17. fejezet - Felhőtlen boldogság

Persze a játék folytatódik! :) Várom a szebbnél, szebb és értelmesebb kritikáitokat! :)) Ó és a fejezet enyhén súrolja a 18-as karikát... Csak enyhén, de tényleg. :D

Két óra telt el, hogy elaludt hideg karjaim közt, ami némi aggódással töltött el egészségét illetően, mégsem tudtam felébreszteni őt. Csak néztem enyhén pirospozsgás, szív alakú arcát, s hallgattam egyenletes, nyugodt szuszogását. Egyszerűen hihetetlennek tűntek az elmúlt órák, az, hogy mi történt kettőnk közt. Nem hittem, hogy van ekkora önuralmam, amit már régóta lehetetlennek tartottam. Belláért azonban bármire képes vagyok… Fejemben újra s újra leperegtek előttem az izgató képsorok, érintéseit még mindig éreztem a testemen, ahogy forró bőre végigsimogatja minden porcikám.

Tudtam, hogy hibát követtem el, mert engedtem vágyaim csábításának, s csak bűneim hosszú lajstromát növeltem vele. Lelkiismeret-furdalás tört rám, amiért ilyen önző voltam, s hajtottam magam az élvezetek mélységébe. Nem törődtem azzal, mi lesz Bellával később… Mi történik majd ezután. Mert nem így kellett volna megtörténnie, vagy inkább nem velem. Bármennyire is fájt, tudtam, én mégsem nyújthatok neki akkora élvezetet, mint… Még magamban sem fejeztem be a mondatot. A lelkemet kis időre enyhítő szorítás most ismételten visszatért, hogy kifacsarja boldogságom kevéske cseppjeit is.

Mindezek ellenére, mégis éreztem azt a megmagyarázhatatlan, földöntúli lebegést, ami ha csak néhány percre, de azóta is a fellegekbe repített. Mintha végtelen szerelmem Bella iránt egy magasabb, felsőbb síkra lépett volna, minden egyebet miniatűr semmiségekként ábrázolva a nagyvilágban. Ha csak is azokra az érzelmekre gondoltam, amik átjárták lelkemet és testemet együttlétünk alatt, akkor még a lelkiismeret-furdalás is elenyészett csekélységnek hatott.

A lemezlejátszón már rég lefutott a tű, de nekem még mindig füleimben csengtek a mű dallamai. Mert még ez is Bellát juttatta eszembe, ahogy itt fekszik karjaimban, egy angyalra hasonlító szépség. A szépség és a szörnyeteg…

Apró mocorgás, Bella jobb karja felcsúszott mellkasomon. Szemei rebbenve nyíltak fel, hogy aztán rám emelje álmosságtól csillogó tekintetét.

- Szia! – lehelte.

- Szia! – mosolyogtam rá lágyan, mire megsimította arcomat.

- Miért nem keltettél fel? – kérdezte enyhe szemrehányó éllel, miközben megdörzsölte szemeit, hogy kiűzze belőlük az álmosság homályát.

- Miért keltettelek volna? – kérdeztem vissza. – Gyönyörű vagy, amikor alszol – bókoltam. Persze komolyan is gondoltam.

- Mert nem szeretnék elvesztegetni egy percet sem, amit veled tölthetek ma délután – hagyta figyelmen kívül utolsó mondatom, de halvány pír színezte arca nem erről tanúskodott.

- Az életedből vesztegeted az időd rám… Két óra már mit sem számít - ellenkeztem gúnyosan, fájdalmas fintorba rándult arccal.

- Ezen könnyedén segíthetnénk – jegyezte meg Bella is gúnyos hanggal. Felélénkülve fúrta tekintetét aranyszín szemeimbe.

- Nem akarok erről beszélni – utasítottam el haragosan. Butasága azonnali, újbóli dühöt gerjesztett bennem ötlete iránt. Nem tudtam felfogni, hogy juthat egyáltalán ilyesmi az eszébe. Hallatlan és lehetetlen is! Nem fogom engedni soha! Azt nem… Nem akarom, hogy elveszítse a lelkét. Mert azok ellenére, hogy érzem a lelkemet facsaró érzelmeket, hiszem – még ha magamnak sem tudom teljes mértékig megmagyarázni -, hogy átváltozásomkor elvesztettem azt. Csak egy mélységes űrként maradt nem dobbanó szívem helyén, hogy valami kitöltse mellkasomat. Ha lenne lelkem, akkor miért büntetne Isten ennyiszer? S miért lenne a feneketlen lyuk sötét szemeim bizonyítéka? Azt, hogy mi is vagyok valójában.

- Egyszer pedig úgyis eljön az ideje. Talán éppen most – mondta határozottan, s mikor felnézett szemeimbe elcsuklott a hangja. – Mondd meg! – parancsolt rám hirtelen. – Mondd meg… - lehelte aztán kérlelően. Megdöbbenve néztem rá. Nem értettem, mit akar megtudni heves kitörésével.

- Mit, kedvesem? – simítottam meg arcát gyöngéden. Nem tudtam elnézni gyötrő szemeiből, fogva tartott, mint leláncolt foglyát a sötét börtön. Dühöm egy szemvillanással elpárolgott.

- Mondd meg, miért nem akarod? – nyögte ki keserves hangsúllyal. Próbálta leplezni fájdalmát, s csak néha bukkant elő megzabolázott vonásai mögül. – Miért nem akarod, hogy örökké veled legyek? – suttogta, szemeit könnyfátyol lepte el.

Mélyet sóhajtottam, orromon keresztül egész testemben szétterjedt édeskés illata. – Buta Bella… - mondtam kedveskedve, majd tüzes csókot nyomtam ajkaira. – Mindennél jobban szeretném, ha örökre a közelemben tudhatnálak – mondtam komolyan. – De tudom, hogy ez nem lehetséges, tudom, hogy nem várhatom el ezt tőled. – Ajkaira raktam mutatóujjam, mikor levegőt vett, hogy szavamba vágjon. – Nem akarom, hogy pusztán önzőségem mérhetetlen késztetésétől… olyan légy… mint én… - fejeztem be szaggatottan. Reméltem, hogy Bella nem érti félre ismét, mit is szerettem volna ezzel mondani.

- Az ellenkezője soha nem fog megtörténni – jelentette ki tisztán. – Soha, de soha! – nyomatékosította. – Ha nem vagy velem… - csuklott el újból a hangja -… akkor nincs miért élnem – halt el aztán a mondat végére.

- Ezt meg sem akarom hallani, Bella! – fogtam két tenyerem közé az arcát. – Ha velem történne valami, akármi, neked tovább kell élned a saját életed. Mintha én nem is lettem volna! – mondtam hevesen. – Ígérd meg! – követeltem kétségbeesetten a választ. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy Bellának akár csak egy hajszála is meggörbüljön. Az én, vagy akár a saját – tudatos vagy tudattalan - hibájából. Nem, ezt nem tudom elképzelni sem.

- Ezt nem ígérhetem meg neked, Edward! – sütötte le szemeit. – Mi volna jobb, ha naphosszat csak bámulnék magam elé, mint egy meghasadt szívű ember, vagy ha már nem éreznék semmiféle fájdalmat? – kérdezte csöndesen. – Mert ez történne velem… Meghasadna a szívem a hiányodban.

Önkéntelenül is belegondoltam a helyzetbe, s megborzongtam. Ha Bella… távozna e világról, én is megtalálnám a módját, hogy kövessem őt. Miért akarnék élni, ha ő már nincs e világon? Ha nem tudnám, hogy mással boldogan él valahol messze tőlem? Itt azonban volt egy apró problémám. Hova is követhetném, és hogyan, ha Isten még azelőtt kitaszítana a menny kapujából, hogy a közelébe lépnék?

- A szeretteid segítenének, hogy túléld és folytasd az emberi életed. Ahogy kellett volna, ha én nem avatkozom közbe… - Többes számban beszéltem, én mégis csak egy személyre tudtam gondolni. Egy pillanatra összeszorítottam fogaimat.

- Miért, Edward? Miért kéred tőlem, hogy megígérjem a lehetetlent? – Nem eresztette szemeivel tekintetemet, akaratlanul is elmerültem a barna mélységben. – Amikor a megoldás sokkalta egyszerűbb.

- Nem, nem egyszerűbb. Hát nem érted? – sóhajtottam elkínzottan. – Nem hagyhatom, hogy elveszítsd a lelked, ahogy én… - suttogtam meggyötörten, mégis dühösen. Dühös voltam magamra, amiért gyönge voltam annak idején. Amiért nem volt erőm itt hagyni ezt az esős kisvárost, s hagyni, hogy minden menjen a maga kerékvágásában. De én akaratosan letértem a nekem kijelölt útról, mindent felborítottam magam körül. Leginkább egy ember életét. És most bűnhődöm, vezeklem ezért.

- Erről van szó? A lelkemről? – kérdezte meghökkenten.

- Részben – feleltem semlegesen.

- Miről még? – kérte a választ idegesen.

- A szövetségről, Bella – böktem ki összeszorított fogaimon keresztül. Sokkalta összetettebb volt a „Miért nem?” kérdésére a válasz. Hogy is tehetnék ilyet vele? Elveszem a lelkét, és még attól az embertől is elszakítom, aki a legjobban szereti? Ha már szomjúságomtól vezérelve egy szörnyeteggé válok, emberi énem minden vonását meg akarom őrizni. Ez pedig nem egy olyan tett lenne, ami ezt eredményezné.

- Hogy jön az a nyomorult szövetség hozzám? – fakadt ki kétségbeesetten. Szólásra nyitottam számat, de Bella nem hagyta, hogy megszólaljak. – Nem értem… - ráncolta finoman homlokát. – Az nem… Nem számítana annak – motyogta fájdalmasan, s én nem tudtam, mire is gondolhat. Úgy szerettem volna most csak egyszer a fejébe látni. De nem bírtam… Csak a sötétség maradt, a bizonytalan hallgatás, vonásainak érzelmes könyve. - És miért veszteném el a lelkem? – folytatta. - Az örök, elpusztíthatatlan, halhatatlan része az embernek.

- Nem mindenki hiszi teljes egészében így. Mások úgy gondolják, hogy a test elmúlásával a lélek elhagyja ezt a világot – feleltem kicsit lenyugodva. Nem tölthettem ki rajta a dühömet, pont rajta. Hogy is merészelhetek ilyet?

- De tovább él szellemként – fejezte be Bella teljes meggyőződéssel, s nem tudtam eldönteni, hogy tényleg hisz is ebben – ami nem lenne meglepő tekintve Black nevelőcsaládját -, vagy csak így akar engem meggyőzni erről. Úgy tett, mintha az előbb nem is gondolkozott volna el valamin, míg engem fojtogatott annak megismerésének a vágya.

- Honnan tudhatnád, Bella? – kérdeztem hitetlenül. Még én magam sem voltam biztos benne, csak abban, hogy én nem a miatt veszítettem el a lelkemet.

Bella elmosolyodott. – Hiszem, hogy a lélek, az értelem igenis örökké él. Hiszem, hogy egy olyan jóságos, ragyogó ember, mint te, nem veszíthette el a lelkét… - ujjbegyeivel folyamatosan simogatta arcomat, apró tüzesen szikrázó pontokat idézve elő bőröm alatt. Egy másodpercre csupán, de elhomályosult elmém vitatkozó, ellentmondó énje.

- Nem? – kérdeztem vissza mérgesen, undorodva magamtól. - Embereket öltem, Bella! Elfelejtetted már? – fordítottam el fejemet, mert nem tudtam a szemeibe nézni. Olyan naivan, szerelmesen csillogtak rám, hogy képtelen voltam elviselni. Hogy bír rám így nézni, tudatában annak, miket is követtem el?

- Bűnösöket öltél! Nem ártatlanokat – érvelt hevesen, miközben gyöngéden visszafordította fejemet. Följebb tornázta magát, fejünk így egy vonalba került.

- Attól még én is bűnös vagyok, egy kárhozott vámpír… Akinek soha nem adatik meg Isten megbocsátása – mondtam csöndesen.

- Isten mindenkinek megbocsát, aki megbánja bűneit – suttogta ajkaimhoz közel. Lehelete cirógatta számat, s én egy pillanatra elkalandoztam emlékeimben.

- Még egy szörnyetegnek is, amilyen én vagyok? – fintorogtam, és lehunytam szemeimet.

- Nem vagy szörnyeteg! Te vagy a legjobb dolog az életemben… - súgta szenvedélyesen, hüvelykujjával végigsimította alsó ajkamat, majd gyöngéden rányomta száját az enyémre.

Nem tudtam tovább ellenkezni, amint megéreztem puha ajkait, elvesztem. Gyötrő gondolataimat elnyomta a számon összpontosuló bizsergető érzés, ami lassacskán, de szétterjedt egész testemben.

Szelíden toltam el Bellát. – Nem volt elég mára? – suttogtam zihálva az előbbi csók után.

- Belőled sosem elég – mondta halkan kuncogva, aztán lágyan ismét megcsókolt, én pedig hagytam, hogy elmerüljek édes kínzásában.

Alkonyodott, a lemenő nap sugarai áthatolva a felhőfoszlányokon beszűrődtek a hatalmas ablakokon keresztül, hogy narancssárgás homályba színezzék a szoba fehér falait. A kinti tájba révedve hallgattam Bella egyenletes légzését. Fogai vacogva koccantak össze.

- Fel kellene kelnünk, és venned kéne egy jó, forró fürdőt – mondtam Bellának lágyan, aki szorosan mellettem feküdt. Annak ellenére, hogy már lassan az ő teste is jéghideg volt miattam, nem tudtam magam mellől egy hüvelyknyit sem eltolni. Ráadásul az sem akartam, hogy későn érjen haza, hisz így is csak remélni tudtam, Ephraim nem szerez tudomást a ma történtekről. Halvány remény volt ez, de erőteljesen élt bennem. Hogy lenne nekünk akkora szerencsénk…? Magamban felhorkantam.

Nem tudtam, mi lenne, ha kiderülne, de semmi jóra nem számítottam.

- Nincs kedvem – motyogta Bella megborzongva.

- Tudom. Nem mintha, nekem lenne… - kuncogtam, miközben Bella haját simogattam. Kezem el-elkalandozott lejjebb testén. – De nem szeretném, ha megfáznál. Így is vacogsz – jelentettem ki, majd finoman, mégis határozottan lefejtettem engem ölelő karját, s kicsusszantam a takaró alól az ágy szélére.

- Ugye… nem akarsz felöltözni? – hallottam meg halk hangját a hátam mögül. Hátrapislantottam, ő pedig azonnal lesütötte szemeit. Szív alakú arcán két vörös rózsa jelent meg.

- Hát így nem maradhatok – nevettem.

- Nem is kell, majd fürdés után felöltözöl – mögém térdelt, s hátulról átkarolva beborította mindkettőnk testét a takaróval. Lágyan belecsókolt a nyakamba, én pedig egy pillanatra lehunytam szemeimet.

- Túlbecsülsz… az önuralmam… - nyögtem ki szaggatottan.

- Semmiképpen sem – ellenkezett, miközben egyik lábát átvetette másik oldalamra, és beleült ölembe. Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, Bella mosolyogva csókolt meg.

A karjaimba kapva felálltam, s az ajtó fele indultam - Bella körülfonta testünket a takaróval. Így mentünk az emeleten lévő fürdőszobába. A helyiségben aztán leraktam Bellát, aki a kádhoz lépve megengedte annak csapjait. Egy kis hideget a forró mellé, ujjaival folyamatosan nézte a fürdővíz hőfokát, de egy másodpercre sem szakadt el tőlem. A takaróval mindvégig magához láncolt, ami nem kis önuralmat igényelt tőlem. Háta, s feneke minden percben hozzám dörgölőzött…

Mikor úgy gondolta megfelelő a csapok beállítottsága, egy fordulatot tett, így újból szembe került velem. Kezeit körém fonta, s megszűntette közöttünk a távolságot.

- Nos… úgy látom, még nagyon jól bírod. Talán túl jól is… - az utolsó mondatot, szinte hangtalanul ejtette ki. Ferde pillantást vetettem rá, de inkább szó nélkül hagytam. Tudtam, hogy miért így mondta.

- Muszáj, kikészítesz a mai nap – jelent meg arcomon félmosoly. – Minden értelemben. - Bella csilingelően felkacagott.

- Szomjas vagy? – kérdezte meg hirtelen. Megdöbbenve néztem rá.

- Nem igazán – feleltem. Bella arcán halvány csalódottság, s némi megkönnyebbülés is átsuhant.

– Zárjuk el a csapokat – tereltem beszélgetésünket. A kádhoz lépkedtünk, így ketten, majd Bella előrehajolva elzárta a két csapot. Odanyújtottam neki a polcról levett fürdősót, s amíg ő beleöntött a vízbe egy kisebb adagot, én próbáltam visszafojtani feltörni készülő nyögésemet ebben a helyzetben.

- Gyere… - Bella lerántotta rólunk a takarót, és leengedte a padlóra. Válla felett pillantott fel szemeimbe, majd beszállt a kádba, háta mögé mutatva várt rám. Nagyot nyeltem, aztán teljesítettem „kérését”.

Hátradőltem a kádban, két kezeimet feltettem annak peremére, Bella pedig a mellkasomhoz simult. Mélyet szippantottam a helyiség édeskés gőzéből, jobb kezem önkéntelenül indult meg, hogy a vízben cirógassam Bella karját.

Időközben feloldódott a fürdősó, éreztem rózsás illatát. A forró vízzel locsolva Bellát, gyöngéden végigsimogattam minden porcikáját. Mintha ezekkel a mozdulatokkal szimbolikusan le akartam volna mosni róla azt a szennyet, amivel én magam mocskoltam be ártatlan, naiv lelkét.

- Ha megfázol, többet ilyen marhaságot nem teszünk - suttogtam fülébe.

- Nem fogok – ígérte. – A tested most nem olyan jéghideg – mondta.

- Előbb hűtöm le a vizet, mint, hogy melegedne a testem – feleltem.

- Nem baj, majd engedünk még hozzá forró vizet.

Halkan kuncogtam. – Rendben – sóhajtottam, miközben tenyerem el-elkalandozott karjáról. A puha halmok cirógatásáról egyre lejjebb haladtam, lapos hasát simogattam a vízben. Elégedetten hallgattam sóhajait, néha megnyalta ajkait, miközben bal kezével combomon támaszkodott.

Mellkasa egyenetlenül emelkedett immár, szívverésének üteme az egekbe szökött. Olyan jó volt hallgatni, hogy kezem öntudatlanul járta be a már megtett útját, oda és vissza. Bella testén libabőr futott végig, ami ráébresztett a víz hőmérsékletére. Igaz, nem éreztem, de Bella nagyon is.

Óvatosan felemelkedtem ülő helyzetbe Bellával együtt, de a csapot így sem értem el. Bella halkan felnyögött.

- Engedj forró vizet – kértem a fülébe súgva.

- Ah, csak ennyi? – rebbentette fel szempilláit, majd előrenyúlva először meg akarta engedni a vizet, aztán a vízben matatott valami után. Kihúzta a dugót, s várt egy kicsit.

- Mit csinálsz? – kérdeztem értetlenül.

- Csak kiengedek vizet – felelte, mintha csak a legostobább kérdést tettem volna fel.

- De miért?

- Mert így folyathatom a forró vizet… És nem telik meg olyan gyorsan újból – válaszolt nemes egyszerűséggel.

- Rendben – motyogtam, figyelve ténykedését.

Miután úgy a fele kád vizet leengedte – még így is eléggé tele volt, tekintve, hogy nagy a kád -, megnyitotta a forró csapot, majd visszadőlt a mellkasomra. Lábát elirányította a forró vízsugár útjából, először csak oldalra, aztán utána inkább felhúzta őket.

- Nem akarod…? – hallottam meg a suttogást, s kezével már vezette is az enyémet. Azonnal megértettem még a félmondatból is, hogy mit is szeretne. Én pedig nem haboztam neki megadni…

Tenyeremmel ismét végigjártam a már megismert kis szakaszt testén, aminek hatására újból hallhattam az egyre gyorsuló tam-tamot verő szívdobbanásait. Merészebb és bátrabb lettem, nem fenyegetett az, hogy lezuhanok a szakadék széléről, így kezem továbbvándorolt bőrén, le a számomra csak langyos vízbe.

Ahogy haladtam lejjebb, Bella úgy nyitotta szét térdeit, s kínálkozott fel hideg érintésemnek. Lábai már a kádnak támaszkodtak, csípőjével mozdulatokat írt le, próbálta ágyékát minden milliméterrel tenyeremnek nyomni. Apró csókokat nyomtam feje búbjára, majd a vízből kikandikáló vállára, míg ujjaimmal addig finoman kényeztettem őt. Először csak sóhajokkal jelezte élvezetét, amik pillanatról-pillanatra erősödtek kéjes nyögésekké. Fejét hátravetve szorította a kád peremét, szemeit erősen lehunyta, míg szájai szétnyíltak. Légzése egy levegővétel után elállt, mint aki nagyon összpontosít egyetlen egy érzésre, vagy pontra a testén…

A szörnyeteget visszatartottam, de egy pontomat nem tudtam szabályozni mintegy válaszként Bella nyögéseire, s hozzám dörgölőző testére. Kínzón, már-már fájón lüktetett, s csak nehezen sikerült elfordítanom róla figyelmemet. Bella összeszorította fogait, úgy szívta be tüdejébe az éltető oxigént, és én egy másodpercre megijedtem fájdalmas sziszegésén. Akaratlanul is megálltak ujjaim, hogy leolvashassam arcáról, mit tettem ismét.

Bella remegő ajkakkal nyitotta fel csokoládébarna szemeit, s felém fordítva fejét kérdőn rám emelte tekintetét.

- Mi… Miért… hagytad abba? – nyögte ki elkínzott vonásokkal. – Túl… Túlságosan átmentem a határon? – suttogta elcsukló hanggal.

- Nem, én csak… - próbáltam meg elmagyarázni, mit is érzek pontosan, miért álltam meg, hogy eljusson a gyönyör kapujáig. De nem bírtam kibökni semmi értelmes választ. Ezért csak előbbi tevékenységem ismételi elindításával jeleztem másodpercnyi elbizonytalanodásom elpárolgását.

Bella feleletként csókra nyújtotta ajkait, én pedig meg is adtam neki, amire vágyott. Csókunk után lehunyva tartotta szemeit, újból hallhattam légzésének egyeletlen, szaggatott ütemét. Aztán teste kisebb ívbe feszült, míg száját egy erőteljes, gyönyörrel teli sikoly hagyta el.

Zihálva ernyedt el, hogy ismét hideg mellkasomhoz simuljon. A kád ez idő alatt lassan megtelt, a víz már a perem szintjét súrolta.

- El kellene zárni a csapot – súgtam Bellának, aki még mindig rajtam pihegett.

- Ha nagyon muszáj… - emelkedett meg, aminek következtében egy kisebb adag víz a fürdőszoba padlójára loccsant. Vele együtt dőltem előre én is, s hátulról átkaroltam testét. Míg a csap elzárásával kínlódott, egyik kezemmel kisimítottam a nyakához tapadt vizes tincseket, majd megcsókoltam selymes bőrét. Bella keze abban a pillanatban lelassult, le-leesett keze a csapról, ami még mindig ontotta magából a vizet. Kicsit előrecsúsztam vele, s előrenyúlva elfordítottam a csapot.

- Ez nem ért – jegyezte meg játékosan.

- Tudom – vigyorogtam rá. Felálltunk, aztán kiszálltam a kádból és kisegítettem Bellát is. Még jó, hogy előre tudtam, biztos meg fog csúszni. És igazam lett, ha nem kapom el, akkor a feje vagy a padlón, vagy a kád peremében koppant volna. Még belegondolni is szörnyű volt…

- Um, köszönöm – sütötte le szemeit elpirulva.

- Már megszoktam, hogy téged még magadtól is meg kell, hogy védjelek – mondtam komolyan, de közben félmosolyra húzódott szám. Bella felnézett rám, és elhúzta száját.

- Ilyen az én formám – mondta aztán. Vigyorogva a szekrényhez léptem, s kiszedtem belőle két, hófehér törülközőt. Az egyiket derekam köré csavartam, míg a másikkal beborítottam Bella testét, és dörgölni kezdtem őt.

- Nem fázol? – kérdeztem ma már sokadjára.

- Nem, sőt… - simította tenyereit derekamra, a törülköző széléhez. Fejcsóválva szárogattam, s miután úgy ahogy készen lettünk, átmentünk a szobámba. Valamiért – nem is tudom, honnan vehette az ötletet - Alice a szekrényemben fenn tartott egy kisebb polcot Bellának. Most csak annyi volt a dolgom, hogy odavezessem Bellát a szekrényhez, s kitárjam előtte.

- Válassz magadnak egy ruhát – mondtam, miközben én is kiszedtem magamnak egy sötétszürke, szövetnadrágot és egy fekete inget.

- Ez… Ez ugye Alice volt? – kérdezte egy sóhaj kíséretében.

- Igen – feleltem. – Tudod, milyen.

- Tudom.

Zsebre dugott kezekkel figyeltem Bellát, aki a szekrény két ajtaját fogva, egyik lábára támaszkodva hezitált a ruhadarabok között, hogy melyiket is válassza. Végül a szokásos harisnya, szoknya és egy blúz felállásnál döntött. A harisnyát kivéve mindkét ruhanemű világoskék volt, a kedvenc színem.

- Nos, Alice gondoskodott esetleg… öhm… - pirult el, és én tudtam, mire gondolhat.

- Nyisd ki a bal oldalon a harmadik fiókot – utaltam a kis fiókos szekrényre. Bella nekem háttal kihúzta – hallottam a fa súrlódását –, és kivett belőle valamit, amit én nem láthattam. Nem fordult meg, így én tettem ezt.

- Öltözhetsz – szóltam neki. Hallottam a nehéz, vizes törülköző esését, ahogy halk puffanással eléri a padlószőnyeg anyagát. Egy kis neszezés Bella részéről, majd léptek egyenletes súrlódása, ahogy felém közelített. Hátulról hozzám simult, majd előrecsúsztatta kezeit a hasamra, s az ingen keresztül apró mozdulatokkal, de így is kényeztetett. Egyszerűen csak az érintésével. – Készen vagy? – kérdeztem rekedtesen.

- Nem egészen – mondta, mire megfordultam. Nagyot nyeltem, mert a látvány rettentően vágykorbácsoló volt, ahogy Bella egy szál alsóneműben, melltartóban állt pár hüvelyknyire előttem. Lassan eltávolodott tőlem, hívogató tekintetét mindvégig belefúrta az enyémbe.

Hátrálva egészen odáig ment, ahol az előbb volt, aztán a földről felszedte a harisnyát, a szoknyát és a blúzt is. Jobb lábát feltette az ágyra, s bebújva a harisnya szárába, érzékien feltekergette lábszárán. Szárazon nyeltem, ahogy szemeimmel végigkövettem. Szinte éreztem bőrének selymes puhaságát…

Bella, hogy ne veszítse el az egyensúlyát - ami már kezdett látszani ingatag testtartásán -, inkább leült, s a lábát átvetve a másikon, úgy görgette fel rá az összefogott harisnyaszárat. Mikor végzett, kezeivel megtámaszkodott hátul, de nem mozdultam. Muszáj erőt vennem magamon, s nem elcsábulni. Bella felhúzta egyik szemöldökét, majd észrevéve önuralmam igencsak erős megnyilvánulását felállt, s a szoknyát kezébe véve felhúzta a ruhadarabot. Miután becipzárazta hátul, végigsimítva testét a blúz után nyúlt. Minden másodperccel engem kínozva, vagy inkább csábítva.

Lassan vette fel azt is, s a gombolás is még lassabban ment. Zsebeimben összeszorítottam ökleimet, mert úgy éreztem, egyszerűen nem bírok ilyen távol maradni tőle. Ha csak az a távolság két méter is. Hogy megérintsem testét, megcsókoljam még szomjúságom oltásánál is milliószor erősebb késztetés volt. Az utolsó gombnál tartott, mikor végzett, csalódottan felnézett rám. A pirosság eluralta egész arcát, szemei azonban megbántottan néztek rám.

Itt szakadt el a cérna, egy pillanat alatt előtte termettem, s szenvedélyesen megcsókoltam. Éreztetni akartam vele, mennyire nehezemre esett, hogy ne tegyem meg ezt már akkor, amikor fehérneműben állt előttem. Nem hagyhattam, hogy ezt higgye, hogy egyáltalán nem hatott rám. Bella karjait nyakam köré fonta, testét az enyémhez préselte.

Mikor elváltak ajkaink csak ennyit mondott. – Ah… - Én pedig vigyorogva puszilgattam nedves száját.

- Ezt előbb is megtehetted volna – közölte megrovóan.

- Sajnálom, muszáj elindulnunk. Ha pedig még ez előtt megteszem, ma nem mentél volna sehova sem mellőlem – súgtam hevesen. Bella felnyögött.

- A fene azt a nagy önuralmadat – húzta el száját, mire felnevettem.

- Na gyere. Mennünk kell – Megvártam, míg felhúz egy cipőt és egy kardigánt, majd elindultunk a földszintre. Onnan a hátsó ajtóhoz vettük az irányt, ki az immár sötétségbe borult erdőbe.

A folyóig nem szóltunk semmit sem, csak egymásba karolva menetültünk, csókokat váltva, simogatva a másikat. A folyó előtt szokásomhoz híven megálltam, majd Bellát a karjaimba kapva egy mosollyal ajkaimon átugrottam a másik partra.

- Úgy szeretem ezt – szólalt meg, miután leraktam.

- Mit, kedvesem? – tudakoltam.

- Mindent, ami veled kapcsolatos – mondta egyszerűen.

- Szeretlek – feleltem boldogan egy csókot nyomva szájára, hogy aztán valaki - vagy inkább valami – elrontsa ezt a felhőtlen boldogságot. Mert az sosem tart örökké… Ezt már megtanultam.

16. fejezet - Amikor a vágy győzedelmeskedik az ész felett

Figyelem Kedves Olvasóim! :)

Először is tudom, hogy ennek ellenére elfogjátok olvasni, de azért kiírom. A fejezet 18-as korhatárú, tehát mindenki úgy olvassa! Én szóltam. ;) Másodszor szeretnélek titeket egy kis kritika írásra ösztönözni, mert még ha csak a rendszeres olvasóimat nézem, fele emberke sem ír nekem megjegyzést. TEHÁT! Aki a mostani fejezettől a legértelmesebb, legösszetettebb kritikát írja, s nem csak annyit, hogy mikor jön a következő fejezet, nos ő a folytatást egy nappal azelőtt elolvashatja, mielőtt még felraknám a blogra. Természetesen az az emberke, aki ebben részesül nem adhatja ki senkinek sem a fejezet tartalmát. Nem tudom ellenőrizni, de megbízom bennetek! Amíg ennek az ellenkezőjét meg nem tapasztalom. Határidő a kritikák/megjegyzések írására pedig a következő fejezet. Amíg ki nem írom, mikor jelenik meg. :)

Remélem ösztönzőleg hat majd rátok ez a kis hm... játékféleség. A kritikaírót én fogom kiválasztani, s egy mail címet fogok tőle majd kérni. :) Jó olvasást, és köszönöm szépen az eddigi 49 rendszeres olvasómat, s azokat is, akik a háttérben olvasgatják a történetemet! :) Puszi Mindenkinek!

~~~~~~~~~~~

- Tudod… a tűz meg is égethet… - figyelmeztettem behunyt szemekkel.

- Még csak… nyaldosnak a lángok… - ejtette ki nehezen a szavakat, s éreztem, hogy hátrafordulva ajkait az enyémhez érinti. Bal kezem átfonta derekát, míg jobbommal végigsimítottam combját. Felgyűrtem szoknyája szélét, de az sem érdekelt, csak haladtam tovább a puha halmokon át egészen tarkójáig. Orrom eltelítődött édes illatával, a bennem lévő szörnyeteg ketrece vasait feszegette.

Gyöngéden becézgettem száját, egyre többet engedve meg magamnak, s neki is. Bár így, ebben a testhelyzetben – félig hátrafordulva, nem igen tudott szabadon mozogni. Ez volt benne a jó. Csak pici fordulatokkal próbálta minél közelebb préselni testét az enyémhez. Jobb tenyeremmel irányítottam őt, hogy még véletlenül se tegyen meggondolatlanságot, s fogaim a lehető legtávolabb maradjanak bőrétől. Egy apró, szerencsétlen mozzanat, s megtörténhet a baj.

Ez pedig észhez térített. Mit is csinálok? Mit engedek meg magamnak az ő élete árán? Finoman, de határozottan eltoltam magamtól, már nem is figyeltem a bennem tomboló szörnyeteg vad zsörtölődésére, vágyainak felkorbácsoló ösztöneire. Bella velem együtt zihált, lehunyt szemekkel próbálta meg helyreállítani légzését. Én pedig csak vonásait fürkésztem minden figyelmemmel, ajkai megremegését, szempillái rebbenését, ahogyan kábulattól ködös tekintetét rám emeli.

- Bella, kérlek… Túl nagyra becsülöd az önuralmam – suttogtam erőtlenül.

- Mikor is… van az az esküvő? – hagyta figyelmen kívül előbbi mondatomat.

- Két hét – adtam meg a választ arra gondolva, mit forgat a fejében. Mélyeket lélegeztem, egyenletesen próbáltam meg tüdőmbe juttatni az oxigént, hogy tiszta fejjel gondolkodhassak.

- Kérlek, maradj… - lehelte, miközben keze végigsimította combomat. Hosszan fújtam ki a beszívott levegőt.

- Hogy ilyen helyzetben lehessünk ismét? – kérdeztem kicsit gunyorosan, hogy leplezzem ijedségem és dühömet. Miért nehezíti meg ennyire a dolgomat? Nem hiszi, hogy így is kínszenvedés számomra, hogy nem tudok mindent megadni neki, amit megérdemelne? Amiről úgy gondolom, joga van hozzá… Csak nem tőlem.

- Akár – harapta be alsó ajkát. Le kellett higgadnom, s erre pont jó volt a spagetti elkészülésének ideje. Egy ügyes mozdulattal lecsusszantam a padról Bella mögött, idejében elkapva őt, nehogy a padlón kössön ki. Egy sikkantás kíséretében morgolódva nyerte vissza egyensúlyát.

- Igazán szólhatnál… ha ilyen hirtelen mozdulatokat teszel - dorgált meg.

- Ne haragudj, majd máskor figyelmeztetlek – forgattam meg szemeimet. – Gyere, kész a spagetti – mentem a konyhába, s felszolgáltam az ételt a pultra. Bella komótosan lépkedett oda, majd leült ugyanoda, ahol előtte is helyet foglalt. A pultra támaszkodva figyeltem őt, ahogy a villát és a kanalat kezébe véve feltekergeti a hosszú tésztát. Egy pillantást vetett rám, mintha kissé nem bízna főző tehetségemben, ennek ellenére piros ajkaihoz emelte, majd bátran bekapta a falatot.

Lélegzetvisszafojtva vártam, mit is fog hozzá szólni. Ha azt vesszük, ő volt az én alanyom, aki kipróbálja első igazi – de leginkább emberi főztömet.

- Na, hogy ízlik? – tudakoltam kíváncsian. Bella elmosolyodott, miután lenyelte a falatot.

- Nagyon finom. Hogyan tudsz ilyen jól főzni, amikor… amikor nem is eszel? – kérdezte gyöngéden ráncolva homlokát.

- Eddig nem tudtam, hogy jó, amit csinálok – feleltem félmosolyra húzva számat.

- Pedig egyértelmű lehetett volna. Minden tökéletes, amit csinálsz… - mondta halkan, s egyszeriben igencsak nagy figyelmet fordított arra, hogy minél lassabban tekerje villájára a hosszú spagetti tésztákat.

Kínomban nevettem fel, mire Bella önkéntelenül is felpillantott rám. Hogy lehetnék tökéletes, amikor önző módon csak magamra tudok gondolni? Még az sem számít, hogy veszélybe sodrom őt, csak azért, nekem jobb legyen. Mennyi mindentől vonom meg őt azzal, hogy beléptem életébe? A lelkiismeret-furdalás újult erővel tört felszínre bennem, s fonta körül lelkemet.

- Senki sem tökéletes, Bella – ellenkeztem csöndesen, miközben folyamatosan rajta tartottam szemeimet. Minden apró mozdulatát lestem, s tudtam, hogy ezzel zavarba is hoztam. Halvány pír színezte szív alakú arcát, ami mosolyra késztetett.

Most Bella forgatta meg szemeit, majd miután lenyelte a falatot, megszólalt. – Azok a nők, akikkel találkozol, biztosan nem ezt gondolják – ejtette el a megjegyzést.

- Azt hittem, én tudom mások gondolatait olvasni – jegyeztem meg csúfondárosan. Bella elhúzta száját.

- Ehhez nem kell gondolatolvasónak lenni – felelt tésztáját tekergetve.

- Nem? – húztam fel szemöldököm.

- Nem – mondta határozottan, s a szemeimbe nézett. Szája ütemesen mozgott, miközben a villát és a kanalat lerakta a tányér mellé.

- Elég volt? – kérdeztem meglepetten.

- Igen, köszönöm.

- Alig ettél – róttam meg.

 - Bőven elég volt. Különben sem tudok úgy enni, hogy közben nézel – pirult el.

-
 Sajnálom – feleltem azonnal, s felegyenesedtem.

- Semmi baj. Öhm… szükségem van pár emberi percre – mondta zavartan felállva.

- Természetesen – bólintottam. – A szobámban leszek. - Bella aprót biccentett, majd a lépcső felé indult a fenti fürdőszobába. Én addig elraktam a maradékot a hűtőbe, hátha Bella később még éhes lesz, majd elmosogattam. Felmentem a szobámba, és megpróbáltam kizárni elmémből a fürdőszobából jövő hangokat, ezért feltettem egy lemezt a lejátszóra.

Hanyatt feküdtem az ágyon, elnyújtózva, lehunyt szemekkel engedtem át magam a zene ritmusának. Kezeimet a tarkóm alatt összefontam, mert ellenállhatatlan késztetést éreztem az iránt, hogy ujjaimmal üssem az ütemet. Amíg Bella nem volt mellettem, volt időm arra, hogy újra elgondolkodhassak tetteimen. Nem akartam fájdalmat okozni neki, semmiképpen sem, de mindent meg is akartam adni számára. Még azt is, ami nekem soha nem lesz lehetséges. Ha dobogna még szívem, már belesajdult volna a sok ellentétes érzésbe és kívánságba, amivel elhalmozom egyben testemet, elmémet.

Úgy éreztem, testem megadva magát ellentétes érzékeinek, szétszakadva próbálja teljesíteni vágyaimat. Olyan egyszerű lett volna, ha hagyom Bellának, tegyen, amit csak akar, s nem kellene folyton leállítanom, ha önuralmam fogytán van. Egyszerű és tökéletes lenne, ezért nem adatott meg nekem. Azóta is vezeklem, bűneim hosszas listája nem törlődik ki semmivel sem. Isten büntet, hogy a nevében szolgáltattam igazságot. Mostanra a fájdalmasan megtapasztalt szerelem már nem volt új érzés, folyamatosan körbevette lelkemet, s nem ereszti soha többé. Szeretem őt, mégsem tudom elengedni. Most nem… Önzőségem még halhatatlanságomnál is végtelenebb volt.

Önkéntelenül vettem mély levegőt, orromban még ott lapult az édeskés aroma, amely megőrjített. Gondolataimat pedig mindig visszaterelte hozzá, de leginkább a biztonságához. Halk léptek társultak a zene ritmusához, az ajtó nyikordulva nyílt ki, hogy aztán ismét halljam a kilincs kattogását becsukódásánál. Nem néztem fel, csak elképzeltem őt, ahogyan lassan felém közeledik. Nagyot nyeltem.

- Mit hallgatsz? – kérdezte a csöndes zongoramű mellett.

- Gabriel Fauré – feleltem halványan elmosolyodva, még mindig a dallamokba merülve.

- Gabriel Fauré… - ismételte elgondolkodva, miközben újabb lépéseket tett felém. Kinyitottam szemeimet, s lapos pillantással néztem őt. Szemeim önkéntelenül kalandoztak el egész testén, gyöngéden simogattam pillantásommal, amitől halvány pír jelent meg arcán. – Francia? – tudakolta tekintetét az enyémbe fúrva. Aprót biccentettem. - Gabriel… - ízlelgette a szót tovább. – Mint Isten angyala – mondta csak úgy, szívverése egyre gyorsabb ütemre váltott, mintha csak a zongoraművel együtt váltaná a tempót. Ajkai résnyire elváltak egymástól, s száján át véve, mélyen szívta be tüdejébe a levegőt.

A zongoradarabban egyre magasabb hangokat ütött meg a szerző, Bella akarattal vagy anélkül, de próbálta hozzá igazítani lépéseit. Így lába már súrolta az enyémet.

- Igen… valóban – erősítettem meg. Eddig nem is igazán tudatosult bennem, csak így, hogy Bella hangosan is kimondta. Lassan, óvatosan előrehajolt, majd rátérdelt két combom között az ágyra. Súlya alatt besüllyedt a bútor. Bal kezem azonnal az ágy széléhez vándorolt, hogy a takarót magamra terítve megóvjam őt testem hidegétől.

- Ah – forgatta meg szemeit, s egy mozdulattal lerántotta rólam a takarót, vissza eredeti helyére. Egyik térdét átemelte csípőm mellé, kezeivel addig esetlenül megtámasztotta magát testem mellett. Aztán a másik felemre térdelt, és lovagló ülésben elhelyezkedett ölemben. Halkan felnyögtem, ahogy megéreztem forró bőrét – még a ruhán keresztül is perzselte az enyémet.

- Meg fogsz… fázni – préseltem ki ajkaim közül. Kezeim önkéntelenül simultak Bella térdkalácsaihoz. Szoknyája combja feléig felgyűrődött, s én nem bírtam – vagy inkább nem akartam – megállni, hogy tenyerem ne érintse bőrét, ameddig csak a gyönge anyagocska engedi. Pedig hogyan tartana vissza épp ez a kis szövet?

Magamban felhorkantam. Semmi sem tartana vissza attól, amit meg akarok csinálni. Csak saját, józan énem bírt ekkora erővel, aminek képessége szerencsére már bebizonyosodott. Uralom magamat, a bennem tomboló szörnyeteget. De nehéz, és nem vagyok benne biztos, hogy az idő múlásával ez könnyebb lenne. Ilyenkor mindig felidéztem magamban Carlisle-t, s azt, amit mondott nekem. Különleges számodra… Ezért nem lesz semmi baj… Ez a kísértés tesz erőssé…

Reméltem, hogy valóban így van. Tudtam, hogy ő bízik bennem, jobban, mint én magamban, s egy kicsit ez is erőt adott nekem. Mert nem akartam újból csalódást okozni neki. Se Esmének. Épp elég volt az az időszak, amikor elhagytam őket.

- Akkor itt vagy te… hogy ápolj és meggyógyíts – suttogta Bella, miközben tenyereit rásimította mellkasomra, s lassan arcomhoz hajolt. Kezeim felcsúsztak csípőjére, egyfajta biztonságérzetet adva számomra. Hogy én irányíthatom őt, amikor úgy gondolom, önuralmam szakadékának szélén egyensúlyozom, s félő, hogy a mélységbe – az ösztönök tudattalanjába – zuhanok.

- Ha miattam van, egyértelmű – mormoltam súrolva száját. Forró lehelete, ahogy lélegzett cirógatta ajkaimat. Bella elmosolyodott, majd száját az enyémre nyomta. Finoman csókoltam őt, s éreztem, hogy próbálja ő is magát visszafogni, nehogy megfutamodjak. Talán bizonyítani akarta, hogy képes uralkodni magán.

Pár pillanatokra megszakította csókunkat, de egy hüvelyknyit sem távolodott el tőlem. Ajkai folyamatosan érintették enyémet, míg apró mocorgásokkal ingerelt lentebb. Eldönteni azonban nem tudtam, hogy tudatosan, avagy tudat alatt teszi-e. Persze az volt a gyanúm, hogy nagyon is tudatos…

Mély lélegzeteket vett, szívverése olyan gyorsan dobolt mellkasában, hogy azt hittem menten kiszabadul teste fogságából. Nem nyitottam fel szemeimet, minden érzékemmel Bellára összpontosítottam. A tapintásommal, mellyel csípőjén gyűrtem a könnyed szoknyája anyagát, hallásommal és szaglásommal is… Az orrom már eltelítődött édes illatával eltompítva szaglásom, ajkaim visszakívánták puha, nedves száját. Mohón kaptam utána, éreztem, hogy meglepődik, de képes voltam uralkodni a bennem tomboló szörnyetegen.

Arra is számítottam, hogy Bella már nem tud magán. Mégiscsak ember, tökéletlen, s ami a legfontosabb törékeny. Kezeim csípőjéről végigsiklottak hátán egészen válláig, hogy gyöngéden eltoljam őt.

- Sajnálom – hajtotta fejét az enyém mellé, s pihegve a fülembe suttogott.

- Ez az én hibám volt – ziháltam én is, de minden szavam komolyan csengett.

- Ketten kellünk hozzá – nézett a szemeimbe határozottan, s mielőtt szólásra nyithattam volna számat, ő folytatta. – Kérlek, ne gyere az „ember vagy” mondatoddal – morogta halkan. Úgy láttam, mintha még lenne mondanivalója, de összeráncolta homlokát, s inkább elfojtotta. Sejtettem, mire gondolhat, azonban nem akartam ezen rágódni most. S, ahogy látom, ő sem akarja elrontani a helyzetet.

Ezzel nem tudtam vitatkozni, de ennek ellenére még mindig magamat hibáztattam. Bella hallgatásomat megnyugvásnak érthette, mert óvatosan újra próbálkozott. Puha csókokkal kényeztette nyakamat, majd elért számhoz. Újabb mocorgás, aminek következtében a pillanatra szüneteltetett csókunk közben felnyögtem.

Hogy elkerüljem a további hangbéli megnyilvánulásaimat, egy gyöngéd, de határozott mozdulattal átgördítettem magunkat. Így én kerültem fölülre. Kezeimmel mellette támaszkodtam, hogy még véletlenül se roppantsam össze törékeny testét. Fél lábam combjai között helyezkedett el, amihez szorosan hozzádörgölte sajátját. Mintha nem lett volna elég vágytól izzó pillantása… Ahogy rám nézett minden gondolat kiszállt fejemből, éreztem, hogy vágyakozásom egy óvatlan pillanatában megingok a szakadék szélén. Könnyen elveszthettem volna egyensúlyom, de valami visszahúzott. Vissza a valóságba. Bella arcát elsötétülő szemeimmel láttam csak, eltorzult az ijedségtől. Azontúl, hogy engem is megrémített, megvetésre kényszerítette lábaimat a szakadék szélén.

- Edward? – Hangja élesen hatolt tudatomba, s segített abban, hogy észhez térjek. Elmosolyodtam, sokkal könnyebb volt visszaszorítanom sötét énemet vasketrecébe, hogy Bella nem hagyta a zár kinyílását. Noha ő volt az, aki a kulcsot beledugta.

- Sajnálom… Nem viselkedem épp illedelmesen – mondtam bűnbánó, lágy tónussal, hogy valahogyan kiengeszteljem őt az előbbiek miatt, de annyira nem is bántam meg tettem. Csak annak lehetséges következményét, és ez volt a legrosszabb benne. Mert kívántam őt, nem csak a vérét. Bűnös, édes érzés volt…

- Ne is viselkedj! Kérlek! – nézett rám elgyötörten, mire felkuncogtam. Két tenyere közé fogta jéghideg arcomat, bőre szinte majdhogynem égette az enyémet. Hagytam, hogy lassan magához vonja arcomat, miközben elmélyültem barna tekintetében. Hüvelykujjai ajkaimon játszadoztak, úgy éreztem, mintha apró bizsergető pontok szikráznának bőröm alatt. Örökkévalóságnak tűnt, míg ajkaink a mai nap folyamán már sokadszorra ismételten össze nem értek. Egyszerre tört fel torkunkból az érzéki sóhaj, majd elhaltak puhatolózó csókunkban.

Ajkait végigsimogatva puszikat nyomtan állára, majd onnan nyaka selymes bőrére tértem át. Légzése kihagyott egy ütemet, s én, hogy teszteljem önuralmamat gyöngéd csókot leheltem a bőre alatt futó, kékesen derengő erecskére. Szíve heves dobogására vére sebesen meglódult ereiben, amit én halvány mosollyal nyugtáztam. Tudtam, hogy most én játszom a tűzzel, s könnyen megégethetem magam – ami akár halálos is lehet, de nem érdekelt. Vágyaim milliószorosára erősödtek, gyomrom tájékán érzett kínzó gyötrelem csupán fakó kis semmiség volt.

Jobb kezemmel kisimítottam egy tincset, ami egészen hosszan előrenyúlt keblére. Ujjbegyeim leheletnyit érintették testét ameddig blúza engedte – tetszett a válaszként hallott kéjes nyögés. Egy pillanatra lehunytam szemeimet – homlokom hozzásimult arcához -, s elgondolkodtam azon, mire is készülök. Vagy legalábbis, mi felé hajtanak vágyaim. Elég erős voltam ehhez? Elég önuralmam volt ahhoz, hogy megadjam neki azt, amit kíván tőlem, s amit teljes mértékig megérdemel? Mi lesz, ha balul sül el? Minden egyes felvetett kérdésem tövisként szúrt bizonytalansággal teli lelkembe. Agyam azonnal egy másik lehetőséget vetített elém, de én azt haraggal löktem el magamtól. Szeretem Bellát, és mindent meg akarok neki adni! Határoztam el magamat a mai napra.

Bella zihált, a szavak csupán suttogásként jutottak el füleimbe.

- Kérlek… Ne hagyd… abba! – szakadozva ejtette ki. Mellkasa gyorsan emelkedett, s süllyedt minden ilyen alkalommal éreztem keblét testemhez súrlódni. Mintha nem is lett volna rajtam ing, olyan hatást váltott ki belőlem. Remegés futott végig testemen, miközben felnéztem rá. Arcomon egy féloldalas mosollyal feleltem neki, majd kicsit eltávolodva tőle – és jobb oldalán megtámaszkodva – elkezdtem kigombolni blúzát. Bella sötétbarna szemeiben szenvedélyesen lobogott a vágy tüze, s tudtam, hogy viszont látja saját tekintetemben is.

Nagyon lassan, szinte már gyötrő tempóban gombolgattam blúzát. Talán időt akartam még magamnak, talán egyszerűen csak ki akartam élvezni a pillanatot. Látni minél tovább azt, ahogyan pirulása egyre szebben nyíló vörös rózsákat eredményez orcáján, ahogyan kábulattól ködös pillantásával laposan engem néz. Érezni érintéseimre válaszul a testén végigszaladó apró remegéshullámot.

Az utolsó gombnál tekintetemet az övébe fúrtam, s mélyet lélegeztem. Bella óvatosan felemelte bal kezét, majd végigsimította arcomat. Közben lábát hozzádörzsölte ágyékomhoz, tenyere pedig lecsusszant nyakamon, ujjai ügyetlenül babráltak ingem gombjaival. Egyfajta megerősítés volt ez nekem, én mégsem voltam biztos magamban. Féltem… Még mindig. Próbáltam elfojtani lelkem mélyébe az érzést – érzékenyebb pontom lüktetését -, s csak is Bellára figyelni.

Gyöngéden eltoltam magamtól kezét, hogy lehúzhassam blúzát. Bella felkönyökölt, de egy percre sem engedte el pillantásomat. Tenyeremmel lesimítottam válláról a vékony anyagot, s lehajolva finoman megcsókoltam bőrét. Hátra vetette fejét, karjai reszketni kezdtek, mintha nem bírná ezt a helyzetet. Nagyot nyeltem, ahogy végignéztem fedetlen mellkasán. Rettentően kívánatos volt, s reméltem, hogy látja szemeimben ezt. De ha nem ott, akkor érzékelheti kissé lejjebb is. Ajkaimmal tovább vándoroltam fehér csipkés melltartója szélének mentén puha kebleire. Most már tudtam, nem csak attól félek, mik lesznek a következményei.

Bella tüdejében tartotta a levegőt, mintha megmoccanni sem merne másodpercnyi tétlenségem alatt.

- Lélegezz kedvesem – duruzsoltam lágyan, mire mellkasa ismételten megsüllyedt, majd apró légvételektől megemelkedett.

- Megpróbálok… - nyögte ki. – Egyenletesen…

- Remélem is – mosolyogtam rá kicsit eltávolodva tőle. Bella visszahanyatlott az ágyra. Lerángatta magáról a blúzát, s kihúzta maga alól. Vigyorogva néztem ténykedését, míg arrébb nem dobta a fehér anyagot.

- Így… már jobb – pirult el, amikor rám nézett.

- Ha megengeded, visszavenném az irányítást – nyeltem nagyot, de hangom a suttogás ellenére is teli volt szenvedéllyel. Bella megrebegtette szempilláit, s aprót biccentett, hogy tudomásul vette.

Egy könnyed mozdulattal féloldalasan mellé feküdtem, jobb kezemet ráhelyeztem lábszárára, s elindítottam felfele. Gyöngéden felgyűrtem térdig érő szoknyáját, majd miután ott egy kicsit elidőztem még feljebb csúsztattam jéghideg tenyerem az anyag alatt. Bella száját halk nyögés hagyta el. Hirtelen kaptam fel fejemet arcára, de csak egy résnyire nyitott szempárral találtam magam szembe.

Kihúztam kezemet, s ujjaimat beleakasztottam a szoknya gumibája. Bella ösztönösen emelte meg csípőjét, hogy én könnyedén legörgethessem a nem kívánt anyagot. Önkéntelenül néztem végig egész testén, egyszerűen nem bírtam betelni látványával. Gyönyörű volt… Tökéletes. Most az először megláttam értelmét vámpír létemnek, mert soha sem akartam elfelejteni ezt a pillanatot. Örökre belevéshetem emlékezetembe, még ha később akár fájdalmat is fog okozni nekem. Mert én akkor is őt fogom szeretni, ha ő már más valakit részesít ebben a kiváltságban. De most ez sem tudott érdekelni. Jelenleg csak az számított, hogy Bella az enyém. Szeret engem… A legfontosabb pedig, hogy talán ki tudom elégíteni vágyait.

- Mi… mi a baj? – kérdezte halkan, légzése azon nyomban szaggatott lett.

- Mi lenne? – kérdeztem vissza féloldalas mosollyal. – Hadd merengjek el egy kicsit szépségedben – suttogtam, s végigsimítottam tenyeremmel testét. Éreztem, milyen hatással is van rám teste látványa.

Libabőrös lett érintésem nyomán, arca pedig vörös színben pompázott szavaim eredményeként. Kezem felsiklott melltartó pántjához, majd finoman legörgettem a jobb válláról. Aztán áttértem a másik oldalára. Egy-egy csókkal hintettem be a pánt helyénél, s egy mozdulattal kikapcsoltam a melltartót. Biztatásnak vettem a tüdejéből szaggatottan kifújó levegőt. Mintha egy-egy pillanatokra elakadna lélegzete.

Először csak finoman, épphogy érintettem a puha halmokat. Még soha nem tapasztaltam ehhez foghatót. Soha nem is volt rá esélyem sem. S most Bella itt van velem, miattam borult lángba arca, tekintetéből árad az őszinteség, a szerelem. Légzésem elállt, annyira összpontosítottam, nehogy valami olyasmit tegyek, ami fájhat neki. Becézgettem, körkörös mozdulatokkal simogattam, majd ajkaimmal nyomtam rájuk gyöngéd csókokat. Bella torkából heves, gyönyörű nyögések szakadtak fel, éreztem, hogy bal kezével beletúr hajamba, s felhúzza fejemet szájához.

Kapkodó, gyors csókot váltottunk, tenyerem ösztönösen, egy belső késztetés hatására indult el testén, hogy aztán a fehér anyag alá csúsztassam. Bella egy pillanatra megdermedt, szemeit azonban nem nyitotta fel. Arca eltorzult, furcsa vonásokba rendeződött. Azonnal visszavettem vad, tüzes tempómból, s lelassítottam. Most már ziháltam azoktól az érzelmektől, amik váltakoztak lelkemben, és testemben egyaránt.

- Ne! – kezével irányította az enyémet, miközben ágyékát próbálta minél közelebb nyomni érintésemhez. Megnyugodva, mosolyogva teljesítettem kérését, ő pedig addig megpróbálta – remegő kezével - befejezni ingem kigombolását. Mikor végre sikerült neki a művelet, tenyerét mellkasomra szorította. Megrándultam, mert úgy éreztem forró bőre perzselte jéghideg testem. Egy pillanatra izmaim feszülten várakoztak, hogy aztán simogatása alatt elernyedjenek. Egy kézzel toltam le ölét fedő ruhadarabot, s azt is blúza mellé dobtam.

Bella keze beleütközött övembe, de ez sem tartotta vissza, noha csak babrálni tudott vele. Még mindig akart engem, azt, amire készülünk. Én pedig még mindig meglepődtem. Egy másodpercre sem hagytam abba kényeztetését, s ő feladta övem leszedését. Más módon próbált meg levetkőztetni. Eltolta kezemet, majd hátamra nyomva – persze úgy, hogy hagytam - ő hajolt fölém. Szabadon kioldozhatta övemet, majd áttért nadrágom kigombolására. Lehúzta rólam, s most ő járatta végig szemeit rajtam, hogy aztán tenyere is bejárja ugyan azt az utat.

Viharos érzelmeket indított el bennem, hogy úgy éreztem menten szétrobbanok. Ökölbe szorítottam kezeimet, amikor dudorodó részemhez közelített.

- Bella – nyögtem ki, s ezzel el is értem azt, hogy kizökkentsem őt. De mégsem csináltam semmit, csak hagytam, hogy lovagló ülésben elhelyezkedjen rajtam. Nem akartam elrontani semmit… Aztán Bella óvatosan, s kínzó lassúsággal magába vezette meredező férfiasságom.

Mindketten egyszerre nyögtünk fel, s nekem rettentő erővel kellett összeszorítanom a kezem, hogy még véletlenül se törjek össze semmit sem a környezetemben. Az érzés leírhatatlan volt számomra, csodálatos és gyönyörrel teli. Olyan hihetetlen volt, hogy amiről azt hittem, soha nem fogom megtapasztalni, most mégis az ellenkezője történt meg. Igen, önző voltam, de ebben a pillanatban egyetlen percét sem bántam ennek az érzésnek. Bella pedig folyamatosan belefúrta a gyönyör bódulatától elhomályosult szemeit az enyémbe, ami segített abban, hogy mindvégig fenn tartsam önuralmam korlátait. Örömmel töltött el, hogy Bella nem becsülte túl…

Lassan mozgott, arcvonásai először fájdalomról árulkodtak, majd fokozatosan eltűntek ezek a jelek. Minden rezdülését figyelemmel kísértem, s mikor már úgy gondoltam, kibírom ezt a különös érzést kiegyenesítettem ujjaimat. Combján végigsimítva, meg sem álltam kebléig. Sóhajai egyre erőteljesebben szakadtak fel torkából, hogy aztán halk sikolyok közepette elérje azt a pontot, ahol teste ívbe feszült. Nem sok kellett, s én is követtem őt.

Ernyedten hanyatlott le mellkasomra, így szinte teljesen egyszerre ziháltunk. Úgy éreztem, mintha tüdőmből ki akarna fogyni a levegő, késztetésem, hogy pótoljam azt, erősebb volt tudatomnál. Hisz nem is lett volna rá szükségem.

Bal oldalamról felhajtottam a lepedőt, hogy betakarjam vele Bella testét. Nem akartam, hogy megfázzon, bár most mintha sokkal forróbbnak hatna testhője, mint máskor.

- Um… ez… csodás volt… - suttogta Bella, tenyerével a takaró alatt simogatva.

- Igen, az volt – értettem egyet. – Nem fázol?

- Ah… Egyáltalán nem – nézett fel rám, s könnyed csókot lehelt számra. Halványan elmosolyodtam, mikor eszembe jutott egy gondolat. . Min mosolyogsz? – kérdezte Bella kíváncsian.

- Csak… - haboztam. – Alice azt hiszem pont erre az alkalomra szánta azt a ruhadarabot. Igazam van? – vigyorogtam.

- Úh, nos… igen. Azt hiszem – felelt, majd beharapta alsó ajkát. – Szerinted… úgy értem… Rájön, ha esetleg nem látta, hogy mi…

- Biztos vagyok benne, hogy látta - morogtam. Nekem nem lehet magánéletem itthon, főleg, amikor csak így kettesben hagynak minket.

- Nem baj. Most csak élvezni akarom, hogy a közelemben vagy… - felelte. Válaszként csókot nyomtam feje búbjára, s gyöngéden simogatni kezdtem haját. Halk szuszogás hallatszott, s Bella elszenderedett. Még előttünk volt az egész délután…