angelica kérdő tekintetemet látva. – Üdvözlöm Mrs. Cullen – biccentett Esmének, míg én óvatosan beleültettem Bellát a kis kerekes kocsiba.

Figyelve a kis útszakasz hibáira betoltam Bellát a kórházba, ahol Carlisle épp egy kórlappal a kezében, összeráncolt homlokkal tartott a porta felé. Mikor meghallott minket becsukta azt, majd hozzánk sietett.

- Hogy érzed magad, Bella? – guggolt le szerelmem elé Carlisle.

- Megvagyok – jött a tömör felelet. Apám megsimogatta Bella arcát, majd felállt. Biccentett Jacobnak, és egy rövid csókkal köszöntötte Esmét.

- Menjünk a vizsgálóhoz, Esme addig…

- Megvárlak itt titeket – vágott szavába aggódva. Carlisle bólintott, majd elengedve felesége kezét elindultunk Angelicával a röntgenszobához.

Jacob és Carlisle egy-két lépéssel lemaradva tőlünk követtek minket, míg mi Angelicát, annak ellenére, hogy tudtam merre van.

- Miért akart velem beszélni, doki? – tette fel Jacob az őt másodszor leginkább foglalkoztató kérdést.

- Nos… ha lehet ezt inkább majd a vizsgálat után, az irodámban mondanám el – tért ki Carlisle a válasz elől, és bár próbálta elrejteni előlem a gondolatát, amit kiváltott Jacob, nem teljesen sikerült neki. Meglepődtem, de nem foglalkoztam többet a dologgal. Sokkal fontosabb volt most, hogy Bella jól van-e.

A szobához érve Jacob és én kint maradtunk a folyosón, noha én legszívesebben egy másodpercre sem mozdultam volna el Bella mellől. Apám gondolatain keresztül nézhettem volna, mi történik, de egyrészt túl sok ember aggódását kellett a sajátom mellett feldolgoznom, másrészt pedig úgy is az eredmény, ami számít. És ami fontos. Bent hangosan felzúgott a hatalmas gép, egy-két percig tartott csak. Aztán Angelica ismét bekötözte Bellát, majd újabb feszülten eltelt percek múltán nyílt az ajtó, s kiléptek rajta Carlisle-ék.

- Köszönöm, Angelica – mondta Carlisle.

- Nincs mit, Dr. Cullen – ment visszafele a portára.

Apám intett a fejével, hogy a közeli ablakhoz sétáljunk, s ott a fény felé fordítva a röntgenfelvételt, szemügyre vegyük Bella bordáit. Megkönnyebbülten eresztettem ki tüdőmből a levegőt. Nincs törés, nincs szilánk, „pusztán” egy fájdalmas repedés.

Nemet intettem fejemmel Jacobnak gondolatbeli kérdésére. Éreztem, amit ő, a súlyos követ, mely most mintha lezuhant volna a mélybe szabaddá téve így a lelkemet. Az már más kérdés volt, hogy én már azt elveszítettem rég.

- Visszamegyünk Esméhez, kint megvárunk Jacob – mondtam, miután visszaértünk hozzájuk. Lassan megindultam a kórház bejárata fele, míg Carlisle-ék épp a másik irányba tartottak az irodájába.

- Nincs komolyabb… baj? – nézett fel rám nehezen Bella.

- Nincs, kedvesem. Elrepedt a bordád, de szerencsére nem tört el – feleltem.

- Mondtam, hogy… nem lesz semmi… bajunk – mondta mosolyogva. Igen, megmondta, de ennél rosszabb is történhetett volna. S az esélye még fenn is fog állni.

Esme mosollyal arcán fogadott minket, majd egy csókot nyomott Bella homlokára. Angelica már az iratokat rendezgette a pult mögött, mikor odamentem hozzá elköszönni. Örült, hogy nem lett komolyabb baja Bellának, de egyben szomorú is volt, hogy most már én is elkötelezett vagyok. Azt hitte már összeházasodtunk. Bár a hírét még nem hallotta.

Halványan elmosolyodtam a gondolatain. Mindig is mulattattak. Ha tudná, hogy mennyivel bonyolultabb minden, ami velem kapcsolatos…

- Köszönöm én is Angelica a kedvességét – mondtam bársonyosan.

- Óh, ugyan. Csak… a dolgomat végeztem. – Még a szemei is mosolyogtak rám.

- Azonnal visszahozom a kerekes kocsit – akartam elfordulni, de Angelica megállított.

- Az én dolgom, megyek.

- Ne fáradjon – mosolyogtam rá, amitől seperc alatt elkábult. Majd megfordultam, és kimentem az autóhoz, ahol Esme és Bella vártak. Jobban mondva Bella már a kocsiban ült. Rosszalló arckifejezéssel néztem rá, aminek hatására lehajtotta fejét.

- Sajnálom drágám, nagyon makacs… - sóhajtott Esme.

- Semmi baj, Esme. Tudom – csóváltam meg fejemet. Elfogadta Esme segítéségét, de a saját lábán akart beszállni anyám ellenzése ellenére. – Visszaviszem ezt – fogtam meg a kerekes kocsit, aztán visszatoltam a kórházba.

Angelica jött érte, s egy köszönömmel átvette tőlem. Fülemet megcsapta apám jellegzetes hangja, amire önkéntelenül felfigyeltem.

- Nagyon fontos dologról van szó, Jacob, amiben csak te segíthetsz. Sok múlhat rajta…

- Mondja doki, ne kerteljen. Mit akar?