14. fejezet - Szerződésszegés

AZ EMLÉK HIRTELEN megszakadt, s én újra ott meneteltem Bella mellett, lelkemet ismét elöntötte a féltékenység…

Nem történt ahhoz az emlékbeli csókhoz közeli esemény, amiért ilyen magas fokon érezhetném a kis zöld szörnyeteg maró hatását. Ennek ellenére a tudat, hogy mennyire biztonságban érzi magát Bella Jacob karjai közt, hogy neki mindent elmond a testvéri szeretet gyanánt, már elég volt ehhez az érzelemhez.

Bella lassabban szedte lábait, s nem értettem miért. Jacobra figyeltem, aki még mindig az erdőben cirkált – jobban mondva dühöngött –, gondolatait hallgattam, amik nem ígértek jókat.

- Mi a baj? Miért lassítottál? – kérdeztem lágyan Bellától.

- Um… csak úgy. Hogy minél tovább veled lehessek – bújt hozzám, s mélyet sóhajtott.

- Ó, de így sosem fogsz hazaérni – dorgáltam meg gyöngéden, mert igazából nem tudtam volna ilyenért haragudni rá. Csak gyógyír volt lelkem sebeire ez a mondat.

- Még az sem lenne baj – mondta kuncogva. – Főleg, ha veled lehetnék.

- Vigyáznék rád – válaszoltam komolyan, mire Bella összeráncolt homlokkal felnézett rám.

- Tudom, nincs mitől félnem melletted – felelt, mintha csak tudta volna, mit „néztem” meg az előbb. Gyorsan forradtak a féltékenység hegei lelkemen Bella tudat alatti önkéntelen mondatai hatására, Jacob azonban annál haragosabb, dühösebb lett. Közeledve a határhoz, ő is izgatottabban várta, mikor búcsúzom el Bellától. Nem gondolkodott, elméjét elborította a féltékenység, a düh sűrű, zavarosan ködös keveréke. Vihar tombolt szívében, mindent elpusztító forgószél kavarta fel érzéseit.

Nem szálltam vitába Bellával – pedig mondata mást is eszembe juttatott, amiről mostanában elterelte gondolataim –, ahhoz most túlságosan Jacobra figyeltem, s azt sem akartam, hogy hallja válaszomat. Frusztráló volt jelenléte, sőt egyenesen őrjítő! Megpróbáltam figyelmem inkább Bellára összpontosítani.

- Nem hagyom, hogy bajod essen. Semmi és senki nem árthat neked – súgtam egész testemben megfeszülve. Még ők sem!

- Én… bízom benned, de – állt meg egy pillanatra, majd egy mély levegővétel után folytatta –, azt nem bírnám elviselni, ha miattam…

- Bella, mire akarsz kilyukadni? – komorultam el, mert nekem csak egy dolgon járt most agyam, s úgy hittem Bellának is azon.

- Sokat gondolkodtam azóta, hogy találkoztam… a Denalikkal – örültem, hogy nem mondta ki azt, amire pontosan gondol.

- Igen, ezt sejtettem – bólintottam feszülten. Nem akartam Bella tudomására hozni, vagy épp megerősíteni abban, amit hisz. S ráadásul nem pont Jacob Black előtt, akiben már így is tajtékzottak a düh hullámai, hogy a fejem felett összecsapjanak. – Nem kell félned… - súgtam fülébe, s gyöngéden magamhoz húztam.

- Nem is félek – tiltakozott gyorsan. – Csak… lehetséges, Edward?

- Mire gondolsz pontosan? – tudakoltam, miközben Jacobot figyeltem.

- Lehetséges, hogy valahonnan megtudja a Volturi? Hogy… szóval hogy én tudok… rólatok. – Szíve hevesen dobogott, amiből arra következtettem, hogy mégis fél. Arra azonban már nem akartam gondolni, hogy akkor az előbb hazudott nekem.

- Nem tudom. A hatalmuk messze kiterjed, már csak a történelmük, a befolyásuk miatt is. Nehéz lenne ezt így megmondani – adtam bizonytalan választ. Magam sem tudtam az igazságot, de úgy hittem, ez közel áll hozzá.

- Értem – szólalt meg halkan fél perc múltán, éreztem, hogy egész testében megrázkódik. Gyötört a lelkiismeret-furdalás, hogy megint én miattam. Hisz én váltottam ki ezt belőle… - Ha megtudják, akkor… Akkor írhatok végrendeletet – rezzent össze keserűen felnevetve humornak szánt, gyönge próbálkozása után.

Jacob is hallotta, s bár nem tudta pontosan, miről van szó Bella és én köztem, már gyanúja, lassanként vulkánként kitörő haragja is bőven elég volt. Ugyanis egy valamit megértett. Bella miattam van „újból” veszélyben, nagyobban, mint eddig bármikor.

- Sajnálom – mondtam csöndesen, s tömény utálat söpört végig rajtam a szégyenérzettel együtt.

- Te… Tessék? – Bella zavartan pislogott fel rám. – Ne sajnáld! – szólított fel lágyan. - Egy másodpercet sem sajnálok az időből, amit veled töltöttem, s tölthetek még el. – Hangja halkan, de határozottan csengett, szinte már megingathatatlan élt rejtve belé.

- Azt sosem fogom bánni, egy pillanatig sem – mondtam, s de azt igen, hogy a határvonalhoz érve meg kell válnom tőle egy időre.

Megálltam, aminek következtében Bella is megtorpant. Gyöngéden tartottam őt, nehogy elbotoljon.

- Már itt vagyunk? – kérdezte csalódottan, lebiggyesztett ajkakkal nézett fel rám.

- Igen, itt – sóhajtottam. – És nem szívesen engedlek el egyedül. – Még túlságosan élt bennem a Volturi három vezetőjének arcképe.

- Nagy lány vagyok, tudok vigyázni magamra – húzta fel orrát, amin csak kuncogtam. Hisz úgy sincs mitől féltenem Bellát a quileute-ek földjén – persze a faágaktól, s saját ügyetlenségétől eltekintve –, az este járőröző farkasok mindentől megvédik. Elmosolyodtam hanghordozásán, s az előttem lejátszódó képeken, ahol csetlőn-botlón kerülgeti az alattomos cserjéket.

Mély vakkantás szakadt fel az erdőből, ami gondolatai alapján egy horkantásnak felelt meg. Bella feltétlen bizalma irántam csak még dühösebbé tette Jacobot. Őrjöngött, lelke már nem csak háborgott, mint a vihartól tajtékzó tenger. A nyers, állatias ösztön vad, megállíthatatlan lavinaként zúdult végig testén.

- Vigyázz magadra – búcsúztam Bellától, hűvös ajkaimat finoman rányomtam szájára, s hosszan beszívva édes illatát ismét elengedtem magamtól.

Bella zihálva rebbentette fel szempilláit, hogy bódultsággal elhomályosult tekintettel hátat fordítva átlépje a láthatatlan határt. Hallottam Jacobot, nem messze körözött körülöttem, szemmel tartva, híján önuralmának. Bella már messze lépkedett várakozó helyemtől, szemeimmel végigkövettem minden rezzenését. Csak kevesen múlott, hogy átlépjen én is a földjeinket elválasztó vonalat. Hirtelen lépve előre egyet, ökölbe zárult kezekkel néztem, ahogy Bella a földre esik egy ballépés során.

Annyira lekötötte figyelmemet, meg ne akadályozzam esését, hogy szinte már váratlanul ért oldalról a támadás… Még gondolatok sem záporoztak felém abban a pillanatban.

Hosszan szántottam fel testemmel a bokros, avaros talajt, miközben az ütődés következtében halk nyüszítést hallottam. Azonnal felpattantam, mert a farkas nem kímélve engem, tajtékzó ösztöneitől hajtva ismét nekem ugrott. Kitértem előle, s vicsorgó fogai elől, mialatt annak örültem, hogy Bella már nem hallja ezt.

Megfeszítettem izmaimat, s védekező állásba görnyedtem, hogy amikor kell, bármelyik pillanatban újból elugorhassak támadása elől. Nem akartam bántani, tudtam, hogy csak heves természetének, s vad ösztöneinek keverékétől vesztette el józan eszét, aminek következtében semmibe véve a szövetséget rám támadt. Leginkább Bella miatt nem akartam benne kárt tenni, a szövetség csak másodlagos helyet foglalt el a listámon. Ami szerint a családom elé helyeztem a szerelmem…

Szégyen költözött lelkembe, amiért ilyenen gondolkozom. De a kéttermészetű – a családom és Bella iránt érzett –, szeretet egyensúlya most egy pillanatra csupán, megingott. Aztán újra visszanyerte állapotát, s figyelmemet az előttem morgó, hófehér fogait kivillantó farkasra összpontosítottam.

Egy másodpercet sem hagyott nekem, folyamatos mozgásban újra és újra megindult felém, hogy fogait nyakam bőrébe marhassa. Sebesen ugrottam el, megpróbáltam én is vele együtt mozogni. A következő próbálkozásánál azonban már hárítottam is. Meguntam, hogy menekülök, mint az űzött vad, aki nem mást nem tud tenni épsége megőrzése érdekében. Futni az életéért. Nálam csak annyi volt a különbség, hogy én csak kárt nem akartam tenni benne.

Újabb nyüszítés hangzott, ahogy a földnek csapódott ökleim által. Mély morgással nézett velem farkasszemet, de ez az ütés végre észhez térítette.

Szaporán lihegett, az oxigén jótékonyan töltötte be elméjét, s tüdejét, hogy a sok ezer gondolat érzéseivel együtt árvízként pusztítsanak benne. Most fogta fel, mit tett, mit kockáztatott, s mik lehetnek tettének következményei. Nem hiába tartja a mondás, előbb gondolkodj, aztán cselekedj. Jacob Black most már ezektől a gondoktól őrjöngött belül, s nekem volt szerencsém saját agyamban, szinte fülsiketítő hangnemben átélni.

Másfelől érdekes volt végighallgatni, mert nekem kedvezett volna, ha lettem volna olyan elvetemült, hogy kihasználjam. Mégis a tudat, hogy egy kicsit is Jacob az én lekötelezettem, már jobb kedvre derített, s szebben szemléltem tőle az egész világot.

Vicsorított rám, fogait összeszorította, elülső mancsai belevájtak a földbe. Lassan álltam fel görnyedő testállásomból, karjaim még mindig a levegőben irányába mutattak, hogy bármikor védhessem magam velük.

- Lenyugodtál? – kérdeztem csöndesen, igyekezve elfojtani gúnyosságom.

Nem válaszolt, még mindig ugyanazon járt az agya, keresve bármiféle lehetőséget a megoldásra. Nem akarta elfogadni, hogy a „kezemben tartom”, egy apró elejtés Bella előtt, s megváltozhat a viszonyuk. Hívogató, sőt bűnös volt ez a gondolat, képzeletem kellemesen játszogatott el vele. Mi lenne, ha kezdetű változatokkal. Jacob csak egy apróságot talált csupán, az is gyönge kis semmiség volt a másik lehetőséghez képest. Ámde az feldúlt lelki állapotában egyáltalán nem ötlött fel benne, ami további jó kedvre derített egy kis ideig.

Pedig milyen egyszerű lenne, s nem kellene ilyeneken gondolkodnia…

- Hazudnál? – folytattam a kérdezősködést, enyhe gunyoros éllel, hogy kizökkentsem ködös, bizonytalan elmélkedéséből.

Hevesebb morgással válaszolt, mert ő is tudta, hogy nem lenne igaz, amire gondolt. Hisz nem léptem át a határt, tehát nem is szegtem meg a szövetséget, ami okot adott volna támadására. Annyira kétségbeesetten keresett valami magyarázatot tettére, s annyira hevesen küzdött az ellen, hogy ne kelljen megkérdeznie ezt.

Mit akarsz? – törte meg a pillanatnyi csöndet elméjében.

- Miből gondolod, hogy akarok valamit? – feleltem kérdéssel a kérdésre. Már rég beismertem magamnak, hogy illetlenség, de szórakoztató hallgatni őt.

Nem vagyok hülye! – ordibált gondolatban. – Ha nem akarom, hogy apám megtudja… ezt a kis összetűzést, azért meg kell fizetnem – éreztem az undort ebben a kijelentésben, s egy apró érzést, ami végigfutott testén.

Szinte majdnem kimondta az egyszerű megoldást, amivel elejét vehette volna idegeskedésének, s undorának. Megint csak elgondolkoztam azon, mi lenne, ha kihasználnám ezt az „eseményt”. Zsarolhatnám, hogy nyugtunk legyen Bellával. De már csak a gondolattól is utáltam magamat, hogy ilyesmit tegyek.

- Nem akarok semmit, Jacob – mondtam őszintén. Ő csak felvakkantott, s egy morgás kíséretében más irányt váltottak gondolatai.

Nem hiszek neked! – üvöltötte. – Hazudsz! Bellát akarod, de nem fogom hagyni, hogy…

- Hogy zsaroljalak? – fejeztem be gondolatát, mire ismételten rám morgott. Halvány vigyor terült el arcomon, egyszerűen nem tudtam titkolni tetszésemet a gondolat iránt. Főleg, hogy csak most jutott eszébe, mit tehetne ez ellen. Csak egy megoldás, amivel valószínűleg hatalmas csalódást fog okozni. De legalább őszinte lesz.

Nem hagyom… - ismételte meg visszafojtott dühvel.

- Természetesen nem állíthatlak meg, sőt nem is akarlak – feleltem. Igazából nem érdekel, hogy ő csak azért vall színt apjának, hogy ne tudjam a markomban tartani. Hogy ne csalódjon benne az apja. Azonban így fog a legjobban - persze Jacob reménykedett az ellentettjében. Azt hiszem már kiismertem Ephraimot gondolatai alapján, s az, hogy saját fia - forró, heves természete miatt -, szegte meg az ígéretet, ami ugyanúgy rá is vonatkozott az által, hogy a falkába tartozott, a legnagyobb kiábrándulás lesz életében.

Nem is tudna egy vérszívó! – makacskodott mérgesen Jacob.

Elvigyorodtam. – Te is tudod, hogy ez nem igaz – mondtam nyugodtan.

Ki is deríthetnénk, melyikünknek van igaza – küldte gondolatban.

- Folytatni akarod? – kérdeztem még most sem mutatva jelét annak, mennyire ellenemre lenne a dolog. Mert az csak egy dolog volt, hogy a sok gyötrő emlék miatt lejátszódott pár kép előttem egy ilyen „lehetőségről”. De más volt az, hogy soha nem bántanék olyan valakit, aki a legfontosabb Bella számára, s közvetve kihatna a családom életére is.

Majd máskor megkapod a jussod, vérszívó! – kiáltotta gondolatban gunyorosan. - Eljön még az én időm. – Hallottam még mintegy zárásként, aztán egy gyors fordulat után beleveszett az erdő zöld sűrűjébe. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mintha ezzel varázsütésre minden kis gondomtól megszabadulhatnék. Egy egyszerű kis sóhajjal… De persze nem így volt, a lelkemet fogságban tartó szorító, kínzó fájdalom még mindig ott ténykedett.

Kelletlenül indultam el aztán a házunk fele, mert egyáltalán nem volt kedvem hazamenni.



A kilométer per óra magasan szárnyalt, ahogy tövig nyomtam a gázpedált, az út szélén tornyosuló fák úgy tűntek, mintha suhannának velem szembe. Az eget szerencsémre szürke, néhol sötétkék felhők borították be teljes egészében, egy csíkocska napsugarat sem engedve át rajtuk. Alice estére esőt jósolt, ezt jelezve a párás levegő még most korán reggel is fehér ködbe burkolta a fák közti területet. Carlisle már bent volt a kórházban, s én, hogy eltöltsem valahogy – de leginkább értelmes tevékenységgel - a napot, most oda tartottam.

Egyrészről el akartam terelni gondolataimat Jacobról, a kíváncsiságomról, hogy mi lett a következménye tettének. Tudtam, hogy Ephraim ezért nem fogja felbontani a szövetséget, hisz mi, vagyis én nem tettem olyat, ami azt vonná maga után. Másrészről azt is ki akartam deríteni Carlisle-tól, amit még tegnap, Esme egyik átsuhanó gondolatából vettem ki.

Leparkoltam apám autója mellett, majd emberi tempóban, mélyet szippantva a nyirkos, friss levegőből beléptem a kórház ajtaján. Már kintről hallottam az ismerős gondolatokat, de látni Angelicát mosolyra fakasztott. Bőszen jegyzetelt, csak egy-egy pillanatra nézett fel az előtte kicsit oldalasan álló asszonyra. Aprót bólintgatott, miközben gyorsan karcolta a papírra a szálkás betűket.

Nagyot sóhajtott, s egy mosollyal megköszönte a segítséget a hölgytől, majd rám pillantott. Szíve kihagyott egy ütemet, miközben széles mosoly terült el arcán. Ne mutasd ki! Ne mutasd ki, Angelica! Neeee… Mennyire ujjongasz, hogy újra látod.

Köhögésnek álcáztam kuncogásom, aztán jól nevelten csak egy halvány mosollyal válaszoltam Angelicának.

- Edward! Örülök, hogy láthatlak. Hiányolta… - akadt el egy pillanatra, aztán magában megrázta fejét, s folytatta -, hiányoltuk tegnap a segítséged – fejezte be végül elpirulva. Természetesen teljesen máshogy, mint ahogy akarta.

- Elnézést kérek, de nem jöhetek mindig – utaltam a kórház vezetőségére.

- Ugyan – legyintett Angelica. – Azokat ott fönn nem érdekli az ilyesmi. Nekik az a lényeg, hogy Dr. Cullen-t itt tartsák – árulta el bizalmasan, miközben közelebb hajolt a pult fölött hozzám. Halkan megköszörültem torkom, s egyenesen égszínkék szemeibe néztem, hogy ne legyen zavaró ruhájának mély kivágása. Ám így is az volt… Mikor rájött, gyorsan felegyenesedett, s próbálta kerülni pillantásom.

- Carlisle-t hol találom? – kérdeztem akaratlanul bársonyos hangon, amitől Angelica pár másodpercre lemerevedett. Ha nem hallottam volna, hogy mellkasában kicsit gyorsabb ütemben dobol szíve, azt hittem volna, valami baj van.

- Öhm… Az… Az irodájában van – bökte ki végül rekedten.

- Köszönöm – biccentettem, majd elindultam apám irodája felé. Reggeli körútjára készülődött a bent tartózkodó betegek körében, amikor meghallotta jöttömet. Elképzeltem gondolataihoz tartozó mosolyát, ahogy vár engem.

Megszokásból, vagy mert az illem így követelte meg párat kopogtam ajtaján.
Tudod, hogy nyugodtan bejöhetsz. Vigyorral arcomon léptem be hozzá, s csuktam be magam után az ajtót.

- Örülök, hogy bejöttél – mondta egy tollat csúsztatva zsebébe.

- Igen, nos nem akartam otthon maradni – feleltem.

- Értem. Gyorsabban szalad az idő, nemde? – kérdezte vigyorogva.

- De – adtam neki igazat. – Meg… - kezdtem, de aztán elhallgattam. Nem akartam, azt higgye, csak azért jöttem be a kórházba, hogy kiderítsem, amit tudni akarok.

Meg? – kérdezte értetlenül.

- A mai nap terveztek valamit… nélkülem? – kíváncsiskodtam tapintatosan. Carlisle felvihogott.

- Mondhatjuk így is – felelte. De máshogyan is.

- Kicsit érthetőbben? – húztam fel szemöldököm. Carlisle még mindig mosolygott, miközben gondolataiban felelevenítette azt a beszélgetést Esmével. – Óh – nyögtem ki.

- Ennyire nem örülsz? – kérdezte félreértve.

- De… Én… - nem tudtam, mit mondjak. Túlságosan is képzeleterőm hatása alá kerültem a mai délutánt illetően. Carlisle mindentudóan nézett rám.

- Most mennem kell, ha gondolod, gyere utánam majd. A szekrényben találsz köpenyt – mondta, aztán kifordult a helyiségből. Még mindig ott álltam lemerevedve, kicsit félve, kicsit kíváncsian tekintve a délután felé. Pár másodperces – szellemileg értendő –, merevség után odaléptem Carlisle szekrényéhez, s kivettem a fehér köpenyt.

Magamba mélyedve meneteltem a folyosón arra, amerre éreztem Carlisle illatát. Hosszú lesz a délelőtt, ezt már most tudtam. Aztán meglepődve ocsúdtam fel, amikor apám felgyorsított tempóban közeledett felém. Először értetlenül álltam a dologhoz, de Carlisle azonnal válaszolt.

Sürgős eset, nyílt törés – mondta gondolatban. Bólintottam, hogy követem, miközben már hallottam a fájdalmas sikolyokat az előtérben. Sajnos túl ismerősek voltak ahhoz, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni. Sejtésem rögtön beigazolódott, mikor megláttam Mrs. Jankins eltorzult arcát.

- Carlisle! – sziszegtem összeszorított fogaimon keresztül, kezeim ökölbe szorultak.
Tudom, elintézzük, Edward. Ne csinálj butaságot, előbb el kell látnunk! – sietett oda a nőhöz, akit épp a hordágyon toltak be az egyik vizsgálóba.

A vér szaga az egész kórházban terjengett, ennek ellenére én mégsem éreztem azt a fajta mérhetetlen szomjúság oltásának vágyát. Nem kockáztattam, leállítottam légcserémet, s minden figyelmemet Carlisle-nak és Mrs. Jankinsnek szenteltem. Kesztyűt húztunk kezünkre, míg a nővérek fájdalomcsillapítót adtak a nőnek. Ránéztem arcára, melyen verejték csillogott, s sápatagabb volt még nálunk is. Szemei apró réseken tekintettek csak a világba, félájultan bódult elmével azt sem tudta, mi folyik pontosan körülette. Aztán a csillapítószer jótékony hatása elmulasztotta a tűzben égő lábának fájdalmát.

- Mi… mi történt? – hatolt agyamba Mrs. Jankins halk hangja. – Angyal? Angyalt látok? – nézett rám elhomályosult szemekkel, gyönge volt, mégis beszélt.

- Nyugodjon meg, Mrs. Jankins és ne beszéljen – nyugtattam őt.

- Ki kell tisztítani a sebet és meg kell műteni – mondta halkan Carlisle, majd a mellette álló nővérhez fordult. – Készítsék elő a műtőszobát, azonnal! – utasította őt, majd a nővérke kirohant a helyiségből.

Carlisle elkezdte kitisztítani a seb körüli bőrt, nehogy szennyeződés kerüljön a nyílt sérülésbe, s elfertőződjön. Miután végeztünk, egy kötést tettünk rá, hogy amíg a műtőszobába szállítjuk, addig se adjunk esélyt a fertőződésre.

Levettem a kesztyűt, s a helyiségben lévő kukába dobtam. Apám nyomában kiléptem a szobából, de ott megállított.

- A többit elintézem – mondta aggódva. – Kérlek, ne csinálj semmit! Majd a hatóságok intézkednek – szorította meg vállamat, aztán elsietett. Igaza volt, most nem bírtam volna figyelni a műtétre, vagy arra, nehogy átvegye rajtam az irányítást szörnyeteg énem. Féltem, hogy felzaklatott állapotomban több rés keletkezett önuralmam pajzsán, ami szörnyű veszélyhez vezetne.

Elindultam a kórház kijárata felé, hogy friss levegővel tölthessem meg tüdőmet. Amikor meghallottam a kintről fülembe beszűrődő szívritmust, már tudtam, hogy ő az. Csak azt nem értettem, hogy lehet itt ilyenkor. Délelőtt van, az iskolában kellene lennie, ennek ellenére rettentően örültem érkezésének. Nem felejtettem el Mrs. Jankinst, de így könnyebb volt nem tudomást venni róla, mintha magamban, egyedül őrlődnék, s olyan tettekre szánnám el magam, ami később bajt okozhatna.

Az előtérben vártam meg, míg beér a kórházba. A bejárat mellett a falnak dőlve várakoztam, Angelica most nem tartózkodott a pult mögött, így zavartalanul hallgathattam Bella légzését, lépéseinek egyenletes dobbanását. Mikor becsukta maga után az ajtót, egyenesen a pulthoz ment, de ott csak toporgott. Egyik lábáról a másikra állt, míg én vigyorogva néztem őt. Lassan elindultam felé, Bella megunva Angelica hiányát, jobbra-balra tekintgetett, hátha látja valahol.

Egy fordulat után végre megpillantott engem, aminek következtében szíve kihagyott egy dobbanásnyit. Vigyorom csábos félmosollyá alakult arcomon, mikor odaértem hozzá kezeimet dereka köré fontam, s magamhoz húztam törékeny testét.

- Hogy-hogy itt vagy ilyenkor? – kérdeztem bársonyos hangon.

- Öhm… Um… Elmaradt a tanítás – bökte ki végül, tenyerei mellkasomon pihentek.

- Hm, és te meglátogatod anyukádat – találgattam.

- Őt is – pirult el zavarában, mire halvány mosollyal válaszoltam. – Nem felejtettél el valamit? – szólalt meg csöndesen.

- Az nehéz lenne – kuncogtam halkan.

- Nem úgy értettem – korholt le játékosan.

- Tudom, hogy értetted – hajoltam le hozzá, s egy gyöngéd csókot nyomtam ajkaira. Elhúzódtam tőle, kezemet pedig összekulcsoltam az övével.

- Na így már jobb – rebbentette fel szempilláit, s csokoládébarna szemeit belefúrta tekintetembe. – Meddig leszel ma bent? – kérdezte.

- Attól függ – feleltem.

- Mitől? – futott ráncba homloka.

- Tőled – válaszoltam egyszerűen.

- Óh… - formálta ajkaival. – Csak egy kicsit maradok anyuval… - nézett rám kihívóan.

- Rendben. Utána, ha szeretnéd hazaviszlek.

- Úgy érted hozzátok, ugye? – pirult el még jobban.

- Igen, úgy. Ma úgysem zavar senki… - mondtam.
Bella értetlenül, de emellett izgatottan pillantott vissza rám.

13. fejezet - Emlékek

A SZOBÁMHOZ tartozó erkélyen üldögéltem, s a szakadozó felhőkön áthatoló, lemenő nap sugarait figyeltem. Már alkonyodott, s Alice-ék még sehol. Az eső legalább már elállt, így talán Bella nem fog megfázni. Ettől függetlenül aggódtam, hogy még nem érkeztek meg. Persze ismertem Alice vásárlási szokásait, de elmém képzelőereje egyre szörnyűbb képeket vetített elém.

A várakozással teli órák zavart gondolataim közt vergődve teltek el. Nem tudtam szabadulni egészében bizsergő testem, s összekuszálódott vágyaim érzéseitől. Féltem, hogy mi történt volna, ha Alice nem ront be abban a pillanatban. Igaz, hogy nem láttam gondolataiban látomást, ennek ellenére biztos voltam abban, nem véletlen volt időzítése. Határozottságom úgy ingott meg, mint egy hajó a viharos tengeren. Ide-oda dülöngéltem, hol vágyaim, hol pedig ép elmém felé közelítve. Mindig gyötrelmes mozgásban tartva gondolataimat, amik csatákat vívtak egymással, melyik oldal győzzön a másik felett. Melyik énem vegye át testem felett az irányítást.

De félelmem erősebbnek bizonyult, mint vágyam. Inkább szenvedjek, mint hogy életem szerelmének baja legyen csak azért, mert én nem bírtam magamon uralkodni. Talán majd az idő segít, ahogy a mondás is tartja. Mindent megold jótékony múlékonyságával, amellyel máskor épp az ellenkező hatást fejti ki. Csak egy gond van ezzel… Míg rám – nélküle –, a gyötrelmes öröklét vár, addig Bellára a természetes emberi élet, hogy aztán annak végén Isten megfosszon tőle.

Valószínűleg ez az én büntetésem azokért a hibákért, amit elkövettem. Úgy hittem, Isten megismertette velem a szerelmet, hogy utána elvegye tőlem annak megtestesítőjét. Mert Bella jelentette számomra a Mindent. Amióta tudatosult bennem, hogy szeretem, azóta úgy érzem, mintha a lelkem el sem veszett volna vámpírrá válásommal. Olyan természetesnek tűnt viszonzott szerelme, noha az élet a lehető legtöbb akadályt gördített elénk.

Azonban ő sem fogja elvesztegetni mellettem az életét, s egy idő után bele fog fáradni ezen akadályok leküzdésébe. Én pedig nem várhatom el tőle, hogy nekem szentelje minden percét, főleg, ha egyetlen óvatlan mozdulatommal kionthatom életét. Még most sem tudtam felfogni, hogy volt képes olyanra gondolni, s arra, én azt hagyni is fogom. Hisz az egyszerűen képtelenség, s felülmúlja az ép ész határait. Így is kockáztatom az életét, minek fokoznám még ezt? Persze, megfordult a fejemben, sőt képzeletem el is játszott a gondolattal, ahogy testem is válaszolt érintéseire. De megvalósításuk soha nem lesz elérhető.

Most is túl sokáig hagytam, hogy Bella irányítson, veszélyeztetve így az életét. Ezért vívtak csatákat bennem érzéseim. Kívántam őt, s legszívesebben képzeletem minden kis mozzanatát megvalósítottam volna, ha a biztonságának fontossága nem élne bennem erősebben vágyaimnál. Újra bevillant elmémbe az egyetlen megoldás – egy látomás formájában –, ami csak létezhet. S miért is nem lehetséges az, miért nem fontolom még csak meg sem?

Mert nem akarom, hogy elrontsa az életét, hogy egy hiba miatt hozzám kösse magát. De legfőképpen nem akarom, hogy elveszítse lelkét, hogy ne lássam többé arcának pirosát, hogy ne halljam ütemesen gyorsuló szívverését a közelemben. Most is csak önző volnék, csak magamra gondolnék? Ez lenne a magyarázat csupán?

Lehet, azonban én mégsem fogok engedni vágyaimnak, hogy az ellenkező útra tereljenek…

A távolban, a város útjáról most kanyarodott le az Alfa Romeo az erdei ösvényre. Még mindig ültem, s csak hallgattam a motor hangját, ahogy keveredett a kocsiban ülő ember szívverésével. Mint mindig, Alice lelkesen csacsogott az eltelt délutánról Bellának, ő pedig csak némán hallgatta őt. Elképzeltem Bellát, ahogy feszengve várja, mikor érnek már ide, ahogy halvány mosollyal próbálja leplezni érdektelenségét a téma iránt. Mosolyra fakasztott a kép, majd felállva lassan lementem a nappaliba, onnan pedig a garázsba.

Mire emberi tempóban leértem, Alice is beparkolta az Alfa Romeót. Az ajtónak támaszkodva vártam meg, míg Alice átkarolva Bellát, s elvéve tőle az összes szatyrot odavezette hozzám.

- Meghoztam – mosolygott Alice. Épségben – tette hozzá gondolatban.

- Másképp nem is hozhattad volna – morogtam, Bella értetlenül kapkodta tekintetét köztünk. Majd bosszúsan összeráncolta homlokát, mikor rájött, Alice gondolatára válaszoltam.

- Jaaaj, Edward. Ne legyél már ilyen lehangoló – ütögette meg arcomat finoman, mosolyogva. Elhúzva számat néztem Alice-t, amint elhalad mellettünk. Bella hozzám lépett, s mellkasomhoz simulva arcát hozzádörgölte testemhez. Kezeim önkéntelenül, s birtoklóan fonták körül derekát.

- Szia – suttogta hosszan kifújva a levegőt.

- Már hiányoztál, kedvesem… - súgtam fülénél.

- Te is. Ez a nap olyan… - vett mély levegőt.

- Olyan fárasztó és hosszú volt? – fejeztem be kérdőn mondatát.

- Igen, azt hiszem ezek elég jó jellemzők – mosolygott rám.

- Tudom, Alice néha… Nagyon is idegesítő tud lenni – mondtam vigyorral arcomon. Tudod, hogy hallom! – felkuncogtam a durcás gondolaton.

- Min kuncogsz?

- Nem fontos – ráztam meg fejem.

- Jól van… - mondta kissé sértődötten. - Akkor kapok végre egy csókot? – húzta fel az egyik szemöldökét, s kihívóan fúrta tekintetét az enyémbe.

Halványan elmosolyodtam, majd lehajoltam hozzá, miközben derekán nyugtatott kezem felcsúszott hátán tarkójára. Hideg ajkaim találkoztak az ő forró, puha szájával, s én újból csak egy dologra tudtam összpontosítani. Az egyetlen lehetőség, mi felvetődött ma bennem, most még inkább ellenszenvessé vált ezen érintés alatt.

- Hm, ez… lélegzetelállító. – Halk hangja egy csöppnyi kacajjal vegyült.

- Hallom – mondtam csúfondárosan, mikor lélegzete kihagyott egy ütemet.

- Látod, még titkolni sem tudom a szerelmem irántad – súgta komolyan, csokoládébarna szemei őszintén csillogtak.

Elmosolyodtam. – S nekem ez tetszik a legjobban… - utaltam annak a lehetőségnek a soha meg nem történésére.

Bella finoman összeráncolta homlokát.

- Ideje lenne, azt hiszem hazakísérnem – sóhajtottam.

- Igen, kicsit késő van – húzta el száját. – És alig töltöttünk együtt pár órát…

- Ne aggódj, kedvesem. Lesz még bőven időnk – indultunk el a nappalin keresztül a hátsó ajtóhoz.

- Alice üdvözöl – mondtam, mikor kiléptünk a házból.

- Óh… Öhm, én is őt – felelt zavarodottan.

- Hallotta – vigyorogtam rá, miközben átkaroltam őt.

- Igen, persze – mosolyodott el. – Már kezdem megszokni.

- Valóban? – néztem rá kissé meglepődve.

- Igen – felelt magabiztosan, én viszont már az erdő hangjait figyeltem. Azok között is egy ismerős dobogást. – Elmész az esküvőre? – kérdezte.

- Hm… Nem tudom még. Illetlenség lenne, ha nem jelennék meg – válaszoltam őszintén. Bella elnézett rólam, s a földet kezdte bámulni. Távolról dörömböltek füleimben mancsainak türelmetlen dobogása, ahogy a határ mentén őrködött, vagy inkább várt. Ideges, haragos gondolatai üvöltöttek fejében, s így enyémben is, hogy már szinte fájdalmat is okozhattak volna.

Mélyet sóhajtottam, mert egyáltalán nem fűlött a fogam egy találkozáshoz vele.

- Már nincs sok időd dönteni – mondta Bella.

- Igen, már kevesebb, mint egy hónap múlva esedékes – húztam el számat. Nehéz döntés elé kényszerítettek, aminek meghozatalában bizonytalan, s késleltető voltam.

- Én… Nos örülnék annak, ha nem mennél – szólalt meg halkan. – Tudom, önző vagyok, de akkor legalább kettesben lehetnénk egy… kis időre– mondta még annál is halkabban. Még ennyi távolságból is szerencsém volt hallani, ahogy farkas „barátunk” megtorpan cirkáló hadjárata közben. Méghozzá egyetlen szónál. Kettesben.

Egész testemben megfeszültem, gondolataimban pedig csak egy képet láttam. Bella Alice mellett állt, vörös szemekkel tekintett rám, bőre egy árnyalatnyival sem tért el testvéremétől. Minden apró kis utalás ezt juttatja eszembe. Nem tudok szabadulni a rémisztő, mégis a lehetőséget adó képtől.

- Talán pont ezért kellene elmennem – feleltem bizonytalanul, Bella aprót botlott saját lábában. Derekánál megtartottam őt.

- Ezt, hogy értetted? Nem akarsz… velem lenni? – értette félre mondatomat.

- Bella, kedvesem. Megint félreértettél – mondtam csúfondáros éllel. – Azt nem akarom, hogy olyasmi történjen, ami… veszélyes rád nézve – fogalmaztam óvatosan.

- Olyasmi… nem is esne meg – vágott vissza élesen.

- Nálam az is annak számít, amit te szeretnél – morogtam.

- Honnan tudod mit szeretnék? – nézett fel rám durcásan összeráncolt homlokkal.

- Hát nem volt nehéz kitalálni főleg a mai… - kerestem a megfelelő szót -, …akciódból – nevettem gúnyos humoromon.
Érdekes volt hallgatni, ahogy a távolban cirkáló farkas egyre idegesebben rója ugyanazt az utat, miközben nem tudja kivenni beszélgetésünkből, miről is van szó.

- Ezek szerint túl átlátszó voltam. – Duzzogó hangja enyhítette haragomat buta ötlete iránt.

- Túlságosan is – értettem vele egyet.

- Akkor máskor majd ügyesebb leszek – felelt, mire Jacob izmai megfeszültek lépései közben.

- Ha hagyok rá alkalmat – nevettem zavartan. Idegesített Jacob jelenléte, pedig már igazán megszokhattam volna. Mégsem akartam megszokni, azonban elviselnem el kellett.

- Biztosan találok majd – simult hozzám Bella.

- Meglátjuk – hagytam rá, a folyóhoz érve már gyakorlottan, s figyelmeztetés nélkül nyúltam Bella térdeihez, hogy karjaimba kapva átugorjak vele a túlpartra. Azonnal nyakam köré fonta bal karját, jobb tenyerével pedig mellkasomon simított végig. Fejét hozzám dörgölte, s lehunyt szemekkel mélyen beszívta a levegőt tüdejébe. – Elfáradtál? – kérdeztem, miután talajt értek lábaim. Próbáltam nem törődni az erdőből felém jövő mély morgással.

- Nem – mondta gyorsan, rám emelve gyönyörű szemeit. Gyöngéden talpra állítottam, s ugyanúgy átkarolva őt tovább haladtunk a láthatatlan határ széléhez. Jacob eközben egyre közelebb ért hozzánk, ahogy mi is beljebb hatoltunk az erdő sűrűjébe. Nem akartam figyelni a gondolataira, de még csak esélyem sem volt őket kizárni elmémből. Főleg akkor, amikor ő egyértelműen nekem szánva előhalászott egy emléket a sok közül.

Sötétség uralkodott, teljes, mindent beborító feketeségben voltam. Nyomasztó volt, mert nem tudtam, hol vagyok, nem láttam az emlékben semmit. Csak éreztem. Mintha testem ólomsúlyú lenne, s belepréselődne valami puhába, tudatom pedig a végtelenben, önkívületben várna.

Egy távoli, suttogó hang hatolt füleimen keresztül elmém fáradt állapotába. Kellemes bizsergéssel töltött el a hang, noha még nem volt felismerhető. Érzékeim ennek ellenére már azonosították, s jól eső, ringató álomba húzták vissza tudatomat. Nehéznek éreztem fejemet, testemmel együtt mozdulatlanságba merevedett. Elmém egy kis zugában ez ellenére már ébredezett valami…

A hang egyre erősebb tónussal lüktetett, dörömbölt a csöndben. A suttogás már halk felszólításként jutott el hozzám, s nem volt meglepő hangszíne. Kínzóan próbált elérni valamit, mégis hangja hatására forró tűz sepert végig testemen.

Gyöngéd noszogatást éreztem vállaimnál, mikor az illető rájött, felszólításaival nem ér el semmit nálam. Mély álomból ébresztgetett, de fizikai próbálkozásait meg sem éreztem. Csak beleszőttem álmom valótlan mivoltába, hogy elmém átalakítsa egy másfajta, kellemesebb érintésre.

- Jake! – jött az újabb hang füleimnél, s éreztem az arcomat simogató forró leheletet. – Ah… Ez nem igaz – fáradt, álmos sóhaj hallatszott, miután ismét nem jött válasz.

Aztán a lehetet által bejárt utacskát egy hűvösebb cirógatás vette át. Puha, mégis ridegebb – legalábbis Jacob testének hőjétől –, hőmérsékletű érintés, amitől egész teste megremegett, s libabőrős lett.

Csupán egy érintés, ami kirángatta álmainak szövevényes hálójából Jacobot a valóságba. A sötétséget kezdte átvenni a halovány reggeli fény, ahogy szemhéjait nyitogatva ébredezett. Halk, morgó hangot adott ki, ahogy mélyen kifújta tüdejéből a levegőt.

- Héj, Bells – mosolyodott el Jacob, miközben jobb karja felcsúszott Bella hátán vállára, majd arcára.

- Na végre, hogy felébredtél – forgatta meg szemeit Bella.

- Miért nem hagysz aludni? – nyafogott Jake, keze lesiklott Bella karján.

- Mert iskolába kell mennünk, azért – mondta Bella. – Úgyhogy gyerünk felkelni, a reggeli már készen van.

- Mintha este csak süttetném a hasam… - morgott Jake felülve az ágyban. A takaró, ami testét fedte, most mellkasáról legördült.

- Tes… Tessék? – kérdezett vissza Bella, miközben halványan elpirult. Zavartan pillantott másfele, majd gyorsan felállt Jacob ágyáról.

- Semmi, álmos vagyok még – vont vállat Jacob vigyorogva.

- Ja, öhm… Jó, igyekezz! – szólította fel Bella, majd sietve elhagyta a fiú szobáját. Jake vigyorogva dőlt vissza párnájára, s visszamerült álmodozásaiba.

- Edward? – szólítgatott Bella.

- Hm, tessék, kedvesem – feleltem egyenesen előre bámulva, a fák törzsei közt a távolba révedve.

Még túlságosan az emlék hatása alatt voltam, pedig nem volt különleges mivolta. Gondoltam én, de érzéseim erről másképp vélekedtek. Ébredezett bennem a szörnyeteg, csak most nem a vérszomj után. Nem… Ez a szörnyeteg akár még veszélyesebb is lehet a másiknál, ha hagyom, hogy eluralkodjon rajtam, s a lelkemben elvetett féltékenység csíráját gondozva ésszerűtlen, meggondolatlan tettekre sarkaljon.

- Miért nem voltál ma bent a kórházban? – kérdezte. Magamban felnyögtem – s egy pillanatra nem figyeltem a bennem erőre kapó féltékenységre –, ilyen kérdésre ugyanis nem számítottam. Nem is volt rá előre kigondolt válaszom…

- Nem volt szükség rám… - füllentettem póker arccal, de Bella még mindig gyanakodva méregetett.

- Rád mindig szükség van, főleg, ha ott van az a nővér is – jegyezte meg kicsit gúnyosabban. Elvigyorodtam féltékenységén, de nem szóltam. Nem csak engem kínoz ez az érzés, s önző volt, ennek ellenére valamiféle elégedettség is költözött lelkembe, hogy Bella is így érez. – Ugye… Itthon voltál? – kérdezte halkan, lesütve szemeit.

- Igen – adtam meg a választ egy kis tétovázás után.

- Ugye… Nem azon gondolkodtál? – hallottam meg újfent a suttogó hangot.

- Azon? – kérdeztem vissza, pedig igenis tudtam, mire gondol most.

- Azon az emléken… - nézett fel rám, s éreztem, hogy közelebb húzódik hozzám. Az erdőből ugatásszerű vonyítás hangzott fel. Pontosan tudta, hogy az ő emlékéről van most szó, s kuncogással töltötte el, hogy majdnem sikerült is a terve.

- Igen – mondtam ismét, nyugodtan.

- Csak gondolkodtál vagy akartál is tenni valamit? – Hangjából félelem csendült ki, de nem tudtam eldönteni, hogy miért. Félt, mert úgy hitte, talán elhagyom őt, hisz tudta, hogy csak is rajta múlik minden. Csak egy szó, s eltűnök életéből, mintha nem is találkoztunk volna. Vagy attól félt, hogy meggondolatlanul tönkretéve a szövetséget, sérülést okozok fogadott testvérének.

Tudni akartam a választ, de az azzal járt, hogy elmondom eredeti szándékomat, elhatározásomat, amit akkor döntöttem el.

- Csak gondolkodtam, s mellesleg döntöttem is – feleltem csupán fél percnyi vívódás múltán.
Jacob izgatottan kapkodta a levegőt, hallottam lihegését. Ezernyi gondolat futott át agyán, de egynél ragadt csak meg, amit én eldöntöttem akkor. Ez pedig igencsak tetszett neki.

- Ez mit jelent… pontosan? – csuklott el Bella hangja az utolsó szónál, s újra elnézett rólam.

- Elhatároztam magam akkor, ahogy jónak gondoltam, ahogy neked a legjobb lenne – mondtam őszintén, s vártam, miként fog rá válaszolni.

- Tessék? – torpant meg, s vele együtt én is. Döbbenten nézett, szemeivel sűrűn pislogott rám.

- Bella? Valami baj van? – kérdeztem aggódva, mikor szaporán elkezdte az oxigént nyelni, mintha az utolsó másodperceit használná erre a műveletre, mielőtt még elsüllyedne a kék mélységben.
Jacob egész testében megfeszült, s lemerevedve várta Bella válaszát. Velem együtt…

- Te… Te el akartál hagyni? – suttogta gyötrelmes hangon, s hirtelen erősen összeszorította szemhéjait. Hallottam a farkas fájdalmas vonyítását felszakadni, s meglepődtem azon, hogy Bella mintha tudomást sem vett volna róla.

- Abban a pillanatban az a megoldás tűnt a legjobbnak – feleltem határozottan, belül mégis össze voltam zavarodva. Vajon most ez azt jelenti, amire vágyom? Óh, ha csak egyszer is beleláthatnék a fejébe! Minden olyan egyszerű lenne. Vagy… Épp az ellenkezője.

- Ez sosem lehet jó megoldás számomra, Edward! – Szívverése olyan gyorsan vert, hogy az már természetellenesnek számított. Próbált mély levegőt venni, minden egyes szónál, de úgy nézett ki, mint akinek nehezére esik egyáltalán a lélegzés is. Nem tudtam, hogy ez „csak” ettől történt, amit most megtudott, vagy valami komolyabb orvosi oka van. A féltékenységet átvette a bizonytalanság gyötrelme. – Ha ilyen szándékod van – kezdte indulatosan, de aztán kissé alábbhagyott lendülete, s egyre csak halkult hangja –, akkor először vessél nomád vámpírok elé, ha elhagysz az életem már úgysem… - Mutatóujjamat szájára rakva nem engedtem, hogy befejezze.

Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy ilyet akár csak kiejtsen ajkain. Hogy képzelte ezt? Inkább halnék meg én egy másik vámpír által, mint hogy ő neki baja essen. Nem akartam tudatosítani magamban, hogyan is akarta befejezni a mondatot. Pedig már nagyon is jól sejtettem… S az, hogy én okozzam halálát elképzelhetetlen volt! Sőt elviselhetetlen.

- Pszt! – remegtek meg ajkaim az agyamon átfutó képek hatására. – Kérlek, kedvesem… - Saját érzéseim mellett hatalmas erejű, tomboló düh telítette lelkemet, s elmémet, melyet Jacob gondolatain keresztül „szerencsém” volt érezni. Az ellenére, amit hallott, szentül meg volt győződve arról, hogy még mindig van esélye. Hogy elüldözzön, még ha Bellának az rosszabb lenne, akkor is. Úgy hitte ő mindig ott lesz mellette…

- Nem! Ígérd meg, hogy soha nem hagysz el! – Fúrta könnyfátyolos tekintetét az enyémbe. Tenyerei mellkasomon gyűrték ingemet, ahogy kapaszkodott belém. Szeretem, s amíg ő másképp nem dönt, addig mellette leszek. Ha nem akarná jelenlétem, úgysem számítana az ígéretem sem.

- Megígérem – mondtam lágyan, hangomban mégis érezhető volt a határozottság. Ebben pedig Jacob sem fog megingatni… Talán csak kínzó másodperceket adni.

Bella feleletként szorosan hozzám bújt, bal tenyere kisimult mellkasomon, míg jobb kezét körbefonta nyakam körül. Arcát belefúrta ingem anyagába, miközben én derekára csúsztattam kezeim.

- Megnyugodtál? – kérdeztem csöndesen.

- Egyelőre igen – fújta ki hosszan a levegőt, s felnézett rám. Fátyolos tekintete összekapcsolódott enyémmel.

- Akkor jó – jelent meg arcomon félmosoly.

- De kárpótlást kérek – húzta fel egyik szemöldökét. Komoly álarcot öltöttem.

- Igen? Milyen kárpótlást? – kérdeztem játékból faarccal, miközben Jacobot hallgattam az erdőben, aki töretlenül ügyelt ránk. Ha akartuk, ha nem…

- Szerintem, magadtól is kitalálod – mosolygott, s kihívóan nézett rám.

Lassan elmosolyodtam, majd lehajoltam hozzá, és összeérintettem ajkainkat. Halk sóhaj tört fel Bellából, ezzel együtt pedig egy gyötrő, fájdalmas nyüszítés Jacobból.

- Tudtam, hogy kitalálod – kuncogott Bella. Mosolyogtam mondatán.

- Gyere, menjünk tovább – unszoltam. Kelletlenül, de újból elindult. Ugyanúgy hozzám bújva lépkedett mellettem, míg engem Jacob gyötört tovább.

Nem nyugodott bele Bella választásába, újabb emlékbe sodort gondolataiban.

A nap vakítóan ragyogott az égbolton, ereje azonban nem igazán volt. Mégis, Jacobot kellemes érzéssel töltötte el a szürke felhők nélküli délután, s ez kedvére is kihatott. Igaz, hogy az iskolából tartott kifele, de ez sem érdekelte. Nem sok ilyen nap volt Forksban, mikor nem esett az eső, s ezt Jacob ki is akarta használni.

Az utca szélénél Bella már várt rá, hogy együtt mehessenek haza. De nem volt egyedül… Jacob szíve meglódult mellkasában, s öles léptekkel szedte lábait, hogy gyorsabban odaérjen. Nem értette, hogy öt, idősebb fiú miért állja körül Bellát, akit csak az előtte álló két test egymástól résnyi lyukán látott. Az idegesség hulláma söpört rajta végig, ahogy közelebb ért, már hallotta is a legmagasabb, ismerős fiú mély hangját.

- Még bírod sápadt arcú? Nem lehet könnyű elviselni az állandó pillantgatásokat… - Jacob keze ökölbe feszült, de kivárta, mit akar ebből kihozni a neki háttal álló. Senki nem vette észre őt, mindegyik csak Bellával foglalkozott.

- Miről beszélsz? – csattant fel Bella értetlen arccal.

- Ó, szegény Bellácska nem vette észre? – gúnyolódott a fiú, s a többi vele együtt röhögött. Bella zavartan kapkodta szemeit egyikről a másikra, míg meg nem látta Jacobot. Szapora levegővételei átváltottak egy nyugodtabb állapotba. Az, hogy látja Jacobot, biztonsággal töltötte el… Amit tőlem talán soha nem kaphat meg.

- A lenéző pillantásokat, Bella! Hogy kívülálló vagy, nem tartozol közénk… Ha nem is hangoztatják, de éreztetik veled. Neked is tudnod kell… Persze nem úgy éreztetik, mint a te fogadott testvéred! – horkantott fel, a másik négy bőszen bólogatott, s vigyorgott Bella ijedtségén. – Erről jut eszembe, hol hagytad a te Jacobodat? Hm? – lépett egyet közelebb Bellához fölé magasodva, aki önkéntelenül hátrált.

- Engem keresel Jeremy? – Jacob teste mellett ökölbe zárt kezekkel állt a megpördült Jeremy előtt, aki fintorogva nézett vissza rá.

- Nagyszerű, Black is megérkezett – mondta gúnyosan, de már érezhető volt hangjában a meghunyászkodás. Jacob is felhúzta egyik szemöldökét, mert nem értette Jeremy viselkedését. Sosem történt még ilyen - vagy csak nem tudott róla -, pedig már ismerte a fiút pár éve.

A másik négy fiú Jeremy mögött bújt meg, láthatóan nem akartak Jacobbal vitát vagy egyebet kezdeményezni. Valamiért csak vicsorogtak, majd összeszorított fogakkal, dühösen néztek rá. Mintha visszatartaná őket valami attól, hogy mást is cselekedjenek. Egyetlen fiú állt közvetlenül Jeremy mellett, a barátja Nathaniel. Jacob jól ismerte őt, de sosem gondolta, hogy ilyen helyzetben is viszont látja.

- Meg ám. Örültem a találkozásnak – válaszolt Jacob csípősen, jelezve nem vágyik tovább társaságukra, s egyenesen Nathanielre nézett, majd barátjára. – És még egyszer meg ne lássalak titeket Bella közelében – sziszegte összeszorított fogain keresztül. Dühe levezetésére kezei már fájdalmas szorításba merevedtek. Jeremy csak leheletnyit döbbent meg, sokkal inkább a harag volt látható arcán, s megfeszült testén. Gondolom nem tetszett neki, hogy nála sokkal fiatalabb mondja meg, mit ne tegyen. Bár lehetséges, hogy még így is távol vagyok az igazságtól.

- Mert különben mi lesz? – lépett egyet előre Jeremy, de mielőtt Jacob válaszolhatott volna Nathaniel visszafogta barátját karjánál fogva.

- Jeremy… Elég volt, menjünk! – szólította fel Nathaniel a fiút. Jacob egy pillanatig úgy hitte, semmit sem használ az intés. Aztán Jeremy teste ellazult, s engedve a sürgető tologatásnak Nathaniel részéről kikerülte Jacobot. Haragja azonban nem párolgott el, dühtől szikrázó tekintetét végig belemélyesztette Jacobéba.

Ahogy nagyobb távolságba ért az öt fiú, Bella hirtelen odalépett Jacobhoz, s szoros ölelésébe zárta. Zihálva bújt mellkasához, Jacob kezei azonnal kisimulva siklottak Bella hátára, hogy megnyugtassa őt.

Újra éreztem azt a forróságot, ami elöntötte Jacobot Bella közelében. Ahogy hozzá bújt, s gyönge karjaival körbefonta testét.

- Nyugi, Bells… - simogatta hátát. – Volt már ilyen máskor is? – gurult dühbe ismét Jacob.

- Nem… vagyis – hebegett Bella, s felnézett rá.

- Bells…

- Egyszer – bökte ki. – De már nem mostanában – sütötte le szemeit.

- Miért nem mondtad? – kérdezte indulatosan, de aztán egy sóhaj után visszavett hangneméből. – Ne haragudj… - suttogta.

- Te ne haragudj, hogy nem mondtam el, pedig… - harapta be száját Bella, de Jacob így is tudta, hogyan akarta befejezni.

Az emlék hirtelen megszakadt, s én újra ott meneteltem Bella mellett, lelkemet ismét elöntötte a féltékenység…