23. fejezet - Ha harc, hát legyen harc

Sziasztok! :) 

Megérkezett az új fejezet, mint ígértem, hét végére. ;) Hát, remélem, hogy nem köveztek meg a tartalom miatt, és elégedettek lesztek vele. Bevallom, nem volt egyszerű megírni, megpróbáltam mindenre figyelni, ha kimaradt valami, vagy szerintetek nem jó, nyugodtan írjátok meg. :) Egy, maximum kettő fejezet jöhet még, de lehet hogy már csak egy befejező rész lesz. A többi köszönöm szöveg, majd akkor jön. ;) 

Jó olvasást! :) 

– Ephraim – hívtam fel figyelmét Uleyra, aki a ház hátsó ajtajánál állt meg. – Forks határában vannak – jelentettem a farkas gondolatát. – Sorakozzatok fel a ház körüli réten, bújjatok el. Ide jönnek – értesítettem őket az újabb látomásról, mire Ephraim bólintott Uleynek, hogy teljesítse a hallottakat.

– Nos, akkor várjuk őket illendően – állt fel Carlisle Esme mellől, majd az ajtó felé vette az irányt. Anyám belecsúsztatta tenyerét a kezébe, és összefonva ujjaikat követte apámat. Ephraim még egyszer megölelte Bellát, majd átváltozva beállt Levi Uleyjal falkája élére. Carlisle mellé húzódtam, míg másik oldalára Jasper és Emmett, majd Jacob. Mögöttünk csupán egy lépésnyire Bella, Zafrina, Alice, Rose és Esme. Feleségem Zafrinával az oldalán, minél közelebb egymáshoz középen várakoztak.

Feszült csend telepedett ránk, csak a farkasok szívdobbanásai, s lihegése hallatszott a fák közül, s a mellém álló Ephraimé. A gondolatok ezerfelé cikáztak elmémben, s kezdtem úgy érezni, szomorú, kétségbeesett hangjuk lassan áttöri megkeményített, reménykedő szívemet. Próbáltam elterelni figyelmemet, hallgatni a fák suhogását a hajnali szélben, az állatok apró lábainak menekülését az avaron, nézni a felkelő nap átszüremlő sugarait a szürke égbolton. Gyönge voltam, kezemet hátranyújtottam Bella felé, és alig egy tizedmásodperc múlva belesimította tenyerét az enyémbe. Gyötrődő, fáradt, mégis megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkamat. Ő érte, és a családomért erősnek kell lennem, s ki kell használnom képességemet Aróék ellen. Ez az első esélyünk, de a legfontosabb mégis Bella, és Zafrina.

Teltek a másodpercek, én pedig egyre feszültebben kémleltem az erdőt, ahol a látomás szerint előbukkannak. Erőt adott az, hogy érezhettem Bella érintését, és magam mellett tudhattam Ephraimot, Jacobot. Bíztam a farkasokban, ismertem erejüket, kitartásukat, de ismertem a Volturit is. Egész testem megmerevedett, alighogy elértek tudatomba a távoli gondolatok. Bella érzékelte ezt, ujjával nyugtatóan körözött kézfejemen. Aztán, ahogy a vízióban is végignéztem, most ismét, teljes valójában elém tárult a Volturi gárda merev, szabályosan felénk vonuló alakzata. Tökéletesen egyszerre léptek, összhangban mozogva – a legfegyelmezettebb vámpírsereg.

Eleazar gondolataiból már tudtam, hogy ez nem a teljes gárda, és mit jelentenek a leplek színei: a gárdában elfoglalt helyüket. Aróék a sereg közepén feketét, a kevésbé fontosak már szürkét viseltek testükön, s az alakzat szélén közeledtek. Az erdő hatalmas fái cseppet sem izgatták őket, épp csak kikerülték azokat egy szemvillanás alatt, de az alakzatot mindvégig tartották. Nem jöttek túlságosan közel, megálltak a rét szélén, a hét cédrusfa vonalában, és körbenéztek. Észrevették a fák között megbúvó farkasokat.

Az alakzat szétnyílt, hogy előreengedhessék Arót, Caiust, Marcust, és a legfontosabb vámpírokat: Renatát, Jane-t, Alecet, Chelsea-t és Demetrit. Azonban volt még egy vámpír, aki nem illett a gárda tagjai közé, mert még csak ígéretet kapott a bevételre. Halkan, önkéntelenül mordultam fel abban a pillanatban, mikor rájöttem, valójában miért jött a Volturi, és megértettem Alice látomásának egy részét is. Aro érintkezéssel beszélt két társával, így mindent megtudtam. Jobban szemügyre vettem az erdőt, és felfedeztem az idehozott tanúkat, számuk azonban nem haladta meg a tizet. Aro nem számított arra, hogy esetleg megpróbálunk ellen állni, így nem is kívánt annyi tanút hozzá, mint máskor – nem lett volna akkor szenzáció… Carlisle-t még mindig a barátjának tartotta, és meg akarta kímélni az életét, de szerintük törvényt szegtünk. Azt pedig meg kell torolni.

– Mit hallottál? – kérdezte Carlisle úgy, hogy csak mi halljuk.

– Nagy bajban vagyunk – feleltem megfeszítve minden izmomat. – Kész tervük van, Carlisle, és az sem segít minket, hogy mellettünk állnak a farkasok. – Nehezen szedtem össze magam, de figyelnem kellett, kiszűrnöm a milliónyi gondolat közül a hasznosakat, melyek fontos dolgokat tartalmaztak. A családom léte a tét, és e pillanatban nem tudtam, hogyan védhetném meg őket.

– Beszélsz velük te? – törte meg a csendet apám.

– Kezdd te, majd átveszem a szót. Vigyázz mit mondasz, ne feledd álbűnökkel gyanúsítanak minket, és büntetni akarnak. – Mellettem Ephraim torkából mély morgás tört elő.

– Mire véljem ezt, Carlisle barátom? – szólalt meg Aro a farkas viselkedésére válaszként. – Sereget gyűjtöttél, hogy elpusztíts engem, szeretteimet és megakadályozd jogos büntetéseteket?

Carlisle békítően felemelte kezét, és tett egy lépést Aro felé. – Drága, Aro ők is csak a barátaink, ahogy te és testvéreid.

Aro elengedte Caius és Marcus kezét, majd közelebb lépett Carlisle felé. Renata vele együtt mozdult. A gárda készen állt, hogy bármikor támadjon, de Aro feltette a kezét, jelezve, még nem jött el az a pillanat. Hát persze, hogy nem. Vadul felhorkantam, mire apám megingott, hogy talán rosszat mondott. Aro karmazsinvörös szemével láttam feleségemet, és a hozzá közel álló Zafrinát, majd felfedezte Alice-t. Szeme akaratlanul is felcsillant, és vágyakozva gondolt gárdája bővítésére. Undorodva hallgattam őt.

– Aro elbizonytalanodott, mert nem ismeri Zafrinát, és sok farkas van körülöttünk. Azt hiszi nem pusztítottak el minden vérfarkast, de az lényegesebb, hogy megint bővült a családunk. – Majdhogynem felnevettem a képtelenségen. – Úgy gondolja, veszélyt jelentünk rá, és a hatalmára – súgtam Carlisle-nak. Fölöslegesnek ítéltem azt is kimondani, valójában mit akar megszerezni. Mindegyikünk tisztában volt ezzel, leginkább Carlisle és Alice.

– Mi másért sorakoztattad volna fel a barátaid, Carlisle, és miért hoztatok volna létre egy újszülött sereget, mint hogy törvényünket megszegd, és megölj minket? – Apám lélegzete elakadt, s csak most értettem meg, mit jelentett a vízióban észlelt apró rejtély Jane és az újszülött vámpír közt. Csupán akkor vettem észre, hogy zihálok a dühtől, amikor Bella a nevemen szólított.

– Edward – aggodalmaskodott feleségem. 

– Mi nem hoztunk létre vámpírokat, Aro. Ellenben te idehoztad a gárdát, hogy olyanért büntess, amit el sem követtünk – felelt Carlisle, mire az erdő mély morgásoktól zendült. A kiválasztott tanúk a leghűségesebbek a Volturihoz, és ölni akartak. Megbüntetni minket olyanért, amit meg sem tettünk, amit maga az igazságosztó hozott létre.

– Vigyázz a szádra, Carlisle! – lépett elő Caius, de Aro lecsitította.

– Tanúnk van, öreg barátom – mondta csalódottan, mintha fájna neki, hogy bűnösökké kell kikiáltania minket. – Hidd el, én örülnék a legjobban, ha nem lenne igaz, és megkímélhetném az életed. De a tanú… elmondta nekem az igazat, s mi sem bizonyítja jobban szavait, emlékeit, mint ez – mutatott körbe a farkasokra. Ephraim dühösen vonyított fel, Carlisle egy századmásodperc erejéig rám nézett, észrevétlenül biccentettem neki.

– Ha már megvádoltok olyannal, amit el sem követtünk, kikérdezhetjük a tanút a mi jelenlétünkben is? – kérdezte, legalább egy kis időt nyerve ezzel. Amíg Aro mérlegelt magában, mi legyen a következő lépése, addig Caius felmérte kötődésünket, gyenge pontokat keresett, s meg is találta. Szája sarka megrándult az elfojtott mosolytól. Várnom kellett a megfelelő pillanatra, hogy elmondhassam, mit tudok.

– Kérdezzük ki! – felelte végül Aro nyájasan, majd intett, hogy vezessék elő a tanút. Az újszülöttet letérdepeltették elé. – Felelj tanú a kérdésre: Cullen-ék változtattak át titeket?

– Igen, az egyik – válaszolta, mire felhorkantam. Az újszülött persze teljesen összezavarodott, csak a szájába adták a szavakat, ahogy a többi már nem élő társának is. Előre elrendezték az egészet… Annak ellenére, hogy már valamennyire ismertem a Volturi módszerét, letaglózott a tény, a felismerés.

– Melyik volt az? – tudakolta Aro.

– A méz szőke – mutatott Jasperre, aki elhúzta száját.

– Miért hozol ide valótlan tanút, Aro? – vágtam közbe dühösen, nem bírtam már elviselni a vádaskodást olyanért, amihez semmi közünk nincs, és csak Bella érintése állított meg, hogy fenyegetően előre lépjek. Carlisle, és Caius is felszisszent szemtelenségemen, a gárdán pedig mély morgás futott végig kivillantva fogukat, ellenben Aro csak meglepődött arccal felém fordult.

– Valótlan tanút, fiatal barátom? Miből gondolod…

– Ugyan, Aro, hallom az összes gondolatot, ezzel tisztában vagy. Tudom, hogy az újszülötteket Jane változtatta át. – Haragom továbbra sem enyhült, ráadásként még Jane-t is feldühítettem. Kikerülve Alecet megindult felém, éreztem a kínt, mely azonnal szétmarta testemet, s fél térdre kényszerített, de még épp idejében szólítottam fel Zafrinát, amikor Aro megállította Jane-t. Nem akartam, hogy tudomást szerezzenek róla, amíg nem szükséges, mert akkor elvesztettük minden reményünket. Bella segítségével álltam fel, s el sem engedett, míg meg nem ölelt.

– Jane, kedvesem. Csak akkor büntetünk, ha valóban szükségesnek ítéltük. – A világosbarna hajú, alacsony vámpír megkeményített arccal bólintott, és visszalépett ikertestvére mellé, míg én Bellát csitítgattam, és tudtam, hogy Jasper is nyugtatja.

– Hagyod, hogy ilyet állítson? – támadt Caius Arónak.

– Meg kell vizsgálnunk ezt az állítást, testvérem. Ha igaznak bizonyul, ejtenünk kell a vádat – felelte Aro kedélyesen, de közben mélységesen dühös volt. Úgy vélte eddig, ez nem jelenthet akadályt, hisz hoztak egy tanút, kitalálták az álindokot, mely megdönthetetlen – volt ez idáig. Olyannyira türtőztettem magam, hogy az egész testem remegett Bella ölelő karja között. Tudtam, hogy Aro találni fog egy másik okot. Vagy… 

– Bella, védd meg Zafrinát, amint jelzek – mondtam úgy, hogy családom hallja, de a Volturi tagok ne. – Zafrina, próbáld meg Aro mögött Renátát is kiiktatni – kértem halkan, mire ő gondolatban válaszolt, Bella és Carlisle is meglepődött kérésemen. Jasper azonban már tudta, miért mondtam ezt. Ő már felkészült.

Elengedtem Bellát, s nagyot sóhajtottam.

– Kérlek, fiatal barátom hadd győződjek meg vádad igazáról – szólított fel Aro mézesmázosan. – Ha rendeztük e kérdést, bemutathatnád párodat – fejezte be. Vissza kellett fognom magam, nehogy túl ellenséges reakcióval válaszoljak, így csak egy biccentést tudtam kipréselni magamból.

Feleségem rémülten nézett rám, tudtam, hogy felismerte ennek a veszélyét, s tenyerét belesimítva enyémbe megszorította kezemet. Megcirógattam arcát, mintha azt sugallnám, semmi baj nem lesz – persze még magam sem hittem ezt –, aztán elindultam a Volturi felé. Ha most nemet mondtam volna, Aro azonnal átlátna rajtam, tudta volna, hogy titkolok előle valamit. Jane szája sarkában alattomos vigyor bújt meg, melyet szívesen letöröltem volna, de elsődlegesen Aro a fő célpontom.

Félúton lelassítottam, és megálltam, azt akartam, hogy Aro is eltávolodjon gárdájától, amennyire én a családomtól. Nem nagy távolság, csupán pár másodperc alatt átszelhető, de több, mint a semmi. Ez volt a lényeg, s Aro ezt nem utasíthatta vissza. Halványan elmosolyodott, és gondolatban igazat adott nekem a látszat kedvéért. Kizártam minden más hangot, a tíz lesben váró farkast, az ellenséges vámpírok támadó morgását, és családom aggódását. Már előre láttam Alice szemével, hogy ez a személyes, érintőleges találkozás Aróval be fog következni. Kezdtem bánni, hogy nem hagytam testvéremet elmenni, de akkor most még nagyobb túlerővel néznénk szemben. Mindenkire szükségünk volt.

Renata árnyékként követte Arót, látszott rajta, és gondolatai is elárulták, mennyire elveszettnek érzi magát a harcosok között. Nem kapott kiképzést, épp csak annyit, amennyi elegendő ahhoz, hogy megvédhesse a három vént, de leginkább Arót. Alig bírtam türtőztetni magam, tudtam, mi lesz a vége ennek… A legrosszabb mégis az volt, hogy már semmit sem tehettem ellene.

Nem mutathattam ki, mennyire félek, hisz rögtön tudta volna, hogy valamit titkolok – persze nem sokáig, de ellen fogok állni. Megpróbáltam csak is Alice látomására összpontosítani, és minden mást agyam legmélyebb zugába űzni, miközben felé nyújtottam tenyerem. Amint megérintettem fátyolszerű bőrét, bárhogy is próbálkoztam, mintha mágnesként vonzotta volna elő gondolataimat. Végignézte a víziókat, ajka megrándult az elfojtott mosolytól, összeszűkült karmazsinvörös szeme, s oldalra biccentette fejét, mikor meglátta Renesmeét és Everardot. Éreztem a gondolatain keresztül a testét elöntő vágyat, hogy megszerezze magának Alice-t, Bellát, Zafrinát, és megtalálta az okot, mely segíti ebben. Azonban én is láttam egy s mást: Jane-t, amint jelenti Arónak, hogy elvégezte a feladatot, részleteket viszont nem akart tudni a vén, nehogy Alice figyelje őt. Elrántottam a kezemet.

– Bella! – kiáltottam fel, aztán az események felgyorsultak. Azonnal rárontottam Aróra, de Renata figyelt, és már csak a pajzsába ütköztem. A farkasok kiáltásom után rögtön megindultak, és a gárdára támadtak – legalább azokkal a vámpírokkal nem kellett sokat foglalkoznunk. Én Renatát támadtam, de a pajzsa visszafogott, addig Jasper és Emmett elkapták az elvakított ikreket. Zafrina segítségével minden fontosabb különleges vámpírt ki tudtunk iktatni, túlságosan elbízták magukat, és meglepetésként érte őket Zafrina képessége. Csak ahhoz nem kerültem közelebb, akihez kellett volna: Aróhoz, mielőtt még tudatja az információkat a másik két vénnel. Bella, és Ephraim azonban felismerték a legfőbb célpontot, s míg elintézték Renatát, addig végezhettem Aróval. Nem volt egyszerű, de nála is kihasználhattam meglepődöttségét, és Bella segítségével végül sikerült legyőznöm. Nem állhattunk meg, tudtam, hogy Caius, amint lehetősége nyílna rá, a családomra támadna. Egyedül Marcus gondolatai keltettek bennem reményt a békére. Széttéptük Caiust is Zafrina segítségével, amikor üvöltés szakította fel a hörgések, morgások és a szakadások zaját. 

– Elég legyen! – kiáltott Marcus, az utolsó Volturi vén. – Elég ebből! – Tudta, hogy vesztésre áll, de legalábbis lebecsültek minket, és erőnket. Kis időbe beletelt, mire a gárda megmaradt tagjai Demetrivel és Felix-szel együtt megálltak az öldöklésben. Felemeltem a kezem, zihálva néztem körül családom tagjain, a megbújt tanúk mostanra majdnem mind eltűntek. 

– Vesztésre állsz, Marcus – mondtam ökölbe szoruló kézzel.

– Azt hiszed, Edward Cullen?

– Kössünk békét, és vessünk véget a mészárlásnak.

– Azt kívánod tőlem, hogy vegyem figyelmen kívül, mit tettetek testvéreimmel? –szorult ökölbe a keze.

– Gyújtsatok tüzet! – utasítottam Carlisle-ékat, miközben mindvégig Marcus szemébe mélyedtem. Elképedve, dühösen meredt rám, apámék pedig nem merték megtenni. Rávillantottam szemem.

– Hogy merészeled?

– Felejtsd el őket, Marcus, erre kérlek. – Hangom ellenben nem tartalmazott kérést. – Aro sem volt kíméletes veled. – Összevonta szemöldökét, senki nem értette, miről beszélek, de sok mindent láttam Aro gondolataiban, mely ebben a pillanatban változtathat a sorsunkon. 

– Miről beszélsz? – kérdezte dühösen.

– Ha elveszíteném a szerelmemet, életem értelmét, én is olyan lennék, mint te Marcus. – Elméjében tisztán láthattam felesége arcát, ugyanúgy, mint Aróéban nem sokkal ezelőtt. – Nem találták meg a gyilkosát, igaz? – Marcus arcát a gyász és szomorúság egyvelege torzította el. Együtt éreztem vele, egyszer már majdnem elveszítettem Bellát. A legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék ilyen szörnyűséges létet a másik fele nélkül.

– Mit tudsz te erről? – köpte a szavakat.

– Többet, mint gondolnád, hisz tudod, milyen képességem van – sóhajtottam. – Didymét Aro ölte meg – jelentettem ki. Biztos voltam benne, először akkor sem fog hinni nekem.

– Hazugság! – kiáltotta, a megmaradt gárdatagok pedig felzendültek. – Bemocskolod testvérem nevét?

– Nem én mocskoltam be, azt már megtette saját maga, amikor húga megölésével megakadályozta, hogy kiváljatok a klánból – feleltem nyugodtan. Hirtelen támadt csend, s Marcus torkára forrt a szó. Viaskodott magában, felidézte a múltat, amikor feleségével azon töprengtek, hogy kiválnak a klánból, és új életet kezdenek együtt. Tudta, hogy erről csak Aro értesült akkoriban. 

Marcus szó nélkül lépett közelebb, figyelmeztetően felemelte kezét a gárdatagoknak, családom addig nem mozdult, míg nem adtam rá jelet.

– Adjatok egy gyufát – kérte Marcus. Emmett egy pillanat alatt megfordult, kezében egy kis skatulyás dobozzal, melyet átadott neki. – Máglyára a tetemeket – hangzott az utasítás a gárdatagoknak, s nekünk is egyaránt. Bólintottam, hogy tegyék, amit mondott. Amint a testrészek a kupacra kerültek, Marcus kihúzott egy gyufaszálat a dobozkából, és begyújtva azt bűntudat nélkül pöccintette a máglyára. Hirtelen lobbant be, majd fekete, gomolygó füst szállt fel a sűrű felhőzet felé.

Marcus a tanúk, és a gárda felé fordult. – Sok minden történt itt ma, barátaim. Hamis vádak hangzottak el, még hamisabb vezetőtöktől. Egy egész családot akartak kiirtani álbűnökkel, míg végül ki nem derült, hogy maguk a büntetők a bűnösök. De ma, itt nem lesz több öldöklés – visszafordult hozzánk, és apámhoz lépett. – Carlisle remélem, megbocsátod majd egyszer tetteinket, és barátságunk nem szenvedett ettől törést – nyújtotta jobbját apám felé, s mely leginkább megdöbbentett, hogy komolyan is gondolta szavait, nem csak úgy kimondta a nagyvilágba a közönségnek. 

– Ha bebizonyítod, hogy újra barátunk vagy – fogadta el a felé nyújtott kezet, mire Marcus bólintott. – Kérlek, ne vadásszatok ezen területen, kerülnünk kell a feltűnést. – Marcus halványan elmosolyodott, és biztosított kérésünk teljesítéséről, aztán felém biccentve elhátrált tőlünk. Néma csend telepedett közénk: megkönnyebbülve figyeltük, ahogy a Volturi megmaradt tagjaival és tanúikkal együtt lassan beleveszett az erdő sűrűjébe.

El sem akartam hinni, hogy sikerült: túléltük a Volturival való összecsapást, és biztos lehettem benne, egy ideig – jó ideig –, nem is fognak visszajönni. Olyat adtam Marcusnak, amit Aro megtagadott tőle: bizonyosságot. Régen elvesztette feleségét, melyet azóta sem hevert ki – és nem is fog –, de végre megtalálta a gyilkosát, s bosszút is állhatott rajta.

Bella a nyakamba ugrott, mely tettétől hanyatt estem, még felnyögni sem volt időm, ő szenvedélyesen megcsókolt. Csak akkor vetett véget neki, amikor mögöttünk Jacob halk, vonításszerű nevetést hallatott. Feleségem felugrott, majd megölelte az életében két legfontosabb farkast: Ephraimot és Jacobot. Addig én magamhoz öleltem anyámat, apámat, Alice-t.  

– Köszönöm, hogy itt voltál – suttogtam fülébe, mire gyöngyöző kacajjal felnevetett.

– Ti vagytok a családom – felelte egyszerűen.

– Így van, húgi – borzolta össze Emmett a haját.

– Ne nyúlj a hajamhoz! – pirított rá Alice, én csak nevettem rajtuk. Összenéztem Bellával.

– Ne haragudjatok, de nekünk most haza kell hoznunk a gyermekeinket – mondtam halkan.

Ephraim és Jacob mellettünk futott, míg el nem értük a határt. Ott megállítottam Bellát, ő kérdőn nézett rám.

– Nem néznék jó szemmel a faluban, ha két vámpír betenné a lábát La Pushba – feleltem.

Kedvesem sóhajtott. – Igazad van. Hozzátok el Nessiet és Everardot ide – mondta a két farkasnak.

Nem tartott soká, míg visszatértek, ennek ellenére Bella fel-alá járkált, s csak akkor torpant meg, mikor végre megpillantotta őket. Lassan ügetve érkezett a két farkas, hátukon Evarad és Nessie. Magunkhoz öleltük gyermekeinket, aztán visszamentünk a házhoz. A család minden tagja a nappaliban várt ránk, az ünneplés igazán csak most kezdődött el: elhittük, hogy túléltük a Volturi támadását, és nem szereztek tudomást különleges gyermekeimről. 

Ízelítő a következő fejezetből

Halihó! :))) 

Hoztam nektek egy kis ízelítőt, jól állok a fejivel, de öhm még bizonytalan vagyok azt illetően, hogy így marad-e benne minden, és a végét még meg is kell írnom. Remélhetőleg hét végére össze is jön, mert most megint a suliba kell járnom, de csak e három napon, szerdáig... :S Szóval addig is itt egy csöpp kis részlet belőle, hátha felcsigázom az érdeklődéseket, és kapok egy pár véleményt is. *könyörgő kiskutyaszemek* Na???? :))))))

23. fejezet - Ha harc, hát legyen harc

"– Mi nem hoztunk létre vámpírokat, Aro. Ellenben te idehoztad a gárdát, hogy olyanért büntess, amit el sem követtünk – felelt Carlisle, mire az erdő mély morgásoktól zendült. A kiválasztott tanúk a leghűségesebbek a Volturihoz, és ölni akartak. Megbüntetni minket olyanért, amit meg sem tettünk, amit maga az igazságosztó hozott létre.

– Vigyázz a szádra, Carlisle! – lépett elő Caius, de Aro lecsitította.

– Tanúnk van, öreg barátom – mondta csalódottan, mintha fájna neki, hogy bűnösökké kell kikiáltania minket. – Hidd el, én örülnék a legjobban, ha nem lenne igaz, és megkímélhetném az életed. De a tanú… elmondta nekem az igazat, s mi sem bizonyítja jobban szavait, emlékeit, mint ez – mutatott körbe a farkasokra. Ephraim dühösen vonyított fel, Carlisle egy századmásodperc erejéig rám nézett, észrevétlenül biccentettem neki.

– Ha már megvádoltok olyannal, amit el sem követtünk, kikérdezhetjük a tanút a mi jelenlétünkben is? – kérdezte, legalább egy kis időt nyerve ezzel. Amíg Aro mérlegelt magában, mi legyen a következő lépése, addig Caius felmérte kötődésünket, gyenge pontokat keresett, s meg is találta. Szája sarka megrándult az elfojtott mosolytól. Várnom kellett a megfelelő pillanatra, hogy elmondhassam, mit tudok.

– Kérdezzük ki! – felelte végül Aro nyájasan, majd intett, hogy vezessék elő a tanút. Az újszülöttet letérdepeltették elé. – Felelj tanú a kérdésre: Cullen-ék változtattak át titeket?

– Igen, az egyik – válaszolta, mire felhorkantam."

22. fejezet - Utolsó nap

Sziasztok! :)

Nos, remélem azért jár erre még valaki, mert meghoztam a fejit. :D Fú, végeztem a vizsgákkal, az idegeim padlón vannak, szóval most már ideje, hogy jöjjön a pihi, a nyár, meg a blogolás, és az írás. :) Már nagyon hiányzik... Ahogy ti is, igaz eltűntem, meg ti is eltűntetek rendesen. :( Szóval mit szóltok a történet alakulásához, ki mire számít a továbbiakban? Az izgalmas részek, azt hiszem még váratnak magukra, de már nem kell annyit várni majd rájuk. :) Ígérni, nem ígérek, de már lesz rá több időm.  Óh, és a fejiben megint van visszaemlékezés... :$ Remélem nem annyira unalmas már nektek, de én élvezem azokat a részeket, és úgy érzem már tényleg a védjegyemmé vált, ahogy egyik barátnőm mondta. :$

És aaaakkor jó olvasást, kommenteket pedig várom. :)  



Egy órával később tértünk vissza Bellával a házba, gyermekeink nélkül. Kedvesem rendkívül nehezen viselte, ezért én megpróbáltam erősnek, nyugodtnak látszani. De tudtam, őt nem verhetem át, ugyanazt érezte, mint én. Mintha kitépték volna lényünk egy részét. Amint beléptem feleségem oldalán szörnyű gondolatokkal találtam szembe magam, és nem akartam elhinni, hogy képes lenne tényleg megtenni.

Mintha megállt volna az idő abban a pillanatban, ahogy Alice tekintete összeakadt az enyémmel.

– Ezt nem gondoltad komolyan, ugye? – kérdeztem halkan. A tudat, hogy Alice el akar hagyni minket, most, amikor a leginkább szükségünk – szükségem – van rá a gyermekeim távollétében, és a Volturi fenyegetettségének viharában, fájdalmas kínnal borította be mellkasomat. Jasper szó nélkül megállt Alice mellett, és lesütötte szemét. Nem akart elmenni, csak követte Alice-t, bárhová is menjen, melyet teljes mértékben meg tudtam érteni. 

– Tudod, hogy igen – felelte rá. Bella értetlenül nézett hol rám, hol testvéremre.

– Kérlek, Alice, ne! – léptem közelebb hozzájuk. – Semmi közünk azokhoz a gyilkosságokhoz, nincs miért ide jönnie a Volturinak – próbáltam meg győzködni, beleértve magamat is.

– Nem lehetünk benne biztosak, Edward – vágott vissza hevesen. – Ha itt maradok, csak még nagyobb bajban leszünk.

Tudtam, csak egyféleképp hathatok rá, és nem bírtam visszafogni magam. Szükségem volt Alice-re, a képességére. Itt kell maradnia!

– Nem hagyhatsz itt, amikor a gyermekeim sincsenek mellettem – suttogtam halkan, Alice egy hangot sem bírt kiadni, ellenben Jasper… Halkan felmordult az érzelmi zsarolás hallatán.

– Edward – kezdett bele, de nem hagytam, hogy befejezze. Bella összefűzte ujjainkat, lélegzete elakadt.

– Sajnálom, Jasper szükségem van most Alice-re. Ha te nem figyeled a jövőt – néztem bele mélyen borostyán szemébe –, honnan tudhatnánk, megússzuk-e? Hogy láthatjuk-e még Renesmeét és Everardot? – Nem akartam ezt tenni vele, de nem létezhettem ebben a pár napban bizonytalanságban, kétségben a jövőt illetően.

– Edward, Szerelmem – szólított meg Bella. – Ne tartóztasd Alice-t, ha menni akar… – ejtette ki nehezen.

– Nem, Bella! Igaza van Edwardnak. Szükségetek van rám – felelte testvérem. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, majd megöleltem Alice-t, és a fülébe suttogtam a köszönöm szócskát.

Végszóra jelent meg Zafrina, hogy elkezdjék Bellával a gyakorlást – nem akart megzavarni minket a beszélgetésben, holott most már ő is a családhoz tartozott, s bármikor beleszólhatott volna.


Este Jacob visszatért La Pushból, de nem soká maradt. Jasper elmondott neki minden olyan szempontot, melyre harc során figyelniük kell a farkasoknak – és persze nekünk is –, aztán már ment is. Irigykedve, hosszan néztem utána a hátsó ajtóból, mert ő ott lehet a gyermekeim mellett, míg én nem. Sóhajtva hunytam le szememet, és élveztem feleségem ölelő karját, cirógató ajkát.  

– Visszamegyek gyakorolni – mondta végül, tekintete szomorúan csillant, amikor egy tizedmásodperc erejéig La Push felé pillantott. Visszahúztam magam mellé.

– Ne terheld túl magad – kérleltem.

– Csak azt teszem, amit kell – felelte. – Hogy esélyt adjak magunknak, ha úgy alakulnak a dolgok.

– Nincs semmi rejtegetnivalónk, vagy olyan, amiért bármivel is megbüntethetnének – suttogtam győzködve őt. Elég jól ismertem már Arót Eleazar, és Carlisle gondolataiból, tudtam, hogyan cselekszik. Legalábbis így hittem.

– De mi van, ha találnak valamit? Ha keresnek egy ürügyet, Edward. – Hangja aggodalomtól kétségbeesetten remegett meg. 

– Nincs semmi, mely alapul szolgálhatna egy ürügynek. Se Renesmeéről, se Everardról nem tud senki, Kedvesem.

– Igen, de Aro…

– Csst – hallgattattam el egy csókkal. Nem akartam, hogy kimondja, melytől a legjobban féltem: Aro képességétől. Ajkam sürgetőn falta az övét, egyszerűen nem tudtam betelni vele, úgy éreztem, ki kell mutatnom, mennyire szeretem őt, nehogy kiderüljön, ez az utolsó alkalmam erre.

– Vissza kell mennem… – szakított félbe nehezen –, gyakorolni.

– Szeretlek – sóhajtottam végül.

– Én is szeretlek, Edward – felelte. Pillanatnyi mosolya mögött szomorú fény csillant. 

Nem sokkal Bella távozása után, már Alice látomására figyeltem.

Az éjszaka jótékony sötétséggel borította a várost. Egy pillanatnyi időre a lámpa megvilágította a port angelesi utca nevét hirdető táblát, az esőcseppek zubogását az égből, majd hirtelen kihunyt a fény. Leplet viselő alakok körvonala rajzolódott ki a hold ezüstös homályában, vörös szempár villant a csuklya alól. Aztán lassan felsorakoztak a vezető mögött, egyre többen várták parancsát. Velük szemben egy kisebb csapat újszülött – szemük színe, viselkedésük egyértelművé tette.

– Beszéljetek, ki hozott létre titeket? – szólalt meg a csuklya alól egy ismerős hang. – Ha önként vallotok, megkegyelmezek néhányatoknak. – Szavait mélységes csönd követte. – Jane, Kedvesem intézkedj! – adta ki a parancsot Aro, majd megmutatta arcát a vámpíroknak.
Mellette előrelépett egy alacsony termetű alak, de ami még jobban felkeltette figyelmem, az az újszülöttek vezetőjének arca. Egy századmásodperc erejéig eltűnt álcája, megremegett a szája, de ezt nem düh vezérelte. A következő pillanatban az újszülött összeesett a kíntól, szinte átéreztem fájdalmát visszaemlékezve legutóbbi találkozásomra Jane-nel. Nem soká tartott, míg az egyik vámpír kifutott társai gyűrűjéből, és Aro elé térdepelt.

– Add a kezed! – nyújtotta ki karját. Az újszülött engedelmeskedett, amint az áttetsző kéz megérintette a másikat, Aro lehunyta szemét. Pár másodperc múlva felszisszent, aztán karmazsinvörös szeme megilletődve, és némi elégedettséggel fürkészte az újszülöttet. – Abban a kegyben részesítelek, hogy beállhatsz testőreim közé, és vallhatsz Cullen-ék előtt, hogy a bűnösök megkapják méltó jutalmukat.

– Úgy lesz – bólogatott az újszülött rettegve. Amint Aro döntése elhangzott a többi csuklyás egy szempillantás alatt végzett az újszülött csapattal.  

Remegve ziháltam, sajnáltam az újszülötteket, amiért valaki létrehozta őket, s utána magukra hagyta mindet, de ez pillanatnyilag elenyészett a látomás többi darabkája mellett. A Volturi ide fog jönni, és én nem tudtam, mit jelenthetett az újszülött viselkedése. Hogyan köthető ő Jane-hez? Gondolataimat a zaklatott Alice törte meg.

– Hagynod kellett volna, hogy elmehessek – vádolt meg kétségbeesett dühvel. – Már nincs időm…

–Alice! – szóltam rá, amitől hirtelen megszeppenve elhallgatott. – Ésszerűen kell gondolkodnunk. Észrevetted az újszülöttek vezetőjét? Amikor Aro utasította Jane-t…

– Megremegett a szája – fejezte be Alice. – De mit jelent ez? Ismeri Jane-t?

– Meglehet, csak nem értem, hogy mi köze lenne egy újszülött csapathoz. – Összehúzott szemöldökkel néztem testvéremre. – Ugyan, miért tette volna?

– Azt nem tudom, de véletlen lenne, hogy csak most láttam erről valamit, amikor már itt vannak Forks közelében? – tette fel a kérdést halkan, s idegesen járkált. Még Jazz sem tudta lecsillapítani. Felálltam, és elkaptam, hogy nézzen rám.

 – Mi van, ha azért csinálta, hogy kijátsszon téged? – suttogtam. – Ismerte a képességed, tudhatta, hogyan működik. Jane-nek valami köze van az újszülöttekhez – jelentettem ki. Ebben teljesen biztos voltam, de egyszerűen nem jöttem rá arra, mégis mi – ahogy Jasper és Alice sem. 

– Meg akarnak büntetni minket, Edward. Valamiért, amit nem is követtünk el – felelte Alice, kicsi teste remegett a félelemtől. Félt, hogy elveszíti a családját.

– Ne félj, kitalálunk valamit – húztam magamhoz, és szorosan átöleltem. Hirtelen örömujjongás törte meg a ránk telepedett sötét csöndet: Bella és Zafrina jókedvűen suhantak be hozzánk, hogy elújságolják a nagy hírt.

– Mi történt? – kérdezte Kedvesem zavarodottan. Elengedtem Alice-t, és ránéztem Bellára.

– A Volturi idejön – feleltem. Bella lélegzete elakadt egy másodpercig.

– Akkor tovább kell gyakorolnunk – mondta dermedten. – Mikor érnek ide?

– Nem tudom… Talán holnap – motyogta Alice.

– Addig gyakorlunk, amíg ide nem érnek – fordult Bella az ajtó fele, de elkaptam a karját.

– Már az is nagy teljesítmény, hogy ki tudod terjeszteni Zafrínára. Ne hajszold magad túl, kifáradsz – aggodalmaskodtam. Ő csak megsimította az arcomat.

– Nem várhatod el tőlem, Edward, hogy ilyen képességgel csak nézzem, ahogy a Volturi megkínozza a családom – suttogta, szeme fájdalmasan csillant meg.

– Én pedig nem tudnám elviselni, ha Aro gárdája közt kellene látnom utolsó perceimben – fogtam két tenyerem közé arcát.

– Nem én kellek neki, nem akarlak… – vágott vissza Bella.

Annyira féltettem őt, a családomat, ő pedig azt hiszi én túlélném Aro testőreként. Mennyire tévedett! – Nekem nem veszi hasznomat Aro, de neked… – hüvelykujjammal simogattam arcának selymes bőrét. – Téged akarhat a legjobban – suttogtam.  

– És Alice-t – felelte. – Ezért kell megvédenem titeket, mert képes vagyok rá. Hinnem kell…

Lemondóan sóhajtottam, majd egy csókot adtam ajkaira, aztán hagytam, hogy Zafrinával folytassák a gyakorlást. Addig én Carlisle-lal, Jasperrel, Alice-szel és Emmett-tel próbáltam kitalálni a látomás részleteiben rejlő igazságokat. 



Este Jacob ismét visszatért, s miután informáltuk őt az új helyzetről, azonnal visszaindult La Pushba, hogy értesítse Ephraimot és a falkát. Tehetetlennek éreztem magam, így a nappaliban néztem Bellát és Zafrinát. Emmett és Rose elvonultak, ahogy Alice és Jasper is, csak Carlisle és Esme ült mellettem a kanapén. Figyeltem feleségemet, ahogyan összeráncolt homlokkal összpontosított, elrévedve eszembe jutott első találkozásunk. A hét éves kislány csodálkozó, ijedt arca, ahogy felém közelített.

Aztán figyelmem hirtelen másra összpontosult, mikor megláttam mit – vagyis inkább kit – állt körül a három férfi. A nő halott teste mellett egy kislány sírdogált. Csapzott, hosszú, barna haja eltakarta arcát, csak hallottam pityergését. Lemerevedtem ettől a látványtól. Az oly édes illat, ami keveredett a gyilkosok szagával most elárasztotta orrlyukaimat.  

Ez a pici embergyerek… neki van olyan különleges… a legédesebb vére a világon. A kislány felnézett rám – hatalmas, csokoládébarna szemeit belefúrta az enyéimbe. Minden gondolatom, hogy az ő vérét meg kell ízlelnem, egyszeriben elpárolgott. Testem még ugyanolyan állapotban volt, de agyam már elzárkózott ettől a képtől. A gyermek szemeiben semmi nyoma nem volt a félelemnek, pedig még csak hét éves lehetett. Ügyetlenül felállt anyja mellől, s elindult felém. Kis kezeit felém nyújtotta. Azonnal hátráltam egy lépést. Mi járhat most a fejében, amiért hozzám akar érni? Megpróbáltam olvasni a gondolataiban, de… de nem tudtam. Ettől megint ledermedten. Eddig minden ember fejébe beleláttam, szinte nyitott könyvek voltak számomra. Most meg, mintha falba ütköznék. Semmit… az ég világon semmit sem hallottam. A kislány megállt.

- Mi vagy te? – kérdezte gyermeki éleslátásával. Nem tudtam mit mondani. Egy gyilkos? Egy vámpír, mint a mesékben? Így is elég volt számára a sokk, ami anyja halálával köszöntött rá, nem akartam még inkább megijeszteni. Szemeit megtörölte kis ökleivel, hogy könnyei ne akadályozzák szemlélődésében. Egyszerre csak az egyiket, mintha attól félne, hogy mire kinyitja szemeit, eltűnök. Az ő szemében nem voltam szörnyeteg, csak egy megmentő. Aki megmentette őt a három férfitól. Nem tudtam elhinni, hogy ő nem látja veszélyes énemet, ami bármelyik pillanatban megadva magát belsőjének… rátámad. Alaposan megnézte arcomat, talán, hogy mindörökre belevésse emlékezetébe, ami úgysem lehetséges. Az emberi emlékek egy idő után elhalványulnak.

– Edward – kérlelt Bella, de csak többszöri megszólítására zökkentem ki az emlékből.

– Igen, Mrs. Cullen? – mosolyogtam rá, majd tekintetemmel végigsimogattam karcsú, kecses testét, amint rájöttem, hogy a holnap lesz valószínűleg az utolsó. Bella enyhén beleremegett pillantásomba, amit egy még szélesebb vigyorral nyugtáztam.

– Ne nézz, kérlek, mert nem tudok… összpontosítani – bökte ki végül nehezen. Carlisle halkan kuncogott, Esme pedig enyhén oldalba bökte.

– Nekem van egy nagyon jó ötletem a megoldásra – álltam fel, és léptem feleségemhez, majd átkarolva derekát magamhoz húztam.

– Nem – jelentette ki azonnal. – Most a gyakorlás a legfontosabb. – Szigorú tekintete azonnal lágyulni kezdett, amint a tenyerem lejjebb csúszott derekáról.

– Önző vagyok, de veled akarok lenni – suttogtam fülébe, majd egy apró puszit is adtam rá, mely tettem kicsalt Kedvesemből egy halk sóhajt.

Elhúzódtam tőle, aztán vigyorogva húzni kezdtem az emelet felé, ő lesütött szemmel hagyta, hogy vezessem. Vetettem egy pillantást Carlisle-ra, aki mosolyogva figyelt bennünk, majd a lépcsőn felfelé már átkarolva Bella derekát gyorsabb mozgásra ösztönöztem. Amint becsuktam magunk után az ajtót, magamhoz rántottam, és szenvedélyesen megcsókoltam. Bella a pillanatnyi meglepődése után azonnal beletúrt a hajamba, míg tenyerem elkalandozott testén, végigsimítva hosszú combját. A mozdulat végén felhúztam az oldalamhoz, aztán két tenyeremet rásimítottam fenekére, ő ösztönösen ugrott, s lábait derekam köré fonta. Az ágy felé lépkedtem vele, aztán finoman lefektettem rá, és elhúzódva felálltam. Ki akartam élvezni a percet, testének minden részletét újból bele akartam vésni elmémbe – nem mintha elfelejthetném.

Halványan elmosolyodtam, amikor Bella megsimította lábával a belső combomat. Kihívóan nézve rám elkezdte kigombolni a blúzát, csak a harmadik gombig bírtam, a következő századmásodpercben felette feküdtem, de Bella gyorsan változtatott testhelyzetünkön. Lovagló ülésbe helyezkedett, és tovább kínzott a lassú gombolgatással, amikor hozzá akartam érni, ő egyszerűen lefogta a két csuklómat az ágyon. Sajnos még erősebbnek bizonyult nálam, fiatalsága miatt. Így csak néztem a blúz alól kilátszó selymes, csipkés melltartót, melytől lentebbi ékességem feléledve fájón lüktetett, s kezdett megőrjíteni.

Nem bírtam volna soká, ki kellett hát találnom valamit. Elvigyorodva megmozgattam a csípőmet, Bellából előtört egy kéjes sóhaj, s engedett csuklóm szorításán. Persze azonnal kihasználtam az alkalmat, és egy erőteljes mozdulattal fellöktem magunkat, egyenesen a szemközti falhoz. Az erőnktől az megrepedt, és Bella alakja kirajzolódott benne. Halkan felröhögtem, aztán lazán, gyors kézzel szétszakítottam feleségem blúzát – hallottam a gyönge anyag reccsenését. A melltartót sem kíméltem, mély morgás közepette a fogammal téptem szét. Bella felnyögött, miközben csókokkal hintettem a nyakát, majd lejjebb haladva a rózsaszín bimbókat kényeztettem. Csak pár percig élvezte, aztán kezeivel ösztökélt a továbbhaladásra – örömmel teljesítettem.

Mikor legérzékenyebb pontján cirógattam, hangos nyögésekkel adta tudtomra, mennyire élvezte. Hirtelen a szájára nyomta tenyerét, amin csak mosolyogtam.

– Az nem elég jó módszer, Kedvesem – duruzsoltam a száján, miután felálltam. Hirtelen megfordítottam őt, két kezét oldalt feltoltam a falra, majd végigsimítva karját végül elsöpörtem a haját a nyakából. Hátulról csókoltam a hajlatba, de tenyeremet előrecsúsztattam lapos hasára, majd ismét kényeztetni kezdtem lába között. Nyögdécselései, sóhajai csak még inkább szították bennem a vágyat, és egyre keményebben nyomtam ölemet fenekéhez. 

– El akarsz… hallgattatni? – zihálta halkan.

– Ó, semmi esetre sem – suttogtam fülébe. – Inkább az ellenkezője – vigyorodtam el, miközben hirtelen a szoknyájától is megszabadítottam, harisnyáját pedig élvezettel szakítottam le róla cafatokban, hogy végre hozzáférjek porcelán bőréhez. A saját nadrágommal sem vacakoltam, aztán egyszerre sóhajtottunk fel, amikor beléhatoltam. 


Pá perc múlva Bella zihálva fordult meg ölelésemben, majd mélyen belenézett a szemembe.

– Az elmaradt nászéjszakánk? – suttogta a kérdést. Félmosolyra húztam a szám.

– Talán az is benne volt – feleltem arcát simogatva. Nem tudtam, mit hoz a holnap, vagy inkább már a ma, de ebben a pillanatban csak arra gondoltam, muszáj élnünk. Legfőképp neki élnie kell, hogy felnevelje Renesmeét és Everardot.

– Szeretlek – fogtam két tenyerem közé arcát, majd kétségbeesetten megcsókoltam. Azt akartam, hogy tudja, csak ő és gyermekeink jelentik nekem a Mindenséget, a létet. Annyi hibát követtem el az életem során, annyi bűnt, melyből ő mutatott kiutat. Nélküle már a pokol bugyraiban égnék.

– Én is szeretlek, Edward – felelte rá Bella. – Meg szeretnék mutatni neked valamit – húzott az ágy felé, majd leültetett magával szemben. Közelebb húzódott hozzám, két lábát elhelyezte két oldalt, hogy még inkább hozzám férkőzzön. Felhúztam szemöldököm, mire felnevetett.

– Ezt már láttam – vigyorogtam, mire játékosan karon csapott. – Au – szisszentem fel. Még mindig nem volt tudatában erejének.

– Ezt most megérdemelted – jelentette ki, bűnbánóan nézett rám. – Ah… – sóhajtotta, aztán szenvedélyesen megcsókolt, csak pár perc múlva húzódott el. – Nem hagyod, hogy megmutassam – szusszantott mérgesen.

Halkan felhorkantam. – Még hogy én.

– Ne mozgolódj, nem biztos, hogy sikerülni fog – mondta figyelmen kívül hagyva mondatom, majd két tenyerét az arcomra fektette és lehunyta szemét. Nem tudtam, mit akarhatott kipróbálni, de kíváncsian figyeltem arca rezdülését az összpontosítás közepette. Összeráncolta a homlokát, összeszorította a száját, melyet szívesen megsimítottam volna, de szem előtt tartottam kérését.

Hirtelen temérdek emlék futott át elmémen, tekintetem elől eltűnt Bella, s annyira figyeltem, hogy csak érintését érzékeltem. Először homályos, de kivehető képek kavarogtak előttem, saját magamat láttam, vértől pirosló szájjal, kíváncsi érzéssel… aztán egészen másfajta érzelem járt át, mely párosult egy emlékkel, mikor a kórházban bekötöttem Bella csuklóját… szikrázó napsütésben láttam viszont magamat, körülöttem fehér hó csillogott… erőteljes vágy csapott fejbe a következő képpel, amikor először próbáltam ki tűrőképességem határát… a kórházi ablak előtt álltunk, cirógatta tarkómat, s végigsimította mellkasomat… Jane, majd az én arcom…  amikor öltönyben vártam rá, hogy végre a feleségem legyen… a legutolsó emlék volt a legtisztább: már nem emberi szemekkel, átváltozása utáni első alkalom, mikor meglátta arcomat.

Képtelen voltam tovább nézni így, az érzések, melyek elárasztották testemet felszínre akartak törni. Hevesen szájon csókoltam feleségemet, mire a képek, s érzések azonnal eltűntek elmémből.

– Ezt hogyan csináltad? – ámultam el csodálattal. Eddig egyszer sem hallhattam meg a gondolatait, nem láthattam az emlékeit, hányszor szerettem volna tudni, mi játszódik le elméjében! Most pedig megadta nekem ezt a lehetőséget, megmutatta nekem, mennyire szerelmes belém. Egyszerűen nem tudtam betelni az érzésekkel, újra, s újra megcsókoltam. 

Bella elhúzódva nevetgélt. – Most már láthatod, mennyire szeretlek – mondta. – Hogy csináltam? – kérdezte mosolyogva. – Kiterjesztettem a pajzsomat rád. Nem hittem, hogy sikerülni fog, de… Annyira meg akartam mutatni neked, mit éreztem ezen alkalmakkor.

– Te vagy a legkülönlegesebb – suttogtam gyöngéden. – Kérlek, mutass még!

– De akkor ne szakítsd meg, mert még nagyon kell összpontosítanom.

– Úgy lesz – biztosítottam róla, és puszit nyomtam ajkára. Hirtelen ledermedtem Alice látomásán, s Bella rémülten dőlt hátra, hogy szemügyre vehesse arcomat.

– Mi a baj?

– Jön a Volturi – mélyesztettem tekintetem a karmazsinvörösbe.

– Mi… mikor? – kérdezte Bella ijedten.

– Most indultak Port Angelesből, de nem akarnak sietni. Reggelre ideérnek, mire felkel a nap – feleltem. – Menjünk a nappaliba, beszélnünk kell.

A család összegyűlt a nappaliban, hogy átvegyük a tervet. Bella telefonált Ephraiméknak, akik egy órára rá körbevették a házat. Miután átbeszéltük Ephraimmal a tervet, Bella és én a gyermekeink felől kérdeztük őt. Ő megnyugtatott minket – legalábbis próbálkozott –, hogy minden rendben van velük, s ne féltsük őket, jó helyen vannak, jól érzik magukat a nagymamájukkal. Ettől függetlenül még mindig aggódtunk, mely addig nem is fog elmúlni, míg mi meg nem szűnünk létezni.

– Levi, küldj két farkast, hogy figyeljék a környéket. Amikor közelednek a vámpírok jöjjenek vissza értesíteni – adta ki a parancsot Ephraim. Levi Uley biccentett, majd a hátsó udvaron átváltozott, és teljesítette az Alfa utasítását.

– Sajnálom, Ephraim – szólaltam meg, hallva gondolatait. Én akarnám a legjobban, hogy kihagyhassam ebből a feleségemet, vagy az egész családomat. Ha megelégedne Aro egyedül velem, nem tenném ki egyiküket sem ennek. De… neki nem én kellek, tehetségem szemernyit sem ér Arónak Alice vagy Belláé mellett. Kedvesem érdeklődve, és mérgesen nézett ránk, mert nem értette, mire mondtam. 

– Nem szeretem, amikor így… beszéltek egymással – jelentette ki. 

– Csak aggódom miattad, Drágám – húzta magához Ephraim.

– Valószínűbb, hogy… másnak esi baja, nem nekem, apa – ellenkezett Bella, s feszülten vettem tudomásul, hogy igazat kell neki adnom – persze csak magamban. Bella pajzsa eddig mind Jane, mind Aro tehetségét kivédte, több az esélye annak, hogy így van Chelsea és Demetri képességével is. Egy valamitől féltem, Eleazar gondolataiból ismerve Arót, nem a különlegeseket fogja támadni…

– Nem lesz baj – nyugtattam. 

– Ha nem sikerül Zafrinát megvédenem, akkor… – fordult felém Bella.

– De sikerülni fog. Bízok benned – válaszolt helyettem Zafrina. Feleségem halványan elmosolyodott.
Az ezernyi gondolat között aztán felcsendült egy távolabbi, veszedelmesebb.

– Ephraim – hívtam fel figyelmét Uleyra, aki a ház hátsó ajtajánál állt meg. – Forks határában vannak – jelentettem a farkas gondolatát. – Sorakozzatok fel a ház körüli réten, bújjatok el. Ide jönnek – értesítettem őket az újabb látomásról, mire Ephraim bólintott Uleynek, hogy teljesítse a hallottakat.

– Nos, akkor várjuk őket illendően – állt fel Carlisle Esme mellől, majd az ajtó felé vette az irányt. Anyám belecsúsztatta tenyerét a kezébe, és összefonva ujjaikat követte apámat. Ephraim még egyszer megölelte Bellát, majd átváltozva beállt Levi Uleyjal falkája élére. Carlisle mellé húzódtam, míg másik oldalára Jasper és Emmett. Mögöttünk csupán egy lépésnyire Bella, Zafrina, Alice, Rose és Esme. Feleségem Zafrinával az oldalán, minél közelebb egymáshoz középen várakoztak.

Ízelítő a következő fejezetből

Sziasztok! 

Még egy picit várni kell az új részre, de addig hoztam nektek egy aprócska részletet. Nem lesz szerintem annyira izgalmas, azt hiszem még várat magára a dolog... 

Bocsánat, hogy nem jelentkeztem eddig, mint a chatben írtam, hát most már kezdem magamat kipihentnek érezni, de az idegeim szerintem egyre rosszabb állapotban lesznek az egyetem "jótékony" hatása révén. XD Lényeg a lényeg, hogy újra itt vagyok, már csak egy vizsgám van hátra, s utána reményeim szerint belevetem magam ismét az írásba, és blogolásba. Amint végeztem a Halhatatlan reménnyel, ha lesz rá igény, töltöm a saját regényemet, hogy legyen mit olvasnotok ezen a blogon. :D;) 

22. fejezet  - Az utolsó nap

"– Edward – kérlelt Bella, de csak többszöri megszólítására zökkentem ki az emlékből.

– Igen, Mrs. Cullen? – mosolyogtam rá, majd tekintetemmel végigsimogattam karcsú, kecses testét, amint rájöttem, hogy a holnap lesz valószínűleg az utolsó. Bella enyhén beleremegett pillantásomba, amit egy még szélesebb vigyorral nyugtáztam.

– Ne nézz, kérlek, mert nem tudok… összpontosítani – bökte ki végül nehezen. Carlisle halkan kuncogott, Esme pedig enyhén oldalba bökte.

– Nekem van egy nagyon jó ötletem a megoldásra – álltam fel, és léptem feleségemhez, majd átkarolva derekát magamhoz húztam.

– Nem – jelentette ki azonnal. – Most a gyakorlás a legfontosabb. – Szigorú tekintete azonnal lágyulni kezdett, amint a tenyerem lejjebb csúszott derekáról.

– Önző vagyok, de veled akarok lenni – suttogtam fülébe, majd egy apró puszit is adtam rá, mely tettem kicsalt Kedvesemből egy halk sóhajt.

Elhúzódtam tőle, aztán vigyorogva húzni kezdtem az emelet felé, ő lesütött szemmel hagyta, hogy vezessem. Vetettem egy pillantást Carlisle-ra, aki mosolyogva figyelt bennünk, majd a lépcsőn felfelé már átkarolva Bella derekát gyorsabb mozgásra ösztönöztem. Amint becsuktam magunk után az ajtót, magamhoz rántottam, és szenvedélyesen megcsókoltam."