2012. április 25., szerda
Ízelítő - 21. fejezet - Előkészületek
Sziasztok! :)
Hoztam nektek egy kis ízelítőt a következő fejezetből. Nem túl sok, de már nem kell sokat várni rá, igyekszem minél előbb befejezni. Addig is remélem felcsigázom a kíváncsiságotokat. ;)
"Lementem a földszintre,
hogy fogadjam Alice-éket. Azonnal elém tárta teljes vízióját, mire akaratlanul
is felszisszentem. Nem kétlem, hogy az emeletről leérkező Belláék is hallották.
Jacob tudta, valami nincs rendben, de nem mutatta ki. Szokásához híven felkapta
karjaiba Nessie-t, és halk duruzsolásba kezdtek.
– Edward? – suttogta
Bella. Pillantásom összeakadt Jasperével – hangtalanul beszéltünk egymással a
látomásról.
– Mi történt, fiam? –
Carlisle csatlakozott hozzánk, amikor észrevette a körülöttünk izzó
feszültséget.
– Beszélnünk kell, Alice
látott valamit – feleltem. A nappaliba mentünk, Zafrina a fiammal, Jacob
Nessie-vel ült le a kanapéra, Bella melléjük, a többiek pedig körénk gyűltek.
– A gyerekeknek is
hallaniuk kell? – aggodalmaskodott anyám.
Mielőtt megszólalhattam
volna, fiam válaszolt. – Tudni szeretnénk, mi történt. Elég nagyon vagyunk. –
Renesmee helyeslően bólogatott.
– Az anyjukra ütöttek –
viccelődött Emmett.
– Szerintem meg az apjukra
– élcelődött Rose.
2012. április 13., péntek
20. fejezet - Everlie
Sziasztok!
Nos, igazán csak félve merek írni bármit is. :$ Tudom, nagyon eltűntem, mentségem talán nem lehet, magyarázatom már inkább, de ez is csak a szokásos. Egyetem, időhiány, fáradtság... Viszont végre meghoztam nektek a várva várt fejezetet, és elkezdtem a következőt is már, de ami a legrosszabb, hogy rá kellett jönnöm, már nincs is sok vissza belőle. Már tényleg a végén járunk, és ez némileg szomorúsággal is tölt el. Nagyon szeretem ezt a történetet, kaptam róla hideget, meleget, mégis hosszú időn keresztül csak ezzel foglalkoztam, és veletek, az olvasóimmal. Imádom, ahogy minden kis történetemet...
Remélem nem haragszotok rám, és kivárjátok azt az egy-két fejit, ami még jön. Mert csak annyi van vissza, ahogy még alakul a vége. :) Köszönöm, hogy itt vagytok velem még mindig, köszönöm az új olvasókat is, akik rátaláltak a blogra, és remélem, hogy velem maradtok azért, ha ennek a történetemnek vége lesz! ;) A többit meg majd az utolsó fejinél! :D Jó olvasást kívánok Kedves, Hűséges Olvasóim! :) Ui: Bétázva nincs, bocsánat, ha van benne hiba. :$
– Ez meg mi volt? –
térített magamhoz Emmett megrökönyödött hangja.
– El kellett mennie – feleltem
még mindig az ajtót bámulva, s csak arra tudtam gondolni, hogyan fogom
megmagyarázni Everardnak: Zafrinát lehetséges nem is látja többé.
– De miért? Hisz… –
Emmett sem tudott mit mondani, ő is úgy érezte már, hogy Zafrina a családhoz
tartozott. Nem is gondolt olyasmire, hogy esetleg ő másképp érezte. Bár én sem
eddig…
– Találkozója van –
mondtam, elszakítva pillantásomat az ajtóról, majd először Emmettre, utána
Carlisle-ra néztem.
– Találkozó? – kérdezett
vissza apám.
– A testvérével – válaszoltam,
mire Carlisle megértően sóhajtott egyet. – Minden évben ugyanakkor találkoznak.
– Nem is szándékozik
visszajönni? – tette fel a kérdést Jasper.
– Nagyon zavarosak voltak
a gondolatai. Ezt még ő sem tudta – válaszoltam. Jazz biccentett egyet. Még Alice-t
sem kérhettem meg a jövő figyelésére, mikor térhet vissza hozzánk Zafrina, hisz
Bella jövőjét sem látta terhessége alatt. Zafrina pedig szintén félvér, mint a
gyermekeink.
Pár óra elteltével
Belláék hazaérkeztek. A nappaliban vártuk őket, jó kedvük csak addig tartott,
amíg ránk nem néztek. Szerelmem kérdő tekintete láttán a gyermekeink is
megérezték, hogy valami nincs rendben. Bella leült Everarddal a kezében
mellénk, míg Esme Nessie-vel apámhoz lépett.
– Mi történt? – szólalt
meg Esme összevont szemöldökkel, majd átadta Nessie-t Carlisle-nak.
– Miért vagytok ilyen
szomorúak? – kérdezte lányom, egyikünkről a másikunkra nézve.
Átvettem Everardot
Bellától, és az ölembe ültettem.
– El kell mondanunk
valamit – néztem bele fiam smaragdzöld szemébe. Még rosszabbul éreztem magam,
mert tudtam, mennyire fog neki fájni Zafrina hiánya.
– Apa? – Everard
körülnézett. – Hol van Zaf? – kérdezte, mire sóhajtottam egyet. Éles eszű kis
ifjonc, mint az édesanyja.
– Róla akartunk beszélni
– feleltem, és összeszedtem a gondolataimat, hogyan fogalmazzam meg a fiamnak
kíméletesen. Nagyon szomorú lesz, azt pedig nem akartam. – Zafrinának… el
kellett mennie, fiam.
– Mikor jön vissza? –
kérdezte azonnal.
– Visszajön? – szólt bele
Renesmee szomorkásan, mire Everard hirtelen rákapta tekintetét.
– Persze, hogy visszajön
– vágta rá. – Ugye, apa? – nézett vissza rám reménykedve, mire nagyot nyeltem.
– Nem biztos, Kicsim –
feleltem megsimogatva arcocskáját. Everard lebiggyesztette száját, majd hozzám
bújt. Magamhoz öleltem őt, hallottam halk szipogását.
– Ó, Kincsem! – suttogta
Bella, aztán odahajolva megsimogatta fiúnk fejecskéjét és végigpuszilta, ahol
csak érte őt.
Alice csüggedten bújt
Jasperhez, Esme megfogta Carlisle kezét. Mindenki szomorú volt Zafrina hirtelen
döntésétől. Különösen a fiam, aki a leginkább kötődött hozzá.
Már négy nap telt el,
Zafrinának pedig még csak hírét sem hallottuk. Alice minduntalan a jövőt
kémlelte, még akkor is, ha tudtuk, mennyire esélytelen egy aprócska vízió, mely
Zafrinához köthető. De nem csak róla akart megtudni valamit. Egy nap több órára
is eltűntek Jasperrel, hogy ne akadályozza látomását se Jacob, se gyermekeim
jelenléte. Szerelmem eddig nem vont kérdőre a titkolózás miatt; reméltem azért,
mert minden másodpercét – amit lehetett – Everarddal és Renesmeével töltötte.
Fiam ezekben a napokban még több figyelmet igényelt, Bella csak addig hagyta
magára, míg elmentünk vadászni. Annak ellenére, hogy feleségem példásan
önmegtartóztató újszülött, óvatosan és előrelátóan viselkedtünk. Az etetések
nehezen mentek, ugyanis Renesmee már hiányolta a folyékony táplálékot. Bella
ragaszkodott hozzá, hogy próbáljuk meg a jelenlétében. Bíztam benne, de Jasper
és családom többi tagja is jobbnak látták, ha felkészülnek. Bella visszatartott
lélegzettel próbálkozott, de amint rájött, hogy nem bírja, elszaladt, Jasper és
Emmett pedig utána. Azóta gyötörte magát, melyet gyermekeink is észrevettek, és
vigasztalták édesanyjukat. A lelkem mélyén azonban sejtettem, nem úszom meg azt
a bizonyos beszélgetést Bellával. Mindig is nagyon jól megfigyelte a körülötte
zajló eseményeket, tudtam, most is elraktározta a jeleket magában, épp csak egy
megfelelő pillanatra várt. Jacob pedig véghez vitte a tervemet, vagyis inkább
kérésemet. Nem hittem volna, négy nap alatt sikerülhet neki…
Miután a gyerekek aludni
tértek, Bella kézen fogva a nappaliba vezetett. Éreztem, eljött el a perc, hogy
eltereljem a figyelmét, mielőtt még Alice-ről és Jasperről kérdezne, és arról
teljesen el nem titkolható, feszült légkörről.
– Egy pillanat, Kedvesem!
– megpusziltam száját. – Kérlek, várj meg a nappaliban. – Bella bólintott,
halvány mosollyal ajkamon léptem vissza a szobánkba, ahol elrejtettem a Jacob
által – ideiglenesen – rám ruházott pergament. Izgatottan léptem Bella elé, a
papirost a hátam mögé rejtve.
– Mit rejtegetsz? –
kérdezte, mintha már elfelejtette volna, milyen okból akart velem beszélni
eredetileg. Persze ismertem már annyira, hogy tudjam, előbb-utóbb rá fogunk
térni arra a részre is. Ha nem sikerül más mederbe terelnem szándékát.
– A múltad egy kis részét
– feleltem leülve mellé, a pergament előhúzva a hátam mögül. Szerelmem felvonta
szemöldökét.
– Mi ez?
– Nyisd ki! – kértem.
Bella kérdő tekintettel teljesítette, és mikor meglátta a nevet, megremegett az
ajka.
– Ez…?
– Igen, az, amire
gondolsz – mosolyogtam. – Jacobnak köszönhetem, hogy Ephraim egy kis időre a
kezembe adta, és elmesélte neki, amit tudott. A testvéred nélkül nem
valósíthattam volna meg ezt a meglepetésemet. Nevezzük így.
– Hallgatlak – nézett fel
rám egy pillanatra, aztán a pergament tanulmányozta. – Bármit is tudtál
meg.
– Nem lesz kellemes –
mondtam csöndesen.
– A tudatlanságnál, és
bizonytalanságnál minden jobb – felelte rá.
Mély levegőt vettem. Joga
van megtudni, mi történt annyi éve. – A pergamenen kihúztak egy nevet, nekünk ő
a fontos – kezdtem bele.
– De hát ő Caleb Uley.
Miért pont ő? – szólt közbe homlokráncolva.
– Nem írták le a teljes nevét, azt csak később kapta a
törzstől, a pergamenre viszont már nem került rá. Caleb második neve Everlie –
adtam meg a választ.
Bella szeme kikerekedett a felismeréstől. – Everlie? –
ismételte halkan, ajka megremegett. –Uley leszármazott vagyok? – kérdezte
hitetlenül. Bólintottam feleletként. – Ez nem lehet…
– Ha belegondolsz, és megnézed a Caleb melletti nevet, már
érthető a gén jelenléte a szervezetedben.
– Alice Huauta? – húzta végig ujját a szálkás betűkön. – Ő
Caleb…
– Felesége és Black leszármazott – fejeztem be a mondatot
egyhuzamban. Megsimítottam Bella karját, amikor elállt a lélegzete egy
századmásodperc erejéig. – Caleb feleségül vette Alice-t, de miután találkozott
édesanyáddal, elhagyta őt és a törzset. Ezért húzták ki a nevét a pergamenről.
– Elhagyta a feleségét, anyám miatt?
– Sokszor esik meg olyan, hogy egy ember elveszti szerelmét
a társa iránt, de megtalálja ismét egy másik személyben – próbáltam nyugtatni,
és kihangsúlyozni: az emberekről beszéltünk. El sem tudtam volna képzelni, hogy
Bella, vagy a gyermekeim nélkül létezzek e világon, ennek ellenére meg tudtam
érteni az emberi lét eme gyarlóságát. Hisz ők olyan törékenyek, sebezhetőek,
gyöngék. Caleb két nőt is megbántott, és elhagyott, hogy megtalálja a
szerelmét. De valóban rálelt?
A vámpírok egy életre választanak társat, nem gázolnak át
több társukon, míg meglelik az igazit. Még most is alig hittem el, hogy egy
olyan önző lényt, mint én egy ember megtisztelt a szerelmével, és bátran kiállt
értem minden akadályt. Még ha az majdnem az életébe került. Tartoztam neki
annyival, hogy nem hazudok neki.
– De nem csak a feleségét hagyta el, hanem minket is –
suttogta Bella megremegve. Tudtam, még ha nem is mutatja ki, mennyire megrázta
a hír, belül rettentően fegyelmezi magát.
– Caleb egy idő után visszatért a törzshöz, amikor értesült
róla: Alice gyermeket szült neki. Akkor viszont már bevésődött.
– Úgy érted, azért hagyott el minket? Egy… harmadik nőért? –
hűlt el Bella a gondolatra. Hüvelykujjammal a kézfején köröztem
megnyugtatásképp.
– Igen – ejtettem ki lassan. Bella hitetlenkedve csóválta
meg a fejét, mintha nem akarná megemészteni a hallottakat.
– Hogy tehetett ilyet? – kérdezte csöndesen. – Először
otthagyta a feleségét, és a gyermekét, aztán… Ugyanezt megtette még egyszer.
– Tudom, hogy fáj, Kedvesem, de a múlton változtatni már nem
lehet.
Bella nagyot sóhajtott. – Mondott még valamit apa?
– Többet ő sem tudott Calebről. Miután elhagyta végleg a
törzset, senki sem hallott felőle. Az utolsó dolog, mely kósza hírből
származott, hogy született egy Mirabella nevű lánya. Amikor Ephraim… megmentett
tőlem, és hazavitt még nem tudta, hogy te vagy az. Csak miután értesültünk a
szervezetedben lévő génről. Elővette a pergament, és megbizonyosodott arról,
hogy akiről régen hallott, te vagy.
– Ez… olyan hihetetlen – nézett fel rám Szerelmem. – Milyen
apró az esély arra, hogy egy farkas leszármazottat megtalálják a farkasok…
véletlenül? – tette fel a kérdést halkan, megcsóválva fejét.
– Talán nem véletlenül találtak rád akkor éjjel –
válaszoltam. Bella kérdő tekintetére folytattam. – Nem ismerjük a farkasokat
eléggé, de talán ez hozzátartozik a fajukhoz. Megvédik, megérzik a fajtájukhoz
tartozókat – találgattam.
– Vagy csak a sors akarta így – felelte rá Bella egy halvány
mosolyt villantva rám. Miután összehajtogatta a pergament, és visszaadta nekem,
összefűzte kezünket. – Köszönöm – suttogta, aztán egy csókkal jutalmazott.
– Azt hiszem inkább Jacobot illeti a köszönet –
mosolyogtam vissza.
– Majd megkapja, viszont most másról kell beszélnünk –
nézett rám komolyan, én pedig azonnal tudtam, miről.
– Nem kellene már gyötörnöd magad amiatt a… – próbáltam
terelni a szót. Nem akartam, hogy amiatt is aggódjon, amikor
valószínűleg teljesen fölösleges. Épp elég gond akadt így is Zafrina
távozásával.
– Edward – szólított meg lágyan, mégis éreztette velem: ne
beszéljek félre.
Sóhajtottam, és lesütöttem szemem. – Nincs semmi probléma,
Bella.
– De igen, van. Zafrina elment, Alice és Jasper folyton
eltűnnek, tudom, mit jelent ez. Jacob is nyugtalan, Renesmee érzi, és én is.
Feszült vagy, valamit titkolsz előlem. Vagy titkoltok – utalt Carlisle-ékra.
– Előtted nem tudok titkolózni – csóváltam meg fejemet.
Bella két tenyerébe fogta kezemet. – Nem kell aggódnod, figyeljük őket, Alice
mindenről értesít.
– Kiket figyeltek?
– Úgy véljük, azokat a gyilkosságokat, amiket az újságok
közvetítenek, vámpírok követték el.
– Tessék? Miért? Itt vannak tőlünk egy köpésre, és semmit
sem szóltál? – döbbent meg Bella, és felháborodva fúrta tekintetét az enyémbe.
– Nem jelentenek veszélyt, egyelőre. Nincs okunk
közbeavatkozni, lehet, hogy csak átutazóban vannak itt.
– Még hogy nem veszélyesek? Embereket gyilkolnak, Edward! –
suttogta elborzadva. Ki akarta húzni kezét az enyémből, de nem engedtem.
– Tudom, és hidd el, megelőzzük, hogy még többen haljanak
meg. Alice ezért figyel, Carlisle pedig a kórházban hallja, ha történik valami.
– Apám helyeslő gondolatait hallottam a dolgozószobájából, azonban Rose dühösen
vette tudomásul, hogy kihagytuk őt is.
Bella egy kissé mintha megnyugodott volna, de még mindig
homlokráncolva nézett rám.
– Nem engedném, hogy bajod essen, vagy a gyermekeinknek, a
családomnak – vettem két tenyerem közé arcát, és hüvelykujjammal megcirógattam
bőrét.
– Tudom – felelte
végül, mire finoman megcsókoltam. Bella a nyakam köré fonta karját, közelebb
húzódva hozzá egyre inkább elmerültünk fellobbanó szenvedélyünk tüzében. Bella
az ölembe ült, mielőtt azonban felkaptam volna, és elvittem volna valahová,
ahol kettesben lehettünk volna…
– Társaságunk jön – szakítottam el magam Bellától. Emmett és
Rosalie egy másodperc alatt mellettünk termettek, Esme és Carlisle pár
másodperccel később csatlakozott hozzánk – anyám gyermekeim szobájában
üldögélt, és figyelt rájuk, míg apám a szobájában dolgozott.
– Ki az? – kérdezte Emmett. Lassan elmosolyodva keltem fel
Bella mellől, és az ajtóhoz léptem, ahogy felismertem a szívdobogást, a futást.
Kitártam az ajtót, leintettem Emmettet, amikor felém lépett
egyet.
– Lépj beljebb, Zafrina! – köszöntöttem.
– Nem zavarok? – kérdezte félszegen. Feleségem mellém
lépett, majd beljebb húzta Zafrinát, és a karjai köré zárva felelt.
– Örülünk, hogy visszajöttél hozzánk – puszilta meg Esme.
– Sajnálom, hogy ilyen gyorsan távoztam tőletek – sütötte le
szemét.
– Ugyan, semmi baj. – Esme hellyel kínálta Zafrinát, aki egy
mosollyal arcán leült a kanapéra. Köré gyűltünk, mindegyikünk kíváncsian
fürkészte őt, vajon merre járhatott az elmúlt napokban.
Vigyorogva tettem fel a mindenkit érdeklő kérdést, ha bár én
már megtudtam egy s mást.
– Elmeséled, miért mentél el, és miért tértél vissza
hozzánk?
Zafrina körbenézett, nem győzött magában bocsánatot kérni,
amiért folyton a fiamra gondolt, de érzései nem hagyták nyugodni. Úgy gondolta,
tartozik nekünk annyival, hogy magyarázattal szolgál különös viselkedésére.
– Korábban meséltem, hogy Senna testvérem az egyetlen, aki
megértett. Minden évben egyszer, ugyanazon a helyen találkozunk, így tartjuk a
kapcsolatot. Nem akartalak itt hagyni titeket, de féltem, ha nem megyek el a
találkozóra, Senna aggódni fog.
– Megértjük – bólogattam.
– A másik ok, amiért itt vagyok – kezdett bele nehezen –,
hogy nagyon megszerettem a fiatokat, ahogy az egész családotokat – fejezte be
halkan. Arcát halvány pír öntötte el, hol rám, hol feleségemre nézve várta mit
szólunk ehhez. Bella elmosolyodott, majd rám tekintett amolyan „te már rég
tudtad, igaz?” pillantással, mire csak halványan elvigyorodtam.
– Everard repesni fog az örömtől – mondtam. – Miért nem mész
fel hozzá?
– Szabad? – kérdezett vissza bátortalanul.
– Amúgy is ébredeznek – felelte Kedvesem. Zafrina egy
bólintás után felment az emeletre. Követtük őt, látni akartuk fiúnk arcát,
amikor meglátja Zafrinát.
Leírhatatlan boldogság áradt szét bennem, mikor
megpillantottam Everardot Zafrina ölelésében. Fiam ezernyi kérdéssel sorjázta
meg őt, nem finomkodott, mint mi az előbb. Zafrina csak mosolygott, és annyit
mondott: később, majd mindent elmesélek.
Boldogan szemléltem gyermekeimet, mikor meghallottam Alice és Jasper
közeledtét, társaságukban Jacob, aki visszatért La Pushból, és csatlakozott
kettősükhöz. Már-már azt hittem ezt a pillanatot nem ronthatja el semmi sem,
míg meg nem láttam testvérem gondolatait.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)