19. fejezet - Családi zűr?

Sziasztok! :) Ne haragudjatok, hogy csak most hoztam. Nem voltam itthon, azért nem tudtam felrakni. :$ Ki fogok tenni majd egy közvélemény-kutatást, kérlek ha szánnátok egy kis időt arra, klikkeljetek egy válaszra majd rá. Előre is köszönöm! :) (azt valószínűleg, csak holnap fogom kitenni!) Nos, azt hiszem ez a feji is bővelkedik némi izgalmakban... Nem húzom tovább az idegeiteket. Jó olvasást hozzá! :)

Egy hét telt el azóta, hogy Bella találkozott a gyermekeivel, s megmondtuk Emmettéknek, mit műveltünk az ágyukkal. Bella szerint jobb volt előbb túlesni rajta, mintsem elmentek volna, s maguk győződtek volna meg róla.

Persze azóta is hallgattuk Emmett viccelődéseit, egyetlen alkalmat sem hagyott ki, amikor beszúrhatott egy olyan megjegyzést, amitől Bella általában elpirult. Én csak megmosolyogtam, már ismertem Emmettet, s sokkal szebb dolgokkal voltam elfoglalva. Bella teljesen uralta magát, a gyermekeink pedig olyan gyors ütemben fejlődtek, hogy már másztak, s folyékonyan beszéltek, tökéletesen illesztve a szavakat egymáshoz.

Most épp Esme, Zafrina és Rose vigyázott rájuk, kint játszottak a veranda előtt, míg mi Jacob felé tartottunk az emeletre. Amíg nem gyógyult meg teljesen, nem akartam Renesmeéről beszélni vele, Bella pedig legalább felkészült addigra. Felkészítettem addigra, hisz ő nem volt annyira tisztában azzal, mit is jelent a bevésődés, mint én. Jacob gondolataiból azért én már sejtettem valamit, még ha nem is láttam teljesen a dolgok mögé.

Ezért is akartunk beszélni Jacobbal. El nem tudtam képzelni az életünket, főleg úgy, hogy a farkasok, de leginkább Jacob szerves részét képezi majd a jövőnknek.

Bella megállt a szobaajtó előtt, s mély levegőt vett, s elfintorodott.

- Nem harapok, Bells – szólt ki Jacob halkan, mire Bella felhorkant.

- Te lehet, hogy nem… - hangsúlyozta ki a te szavacskát, mire vigyorogva megcsóváltam a fejemet, s kinyitottam az ajtót. Jacob most már sokkal jobban festett, mint amikor Bella ellátta a baját. Éppen az újságot dobta az ágy melletti kis éjjeliszekrényre, amelynek címlapján hatalmas betűk tudósítottak egy újbóli gyilkosságról Port Angelesben. Elkaptam pillantásomat, s Jacobra néztem, míg Bella leült az ágyra, én egy széket húztam közelebb hozzá.

- Mi ez a nagy összeröffenés? – kérdezte Jacob elhúzva száját.

- Csak beszélgetünk egyet – mondtam, mire felvonta szemöldökét, s nagyot sóhajtott.

- Gondolom, Renesmeéről – vágta rá, Bella bólintott, láttam rajta, hogy próbálja magát türtőztetni.

- Edward már mondott egy s mást a bevésődésről, de tőled akarjuk hallani a teljes igazságot. Hogy mi is ez pontosan – mondta Szerelmem, egyenesen Jacob tekintetébe nézve.

- Óh, Bells – fanyalgott Jacob. – Ez olyan, mintha azt kérném tőled, fogalmazd meg hogyan szereted Edwardot – fintorgott. Értettem, miről beszél, s megértettem, hogy mennyire nehéz lehet erről beszélnie. Szavakba öntenie.

- Csak mondd el, amit tudsz, és amit érzel – kérte Bella szelíden.

Jacob nagyot sóhajtott, s rám pillantott egy másodperc erejéig. – Nem akar megint kinyírni, ugye? – kérdezte tőlem, mire felnevettem.

- Ne aggódj, Jacob. Bella épp eléggé érzi magát bűnösnek az előző kísérlete miatt – válaszoltam, mire elhúzta száját.

- Nagyon megnyugtató volt – mondta.

- Jake! – szólt rá Bella.

- Jól van már! – sütötte le szemeit, majd mély levegőt vett. – Akkor kezdjük az elején… - nézett fel Szerelmemre. – Még a legendák sem tudják pontosan meghatározni, mi a bevésődés. Valamelyik azt mondja, a bevésődés azért van, mert biztosítja a farkas gén továbbvitelét öröklés útján… - Még ha tudtam is, hogy miről lesz szó, és mi a bevésődés, ahogy belegondoltam ebbe, már nem tudtam magamban elfojtani az aggodalmat a lányom iránt. Az igazság szerint Jacob iránt sem – pillantottam Bellára.

- Úgy érted, hogy az a személy… - kezdte Bella, de Jacob közbeszólt. Tudtam, hogy Kedvesem rájött, mire is utalt a legenda, s hogy nem fogja ezt annyiban hagyni.

- A farkas élete megváltozik, mindenben a bevésődése kedvére akar tenni, meg akarja védelmezni bármi áron. Meg kell védelmeznie – terelte a szót Jacob.

- Ezt hogy érted? – kérdezte Bella csöppnyi kíváncsisággal hangjában. Most, hogy Jacob beszélt róla, sokkal több gondolatot tudtam elkapni, amiből megérthettem ezt az egész bevésődés dolgot. Azonban a rengeteg gondolat pont olyan zavaros volt, mint ahogy Jacob is érzett maga a bevésődés iránt.

- Ha a farkas elveszítené azt a személyt, akibe belevésődött… vagy távol van tőle, az olyan lenne, mintha… - gondolkodott el Jacob, milyen érzés is lehet. Elképzelte, mi lenne, ha elveszítené, vagy akár távol lenne Renesmeétől. Az érzéstől beleborzongott az egész teste, ahogy én is, mert átéreztem a fájdalmát. Nem csak a lányom elvesztését éreztem, de azt is, amit Jacob. - …kitépnék a szívemet. Mintha az egész világ összeomlana… - fejezte be. Bella ajkai megremegtek.

- Vagyis nem választhatunk el Renesmeétől, ha nem akarunk… elveszíteni téged – suttogta Bella.

Jacob, mintha rémálomból ébredne, hirtelen visszanézett Bellára.

- Valahogy úgy – mondta halkan. – Amit remélem, nem akarsz – vigyorodott el.

- Még nem tudom – viccelődött Bella. - Inkább térjünk vissza az elejére – javasolta nehezen, szúrósan nézve Jacobra. – Ezek szerint te és a lányom valamikor… - ejtette ki akadozva, mérgesen a szavakat. – Egy pár lesztek? – fejezte be fogcsikorgatva.

Jacob jól meggondolta szavait, mielőtt bármit is mondott volna, míg én küzdöttem az elém tárult képpel, melyet elmém vetített elém ismét. Rám nézett egy pillanatra, kusza gondolatai közt semmilyen, az enyémhez hasonló képet nem fedeztem fel – szerencséjére.

- Honnan tudhatnám, mit hoz még a jövő, Bells? – kérdezte végül Jacob kitérően.

- Az elmondásaid alapján olyan, mintha nem lenne választásod… - mondta Bella. – Mintha csak a bevésődés személye élne a világon, senki más. – Megfogtam Szerelmem kezét, mely idegesen remegett.

- Valahogy úgy is van – felelte kicsit komoran Jacob. – Ő az életem attól a pillanattól fogva, hogy megláttam – mondta halkan.

– Mit mondanak még a legendák? – tereltem most én a szót, hogy Bella kicsit lenyugodhasson, s próbáltam én is megbirkózni a gondolattal, hogy Jacob akár még a vejem is lehet… Nem igazán volt egyszerű…

Jacob megkönnyebbülten felsóhajtott. - A legendák másik része azt mondja, azért van, hogy a farkasok következő generációja erősebb, s magasabb legyen. Bár ezt nem igazán értem – ráncolta homlokát.

- Szóval még maguk a farkasok sem tudják… - mondtam következtetésképp, Jacob bólintott.

- Az hogyan lehetséges, hogy egy…babába, az én kislányomba vésődtél be? – kérdezte Bella higgadtan, de tudtam, hogy belül forrong. Nem kellettek hozzá még Jasper gondolatai sem.

- Nem tudom, Bells! – vágta rá Jacob. – Nem tudom, hogy történik, egyszerűen csak… megtörtént. Renesmee jelenti nekem a világot, mintha körülötte forogna minden – mondta halkan. – De nem úgy nézek rá, mint egy jövőbeli… feleségre – ejtette ki a szavakat összevont szemöldökkel. – Elfogadom, bármit is tesz majd, támogatom a döntéseit, bármiről is szóljanak.

- Akkor jobb lesz vigyáznunk veled – szólaltam meg. – Mindent megengednél neki… - vigyorodtam el, hogy oldjam a feszültséget. Jacob hálásan pillantott rám.

- És később hogy fogsz tekinteni rá? – nézett Bella élesen Jacobra.

Jacob vállat vont. – Ezt majd kérdezd meg akkor, amikor Renesmee már olyan idős lesz.

- Ha megéred azt a kort… - morogta Bella.

- Nem azt mondtad, hogy még bűnösnek érzi magát? – bökte ki Jacob rám emelve fekete szemeit.

- De – bólintottam. – Azért kapsz csak szóban – vigyorogtam.

- Remek – húzta el a száját Jacob. – Ha már itt tartunk, végre lemehetnék hozzá? – nézett rám, majd Bellára kérlelőn.

- Most már teljesen meggyógyultál – mondtam.

- Ideje lenne hazamenned, hogy elmond a dolgokat anyáéknak és lássanak – állt fel Bella mélyet lélegezve.

- Óh, jól van. Szóval ki vagyok rúgva? – élcelődött Jacob.

- Nem – mosolyodott el Bella. – Ki vagy rakva – viccelődött. Nem rakta hozzá, hogy kutya, de Jacob így is tudta, mire célzott. Emmett röhögése hallatszódott fel a nappaliból. – Ki kell szellőztetni, bűzlik az egész szoba – tette hozzá, miközben kiment az ajtón, én pedig követtem.

- Ezen a házon a szellőztetés nem ér semmit – vágott vissza Jacob felpattanva az ágyról. – Most már jó lesz alakot váltani – sóhajtott nyújtózkodva.

Bella megtorpant. – Ugye nem a lányom előtt akarsz átváltozni? – szűrte a fogai között, visszafordulva Jacob felé.

Jacob elvigyorodott. – Dehogynem! Renesmee már látni akarja a farkas alakomat – mondta.

- Te… Te… Beszéltél a lányomnak a farkas dologról? – rugaszkodott neki másodszor.

- Persze, Everard is hallotta – felelte Jacob. - Miért ne? Megértette, okos… Egyszer pedig úgyis meg kell tudnia a dolgokat, mi folyik itt – vont vállat. Visszatartottam Bellát, a hasára fektettem a tenyeremet, mert tett egy lépést Jacob felé.

- Igaza van, Kedvesem – mondtam halkan. – Egyszer úgyis megtudná, s Renesmee nagyon értelmes. - Pár tizedmásodpercig még méregette Jacobot, s mély levegőket vett.

- Ha megijeszted… - nézett Bella áthatóan Jacobra.

- Nem fogom, ígérem – felelte rá Jake. Elmosolyodtam gondolatán, s arra gondoltam, amiket az előbb mondott.

Lementünk a nappaliba, majd a hátsó ajtón át kimentünk a szabadba, ahol immáron mindenki a családból Renesmeével és Everarddal foglalkozott. Kivéve persze Carlisle-t, hisz ő még nem ért haza a kórházból.

Jacob azonnal Renesmeéhez ment, s felkapta a lányomat a karjába, majd forogni kezdett vele a levegőben, amit a lányom hangos ujjongással és kacajjal fogadott. Amikor Renesmee ezt megunta, Jacob egy párszor a levegőbe dobta őt. Leheveredtem Emmett és Alice mellé a verandára, s a családomat figyeltem. A mellkasomat jól eső melegség öntötte el, ahogy végignéztem rajtuk. Bella leült Everarddal szemben a fűbe, míg Rose és Zafrina kicsit távolabb tőlük egy kisebb körben. Fiam leült középen, s feltekintett a három nőre. Először az édesanyjára, majd Zafrinára és végül Rose-ra.

Olyan volt, mint aki azon tűnődne, hogy mégis melyikükhöz másszon oda. Aztán pár perc múltán elindult, s megállapodott az arany középútnál, Zafrina és Bella között állt meg. Felnevetett a két nőre, kis kezeit nyújtotta feléjük.

- Akkor pár év és megint készülődhetünk egy esküvőre? – szúrta oda nekem Emmett vihogva. Rávillantottam szemeimet. – Lefogadom, hogy Alice már el is tervezte - röhögött.

Az említett mellettem hátradőlt, hogy elérhesse Emmett, s adott neki egy nyaklevest.

- És ha igen? – kérdezte megjátszott sértődöttséggel.

- Ne készüljetek ennyire – morogtam. – Mi alakítjuk a jövőt – mondtam, Renesmeét és Jacobot figyelve, aki aggódva hallgatta szavaimat. Persze ezzel nem arra akartam utalni, hogy Jacobnak nincs jövője Renesmee életében, hisz a lányom már most ragaszkodott hozzá, amit nem hagyhattam csak úgy figyelmen kívül. Ha Renesmeének az lesz a legjobb, úgy lesz boldog, hogy Jacob ott van vele, akkor bele kell majd törődnöm. Bár most ez szinte lehetetlennek tűnt…

Egyelőre viszont ki akartam élvezni gyermekkorát, s csak figyelni Everard és Renesmee fejlődését, s minden percet, amit csak lehet, velük szeretnék tölteni. Füleimet megcsapta Carlisle autójának hangja, ahogy bekanyarodott az erdei útra. Már most tudtam, hogy beszélni akar velem. Magam elé meredve olvastam gondolataiban, s néztem a szörnyű képet, ami a kórházban fogadta ma. Idegesen próbáltam összerakni az információkból, s Carlisle elméleteiből, hogy mi lehet az igazság, de azt sem akartam, hogy bolhából csináljunk elefántot.

Carlisle leparkolt a garázsban, majd kilépett hozzánk az udvarra. Köszöntette egy puszival Esmét, majd leguggolt a fiamhoz.

- Szia, kis unokám! – mosolygott Everadra.

- Nagypapa! – kéredzkedett Carlisle-hoz, aki felvette, majd egy puszit nyomott az arcocskájára. Jacob Renesmeét is apámhoz vitte, hogy lányom szokásához híven megmutathassa neki, hogy telt a napja.

Míg Belláék a gyerekekkel voltak elfoglalva, addig vetettem egy gyors oldalpillantást Alice-re, majd eldöntöttem, hogy beszélni szeretnék Carlisle-lal az irodájának magányában. Reméltem, hogy testvéremnek látomása lesz, s ennyiből is megérti majd, mit szeretnék tőle. Ő volt a legjobb a figyelemelterelés, s a titkolózás terén, így most csak rá számíthattam. Jasper rögtön észrevette, hogy Alice elsütötte szemeit, de aprót ráztam fejemen, hogy semmi gond nincs.

- Nyugodtan akartok beszélgetni, hogy Bella és a gyerekek ne hallják? – jött a kérdés Alice-től, s megrándult a szám, ahogy mosolyra akartam húzni, aztán végül meggondoltam magam. Nehogy észrevegyék. Tudtam, hogy Bella, még ha nem is teljes figyelmét összepontosítja ránk, akkor is rettentő jó megfigyelő.

Összenéztem Alice-szel, s megvontam a szemöldököm.

- Semmi probléma! – szinte láttam, ahogy elméjében fény gyúlt, s kitört rajta a láz. – Bella! – pattant fel mellőlem, s közrefogta Szerelmemet és gyermekeimet. – Most rögtön el kell mennünk vásárolni! – jelentette ki, mire Kedvesem elhúzta száját, de a kicsik hatalmas mosollyal arcukon Alice-t nézték.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – szólalt meg Bella.

- Mellette vagyok – morogta Jake. Testvérem háttal állt nekem, de ahogy fejét Jacob felé fordította, szinte biztosra vettem, hogy olyan szúrós szemekkel nézett rá, hogy még Jacob is visszarettent tőle.

- Ugyan, kérlek – fordult vissza Bella felé. - Látnám, ha valami nem úgy sülne el. De nem fog történni semmi, mert rendkívüli vámpír vagy, Bella – megállt egy pillanatra mondandója közben. - Vagyis… harmadvámpír – javította ki magát gyöngyöző kacajjal.

- Úgyis szerettem volna venni függönyt… - vetette közbe Esme.

- És a kicsiknek is kellene lassan egy másik etetőszék – mondta Rose.

Bella rám pillantott, hogy belegyezésemet kérje, s könyörgő tekintettel próbált rávenni, hogy tartsak velük. Most nem tehettem, beszélnem kellett Carlisle-lal, és ez jó alkalomnak tűnt, hogy Jacobbal is szót váltsak.

Felálltam, s odaléptem Bellához. – Menj csak Kedvesem, jót tesz majd egy kis kikapcsolódás – mondtam mosolyogva, s megpusziltam ajkait.

- Nem jössz velünk? – kérdezte.

- Mi addig tartunk egy kis fiús vadászatot – feleltem kitérőn. – Jacobnak pedig jó alkalom, hogy hazamenjen egy kis időre, s beavathassa a szüleiteket – néztem Jacobra, aki ledöbbenve tartotta a lányomat karjaiban, s nem tetszett neki az, hogy egyenesen - ahogy ő fogalmazott magában - el akartam távolítani a lányomtól. Pedig nem erről volt szó…

Bella sóhajtott. – Ez igaz – nézett Jake-re szúrósan.

- Oké, oké… Látod Nessie, anyád elzavart – mondta Jacob, mire Bella szemei kikerekedtek. Először nem értettem, hogy min lepődött meg, csak miután kiejtette a következő szavakat.

- Hogy… hívtad? – kérdezte Bella. Én már nem izgattam magam ilyesmin, hisz egy ideje már hallgattam Jacobot, amikor gondolatban Renesmeének keresett egy becenevet. Aztán elég hamar feladta, s megragadt a Nessie-nél.

- Nessie – ejtette ki Jacob lassan, felvonva szemöldökét. Nem igazán értette, hogy most mi rosszat csinálhatott, ami Bellának nem tetszett.

- Nessie? Mint az a rémséges szörny a legendákból? – szűrte mérgesen Bella, míg én gyengéden, de határozottan a hasára fektettem tenyeremet. Nekem egyáltalán nem a Loch Nessi szörny legendája jutott eszembe a becenévről. Így egyedi volt, mint maga Renesmee.

- A Renesmee túl hosszú… - kezdte Jacob félénken. – És a lányod is szereti. Ugye, Nessie? – nézett bele a barna szemekbe kérdőn.

- Nekem tetszik – felelte lányom, míg Bella haragosan nézett Jacobra. – Anyu? – hallatszott a gyönge kis hang.

- Semmi baj, Kincsem – lépett Renesmeéhez, s megpuszilta. – Gyere, Alice néni vásárlós kedvében van – emelte ki Jacob karjai közül a lányunkat, de Nessie visszanyújtózkodott Jacob felé, aki odahajolt hozzá, majd egy puszit nyomott a homlokára.

- Nem sokára ismét találkozunk – mosolygott rá. Renesmee lebiggyesztett ajkakkal nézett fel rá.

- Te nem jössz velünk. – Inkább kijelentés volt, mint kérdés, amitől Jacob szíve megsajdult, ahogy a lányomat nézte.

- Nem nekem való ez a vásárlásdi, Ness – motyogta Jake. – De jól fogod érezni magad anyukádékkal – erőltetett magára mosolyt. Csak én nem fogom jól érezni magam nélküled – tette hozzá gondolatban, s már most tudtam, hogy nem lennék képes Jacobot eltávolítani az életünkből. Már teljesen a részévé vált a mindennapjainknak, most már nem csak Bella miatt…

Bellán éreztem, hogy gyanakodik, de szerencsémre Jacob nagyon jól elterelte a figyelmét, így Rose, Alice és Esme sikeresen elhúzták őt az garázs fele. Zafrina valamiért nem tartott velük, aminek nem tetszését Everard enyhe sértődöttséggel mutatott ki. Nagyon kötődött Zafrinához, ahogy fordítva is. Nem mondta ki pontosan, de érzett valamiféle erős kötődést, kapcsolatot, amit én tudtam, vagy sejtettem, hogy az lehet, ami. Én is éreztem ezt már, de Zafrina még nem tudta mi ez.

Miután hallottam a két autót, ahogy kihajtott az erdei útra, a családomat betereltem a nappali, én pedig még kint maradtam Jacobbal.

- Már be sem engedsz? – kérdezte.

- Dehogynem – feleltem. – Csak beszélni szeretnék veled – kezdtem, aztán elmondtam a magamban megfogalmazott kis tervemet. Jacob figyelmesen hallgatott, gondolatban folyton fűzött hozzá egy-két megjegyzést, de nem bántam. Örültem, hogy megteszi nekem ezt az apró szívességet.

- Köszönöm – fejeztem be. Ennyivel tartozom – vigyorgott, majd elfutott az erdőbe, hogy átváltozhasson, s hazamehessen. Ha bár már most visszahúzta a szíve ide, de persze inkább Renesmeéhez.

Mélyet sóhajtva mentem be a nappaliba, aztán leültem a kanapéra Jasper mellé. Tekintetemet Carlisle-ra emeltem, aki velem szemben ült az egyik fotelben, míg Emmett és Zafrina mellette.

- Mi ez az egész? – szólalt meg Emmett.

- Azt hiszem, nagyobb dolgok vannak készülőben, mint hinnénk, vagy amiről tudnak az emberek – mondta Carlisle. Jasper, Emmett és Zafrina is értetlenül nézett apámra.

- Carlisle úgy gondolja, hogy azok a gyilkosságok, amiket nemrégiben követtek el egymás után többször is, nem csak egy emberi sorozatgyilkos áldozatai voltak, ahogy az újságban is írták – mondtam ki Carlisle gondolatmenetét.

- Úgy gondolod, vámpírok állnak a háttérben? – kérdezte Jasper keresztbefont karokkal.

Apám bólintott. – Ma behozták a következő áldozatot a kórházba, nem messze találták meg. Port Angeles és Forks között. Még derengett benne némi élet… Megvizsgáltam, és biztos vagyok benne, hogy vámpír végzett vele. Sajnos nem tudtam megmenteni a kórházban – tette hozzá halkan, szomorúan.

- Akkor a kérdés már csak az, hogy egyetlen vámpír áll mögötte, vagy esetleg többen – mondta Jasper.

- A vámpírok leginkább egyedül élnek, kevesen állnak össze egy másikkal – vetette fel Carlisle.

- Kivéve, akiket már jól ismerünk – vágta rá Jazz.

- Nekik semmi okuk idejönni – mondtam keményen. – Ők pedig nem hívnák fel magukra így a figyelmet.

- Ebben egyetértek Edwarddal – bólogatott Carlisle. – Fent tartják a rendet, és a szabályokat betartatják.

- Alice pedig látná, ha Aro ide akarna jönni – vetettem közbe. – Nem volt efféle víziója, arról tudnék.

- Rendben, akkor a Volturit tegyük félre egyelőre – mondta Jasper. – Figyelünk, és ha még több gyilkosság lesz, a végére járunk. Ennyiből még nem tudhatjuk, hogy egy újszülöttről van-e szó, vagy több vámpírról – fejezte be.

- Miért nem most derítjük ki? – kérdezte Emmett.

- Ha közelebb merészkednek, ha többen vannak, akkor lépnünk kell. Beszélek Alice-szel, hogy figyelje a jövőt… - válaszoltam.

- Én már most mennék – mondta Emmett, mire Jazz elvigyorodott. Zafrina megcsóválta a fejét, ő jobbnak látta, ha egyelőre nem keveredünk bele semmibe. De azért megmosolyogta Emmettet.

- Úgy vélem, egyelőre ne izgassuk fel a többieket. Alice tudjon róla persze… - mondta Carlisle. – De nem szeretném, ha…

- Megértjük Carlisle – feleltem. Én sem akartam, hogy Bella megijedjen, vagy azt higgye, hogy a Volturi keze van a dologban, amit nagyon is kétlek. Nem lehetnek ők! Nincs rá okuk, és nem gyilkolnának, amivel felfedhetik fajunkat az emberek előtt.

Hirtelen hallottam meg a gyors döntésre vonatkozó gondolatot, mire ránéztem Zafrinára. Ő állta a pillantásomat, majd mély levegőt vett, s lesütötte szemeit. Felállt, vele együtt mozdultam én is, míg Jazz, Emmett és Carlisle nem értettek minket.

- Sajnálom, Edward – szólalt meg Zafrina. – Mennem kell – mondta halkan.

Carlisle is felállt, s Zafrina felé fordult. – Menned kell? De visszajössz hozzánk? – kérdezte.

Zafrina elszakította tekintetét az enyémtől, s ránézett Carlisle-ra.

- Mindent köszönök, Carlisle – nyújtotta a kezét. – De… nem tudom még, mit hoz a jövő – mondta.

Carlisle ahelyett, hogy elfogadta volna Zafrina jobbját, közelebb lépett hozzá, majd megölelte, mint a lányát. Zafrina meghatódva lépett el tőle, majd megfordult és az ajtó felé lépett. Gondolatai zavarosak voltak, egy találkozó lebegett a szemei előtt a testvérével, melyről nem késhet, de eszébe jutott Everard is… Nem tudta mit tegyen, hogy visszajöjjön-e még hozzánk.

Az ajtóban állva még visszafordult, a mellém lépő Emmettre, Carlisle-ra és Jasperre pillantott.

- Viszlát! – köszönt el, majd kilépett az ajtón. Fájón gondoltam arra, hogy lehetséges, utoljára láttuk őt…

Nos, mit gondoltok a fejezetről? Zafrina hirtelen eltűnéséről, és a beszélgetésről, ami lefolyt a férfiak között? ;) Hogyan fog folytatódni a történet? Gondolataitokat, véleményeiteket örömmel olvasnám! :)