Újdonságok



Sziasztok! Ha találtok valami hibát a sablonban, a bejegyzésekben, kérlek írjátok meg nekem akár kritikában, akár e-mailben, hogy kijavíthassam. Régebbi bejegyzésekben is! Összegeztem a történetek címkéit, amit oldalt megtaláltok. :)
Közvélemény kutatás az új történetről oldalt. :)
(2012.08.19.)

Banner

Generate your flash banner free online


A menthető bannerem oldalt kicsit lejjebb megtaláljátok. :)

2009. október 25., vasárnap

16. fejezet - Amikor a vágy győzedelmeskedik az ész felett

Figyelem Kedves Olvasóim! :)

Először is tudom, hogy ennek ellenére elfogjátok olvasni, de azért kiírom. A fejezet 18-as korhatárú, tehát mindenki úgy olvassa! Én szóltam. ;) Másodszor szeretnélek titeket egy kis kritika írásra ösztönözni, mert még ha csak a rendszeres olvasóimat nézem, fele emberke sem ír nekem megjegyzést. TEHÁT! Aki a mostani fejezettől a legértelmesebb, legösszetettebb kritikát írja, s nem csak annyit, hogy mikor jön a következő fejezet, nos ő a folytatást egy nappal azelőtt elolvashatja, mielőtt még felraknám a blogra. Természetesen az az emberke, aki ebben részesül nem adhatja ki senkinek sem a fejezet tartalmát. Nem tudom ellenőrizni, de megbízom bennetek! Amíg ennek az ellenkezőjét meg nem tapasztalom. Határidő a kritikák/megjegyzések írására pedig a következő fejezet. Amíg ki nem írom, mikor jelenik meg. :)

Remélem ösztönzőleg hat majd rátok ez a kis hm... játékféleség. A kritikaírót én fogom kiválasztani, s egy mail címet fogok tőle majd kérni. :) Jó olvasást, és köszönöm szépen az eddigi 49 rendszeres olvasómat, s azokat is, akik a háttérben olvasgatják a történetemet! :) Puszi Mindenkinek!



~~~~~~~~~~~
- Tudod… a tűz meg is égethet… - figyelmeztettem behunyt szemekkel.

- Még csak… nyaldosnak a lángok… - ejtette ki nehezen a szavakat, s éreztem, hogy hátrafordulva ajkait az enyémhez érinti. Bal kezem átfonta derekát, míg jobbommal végigsimítottam combját. Felgyűrtem szoknyája szélét, de az sem érdekelt, csak haladtam tovább a puha halmokon át egészen tarkójáig. Orrom eltelítődött édes illatával, a bennem lévő szörnyeteg ketrece vasait feszegette.

Gyöngéden becézgettem száját, egyre többet engedve meg magamnak, s neki is. Bár így, ebben a testhelyzetben – félig hátrafordulva, nem igen tudott szabadon mozogni. Ez volt benne a jó. Csak pici fordulatokkal próbálta minél közelebb préselni testét az enyémhez. Jobb tenyeremmel irányítottam őt, hogy még véletlenül se tegyen meggondolatlanságot, s fogaim a lehető legtávolabb maradjanak bőrétől. Egy apró, szerencsétlen mozzanat, s megtörténhet a baj.

Ez pedig észhez térített. Mit is csinálok? Mit engedek meg magamnak az ő élete árán? Finoman, de határozottan eltoltam magamtól, már nem is figyeltem a bennem tomboló szörnyeteg vad zsörtölődésére, vágyainak felkorbácsoló ösztöneire. Bella velem együtt zihált, lehunyt szemekkel próbálta meg helyreállítani légzését. Én pedig csak vonásait fürkésztem minden figyelmemmel, ajkai megremegését, szempillái rebbenését, ahogyan kábulattól ködös tekintetét rám emeli.

- Bella, kérlek… Túl nagyra becsülöd az önuralmam – suttogtam erőtlenül.

- Mikor is… van az az esküvő? – hagyta figyelmen kívül előbbi mondatomat.

- Két hét – adtam meg a választ arra gondolva, mit forgat a fejében. Mélyeket lélegeztem, egyenletesen próbáltam meg tüdőmbe juttatni az oxigént, hogy tiszta fejjel gondolkodhassak.

- Kérlek, maradj… - lehelte, miközben keze végigsimította combomat. Hosszan fújtam ki a beszívott levegőt.

- Hogy ilyen helyzetben lehessünk ismét? – kérdeztem kicsit gunyorosan, hogy leplezzem ijedségem és dühömet. Miért nehezíti meg ennyire a dolgomat? Nem hiszi, hogy így is kínszenvedés számomra, hogy nem tudok mindent megadni neki, amit megérdemelne? Amiről úgy gondolom, joga van hozzá… Csak nem tőlem.

- Akár – harapta be alsó ajkát. Le kellett higgadnom, s erre pont jó volt a spagetti elkészülésének ideje. Egy ügyes mozdulattal lecsusszantam a padról Bella mögött, idejében elkapva őt, nehogy a padlón kössön ki. Egy sikkantás kíséretében morgolódva nyerte vissza egyensúlyát.

- Igazán szólhatnál… ha ilyen hirtelen mozdulatokat teszel - dorgált meg.

- Ne haragudj, majd máskor figyelmeztetlek – forgattam meg szemeimet. – Gyere, kész a spagetti – mentem a konyhába, s felszolgáltam az ételt a pultra. Bella komótosan lépkedett oda, majd leült ugyanoda, ahol előtte is helyet foglalt. A pultra támaszkodva figyeltem őt, ahogy a villát és a kanalat kezébe véve feltekergeti a hosszú tésztát. Egy pillantást vetett rám, mintha kissé nem bízna főző tehetségemben, ennek ellenére piros ajkaihoz emelte, majd bátran bekapta a falatot.

Lélegzetvisszafojtva vártam, mit is fog hozzá szólni. Ha azt vesszük, ő volt az én alanyom, aki kipróbálja első igazi – de leginkább emberi főztömet.

- Na, hogy ízlik? – tudakoltam kíváncsian. Bella elmosolyodott, miután lenyelte a falatot.

- Nagyon finom. Hogyan tudsz ilyen jól főzni, amikor… amikor nem is eszel? – kérdezte gyöngéden ráncolva homlokát.

- Eddig nem tudtam, hogy jó, amit csinálok – feleltem félmosolyra húzva számat.

- Pedig egyértelmű lehetett volna. Minden tökéletes, amit csinálsz… - mondta halkan, s egyszeriben igencsak nagy figyelmet fordított arra, hogy minél lassabban tekerje villájára a hosszú spagetti tésztákat.

Kínomban nevettem fel, mire Bella önkéntelenül is felpillantott rám. Hogy lehetnék tökéletes, amikor önző módon csak magamra tudok gondolni? Még az sem számít, hogy veszélybe sodrom őt, csak azért, nekem jobb legyen. Mennyi mindentől vonom meg őt azzal, hogy beléptem életébe? A lelkiismeret-furdalás újult erővel tört felszínre bennem, s fonta körül lelkemet.

- Senki sem tökéletes, Bella – ellenkeztem csöndesen, miközben folyamatosan rajta tartottam szemeimet. Minden apró mozdulatát lestem, s tudtam, hogy ezzel zavarba is hoztam. Halvány pír színezte szív alakú arcát, ami mosolyra késztetett.

Most Bella forgatta meg szemeit, majd miután lenyelte a falatot, megszólalt. – Azok a nők, akikkel találkozol, biztosan nem ezt gondolják – ejtette el a megjegyzést.

- Azt hittem, én tudom mások gondolatait olvasni – jegyeztem meg csúfondárosan. Bella elhúzta száját.

- Ehhez nem kell gondolatolvasónak lenni – felelt tésztáját tekergetve.

- Nem? – húztam fel szemöldököm.

- Nem – mondta határozottan, s a szemeimbe nézett. Szája ütemesen mozgott, miközben a villát és a kanalat lerakta a tányér mellé.

- Elég volt? – kérdeztem meglepetten.

- Igen, köszönöm.

- Alig ettél – róttam meg.

 - Bőven elég volt. Különben sem tudok úgy enni, hogy közben nézel – pirult el.
-
 Sajnálom – feleltem azonnal, s felegyenesedtem.

- Semmi baj. Öhm… szükségem van pár emberi percre – mondta zavartan felállva.

- Természetesen – bólintottam. – A szobámban leszek. - Bella aprót biccentett, majd a lépcső felé indult a fenti fürdőszobába. Én addig elraktam a maradékot a hűtőbe, hátha Bella később még éhes lesz, majd elmosogattam. Felmentem a szobámba, és megpróbáltam kizárni elmémből a fürdőszobából jövő hangokat, ezért feltettem egy lemezt a lejátszóra.

Hanyatt feküdtem az ágyon, elnyújtózva, lehunyt szemekkel engedtem át magam a zene ritmusának. Kezeimet a tarkóm alatt összefontam, mert ellenállhatatlan késztetést éreztem az iránt, hogy ujjaimmal üssem az ütemet. Amíg Bella nem volt mellettem, volt időm arra, hogy újra elgondolkodhassak tetteimen. Nem akartam fájdalmat okozni neki, semmiképpen sem, de mindent meg is akartam adni számára. Még azt is, ami nekem soha nem lesz lehetséges. Ha dobogna még szívem, már belesajdult volna a sok ellentétes érzésbe és kívánságba, amivel elhalmozom egyben testemet, elmémet.

Úgy éreztem, testem megadva magát ellentétes érzékeinek, szétszakadva próbálja teljesíteni vágyaimat. Olyan egyszerű lett volna, ha hagyom Bellának, tegyen, amit csak akar, s nem kellene folyton leállítanom, ha önuralmam fogytán van. Egyszerű és tökéletes lenne, ezért nem adatott meg nekem. Azóta is vezeklem, bűneim hosszas listája nem törlődik ki semmivel sem. Isten büntet, hogy a nevében szolgáltattam igazságot. Mostanra a fájdalmasan megtapasztalt szerelem már nem volt új érzés, folyamatosan körbevette lelkemet, s nem ereszti soha többé. Szeretem őt, mégsem tudom elengedni. Most nem… Önzőségem még halhatatlanságomnál is végtelenebb volt.

Önkéntelenül vettem mély levegőt, orromban még ott lapult az édeskés aroma, amely megőrjített. Gondolataimat pedig mindig visszaterelte hozzá, de leginkább a biztonságához. Halk léptek társultak a zene ritmusához, az ajtó nyikordulva nyílt ki, hogy aztán ismét halljam a kilincs kattogását becsukódásánál. Nem néztem fel, csak elképzeltem őt, ahogyan lassan felém közeledik. Nagyot nyeltem.

- Mit hallgatsz? – kérdezte a csöndes zongoramű mellett.

- Gabriel Fauré – feleltem halványan elmosolyodva, még mindig a dallamokba merülve.

- Gabriel Fauré… - ismételte elgondolkodva, miközben újabb lépéseket tett felém. Kinyitottam szemeimet, s lapos pillantással néztem őt. Szemeim önkéntelenül kalandoztak el egész testén, gyöngéden simogattam pillantásommal, amitől halvány pír jelent meg arcán. – Francia? – tudakolta tekintetét az enyémbe fúrva. Aprót biccentettem. - Gabriel… - ízlelgette a szót tovább. – Mint Isten angyala – mondta csak úgy, szívverése egyre gyorsabb ütemre váltott, mintha csak a zongoraművel együtt váltaná a tempót. Ajkai résnyire elváltak egymástól, s száján át véve, mélyen szívta be tüdejébe a levegőt.

A zongoradarabban egyre magasabb hangokat ütött meg a szerző, Bella akarattal vagy anélkül, de próbálta hozzá igazítani lépéseit. Így lába már súrolta az enyémet.

- Igen… valóban – erősítettem meg. Eddig nem is igazán tudatosult bennem, csak így, hogy Bella hangosan is kimondta. Lassan, óvatosan előrehajolt, majd rátérdelt két combom között az ágyra. Súlya alatt besüllyedt a bútor. Bal kezem azonnal az ágy széléhez vándorolt, hogy a takarót magamra terítve megóvjam őt testem hidegétől.

- Ah – forgatta meg szemeit, s egy mozdulattal lerántotta rólam a takarót, vissza eredeti helyére. Egyik térdét átemelte csípőm mellé, kezeivel addig esetlenül megtámasztotta magát testem mellett. Aztán a másik felemre térdelt, és lovagló ülésben elhelyezkedett ölemben. Halkan felnyögtem, ahogy megéreztem forró bőrét – még a ruhán keresztül is perzselte az enyémet.

- Meg fogsz… fázni – préseltem ki ajkaim közül. Kezeim önkéntelenül simultak Bella térdkalácsaihoz. Szoknyája combja feléig felgyűrődött, s én nem bírtam – vagy inkább nem akartam – megállni, hogy tenyerem ne érintse bőrét, ameddig csak a gyönge anyagocska engedi. Pedig hogyan tartana vissza épp ez a kis szövet?

Magamban felhorkantam. Semmi sem tartana vissza attól, amit meg akarok csinálni. Csak saját, józan énem bírt ekkora erővel, aminek képessége szerencsére már bebizonyosodott. Uralom magamat, a bennem tomboló szörnyeteget. De nehéz, és nem vagyok benne biztos, hogy az idő múlásával ez könnyebb lenne. Ilyenkor mindig felidéztem magamban Carlisle-t, s azt, amit mondott nekem. Különleges számodra… Ezért nem lesz semmi baj… Ez a kísértés tesz erőssé…

Reméltem, hogy valóban így van. Tudtam, hogy ő bízik bennem, jobban, mint én magamban, s egy kicsit ez is erőt adott nekem. Mert nem akartam újból csalódást okozni neki. Se Esmének. Épp elég volt az az időszak, amikor elhagytam őket.

- Akkor itt vagy te… hogy ápolj és meggyógyíts – suttogta Bella, miközben tenyereit rásimította mellkasomra, s lassan arcomhoz hajolt. Kezeim felcsúsztak csípőjére, egyfajta biztonságérzetet adva számomra. Hogy én irányíthatom őt, amikor úgy gondolom, önuralmam szakadékának szélén egyensúlyozom, s félő, hogy a mélységbe – az ösztönök tudattalanjába – zuhanok.

- Ha miattam van, egyértelmű – mormoltam súrolva száját. Forró lehelete, ahogy lélegzett cirógatta ajkaimat. Bella elmosolyodott, majd száját az enyémre nyomta. Finoman csókoltam őt, s éreztem, hogy próbálja ő is magát visszafogni, nehogy megfutamodjak. Talán bizonyítani akarta, hogy képes uralkodni magán.

Pár pillanatokra megszakította csókunkat, de egy hüvelyknyit sem távolodott el tőlem. Ajkai folyamatosan érintették enyémet, míg apró mocorgásokkal ingerelt lentebb. Eldönteni azonban nem tudtam, hogy tudatosan, avagy tudat alatt teszi-e. Persze az volt a gyanúm, hogy nagyon is tudatos…

Mély lélegzeteket vett, szívverése olyan gyorsan dobolt mellkasában, hogy azt hittem menten kiszabadul teste fogságából. Nem nyitottam fel szemeimet, minden érzékemmel Bellára összpontosítottam. A tapintásommal, mellyel csípőjén gyűrtem a könnyed szoknyája anyagát, hallásommal és szaglásommal is… Az orrom már eltelítődött édes illatával eltompítva szaglásom, ajkaim visszakívánták puha, nedves száját. Mohón kaptam utána, éreztem, hogy meglepődik, de képes voltam uralkodni a bennem tomboló szörnyetegen.

Arra is számítottam, hogy Bella már nem tud magán. Mégiscsak ember, tökéletlen, s ami a legfontosabb törékeny. Kezeim csípőjéről végigsiklottak hátán egészen válláig, hogy gyöngéden eltoljam őt.

- Sajnálom – hajtotta fejét az enyém mellé, s pihegve a fülembe suttogott.

- Ez az én hibám volt – ziháltam én is, de minden szavam komolyan csengett.

- Ketten kellünk hozzá – nézett a szemeimbe határozottan, s mielőtt szólásra nyithattam volna számat, ő folytatta. – Kérlek, ne gyere az „ember vagy” mondatoddal – morogta halkan. Úgy láttam, mintha még lenne mondanivalója, de összeráncolta homlokát, s inkább elfojtotta. Sejtettem, mire gondolhat, azonban nem akartam ezen rágódni most. S, ahogy látom, ő sem akarja elrontani a helyzetet.

Ezzel nem tudtam vitatkozni, de ennek ellenére még mindig magamat hibáztattam. Bella hallgatásomat megnyugvásnak érthette, mert óvatosan újra próbálkozott. Puha csókokkal kényeztette nyakamat, majd elért számhoz. Újabb mocorgás, aminek következtében a pillanatra szüneteltetett csókunk közben felnyögtem.

Hogy elkerüljem a további hangbéli megnyilvánulásaimat, egy gyöngéd, de határozott mozdulattal átgördítettem magunkat. Így én kerültem fölülre. Kezeimmel mellette támaszkodtam, hogy még véletlenül se roppantsam össze törékeny testét. Fél lábam combjai között helyezkedett el, amihez szorosan hozzádörgölte sajátját. Mintha nem lett volna elég vágytól izzó pillantása… Ahogy rám nézett minden gondolat kiszállt fejemből, éreztem, hogy vágyakozásom egy óvatlan pillanatában megingok a szakadék szélén. Könnyen elveszthettem volna egyensúlyom, de valami visszahúzott. Vissza a valóságba. Bella arcát elsötétülő szemeimmel láttam csak, eltorzult az ijedségtől. Azontúl, hogy engem is megrémített, megvetésre kényszerítette lábaimat a szakadék szélén.

- Edward? – Hangja élesen hatolt tudatomba, s segített abban, hogy észhez térjek. Elmosolyodtam, sokkal könnyebb volt visszaszorítanom sötét énemet vasketrecébe, hogy Bella nem hagyta a zár kinyílását. Noha ő volt az, aki a kulcsot beledugta.

- Sajnálom… Nem viselkedem épp illedelmesen – mondtam bűnbánó, lágy tónussal, hogy valahogyan kiengeszteljem őt az előbbiek miatt, de annyira nem is bántam meg tettem. Csak annak lehetséges következményét, és ez volt a legrosszabb benne. Mert kívántam őt, nem csak a vérét. Bűnös, édes érzés volt…

- Ne is viselkedj! Kérlek! – nézett rám elgyötörten, mire felkuncogtam. Két tenyere közé fogta jéghideg arcomat, bőre szinte majdhogynem égette az enyémet. Hagytam, hogy lassan magához vonja arcomat, miközben elmélyültem barna tekintetében. Hüvelykujjai ajkaimon játszadoztak, úgy éreztem, mintha apró bizsergető pontok szikráznának bőröm alatt. Örökkévalóságnak tűnt, míg ajkaink a mai nap folyamán már sokadszorra ismételten össze nem értek. Egyszerre tört fel torkunkból az érzéki sóhaj, majd elhaltak puhatolózó csókunkban.

Ajkait végigsimogatva puszikat nyomtan állára, majd onnan nyaka selymes bőrére tértem át. Légzése kihagyott egy ütemet, s én, hogy teszteljem önuralmamat gyöngéd csókot leheltem a bőre alatt futó, kékesen derengő erecskére. Szíve heves dobogására vére sebesen meglódult ereiben, amit én halvány mosollyal nyugtáztam. Tudtam, hogy most én játszom a tűzzel, s könnyen megégethetem magam – ami akár halálos is lehet, de nem érdekelt. Vágyaim milliószorosára erősödtek, gyomrom tájékán érzett kínzó gyötrelem csupán fakó kis semmiség volt.

Jobb kezemmel kisimítottam egy tincset, ami egészen hosszan előrenyúlt keblére. Ujjbegyeim leheletnyit érintették testét ameddig blúza engedte – tetszett a válaszként hallott kéjes nyögés. Egy pillanatra lehunytam szemeimet – homlokom hozzásimult arcához -, s elgondolkodtam azon, mire is készülök. Vagy legalábbis, mi felé hajtanak vágyaim. Elég erős voltam ehhez? Elég önuralmam volt ahhoz, hogy megadjam neki azt, amit kíván tőlem, s amit teljes mértékig megérdemel? Mi lesz, ha balul sül el? Minden egyes felvetett kérdésem tövisként szúrt bizonytalansággal teli lelkembe. Agyam azonnal egy másik lehetőséget vetített elém, de én azt haraggal löktem el magamtól. Szeretem Bellát, és mindent meg akarok neki adni! Határoztam el magamat a mai napra.

Bella zihált, a szavak csupán suttogásként jutottak el füleimbe.

- Kérlek… Ne hagyd… abba! – szakadozva ejtette ki. Mellkasa gyorsan emelkedett, s süllyedt minden ilyen alkalommal éreztem keblét testemhez súrlódni. Mintha nem is lett volna rajtam ing, olyan hatást váltott ki belőlem. Remegés futott végig testemen, miközben felnéztem rá. Arcomon egy féloldalas mosollyal feleltem neki, majd kicsit eltávolodva tőle – és jobb oldalán megtámaszkodva – elkezdtem kigombolni blúzát. Bella sötétbarna szemeiben szenvedélyesen lobogott a vágy tüze, s tudtam, hogy viszont látja saját tekintetemben is.

Nagyon lassan, szinte már gyötrő tempóban gombolgattam blúzát. Talán időt akartam még magamnak, talán egyszerűen csak ki akartam élvezni a pillanatot. Látni minél tovább azt, ahogyan pirulása egyre szebben nyíló vörös rózsákat eredményez orcáján, ahogyan kábulattól ködös pillantásával laposan engem néz. Érezni érintéseimre válaszul a testén végigszaladó apró remegéshullámot.

Az utolsó gombnál tekintetemet az övébe fúrtam, s mélyet lélegeztem. Bella óvatosan felemelte bal kezét, majd végigsimította arcomat. Közben lábát hozzádörzsölte ágyékomhoz, tenyere pedig lecsusszant nyakamon, ujjai ügyetlenül babráltak ingem gombjaival. Egyfajta megerősítés volt ez nekem, én mégsem voltam biztos magamban. Féltem… Még mindig. Próbáltam elfojtani lelkem mélyébe az érzést – érzékenyebb pontom lüktetését -, s csak is Bellára figyelni.

Gyöngéden eltoltam magamtól kezét, hogy lehúzhassam blúzát. Bella felkönyökölt, de egy percre sem engedte el pillantásomat. Tenyeremmel lesimítottam válláról a vékony anyagot, s lehajolva finoman megcsókoltam bőrét. Hátra vetette fejét, karjai reszketni kezdtek, mintha nem bírná ezt a helyzetet. Nagyot nyeltem, ahogy végignéztem fedetlen mellkasán. Rettentően kívánatos volt, s reméltem, hogy látja szemeimben ezt. De ha nem ott, akkor érzékelheti kissé lejjebb is. Ajkaimmal tovább vándoroltam fehér csipkés melltartója szélének mentén puha kebleire. Most már tudtam, nem csak attól félek, mik lesznek a következményei.
Bella tüdejében tartotta a levegőt, mintha megmoccanni sem merne másodpercnyi tétlenségem alatt.

- Lélegezz kedvesem – duruzsoltam lágyan, mire mellkasa ismételten megsüllyedt, majd apró légvételektől megemelkedett.

- Megpróbálok… - nyögte ki. – Egyenletesen…

- Remélem is – mosolyogtam rá kicsit eltávolodva tőle. Bella visszahanyatlott az ágyra. Lerángatta magáról a blúzát, s kihúzta maga alól. Vigyorogva néztem ténykedését, míg arrébb nem dobta a fehér anyagot.

- Így… már jobb – pirult el, amikor rám nézett.

- Ha megengeded, visszavenném az irányítást – nyeltem nagyot, de hangom a suttogás ellenére is teli volt szenvedéllyel. Bella megrebegtette szempilláit, s aprót biccentett, hogy tudomásul vette.

Egy könnyed mozdulattal féloldalasan mellé feküdtem, jobb kezemet ráhelyeztem lábszárára, s elindítottam felfele. Gyöngéden felgyűrtem térdig érő szoknyáját, majd miután ott egy kicsit elidőztem még feljebb csúsztattam jéghideg tenyerem az anyag alatt. Bella száját halk nyögés hagyta el. Hirtelen kaptam fel fejemet arcára, de csak egy résnyire nyitott szempárral találtam magam szembe.

Kihúztam kezemet, s ujjaimat beleakasztottam a szoknya gumibája. Bella ösztönösen emelte meg csípőjét, hogy én könnyedén legörgethessem a nem kívánt anyagot. Önkéntelenül néztem végig egész testén, egyszerűen nem bírtam betelni látványával. Gyönyörű volt… Tökéletes. Most az először megláttam értelmét vámpír létemnek, mert soha sem akartam elfelejteni ezt a pillanatot. Örökre belevéshetem emlékezetembe, még ha később akár fájdalmat is fog okozni nekem. Mert én akkor is őt fogom szeretni, ha ő már más valakit részesít ebben a kiváltságban. De most ez sem tudott érdekelni. Jelenleg csak az számított, hogy Bella az enyém. Szeret engem… A legfontosabb pedig, hogy talán ki tudom elégíteni vágyait.

- Mi… mi a baj? – kérdezte halkan, légzése azon nyomban szaggatott lett.

- Mi lenne? – kérdeztem vissza féloldalas mosollyal. – Hadd merengjek el egy kicsit szépségedben – suttogtam, s végigsimítottam tenyeremmel testét. Éreztem, milyen hatással is van rám teste látványa.

Libabőrös lett érintésem nyomán, arca pedig vörös színben pompázott szavaim eredményeként. Kezem felsiklott melltartó pántjához, majd finoman legörgettem a jobb válláról. Aztán áttértem a másik oldalára. Egy-egy csókkal hintettem be a pánt helyénél, s egy mozdulattal kikapcsoltam a melltartót. Biztatásnak vettem a tüdejéből szaggatottan kifújó levegőt. Mintha egy-egy pillanatokra elakadna lélegzete.

Először csak finoman, épphogy érintettem a puha halmokat. Még soha nem tapasztaltam ehhez foghatót. Soha nem is volt rá esélyem sem. S most Bella itt van velem, miattam borult lángba arca, tekintetéből árad az őszinteség, a szerelem. Légzésem elállt, annyira összpontosítottam, nehogy valami olyasmit tegyek, ami fájhat neki. Becézgettem, körkörös mozdulatokkal simogattam, majd ajkaimmal nyomtam rájuk gyöngéd csókokat. Bella torkából heves, gyönyörű nyögések szakadtak fel, éreztem, hogy bal kezével beletúr hajamba, s felhúzza fejemet szájához.

Kapkodó, gyors csókot váltottunk, tenyerem ösztönösen, egy belső késztetés hatására indult el testén, hogy aztán a fehér anyag alá csúsztassam. Bella egy pillanatra megdermedt, szemeit azonban nem nyitotta fel. Arca eltorzult, furcsa vonásokba rendeződött. Azonnal visszavettem vad, tüzes tempómból, s lelassítottam. Most már ziháltam azoktól az érzelmektől, amik váltakoztak lelkemben, és testemben egyaránt.

- Ne! – kezével irányította az enyémet, miközben ágyékát próbálta minél közelebb nyomni érintésemhez. Megnyugodva, mosolyogva teljesítettem kérését, ő pedig addig megpróbálta – remegő kezével - befejezni ingem kigombolását. Mikor végre sikerült neki a művelet, tenyerét mellkasomra szorította. Megrándultam, mert úgy éreztem forró bőre perzselte jéghideg testem. Egy pillanatra izmaim feszülten várakoztak, hogy aztán simogatása alatt elernyedjenek. Egy kézzel toltam le ölét fedő ruhadarabot, s azt is blúza mellé dobtam.

Bella keze beleütközött övembe, de ez sem tartotta vissza, noha csak babrálni tudott vele. Még mindig akart engem, azt, amire készülünk. Én pedig még mindig meglepődtem. Egy másodpercre sem hagytam abba kényeztetését, s ő feladta övem leszedését. Más módon próbált meg levetkőztetni. Eltolta kezemet, majd hátamra nyomva – persze úgy, hogy hagytam - ő hajolt fölém. Szabadon kioldozhatta övemet, majd áttért nadrágom kigombolására. Lehúzta rólam, s most ő járatta végig szemeit rajtam, hogy aztán tenyere is bejárja ugyan azt az utat.

Viharos érzelmeket indított el bennem, hogy úgy éreztem menten szétrobbanok. Ökölbe szorítottam kezeimet, amikor dudorodó részemhez közelített.

- Bella – nyögtem ki, s ezzel el is értem azt, hogy kizökkentsem őt. De mégsem csináltam semmit, csak hagytam, hogy lovagló ülésben elhelyezkedjen rajtam. Nem akartam elrontani semmit… Aztán Bella óvatosan, s kínzó lassúsággal magába vezette meredező férfiasságom.
Mindketten egyszerre nyögtünk fel, s nekem rettentő erővel kellett összeszorítanom a kezem, hogy még véletlenül se törjek össze semmit sem a környezetemben. Az érzés leírhatatlan volt számomra, csodálatos és gyönyörrel teli. Olyan hihetetlen volt, hogy amiről azt hittem, soha nem fogom megtapasztalni, most mégis az ellenkezője történt meg. Igen, önző voltam, de ebben a pillanatban egyetlen percét sem bántam ennek az érzésnek. Bella pedig folyamatosan belefúrta a gyönyör bódulatától elhomályosult szemeit az enyémbe, ami segített abban, hogy mindvégig fenn tartsam önuralmam korlátait. Örömmel töltött el, hogy Bella nem becsülte túl…

Lassan mozgott, arcvonásai először fájdalomról árulkodtak, majd fokozatosan eltűntek ezek a jelek. Minden rezdülését figyelemmel kísértem, s mikor már úgy gondoltam, kibírom ezt a különös érzést kiegyenesítettem ujjaimat. Combján végigsimítva, meg sem álltam kebléig. Sóhajai egyre erőteljesebben szakadtak fel torkából, hogy aztán halk sikolyok közepette elérje azt a pontot, ahol teste ívbe feszült. Nem sok kellett, s én is követtem őt.

Ernyedten hanyatlott le mellkasomra, így szinte teljesen egyszerre ziháltunk. Úgy éreztem, mintha tüdőmből ki akarna fogyni a levegő, késztetésem, hogy pótoljam azt, erősebb volt tudatomnál. Hisz nem is lett volna rá szükségem.

Bal oldalamról felhajtottam a lepedőt, hogy betakarjam vele Bella testét. Nem akartam, hogy megfázzon, bár most mintha sokkal forróbbnak hatna testhője, mint máskor.

- Um… ez… csodás volt… - suttogta Bella, tenyerével a takaró alatt simogatva.

- Igen, az volt – értettem egyet. – Nem fázol?

- Ah… Egyáltalán nem – nézett fel rám, s könnyed csókot lehelt számra. Halványan elmosolyodtam, mikor eszembe jutott egy gondolat. . Min mosolyogsz? – kérdezte Bella kíváncsian.

- Csak… - haboztam. – Alice azt hiszem pont erre az alkalomra szánta azt a ruhadarabot. Igazam van? – vigyorogtam.

- Úh, nos… igen. Azt hiszem – felelt, majd beharapta alsó ajkát. – Szerinted… úgy értem… Rájön, ha esetleg nem látta, hogy mi…

- Biztos vagyok benne, hogy látta - morogtam. Nekem nem lehet magánéletem itthon, főleg, amikor csak így kettesben hagynak minket.

- Nem baj. Most csak élvezni akarom, hogy a közelemben vagy… - felelte. Válaszként csókot nyomtam feje búbjára, s gyöngéden simogatni kezdtem haját. Halk szuszogás hallatszott, s Bella elszenderedett. Még előttünk volt az egész délután…

2009. október 11., vasárnap

15. fejezet - Kettesben egy házban

- Rendben. Utána, ha szeretnéd, hazaviszlek.

- Úgy érted hozzátok, ugye? – pirult el még jobban.

- Igen, úgy. Ma úgysem zavar senki… - mondtam.

Bella értetlenül, de emellett izgatottan pillantott vissza rám.

- Ezt nem teljesen értem – szólalt meg összeráncolt homlokkal.

- Mondjuk, hogy Carlisle és Esme úgy gondolta, terveznek egy kis kiruccanást – mondtam válaszként. – Nélkülem – tettem hozzá mosolyogva. Még mindig nem békéltem meg a kialakult helyzettel. Féltem a délután alakulásától, vágyaimmal átitatott tetteim lehetséges következményeitől.

- Nélküled – nyomatékosította Bella enyhe kérdő éllel. Aprót biccentettem. – Ez azt jelenti, hogy… - hagyta lógva a mondatot, s izgatottan beharapta alsó ajkát.

- Kettesben leszünk – fejeztem be helyette, és éreztem én is azt az izgatottságot szétáradni bennem a félelem mellett.

- Csak délután? – kérdezte halkan, szemei azonban reménykedve csillogtak.

- Lehetséges. Nem tudom, hogy Esme otthon van-e – feleltem. Tényleg nem tudtam csak azt, hogy Esme képes elmenni már délelőtt is otthonról, hogy még több időt tölthessek Bellával.

- Um… Rendben – bólogatott. – Öhm, akkor most megyek. Majd… megkereslek – mondta, mire bólintottam.

- Itt leszek, csak addig elintézek valamit. – Láttam Bellán, hogy megkérdezné mit is, de végül rám hagyta. Nem kérdezősködött csak legyőzve kíváncsiságát elindult Mrs. Black szobája felé.

Angelicát kezdtem figyelni, hol is lehet a kórházban. Nem akartam én intézni az ügyet, mert mégsem vagyok a kórház alkalmazottja, hogy ilyet bejelentsek. Carlisle pedig elfoglalt, így Angelicára maradt a feladat. Szerencsére már jön is visszafele a nővérpulthoz, magában azon gondolkodva, mi is történhetett Mrs. Jankinssel. Meg fog rökönyödni rajta, ebben biztos voltam.

Próbáltam visszafogni magam, s nem kimutatni, mennyire dühös vagyok, ha csak arra a férfire gondolok, aki ilyet tett a feleségével. Kezem önkéntelenül szorult ökölbe, de azonnal elernyedt, ahogy Angelica megjelent a folyosón felém közeledve.

- Óh, Edward. Most mondd meg, milyen balesetek történnek – csóválta a fejét sajnálkozva, és szomorkás arccal a nővérpult mögé állt. A kezében hozott kórlapokat elrakta a polcra.

- Igen, de ez nem biztos, hogy baleset volt – mondtam keményebb hangtónussal, amire Angelica is rögtön felfigyelt.

- Hogy érted ezt, Edward? – kérdezte meglepetten kikerekítve szemeit.

- Kérlek, hívd a rendőrséget mielőbb! – szóltam lágyabban. Angelica alig tudott szóhoz jutni, mert már sejtette, miért kértem erre. Testén apró remegés futott végig, s libabőrös lett, ahogy a szörnyű képek bekúsztak elméjébe.

- A férje… ? – kérdezte halkan. Aprót bólintottam, amitől megborzongott. – Akkor azért volt az a sok sérülés – motyogta magának, aztán hirtelen felnézett rám. - Azonnal hívom őket – lépett a telefonhoz határozottan, s tárcsázni kezdte a számot. Még nem nyugodtam meg, és amíg nem tudom biztosan, hogy Mr. Jankins a börtönben fogja leélni az életét, addig nem is fogok. De természetesen tudtam, hogy ez nem így megy. Ezért voltam olyan dühös, és ezért kért Carlisle, hogy hagyjam a rendőrségre. Ebben a világban a férfi volt az úr, s még egy ilyen tettért sem zárják be addig, ameddig megérdemelné… Pedig ennél rosszabbra rászolgálna! Nehéz volt magamat visszafogni, hogy újra én szolgáltassak igazságot…


Igazából még akaratlanul sem tudtam volna másra terelni a figyelmem, így hallgattam, ahogy a vonal másik végén beleszól egy mély, öblös hang. Angelica elmondta, ki is ő valójában, és a gyanúnkat, miszerint egy hölgyet bántalmaz a férje. A hang biztosította Angelicát arról, hogy ki fogják vizsgálni az ügyet, s ebben kérik majd a hölgy orvosának segítségét.

Angelica egy pillanatra rám nézett, mintha megerősítést kérne a válaszért. A számmal Carlisle nevét formáltam, hogy én ne keveredjek bele. Szegény Angelica kicsit összezavarodott, főleg akkor, amikor rám nézett.

- Kisasszony? Ott van még? – hallottam a mély hang szólítgatásait.

- I… Itt igen. Természetesen a doktor úr mindenben a segítségükre lesz – adta meg a választ elpirulva, lesütött szemekkel.

- Rendben. Azonnal indulunk – mondta a rendőr, s az elköszönés után le is rakta a kagylót. A vonal megszakadt, Angelica egy sóhajjal fordult felém.

- Már el is indultak – mondta, hisz ő nem tudhatta, hogy én a beszélgetés minden szavát hallottam.

- Én majd értesítem Carlisle-t – feleltem Angelicának, aki bólintott. – Vannak új betegek? – kérdeztem, hogy addig is hasznosan töltsem az időm, míg apám műt, és ne találkozzak az ajtóhoz lépővel. De ez már elkerülhetetlen volt, persze az sem volt mellékes, hogy kíváncsiságom egy kicsivel erősebbnek bizonyult józan eszemnél.

- Nincsenek. Csak kisebb sérülések, amiket a nővérek már elláttak – válaszolt.

- Értem. Ha szükség lenne rám, megtalálsz Carlisle irodájában – küldtem halvány mosolyt felé, amitől nehezebben lélegzett. A kórház ajtaja kinyílt én pedig megfordulva egyenesen belenéztem az éjfekete szemekbe. Rám vicsorította fogait, amire egy félmosollyal válaszoltam.

Mit vigyorogsz vérszívó?

- Bemerészkedtél az oroszlán barlangjába? – kérdeztem úgy, hogy csak ő hallja farkas füleivel.
Mély morgás hallatszott felőle, aztán válaszolt csak. – Nem hozzád jöttem, nehogy azt hidd.

- Csodálom, hogy a tegnapi megmozdulásod után előmerészkedsz – mondtam egy picivel gúnyosabban, s elindultam apám irodája felé. Hallottam, hogy Jacob mögöttem jön pár méterrel, mert édesanyja szobája is abba az irányba volt. Kis célzásom megtette hatását, minden gondolata előtört védelmi pajzsa mögül elméjében, ami támadásáról szólt. No meg persze az az utáni vallomásáról…

Elhaladva Mrs. Black szobája előtt akaratlanul is a bent zajló dolgokra figyeltem, és Jacobra. Hallottam Bella halk hangját, ahogy anyjához beszél, majd miután észrevette Jacobot, hozzá fordul. Csöppnyi bűntudat söpört rajtam végig, mert úgy éreztem, mintha kihallgatnám őket. S valljuk be, ez igaz is volt…

Gyorsítottam tempómon, de mielőtt elértem volna Carlisle irodáját, már hallottam őt kilépni a műtőszobából.

- Carlisle beszélnünk kell, az irodádban várlak – mondtam gyorsan, s halkan. Megyek – válaszolt gondolatban.

Beléptem a helyiségbe, s fel-alá járkálva vártam őt. Azt akartam, hogy Mr. Jankins megkapja a magáét, amit érdemel a tettéért. S nem csak hogy ez, de még Jacob emléke is itt kavargott a fejemben. Sejtettem, hogy nem az egész történetet fogja elmesélni apjának, kisebb kihagyásokkal, és átfedésekkel tarkítva. De most már biztosan tudtam. Egy szerencsém volt csupán, hogy még ezek ellenére sem állt fenn a szövetség felbomlása. Ephraim egyet biztosan megértett Jacob beszámolójából. A fia volt a „kezdeményező” fél, ami persze csalódással töltötte el. Ennek ellenére mindenben támogatta őt, s mellette állt, mint egy igazi apa. Mint Carlisle én mellettem…

Léptei halkan dörömböltek a kórház kerámia lapjain, ahogy egyre közelebb ért irodája ajtajához. Mikor becsukta maga után az ajtót, megálltam vele szemben, kezeimet köpenyem zsebei rejtettem.

- Miről akartál beszélni? – kérdezte azonnal.

- Nem tudom, mennyire figyeltél műtét közben. Szóval Angelicával felhívattam a rendőrséget – feleltem feszülten várva válaszát.

- Jól tetted. Minél előbb értesülnek a dologról, annál jobb – bólintott aprót, nyomatékot adva szavainak. Hosszan kifújtam tüdőmből a levegőt. – Valami baj van? Majd a rendőrség elintézi… – kérdezte Carlisle aggódva.

- Még nincs baj – mondtam, miközben végignéztem a műtét képeit. Akkor történt valami, amitől majd lesz? – találgatott gyöngéden puhatolózva.

Nagyot sóhajtottam. Jobb, ha ő is tudja, mi történt tegnap. Hisz Carlisle az apám, a férfi, aki már évek óta ezt a szerepet tölti be az életemben, aki szeret engem, mintha a saját fia lennék.

- Tegnap akadt egy kis nézeteltérésünk Jacob Blackkel… - kezdtem lesütve szemeimet. Nem bírtam Carlisle aranyszínű tekintetébe nézni így, hogy azzal a visszavágással Jacobnak kockáztattam a családom életét. Carlisle megértően várt, el nem ítélve se engem, se Jacobot, míg nem hallotta a teljes történetet. – Elmondta az apjának, így a szövetség még mindig fenn áll… - folytattam.

Egyrészt nem akartam illedelmességből Carlisle tudomására hozni, hogy Jacob hogyan adta elő saját változatát a történtekre, másrészt magamat sem akartam sajnáltatni, vagy azt, hogy Carlisle ennél is jobban aggódjon értem.

- Akkor semmi probléma – válaszolt. – Bölcs embernek ismertük meg Ephraim Blacket, sőt mi több, szavatartónak. Amíg mi nem szegjük meg az egyezséget, nem kell tartanunk ettől a lehetőségtől. – Elgondolkozva bólintottam, míg apám hirtelen elterelte a szót. – Nem iskolában kellene lennie? – kérdezte somolyogva, míg én önkéntelenül nyögtem ki a választ.

- Elmaradt a tanítás. – Carlisle leült íróasztala mögé, onnan nézett vissza lassan mosolyba szaladó arcomra.

- Akkor ma igazán sok időt tölthettek el együtt – mondta.

- Igen… - feleltem nem túl nagy lelkesedéssel, amitől Carlisle csak aggódott. Hiába, túl jól ismert már, s tudta, hogy leginkább a következményektől félek.

Minden rendben lesz, fiamküldte nyugtatólag gondolatban, ami melegséggel töltötte el lelkemet.

- Nem baj, ha ma korán elmegyek? – kérdeztem meg azért, bár már tudtam apám válaszát.
Felkuncogott.

- Dehogy baj – nevetett.

- Rendben, akkor addig még hasznossá teszem magam – vigyorogtam rá, majd kiléptem irodájából.


Két óra telt el azóta, hogy Bella bement a szobába nevelő anyjához. Emberi időben sem számít túl soknak, amit az ember a szeretteivel tölthet el, nekem azonban még kevesebbnek tűnt azáltal, hogy nem vesztegettem el egy percet sem ebből az időből. Épp végeztem az egyik beteg vizsgálatával, amikor meghallottam Angelica, s két másik ember lépteit Carlisle irodája felé igyekezni. Azonnal tudtam, hogy mi célból mennek apámhoz…

Lelassítottam, ahogy szembe jöttek velem, és egyenesen belenéztem a magasabb férfi zöld szemeibe. Gyanakodva méregetett, mert egy belső hang arra késztette, hogy a lehető legtávolabbra elkerüljön. Hallotta a hangot, mégsem tudott neki hinni, csak sejtése igazolta azt. Mikor elhaladtak mellettem, kihúzta magát – mert egy fajta biztonságérzetet nyújtott neki e mozdulat -, kidomborította mellkasát, aminek következtében az ott látható kis ezüst csillag is feszesen csimpaszkodott a férfi egyenruhájába. Rámosolyogtam Angelicára, s mikor már a hátam mögött voltak, elfintorodtam. A másik férfi leplezetlenül - undorító gondolatokkal sorjázva elmémet - járatta végig szemeit Angelicán, amitől csak ingerült lettem. Nem csoda, hogy ő nem érezte azt a közelemben, amit a társa.

A folyosón lévő ablaknál aztán megálltam, úgy tettem, mintha a kezemben lévő kórlapot tanulmányoznám. Azonban én minden figyelmemet a Carlisle irodájába lépő emberekre összepontosítottam.

- Doktor úr… - Angelica kitárta az ajtót a rendőrök előtt. Hallottam az ajtó halk nyikordulását, majd a léptek dübörgését. – A rendőr urak Mrs. Jankins ügyének kivizsgálása miatt jöttek. – A hangok alapján elképzeltem Carlisle-t, ahogy felállva hátratolja székét, majd a két férfi elé állva a kezét nyújtja nekik.

- Jó napot, Dr. Carlisle Cullen – mutatkozott be.

- Jó napot! A kisasszony egy telefonhívásban azt állította, hogy egy hölgyet bántalmazott a férje.

- Igen, így van – felelt Carlisle.

- Szeretnénk beszélni a hölggyel, és látni a sérülését, ami alapján ezt megítélte – mondta a másik rendőr reszelős tónusán.

- Természetesen. Angelica kérem, keresse elő Mrs. Jankins kórlapját – kérte lágyan a nőt.

- Me… Megyek, azonnal… - felelt szaggatottan, majd elhagyta az irodát.

- Kérem, kövessenek a hölgy szobájához – mondta Carlisle, s kivezette a két rendőrt a helyiségből. Még egy darabig hallgattam beszélgetésüket, miközben elindultam a kórház előterébe. De ott aztán önkéntelenül szűrtem ki a sok szívdobogás közül azt az egyet, akié a legtöbbet számított nekem. Onnantól pedig csak másodlagos jelentősséggel bírt a rendőrök tevékenysége. Tudtam, hogy Carlisle mindent megtesz annak érdekében, hogy a bűnös elnyerje méltó büntetését.


Már csak egy folyosó választott el tőle, amikor a szoba ajtaja kinyílt, s Bella az ajtónak dőlve, mélyeket lélegezve próbálta lenyugtatni heves szívdobogását. Nem tudtam, miért lehet ilyen izgatott, hisz Mrs. Black jól van. Az állapota normális a műtét óta, semmi probléma nem merült fel. Ahogy tüdejébe szívta az oxigén dús levegőt, úgy nyugodott le egész lénye. A folyosóra befordulva végigjárattam szemeimet ajtónak támaszkodó testén, s éreztem, hogy testem azonnal lángba borul a vágy hevében. Annak ellenére, hogy tudtam, ez lehetetlen elmémet is elérte az ösztönös válasz.

Lépteim hangjára Bella felkapta fejét, és amint meglátott ismét hallhattam a heves szívverést. Egyszerűen kápráztató hatással bírt füleimre, de leginkább lelkemre. Mert tudtam, hogy ez csak is nekem szól.

Mire odaértem hozzá, ellökte magát az ajtótól, de tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam.

- Szia! – köszöntem a mai nap folyamán másodszor.

- Szia! – sóhajtott mélyet.

- Valami baj van? – kérdeztem azonnal, aggódón fürkészve piruló arcát.

- Nem, dehogy – sietett a válasszal. – Csak… szóval már nagyon hiányoztál. – Széles mosollyal feleltem neki, ami szépen lassan lehervadt egy undok gondolattól.

Legalább ne itt az isten szerelmére!

- Gyere, kedvesem. Menjünk haza – mondtam, s elégedett vigyorral vettem Jacob morgását.

- Mehetünk – indult el Bella, én pedig mellé lépve összekulcsoltam kezeinket.

A nővérpultnál Angelica még nem volt ott, így helyettesének adtam át a fehér köpenyt. Bella összehúzva szemeit nézte a nővérkét, mikor én már hozzá siettem a kijárat fele.

- Miért néztél így? – tudakoltam, miután kiléptünk a kórház ajtaján.
- Nem tudom, mire gondolhatott az a nő, vagyis, valószínűleg… sejtem – kezdte megpróbálva elfojtani bosszúságát. – De ahogy nézett… - gyorsította fel lépéseit, s anélkül, hogy tudtam volna mire gondol, egyszerűen éreztem.
- Jobb, ha nem tudod – vihogtam fel, miközben átkaroltam őt.
- Jobb? – kérdezett vissza felpillantva rám. - Azt hiszem, így is el tudom képzelni – húzta el száját.
- Óh, még a végén butaságokra gondolsz – mormogtam, majd az Alfa Romeohóz érve kinyitottam Bella előtt az ajtót.
- Na persze, azért tudnék felsorolni legalább tíz esetet, amikor az ellenkezője történt meg – mondtam csúfondáros éllel.
- Azok nem butaságok voltak! – tiltakozott gyerekesen, miután beszálltam én is. – Egyik sem.
- Erről vitatkozhatnánk – feleltem.
- De én nem akarok most vitatkozni – fogta két tenyere közé az enyémet, miután váltottam.
- Én sem – néztem rá lágyan.
- Akkor jó – mosolygott rám. – Viszont, nézd az utat! – szólt rám, mire felnevettem.
- Még mindig nem bízol bennem? – fúrtam arany tekintetemet az övébe.
- Ez nem a bizalomról szól, csak a félelemről – válaszolt, amitől csak még jobban nevettem. – Min nevetsz?
- Nem is tudom. Még mindig nevetni tudok csak ezen… - küszködtem a szavak kiejtésével. – Nem tőlem félsz, hanem attól, hogy balesetet szenvedünk.
- Igen, ebben… - akart felelni, de aztán megakadt. Én pedig kíváncsiságomtól hajtva tudni akartam, hogyan fejezte volna be a mondatot.
- Ebben? – kérdeztem vissza, jelezve, hogy fejezze be.
- Ebben nincs semmi természetellenes – mondta halkan, mire belőlem kitört ismételten a nevetés.
- Nem csodálom, hogy nem akartad befejezni… - próbáltam visszafogni magam.
- Sajnos csak ember vagyok – vonta meg vállát, én pedig egész testemben megfeszültem. Beparkoltam időközben a garázsba, s szó nélkül nyitottam ki Bellának is az ajtót.
- Most haragszol rám? – kérdezte, miközben beléptünk a nappaliba.
- Miért haragudnék?
- Csak… érzem – felelt.
- Ne aggódj, kedvesem – nyomtam csókot homlokára, közben azt hallgattam, egyedül vagyunk-e a házban. Halvány mosoly jelent meg arcomon, mikor gondolatom beigazolódott. Homlokáról ösztönösen tértem át arcára, s leheletnyit érintve bőrét nyakánál megállapodtam. Mélyen beszívtam édeskés illatát, ami remegéssel töltötte el testemet, hogy aztán egy kínzó érzéssé sajduljon gyomrom tájékán.
- Esme? – kérdezett rá Bella halkan rebbenő hanggal.
- Nincs itthon… - súgtam fülébe, amitől borzongás futott végig testén. – Senki – susogtam, ajkaim lágyan játszadoztak bőre forróságán.
- Ah – nyögte ki, mikor szám lassan továbbhaladt állkapcsán, míg rá nem lelt társára.
Bella keze végigsimította vállamat, és tarkómon megpihentette tenyerét, míg én közelebb húztam magamhoz. Gyönge csókkal kényeztettem őt, kezem öntudatlanul dörzsölte csípőjét. Hevesen dobogott szíve, és ugyanolyan hevesen válaszolt érintéseimre, amitől még most is ijedten húzódtam hátrébb. Mégsem bírtam tőle messze lenni, vagy elengedni, így lehunyt szemekkel csak magamhoz szorítottam. Orromat belefúrtam hajzuhatagába, miközben Bella a mellkasomhoz simult.
Ha ez így megy majd a mai nap folyamán, akkor nehezen fogom visszatartani magam attól, hogy megadjam neki - a kettő közül - azt, amit a legjobban akart jelen pillanatban…

Szívesen teljesítettem volna, bár, hogy mennyire lehetséges egy ilyen kérés nem tudtam. Csak azt, hogy veszélyes. Azt akartam, hogy mindenben részese legyen tőlem függetlenül. Mintha én nem is léptem volna önzően élete útjának fonalába, hogy kettévágjam azt, s a lehető legjobban összegubancoljam. Én mégsem tudtam megadni neki azt a mindent, s ez fájón szúrt lelkembe.
Bella korgó hasa zökkentett vissza a valóságba, halkan felkuncogtam válaszként.
- Készítek neked valami ennivalót – kezdtem hátrálni a konyha felé, s gyöngéden húztam magammal.
- Ezek az ostoba emberi szükségletek… - morogta magának kicsit mérgesen, miközben engedett nekem.
- Nem is ostobaságok – vigyorogtam még mindig durcáskodásán.
- De azok – ellenkezett, miközben leült a konyha pultjához.
- Miért? – kérdeztem kíváncsian. A fagyasztóból elővettem egy kis darált húst, a szekrényből tésztát, egy lábost s a többi hozzávalót az ételhez. Bella elgondolkodott, megigézve figyelte tevékenykedésemet.
- Szoktatok főzni a konyhában? – tudakolta könyökével támaszkodva a pultra.
- Nem igazán. Esetleg, ha Esme készít valamit a barátnőinek. De most itt az alkalom – feleltem. Az évek alatt nekem is volt szerencsém elsajátítani a főzés tudományát, hol Esmétől, hol pedig a tévéből. Bár senkinek nem tudtam főzni, így most kicsit izgatottan kezdtem neki az étel elkészítésének.
Bella elmosolyodott.
- Nem is tudtam, hogy tudsz főzni.
– Nem mondtam, hogy tudok – nevettem. - Szóval miért is ostobaságok? – zökkentettem vissza előző kérdésemre Bellát.
- Mert elveszik az ember idejét attól, amit igazán szeretne csinálni – válaszolt határozottan egy kis gondolkodási szünet után.
- Most valami mást szeretnél csinálni? – húztam félmosolyra számat, miközben a húst forró víz gőze fölé tettem, hogy felolvadjon, s egy kis hagymát kezdtem pirítani.
- Igen. Nagyon is mást… - harapta be alsó ajkát elpirulva, tekintete folyamatosan kezeimre siklott. Akárhányszor megpróbálta figyelmét másra terelni, mindig visszatért hozzám.
- Van még időnk. Dél sincs – mondtam vigyorogva. A megpirított hagymához hozzáraktam a félig felolvadt darált húst, és azzal tovább hevítettem. Közben egy másik edényben elkészítettem a paradicsomos szószt.
- Veled még az is kevésnek tűnik – mondta. – Egyébként mit készítesz? – pillantott fel arcomra.
- Spagettit – válaszoltam, miközben vizet tettem fel a tésztának.
- Mennyi idő, amíg elkészül?
- Fél óra körülbelül – válaszoltam mosolyogva, ahogy ránéztem összeráncolt homlokára.
- Az túl sok – mondta elhúzva száját.
- Majd játszom neked addig, ha szeretnéd – bizonytalanodtam el.
- Jó ötlet – biccentett jobb kedvre derülve.
Miután felforrt a víz, beletettem a spagetti tésztát, addig a húst is felraktam puhulni.
- Rendben, most várnunk kell egy kicsit – pakoltam el egy szempillantás alatt a konyhában. Bella egy mosollyal ajkán elindult a zongora felé, én pedig követtem. Szemeim akaratlanul időztek el szoknya alól kivillanó lábain, s oldalra kilibbenő keskeny csípőjén. Nyeltem egyet, majd leültem mellé a zongora elé.
- Taníts egy kicsit – kérte, s rásimította tenyerét az enyémre. Hátrébb csúsztam a padon, majd Bellát két combom közé ültettem. Hátulról lágyan átkaroltam őt, s tenyereinket a billentyűk fölé emeltem.
Bella testén libabőr futott végig, szívének dobogása pedig egyre gyorsabb ütemre váltott.
- A zongorán két billentyűsor található. Az egyik félhangokból áll, ezek kicsit magasabban szólnak – magyaráztam halkan fülénél, miközben mutatóujjammal megnyomtam az egyik billentyűt.
- Ühüm… - hümmögött Bella, mialatt mocorgott egyet. Nem tudtam eldönteni, hogy azért-e, mert kényelmetlenül érzi magát, vagy mert ennek épp az ellenkezőjét érzi.
- Ez a cisz – ütöttem le vele a billentyűt. Légzése egy pillanatra megfagyott, hogy aztán sietve nyelje az éltető oxigént.
Már kezdtem érezni, hogy talán mégsem volt túl jó ötlet ez a testhelyzet. Halk nyögés hagyta el számat, amikor Bella ismételten megmozdult. Combom belső feléhez, s kényes pontomhoz dörgölőző teste érzékenyen érintett.
- És ennek… van külön… neve? – kérdezte akadozva, miközben megsimítva ujjaimat lenyomta a billentyűt.
- Az… a fisz – nyögtem ki rekedtesen. Bella sóhajtva nyomta magát hátrébb a padon, így teste teljesen az enyémhez préselődött.
- Tudod… a tűz meg is égethet… - figyelmeztettem behunyt szemekkel.
- Még csak… nyaldosnak a lángok… - ejtette ki nehezen a szavakat, és éreztem, hogy hátrafordulva ajkait az enyémhez érinti. Bal kezem átfonta derekát, míg jobbommal végigsimítottam combját. Felgyűrtem szoknyája szélét, de az sem érdekelt, csak haladtam tovább a puha halmokon át egészen tarkójáig. Orrom eltelítődött édes illatával, a bennem lévő szörnyeteg ketrece vasait feszegette.
 

blogger templates | Make Money Online