Újdonságok



Sziasztok! Ha találtok valami hibát a sablonban, a bejegyzésekben, kérlek írjátok meg nekem akár kritikában, akár e-mailben, hogy kijavíthassam. Régebbi bejegyzésekben is! Összegeztem a történetek címkéit, amit oldalt megtaláltok. :)
Közvélemény kutatás az új történetről oldalt. :)
(2012.08.19.)

Banner

Generate your flash banner free online


A menthető bannerem oldalt kicsit lejjebb megtaláljátok. :)

2010. augusztus 25., szerda

4. fejezet - Különös látomás

Sziasztok!

Nos, most is elmarad a játék. Egyrészt nem volt időm készíteni háttérképet - olyat meg nem akarok odaadni, amit már valaki megkapott, hogy egyedi legyen. Másrészt meg nem tudom, hogy hány embert érdekelne. Javult egy kicsit a kritikálók száma, bár nem sokkal, remélem azért majd ennél is jobb lesz. No meg mondjátok meg, mi legyen ezzel a kritikaversennyel…
Várom a véleményeket a fejezetről. Mennyire izgalmas, unalmas, stb? :D
Jó olvasást, puszi!

- Rose, ne! – szólítottam fel, de már késő volt. Elindult megállítani Bellát, akit a háztól egy méterre hallott meg. Ide tartott. Az új falkatag pedig azonnal átugrotta a folyót, hogy rátámadjon Rosalie-ra. Elé vetődtem, hogy megvédjem őt, s éreztem, ahogy a farkas fogak belém martak.

A fejemben százszorosára erősödtek a kiabáló gondolatok a zűrzavarban, nem csak a családom, de a farkasok felől is. Tompán érzékeltem, ahogy Jacob letépi rólam a farkast, akinek szájában ott maradt az oldalamból kihasított darabka. Míg Esme és Alice támadó állásba görnyedve a két öregebb farkassal néztek farkasszemet, addig Jacob az új falkataggal állt szemben, és hangos morgással figyelték a másik minden apró rezdülését, hogy bármikor mozdulhassanak. Ez most nem csak Belláról szólt vagy rólam, Jacob a falkában betöltött szerepét is védte.

A vámpírok nem éreznek fájdalmat, nem sírnak, nincs szükségük levegőre az életben maradásért. Én mégis ziháltam a gondolattól, hogy Bellának valami baja eshetett – bajuk eshetett, bár Rose már ott volt vele -, aggódtam Alice-ért és Esméért, hogy bármikor rájuk támadhatnak a farkasok, és az oldalamon tátongó lyuk égett, mintha csak tűzben lángolna a testem. Az átváltozásom perceit éltem át ismét – legalábbis így gondoltam. Minden apró sejtem ezerszeresére esett szét, vissza akarta szerezni a részét, hogy lényem újból teljes legyen. Úgy éreztem, mintha az a darabka pedig messze tőlem esdekelve, és kapálózva próbálna kiszabadulni, mert mágnesként vonzza a testem minden egyes kis részecskéje. De a farkas nem akarta ereszteni, szájában vergődött, mint egy trófea, amit, mint első vadászatán a zöldfülű csak nehezen ejtett el.

Alice lassan Jacob felé közelítve a másik farkashoz beszélt.

- Engedd el! – szólította fel, a farkas hangosan vicsorgott rá, Jacob megtámasztotta jobb mancsát. – Edward, maradj nyugodtan! – pillantott egy másodperc töredékéig rám.

- Parancsold meg neki! – szólt az apjának Jacob gondolatban. – Gyerünk! Azt akarod, hogy baja essen valamelyikünknek? Nem csináltak semmit, a szőke csak Bellát védte, ahogy Edward őt.

Ephraim döbbenten rám emelte haragos, megvető tekintetét. Én pedig nem akartam elhinni, hogy Jacob a nevemen szólított, és minket védelmezett szavaival. Még ha akaratlanul is tette.

A falkavezér még mindig azon tűnődött, hogy talán most szalasztja el egyetlen esélyét arra, hogy végleg leszámoljon velünk. De a becsülete nem engedte, hogy támadólag lépjen fel ellenünk úgy, hogy nem szegtük meg a szövetséget. - Engedd el, Aileen! – hangzott fel az Alfa parancsa, mire a fiatal Uley farkas kénytelen-kelletlen kiköpte a földre a belőlem kiharapott részt. Az addig mozgott, csúszott a földön, míg vissza nem ért az oldalamon lévő lyukhoz, hogy ismét eggyé olvadjon velem. Az égés abban a pillanatban megszűnt, mintha valami hűsítő krémet kentek volna rá. Éreztem, hogy újra teljes vagyok.

Felkeltem és odaálltam Jacob mellé, miközben azt is hallgattam, hogy Bella azzal próbálkozik, hogy Rose hozza el az apjához. Szerencsére a testvéremnek eszébe sem jutott, hogy a farkasok közelébe engedje őt.

- Menj vissza a folyó túl partjára! – morogta Jacob Aileen Uleynek.

- Még nem te parancsolsz – szinte láttam a farkas arcán is azt a vigyort, amit gondolatban érzékeltem a hangján.

- Attól még vissza tudlak tartani – felelt Jacob enyhe gúnnyal.

- Aileen, egy Blackkel beszélsz, ehhez tartsd magad! – hallottam meg egyértelműen az öregebb Uleyt.

- Elég legyen! – csattant fel Ephraim. – Nem fordulhatunk egymás ellen. A szövetség még fenn áll, addig, amíg meg nem szegik – zárta le a témát utalva Bella átváltoztatására. - És most látni akarom a lányom, engedjétek ide! – néztek rám keményen a fekete szemek, amelyekben most inkább a Bella iránti szeretetet fedeztem csak fel.

- Rose, hozd ide Bellát! – mondtam kicsivel hangosabban. Testvérem gondolatain keresztül néztem, ahogy morogva gyöngéden a karjaiba veszi szerelmemet, majd lassan kocogva – nyugalomban tartva Bellát - elindult felénk. Félve pillantottam a még mindig Jacob előtt álló farkasra. Nem akartam, hogy Bella a közelébe kerüljön, nem akartam, hogy egy apró, véletlen mozdulattal is kockáztassa az életüket. Talán még Jacobnál is meggondolatlanabb volt, túl fiatal…
Jacobb rámorgott Aileenre, aki vicsorogva, kicsit lejjebb hajtva fejét – de a szemkontaktust meg nem szakítva - hátrált apja mellé. Dühös volt, hogy a vele szemben álló farkast csak azért kell tisztelnie, mert a falkavezér fia. Ezt pedig Jacob is jól tudta, s egyáltalán nem tetszett neki, hogy az alig pár napja csatlakozott tag így vélekedik róla.

Csak pár perc volt, míg Rose-ék odaértek hozzánk. Testvérem lerakta Bellát, míg én oda léptem, hogy belém karolhasson. Pillantása azonnal az oldalamra esett, ahol észrevette megtépázott ingemet.

- Mi történt az ingeddel? – kerekedtek ki szemei. – Bajod esett? A farkasok tették? – suttogta ijedten a kérdést.

- Ne izgasd fel magad, kérlek! Semmi bajom nem esett – hazudtam egy kényszeredett mosollyal, Ephraim döbbenten állt Bella előtt. Még ha látta is a fia gondolaiban lánya állapotát, akkor sem akarta elhinni, hogy ennyire előrehaladott. A saját szemeinek azonban már hinnie kellett. Nem értette, hogyan jutottunk el idáig. Emlékeiben megjelent az a nap, amikor rátalált Bellára. Olyan pici volt, és olyan törékeny, mint egy virágszál, aki mostanra áldozatul esett egy tépázó, förgeteges viharnak. Nekem.

Bella kinyújtotta a farkas felé kezét, s egy bizonytalan lépést tett előre, de Ephraim nem mozdult. Hallgattam szerelmem szaggatott levegővételeit, s ahogy szívverése felgyorsult. Ránéztem arcára, szemei könnyesen tekintettek mozdulatlan nevelő apjára. Aztán a farkas megfontoltan előrelépett, fejét pedig belehelyezte Bella apró tenyerébe. Kedvesem megkönnyebbülten vetette magát – már amennyire pocakja engedte -, a farkas nyakába, s szorosan magához ölelte, míg én Alice mellé hátráltam. Nem akartam megzavarni őket, inkább szemmel tartottam Aileent.

- Szeretlek – suttogta Bella a hatalmas farkas füléhez.

- Én is, lányom! – hallottam meg Ephraim gondolatát, de Bella ezt szavak nélkül is megértette.

- Sajnálom, hogy ennyi bonyodalmat okoztam – folytatta halkan szerelmem.

Elnyílt ajkakkal figyeltem Alice-t, aki megragadta tenyeremet. Nem lehet most látomása, hisz… Összekulcsoltam kezeinket, miközben néztem gondolataiban a víziót. De semmit nem tudtam kivenni belőle, pár homályos felvillanáson kívül. Olyan volt, mintha sötétített függönyön át nézhetnénk csak ki a szabadba emberi, gyönge szemekkel.

Elakadt a lélegzetem egy másodpercre, s megszorítottam Alice kezét, mikor véget ért a látomás. Megremegett, aztán hitetlenkedve rám nézett. Tekintetünk összekapcsolódott. Abban a felvillanásokban, két alakot lehetett kivenni a sűrű ködön át, akik fekete egész alakos csuhát viseltek. Az arcukat nem tudtuk kivenni, de mintha csak saját magunkat láttuk volna… Alice-nek is ezen járt az agya.

A farkasok azonnal felfigyeltek a kettőnk közt lejátszódott jelenetre. Jacob gondolataiból tudták, hogy mi történhetett Alice-szel. Ephraim eltávolodott Bellától és választ követelve rám nézett.

- Nem látott semmit tőletek – mondtam kissé fanyarul. Ephraim azonnal a fiához fordult, hogy igazat mondtam-e.

- Alice látott valamit? – nézett hátra aggódva Bella is, mire nemet intettem fejemmel. Összehúzott szemekkel indult meg felém, aztán hirtelen megtorpant, s a hasához kapott. Egy másodperc alatt ott termettem mellette.

- Mi a baj? – kérdeztem ijedten, miközben Ephraim csupán fél méterre volt tőlem. Éreztem a szagát, a forró farkas lélegzetet. Bármikor letéphetné a fejem – annak ellenére, hogy tudtam, Bella jelenlétében nem tenné meg, a hideg futkosott még az én hátamon is. De jelen pillanatban nem tudott érdekelni. Csak Bella.

- Semmi, csak picit erősebben mocorgott – mosolygott fájdalmasan szerelmem. – Biztosan megérezte… - motyogta, mire összeráncoltam homlokom, majd gyöngéden a karomba kaptam őt. – Mit csinálsz, Edward? – nézett rám értetlen csokoládébarna szemekkel.

Ephraim hangosan felmorgott mögöttem kifejezve hangosan is nem tetszését.

- Hazaviszlek, pihenned kell – jelentettem ki nem törődve a farkasokkal. – Szüksége van Carlisle tudására, hogy… megszüljön – feleltem Ephraimnak. – Köszönöm – utaltam a becsületességére, s sétálni kezdtem a ház felé.

- De én teljesen jól vagyok – tiltakozott Bella a farkasokra nézve.

- Igen, és ha rajtad múlna itt is éjszakáznál – morogtam, elhaladva Alice mellett nagyot sóhajtottam. Nem tetszett az, amit magában fontolgatott.

Pár pillanattal később meghallottam, ahogy a farkasok is hazaindultak. Jacob megfontolta, hogy apjáékkal tartson-e. De végül úgy döntött, jobb, ha most távol marad az új falkatagtól. Legalábbis egy ideig…

Rose és Esme előfutottak, míg Alice gondolataiba merülve a jobb oldalamon haladt velünk a ház felé. Nem akartam befolyásolni, ezért nem is szóltam semmit. S Bellát sem akartam vele felizgatni, nem tenne jót neki ebben az állapotban.

Jacob a bal oldalamon lépegetett, feje egy magasságban volt az enyémmel. Halványan elmosolyodtam, amikor rá pillantottam, s eszembe jutott, amikor nem vérszívónak hívott.

- Min vigyorogsz magadban? – villantotta ki fogait rám.

- Semmin, Jacob – nyomtam meg egy kis hangsúllyal a nevét.

Csupán pár másodperc kellett neki, mire rájött. - Ajj, az csak merő véletlen volt, vérszívó – nyomta meg ő is az utolsó szót, miközben belenézett a szemeimbe, amitől még jobban vigyorognom kellett.

- Mi az? – kérdezte Bella is, észrevéve, hogy gondolatban beszéltünk.

- Nem fontos – nyomtam egy puszit homlokára.

Miután visszaértünk a házba, lefektettem Bellát a kanapéra, Jacob pedig eltűnt az egyik bokor mögött, hogy átváltozhasson. Esme és Rose már vacsorával várta szerelmemet, amit rögtön oda is tettek elé egy tálcán. Bella megnyalta ajkait, majd mélyen beszívta az étel illatát, ami számomra szörnyű volt, de számára… úgy láttam szintén. Fintorogva adta nekem vissza ismét a tálcát.

- Sajnálom, de képtelen vagyok egy falatot is lenyomni a torkomon – nézett rám bűnbánóan, ami újabb aggodalommal töltött el. Ma még szinte semmit sem evett, s ez így nem lesz jó.

- Akkor majd én – szippantott a levegőbe az épp belépő Jacob, s – annak ellenére, hogy a vámpírszagtól elfintorodott - hangos korgás jelezte, mennyire éhes. Mivel haza nem akart menni, kénytelen volt valamit itt elfogyasztani, noha kirázta tőle a hideg, akkor is.

- Ha tudtam volna előre, beszereztem volna neked egy kutyatálat – jegyezte meg gúnyosan Rose Jacobra nézve, majd leült Bellához a kanapéra. Lábát pedig finoman az ölébe húzta.

- Kösz, de tökéletesen megfelel így is a célnak – vont vállat vigyorogva, majd nekilátott az evésnek. Rose felmordult, majd tekintetét megvetően elfordította Jacobról.

- Bella mit kívánsz, milyen ételt csináljunk? – próbáltam meg rávenni az evésre. Elgondolkodva ráncolta össze a homlokát.

- Én… Semmit… Nem tudom… - sütötte le szemeit elpirulva.

- Tudom, Bells, hogy bűzös itt minden – húzta el száját Jacob -, de a kaja nem rossz és enned kell – győzködte. Bella halványan elmosolyodott, miközben a konyhában Esme is.

- Majd talán kicsit később. Igazán nem vagyok éhes – nézett a szemeimbe, hogy megnyugtasson. De nem sikerült neki. Ha nem eszik, gyengülni fog, a magzat pedig lehet, hogy úgy erősödik. Beleborzongtam a gondolatba, s reméltem, hogy Carlisle igyekszik haza.


Pár órával később apám kocsijának hangja dübörgött a füleimben, jelezve, hogy végre megérkezett. A garázsba beparkolva leállította azt, majd hallottam, ahogy egy dobozt, és több műszert, zacskót a hóna alá kapva belép a házba.

Felálltam Bella mellől és elvettem Carlisle-tól pár dolgot, így volt nekem is okom vele menni. Nyugodtan kellett beszélnünk, arról is, amit ma Alice látni vélt. Miután a hűtőbe berakta a – vérzacskókkal teli - dobozt, a dolgozószobája felé vettük az irányt. Mindegyikünkben heves érzéséket váltott ki a vér aromájának illata, kivéve Carlisle-t. Még mindig csodáltam őt az akaratereje láttán.

- Történt valami, amióta elmentem? – zökkentett ki apám a gondolataimból.

Elfintorodtam. – Óh, igen… - mondtam. Carlisle aggodalmasan fürkészte arcomat. – Volt egy kis összetűzésünk a farkasokkal, Bella pedig nem akar enni. Egész nap nem evett semmit, le fog gyöngülni. – Carlisle összeráncolta homlokát.

- Mi történt a farkasokkal? Mutasd az oldalad – lépett hozzám, és kihúzva nadrágomból az ingem, felfedte az oldalam.

- Ephraim elgondolkodott azon, hogy most kellene végeznie velünk, de… A becsülete nem engedte. Amíg meg nem szegjük a szerződést, addig nem is támadnak meg – feleltem kérdésére, míg az oldalamat tanulmányozta. – És van egy új falkatagjuk is. Lány – tettem még hozzá, mire Carlisle egy pillanatra megmerevedett.

- Akkor nem csak fiú ágon öröklődik – inkább kijelentés volt, mint kérdés.

- Úgy tűnik – erősítettem meg.

- Ez érdekes… - mélázott el gondolatban, aztán eltette későbbre ezt az információt. - Megmaradt egy heg – mondta nekem. – Látszanak a fogak nyomai… - engedte vissza az ingemet, s rám nézett. – Mi pedig csak akkor szegjük meg a szövetséget, ha ez az utolsó lehetőségünk – mondta, mire aprót bólintottam.

- Van még valami, amiről tudnod kell – folytattam olyan gyorsan, és halkan, hogy csak ő hallja. – Alice-nek látomása volt ma, de a farkasoktól nem láttuk az egészet. Figyelni akarja Arót – fejeztem be. – Fontolgatja, hogy Jacob jelenléte és Bella állapota miatt…

- Elmegy? – hallottam meg a befejezést tőle. Lehunyva szemeimet bólintottam. Carlisle átgondolva kérdezett ismét. Nem tartóztathatja fel Alice-t, ha el akar menni, de szörnyű érzés járta át őt az elképzelésre, hogy Alice már nincs velünk. - Gondoljátok, hogy Aro tervez valamit ellenünk?

- Talán… – néztem el borostyán szemeiből.

- Mi az, amit kihagytál? – vette észre viselkedésem.

Sóhajtottam. – Amit láttunk a vízióban, Alice és én voltunk Volturi csatlósokként – folytattam gyorsan és halkan, még mindig kerülve a tekintetét.

- Ne aggódj, Aro csak nagyon megfontolt esetben, rendkívül vonzó vagy épp veszélyes ürüggyel lépné csak át Volterra falait – felelt gondolatban nyugtatásképp.

- Két tehetséges vámpír, ahogy ő nevezi nem épp rendkívül vonzó ürügy? – mutattam rá.

- Semmi oka nincs, Edward, hogy idejöjjön. Bella átváltoztatása miatt sem. – Carlisle még gondolatban is határozott volt, nem úgy, mint én. Ha Aro akar, akkor talál is valamilyen ürügyet arra, hogy ellátogasson ő maga Forksba. Carlisle információi Aróról ezt bizonyítják nekem.

- Azt mondod, Bella nem akar semmit sem enni? – tért át a másik témára.

- Nem… kíván semmit sem – pontosítottam.

- Talán meg kellene próbálnunk a vért.

- És ha a magzat megerősödik, Carlisle? – fojtottam vissza hangomat. – Akkor mi lesz Bellával? Így is egy kis megmozdulása a magzatnak, fájdalmat okoz neki.

- Azt sem hagyhatjuk, hogy Bella legyengüljön azért, mert nem kívánja az emberi ételt. Ez már a második nap, hogy semmit sem evett. Megpróbálhatjuk először az infúziót, de ha az sem működik… Akkor kénytelenek leszünk először a magzatot kielégíteni vérrel, és utána talán Bellát is tudjuk majd táplálni. – folytatta, utána már azon gondolkodott, hogyan tudnánk berendezni a dolgozószobáját egy olyan helyiségre, ahol majd Bella megszülhet.

Mélyet szippantottam a levegőből. Féltem annak a napnak az eljövetelétől, ami lehet, hogy az utolsó napot jelentette Bellának. - Rendben – hagytam figyelmen kívül Rose gondolatait, amik Carlisle első változatáról szóltak csak. Apám egy tasakért nyúlt az előzőleg lepakolta dolgok közül, majd a szoba sarkában álló állványhoz lépett, s a kezébe markolva a nappaliba mentünk.
Nem tudom, hogy csak én láttam-e Bellán, de mintha nyúzottabbnak, és már most gyengébbnek tűnt volna a reggelhez képest. Csak képzelődöm – bizonygattam magamnak. Laposakat pislogva nézte Jacobot, aki a fejénél leheveredett a földre. Ő amint észrevett minket, felállt és hátrált pár lépést.

- Bella, bekötök egy infúziót, hogy elég tápanyagot juttassunk a szervezetedbe. Már lassan két napja nem ettél, és nem akarjuk, hogy legyengülj. Rendben? – guggolt le Carlisle Bella elé. míg én egy puszit nyomtam a feje búbjára.

- Inkább az első változatot kellene választani – morogta közbe Rose, mire dühösen pillantottam rá. Jacob is érdeklődve figyelt minket, látta rajtam, hogy most a legszívesebben a lehető legtávolabbra száműzném Bella mellől. Tudtam, ha szerelmem meghallja ezt a lehetőséget, nem fog tágítani afelől, hogy azzal kezdjük.

- Milyen első változatról beszél Rose, Carlisle? – kapott a szón Bella.

Apám rám pillantott, s vonakodva belekezdett. - Az is eszünkbe jutott, hogy esetleg a magzat vámpírhoz hasonlatos, és… akkor őt másképp kell táplálnunk, mint ha… - Nem fejezte be, mert Bella közbeszólt.

- Értem. De ha a babám nem kapja meg… a vért, akkor ő is legyengül, ahogy én. Nem? – aggodalmaskodott, mire ökölbe szorítottam kezemet, s láttam, ahogy Jacob megforgatja szemeit, teste pedig megfeszül. Dühös volt Bellára, amiért a magzatot előbbre helyezi a saját épségénél. De még dühösebb volt a testvéremre, hogy nem tudott hallgatni. Én sem éreztem másképp. Nem tudtam megérteni, hogy gondolhat Bella a magzatra úgy, mint… mint egy emberi gyermekre. Egy szörnyeteg lesz belőle. Tudtam, s nem tehettem az ellen semmit, hogy megakadályozzam világra jövetelét.

- Nem tudjuk, hogy mi kell a magzatnak, ezek csak feltételezések. Viszont azt tudjuk, hogy mi lesz, ha te legyengülsz. A magzat életét is kockáztatod vele – próbált Bellára hatni azzal, amivel most a legjobban tudott. Kedvesem elgondolkodott, majd bólintott.

- Rendben, de ha nem működik, akkor… - kezdte.

- Akkor azt próbáljuk meg – biztosította róla Carlisle egy halvány mosollyal, majd a kezébe vette a kanült.

- El szeretnél… menni? – nézett rám egy pillanatra, majd nemet intettem a fejemmel. Keményen fúrtam tekintetem Rose-éba, majd néztem, ahogy Carlisle beszúrja a tűt Bella vénájába. Halkan felszisszent, miközben hallgattam vérének zubogását, s a tűt, ahogy utat tör magának törékeny bőrén át. Carlisle az infúziós zsákot az állványra helyezte. Beállította a folyadékszintet, aztán légtelenítette a lefolyócsövet, és a Branülhöz csatlakoztatta.

Mennyi könyvet olvastam már erről, hogyan kell egy infúziót bekötni, hányszor tettem meg a kórházban, amikor apámnak segítettem… Most még sem tudtam volna megtenni. Nem lettem volna képes rá, hogy akár ennyivel – egy tűszúrásnyival - is fájdalmat okozzak Bellának. Épp eleget tettem már – szorítottam össze szemeimet, majd mikor kinyitottam Jacobéval találtam szemben magam.

Az emeletről Alice szaladt le egy kisebb táskával, eldöntötte, mit fog tenni és egyikünk sem tudta megállítani. Pedig nem akartam egyedül elengedni.

- Alice? Hova mész? – kérdezte Bella rémülten.

- El, Bella – hajolt le hozzá, majd arcon csókolta, s fájdalmas kifejezéssel az ajtó felé vette az irányt. Esme megpróbálta megállítani, de Alice megölelte, majd lerázta karjait magáról.

Tudod, hol találsz. Muszáj figyelnem… - hallottam még szavait gondolatban.

2010. augusztus 19., csütörtök

Titkok a történetről egy díj keretében



Igen, az mondtam nem rakok ki több díjat... Viszont úgy gondoltam ez azért érdekes, mert elmondhatok nektek vele 5 titkok a történetről. :) Ami remélem tetszeni fog!
Ééés ma pedig találkoztam Arany maggal, sokat beszélgettünk és sétáltunk. A napom pocsékul kezdődött, de hála neki jól ért véget. :)



1. A történet régebben még máshogy született meg a fejemben. Midnight Sun-os formában indult, aztán más lett belőle... :)
2. A könyveknek csak nagy vonalakban vannak meg az eseményei, hogy mi, hogy fog történni. A többit írás közben hozom össze, ami épp eszembe jut, remélhetőleg, ha van ihlet. ;)
3. A történet belekezdésébe Spirit Bliss barátnőm biztatott és segített kitalálni azt az apró momentumot, ami kiderült az első könyvben. Hogy Bella miért maradhatott a farkasokkal abban az időben.
4. Próbálok törekedni a könyv hű karakterekre, mert én magam is jobban szeretem azt. :D Persze a történetben fejlődnek, és én hagyom. :) :D
5. Jacobnak az elejétől fogva nagy szerepe volt a történetben, és később is így van. :)

A fejezetet pedig már elkezdtem, de most a hétvégén nem lesz időm írni. :( Tehát csak jövő héten várható valamikorra... Igyekszem vele!
Puszi!

2010. augusztus 9., hétfő

3. fejezet - Családi kötelékek és szövetség

Nos... hát itt a fejezet. Tudom, sok idő kellett, mire meghoztam, de... Na mindegy. Meglepően kevés megjegyzés jött az utolsó fejezethez, amit nem tudok mire vélni. Anno még volt, hogy elérte a kritikák száma a húszat, most meg még a tizet sem. Félre ne értsetek, nem a szám a lényeg, hanem, hogy írtok-e. De tisztelet a kivételeknek, nem nagyon írtok. Ennyire elfelejtettek, csak mert nem frisselek gyakran? Vagy nem meritek leírni a negatív kritikákat is? Vagy csak mindenki nyaral? Nem értem... Tényleg nem. Pedig most is hoztam nektek egy háttérképet. Gondoltam kirakom ide, hogy bárki letölthesse, ha tetszik neki és kirakhassa a gépére. Csak is saját használatra természetesen. Remélem azért szerzek a fejezettel pár kellemes percet, amíg elolvassátok. Mert ezért írtam... A bétázást most köszönöm Amynek! :)
Sziasztok!

http://kepfeltoltes.hu/100809/H_tt_rk_p__j_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
A linkre kattolva eljuttok a kepfeltoltes.hu-ra, ahonnan eredeti nagyságában letölthetitek a képet.

Jacob még mindig itt körözött a közeli erdőben egyrészt, hogy ne legyen messze Bellától. Másrészt, ha az apja úgy döntene, meglátogat minket, ne egyedül nézzünk szembe a farkasokkal. Persze nem miattunk aggódott, csak is Bella miatt. Ugyanis ahogy átváltozott kiderült, hogy egy új farkas csatlakozott a falkához. Bár Jacob azt is tudta, hogy az apja sohasem kockáztatná Bella életét azzal, hogy egy pár napja átváltozott farkassal megtámad minket.

Carlisle dolgozószobájában ültünk, míg Rosalie továbbra is a nappaliban vigyázott Bellára.

- Ha a legendákból indulunk ki, akkor a magzat védőburkán semmi sem hatol át. Még mintát sem tudnék venni belőle… - mormolta Carlisle, utolsó szavainál meghallottuk Rose morgását a nappaliból. Dühösen fújtam ki a levegőt, hogy még mindig csak a magzat épsége az első neki, figyelmemet pedig megpróbáltam visszaterelni apám gondolataira.

- Akkor nem tudjuk, hogy emberhez vagy vámpírhoz hasonlatos-e – szűrtem le a következtetést, mire bólintott. Ez még jobban megnehezíti az esélyeinket. Ha nem tudjuk, hogy melyik faj tulajdonságait hordozza a magzat, akkor honnan tudnánk, hogyan tápláljuk, vagy milyen körülmények között jön a világra?

- Az embereknél a terhesség kilenc hónapig tart, viszont Bella hasa már most nagyobb, mint kellene – biccentettem apámnak, hogy figyelek. Tanultam valamicskét a könyvekből a terhességről, és a kórházban is találkoztam már kismamákkal. - Ha nem tudom megvizsgálni a magzatvizet, akkor csak is a méretekből tudunk következtetni – folytatta apám. Pedig érdekes lenne a kromoszóma számot is megvizsgálni…Mennyi mindent kideríthetnénk belőle - töprengett Carlisle, míg én hallgattam, ahogy Esme beviszi Bellához az elkészített vacsorát.

Nagyot sóhajtottam. Most félre kellett tennem a fájdalmamat, hogy higgadtan tudjak gondolkodni. Pokoli nehéz volt… Úgy éreztem, menten szétszakad a mellkasom. – Akkor minden nap mérnünk kell és figyelni az állapotát. – Anyám gondolatain keresztül néztem, ahogy Bella fintorral arcán tolta el maga elől a tálca ételt.

- Ne haragudj Esme, de… - szabadkozott gyönge hanggal Bella.

- Ne butáskodj, ez természetes a kismamáknál – mondta Esme gyöngéden, mire apámmal felkaptunk fejünket. Valóban természetes lenne, de nem Bellánál.

Gondolod, hogy a magzat inkább vámpírhoz… ? – Carlisle nem fejezte be. Bólintottam, hogy egyelőre csak mi tudjunk róla. Ki tudja, mire nem képes Rose, hogy megóvja a magzatot. Jasper és Emmett csak figyelték a kettőnk közti néma beszélgetést.

A kórházból tudok hozni egy-két zacskó vért, ha… szükség lenne rá – mondta, mire bólintottam. Mindenre fel kell készülnünk.

- Emmett, Jasper megkérnélek titeket, hogy kutassatok ezek a legendák után. Amit én tudok, vajmi kevés ahhoz, hogy pontosan felkészüljünk minden lehetőségre – mondta gyorsan, és halkan Carlisle.

- Dél-Amerikában kezdjük, ott hallottam ilyesmi legendákat. Amik szájról-szájra terjedtek az őslakosok között – válaszolt Jasper ugyanúgy, míg gondolatban kiegészítette nekem, hogy is hallotta meg az egyik ilyen legendát. Mikor még Mariának kereste az átváltoztatni kívánt embereket, akkor akadt rá két mexikói indián őslakosra.

- Mikor indulunk? – szólalt meg Emmett most először.

- Minél előbb, ha lehet – felelt komoran Carlisle.

- Elköszönök Alice-től – indult kifele Jasper.

- Én meg Rose-tól – vigyorgott Emmett, de nem volt most annyira jó hangulatában.

- Rendben, akkor mérjük meg Bella hasát – álltam fel én is, míg apám kivett egy mérőcentit a fiókjából. Kisétáltam a nappaliba, de akkorra Rose már elindult Bellával. Emmett a fotelben várta testvéremet. Ráfintorogtam Rosalie-ra, közben pedig kezemet nyújtottam Bella felé, aki elmosolyodott.

- Elengedhetsz, Rose – mondta finoman, aztán szorosan az ölelésembe bújt. Karommal óvatosan átfontam őt, majd egy puszit nyomva feje búbjára apám dolgozószobájába vezettem. Carlisle Bellához lépett, mielőtt becsuktam az ajtót, még láttam, ahogy Emmett átöleli Rose-t.

- Megmérem a hasad kerületét, jó? – nézett apám a szemeibe, majd miután Bella bólintott, felemelte a hálóingét addig. Bella elpirult, s lesütötte szemeit. Nézte, ahogy Carlisle a centit a dereka egyik oldaláról átvezeti a másikra. Gyönyörű látvány lett volna, ha valóban a gyermekünkkel, emberi életünkben lenne terhes…

- Huszonegy és fél centiméter – mondta nekem gondterhelt arccal. Mereven bámultam előre a semmibe. Szörnyű volt belegondolni, ha ennyit nőtt azóta, mióta kiderült a terhessége, akkor mennyi időnk lehet hátra még. Ezt pedig csak pár nap alatt tudhatjuk meg. Szapora, mély levegőket vettem, s megpróbáltam nem kimutatni, hogy mennyire féltem. De Bella így is megérezte, hogy valami nincs rendben.

- Carlisle? – szólalt meg bizonytalanul.

- Semmi baj, Bella – eresztett meg egy mosolyt apám. Edward, fiam jól vagy? – zökkentett ki Carlisle.

- Kérlek, mondjatok el mindent, amit tudtok – nézett Bella hol rám, hol Carlisle-ra. Hozzáléptem, majd átkaroltam derekát.

- Gyere, feküdj le! – húztam vissza a nappaliba. – Pihenned kell, és enned valamit.

- De elmondod… - nézett a szemeimbe makacsul, mire bólintottam megerősítésképp. Talán most lesz esélyem arra, hogy lebeszéljem erről a bolondságról, hogy kihordja a magzatot. A remény újult erővel tört felszínre mellkasomban, mintha eddig nehézkesen tudtam volna csak lélegezni.
Bella feje az ölemben nyugodott, ahogy a kanapéra feküdt, míg Rose a lábát tartotta. Csokoládébarna szemeit belefúrta tekintetembe a válaszokat várva. Sóhajtottam.

- Azt már tudod, hogy a legendák szerint hogyan született meg a… - akartam mondani ismét, hogy szörnyeteg, de Bellát sem szerettem volna ezzel megbántani – magzat – nyögtem ki végül. – Az anyák minden esetben… - Nem tudtam befejezni a mondatot, a kezem ökölbe szorult, ahogy képzeletem elém vetítette a képeket szerelmemről.

- De azóta már sokat fejlődött a világ – kotyogott közbe Rose. – És itt van Carlisle is, meg te is – folytatta engem nézve.

- Viszont Emmett és Jasper már kutatnak a legendák után, hogy milyen lehetőségeink vannak – mondtam, figyelmen kívül hagyva Rosalie-t.

- Kutatnak? – kérdezett vissza Bella. – Hol?

- Dél-Amerikában – adtam meg a választ. – Jasper úgy véli, ott kell elkezdeniük.

- Ühüm, értem – gondolkodott el. - És… miért mérte meg Carlisle a hasam?

- Mert másképp nem tudjuk meg a védőburok miatt, hogy a magzat mennyit fejlődik. Így abból fogunk következtetni, hogy naponta, hány centit nő a hasad – feleltem, miközben tenyeremmel Bella arcát cirógattam. Szemeit belefúrta az enyémbe, mintha ki akarná olvasni azokból az érzelmeimet. A kín elemi erővel söpört végig testemen, a mélyben vihar dúlt, mely belülről tépázta az arcomra rákényszerített maszk gyönge leveleit. Mintha kicsi darabokban hullott volna le rólam, ahogy Bella a szemeimen keresztül meg akarta látni a vihart.

- Mennyi most, és mennyinek kellene lennie? – kérdezte meg.

- Huszonegy és fél centiméter most. – Ujjaimmal megsimogattam a pocakját ruhán keresztül, ahol az előbb Carlisle lemérte ezt. – Vagyis úgy négy-öt hónap környékén lehetsz – suttogtam. A terhesség felénél tart már, ami azt jelentette, hogy talán nem is lenne biztonságos a megszakítás. Még jobban nőtt annak az eshetősége, hogy elveszítem őt. Elkéstünk… A mellkasomat újabb fájdalmas lángok nyaldosták, mintha ismét átélném az átváltozásom minden másodpercét.

- Hú, akkor gyorsan nő – mondta halkan, tenyereit rásimította pocakjára, majd jobb tenyerét rányomta az enyémre.

- Ne aggódj, nem engedem, hogy bajod legyen – súgtam. Teste forrósága, ahogy pocakja és tenyere közé fogta kezemet, átmelegített, aztán valami furcsa jelenséget éreztem a kezem alatt. A tüdőmben akadt a levegő, s egy mozdulatot sem bírtam tenni. Rémülten néztem bele Bella könnyektől elfátyolosodott tekintetébe.

– Megmozdult. Érzi, hogy itt vagy… - suttogta meghatódva. Valóban érzékelte volna azt, hogy én is itt vagyok, hogy én érintettem meg? – tettem fel magamban a kérdést, de a válaszra nem futotta.

Nem tudtam, mit mondani, főleg, amikor ismét éreztem azt a kis hullámzást, amit a magzat váltott ki a kezem alatt. Hihetetlennek tűnt, hogy ez lehetséges. Mégis az volt. Hisz éreztem. Érző lény lenne, ami érzékeli a körülötte lévő környezetet. Az anyja méhében is? Magamban megráztam fejemet. Hogyan lehetne jó, ha még én is egy szörnyeteg vagyok? Nem tudtam elfelejteni – ha ember lettem volna akkor sem -, hogy Bella élete a magzat életének az ára. Carlisle lépett a nappaliba, mikor meghallotta mi történt.

- Biztosan kisfiú lesz, egy kicsi Edward – szólalt meg Bella, én pedig csak is a pocakját tudtam nézni, a tenyeremet, ahol érintettem őt. Én tettem ezt, az én hibámból fogom elveszíteni őt.

- Lehetséges ez, Carlisle? – suttogtam, elszakítva pillantásomat Bella hasáról.

- Igen, még a normál terhességeknél is ilyen korban – felelte, s csak én hallhattam az aggodalmat gondolatain keresztül.

Elmegyek a kórházba, hozok vért, és ami még szükséges lehet – mondta nekem, mire aprót biccentettem, majd Carlisle eltűnt a nappaliból.

- A mi kisbabánk – búgta Bella, miközben megsimította pocakját. Újabb mozgás térített magamhoz, s kihúztam kezemet szerelmem tenyere alól. – Abbahagyta – nézett rám csalódottan, s vissza akarta húzni kezemet.

- Bella… - akartam mondani valamit. Hogy még most sem tudom elfogadni a döntését, de nem tudtam megszólalni. Még mindig sokkosan meredtem arra a pontra Bella hasán, ahol az előbb éreztem a magzatot… a babát. Tőrdöfésként ért a felismerés, hogy eddig sohasem mondtam rá más, kedvesebb szót. Csak most először, s nem értettem, mi váltotta ki ezt belőlem. Haragudtam magamra, hogy bírtam ilyet kiejteni még gondolatban is a számon, amikor véget fog vetni az életem értelmének. Hogy ő megszülethessen, s halhatatlanként pusztítson az emberek közt…

- Rose, kérlek, hagyj magunkra! – szólította fel halkan testvéremet Bella. Rosalie pár másodpercnyi gondolkodás – és egy figyelmeztető pillantás - után végül felment az emeletre Alice-hez.

Bella rám nézett, majd egy sóhajtás után elkezdett mocorogni. Fel akart ülni, mire én a derekához kaptam és segítettem neki. Utána a mellkasomhoz bújt, s jobb tenyerével végigsimítva testemet átfonta a nyakamat. Hallottam felgyorsulni légzését, és szíve heves dobogását, miközben csókot nyomott számra, amitől egyszeriben minden gondolat kiszállt a fejemből. Az illata, az ajkai felborzolták érzékeimet. Megcirógattam az arcát, majd kezemmel lejjebb haladva átsimítottam kebleit, amitől belesóhajtott csókunkba, aztán megállapodtam pocakján. Azonnal éreztem a mozgást, ami miatt zihálva rántottam el kezemet, s távolodtam el Bellától.

Pihegve kapkodott levegő után, és nyitotta ki szemeit, majd fájdalmas csillogással rám emelte őket.

- Miért nem tudsz úgy gondolni rá, mint a kisbabánkra? – futotta el szemeit könny.

- Sajnálom, én… - töröltem le hüvelykujjammal arcáról a lecsordult nedvességet. – Csak nem tudom megemészteni azt, hogy még egyszer el foglak veszíteni – suttogtam elgyötörten.

- Nem fogsz – simította meg arcomat. – Carlisle, és te is vigyáztok rám. Ránk – mondta határozottan.

- Jacob sem így gondolja – suttogtam, amikor meghallottam őt a ház előtt. Megremegtem, amikor gondolataiban megláttam a falkát, ahogy errefelé tartanak.

- Maradj itt, és feküdj le! – mondtam komolyan, két tenyerem közé fogva arcát. - Rose! – szólítottam testvéremet, aki egy pillanat múlva már Bella mellett volt. Szerelmem semmit sem értett, és tudni akarta, mi folyik itt. Láttam rajta.

- Edward? Mi történik, Edward? – kulcsolta össze kezeinket, mielőtt felálltam volna mellőle.

- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj – nyomtam csókot ajkaira, majd a hátsó ajtóhoz mentem.

- Gondolj a babára, Bella – hatott Rose Bellára. – És maradj itt! – követett ő is. Nem akarta egyedül hagyni Bellát, de most ő is kellett, hogy Carlisle, Emmett és Jasper sincs itthon. Egedül kell szembenéznünk a farkasokkal.

Alice, Esme, Rosalie és én követtük Jacobot, aki megindult a folyóhoz. Úgy vélte, jobb lesz, ha a folyó két oldalán maradunk. Aztán Jacob megállt a sebes folyam előtt, míg mi a háta mögött. Alice a bal oldalamon, mellette Rose, Esme pedig a jobbomon. Megszorította kezemet, s bíztatóan nézett rám.

- Nem épp jó arány – suttogta nekem Alice, amikor a közelben meghallottuk a mancsok dobogását. Igaz, hogy négyen voltunk, de a farkasok az új taggal szintén ennyien voltak. Bár Jacob inkább semleges szeretett volna maradni…

Aggódva figyeltem Jacobot, aki habozott. Nem akart az apja ellen fordulni semmi esetre sem – falkatagként nem is tehette volna meg -, de nem akart bennünk sem kárt tenni. Főleg úgy, hogy Bellának szüksége van ránk. Még magának is nehezen ismerte be, azonban Bella igen is szeretett minket, kötődött a család minden tagjához. De főleg hozzám. Szeretett, s ezt Jacob is belátta.

- Tégy, amit jónak látsz – mondtam Jacobnak. A hatalmas farkas hátranézett, fekete szemeit belefúrta az enyémekbe. Azt teszem – támasztotta meg két elülső lábát, mintha csak ugrása készen várna.

A három farkas felsorakozott a folyó túlpartján. Ephraim Black vicsorítva nézett a fiára, aki vele szemben foglalt helyet. Kiszűrtem a családom tagjainak gondolatait, hogy ne zavarjon az összpontosításban. Így is nehéz volt a négy farkast elkülöníteni a sok gondolat között.

- Ellenem fordulsz? – hallottam meg a dühös kérdést Ephraim Blacktől.

- Nem, soha nem tennék ilyet – felelt Jacob.

- Akkor miért nem ezen az oldalon vagy, mellettünk? A falkád mellett, ahol lenne a helyed.

- Mert szeretem Bellát – felelte egyszerűen. – És azt teszem, ami neki a legjobb.

- Én is szeretem, épp ezért nem hagyom, hogy ez megtörténjen! – üvöltötte Ephraim. – Nem gondolhatod komolyan, hogy ez a legjobb neki!

- Már nem tehetsz semmit, és Bella nem is akarja, hogy tegyél. – A farkas mély morgással fejezte ki nem tetszését. – Emlékezz, milyen volt akkor, amikor egyedül volt! – szólította fel apját. Felvillanó emlékeit bűnbánattal néztem.

- Én vagyok az apja, azt teszek, amit akarok – morogta végül.

- Tévedsz, nem te vagy az apja. És ezt te is tudod – adta meg a kegyelem döfést Jacob. Kicsit meg is bánta, hogy ezt felhozta, de úgy hitte, ez így lesz helyes.

- Attól még én neveltem föl, én felelek az épségéért, és én vagyok a falkavezér. Te pedig a fiam.

- Bella döntött. Vagy elfogadod… vagy elveszíted - felelte Jacob. Ő már beletörődött vesztébe – ahogy ő fogalmazta meg magában -, s megpróbálta Bella érdekeit nézni. Ha már a döntését nem tudta megváltoztatni. Csönd lett, már amennyire ez lehetséges. Esme, Alice és Rose aggódva és védekezően álltak mellettem, de nem szóltak semmit. Gondolták, hogy a farkasokat figyelem.

- A szövetség nem terjed ki ilyen esetekre. Ha átváltoztatják a lányom – nyomta meg a szót -, akkor lépnünk kell – emelte rám fekete szemeit a farkas. Nyeltem egyet. Talán meg tudom majd védeni a családom…

- Magam sem akarnám megtenni, de ha azzal életben tarthatom Bellát, meg fogom tenni. Átváltoztatom – mondtam Ephraimnak, mire hangos morgás tört elő mind a három farkasból. A legfiatalabb farkas – lány -, vicsorított rám, minden mozdulatunkat leste, mikor adunk okot arra, hogy megtámadhasson minket. Bizonyítani akart, ez pedig nagyon rosszat jelentett.

- Eljegyezted, és megfertőzted a fattyaddal. Ezek után abban reménykedtek, hogy megkímélem az életetek? – beszélt hozzám. – Hol van a többi vámpír?

- Apa… - kezdett bele Jacob, de Ephraim letorkollta.

- Apám a kórházban van, a többiek pedig Dél-Amerikában – mondtam az igazságot, és Ephraim már azt fontolgatta, talán most kellene cselekedniük, amíg ennyien vagyunk. Könnyebben végezhetnének velünk. – Ne büntesd a családomat az én hibámért – tettem egy lépést előre, Jacob rám mordult, hogy maradjak, ahol vagyok.

- Még nem sértették meg a szövetséget. Nincs okunk rájuk támadni – közölte Jacob az apjával. – Majd akkor gondolkodj ilyenen, ha ez megtörtént.

Ephraim felmordult, tudta, hogy igaza van a fiának. Még nincs okuk, de mi nem is akarunk nekik adni. Ha pedig mégis megtörténik, akkor állok elébe.

Hirtelen hallottam meg a többi gondolat közül testvéremét.

- Rose, ne! – szólítottam fel, de már késő volt. Elindult megállítani Bellát, akit a háztól egy méterre hallott meg. Ide tartott. Az új falkatag pedig azonnal átugrotta a folyót, hogy rátámadjon Rosalie-ra. Elé vetődtem, hogy megvédjem őt, s éreztem, ahogy a farkas fogak belém martak.
 

blogger templates | Make Money Online