15. fejezet - Igazságok Bella szemszög

A képet nem én készítettem, itt található. :)

Sziasztok! :)

Jesszusom, ilyen gyorsan sem volt egymás után friss... :D:D:D Jaj, de nagoyn jó volt írni most más szemszögből - nem mintha nem szeretném Edwardot, de mégis más volt. ;) A fejezet még a Végzetes találkozás egyik fejezete Bella szemszögéből. Méghozzá ketten Amyvel választottuk ki, vagyis inkább ő. :D Gondoltuk legyen valami vidám, romantikus rész. ;) Én felsoroltam neki, mik közül választhat. Hóógolyóóóó, ugye Amy? :D:D;)

Remélem tetszeni fog mindenkinek a fejezet. :)

A kritika verseny még tart, de megspékelem mással is... Mivel nem túl sikeres ez a játék, ezentúl emellett annyi kritikának kell összejönnie, hogy eggyel több legyen, mint az előző feji megjegyzéseinek száma. Nem kritika határ akar lenni, egyszerűen csak egy kis ösztönzés számotokra a háttérkép, és az egy nappal előbbi olvasás mellé. Tehát ha netán készen vagyok a fejivel - ami valószínűleg nem sokszor lesz -, és nincs meg az eggyel több megjegyzés, akkor nem fogom még feltenni. :$ Mert nem hiszem el, hogy csak annyian olvassátok, mint amennyien írtok nekem pár sort... Az egyszerűen... képtelenség. De ha nem, javítsatok ki. :D Lehet, hogy rosszul gondolom. Ki tudja. :D Ám, az olyan megjegyzéseket, amik csak annyiból állnak, hogy jó, mikor jön a kövi, nem fogom beleszámolni.

A játékba pedig ennek a fejinek a kommentjei is beleszámítanak. ;)

Jó olvasást! :)

- Na és a mostani családod? – kérdezte Edward kíváncsiskodó hangon, miközben én a szállingózó hópelyheket néztem, ahogy bronzvörös hajába esnek, s változatlan állapotban megállnak. Csillogtak, egyszerűen meseszép volt Edward hófehér arcával együtt.

- Ők… nagyon kedvesek, és szeretem őket – tértem magamhoz lesütve szemeimet. - Testvéremnek tekintem Jacobot is – feleltem, miközben elmémben megjelent Jake vigyorgó arca. Kiskorom óta ő volt, aki mindig is vigyázott rám, aki - annak ellenére, hogy én voltam a nagyobb -, mindig is nagytestvérként óvott.

- Jacob…? – hallottam meg az értetlen, bársonyos hangot, amitől borzongás futott végig testemen. – Mesélj róla – kért gyöngéden, aminek ha akartam volna, akkor se tudtam volna ellenállni.

- Jacob… Ő… Azóta az este óta… ismerem őt, csak két év van köztünk. Igazi testvéremnek tekintem, a legjobb barátomnak – kezdtem bele, füleim egy halk, megkönnyebbült kis sóhajt hallottak Edward felől. Felkaptam rá tekintetemet, hisz nem lehettem benne biztos, hogy valóban hallottam e gyönge, emberi füleimmel. Kíváncsian fürkésztem gyönyörű, márvány arcát, de egyszerűen semmit sem tudtam leolvasni róla.

- Valami baj van? – szólaltam meg remegő hanggal. Mi rosszat mondhattam? Nem akartam, hogy akár csak egy szóval, vagy mondatommal elijesszem, s soha többé ne láthassam igéző arcát.

- Nem, semmi, én csak… Mindegy, folytasd kérlek – zavarodottnak tűnt, de megpróbáltam nem azon agyalni, hogy miért is. Biztosan nem miattam, hisz ez csak is fordítva volt igaz. Én voltam zavarban, ha így nézett rám, még akkor is, ha tudtam, nem azért van, mert olyan érzelmeket táplál irántam, amilyeneket én kívántam.

- Miért én meséljek, ha a te életed érdekesebb? – kérdeztem. Mi volt az én életem, az övéhez képest? Én csak egy apró kis része voltam az univerzumnak, egy jelentéktelen csillag, de ő! Nekem ő maga volt az univerzum, a napom, mely körül keringett minden épeszű gondolatom, s érzésem.

- Egyáltalán nem érdekesebb, inkább unalmasabb – felelt elhúzva száját.

- Nem nekem – próbáltam a legőszintébb mosolyommal felelni, hogy el is higgye nekem, amit mondok. Mert ez volt a szín tiszta igazság. Ahogy rám nézett, vizslató, méz színű tekintetével – hogy valóban igazat szólok –e -, éreztem, hogy arcom mindkét fele felforrósodott, s égetően adta tudtomra szégyenletes érzelmeimet.

- Neked veszélyes. Még mindig… - tért vissza ismét a szokásos monológjához, s elfordította fejét, hogy még csak ne is nézzen rám. A torkom összeszorult a gondolatra, és szörnyű fájdalom hasított a lelkembe, amitől képtelen voltam megtartani az egyensúlyom. Az egyik lábamról a másikra álltam, s megpróbáltam a kezemmel megérinteni az övét. – Ne… - állított meg suttogva, s rám villantotta tekintetét.

Kezem azonnal megtorpant, de csak egy pillanatra. Nem hagyhattam, hogy elmenjen, nem akartam azt hinni, hogy bánthat, s meg akartam mutatni neki is, hogy bízom benne. Hisz már évekkel ezelőtt megtehette volna. Végezhetett volna velem… De ő mégsem tette. Inkább elment, s otthagyott engem. A sors fintora, hogy ismét találkoztunk. Kaptam még egy lehetőséget az élettől… Nem hagyhattam, hogy újra elhagyjon. Most már tudtam tenni ellene, képes voltam arra, hogy eldöntsem, mi a jó nekem. S a szívem már döntött. Nekem az kellett, hogy ő velem legyen, s egészben tartsa utána sóvárgó szívem.

Nem érdekelt, hogy ez mibe kerül. Belecsúsztattam kezem az övébe, mire ő felszisszent, de nem húzódott el, ezért finoman megszorítottam. Érintése jéghideg volt, kezünktől felkúszott egészen az arcomig, jól esően enyhítve a forróságot, amit kiváltott belőlem ez az apró érintkezés.

- Tudom, hogy nem bántasz – biztosítottam róla őt is, s közelebb léptem hozzá. Talán túl sok volt, talán nem kellett volna. Kitépte kezét szorításomból, s már csak annyit vettem észre talán már egy perccel is később, hogy messze van tőlem, egy fa törzsénél álldogált. Végignéztem azon az úton, ahol odáig mehetett, de a lehullott hólepel még csak meg sem változott. Hihetetlen volt, ahogy ő maga is. Egy hihetetlen, gyönyörűséges angyal, aki szinte menekül előlem. Beharapva alsó ajkamat húztam vissza kezemet testem mellé. Olyan rossz érzés fogott el, csalódottság, s magány keveredett a fájdalommal, ami még szörnyűbb volt. – Tudom, Edward… - mondtam halkan az igazam. Tökéletes füle úgyis hallja erőtlen hangomat.

- Ne kísérts, Bella! Ne kísértsd a szörnyeteget, ami vagyok! – kiáltotta, hogy meghalljam. De én csak a keserűséget, s a fájdalmat hallottam ki belőle. Nem a tartalmat.

- Sajnálom – suttogtam magam elé. Lehet, hogy most szalasztottam el az utolsó lehetőségem, hogy meggyőzzem Edwardot az igazamról.

- Nem tudod, mire vagyok képes! – mondta ismét hangosabban, mire felfigyeltem rá. Megmutatta erejét. Egy könnyed mozdulattal letépte a fának egy hatalmas ágát, amely mellett állt, s elhajította messze. A távolban pedig fülsüketítő robajjal kidőlt egy másik. Agyam fel sem fogta, amit lát, csak szívem lódult meg eszeveszettül mellkasomban, de én egy tapodtat sem mozdultam. Mintha lábaim a földbe gyökereztek volna. Pedig minden épelméjű ember menekülne… Eszét vesztve menekülne a végzete, a veszélyforrás elől, ami engem csak vonzott magához. Mert Edward volt az.

Meg kellett mutatnom neki, hogy nem félek tőle, hogy nem érdekel, mit tehetne velem. Hisz… ha nincs velem, minek is élnék tovább? Kisöpörtem elmémből a zavaró, családomról betolakodó képeket.

A másodperc talán töredéke alatt Edward ismét előttem volt, sötét arany tekintetét belefúrta enyémekbe. Nem tudom, mit láthatott most az arcomon, megpróbáltam minden érzelmet eltüntetni, s tartani igéző szemeivel a kapcsolatot. Nehogy félreértsen bármit is. Úgy éreztem, mintha ez lenne az utolsó, végső megmérettető próbám.

- Még mindig nem félsz? – suttogta, s hangja még így is izgatottan csengett.

- Nem. – Az izgalom rám is átragadt, aminek eredményeképp hangom megtévesztően elcsuklott.

- Megijedtél. Sajnálom, csak… - kezdte Edward, de nem hagytam, hogy be is fejezze. Nem akartam, hogy olyat mondjon, ami csak fájdalmat okozna. A számra raktam mutatóujjamat, s ő azonnal megértette.

- Maradj mozdulatlan… - szólaltam meg halkan, mert nem voltam benne biztos, hogy hangom bírná-e erősebben is.

Edward szoborrá dermedt, miközben pillantásomat még mindig nem szakítottam el szemeitől. Gyorsan, és kicsiket haraptam az oxigénből, szívem árulkodón dobogott mellkasomban, miközben lassan - nehogy ismét elijesszem -, s óvatosan felemeltem kezemet. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg ujjbegyeim hozzá nem értek márványkemény bőréhez. Edward szája megrándult, de nem tett semmi mást. Nem menekült el, nem hagyott itt. Végre, talán sikerült elérnem, amit akartam…

Arca sima volt, és jéghideg, s úgy éreztem, kioltja ujjbegyeimben a forróságot. Tűz és jég, teljes ellentétei egymásnak, mégis vonzották egymást. Legalábbis ezt akartam hinni. Hisz akkor már nem lenne itt velem… Nem tudtam, milyen nehéz lehet most neki. Csak azt, hogy én mit érzek. S nekem uralkodnom kellett magamon, hogy ne tegyek olyat, amivel elüldözöm magam mellől. Pedig rettentően érezni akartam ajkait az enyéimen, hogy milyen lehet csókjának mámorító íze. Öntudatlanul nyaltam meg számat, mintha kiszáradtak volna, amikor Edward megszólalt.

- A tűzzel játszol – lépett hátrébb egy lépést, s nagyot sóhajtott.

- De ha olyan jó – sütöttem le szemeimet, mert ismét éreztem, hogy arcomat elönti a forróság. Szégyenszemre nagyon élveztem Edward közelségét.

- Ez egyáltalán nem lesz így jó – morogta, s szívemet mintha tőr döfte volna át. Nem bírtam elviselni elutasítását.

- Rendben, lépjünk egy kicsit tovább – néztem fel szemeibe, miután erőt vettem magamon. Nincs még veszve semmi! – Milyen a családod? – kérdeztem. Érdekelt, hogy milyen lehet Edward családja. Ő is árva volt, mint én, de szerető család fogadta be.

- Még te sem meséltél róluk – ellenkezett.

- De én már mondtam valamit. Most te jössz – vágtam rá. Ellenállhatatlan, csábos félmosolyra húzta száját, amitől egy pillanatra elfelejtettem azt is, hogy ember vagyok-e.

- Nem az igazi családom, de most már annak tekintem őket – kezdett bele Edward, s elmosolyodtam az előbbi gondolatomra. – Carlisle… ő apám helyett is apám, és Esme… - hangja tele volt szeretettel. – Nagyon szeretem őket.

- Akkor most megint te jössz – mondta hirtelen.

- Ez nem ér – válaszoltam azonnal, de akármennyire is akartam, nem tudtam úgy mondani, hogy ne egy durcás kisgyerekre hasonlítsak. Főleg Edward előtt.

- Hol te, hol én mondok valamit az életemről. Ez elég tisztességes szerintem – mondta azon a bársonyos hangján széles vigyorral arcán, amitől először elkábultam. Ezért pedig utána morcosan néztem Edwardra.

- Rendben – adtam meg magam egy bólintással, s egy kis sóhajjal. Inkább belemegyek, minthogy eltűnjön az életemből. – De nem tudom, mit mondhatnék – folytattam őszintén. Tényleg nem tudtam, mi lehetne fontos, vagy mit szeretne tudni rólam. Nem tartottam semmi olyasmit jónak, amit elmondhatnék neki, amiről tudnia… kéne.

- Nevelő apádról még nem meséltél – adott támpontot, miről is beszélhetnék.

- Ó… - formáltam ajkaimmal. - Hét éves korom óta figyel rám, s úgy szeret, mintha a saját gyermeke lennék. – Miközben beszéltem apám arca jelent meg előttem, s mellkasomat jól eső érzés öntötte el. A biztonságérzet, szeretet. – Mostanában azonban… kevesebbet törődik velem - folytattam. - Kimerültebb és… - Nem is tudom, mit akartam mondani. Titokzatosabb talán? Ez lenne a legmegfelelőbb szó. Hirtelen néztem fel Edwardra. – De ez nem is lényeg.

- És ki mesélte el a legendát? – kérdezte, amivel meglepett.

- Igazából ezeket a legendákat már gyerekkoromban is mesélték, de akkor is csak Jake. – Persze sohasem gondoltam, hogy valaha igaznak is bizonyulnak. Most viszont örülök, hogy így lett, mert akkor elszalasztottam volna az Életem. - Mindig lefekvés előtt, rémtörténetnek szánva… - mosolyodtam el, ahogy eszembe jutottak az emlékek. Ahogy Jake megpróbált megrémíteni, még azokra az arcokra is emlékeztem, amiket közben vágott hozzá.

- És most miért hitted el, hogy igazak? – jött a következő kérdése, amiben mintha keserűség is vegyült volna. Felnéztem rá, egyenesen a szemeibe. Vajon miért hallottam? Vagy csak képzelődöm?

- Mert… itt vagy rá élő bizonyítékként – feleltem egyszerűen. Edward ajkai elnyíltak, s hosszan kifújta a levegőt.

- És, amíg én nem jelentem meg, nem is gondoltál rá, hogy igaz lehet? – Bizonytalan hangja meglepett.

- Hét évesen még azt hiszi az ember, hogy ilyen… hm… nem valóságos, képtelenség, hogy megtörténjen - feleltem. - És akkor még… nem is jut eszébe ilyen – kitéptem pillantásom az övéből, hogy értelmesen tudjak beszélni, aztán folytattam. – És aztán megjelensz csak úgy a semmiből, még meg is mentesz… - suttogtam csak a földet nézve, mert úgy éreztem nem is tudnám hangosabban mondani. Tisztán emlékeztem arra az estére. Arra, ami anyuval történt, s arra, amikor Edward megjelent. Az ő arca… él bennem talán a legtökéletesebben azokból az időkből. Még édesanyámé is kezd elhalványulni gyönge elmémben.

A gondolatra éreztem, hogy a szégyen foltjai elárasztják arcomat. Edward nem szólalt meg, ezért felnéztem rá.

- De még mindig nem tudom, miért mentettél meg – motyogtam. Igazán kíváncsi voltam erre, mert még mindig nem értettem, miért hagyott életben. Főleg úgy, hogy most már tudtam, kicsoda ő valójában.

- Azt hiszem, most már tudom, miért. – A mézarany tekintet hirtelen az enyémbe fúródott.

- Miért? – vártam válaszát lélegzetvisszafojtva, s közelebb léptem egyet hozzá, mintha attól tartanék, hogy olyan halkan mondja, megbízhatatlan füleim nem is fogják hallani bársonyos hangját. Tudatom csak most fogta fel, hogy arcunk mennyire közel került egymáshoz, s testem azonnal válaszolt, remegés futott végig rajtam, légzésem teljesen elakadt.

- Nem bírnám ki nélküled, ha valami történne veled. Úgy érzem… meg kell, hogy védjelek. Még magamtól is – nyögte ki végül. Szavai nehezen jutottak el ködös agyamig, de mikor megértettem… Hirtelen estem össze a megvilágosodástól. Vagy inkább a levegőhiánytól. Minden olyan sötét volt egyszeriben…

- Bella! Bella, szólalj meg, kérlek! – Távolról hatolt elmémbe a rémült, ijedt angyali hang, ami olyan volt, mint egy fénysugár a sötétségben, mely utat mutat nekem. Nem akartam, hogy így érezzen, nem akartam, hogy értem aggódjon. Éreztem a hűvös érintést arcomon, s a derekam köré fonódott kemény karokat, amik arra késztettek, hogy kinyissam szemeimet. És rendkívül megérte… A legcsodálatosabb látvány tárult szemeim elé, Edward gyönyörűséges arca. – Mondj valamit! Jól vagy? – kérlelt még mindig rémülten.

- Jól vagyok – álltam talpra, karjai még mindig ölelőn, s óvón tartottak, amitől hevesen vert a szívem.

- Biztos? Miért ájultál el? – jöttek a további kérdések.

Egy pillanatig elgondolkodtam, mit is feleljek. - Azt hiszem… azt hiszem elfelejtettem levegőt venni. – Arcom ismét égett a forróságtól, de ő csak megkönnyebbülten, csodálatos hangszínnel felnevetett válaszomon.

- Hogy lehet azt elfelejteni? – nevetése nem maradt abba, míg elengedett engem. Csalódottan simítottam végig kezén, hogy a legtöbb ideig érezhessem őt.

- Elég egyszerűen, ha valaki ilyet mond neked – motyogtam szégyenkezve, hogy így tud hatni rám. De egyszerűen nem tehettem róla. Fanyar illatát ilyen közelről olyan erőteljesen éreztem, hogy pár percnyi hatása alatt a tudatom egészen ködösen érzékelt csupán. Aztán, ahogy érintése is eltűnt, úgy tisztult ki a fejem is. - Mi a baj? – Edward elhúzta száját, amit nem tudtam mire vélni. Rajtam mulathat? Amiért ilyen kis gyönge, emberi lény vagyok, aki még a legtermészetesebb dolgot is elfelejti a közelében, hogyan kell levegőt venni?

- Csak azon gondolkodtam, hogy miért nem veszed észre azt, ami a szemed előtt történik? – kérdezte hirtelen. Összeráncoltam homlokomat, mert még csak ötletem sem volt, mire is gondolhat most. Miért kérdezte ezt tőlem? Tudom, hogy ő egy vámpír, tudom, hogy én csak egy törékeny ember vagyok, s nem is lehetne kettőnknek közös jövőnk. Én mégis vele akartam leélni az egész életemet. Egész öröklétemet… - Ha már rájöttél én mi vagyok… - Csúfondáros hangja egy pillanat erejéig ledermesztett. Lehet, hogy csak én gondolom úgy, lehetséges összefonnunk sorsunk fonalát?

- Mégis miről beszélsz? – kérdőn néztem Edward méz arany tekintetébe, s próbáltam nem arra gondolni, ami az előbb megfogalmazódott bennem.

- Mindegy. Egyszer majd talán rájössz erre is – tért ki a válaszadás elől.

- Edward! – szóltam rá. Már pedig én tudni akartam, hogyan is értette ezt. Hisz… ha arra gondolt, hogy mi sohasem lehetünk együtt, abba belebolondulok. Most már nem bírtam ki nélküle… – Mondd meg, ezt mire értetted – kértem, amikor ezzel sem mentem semmire, s csak reméltem, hogy hangom kétségbeesett tónusát nem hallotta ki. Válaszul csak megrázta fejét, mire én mérgesen szusszantottam egyet. Ha nem akarja megmondani, nem is fogom kihúzni belőle.

Taktikát váltva váratlanul hátrébb léptem tőle egyet, s lehajolva összegyúrtam egy hógolyót. De mire felegyenesedtem, Edward már sehol sem volt. Elkeseredetten forgolódni kezdtem, azt hittem, hogy végleg itt hagyott. De aztán a messzeségben, hogy szemeim az alakját látták csak a hóesésben, ott állt, s engem nézett. – Ez nem tisztességes így! – kiáltottam, de mikor rájöttem, hogy az ő hallása a legtökéletesebb e világon, hangom elhalkult a mondat végére.

- Az élet nem tisztességes – válaszolt hangosan, mire mérgesen eldobtam feléje a hógolyót. De persze fürge, és rettentő könnyed mozdulattal kitért gyér próbálkozásom elől.

- Most én jövök? – suttogta csupán pár centiméterre tőlem. Halkan felsikkantottam a meglepettségtől, szívem őrületes iramban dobolt mellkasomban, éreztem, hogy a lábam öntudatlanul futni kezd a másik irányba. Mintha csak tudatom menekülni akarna, de a szívem épp ellenkezőleg, várja Edward érintését, s a karjaiba szaladna inkább.

- Miért futsz Bella? – hallottam meg gyöngyöző nevetését. Tudtam, hogy esélyem sem lenne előle elfutni. Nem is akartam. Taktikám része lett már ez is.

- Mert utálom a nedves dolgokat! – kiáltottam, miközben visszanéztem rá, hogy ott áll-e még, ahonnan elindultam tőle. Azonban szerencsém ismét utolért, s a hóban megcsúszva sikkantva estem el mellkasomra. Magamban felnyögtem, ahogy földet értem. Biztosan lesz rajtam egy-két kékes zöld folt… Oldalra fordítottam fejemet, s lehunytam szemeimet. A fájdalom enyhülni látszott, aztán meghallottam Edward hangját. Közel volt, nagyon közel…

Finoman megfordította testemet a hátamra, én csak élveztem érintését. Újabb ötlet fogalmazódott meg bennem.

- Bella! – hallottam meg ismét a bársonyos dallamot. Olyan gyönyörű volt, ahogy kimondta nevemet… Megpróbáltam nem mozdulni, nem tudtam pontosan, hogy mit is csinál, de úgy éreztem arca közel van az enyémhez. Ekkor jött el az én időm, az én kis bosszúm. Jobb kezemmel összegyűrtem egy kis hó mennyiséget, és az arcába dobtam. Nem hittem igazán, hogy sikerülni fog, de magamat is megleptem vele. Felkacagtam, ahogy Edwardot néztem. Arca ugyanolyan fehér volt, mint a rajta lévő hó.

- Ez… ez csak egy csapda volt? – motyogta Edward teljesen ledöbbenve.

- Az ám. – Egyszerűen nem tudtam elfojtani teljesen a nevetésem. Mosolyogva emeltem fel lassan a kezemet, s leporoltam Edward homlokáról a hópelyheket. Ujjaimon elolvadtak valamicskét, de ő rajta… Mindvégig a szemeibe néztem, s arra gondoltam, hogy most legszívesebben nem csak ujjaimmal járnám be azt az utat. Edward nem hagyta, hogy tovább vezessem arcán érintésem, elfeküdt mellettem a hóban.

Oldalra fordítva fejemet néztem őt, ahogy testét körbeölelik a fehér pelyhek, vonásait figyeltem, hogy minden apró részletét belevéshessem emlékezetembe. Aztán tekintetünk ismét összekapcsolódott, s én tehetetlenül merültem el a kavargó aranyban.

- Meg fogsz fázni – mondta halkan - először el sem jutott tudatomig, mit is mondott -, kizökkentve engem elmélázásomból.

- Nem számít – suttogtam aztán. – Amíg velem vagy… - folytattam őszintén, de nem bírtam olyan erőteljesen kimondani, mint akartam volna. Teljesen elvarázsolt, ahogy rám nézett, s az illata elbódította elmémet.

- Tényleg meg fogsz fázni – ismételte el rekedtesen, majd ruganyosan felkelt a hóból. Felsóhajtottam, ahogy eltűnt a varázs, eltűnt a fogva tartó tekintet. Én is felálltam – sokkal lassabban, és esetlenebbül, mint ő. – Talán sétáljunk egy kicsit, hogy felmelegedj – javasolta, mire bólintottam csak, mert utolsó szavára szemérmetlen képek kezdtek peregni lelki szemeim előtt, mi is melegítene fel leginkább…

Edward udvariasan kitárta karját, hogy határozzam meg én kis sétánk útvonalát. A lábam elé néztem, hogy még véletlenül se essek el egy faágban, vagy épp a saját lábamban. Csönd volt, csak a súlyom alatt ropogott a hó, s engem idegesített ez a némaság. Vajon mire gondolhat? Mit akar tenni most? Fél sikernek számít, hogy nem hagyott még itt? Vagy pont azokat a lehetőségeket veti fel magában, hogyan hagyhatna itt illendően?

Felnéztem rá, hogy legalább az arcáról leolvashassak valamit. De megint el kellett vetnem ezt az ötletemet.

- Mesélj még a családodról… - szólaltam meg, hogy megtörjem a csöndet kettőnk közt. – Kérlek – próbáltam meg elővenni csábos tekintetemet, amim igazából nem is volt.

- Mit szeretnél tudni? – kérdezte Edward. Mégis lennének titkos fegyvereim?

- Amit te el akarsz mesélni nekem – mondtam egy mosoly kíséretében - megadva a lehetőséget neki, hogy megbízik-e bennem, vagy sem -, amit azzal az igéző félmosolyojával, amitől kihagyott egy ütemet szívem dobogása.

- Négy testvérem van, Alice, Rosalie, Jasper és Emmett – kezdte el, s én figyelmesen hallgattam. – Először csak Carlisle és én voltunk a család tagjai. Aztán később mindig bővült egy taggal, akikből most már talán egy igazi család lett. – Bársonyos hangszíne ismét elvarázsolt. Egy pillanatra rám nézett, miközben engem egy másik kérdés foglalkoztatott.

- És hogyan lettél… - nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg. - Szóval hogyan lettél vámpír? – böktem ki egyszerűen.

- Carlisle változtatott át – felelte.

- Megkérdezhetem… mikor? – néztem fel rá attól tartva, hogy ez az információ még túl bizalmas ahhoz, hogy én tudhassam. Bízott bennem már annyira, hogy tudja, soha nem árulnám el a titkukat?

- 1918-ban, a spanyolnátha idején – akaratlanul is felszisszentem. Én még meg sem születtem, amikor ő átváltozott, s átesett azon a szörnyű betegségen, ami végül majdnem a… Nem is akartam kimondani, mihez vezetett volna, ha Carlisle nem változtatja át. Soha nem találkozhattam volna vele. Ismét éreztem azt a tőrt, ami most megforgott szívemben. – Nem igazán emlékszem rá, vagyis nem mindenre. Emberi emlékek… Elhalványulnak idővel – folytatta Edward, félreértve reakciómat.

- És melyik évben születtél? – kíváncsiskodtam. Azt már tudtam, hogy mikor változott át, de én ezt is tudni akartam.

- 1901-ben – felelt. Ha úgy veszem, nem is sok a különbség… Csupán huszonkét év…

- És mi történt a… - Nem tudtam, mennyire fájó pont számára, csak reménykedtem benne, hogy elmondja. - …az igazi családoddal?

- A szüleim már korábban meghaltak a járványban. Egyedül voltam, tizenhét évesen, betegen. A halálra várva, aztán jött Carlisle. Azt sosem felejtem el… - Szemei a távolba révedtek, mintha újra átélné azokat a gyötrelmes órákat. Ajkait összepréselte.

- Hogyan… ? – akartam kérdezni, hogyan változik át az ember vámpírrá. Még magam sem tudtam eldönteni, hogy pusztán kíváncsiság-e, hogy rákérdeztem, vagy tudatom már előre eltervezte, mit akar ezzel az információval.

- Arról majd máskor. Túl… - egy századmásodpercig kereste a megfelelő szót - …fájdalmas – nyögte ki. Bólintottam, hogy tudomásul vettem, s elgondolkodtam. Ha valóban magam mellett akarom tudni egész életemre, mindent meg kell tennem érte. Elképzeltem, milyen lenne vele huszonéves éveimben, majd harmincas, míg végül el nem jutottam öreg koromig. Hisz ő már nem fog öregedni, de én igen… Nem. Nem tudtam elképzelni magunkat, egy gyönyörűséges, tökéletes vámpír, s egy törékeny, gyönge, öreg vénasszony. A képtől borzongás futott végig rajtam, s már most tudtam, hogy egyetlen megoldás van csak. Mert menthetetlenül beleszerettem Edwardba… Azt pedig nem akartam elfogadni, hogy viszonzatlan ez az érzés. Még nem!

Hisz akkor miért mondta volna azt, hogy nem bírná ki, ha valami történne velem? Ez csak jelent valamit… Tudom, hogy jelent valamit, csak azt kell kiderítenem, hogy pontosan mit.

- Azt mondtad, te voltál… az első Carlisle családjában – tértem vissza beszélgetésünk fonalához. Bólintott megerősítésképp. – Ki… - átgondoltam, hogyan is kérdezzem. - …másodikként?

- Édesanyám, Esme – válaszolt mosolyogva. Amikor Esméről beszélt még a hangjában is ott volt a szeretet és a tisztelet, amit érzett iránta – s persze Carlisle Cullen iránt is. Olyan szeretet, amit az ember az igazi édesanyja, édasapja iránt érez… A gondolatra összeszorult a szívem. Édesanyám képe már halványult emlékeimben, csak a hatalmas, mélybarna szemeire, s hosszú, mindig kontyba fogott hajára emlékeztem. Szemei mindig mosolyogtak rám…

- Mesélnél róla? – kértem Edwardot.

- Esme a család szíve. Az ő szeretete tart össze minket. Mert őt senki nem akarja megbántani, még véletlenül sem. Igazi anyaként viselkedik és rettentően szereti Carlisle-t. – Elmosolyodtam, miközben néztem őt.

- Most te is mesélhetnél – mondta aztán.

- Apámmal találkoztál, ha lehet így mondani. – Agyamba a baleset szörnyű képe úszott be, de gyorsan elhessegettem, csak is Edwardra akartam most összpontosítani. – Ő talált rám azon az éjjelen, két barátjával Levi Uley-jel és Quil Atearaval. – Amikor otthagytál – egészítettem ki gondolatban. Persze, hogy is vethetném a szemére? Egy vámpír egy hét éves gyermekkel? Buta gondolat.

- Min gondolkodsz? – vettem észre Edward eltöprengését is.

- Csak azon az éjszakán. – A tüdőmben akadt a levegő, hogy ez most mit jelent.

- Ami elmúlt, már elmúlt – zártam le a múltat, előre bámulva, s a hulló pelyheket figyelve. A jelen a fontos, és hogy mi lesz a jövőben. Az én jövőm Edward…

- Edward? – torpantam meg, mikor észrevettem, hogy ő már nincs mellettem. Hátrafordultam, ő ott állt fél méterre tőlem, arcán fintorral. – Mi a baj? – kérdeztem értetlenül.

8. fejezet - Hallatlan gondolat

Sziasztok! :)

Meghoztam a fejezetet. Elnézést kérek, hogy most elmaradt a játék, de jelenleg örülök, hogy élek. Annyira beteg vagyok és a hétvégén még dolgoztam is... :S :$ Remélem azért a fejezet is elég kárpótlás lesz! :)

A kritikákban továbbra is várom az olyan kérdéseiteket, amikre úgy gondoljátok kaphattok választ, vagy ha valami nem teljesen érthető, mit is szerettem volna megírni, akkor is nyugodtan kérdezzetek! Mostani - vagyis előző -, fejinél nem kaptam igazán ilyen kérdést, ezért kicsit általánosan mondok pár dolgot. Reménykedem benne, hogy ez utáni feji után, lesznek ilyen kérdések. :D Vagy elméletek, hogy mit gondoltok, kisfiú, kislány lesz, vagy más, ha valaki olvasta a chatet, tudhatja, hogy tervezek még valamit. ;)

Nos, hogy Carlisle mit is csinál pontosan, az majd később fog kiderülni. Egyelőre legyen elég annyi, amennyit a fejikből megtudtok. :D Tudom gonosz vagyok, de így izgisebb. A feji végén van egy jelenet Rose és Jacob között, ami Amy kívánsága szintén, csak már régebbi. :D Köszönöm neki is, és Krisznek is a segítséget. Ők lettek az én kis tartalmi bétáim, ha mondhatom így. :)

A képet pedig Krisz találta itt, és egyből a ficem jutott eszébe neki. És hú... amikor megláttam... :D Emlékeztek még arra a jelenetre, ahogy a Végzetes találkozásban Bella és Edward ismét találkoztak Port Angeles közelében? Ajj, nekem pont így élt a képzeletemben. Na jó, annyi különbséggel, hogy Edward vezetett, és Bella nézett így rá. :D:D:D Jah meg este volt már ugye. :D

Fummie-nak pedig köszönöm a gyors bétázást. Izé csak tegnap este küldtem el neki, és már meg is csinálta... :$

Jaj igen viszatérve a fejire. :D Szóval van benne egy zongorás rész is, én kerestem is egy vidit nektek, milyennek is képzelem el ezt a dallamot. És fúú a legtökéletesebb, pont ilyen volt a fejemben is a dallam, amikor írtam azt a részt. Utána meg visszaolvastam, amikor ment a szám alatta... Hm, nekem tetszett. :)

Linket adok, mert nem tudom, hogyan lehetne másképp. :$

http://www.youtube.com/watch?v=712lXAXluM0&feature=related

Remélem tetszeni fog. :) És akkor már csak ennyi maradt vissza: A héten itthon vagyok betegszabin, és arra gondoltam, ha leszek annyira jól, és ti lesztek olyan aranyosak, hogy sok szép kritikát kapok, sok kérdéssel, meg elméletekkel a kövi fejiket illetően, akkor írnék nektek ajándékba egy Bella szemszögű fejezetet. Most én választanám ki, hogy melyiket. Mit gondoltok? ;) Jó ajánlat? :D

Jó olvasást, kíváncsian várom a véleményeiteket! :)))) Puszi!

Hehe, na mit kaptam? :D Ezt Krisz csinálta nekem, többször is, mire ilyen lett. Nagyon szépen köszönöm ezt a videót, és a segítséget is, hogy hogyan rakjam be ide! A címe pedig: Most már te vagy az Életem - Bella



Pihegve borult a mellkasomra, s arcát oldalra fordítva, nyakamba fúrva nyugtatta le légzését. Ujjai a hajammal játszadoztak, amikor meghallottam őt.

Én tényleg szeretlek titeket, de nem lehetne ezt abbahagyni? – egész testemben megmerevedtem, s ezt Bella is megérezte azonnal. Csak képzelődtem volna, vagy…? Egy pillanatra bolond gondolat futott át elmémen és mélyen belenéztem Bella szemeibe, mintha… Mintha csak újabb gondolatot akarnék elkapni.

- Valami… baj van? – kérdezte Bella halkan, s kicsit eltávolodva szemeimbe nézett. Értetlenül kapkodtam tekintetemet, ajkaim elnyíltak, akartam mondani valamit, de egyetlen egy szó sem jött ki összeszorult torkomon.

- Én… - nyögtem ki pár másodpercnyi értetlenség után. - Mondtál, vagy gondoltál valamire? – kérdeztem suttogva, megzavarodva. Összeráncolta homlokát, az értetlenség eltűnt arcáról, majd elpirult.

- Csak arra, hogy milyen rég voltunk együtt – felelt, miközben kíváncsian vizslatott, le tud-e olvasni valamit az arcomról. – Hallottad… - akarta kérdezni, de közbevágtam.

- Óh… én azt hiszem… - ráztam meg fejemet. Nem, az lehetetlen – mondogattam magamban, s elnéztem Bella csokoládébarna szemeiből.

Füleimet hirtelen ütötték meg családtagjaim még távoli léptei, s azokkal együtt gondolataik. Komolyan most kell ezt, ebben az állapotban? – suhant át Rose elméjén indulatosan, ami hitetlenkedést, meghökkenést eredményezett sajgó mellkasomban. Egy pillanatig azt hittem, hogy talán… Magamban – egy kissé csalódottan - ráztam meg fejemet, hogy felocsúdjak döbbent bolondságomból. Hogy is gondolhattam ilyen butaságra?

- Edward, valami rosszat tettem? – hallottam meg Bella hangját, de olyan távolinak tűnt, és halknak. Csak Rose gondolatai – mondogattam magamban. Pedig hirtelen már azt hittem…

- Semmi baj, dehogyis – tértem magamhoz. - Csak… Esméék lassan visszaérnek, úgyhogy… - utaltam rá, hogy kicsit rendbe kellene szednünk magunkat. S mielőtt még neki áll faggatni, hogy kiszedje belőlem pillanatnyi megingásomat.

Nem siették el a visszatérést – legalábbis Esme nem, kettesben akart hagyni minket egy kis időre. Én viszont nem tudtam most másra gondolni, csak, hogy egy tizedmásodperc erejéig elhittem minden meggyőződésem ellenére, hogy talán a belőlem származó szörnyeteg, mégsem olyan, mint én. Gyöngéden megmarkolva Bella fenekét átgördítettem a kanapéra, s megigazítottam a ruháját, majd a sajátomat is. Pont akkorra, mikorra Rose belépett a hátsó ajtón.

Tudomást sem vettem róla, rá sem néztem még csak egy pillanatra se. Nem érdekeltek a gondolatai, hazug kis magyarázatai, amivel hátba támadott. Mély sóhajjal álltam fel a kanapéról, s indultam el Carlisle dolgozószobája felé.

- Edward? – állított meg szóban Bella. – Hova mész?

- Felhívom Carlisle-t – adtam választ, majd mereven elmentem Rose mellett. Esme ajkai megremegtek. Tudta, hogy úgysem kell mondania semmit, hisz a gondolatai elárulták mennyire fáj neki a dühöm Rose iránt.

Mindenkinek csak fájdalmat okoztam, azoknak is, akiknek soha az életben nem akartam volna. Mégis megtettem. Nem is először… Megtanulhattam volna már, hogy az élet sosem úgy folyik le medrében, ahogy azt mi szeretnénk. Sorsunk, utunk előre el van tervezve Isten bonyolult tervezetében.

De ha ez igaz, miért találkoztam 1930-ban Bellával, s aztán tíz évvel később miért botlott ismét az utamba azon az éjjelen? Ez is a terv része lenne, azé a tervé, ami megváltoztatott, ami megváltoztatta nyomorúságos életemet? Az én fénysugaram a sötétségben, amit én magam halványítok önző tetteimmel, hogy végül végleg kihunyjon…

Belépve apám szobájába egy másodpercig a magam mögött becsukott ajtónak támaszkodtam, s behunyva szemeimet nagyot szippantottam a levegőből. Még éreztem orromban a vér őrjítő illatát, s a hígító facsaró bűzét is. Egy fintorral arcomon indultam meg a telefonhoz, majd lassan a fülemhez emelve a kagylót tárcsáztam a kórház számát.

Nem kellett sokáig várnom, hogy meghalljam Carlisle-t a vonal másik végén.

- Történt egy-két dolog… amíg Esmével elmentünk vadászni – fogtam bele a dologba. – Esme jól van – biztosítottam őt azonnal.

- Bella? – kérdezte rögtön.

- Amíg távol voltunk, Bella ivott… vért – nyögtem ki nehezen. Amennyire dühös voltam Rose-ra, akkor sem voltam képes Carlisle-nak elmondani, mit tett. Nem akartam, hogy benne is úgy csalódjon, ahogy bennem. Persze, meg fogja tudni, de nem most. Nem tőlem.

- Hogy bírta? – hangjában az aggodalom mellett kicsendült az izgalom is.

Nem akartam beismerni, amit muszáj volt, s ami igazán fontos volt. – Jól van – préseltem ki magamból a szavakat. Nem akartam, hogy Rose-nak legyen igaza, hisz nem is azért csinálja, hogy Bella napjait megkönnyítse. Neki csak a magzat számít, s az, hogy ábrándjai valóra váljanak. A kezében tarthassa a lényt.

- Rendes ételt evett már? – jött a következő kérdés.

- Amióta vért ivott, nem.

- Próbáljátok meg a kettőt felváltva. Ha Bella rosszul lesz, akkor ne engedd neki, hogy többet igyon. Nem tudom milyen hatással lesz ez rá, vagy a magzatra…

- Rendben – feleltem összeszorított fogakkal. – Összevetetted már a mintákat? – kérdeztem olyan gyorsan s halkan, hogy Rose-ék ne hallják a nappaliban.

- Még nem volt időm rá. Sok a beteg ma… - mondta csalódott hangsúllyal, amit ugyan próbált leplezni, de előttem nem tudta teljesen.

- Carlisle… tudom, hogy sokat vársz ettől a kutatástól, de nem vélem úgy, hogy ez lenne a megoldás – szorult ökölbe a kezem, ahogy elmémbe tolakodott a három nap múlva esedékes szülés – ha persze jól számoltunk.

- Tudom, hogy nem hiszel benne, Edward, és azt is, hogy szinte semmit sem tudunk a farkasokról. De bízz bennem, kérlek! Ha megvizsgálom a kettő mintát, már többet tudok majd mondani – próbált meggyőzni, sikertelenül. Képtelenség, hogy ez legyen a megoldás!

- Ha jól gondolom, ne várjunk haza még az este – hagytam rá, s ökölbe szorított kezem lassan elernyedt.

- Hívj, ha van valami változás – kért. – És mérd meg, mennyit nőtt a hasa.

- Természetesen.

- Most mennem kell. Újabb beteget hoztak be… - rakta le a telefonkagylót, s a vonal megszakadt.

Szúró fájdalommal a mellkasomban raktam le a telefont, ahogy a kétségek elárasztották elmémet. Eddig is tudtam, hogy nincs sok időnk, hogy minden másodperccel egyre közelebb kerülünk a véghez. Hisz vele együtt halok én is, ebben biztos voltam. De… eddig mintha valami jótékony tudatlanság vett volna körül, nem értelmeztem magamban, mennyire is kevés ez az idő. Most viszont…

Most mintha fejbe kólintottak volna, tudatosult bennem, hogy már csak ennyi maradt meg, amit vele tölthetek. Három nap, ha a mait már nem számoljuk…

Légszomjjal küszködve kerestem meg a mérőszalagot, s léptem ki Carlisle irodájából és mire a nappaliba értem megpróbáltam visszaállítani légzésemet a normálisra. Egy századmásodpercig sem fogok eltávolodni Bellától, minden alkalmat ki akarok használni, amíg vele lehetek. Amíg érezhetem forró bőrét, s hallhatom szívének dobogását. Mert lehet, hogy ha letelik a három nap, soha többet nem élvezhetem ezeket.

Hirtelen hasított belém a felismerés, mégpedig igazából Angelicának köszönhetően, s pillantásom akaratlanul is Bella ujjára esett. Boldoggá akartam tenni, ehhez pedig mindent meg akartam neki adni, de ami a legfontosabb mindközül, még váratott magára. Annyira hiányzott most Alice. Nélküle megvalósítani szinte lehetetlennek is tűnt ez az ötlet.

Bella egy szendvicset majszolt, mikor felocsúdva elmerengésemből leültem hozzá a kanapéra. Előbbi vizslató tekintetemre röviden válaszolt.

- Éhes voltam – pirult el. Halvány mosollyal ajkamon megsimítottam a vörös rózsát arcán, élvezve a forróságot, ami égette jéghideg ujjaimat.

Nem tudtam, mit fognak szólni hozzá a farkasok – leginkább Jacob és Ephraim - vagy Esméék. De jelen pillanatban nem is érdekelt. Bella volt a legfontosabb, s az, hogy be is tartsam az ígéretemet neki. Ha már elkötelezte magát – minden épeszű gondolat meggyőző ereje ellenére - egy ilyen önző szörnyeteg mellett, mint amilyen én vagyok, megérdemli.

- Mit mondott, Carlisle? – kérdezte Bella tartva válaszomtól. Ha nem is tudtam olvasni a gondolataiban, az arcáról mindig is tudtam értelmezni azokat a jeleket, amik elárulták őt. Aggódott és félt.

- Hogy folytassuk, amit elkezdtünk – szólt közbe Rose, mire felmordultam.

- Felváltva a rendes, emberi étellel. És ha rosszul leszel, abbahagyjuk – nyomatékosítottam levéve kemény tekintetemet Rose-ról, hogy ránézhessek Bellára.

- De teljesen jól vagyok. Sőt… - majszolta tovább a szendvicset.

- Ha végeztél, megmérjük a pocakod – mondtam.

- Mérjük, elég volt ennyi – szigorúan néztem rá, de ő csak megsimította karomat. – Tényleg elég volt – mondta komolyan, mire aprót bólintottam.

Segítettem neki felállni, Rose pedig azonnal mellé lépett, hogy hátulról támogassa őt, majd megfogtam szoknyájának felső szélét, s lejjebb húztam hatalmas pocakján. A mérőszalaggal körbefontam két oldaláig, s leolvastam az értéket.

- Harmincegy és fél centiméter – motyogtam szinte magamnak.

- Megint két centit nőtt – hallottam meg Bella áhítattal, és… némi félelemmel keveredő hangját.

Elnyomtam magamban egy grimaszt, s visszacsúsztattam Bella szoknyáját, majd feltekertem a mérőszalagot. Rose visszaültette Bellát a kanapéra.

- Bella, szeretnél még vért inni? – guggolt le elé testvérem, mire ismét elöntött a harag. Szerelmem rám nézett, hogy én hogyan reagálok erre, majd vissza Rose-ra.

- Én… nem is tudom… - felelt végül.

- A babának szüksége van rá, Bella – erősködött Rose.

- Ne akard rávenni, ha ő nem akarja – sziszegtem.

- Csak azért nem akarja, mert te ellenzed – vágott vissza mérgesen.

- Majd egy kicsit később, Rose – sóhajtott Bella elpirulva, ide-oda járatva szemeit köztünk.

- Rendben – mondta Rose még mindig farkasszemet nézve velem. Pár tizedmásodpercig dermedten ebben az állapotban szidtuk egymást gondolatban, majd Rose leült Bella jobb oldalára.

- Edward – szólított meg Bella lágyan.

- Igen, kedvesem? – néztem rá gyöngéden.

- Játszanál… - egy tizedmásodpercre megállt - nekünk valamit? – Csak éreztem, hogy a nekünk szónál nem az ott lévőkre gondolt, hanem inkább a magzatra és őrá. Ettől pedig ledermedtem egy pillanatra. Esme is helyet foglalt az egyik fotelben, várva válaszomat.

- Persze – feleltem, majd a zongorához léptem. Nagyon régóta nem játszottam már rajta, be kellett vallanom még magamnak is, hogy rettentően hiányzott. A zene volt az, amivel ki tudtam fejezni az érzelmeimet, a hangulatomat, a pillanatnyi vagy éppenséggel hosszabb ideje tartó fájdalmamat.

Lehúztam a hatalmas, hófehér leplet, ami az antik zongorát fedte, s ujjaimat végigfuttattam tetején, mintha rég nem látott kedvesét üdvözölné az ember. Felnyitottam fedelét, majd leültem a padra, s neki kezdtem az első olyan dallamnak, ami most legjobban kinyilvánította a bennem dúló vihart.

Lassan kezdődött a dallam, mély hangokkal, miközben azokat az időket idéztem fel magamban, amikor még nem ismertem Bellát. Hogy milyen elveszett, és magányos voltam nélküle. Jártam a magam által választott bűnös és rossz utat. Majd ahogy a képek peregni kezdtek szemeim előtt, úgy szaladtak az oktávok is egyre feljebb. Amikor megváltoztatta az életemet, hét évesen is már bízott bennem annyira, hogy az életét a kezembe adta. Nem tudott volna menekülni… Nem, de ő sem könnyítette meg a helyzetemet, hogy meghagyjam életét.

A gyorsuló ritmus a dallamban az idő múlásával egyezett. Amilyen hirtelen ismét találkoztam Bellával, majd az életem részévé vált örökre, s visszafordíthatatlanul. Boldog voltam, hogy velem van, hogy annak ellenére szeret, ami vagyok. S ebből aztán jöttek a bajok… A dallam lassanként veszített gyorsaságából, az oktávok is lejjebb ugrottak, hogy kifejezzék azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, mikor majdnem elveszítettem Bellát. Nem is egyszer.

Aztán a dallam elhalkult, miközben elmémbe a szülés fájó gondolata tolakodott. Végleg el fogom veszíteni őt, s nem tehetek – egy dolgon kívül - semmit, hogy megakadályozzam. Kapkodva vettem a levegőt, ujjaim még a billentyűk fölött, épphogy érintve azokat nyugodtak, s megpróbáltam normalizálni légzésemet. Minden érzésem egyszerre árasztotta el testemet, amiket azóta tapasztaltam meg, mióta ismerem Bellát. Minden… rettentő erősen, olyannyira, hogy már azt hittem nem bírok tovább elviselni ennyi ellentétes érzelmet.

- Ez meseszép volt, életem – érintette meg a vállamat Esme. Fel sem fogtam, mikor állt fel a fotelből, s jött oda hozzám. Ő térített magamhoz. Kezeimet lehúztam a billentyűkről, majd lecsukva a zongora fedelét felálltam előle. Kintről pedig meghallottam a farkas mancsainak dobogását, ahogy a földnek csapódnak, majd az átváltozás után futásának egyenletes ütemét.

Bella hangosan felszisszent, s hasához kapott, mire én azonnal mellette termettem.

- Mi fáj? – rémültem meg, ami még inkább arra sarkallt, hogy megvalósítsam az ötletem. Valahogyan, Alice nélkül, vagy vele, de meg kell próbálnom legalább!

- Ne aggódj, tetszett neki a játékod – mondta Bella. – Csak kicsit erősebben adta tudtomra… - szorította össze fogait. De én nem lettem nyugodtabb. Egyre erősebb lesz benne az a lény… S egyre fogy Bella ideje.

- Az a billentyűveregetés? – jött a gunyoros kérdés Jacobtól, ahogy belépett a nappaliba.

- A leggyönyörűbb dallam, amit valaha hallottam – felelt vissza Bella, s szúrósan nézett testvérére. Halvány mosoly suhant át arcomon, amikor meghallottam Jacob helyeslő gondolatát.

- Te túlságosan is elfogult vagy – horkantott halkan, miközben nyomott egy puszit Bella homlokára, majd levetette magát az egyik fotelbe vele szemben.

- Nem is! – tiltakozott Bella összehúzva szemöldökét. – Nem csak nekem tetszett – csúsztatta pocakjára tenyereit. Jacob elnyomott egy fintort.

- Aha, hát persze – hagyta rá Jacob.

- Minden… rendben otthon? – szólalt meg halkan Bella.

- Úgy érted, hogy anyáék nem roppantak-e bele a… távollétedbe? – gondolta, de aztán mégsem ezt mondta ki hangosan, amiért hálás voltam neki. Tudtam, hogy Bellának nagyon rosszul esne, én pedig azt nem tudtam volna elviselni. – Semmi… újdonság – felelt kurtán.

- Aileen Uley? – kérdezett rá Bella.

Jacob felnyögött. - Az a lány bolond – jelentette ki. - Már súrolja azt az értelmi szintet, amit a szőke megüt – folytatta gúnyosan, mire megrándult a szám széle, hogy elfojtsam mosolyomat.

- Mert a te szintedet már rég elhagyta, olyan alacsony – jött a visszavágás Rose-tól.

- Firtassuk, hogy mennyire is vagy szőke? – kérdezte Jacob flegmán.

Rose mély morgással felelt, majd felállt. – Megtudhatod, hol a helyed, kutya – mondta dühösen. – Csak egy röpke pillanatig tart – folytatta negédesen.

- Rose, kérlek! – szólt rá Bella. – Én… éhes vagyok, vagy hogy mondjam… - pirult el zavarában Bella, s aggódó pillantást vetett rám, Jacob pedig értetlenül kapkodta szemeit köztünk. Mély levegőt vettem, amikor Rose bólintott, majd kiment a konyhába.

Visszatartott lélegzettel, s egy vérrel teli bögrével tért vissza. Engem már nem is annyira izgatott a vér, annyira megszoktam már az állandó kísértést, hogy ez ahhoz képest elenyésző volt. Rose Bella kezébe adta a bögrét, miközben én Jacobot figyeltem. Ahogy a felismerés kiül arcára, s gondolataiba furakodik egyaránt, majd tőlem kér megerősítést. Aprót biccentettem neki, kezei ökölbe szorultak. Ő sem akarta ezt, ahogy én.

- Nem kellett volna megvárni a dokit? – préselte ki magából.

- Nem tartozik rád, kutya – villantotta rá szikrázó tekintetét Rose, mire Jacobot azonnal elöntötte a düh. Felpattant a fotelből, s Rose elé állt.

- Jacob… - próbáltam megnyugtatni. De ő nem is figyelt rám.

- Ugyanolyan közöm van hozzá, sőt több is, mint neked – sziszegte Rose-nak, s testén remegés futott végig.

- Már miért? – kacagott fel Rose. – Mert még mindig azt hiszed, van esélyed Bellánál? – kérdezte gunyorosan.

- Te meg azt hiszed, hogy az a valami a hasában majd a tiéd lesz? – emelte fel hangját, mire Rose és ő szinte egyszerre mozdultak. A két test összecsapódott, s mindketten hátra estek a falaknak. Rose egy nagyobb lyukat hagyott benne, míg Jacob megrepesztette azt.

Bella ijedten sikkantott egyet, de ők nem törődtek vele, újra egymásnak estek - míg én Bellát védtem -, csak annyi különbséggel, hogy most Rose kidobta Jacobot az ablakon hangos csörömpölés kíséretében. Azonban ő sem hagyta magát, átváltozott, s hatalmas robajjal ledöntötte Rose-t a földre.

- Esme, figyelj, kérlek Bellára! Leállítom őket – indultam meg ki az udvarra, aztán lerángattam a vicsorgó farkast Rose-ról, s lefogtam testvéremet, hogy ne menjen ismét Jacob ellen.

A farkas hangos morgással, és szitkozódó gondolatokkal próbált meggyőzni, hogy engedjem el Rose-t, majd ő elintézi. De nem tehettem.

- Gondolj Bellára! – kiáltottam rá Jacobra, ami hatott. Nem csak rá, de Rose-ra is. Fújtatva néztek egy ideig farkasszemet, míg a régóta hiányolt léptek hangja eltérítették mindannyiunk figyelmét.

7. fejezet - Meghitt pillanatok

Sziasztok! :)

Először is köszönöm szépen a kritikákat, nagyon örültem neki, hogy ennyit és ennyien írtatok, s foglalkoztat szinte mindenkit a baba kérdés. :D Nos, akkor mivel Laura jelezte, hogy szeretne választ kapni az Angelicás kérdésére, ezért ezt most megválaszolom. Meg a végén még az Emmett kérdést is. No, beleírtam a fejezetbe is, ahogy előszörre is terveztem ezt az Angelica kérdést, csak nem annyira részletesen. Szóval Angelica meglepődött, nagyon is, csak erre a fejire hagytam a magyarázkodást – ha így tetszik -, és a nővér elsősorban a munkáját végezte, utána pletyizett magában, amit Edward tudomásul vett és egy mondatával szépen el is intézte. ;) Biztos rájöttök, hogy mire is gondolok. ;) Ám egyébként Edward már több, mint egy éve „ismeri” Bellát, amikor volt az a Port Angelesi éjjeli találkozójuk. Emlékeztek? Még a Végzetes találkozásban volt az a jelenet. Akkor a történetben 1939-et írtunk – mert akkor volt Bella tizenhét éves -, most pedig már 1940 október-novembert ír a naptár. Bella születésnapja után vagyunk, amelyik napon ugye kiderült, hogy terhes. És innentől kezdve még inkább lelassultak a dolgot, ahogy tőlem már megszokhattátok. Néha – na jó legtöbbször -, egy nap két fejin keresztül is tart, ha nem többön. :$ Tehát ha Angelica csak később tudta meg, hogy Edwardnak van kedvese, Bella személyében, attól még ők együtt voltak - együtt lehettek -, s akár már akkor megfoganhatott a baba is. Óh, és ne feledjétek, hogy a gyűrű is Bella ujján van. ;)

És akkor most jöjjön az Emmett, Alice és Jasper kérdés. Drágáim, benne volt a fejiben, hogy Jasper és Emmett elmentek Dél-Amerikába, hogy kutassanak a legendák után, hogy fel tudjanak készülni a szülésre. :) Egyébként nem sokára ők is jönnek majd haza, szóval nem kell sokat kibírnotok nélkülük. Alice nélkül sem, mert ugye ő sincs most otthon, hogy figyelje a jövőt. No, de ezt majd később. ;)

Már csak annyit: a kritika verseny még mindig tart, várom a véleményeket, és a kérdéseket is, ha olyan van, amit meg tudok válaszolni úgy, hogy közben nem lövök le poént. :D A kritikában jelezzétek, és a kövi feji elején megválaszolom. Rettentően sajnálom, hogy nem tudok egyenként válaszolni a kritikáitokra, de remélem így egy kicsit jóvá tudom tenni! :$

Jó olvasást kívánok és puszi! :) Óh, majd elfelejtettem, 16 éven aluliak számára hm nem ajánlott. :D De úgyis tudom, hogy mindenki elolvassa. Én szóóóltam. :D

A fejezetet ajánlanám Amymnek, aki úgymond kikunyermálta azt a bizonyos 16-os részt. :D És köszönöm a segítséged Drága, azt, hogy elolvastad nekem, amikor szükségem volt a véleményedre róla. Szeri! :)))

Krisznek is köszönöm, hogy sokat foglalkozik a ficcemmel és ötletelve ad segítséget, amikor valamilyen problémában megakadok!

Na most már tényleg jön a feji. :D

Angelica jött érte, s egy köszönömmel átvette tőlem. Fülemet megcsapta apám jellegzetes hangja.

- Nagyon fontos dologról van szó, Jacob, amiben csak te segíthetsz. Sok múlhat rajta…

- Mondja doki, ne kerteljen. Mit akar? – tért a lényegre Jacob türelmetlenül, de nem tudtam igazán összpontosítani Angelica – és a kórházban lévő emberek - gondolatai miatt sem. Folyamatosan azon járt a nővér elméje, hogy Bella terhes, és még csak össze sem házasodtunk annak ellenére, hogy látta a gyűrűt Bella ujján. Mivel a házasságnak híre ment volna egy ilyen kisvárosban… Ez pedig nem hogy illetlenség volt, de egyenesen elfogadhatatlan a társadalom és Angelica szerint is.

Furcsállotta azt is, hogy Bella már egy hat hónapos kismamának tűnik, s felrémlett előtte az az idő, amikor még először találkozott Bellával úgy, hogy megtudta a kedvesem. Az emlék átsuhant elméjén – nem olyan tisztán és pontosan -, akaratlanul is elterelve így kíváncsiságomat a beszélgetés részleteiről.

- Jó napot kívánok! Miben segíthetek? - kérdezte Angelica kedvesen.

- Jó napot! Öhm… Edward Cullent keresem. - Arcán halvány pír jelent meg nevem kimondásakor, mikor zavartan füle mögé tűrte tincseit. Angelica egy pillanatra ledöbbent.

- Ó, ha megkérdezhetem, honnan ismeri Edwardot? - kérdezte Angelica már nem éppen barátságos hangon.

- Um… a… a kedvese vagyok - nyögte ki, kis vörös rózsa piroslott arcának jobb oldalán.

Angelica ajkai elnyíltak döbbenetében.

- Edward épp… Most jön.

- Valamit elfelejtettél, Edward? – szólt oda hozzám Angelica érdeklődve – egy kissé értelmetlen arckifejezéssel -, mire feleszméltem. Szerencsémre, Angelica túlságosan is lekenyerezhető volt egy bársonyos hanggal, vagy egy mosollyal, amit most is bevetettem.

- Nem – mosolyogtam, aminek hatására rögtön arra gondolt, hogy képtelenség lenne, hogy Bellát valaha is magára hagynám a „babával”. Ahogy ő nevezte magában. Enyhén elhúztam számat. - Megyek, minél előbb pihenhessen a feleségem – szúrtam a végére, hogy eloszlassam minden ebbéli gondolatát. Szája elnyílt döbbenetében, miközben én lassan megfordultam, s a kijárat felé véve az irányt, figyelmemet visszatereltem apám és Jacob beszélgetéséhez. Igencsak lemaradtam a lényegről Angelicának hála.

- Megengeded, Jacob? – kérdezte Carlisle, Jake csak pár pillanatig mérlegelte a helyzetet és apám kérését.

- Ha ez segít, doki… - sóhajtotta végül. – Amit nagyon remélek, bár még mindig nem értem, mit is akar ebből kihozni… - fanyalgott. Carlisle megkönnyebbülten és egy halvány mosollyal lépett az egyik szekrényhez, amelyből kivett pár fiolát és egy injekciós tűt, majd visszament Jacobhoz.

– És most? – mutatott Jacob a fiolákra apám kezében.

- Csak… töltsd tele - adta át neki, mire Jacob elfintorodott, aztán megtöltötte a fiolákat a nyálával. Addig Carlisle elővette a tűt, s vért vett Jacobtól.

Kiléptem a kórház ajtaján, s úgy szívtam tüdőmbe az oxigént, mintha valaki fojtogatna, s az életem múlna rajta. Egyáltalán hogy gondolhat ilyenre Carlisle? Miből gondolja, hogy ez egyáltalán lehetséges? Ezt soha nem fogom megengedni neki, még ha a megoldás ebben rejlene, akkor sem!

Indulatosan lépkedtem az autó felé, az sem érdekelt, hogy a járókelők furcsán méregetnek. Először megpróbálta elrejteni előlem, de tudta, hogy úgyis meg fogom látni a gondolatát. Aggódott, hogy mit fogok szólni hozzá, azonban nincs semmi vesztenivalónk azzal, ha megnézi ezt a lehetőséget is – fogalmazta meg magában.

Szemeimmel végigsimogattam Bella törékeny testét a kocsiban. Nem! Kevés az az öt nap… Túl kevés ahhoz, hogy Carlisle ezt kikísérletezze. Még neki is kevés… Bizonytalan és kockázatos.

- Hol van… Jacob? – kérdezte rögtön Bella, ahogy beszálltam hozzá a kocsiba. Gyöngéden hátradöntöttem őt az ölelésembe, ahogy ide is hoztuk, majd végigsimítottam homlokát. Most nem volt lázas, szerencsére.

- Carlisle-lal beszél – adtam meg a választ. Úgysem lenne értelme hazudnom neki.

- És… te hogyhogy nem… vagy ott? – billentette fejét oldalra, hogy fel tudjon nézni rám. Kérdő tekintetében nem csak a kíváncsiságot fedeztem fel, meg volt fűszerezve az értetlenség parányi szikrájával.

- Mert én inkább veled vagyok, kedvesem – húztam végig hüvelykujjam száraz, cseresznyepiros ajkán. Légzése elakadt egy pillanatra, majd válaszul megcsókolta ujjamat. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt tüdőmből, majd mélyet szippantottam a zárt tér édeskés, mámorító illatából. A kínzó, kaparó szomjúság a torkomban nem múlt, csak erősödött a ritka vadászatoknak köszönhetően.

Pár perc telt csak el, mikor meghallottam Jacob egyenletes lépteit a kórházban, majd ahogy elköszön Angelicától. Kitárult az ajtó, és én megláttam őt. Tekintetünk összekapcsolódott, vádlón néztem őt, mintha engem ki akartak volna zárni az ő kettejük kis titkából. Csak épp sikertelenül.

Jacob elkapta a tekintetét, s beszállt a kocsiba. Bella lábát az ölébe vette, és halványan rámosolygott.

- Indulhatunk, Esme – szólaltam meg halkan, mire ő bólintott, majd elfordította a kulcsot és a motor felzúgott. Jacob továbbra is kerülte azt, hogy rám nézzen bármi oknál fogva, de a gondolatai bőven elegek voltak számomra.

- Miről… beszéltetek Carlisle-lal? – bökte ki Bella nehezen. Jacob egy másodperc erejéig lemerevedett, teste megfeszült. Nem akart hazudni Bellának, az egész teste viszolygott tőle. De Carlisle megkérte, úgy vélte nem lenne jó, ha ezzel is felizgatnánk Bellát. Jacob pedig most hallgatott rá.

- Csak az új farkas lányról beszéltünk – mondta végül, s remélte, hogy Bella nem akar még többet tudni. Bár ismerte már annyira, hogy tudja ez eleve rossz gondolat volt. Magamban felhorkantottam.

- Miért valami… baj van? – nyögte ki azonnal szerelmem.

- Nem, dehogy – nyugtatta Jacob. – Csak a doki, kíváncsi volt… - keresgélt valami jó ok után, amit Bellának mondhat. – Mert azt hitte, csak fiú ágon öröklődik a farkasság… - próbálta megregulázni az arcizmait is, hogy ne árulja el magát.

- Óh… - lehelte Bella. – Lány… Lányok nem tud… nának átváltozni? – kérdezte elgondolkodva.

- Nos… Még sosem fordult elő ilyen egyik leszármazott családjában sem. Aileen… egyedi eset, a szó minden értelmében – húzta el száját Jacob. – Az apja Levi Uley, talán ezért. Még az öregek sem értik igazán – vont vállat érdektelenül. Valóban nem foglalkoztatta igazán a kérdés.

- De… akkor lehetséges… hogy vannak még lányok, akik… át tudnak változni – vonta le következtetést Bella.

- Lehet – felelt Jacob.

- Ez akkor… azt is jelenti, hogy ők is öröklik… ezt – mondta Jacobra nézve, azonban ő kerülte Bella pillantását.

- A gén, úgy gondolják a törzs öregei, hogy mindenkiben megvan, akinek a felmenői közt farkasok vannak. A nőkben azért, hogy… továbbörökítsék a gént… - halkult el hangja, s enyhén elpirult.

- Ühüm – simította meg pocakját Bella.

– Pihenj, Bells – próbálta meg kikerülni Jacob az újabb kérdés áradatot. – Elég rosszul festesz.

- Kösz, Jacob fanyalgott Bella. - Kicsit… fáradt vagyok – ismerte be, s lehunyta szemeit. Pár perc után már hallottam az egyenletes szuszogást, amiből tudtam, hogy elszenderedett. Olyan volt, mintha már valamivel jobban lenne. Vagy csak ezt akartam hinni.

Nem akartam felkelteni Bellát, így az utat a kocsival tettük meg hazáig, míg én kifele bámultam az ablakon, s gondolkodtam. Minden apróság eszembe jutott, amióta csak megismertem szerelmemet, minden mozdulata beleivódott az agyamba – ez még akkor is így lett volna, ha nincs vámpír memóriám -, érintései minden alkalommal egy kicsit felolvasztották jégbe fagyott szívemet. S most nézhetem, ahogy kísérleteznek rajta, ahogy kihord egy szörnyeteget…

Amilyen én is vagyok.

Miután Esme leparkolt a garázsban, az ölembe vettem Bellát. Lassan nyitogatta ki szemeit, majd elköszönt Jacobtól. Most nem is bántam, hogy haza kellett mennie, s egy kis ideig nem kell hallgatnom a gondolatait. Nyomasztóak és fájdalmasak voltak igazságtartalmuk miatt.

Rose már idegesen toporgott a nappaliban, de persze ezt akkor sem mutatta volna aki, ha az élete múlt volna rajta. Összepréselt ajkakkal nézte, ahogy Bellát gyöngéden a kanapéra fektetem.

- Esme készítenél valami ennivalót Bellának? – fordultam hátra, hogy ránézhessek.

- Persze, drágám – lépett a konyhába azonnal.

- El kell mennünk vadászni, de utána visszakötöm az infúziót – mondtam Bellának. – Addig megpróbáljuk, hogy tudsz-e enni valamit. Jó? – simogattam meg arcát.

- Az jó lesz… - felelt, miközben Esme már vissza is tért egy szendviccsel, amit átadott Bellának.

- Először mi megyünk, Rose, aztán te meg Esme – jelentettem ki, de előre tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet. Testvérem már nyitotta volna száját, hogy hangosan is ellenkezzen. – Nem szeretnéd te sem, hogy Esme egyedül menjen, igaz? – folytattam kíméletlenül, miközben Bella beleharapott a szendvicsbe. Megkönnyebbüléssel töltött el, hogy nem lett tőle rosszul. Vagy legalábbis nem azonnal.

- Akkor miért nem te kíséred el? – kérdezett vissza Rosalie szenvtelenül.

- Mert nem akarok soká távol lenni Bellától – szorítottam össze fogaimat, s olyan gyorsan mondtam, hogy csak ő, és Esme hallja.

- Én pedig nem akarom egyedül hagyni veled – sziszegte vissza Rose idegesen. Még a végén telebeszéled a fejét valamivel – fogamat csikorgatva néztem Rosalie-ra.

- Gyorsan megfordulok fiam, maradj csak Bellával – lépett mellém Esme békítően.

- Tessék? – kapta fel pillantását Esmére Bella. – Edward… ne hagyd egyedül Esmét – kért gyöngéden.

Magamban mélyen felsóhajtottam. Nem akartam egyedül hagyni Bellát Rose-zal, nem akartam, hogy telebeszélje a fejét mindenféle ostobasággal, mi lenne jó a „babának” – figyelmen kívül hagyva Bella szükségleteit -, ahogy ő nevezte magában. Viszont Esmét sem akartam kitenni annak, hogy esetleg találkozzon Aileennel, vagy a másik két farkassal a falkából. Carlisle-t pedig nem várhatjuk, hogy hazaérjen, ha a fejébe vesz valamit…

- Nem fogom – biztosítottam róla, majd homlokon csókoltam. – Menjünk – álltam fel rossz érzéssel a mellkasomban. Figyelmeztető pillantást küldtem Rose felé, majd Esmével együtt kiléptünk a hátsó ajtón.

Nem mentünk messze az erdőben, mint máskor. Mindketten a ház közelében akartunk maradni, s soká sem akartunk időzni. Amikor megéreztem az állat vérének illatát, az ösztöneim átvették felettem a hatalmat, és csak a kínzó, torkomat kaparó szomjúság enyhítése volt a legfőbb célom. Agyamat vörös lepel fedte le, ahogy kiszabadult ketrecéből a bennem őrzött szörnyeteg, s úgy éreztem, most lehetetlenség lenne visszaűznöm őt a mélybe, ahova való. S ahová eddig is száműztem minden pillanatban…

Ennek ellenére fél órával később már enyhült az érzés. El nem tűnt, nem is fog sohasem, de elviselhetőbb volt az égés. A házhoz visszaérve azonban a szörnyeteg ismét a ketrecét feszegette, s tombolva akart ismét kitörni, hogy enyhítse az erősödő szomjúságot. Orromat eltelítette a bódító illat, édeskés aroma, amely összekeveredett egy másik, kevésbé vonzó – ám még így is íncsiklandozó -, vérszaggal.

A szám önkéntelenül telt meg a méreggel, torkom lángolt, de csak azzal tudtam törődni, hogy mi baja lehet a szerelmemnek. - Bella – suttogtam, s a pillanat egy tört részéig lemerevedtem a félelemtől. Ezt nem tehette Rose! – bizonygattam magamban, miközben befutottam a nappaliba.

A látványtól ledermedtem, s ahogy végignéztem Rose gondolataiban, mi történt a harag elemi erővel nyomta el a bennem lakozó vámpírt. Dühös voltam, és ettől a legbűnösebb vágy fogott el. Hogy kárt tegyek a testvéremben, akivel most farkasszemet néztünk. Testem megfeszült, hogy megpróbáljam kordában tartani magamat.

- Edward? – hatolt tudatomba Bella gyönge – de az eddigi állapotánál így is erősebb - hangja.

- Hogy tehetted, Rose? – sziszegtem összeszorított fogaimon keresztül, alig hallhatóan. – Felelőtlen vagy és bolond! – remegtem meg egész testemben, s kezeim ökölbe szorultak.

- Mert megadtam a magzatnak azt, amit ti nem? – ejtette ki a szavakat mérges-dacosan, megfeszült izmokkal.

- Mert nem vagy orvos, nem tudhatod, milyen veszélynek tetted ki Bellát. – Most már a hangom is remegett az elfojtott dühtől.

- Amint látod, jól van, jobban, mint eddig valaha – kelt ki magából. Megindultam Rose felé, de Bella megállított.

- Edward… kérlek. Rose csak jót akart – nyújtotta felém a kezét.

- Menj Rose, menj vadászni! - szólítottam fel undorodó arccal. Esme, aki kint várakozott, biztosított róla, hogy ő majd elkíséri Rose-t. – Menj! – kiáltottam rá. Az sem érdekelt jelen pillanatban, hogy egyedül megy-e vagy sem, csak az, hogy eltűnjön a szemem elől, hogy el tudjam fojtani magamban a most iránta érzett szemérmetlen és bűnös utálatomat.

Testvérem – ha még nevezhettem annak - először Bellára nézett, s miután ő aprót bólintott elillant a nappaliból. Mély levegőt vettem, szám megrándult, ahogy a megmaradt vér szaga végigszántotta torkomat. Visszatartva lélegzetemet eltűntettem a poharat, Carlisle dolgozószobájában kimostam fertőtlenítő szerrel, hogy elnyomja a szagát.

- Edward, tudom, hogy dühös vagy, de ne Rose-t hibáztasd, kérlek! – teltek meg könnyekkel szemei, miután visszatértem hozzá. Hallottam magam is, hogy a szíve mennyivel erősebben vert, egyenletesebben, ahogy a levegővételei is helyre álltak. De, amit Rose tett… Képtelen voltam megbocsátani neki, s egyelőre azt sem tudtam elképzelni, hogy valaha ez az érzés megváltozzon. Ebben a percben nem.

Olyan volt, mintha a saját testvérem elárulva engem, tőrt döfött volna a hátamba, s ezzel veszélyeztette a szerelmem életét. Bella még ember volt, Carlisle sem tudta megmondani, mi fog történni, ha vért iszik, hogy mi lesz a magzat hatása Bellára. Ezért volt fontos, hogy Jasper és Emmett találjanak valamit Dél-Amerikában. Ami segíthet megfejtenünk, mi fog történni a szüléskor. Nem elégedtem meg annyival, amennyit most tudtunk, mert az csak egyet jelentett. A véget.

- Szerelmem? – buggyantak ki Bella könnyei, s végigfolyva arcán vékonyka csíkot húztak. Felém nyújtott keze lassan elernyedve elkezdett visszahanyatlani. De nem engedtem. Hagytam, hogy hideg tenyerembe érjen az övé, majd összekulcsolva kezeinket leültem mellé a kanapéra.

- Sajnálom, de igen is, Rose hibája – sütöttem le szemeimet, s pillantásom ujján lévő gyűrűre esett. Még ha papír nélkül is, de jelezte, hogy Bella hozzám tartozik, s nem választhat el tőle senki és semmi. Még a halál sem. Összekulcsolt kezeinkről a pocakjára néztem, ami minden baj okozója. Minden, ami eddig történt az ő hibája volt. Azé a szörnyetegé, aki Bellában növekedett, s ami bennem is lakozik. Ismét elöntött az undor, magam iránt. – Nem lett volna szabad orvosi felügyelet nélkül vért innod – néztem fel rá keményen.

- Én ittam meg, nem ő. Mondhattam volna azt is, hogy nem. De én nem így tettem – halkult el hangja mondandója végére, majd szabad kezét felemelve megsimogatta arcomat. – De jól vagyok, és ez a lényeg, nem? – suttogta.

- De mi van, ha… - akartam mondani, hogy a magzat megerősödik vele együtt, s még rosszabbra fordul a helyzet. Nem hagyta, hogy kiejtsem a szavakat, ujját finoman rárakta ajkaimra, megbénítva ezzel. Olyan régen éreztem már szájának puhaságát, ahogy az enyémhez ér, s most összekulcsolt kezeinktől hirtelen elindult testemben a forróság, felkúszott egészen az arcomig képzeletem izgató képeitől.

Bella megnyalta ajkait, szemeiben már nem csak a könnyek csillogtak, ahogy felém hajolt, majd megcsókolt. Mély sóhaj tört fel belőlem, testem minden apró porcikája bizsergett az érzéstől. Szerelmem pedig nem kímélt, nyakam köré fonta karjait, s felém fordulva egyre hevesebben csókolt.

- Bella… Bella… - ejtettem ki nehezen nevét, amikor nedves ajkai már a nyakamon cikáztak.

- Nem tehetek róla… - mondta szaggatottan. – A hormonok… kívánlak – pirult el zavarában, mikor rám nézett, s ajkait rányomta az enyémre.

- Kedvesem… - szólaltam meg ismét. – Nem akarom, hogy… bajod legyen… most…

- Nem lesz – suttogta. – Teljesen jól vagyunk, mindketten – mosolygott.

- Akkor sem kellene… - próbáltam meg ismét elhárítani, de újabb csókja belém fojtotta a szót. Az érzések, a vágy olyan tűzzel lobbantak fel bennem, hogy majdhogynem teljesen elnyomták vámpír énem. A szerelmes, aggódó férfi vetekedett józan eszem apró kis szikrájával. Tudtam, hogy meg kellene állítanom Bellát, tudtam, hogy csak még inkább veszélyeztetem az életét. De azt is tudtam, hogy talán ezek lesznek az utolsó, kettesben eltöltött perceink. Megadjam neki azt, amit kíván?

Se Rose, se Jacob, senki nincs itthon. Csak mi vagyunk…

Mindent megadnék neki.

Beletúrt hajamba, s közelebb húzta arcomat az övéhez, forró lehelete cirógatta jéghideg bőrömet, amitől remegés futott végig testemen, hogy aztán egy pontban összpontosuljon. Kezem bátortalanul indult meg Bella arcáról, hogy végigsimogassam testét. Féltem, egy apró mozdulat is elegendő, hogy ebben az állapotában összetörjem, mint egy porcelánbabát. De ő ennél jóval bátrabban ragadta meg kezem, s irányította keblére.

Gyöngéden masszíroztam, miközben csókokkal hintettem nyakvonalát, meg-megállva, s mélyen magamba szívva csodálatos illatát. Már annyira a részemmé vált, hogy megtanultam uralkodni sötét énemen. Bella ujjai az ingem gombjain matattak, majd egyre lejjebb haladva elérte a nadrágom övét. Nem kellett sok, hogy minden gondolat kiszálljon fejemből, s érezzem a kínzó lüktetést, amit Bella váltott ki belőlem.

Tüdőmben akadt a levegő, mintha csak először tennénk meg. A szemeimbe nézett, miközben lassan megszabadított az övtől is, aztán a gombbal se sokat szórakozott. Egy kis helyezkedés után félretolta a szoknyáját, s lábát átlendítve másik oldalamra elhelyezkedett ölemben. Háttal nekem. Lehunytam szemeimet, miközben végigsimítottam combjait. Kezeim felcsúsztak oldalán – elkerülve pocakját -, kebleire, miközben csókokkal hintettem be nyakát. Jobb tenyeremet visszavezettem öléhez, hangos nyögéseket kicsalva belőle. Aztán már csak forróságot éreztem, ami körbeölelt, simogatott, és a mennyekbe repített mindkettőnket.

Pihegve borult a mellkasomra, s arcát oldalra fordítva, s nyakamba fúrva nyugtatta le légzését. Ujjai a hajammal játszadoztak, amikor meghallottam őt.

Én tényleg szeretlek titeket, de nem lehetne ezt abbahagyni?