Halhatatlan remény - 1. fejezet - Az egyetlen lehetőség

Sziasztok! :) Meghoztam a frisst, bocsánat, hogy megint ennyit kellett várnotok. Azonban nem tudom, hogy majd hogy fog menni a továbbiakban is, mert végre el tudtam intézni a gyakorlatot és jövő héttől már mennem kell egy hónapon keresztül. :S Igyekszem majd írni, és hozni a frisst. :) Sokan szavaztatok a saját regényemről, amit köszönök szépen! Viszont berakom a linket - és valószínűleg még egy darabig így lesz -, hogy bárki, aki idetéved vissza tudja nézni. Örülnék, ha leírnátok mit gondoltok róla. A link: http://freebfanfictions.blogspot.com/2010/07/kerdesek-es-hirek.html . A kritikákra mihamarabb válaszolok ma, vagy holnap. :) A kritika verseny pedig folytatódik.

Amit kiírtam felülre, örülnék ha játszanátok, mert nem szívesen vezetném be a kommenthatárt, amit már jó páran csinálnak. Én azt szeretném, ha magatoktól írnátok véleményt, egy háttérképért és egy nappal a blograkerülés előtti olvasásért. :) A legkifejtősebb, gondolatokkal, érzelmekkel teli kritikát fogom kiválasztani. ;)

És jó olvasást! :)

No elfelejtettem majdnem, egy kis érdekességként, azt hiszem még nem írtam ki. Kiszámoltam Bella születési évét a fanfictionömben: 1923. szeptember 13. Csak az év változott. Most pedig a történet 1941-ben vagyunk, Bella születésnapján. Pont ott hagytam abba az előző könyet. Remélem így mindenki képben van, és tudja, hol is járunk. :)
Mindjárt kiírom oldalra is a történet bevezetőjébe a könyv ajánlóját. :)

- Bella ez… fog megölni – fogtam két tenyerem közé arcát.

- Nem! – kiáltott fel, majd felállt. Esme, Rose, Jasper és Alice is ott álltak a folyosón már.

- Bella… - álltam fel vele szemben.

- Nem Edward! Nem engedem! Hogy gondolhatsz egyáltalán ilyenre? – rökönyödött meg nem értve engem. Ő nem hallotta azokat a legendákat, nem tudhatja, mit okoz ez neki. - A kisbabánknak élnie kell, még ha mi már nem is leszünk – csúsztatta hasára kezét, utalva a veszélyre. – Ő egy rész belőled és belőlem, egy csodálatos dolog… Nem érdekel a Volturi fenyegetése, nem érdekel semmi sem. Csak az, hogy ő éljen! Mert a remény halhatatlan…

- Bella, nem érted mit tesz veled a… az a valami… - suttogtam meggyötörten, s ajkaim megremegtek a gondolatra, hogy elveszíthetem őt. Bella zihálva hátrált el tőlem, mintha attól félne, hogy rá támadok. Fájt a mozdulata, mintha tőrt döftek volna egyenesen a szívembe, kérdőn néztem rá, de mielőtt valamit is mondhatott volna, Rose lépett elé.

- Hallottad Bellát, Edward – szólalt meg keményen, s egyenesen a szemeimbe nézett. Bella meglepődve pillantott hol rám, hol testvéremre. Összeszorítottam fogaimat, ahogy hallgattam őt gondolatban. Aztán egy másodpercre csupán Alice látomására tudtam figyelni. Amint Bella eldöntötte, hogy nem fogja engedni a közbeavatkozásunkat, a jövője szinte teljesen eltűnt. Homályos utalásokat láttam csak, de abban Bella már… Tudtam, hogy ez lesz ennek a vége. Meg kell akadályoznom.

- Nem érdekel, mit gondolsz Rosalie – válaszoltam ökölbe szorított kezekkel. – Nem hagyom, hogy az a valami megölje őt. – Bella tekintetét a könnyek homályos fátyla borította el, ahogy meghallotta szavaimat. Nem értettem, miért nem tudja elfogadni az észérveket arról, ami itt van előtte. Hisz ez már eleve lehetetlenség lenne, mégis megtörtént, s ez semmi jót nem jelenthet. Isten büntetne ezzel? Hogy elveszi tőlem életem egyetlen értelmét, méghozzá a saját… fattyom által? Olyan mérhetetlen undort éreztem magamban, hogy nem bírtam Bella szemeibe nézni.

- Én pedig nem hagyom, hogy Bella akarata ellenére megöld a kisbabát – lépett egyet felém határozottan.

- Rose? – hallottam meg Bella kétségbeesett hangját, szemeiből pedig kibuggyantak az eddig visszatartott könnyek. Igen, ő nem tudhatta, miért lett hirtelen Rose ennyire védelmező és jó tét lélek vele szemben – hisz csak annyit árultam el neki, mennyire hiú a testvérem. -, én azonban mindennel tisztában voltam. Nem Bella számított neki… Nem! Csakis az a szörnyeteg, ami benne növekszik most is. Pótolni akarta a saját fájdalmát, a szerelmem élete árán is.

- Semmi baj, Bella. Vigyázok rátok – fordította oldalra a fejét, mire Bella megkönnyebbülten sóhajtott. Tudtam, hogy Rosalie gondolatai nem terjednek túl messzi magaslatokba, de nem hittem volna, hogy képes ilyesmire. Képes feláldozni Bellát.

- Megjöttek – mondta Alice feszülten, mikor meghallottam Emmett és Carlisle lépteit a földszintről.

- Edward? – sietett fel Carlisle. - Emmett azt mondta, hogy Bella… terhes - fejezte be apám a mondatot gondolatban, miközben átvágott a többieken. Aranyszín szemei a Bellát védelmező Rose-t, aztán pedig engem néztek. Bólintottam neki, mire mélyet sóhajtott. Egyenesen szerelmemhez lépett, de Rosalie még mindig előtte állt.

- Rose? – vonta fel Carlisle kérdőn a szemöldökét.

- Tisztellek és szeretlek Carlisle, de nem tehetsz semmi olyat, ami veszélyeztetné a baba életét – jelentette ki. Apám Bellára pillantott, aztán rám. Értetlenül szemlélte a dolgokat egy ideig, aztán elméjében megjelentek azok a percek, amikor pár éve meséltem neki Rose vágyott életéről. Mindet értett, szavak nélkül is.

- Rose édes, mit csinálsz? – szólalt meg Emmett is.

- Azt, ami helyes – villantotta rá tekintetét, és Emmett megértette, miért teszi ezt. Ő ismerte a legjobban Rose-t, s tudta, hogy jelent ez neki. Bár én ezt másképp értelmeztem, mint ő.

- Legalább hadd derítsem ki, hogy egyáltalán tényleg terhes-e! – mondta Carlisle, az utolsó szavakat már Bellának címezve. – Bella, kérlek! Bízol bennem, ugye? – kérdezte, míg én ugyanolyan megtörten álltam ott. Képtelen voltam megmozdulni. – Tudod, hogy a saját lányomként szeretlek – folytatta.
Úgy éreztem, hogy a régóta nem verő szívem helyén egy nagy lyuk tátong. Fájt a mellkasom, mert tudtam, hogy én vagyok ezért a bűnös. Ha Bellának baja esik, csak is miattam lesz. Mert nem tudtam megfékezni a vágyaimat. És ez volt a legrosszabb. Egyszer már elkövettem a hibát, veszélyeztettem Bella életét. Akkor megfogadtam, hogy még egy ilyen alkalom nem lesz, most pedig ugyanúgy megtettem. Még az sem tudta enyhíteni a bűnöm, hogy lehetetlennek tűnt a megtermékenyítés…

- Én bízom benned, Carlisle. Tudom, hogy nem teszel semmi olyat, amit én nem akarok – hallottam meg a halk hangot. Csak ködösen érzékeltem, ahogy Rose kíséretében Bella bemegy Carlisle-lal a dolgozószobájába, hogy elvégezze a szükséges vizsgálatokat. Nem tudtam igazából gondolkodni. Megrémültem. Nem… Féltem. Tudtam, hogy Rose elszántan fogja védelmezni Bellát, mintha csak a saját babáját várná. Semmi esélyem nem lesz, hogy Bellát meggyőzzem a helyes útról, ami életben tarthatná őt. Még most kellene cselekednünk, amíg még lehetséges.

- Edward? – fogta két tenyere közé arcomat Alice, hogy kizökkentsen a gondolataimból. Csak ő volt már itt és Jasper. Nem is figyeltem, hogy Emmett és Esme hova lettek. Egyszerűen nem érdekelt. – Edward, kérlek… - Szemei tele voltak aggodalommal irántam, ami miatt nem tudtam tovább állni a pillantását, s inkább lesütöttem szemeim. Csak is megvetést, haragot érdemlek. Valóban egy szörnyeteg vagyok, ahogy a legendák is mondják. Hogyan is tagadhatnám le azt, ami vagyok? Undorodtam magamtól… – Nézz rám, kérlek! – Vonakodva teljesítettem kérését. – Carlisle meg fogja oldani, bízz benne.

- Ezt… ezt nem fogja tudni, Alice. Láttad a jövőt – szólaltam meg rekedtesen. – És ismered Rose-t, nem önzetlenségből védelmezi Bellát – suttogtam úgy, hogy csak ő és Jasper hallja.

- Biztos, hogy van rá megoldás. Kell lennie – súgta ő is. Tudtam, hogy neki sem egyszerű, imádta Bellát. A legjobb barátjává vált. Ugyanúgy nem akarta elveszíteni, ahogy én sem. A bűntudat még erősebben kerített hatalmába, olyannyira, hogy úgy éreztem elevenen felemészt. Nem csak Bella, de a családom többi tagjának életét is megkeserítem szánalmas tetteimmel.

- Van, ha meg tudom győzni Bellát, hogy ez őrültség – vettem akadozva a levegőt. – Talán… Talán ha a családja… - próbálkoztam valami lehetőséget keresni, de Alice rémült tekintete belém fojtotta a szót.

- Edward, ha Ephraim Black megtudja ezt… - Csúsztak le tenyerei az arcomról, s olyan halkan mondta, hogy ha nem lenne ilyen hallásom, nem értettem volna. Jasper mellettünk termett, de csak nyugtatni próbált minket. Hallottam, hogy nem akar minket megzavarni, csupán csöndben a háttérben maradni, s gondolatain keresztül láttam magunkat, ahogy Alice és én egymás szemébe nézve kutatunk megoldás után.
 
A szövetség felbomlik, és akár még a Volturit is magunkra uszíthatjuk. Vagy a farkasokra… - hallottam Alice-t. Nem élnék túl.
- Csak is egy valaki tudná Bellát meggyőzni – suttogtam testvéremnek, aki azonnal tudta, kire is gondolok. Jacob – fejezte be a gondolatmenetemet, mire aprót bólintottam. Kezdett kitisztulni a fejem, de csak is azért, hogy hogyan hozhatnám helyre – ismét -, amit elrontottam. Nem veszíthetem el Bellát, az nem történhet meg!

De… Mégis hogyan? Jacob be nem tenné a lábát ide, főleg, ha te kéred… és azonnal rád támadna – elmélkedett.

- Ez igaz. Viszont Carlisle már bizonyított neki, ha úgy vesszük – kezdett el kattogni az agyam. Tudom, mik jártak Jacob fejében, valamennyire már megismertem őt. Alice egy pillanatig elgondolkodott, aztán bevillant neki a kép. Szinte láttam kigyulladni a kis lámpát a fejében. Amikor segített az édesanyjának a kórházban – ragyogott fel az arca, mire félmosolyra húztam számat.

- Óh, ez talán lehetséges lenne! – eresztett meg egy vigyort, és csillogó szemeit most először Jasperre emelte, hogy tudja, ő mit gondol erről, aztán vissza rám. Ephraim nem tudhatja meg, és Bella sem. Talán Carlisle rá tudja venni, hogy beszéljen Bellával.
- Igen. Talán. De még azt is meg tudnám érteni, ha… – kaptam el pillantásomat Alice-ről.

Edward! Még csak gondolni se merészelj ilyenre! Nem engedném, egyikünk sem engedné, hogy Jacob rád támadjon – szorította össze fogait.

Beszélgetésünket a lentről jövő hangok zavarták meg. Carlisle végzett a vizsgálatokkal, és engem várt a dolgozószobájában.

- Kérlek Alice, figyeld a jövőt – suttogtam még, aztán megindultam lefele a lépcsőn. Jazz megszorította még vállamat, hogy biztosítson engem a támogatásáról. Úgy utáltam magamat, engem sajnálnak, közben meg Bella az, aki a legnagyobb veszélyben van. Rá kellene vigyáznunk.

Rose Bellával az oldalán jött felfele. Szerelmem a hasára csúsztatta tenyereit, és átkarolta magát. Már láttam apám gondolataiban, hogy igaz a terhesség, de ez a mozdulat… Még inkább tükrözte a valóságot, s beleivódott tudatomba. Elnyílt ajkakkal léptem Bellához, de Rosalie azonnal kettőnk közt termett. Mérgesen néztem rá.

- Állj el az utamból, Rose! – szóltam rá határozottan.

- Addig nem, amíg nem tudom, mit akarsz – felelte rá vissza, mire felhorkantam.

- Miért, mit hiszel? – léptem hozzá olyan közel, hogy csak egy centiméter választotta el arcunkat egymástól. Rose fintorgott, mert igazából nem tudott válaszolni a feltett kérdésemre. – Hogy képes lennék bántani őt? – suttogtam reményvesztetten, Bella ijedt szemekkel fürkészte arcomat. Talán ezt hitte ő is? – égette egész testemet a kínzó gondolat.

Rosalie egy másodpercnyi gondolkodás után megadóan ellépett. – Jól vagy? – kérdeztem Bellától lágyan, miközben finoman megsimítottam arcát, és halvány mosolyt varázsoltam arcomra. Nem akartam, hogy azt higgye, képes lennék őt bántani. Ha a tervem sikerrel jár, még életben tudhatom őt. Még hallhatom a szívének dobogását, és légzésének egyenletes ütemét. Talán van esély rá, hogy Jacob megoldja azt, amit én elbaltáztam. Muszáj bíznom benne!

- Én… én jól vagyok – felelte Bella szomorúan, mégis szerelmesen. Tudom, hogy mit érez. Úgy hiszi, hogy az… az a valami, ami benne növekszik egy emberi gyermek, a mi kettőnk gyermeke, amire mindig is vágyott a szíve legmélyén. De nem az… És fáj neki, hogy nem tudom elfogadni, amit ő. De hogy is tehetnék ilyet, amikor tudom, hogy meg fogja ölni az a valami?

- Beszélnem kell Carlisle-lal, de utána felmegyek hozzád – mondtam nyomorúságosan, Rose morgott egyet. Addig én beszélek Bellával. Örülnék, ha nem zavarnál meg – elléptem mellettük, miközben figyelmeztetően belenéztem Rosalie szemeibe. Mélyeket lélegezve mentem apám szobájába, míg hallgattam, ahogy felfele menet testvérem belekezd a történetébe. El kellett volna már mondanom Bellának.

- Szeretném, ha megértenéd Bella, miért segítek neked…- Hallottam, ahogy a szobámban kopog a cipője.

- Hallgatlak Rosalie. – Beléptem Carlisle-hoz, ő csak csendesen intett, hogy csukjam be magam után az ajtót. Egy régi könyvbe mélyedt bele, fel sem nézett rám. Feszülten ültem le az egyik fotelbe, és csak bámultam magam elé. Érdekelt, hogy hogyan meséli el Rose a múltjának eseményeit.

- Tudod, nekem nem adatott meg az az áldás, mint neked. Nagyszerű életem volt, meg volt mindenem. Gyönyörű voltam és elértem mindent, amit akartam. Egyet kivéve… - mereven hallgattam Rose-t, míg Carlisle hirtelen fel nem nézett rám. Ő is figyelt testvéremre, miközben gondterhelten végigfuttatta magában orvosi pályáján tapasztalt dolgokat, s ismét a könyvbe mélyedt.

- Mi volt az az egy? – kérdezte Bella kíváncsian.

- Egy saját kisbaba – sóhajtott Rosalie. – Irigyeltem a barátnőmet, akinek ez megadatott egy boldog, emberi élettel, és miután… Carlisle átváltoztatott megtudtam Esmétől, hogy többé nem is lehet gyermekem. A vámpírnők nem képesek egy kisbaba kihordására, mert nem változik a testük, ahogy az embereké…
- Van egy ötletem, Carlisle – szólaltam meg hirtelen, hogy elejét vegyem a további latolgatásnak.

- Mi lenne az? – kérdezte azonnal. Sóhajtottam, hogy erőt vegyek a kinyögéséhez. Tudtam, hogy neki sem fog tetszeni első hallásra, mint Alice-nek, de muszáj megpróbálnunk.

- Tudom, hogy kockázatos, de lehet, hogy ez az egyetlen esélyünk. Te is és én is tisztában vagyunk azzal, hogy mi lesz Bellával, ha… Ha nem szedjük ki belőle… - mondtam akadozva, bízva abban, hogy ő meg fog érteni engem. Bólintott csak, így folytattam. – Az egyetlen, akire talán hallgatna, az a testvére. Talán meg tudná győzni Bellát, hogy ez őrültség, amire készül – fejeztem be csöndesen.

- Úgy érted, be akarod avatni a farkasokat? – döbbent le, lerakva kezeiből az asztalára a könyvet, s mielőtt még kifejthette volna szóban is aggódó gondolatait, megelőztem.

- Nem, nem akarom, hogy a családomnak baja essen. Csak Jacobot kellene beavatnunk – néztem rá reménykedve. Tenyerem a fotel karfáját szorította.

- Edward, Jacob még fiatal és forrófejű farkas. Ha ezt megtudja… Nem engedhetem, hogy esetleg bántson téged. Te is a családom tagja vagy. Ezt meg kell értened! – tiltakozott, de ha tudta volna, hogy én pont erre vágytam most a legjobban! Hogy Jacob a hibám miatt elvegye elkínzott, örök létem. Akkor minden a helyére zökkenne Bella életében, előbb-utóbb kiheverné az elvesztésem és boldogan élne tovább. A tudat, hogy akár Jacob ölelő karjai közt érje őt el emberi léte végén a halál, most sokkal elfogadhatóbban csengett elmémben, minthogy a magzatot kihordva az végezzen vele. Mély levegőt vettem, hogy kitöröljem agyamból ezeket a képeket és válaszoltam várakozó apámnak.

- Tudom, Carlisle. De ez az egyetlen esélyünk. Én… Inkább meghalok, mintsem Bella nélkül kelljen élnem – suttogtam olyan halkan, hogy kettőnk közt maradjon. Lenézett a padlóra, rettentően bántotta az, amit mondtam. De azt is tudta, hogy mit jelent nekem Bella, és hogy mi lehet, ha hagyjuk ezt az állapotot. Fejében végigfuttatta azokat az információkat, amiket megtudott a könyvből.

- Hogyan gondoltad? – kérdezte végül, több percnyi mérlegelés után. Képes volt szinte bármire értem és Belláért.

- Talán benned bízik annyira, hogy meghallgasson, és utána kövessen ide hozzánk – mondtam el egy szuszra, majd a fenti beszélgetésre összpontosítottam, míg Carlisle átgondolta.

- Tudom, hogy Edward most úgy hiszi, bajom lesz. De… én tudom, hogy nem fog bántani a babánk, és minden rendben lesz – mondta Bella. – Kérlek, segíts, hogy… megbirkózzak vele, hogy elfogadtassam vele.
- Rendben – mondta Carlisle, ahogy meghallotta Bella kérését Rose fele. Megéri kockáztatni. Bella… a lányom – felpattantam és a telefonhoz léptem, de apám a kezemre rakta tenyerét. – Meg kell kérdeznünk Alice-t, nem lát-e valamit.

- Azonnal kell cselekednünk, Carlisle – mondtam. – Alice pedig a farkasokat nem látta eddig sem.

- Viszont, ha rám összpontosít Alice, talán valamit fog – állta tekintetem, mikor kopogtattak az ajtón. Alice lépett be, s az ajtónak dőlve elkínzott arccal felelt.

- Belláról és a… magzatról semmit sem látok. Rólad is csak annyit, hogy az erdőben állsz és várod őt, de utána elhomályosodik a kép – suttogta. Én még nem döntöttem el, hogy el akarok-e menni apámmal, bár már tudtam, mit fogok választani. De nem akartam, hogy Alice is megtudja most. – Annyira sajnálom, Carlisle – mondta.

- Nem a te hibád, Alice – biztosította róla.

- Hívd fel, Carlisle – szólaltam meg. – Kérlek!

Apám sóhajtott, majd elengedte a tenyeremet, amit eddig a telefonon tartott. Felemeltem a kagylót, és átadtam neki. Tárcsáztam a számot – már volt szerencsém látni, amikor Bella hívta fel a családját -, és vártam, míg a vonal másik végén kicsöngött. Négy ilyen kis hang után valaki végre felvette – egy örökkévalóságnak tűnt ez a pár perc is. Felismertem benne Jacob anyukáját, miközben Carlisle segélykérően nézett rám. Agyamban kutattam valami megoldás után, amikor hirtelen beugrott Jacob emlékei közül az egyik. Akkor rettentően fájt az emlék, viszont most annál jobban jött.

- Mondd azt, hogy Zach vagy – mondtam el olyan gyorsan és halkan, hogy csak ő hallja. Biccentett.

- Jó napot, Mrs. Black. Zach vagyok, beszélhetnék Jacobbal? – ferdítette el a hangját, s bennem éledezni kezdett a remény szellője.

- Óh, Zach! – lelkendezett az asszony. – Furcsa a hangod, valami baj van? – Mivel Carlisle nem ismerte Zachet, vagy a hangját, így csak egy indiánfiút utánzott, akivel egyszer találkozott a kórházban.

- Nem, csak kicsit beteg vagyok. Ezért is hívom Jacobot – felelt Carlisle.

- Jacob! – kiáltott a nő félhangosan. – Már itt is van, adom. Jó légy, Zach! Mielőbbi gyógyulást! – köszönt el, majd hallottam, ahogy átadja a kagylót.

- Zach, haver mi van? – szólt bele Jake.

- A közelben van édesapád? – kérdezte meg Carlisle elővigyázatosan.

- Nem, a városban van épp – éreztem a hangján, hogy kételkedik abban, kivel is beszél.

- Jacob, Dr. Carlisle Cullen vagyok, kérlek, ne csapd le a telefont – mondta el gyorsan a megszokott hangján apám. Alice-re pillantottam, aki bekuporodott az egyik fotelbe és összpontosított a jövőre, hogy lásson valamit.

- Mi a francot akar, doki? – halkította le hangját Jacob Black, azonban még így is kihallottam belőle az utálatot. - Bellával van valami baj? – keményedett meg a hangja azonnal.

- Ha azt mondom, róla van szó, akkor eljössz hozzánk? Természetesen a család egyik tagja sem fog bántani – biztosította róla határozottan. – Úgy, hogy Ephraim ne tudjon róla – tette hozzá még. – Nem tudhat róla - nyomatékosította.

- Miért nem tudhat róla? – kérdezett vissza bizalmatlanul. – Ha senki nem tud róla, ha netalántán odamegyek, akár még el is tehetnek láb alól – suttogta haraggal teli hanggal.

- Azzal csak Bellát bántanánk – szóltam közbe.

- És mert bízunk benne, hogy nem kell majd tudnia Ephraim Blacknek róla – felelte Carlisle, miközben engem nézett, hogy miért nem tudok hallgatni.

- Bízunk? Szóval a másik vérszívó is… - fojtotta el hangját. – Mit tettek Bellával? – követelte a választ.

- Nem tettünk semmit, csak szeretnénk, ha beszélnél vele. Mindent elmondunk, ha ideértél.

- Két nap múlva az erdőben, a határnál – vágta rá. – De ha valamivel próbálkoznak…

- Az túl késő – szóltam bele meggondolatlanul. Jacob a vonal másik végén felszisszent.

- Ha valamit művelt vele az a vérszívó, esküszöm doki, hogy nem érdekel, hányan akarnak rám támadni, megölöm – suttogta dühösen.

- Kérlek, Jacob nyugodj meg! Biztonságban leszel. Két nap múlva találkozunk az erdőben, pontban reggel 8-kor. Megfelel?

- Meg – felelte keményen. – Ott leszek. – Aztán lecsapta a kagylót. Carlisle nagyot sóhajtott, majd ő is lerakta a telefont.

- Felmegyek Bellához – mondtam, mire apám bólintott, majd kiléptem a szobájából. Gyorsiramban a szobám előtt teremtem, s egy pillanatig megállva lehunytam szemeimet. Carlisle folyamatosan vizsgálni fogja Bellát, és a kórházból felszerelkezik pár eszközzel, ha bármi történne addig, amíg Jacob nem tudna vele beszélni. Még akkor sem biztos, hogy az én makacs Bellámat meg tudja győzni majd.

Mélyen magamba szívtam az édeskés aromájú levegőt, majd benyitottam a szobámba.

- Kérlek, hagyj magunkra Rose! – kértem őt megtörten. Testvérem előbb Bellára nézett, s miután ő bólintott, ellépve mellettem kiment a helyiségből.

Lassan mentem közelebb az ágyon ülő Bellához, s letérdelve elé egy magasságba kerültem arcával. Tekintetem kerülte az övét, az ujjával játszadoztam, amelyen a gyűrű volt. Megérintettem a követ, miközben arra gondoltam, hogy igent mondott nekem. Az volt életem legboldogabb pillanata, sőt napja, most meg… Most talán el sem jutunk addig a napig, hogy azt mondhassam: Mrs. Cullen. Másik kezével éreztem, ahogy megsimogatja fejem búbját, aztán áttér arcomra, és állam alá nyúlva arra ösztökél, hogy felnézzek rá.

- Szeretlek – suttogta komolyan. – És tudom, hogy csak féltesz, de nem lesz semmi bajom – próbált megnyugtatni.

- Azok a legendák mind arról szóltak, hogy a… magzat, hogyan rágta magát ki az anyja hasából, Bella – mondtam ki keményem azt remélve, hogy ezzel ráijeszthetek.

- Te mondtad, legendák – szorította meg gyűrűs kezével az enyémet. – A mi kisbabánk Edward… Nem fog bántani engem.

- Nem akarlak elveszíteni, azt nem élném túl én sem. Ha hagyjuk, hogy… megszülessen, akkor ez lesz a következménye – suttogtam fájdalmasan. – Eltűnt a jövőd, Bella. Alice nem látta…

- Te magad mondtad, hogy a jövőt mi alakítjuk a döntéseinkkel. Döntöttem, Edward és senki nem téríthet el tőle. – Határozott hangja egy pillanatra megingatott, hogy még a testvére sem lehet képes erre. – Ha pedig mégis valami olyasmi történne, de persze nem fog, akkor még ott van az a lehetőség is, hogy átváltoztass – mondta halkan.

Kérdőn néztem fel rá, egy másodpercig megszólalni sem tudtam. Nem gondoltam erre, mint lehetőségre… És nem is akarok, amíg Jacob nem beszélt Bellával. – A családod nem örülne neki – feleltem ugyanolyan halkan.

- Az én döntésem, nem az övék – csókolta meg ajkaimat, amit gyötrődve viszonoztam csak.

- Végszó – lépett be hirtelen Rosalie az ajtón, mire felmordultam. – Bellának pihennie kell, úgyhogy vagy csöndben mellette maradsz, vagy… - nem fejezte be a mondatot, de nem is kellett. Tudtam, mire gondol.
Felálltam Bella előtt, talán úgy hitte, el akarok menni, ezért összekulcsolta kezeinket. Hátrahúzott magával az ágyra, hogy feküdjek mellé. A mellkasomhoz bújt, míg Rose betakargatta őt. Így nyomta el őt az álom, míg nekem csak a holnapután járt elmémben…





Mikor eljött végre a nap, hogy találkozzon Carlisle Jacobbal, alig tudtam türtőztetni magam. Muszáj nekem is elmennem, hogy beszéljek Jacobbal, hogy tudja, mit tettem. Ezt nekem kellett elmondanom, nem Carlisle-nak. Most már eldöntöttem magamban, de Alice annyira összpontosított Bella és a magzat jövőjére, hogy szerencsémre nem tekintett ennek a találkozónak a kimenetelébe.

- Carlisle, én is veled megyek – álltam elé. Rose úgy tudta, hogy vadászni megyünk, egyedül csak neki nem mondtuk el a tervünket. Így kevesebb volt az esély arra, hogy lebukjunk, mert a családom segített a Bella előli eltitkolásban. Persze Esmének nem igazán tetszett.

- Ha megkérlek, hogy maradj itthon, akkor is eljössz, ugye? – kérdezte csöndesen Carlisle.

Bólintottam. – Bellának már megmondtam, hogy el kell mennem – mondtam bűnbánóan azért, mert hazudtam neki. De én rontottam el, nekem is kell helyrehoznom, és ha ennek az az ára, hogy Jacob széttépjen, akkor tegye meg. Csókot nyomtam Bella szájára, mintha most érezhetném utoljára az ízét. Tisztában voltam azzal, hogy Jacob a legszívesebben megölt volna már, amiért elvettem tőle Bellát. El tudtam képzelni, hogy mi lesz, ha megtudja azt, amit el akarunk neki mondani.

- Alice? – ráncolta homlokát Carlisle. Az utóbbi két napban, amikor testvérem próbálta kipuhatolni Bella jövőjét, Jasperrel általában behúzódtak a szobájukba. Még mindig nem értettük, hogy fájhat egy vámpírnak a feje, de Alice feje mégis zúgott.
Carlisle addig elvégzett pár vizsgálatot, ami alátámasztotta a legendákban szereplő erős védőburkot, amiben növekszik a… magzat. Két nap alatt Bella hasa sokszorosára nőtt, természetellenesen nagyra ennyi idő után. Ezért apám folyamatosan nézte az állapotát és próbáltuk megállapítani, hogy… ez a terhesség mennyi idő alatt mehet végbe. És az idő csak egyre fogyott, ami az őrület felé hajszolt.

- Még mindig ugyanúgy van – feleltem.

- Rendben, akkor menjünk – sóhajtott Carlisle, majd a hátsó ajtón keresztül belevetettük magunkat az erdőbe. Az egész testem megfeszült, ahogy pár perccel később megálltunk a találkozóhelynél. Carlisle mellettem volt, de azt kívántam bárcsak jó messze lenne innen, ha Jacob megtudja, mit tettem Bellával. Az lenne a legjobb, ne keveredjen bele, ne próbálja őt megállítani a saját élete árán. Tudtam, hogy Jacob mennyire szereti Bellát, s hogy mennyire féltette tőlem. És tudtam azt is, hogy igaza volt…

Felkészültem arra, hogy szembenézzek a fájdalom megszűnésével, a halállal. Mereven, belenyugodva sorsomba üdvözöltem a jól ismert mancsok dübörgésének hangját, ahogy a földnek csapódtak, és nagyot nyelve figyeltem a hatalmas farkast, aki elszántan megállt előttünk a határ még másik oldalán. Bellára gondoltam, a csókunkra, a vele eltöltött boldog pillanatokra és éreztem, ahogy arcomat elönti a kín…