Ízelítő a következő fejezetből

Sziasztok!

Meghoztam az ízelítőt, ami mutatja, hogy van már a fejiből, csak nagyon kevés időm van írni. :( A hétvégén is elég sokat kell tanulnom, és tervet rajzolnom, szóval nem tudom még, mikor lesz készen. :$:S De igyekszem, csak fáradt vagyok már, mire az íráshoz jutok.

Laura még jó, hogy emlékeztetett - ezúton is köszike :) -, hogy az előző fejinél lemaradt, mennyi kritika kell a kövi frisshez. Az előzőnél 14 volt, szóval most 15. Vagyis még kettő kell. ;) De ezt már hamar eléritek szerintem.

Itt szeretnék még azért valahogyan válaszolni a kritikáitokra. Még ha nem személyesen, egyenként is, de összefoglalva legalább, hogy tudjátok, olvasom őket, és mindegyiknek nagyon örülök!

Nagyon jól estek a szavaitok, és örülök, hogy Zafrina megjelenése is tetszett nektek. Ugyanis ő neki még lesz szerepe... ;) Többet nem árulok el, de ebből már lehet sejteni valamit.

Köszönöm a dicséreteket is - amiket tudom, hogy nem igazán érdemlek meg, mégis megtiszteltek velük -, de rettentően jó kis önbizalomnövelők! ;):D És örülök, hogy nem csak új olvasóim vannak, hanem a régiek is visszataláltak! Ez a legnagyobb elismerés. ;)

Puszi Mindenkinek! És remélem felkelti az érdeklődéseteket a kis ízelítőm! :D

Hogy összekössük az életünket Isten és az indián szellemek előtt. Nagyot nyeltem, amikor gondolatmenetemet megszakította testvérem elméjében látott fehér csipkés harisnyakötő. A körülmények nem engedték meg, hogy megtartsuk a nászutunkat is, ennek ellenére szívesen játszottam el a gondolattal…

- Na gyerünk, Edward! Kérd meg Bellát, addig nem tudom átöltöztetni – jött oda hozzám Alice, és észrevétlenül a kezembe nyomta édesanyám smaragd köves gyűrűjét, amit már nagyon régóta elterveztem. Még akkor, amikor a másik gyémánt gyűrűt megvettem neki. Az eljegyzési gyűrű volt, de ez… Mélyet sóhajtottam, amikor megláttam Jacob elméjében, hogy nem kerülte el figyelmét testvérem apró mozdulata. Tudta, hogy mi fog következni.

Megvártam, míg Rose elveszi a már üres bögrét Bellától, majd letérdeltem elé. Ez még nem is volt annyira meglepő számára, hisz az elmúlt hetekben mindig itt voltam mellette, hol a padlón ülve, hol a kanapén.

Bella rám emelte csokoládébarna szemeit, s többé nem eresztette pillantásom. Az utolsó nap a szülés előtt – legalábbis amit mi kevés tudással kiszámoltunk -, s hihetetlen, de jól néz ki. Nem úgy, mint a terhesség első napjain.

Minden egyes másodpercre emlékeztem, amikor kimondta az „igen”-t a már egyszer feltett kérdésemre, és most mégis ugyanazt érzem, mint akkor. Idegesség, félelem, hogy azóta talán már megváltoztatta a véleményét, s döntését, mégsem akar a feleségem lenni. Akkor pedig hiába volt minden… Alice a háttérben megköszörülte a torkát, Bella pedig erre összevonta szemöldökét.

- Edward? – kérdezte ijedt hangleejtéssel. Sejtette, hogy valamit titkolunk előle.

Pár másodpercre elszakítottam tekintetemet az övétől, míg két hideg tenyerem közé fogtam az ő forró balját, lágyan végigsimítottam szemeimmel hatalmas pocakján. Ha most ő nem lenne, akkor talán sosem lehetne Bella a feleségem. Felnéztem rá. – Bella… - kezdtem nagy levegőt véve, ő csak érdeklődve pislogott. – Egyszer már választ adtál nekem, amivel a világ legboldogabbjává tettél engem. Én most mégis – hallottam, ahogy lélegzete elakad -, fel szeretném tenni a kérdést ismét – halványan elmosolyodtam, de Bella alig mert levegőt is venni. - Isabella Black, hozzám jönnél feleségül Isten és a szellemek áldásával úgy két óra múlva? – nyúltam a zsebembe, s kitapintva az ovális gyűrűt kihúztam onnan, majd Kedvesem tenyeréhez emeltem.

A tüdejében akadt a levegő ismét, arca kipirult, miközben szája mosolyra húzódott.

- Két óra múlva? – visszhangozta meglepetten. Aprót bólintottam félve, hogy nem fog tetszeni hirtelen jött ötletem, s a megszervezett gyors szertartás. Bella egy pillanatra elszakította tekintetét az enyémtől, ránézett a testvérére, majd vissza rám.

11. fejezet - Különös idegen

Sziasztok! :)

No, meghoztam a fejezetet, lebétázva, teljes pompájában. :D Sajnálom, hogy csak most, remélem a következőt előbb tudom majd hozni... :$

Előzetes mindig fogtok kapni, ez biztos. A kritika verseny játékról dönthettek, hogy legyen-e. De képre nem lesz időm - ez tuti -, szóval az egy nappal előbbi olvasás reményében szeretnétek-e játszani? :) Az eggyel több kritika pedig még mindig áll. ;)

Nagyon kíváncsi vagyok, mit szóltok ehhez a fejihez, mert most azt hiszem megint tettem bele egy olyant, amire tuti nem számítottatok. :D És más egyéb dolgok is történnek Edward háza táján. :)
Szóval jó olvasást kívánok! Puszi! :)

ui: a képet nem én készítettem.

- Nélküled nem lenne boldog – mondtam az igazat.

- Ahogy nélküled sem – nézett fel rám őszintén. Elfordítottam fejemet, s lesütöttem szemeimet. Az igazság mindig fáj, mindkettőnknek.

Jacob váratlanul felpattant, s mindketten megfeszülve az erdőt kezdtük el pásztázni. Valakik közeledtek, de csak jó egy perc elteltével hallottam meg gondolataikat. Azonban az egyikőjük elméje arra késztetett, hogy levegővételem zihálásba forduljon át.

- Csak… Jasperék – nyugtattam meg Jacobot, akinek azonban nem enyhült feszült testtartása.

Nem mintha én egy másodpercre is meg tudtam volna nyugodni, hisz egy világ kezdett összeomlani, s újból éledni bennem… Egy bizonyíték, élő, lélegző, jóságos. Nem akartam hinni a füleimnek. Lehetetlen… Megborzongtam a gondolattól, hogy talán… talán rosszul vélekedtem eddig mindenről, ami a… magzattal kapcsolatos.

- Ki jön még velük, Edward? – idegeskedett Jacob. Én azonban képtelen voltam rá figyelni. Minél többet meg akartam tudni az idegenről, aki felforgatta minden épeszű gondolatom. Megfertőzte őket a hit kórokozóival. – Edward! – mordult rám Jacob, amikor nem válaszoltam.

- Ő… ő egy túlélő – nyögtem ki nehezen – egyszerűen képtelen voltam többre -, s leléptem a verandáról. Nehezen tudtam összpontosítani, hogy ne remegjek egész testemben. Alice otthagyta a díszítést, s most itt állt mellettem, hogy végre ismét megölelhesse kedvesét.

- Túlélő? – visszhangozta Jacob halkan, s egy halvány gondolat kezdett körvonalazódni fejében, de nem is tudtam összpontosítani rá. Csak is őrá tudtam, az egyetlenre, aki felélesztette bennem a reményt. Hogy Bellának talán igaza van…

Lemerevedve, megsemmisülten vártam a ház előtt, míg a suhanó léptek egyre közelebb értek. Az ővéi nem voltak annyira kecsesek, és gyorsak, mint testvéreimé, de a dübörgő szívverése kétszer olyan gyors ütemben dobolt, mint Kedvesemé. Semmit sem értettem, s ez aggasztott a legjobban.

Aztán megláttam őket. Az idegen bőre hasonlított a mienkhez, emberi szemnek láthatatlan csillogással bírt, sötét barna színe Bella szemeire emlékeztetett, hosszú, fekete haja lobogott utána.

Nem tudtam pontosan, ki is ő valójában, gondolatai csak azt árulták el, micsoda különleges lény. Nem akartam engedni, hogy a remény túlontúl elöntse bensőmet – hisz még semmi mást nem tudok a jövevényről -, de ez akaratlanul is megtörtént. Hinni akartam, hogy minden érzésem, gondolatom, ami eddig uralt engem, hazug volt. Hogy valóban van valami emberi tulajdonság, amit a magzat örökölhet az én Bellámtól. Hogy ne legyen szörnyeteg, mint én. S most találták meg Jasperék az esélyt erre.

Hallottam, hogy Jacob is lelép a fűre, s egy lépésnyire tőlem megáll. Tudtam, hogy most már ő is látja. Az a gondolat, ami az előbb megfogant benne, most élesebben bontakozott ki. Kezdte érteni, s kezdett igencsak aggódni…

- Edward! – Emmett rázott fel, amikor az ölelésébe zárt, majd Jasper tett ugyanígy, miután Alice üdvözölte őt. Az idegen kicsit tartózkodóan pislantott hol Jacobra, hol rám. Annak ellenére, hogy Jasper mindent elmesélt rólunk, tartott tőlünk, hisz még egyikünket sem ismerte igazán. Félni azonban egyáltalán nem félt. A képessége azontúl, hogy magával ragadó, egyszer s mind félelmet keltő is. Egyszerűen nem volt oka a félelemre.

- Bemutatom Zafrinát – hallottam meg Jasper mély hangját. Én már tudtam, csak Jacob, s a családom nem. Jacob összehúzva szemeit figyelte őt, nem bízott benne, ami persze érthető volt.

Megremegett az ajkam. – Üdvözöllek… Zafrina – nyújtottam a kezemet, amit ő némi habozás után el is fogadott. A bőrétől ismét borzongás futott végig rajtam. Nem volt olyan, mint az enyém, annál melegebb, sőt forróbb volt. Emberi…

- Edward – biccentett a lány. – Örülnék, ha a barátod nem nézne rám úgy, mintha az ellensége lennék. Hidd el, nem akarja, hogy az legyen – villantotta sötétbarna szemeit Jacobra, aki halkan felhorkant. Nem csak a rejtett célzás s fenyegetés miatt, hanem attól a szótól is, amivel őt illette.

- Jacob csak biztos akar lenni – feleltem, még mindig Zafrina szemeibe nézve, miközben a bejárati ajtóban Carlisle és Esme jelent meg.

- Mondták a testvéreid, hogy gondolatolvasó vagy – folytatta a lány. – De úgy vélem, mindenki szeretné hallani, miért is vagyok itt – bólintani tudtam csak. Érzékeltem, hogy Carlisle odalépett mellém, s a kezét nyújtotta neki, de igazán fel sem fogtam, mi történik körülöttem. Arra figyeltem, amik Zafrina fejében futottak át. A múltjáról.

- Carlisle Cullen vagyok. – Zafrina biccentett. – Kérlek, gyere be, az ebédlőben nyugodtan beszélgethetünk – mosolygott rá.

- Köszönöm – felelte a lány, aztán elhaladva Jacob s én mellettem bement Carlisle-lal, Esmével, Emmettel, Alice-szel s Jasperrel a házba. Csak Jacob volt még mindig ott, ahol én.

- Tudni akarom, mi folyik itt! – keményedett meg a hangja. Ránéztem Jacobra.

- Akkor menjünk be, és hallgasd meg – indultam el a házba felocsúdva, ő pedig követett.

- Az, amire gondolok? – fojtotta vissza hangját, mire csak bólintottam. Mély sóhaj hagyta el ajkait.

Az ebédlőben már mindenki helyet foglalva minket várt. Még Rose is eljött Bella mellől, akinek hallottam egyenletes szuszogását. Még mindig aludt. Talán most jobb is, nem akartam hiú ábrándokba ringatni úgy, mint akaratlanul magamat.

Zafrina mély levegőt vett, majd belekezdett. – Miután megszülettem, az… - egy pillanatra megtorpant, eszébe jutott az apa szó, de nem bírta kiejteni a száján - az a vámpír nevelt, aki teherbe ejtette anyámat. – A legrosszabb az volt, hogy minden emlékét, amik szavai nyomán feléledtek elméjében, én végignéztem. Carlisle - ahogy a többiek is - figyelmesen hallgatták Zafrinát. – Anyám persze nem élte túl az én születésemet. Halálra volt ítélve már akkor, amikor megfogantam. – Magam is éreztem azt az undort, amit ő saját maga iránt érzett. De nem csak édesanyja halála miatt… - Mikor felnőttem, mindent megtudtam. Hogy hogyan fogantam, mi vagyok valójában, s hogyan kell élnem az életem. Legalábbis ezt hittem akkor.

- Bocsáss meg, hogy közbeszólok, Zafrina, de hány éves vagy? – tudakolta Carlisle.

- Száz körül – felelte. – Fél lény vagyok – mondta ki utálkozva. - Félig vámpír, félig ember. Se ez, se az, mindkettőnek egy-egy tulajdonságával, és egy különös képességgel – halkult el hangja. – Nem vagyok büszke a tetteimre – tért vissza előző gondolatmenetéhez -, amiket még akkor követtem el, mikor azt hittem, hogy az a helyes, amire ő tanított. – Ismét nem mondta ki, hogy az apja. Nem is tekintett rá úgy. – Több életet is kiontottam, mire rájöttem, hogy hazugság minden az életemben – lesütötte mélybarna szemeit, majd mélyet szippantott a levegőből, hogy új erőre kapjon. Senki nem szólt bele mondandójába, mindenkit letaglóztak szavai, kivéve Emmettet, Jaspert és engem. Mi már tudtuk, mit élt át. – Nem bírtam elviselni, hogy mindig másik nőt keresett, s teherbe ejtette őket. Számára ők csak táplálékot jelentettek, az édesanyám is csak egy volt a sok közül – remegtek ajkai, ahogy kiejtette a szavakat. Fájt a szíve, amikor arra gondolt, amit Jasper és Emmett mesélt Belláról és rólam. Hogy mennyire szeretjük egymást, s mennyire másképp alakult minden, mint az ő életében. Én nem voltam ebben ilyen határozott. Mihez kezdenék az életemmel, ha Bella ugyanúgy, mint Zafrina anyja meghal? El sem tudtam képzelni nélküle…

- A testvéreim, kivéve egyiküket, tovább követték őt – nézett fel ránk. - Igen, három testvérem van – folytatta, amikor látta, hogy Carlisle megdöbben. – Ők elfogadták azt az életvitelt, nekik nem okozott akkora gondot, hogy kioltsanak egy ártatlan emberi életet, mint nekem. Én inkább elszöktem – sűrű képek peregtek le szemeim előtt. De most leginkább az én múltamból. Ugyanezt tettem én is, csupán én Carlisle életvitele ellen lázadtam. Rossz döntést hoztam, ami miatt most vezeklem. Életem végéig a bűnbánat maró savjával mellkasomban. - Meg tudtam védeni magam, és tisztában voltam, mivel maradhatok életben. Állatvérrel. Persze már akkor rájöttem, amikor még velük voltam – merengett el Zafrina. - Nekik nem tetszett az én különc felfogásom. Csak Senna értett meg engem…

Láttam gondolataiban Sennát, a testvérét, azt, hogy minden évben egyszer, ugyanazon a napon találkoznak egy megbeszélt helyen. De csak is ő vele tartotta a kapcsolatot, ami az évek során igen szoros testvéri kapocs lett kettejük között. Jacob feszülten hallgatta Zafrinát várva a története végét, s azt, hogy pontosan miért is van itt.

- Azóta nem láttam őt – fejezte be az élettörténetét. – Doktor? Biztos kíváncsi a szülés körülményeire… - mondta pár másodperc eltelte után. – Igaz, csak annyit tudok mondani, amit a testvéremnél megtapasztaltam, de talán nyújthat némi segítséget – nézett bele szemeimbe Zafrina.

- Ebben biztos vagyok – bólintott Carlisle feszülten.

Mély levegőt vett, s újból belekezdett. – Amikor eljött a szülés ideje felkereste a nőket, már… amikor nem ölte meg azonnal őket a fogantatás idejében – szakította el pillantását. Nem tudott a szemeimbe nézni, egyszerűen felfoghatatlan volt számára az, hogy én képes vagyok arra, amire a biológiai apja nem. Szeretetre a nő iránt, akiben megfogant a… gyermekem. - Minden apró mozdulatommal hatalmas fájdalmat okoztam neki. - Összeszorította pár másodpercig fogait, hogy… visszatartsa könnyeit? Megdöbbenve figyeltem fátyolos tekintetét, melyből most sűrű pislogással próbálta eltűntetni a nedvességet. Még egy tulajdonság, ami elképesztett. – Ő mégis szeretett. Sajnos a legendák azonban igaznak bizonyulnak a születésről. Jasper elmondta, hogy miket tudtatok eddig – váltott hirtelen, és pontosított az értetlen tekintetek miatt. – Amikor már túl kicsi lesz a magzatnak az anya méhe… egyszerűen kirágja magát belőle – halkult el hangja, s fintorba rándult arca, ahogy lepörögtek előtte a szörnyű képek. Megrándultam, s próbáltam nem kimutatni, mennyire irtózom, s félek a szüléstől. Ha még a mérgemet sem használhatom, hogy rendbe hozza Bellát, akkor végleg elveszett minden.

- Sokszor elgondolkodtam már – szólalt meg ismét Zafrina -, hogy mi lett volna, ha egy orvos… vagy akárki… valamilyen módón… kiszedett volna anyám méhéből. Akkor talán nem is halt volna meg… - lesütötte könnyes szemeit. – Talán nem vérzett volna el… - csuklott el hangja a mondat végére, s egy könnycsepp végigfolyt pirospozsgás arcán, amit gyorsan le is törölt. Utálta, ha gyöngének látják.

Nem tudtam elképzelni, hogy ez, amit Zafrina mondott most lehetséges lenne. Hinni akartam, de a lehetetlen az mindig is az marad. Csak hiú remény, ábránd egy szebb életről…

- Úgy sajnálom, Zafrina – fogta meg Esme a lány kezét. Annyira jóságos volt – nem bírta elviselni Zafrina fájdalmát. Ő csak felnézett rá, s elmosolyodott. Ebben minden benne volt, még ha nem hallanám gondolatait, akkor is érteném.

Carlisle már azonban máson gondolkodott. Lázasan kutatott agyában, s tervezgette a szülést. Mindenre fel akart készülni, és most Zafrina segítségével úgy hitte, több esélyünk van erre.

- Van mérgetek? Neked és a testvéreidnek? – kérdezte Carlisle, amikor már kicsit megnyugodott Zafrina.

- Nekem nincs, de a fiú testvéreimnek igen – felelt. Ahogy egy pillanatra lehunytam szemeimet irtózatos kép jelent meg előttem. Ott álltam Rosalie átpakolt szobájában, kezemben egy félvér gyermek – idegennek tűnt a karomban -, s lenéztem Bella szétmarcangolt testére.

Azonnal felpattantak szemeim, s az egész testemen mintha egy áramütés futott volna végig.

- Edward, jól vagy? – suttogta a kérdést Alice.

- Jól vagyok – mondtam ki Zafrina pillantásától megfeszülve. Aztán észrevettem egy szemvillanást, majd Jasper felállt, s húzta magával Alice-t is.

- Örülünk Zafrina, hogy itt vagy velünk, remélem, hogy megnyugvást hozol számunkra – mondta halkan Jasper egy torokköszörüléssel a végén, majd egy halvány mosoly után felmentek az emeletre. De előtte még összeszűkülő szemekkel tett egy fejrázást Jacob felé, aki először bambán nézett vissza rá.

Összehúzott szemekkel figyeltem, ahogy Rosalie is megindul ki az ebédlőből. Annak ellenére, hogy már régóta nem látta Emmettet visszament Szerelmemhez, aki még mindig aludt, Emmett pedig leült a tévé elé. Esme Carlisle-t ragadta karon, és a hátsó kijárat felé kezdte húzni, hogy megmutassa, amit eddig Alice-szel csináltak a ceremóniára.

- Na jó, én inkább megnézem Bellát – állt fel Jacob. Rendezni akarta a gondolatait, amik most összekuszálódva mindig egy újabb kérdést vetettek fel. Utána néztem, figyeltem feszült lépéseit, majd Zafrinára emeltem tekintetem.

- Tudom, hogy hallod a gondolataim… - kezdett bele Zafrina, mikor egyedül maradtunk. Most már tudtam is, hogy ennek a beszélgetés célja volt. – De én szeretném elmondani neked az érzéseim is – folytatta egy másodpercre lehunyva szemeit. – Már akkor, anyám méhében megértettem minden szót, amit hallottam. Folyton beszélt hozzám, a hangja lágy, s szeretetteljes volt még úgy is, hogy csak a burkon keresztül hallhattam. Tudtam, hogy bántom őt, összetöröm. Tudtam, hogy miattam van sokszor rosszul, a vér miatt, amire az életben maradáshoz volt szükség – ejtette ki nehezen a szavakat. Arra gondolt, hogy az ő hibája az édesanyja halála. Nem tudtam, nem voltam képes azt mondani még magamban sem, hogy ő bármiért is felelős lenne az anyja halálában. Tiszta, jó lelkű lányt ismertem meg gondolatain keresztül, aki képes volt elszakadni attól az élettől, s attól a vámpírtól, aki rossz útra terelte őt. Én is megküzdöttem a magam démonjával, a bensőm legmélyében lakozó szörnnyel, s nem voltam olyan erős, mint ő. Nem ítélhettem el, azonban nem is akartam. – De én is szerettem… És akartam őt látni, azt a nőt, aki így beszélt hozzám, ilyen gyengédséggel, és szeretettel. Nem akartam bántani, mégis megtettem – sóhajtott.

- Nem a te hibád édesanyád halála – mondtam komolyan. Zafrina megeresztett egy félmosolyt.

- Talán nem mindenben én voltam a hibás, de én adtam meg a végső döfést – tartotta vissza könnyeit sűrű szempilla rebegtetéssel, s mély levegővétellel. Mielőtt szólhattam volna ismét, ő folytatta. – Az… apám – ejtette ki undorral - pusztán táplálékforrás és szórakozás céljából ejtette teherbe anyámat, fikarcnyi érzelmet sem táplált iránta. Hét évig úgy nevelt fel engem, hogy azt hitette el velem, az az egyetlen lehetőségem az életben maradásra, ha embert ölök. Kiskoromban persze nem is tudtam ellenkezni… Amikor azonban megtudtam mindent, hogy mit tett az anyámmal… És több nővel is megtette ugyanezt… - borzongott meg, s szorosan lehunyta szemeit.

- Zafrina – akartam mondani, hogy ne kezdjen bele, mert tudtam, mit akar mondani. De nem akartam hallani az ő szájából. Nem hagyta, hogy ellenkezzek.

- Te nem vagy ő! – nézett bele mélyen szemeimbe. – Nem azért tetted, amiért ő, nem hagytad magára, nem pusztán szórakozásból történt meg, hanem mert szereted Bellát.

- Igen… - horkantottam undorodva -, annyira szeretem, hogy én ölöm meg – szorítottam össze fogaimat, s hallottam a szobából Jacob mély sóhaját. Sőt nem is első alkalommal sodrom veszélybe.

- Nem fogod – ellenkezett Zafrina. - Ha a baba is úgy szereti Bellát, mint én édesanyámat, akkor segíteni fog a szülésnél. Mert nem akarja bántani azt a nőt, aki kitartott amellett, még a veszély ellenére is, hogy világra hozza őt – mondta határozottan.

Elfordítottam fejemet. Honnan is tudhatná Zafrina? S mi változik attól, hogy szeretem Bellát? Hogy mellette vagyok? Semmi! Ha pedig a méreg sem hat, akkor már minden mindegy.

- Ébredezik Bella – láttam meg Rosalie gondolatain keresztül. – Bemutatlak neki – álltam fel, ezzel lezártnak tekintve a beszélgetésünket. Zafrina beletörődően bólintott, majd követett a nappaliba. Ő elmondta, amit szeretett volna, most már rajtam múlik, hogy átgondolom-e. Emmett közben kiment Esméhez és Alice-hez, akik nekiláttak a díszítés folytatásához.

A kanapéhoz mentem, Jacob az egyik fotelből nézte Kedvesemet, Zafrina pedig megállt tőle pár lépésnyire. Letérdeltem Bella elé, majd finom mozdulattal kisimítottam egy tincset az arcából. Hideg érintésemre megrebbentek szempillái, de még nem nyitotta ki szemeit. Tekintetem hosszú szempilláiról lejjebb csúszott ajkaira, majd tovább, míg végül meg nem állapodott hegyként magasodó pocakján.

Elgondolkodva bámultam, miközben Zafrina szavai harsogtak fejemben. Ő is olyan jóságos, szeretett lény lenne, mint Zafrina? Hogyan is lehetnénk biztosak abban – főleg, hogy már volt is rá nem egy példa -, hogy nem akarja bántani életem értelmét? Hogy ő is úgy szereti Bellát, mint Zafrina az édesanyját? Hogy mindig is rosszul gondoltam róla mindent?

Remény költözött tudatomba, s jól eső melegséggel töltötte el mellkasomat. De nem akartam ezt érezni, nem akartam csalódni, s nem akartam hiú ábrándokat kergetni. Nem engedhettem meg magamnak, józanul kellett gondolkodnom, hogy mindenben Carlisle és Bella segítéségére legyek. Különben sem tudtam semmit a magzatról – csupán, amiket a legendák, s most Zafrina elmesélt. Ezek pedig nem hoztak számomra semmi kecsegtetőt. Semmit nem hallottam, hogy valami bizonyosságot kapjak szörnyű gondolataim ellentettjére. Egyszer, mikor azt hittem hallom őt, akkor is csak Rose gondolata tréfált meg. Honnan tudhatnám akkor, hogy a magzat melyikünkre hasonlít leginkább? Bellára, vagy rám? Egy gyönge emberre, vagy egy kegyetlen vámpírra?

Bella álmosan pislogva ébredezett, miközben nekem még mindig a hasában növekvő félvér lényen járt az eszem. Ujjaim lágyan végigsimították Szerelmem arcélét, majd lassan, önkéntelenül a pocakja felé haladtam. Egyik részem azt kívánta, bárcsak olyan lenne a magzat, mint Zafrina. Olyan jóságos, és ahogy mondta, segítőkész. Másik részem viszont folyton csak rácáfolva ezekre, eszembe juttatta a bordatöréseket, s Bella fájdalomtól eltorzult arcát, hogy visszahúzzon képzeletem szálló szüleményeiből a valóság szilárd talajára.

Hideg tenyerem végigsimítva Bella hasán, megállt rajta. Furcsa érzés kerített hatalmába, ami eddig még soha. Nem tudtam megmagyarázni, csak egy kép lebegett be elmémbe, amin Bella már vámpírként, én s a gyermekünk egy igazi családot alkot. Mi hárman… Még ez sem ingerelt már fel, beletörődtem, hogy ez egyetlen – ha még van ilyen - lehetőségem Bellát vámpírrá változtatni.

A képet egy váratlan, apró rúgás zavarta össze, mintha egy pocsolyába követ dobtak volna. Bella felszisszent, szemei először a hasára, az érintésemre, majd egyenesen az arcomra szegeződtek. Elrántottam kezemet, s mélyet szippantottam a levegőből, miközben Kedvesem elmosolyodott. Felemelte bal kezét, majd megfogva az enyémet visszahelyezte a pocakjára. Nagyot nyelve figyeltem, ahogy a kezem alatt apró mocorgások hatására dudorodó kis részek feszülnek a tenyeremnek. A lélegzetem is elakadt.

Véletlen lenne, hogy akkor rúgott, amikor megérezte hűvös érintésemet? Vagy Bellának igaza volt mindvégig, s tudja, hogy én vagyok az… apja? Ami azt feltételezné, hogy a magzat megérti, ami körülötte folyik, s hallja a hangokat, meg tudja különböztetni őket egymástól. Így pedig Zafrinának lenne igaza. Magamban felráztam önmagam, hogy eltűnjenek a furcsa gondolatok, de már nem tudtam kiűzni őket elmémből. Gyökeret eresztettek, s elburjánzottak egészen a mellkasomig, hogy aztán beterítsen ott a remény szirmaival.

Bella ráfektette forró tenyerét az enyémre. – Érzed őt, ahogy ő is téged – szólalt meg Bella halkan. – Amikor hall téged, mindig mozgolódik – folytatta suttogva.

Most először gondolkodtam el ezen. Eddig még csak eszembe sem jutott úgy gondolni a magzatra, mint egy érző lényre, aki Bella és az én… gyermekem. A szó különös megrendültséggel hangzott, ahogy magamban kimondtam, s ízlelgettem. Tetszett a gondolat – ismertem be magamnak. Ahogy a szerelemről, úgy a gyermeknemzésről is úgy hittem, soha sem lehetséges számomra. Egy vámpír, aki szörnyetegként éli mindennapjait, majd jön egy lány és felforgatja az addig tökéletes magányosságra ítélt életét.

Sohasem éreztem azt, amit Esme. Azt az űrt, amit halott gyermeke iránt érzett. Ő elvesztette, de nekem nem is lehetett, mit elvesztenem. Nem is gondoltam eddig arra, hogy nem lehet utódom. Hisz az átváltozás után mindent csak a szomjúság töltött ki, s mikor Carlisle elmondta a vámpírléttel járó megváltozhatatlan tényeket, még – tizenhét évesen - nem is foglalkoztam ezzel. Mostanáig nem is volt gond. De így, hogy életem értelme teherbe esett, s a szíve alatt hordja a saját gyermekem… Már minden más volt. Akartam hinni, hogy Zafrinának igaza van!

- Miért nem szólalsz meg? – suttogtam a kérdést közelebb hajolva úgy, hogy Bella ne értse, mit mondtam. Az előzőknél kicsivel nagyobb rúgás jelezte, hogy hallotta a hangomat. Megilletődve húztam ki kezemet Belláé alól.

- Mondtál valamit? – kérdezte Szerelmem. Hiába, még mindig nem tudtam becsapni.

- Csak Jaspert és Emmettet hívtam. Hazajöttek – mosolyogtam. - És szeretnék neked bemutatni valakit. – A hátam mögül horkantással jelezte Jacob hangosan is, mennyire nem tetszik neki a viselkedésem a magzat iránt. Tudta, hogy valami megváltozott bennem. Felálltam, majd Zafrina fele fordultam, míg Emmett felborzolta Bella haját.

- Szia, húgi – köszöntötte őt, majd Jasper tett ugyanígy egy mosollyal.

- Jó, hogy itthon vagytok végre – tartotta vissza könnyeit. - Ő… ő kicsoda? – ámult el Bella, Zafrina közelebb lépett hozzá. – Őt szeretnéd bemutatni?

Tudtam, hogy Bella észrevette, különleges lány áll előtte, s féltem, hogy olyan reményeket ébreszt benne, amiket bennem. Én már menthetetlenül elvesztem a remény sűrű útvesztőjében…

- Igen. Ő Zafrina – mondtam ki, miközben a következő szavakon járt az eszem. Mit mondjak el Bellának, vagy egyáltalán hogyan mondjam meg neki, kicsoda is valójában Zafrina? Tudtam, hogy Jacob nem fogja kímélni, ha én nem mondom el, akkor ő fogja. – Félig vámpír, félig ember – ejtettem ki a szavakat Kedvesem arcát nézve, amelyen most a megdöbbenés, s az öröm váltakozott. Úgyis mindent meg akar majd tudni Zafrinától, s ezt nem tudom megakadályozni. De talán… nem is akarom.

Bella könyökeire támaszkodva megpróbált felülni, amit persze nem hagytam, hogy egyedül tegyen meg.

- Zafrina… - ejtette ki nevét, majd kezét felemelte felé. Zafrina egy mosollyal ajkán közelebb lépett, s megfogta a feléje nyújtott kezet. – Meleg vagy – állapította meg Bella.

- Azért van itt, hogy segítsen nekünk – ültem le mellé a kanapéra.

- Hogy segítsen nekünk? – pillantott rám egy másodpercig értetlenül, majd Zafrinára nézett. – Kérlek, mindent hallani szeretnék – fogta két tenyere közé Zafrina kezét.

Amíg Zafrina ismét elmesélte történetét Bellának, addig Alice és Esme tovább díszítettek. Örültem, hogy anyám is ott van testvéremmel, így elég szép lett. De nekem nem is ez volt a fontos, csak azt akartam, hogy Bellának tetsszen, s boldog legyen.

Jacob is végig hallgatta még egyszer Zafrinát, annak ellenére, hogy nem nagyon érdekelte, mi lesz a magzattal, elgondolkodott azon, mi lesz, ha túléli. De Bella nem. Zafrina szavai nem csak engem késztettek arra, hogy átértékeljek mindent.

- Milyen képességed van? – tudakolta Bella a történet végén kíváncsian. Zafrina elmosolyodott.

- Képes vagyok arra, hogy eljuttassalak bárhová. Persze csak fejben, de nagyon hatásos… - villantotta szemeit Jacobra, aki értette, miért is.

- Ezt hogy érted?

- Meg tudom mutatni, hogy hol jártam eddig, s el is hinnéd, hogy ott vagy, olyan valóságosnak tűnne – magyarázta Zafrina.

- Mutasd meg, kérlek! – Bella izgatottan simította meg pocakját, miközben feszülten figyeltem, hogy vajon Zafrina képessége hat-e az én Bellámra.

- Én… próbálkozok, de nem megy – csóválta meg a fejét Zafrina. – Erős a képességed – mondta.

- De csak ember vagyok – felelte Bella halkan, lesütve szemeit.

- Egy erős és határozott ember – helyesbített Zafrina arra gondolva, hogy Bella tisztában van a veszéllyel, ő mégis képes meghalni a gyermekéért. Elmémet ismét elöntötték a keserű, fájdalmas képek, amik mellé társult a mellkasomat nyomasztó kínzó súly is.

- Bella, nem vagy szomjas? – kérdezte Rosalie.

Szerelmem elpirulva válaszolt. – De igen. Hoznál, kérlek? – Rose bólintott, majd pár másodperc múlva egy bögrével – s visszatartott lélegzettel - tért vissza. Ahogy levegőt vettem, orromat végigszántotta a szomjúság perzselő tüze, de a bennem lévő szörnyeteg gyönge próbálkozását, hogy kitörjön biztos, erős ketrecéből, könnyedén letörtem.

- Ha zavar… - pislantott Bella Zafrinára.

- Óh, nem – rázta meg fejét elszomorodva. Mélyet sóhajtottam, ahogy meghallottam gondolatait, s tekintetünk egy pillanatra összeakadt. Majd figyelmemet Alice terelte el.

- Esküvőre fel! – rikkantotta el magát gondolatban, én pedig nagyot nyeltem.

Ízelítő a fejezetből

Sziasztok Kedves Olvasóim! :)

Rettentően édesek vagytok, és örülök, hogy ennyien írtatok véleményt a fejezethez. Nem is tudom, mivel érdemlem ki... Csak remélni tudom, hogy megértitek ihlet-, és időhiányom sokszoros hatását. Bocsássatok meg! Tudom, hogy kívülről úgy tűnik, nem igyekszem a frissel és nem akarok írni. De nem így van... Én csak nem tudok ihlet nélkül írni, mert akkor csak szenvedek, és nem jönnek a szavak. Ilyen vagyok. :$ Amikor meg csak úgy dőlnek a szavak, hát persze, hogy akkor zavarnak meg. :P No jó, abbahagyom, mert még úgy tűnik, hogy magyarázkodom, s kifogásokat keresek. De szó sincs erről, kérlek higgyetek nekem. :)

Ezért is hozok nektek most egy kis ízelítőt, hogy lássátok van már a fejezetből azért. ;) Ezentúl pedig mindig fogok kiírni egy részletet a következő frissből, de valószínűleg csak fölülre, nem bejegyzésbe.

Remélem örültök neki! :)
Puszi

"– De én szeretném elmondani neked az érzéseim is – folytatta egy másodpercre lehunyva szemeit. – Már akkor, anyám méhében megértettem minden szót, amit hallottam. Folyton beszélt hozzám, a hangja lágy, s szeretetteljes volt még úgy is, hogy csak a burkon keresztül hallhattam. Tudtam, hogy bántom őt, összetöröm. Tudtam, hogy miattam van sokszor rosszul, a vér miatt, amire az életben maradáshoz volt szükség – ejtette ki nehezen a szavakat. Arra gondolt, hogy az ő hibája az édesanyja halála. Nem tudtam, nem voltam képes azt mondani még magamban sem, hogy ő bármiért is felelős lenne az anyja halálában. Tiszta, jó lelkű lányt ismertem meg gondolatain keresztül, aki képes volt elszakadni attól az élettől, s attól a vámpírtól, aki rossz útra terelte őt. Én is megküzdöttem a magam démonjával, a bensőm legmélyében lakozó szörnnyel, s nem voltam olyan erős, mint ő. Nem ítélhettem el, de nem is akartam. – De én is szerettem… És akartam őt látni, azt a nőt, aki így beszélt hozzám, ilyen gyengédséggel, és szeretettel. Nem akartam bántani, mégis megtettem – sóhajtott.

- Nem a te hibád édesanyád halála – mondtam komolyan. Megeresztett egy félmosolyt.

- Talán nem mindenben én voltam a hibás, de én adtam meg a végső döfést – tartotta vissza könnyeit sűrű szempilla rebegtetéssel, s mély levegővétellel. Mielőtt szólhattam volna ismét, ő folytatta. – Az… apám – ejtette ki undorral -, pusztán táplálék forrás és szórakozás céljából ejtette teherbe anyámat, fikarcnyi érzelmet sem táplált iránta. Hét évig úgy nevelt fel engem, hogy azt hitette el velem, az az egyetlen lehetőségem az életben maradásra, ha embert ölök. Kiskoromban persze nem is tudtam ellenkezni… Amikor azonban megtudtam mindent, hogy mit tett az anyámmal… És több nővel is megtette ugyanezt… - borzongott meg, s szorosan lehunyta szemeit. "

/Halhatatlan remény - 11. fejezet/

Új élet kezdete - Alice/Jasper novella

Sziasztok Kedves Olvasóim! :)

Hüm, így karácsony utolsó napjára azért elkészültem vele. Nem is tudom, hogyan érdemeltem ki a kedvességeteket, és hűségeteket, amikor késve hozom a karácsonyi meglepinek szánt ajándékot is. :$ Csak hát... a család az első ilyenkor, nem de? :)

Ezúton szeretnék még egyszer boldog karácsonyt kívánni mindenkinek! Remélem jól teltek ezek a napok, sok-sok ajándékkal gazdagottatok. De ha nem is, remélem a családotokkal voltatok! :)

Jó olvasást a novellához. Óh, meg kell említenem, hogy ne nézzétek meg a Meyer által javított/felállított idővonalat, mert nagyon eltértem tőle. Bétáztatni most nem bétáztattam le. Nem akartam zargatni Fummie-t. Viszont remélem ezek nem vonnak le az értékéből, s az olvasás élményéből. ;) A következő fejit is elkezdem, rettentően örültem - s nem mellesleg meglepődtem -, milyen hamar összegyűlt a kritikaszám. Ti vagytok a legjobbak!

Puszi!

Már meg sem lepődtem a sötétségen, a fájdalmat pedig ismerősként üdvözöltem. Egész testemben megrázkódtam, mintha most valahogy másabb lenne ez a fájdalom, mint az eddig átélt sokkoló általi. Sokkal erőteljesebb, sokkal forróbb volt, ahogy átfutott rajtam. Úgy éreztem, hogy lassan a kísérletezésnek vége szakad, mert egyszerűen ez már túl sok. A szívem feladja küzdelmét, hogy életben tartson. Végül is miért élek még?

Megpróbáltam emlékezni, találni egy apró okot, ami válasz lehet a kérdésemre. De… semmi. Az agyam zakatolt, mégsem tudtam összpontosítani. A fájdalom egyre erőteljesebb lett, emlékeztetett az egyik kezelésemre, ami szerintük létfontosságú volt, hogy elmúljanak látomásaim. Sosem értettem, miért kínoznak, miért ilyen kegyetlenek velem, mintha csak én magam akarnék látni.

Pedig egyáltalán nem akartam… Nem kívántam magamnak soha, azt akartam múljanak el, mintha sosem lettek volna. Hisz akkor nem kerülök ide, nem kísérleteznek velem, s nem mondták volna rám, hogy csak egy szentségtelen boszorkány vagyok, akit száműzni kell Isten országából, mert csak megfertőzöm azt.

Minden porcikám belülről emésztett, égetett, ami visszahúzta agyamat a valóságba. Éreztem dübörgő szívemet, mely egyre gyorsabban pumpálta véremet, aztán hirtelen minden megszűnt létezni. Nem éreztem semmit sem, de annál jobban hallottam. Agyamba betódult a milliónyi különféle zaj. Az esőcseppek sűrű záporozása, ahogy a felázott földnek csapódnak, hangosan, mintha csak a fülembe potyognának - egy-két csepp engem is elért. A motoszkáló, apró állatok, amik az eső elől menekültek az odvas fákba, még a kaparászó lábaikat is hallottam.

Hirtelen pattantak fel szemeim, s mintha ezzel tudatosult is volna bennem, hol vagyok. Zihálva próbáltam meg figyelni minden hangra, de túl sok volt egyszerre. Éreztem a sártól arcomra tapadt rövid hajamat, s a föld tapintását, ahogy ujjaimat megmozgattam. Rémülten cikáztak szemeim az égboltot eltakaró sűrű lombkoronákon, még sötétben is tökéletesen láttam mindent. Kerestem valamit… Valamit, ami ezektől a zajokból váratlanul rám támadhat. Az esőcsepp ráesett ajkamra, amitől egyszeriben rettentő szomjas lettem. A torkom kaparni kezdett a szárazságtól, mintha csak a sivatag homokját nyeltem volna le. Lenyaltam ajkamról a nedvességet, de szám azonnal fintorba rándult. Keserű volt.

Rémülten kapkodtam a levegőt, úgy éreztem ez a kaparó kínzás a torkomban megfullaszt, ha nem olthatom. De persze az oxigén nem hogy enyhítette volna, csak még inkább égette, táplálta a torkomban lángoló tüzet. Körmeim belevájtak a földbe, ahogy ismét látomásom támadt. De most… sokkal másabb volt. Élesebb, s tisztább képek peregtek le szemeim előtt, mintha eddig csak egy sötét fátylon át láthattam volna őket homályosan.

Két alak állt összegörnyedve az erdőben, a nap sugarai egyáltalán nem jutottak át a sűrű lombokon. Teljes ellentétei egymásnak, mégis annyira hasonlítottak. Arcuk porcelánfehérségű, határozott vonásaik tökéletesek. Gyönyörű, mégis hátborzongató, s földöntúli. Olyanok voltak, mint az angyalok… Az egyikük pár évvel fiatalabbnak tűnt a másiknál, bronzvörös haja kócosan meredezett mindenfelé. Ő sokkal nyugodtabban nézett előre, mint társa, akin látszott, hogy feszültebb, s dühösebb is.

Vártak valamire vagy valakire… Hirtelen a bronzvörös hajú a másik elé állt, hogy megakadályozza annak támadását. Egyre közelebbről néztem őket, ott álltam majdnem mellettük, s abba az irányba néztem, amerre ők is.

Lassan megláttam azt az okot, ami miatt a magas, sötétbarna hajú fiú ilyen feszülten viselkedett. Egy férfi közeledett feléjük, először úgy tűnt egyedül van, aztán háta mögül kilesett egy alacsony lány is. Én voltam…- döbbentem meg.

A felismerés sokkosan érintett, hisz még sohasem jelentem meg magam egy látomásban, s most kívülről néztem magam. Ugyanúgy néztem ki, mint a három másik, nem tűntem ki szépségük közül. Minden ismertető jegy, ami hozzájuk tett hasonlatossá, megtalálható volt rajtam. Alig akartam elhinni, belenéztem tekintetembe, mely sötét arany pompájában díszelgett. A sötétbarna hajú fiú torkából mély morgás tört elő, ahogy egyre közeledtünk feléjük.

Engem mégis az az alak foglalkoztatott, akinek kezét szorosan fogtam a látomásban. Mézszőke hajával úgy festett, mint egy igazi angyal. Még a másik kettőnél is földöntúlibb volt… Védekezően vont maga mögé, de én nem bírtam ott maradni. Közben a morgás abbamaradt, s a velünk szemben állók felegyenesedtek támadó testhelyzetükből.

Angyalom feszült testtartása is enyhült, míg a bronzvörös hajú fiú felhúzta szemöldökét, mintha nem értené, mi történik körülöttük.

- Edward, Emmett! – lépdeltem eléjük lelkesen, angyalom takarásából kilépve. Bízva bennük magammal húztam őt a másik kettő felé, s csak most figyeltem meg szemeik színét. Az enyém leginkább Edward nevezetűjéhöz hasonlított – borostyán -, de a másiknak karmazsinvörös tekintete óvatosságra intett. Nem értettem, hogy különbözhetnek ennyire ebben is, mégis mintha csak testvérek lennének. – A tékozló fiú és az újszülött… - mosolyogtam rájuk, mire Edward elhúzta száját. Olyanra tapintottam talán, ami őt sértheti. Én azonban magabiztosan álltam tekintetét, mintha szó nélkül beszéltünk volna, mintha átvizsgált volna. – Mindent megértesz majd, Edward – súgtam bizalmasan, mint, aki érti, hogy mit tesz, s rá kacsintottam. Angyalom egy szót sem szólt mellettem, csak óvón átkarolt. – Szóval, melyik lesz az én szobám? – érdeklődtem még mindig mosolyogva. Edward és Emmett meglepődve, megkövülten álltak csak. Az Emmett nevezetű összeszűkült szemekkel mustrálta angyalomat, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban rá támadhat.

- Már elnézést, hölgyem, de megtudhatnánk, hogy ki maga?- kérdezte Edward.

- Ó, én Alice vagyok, ő pedig Jasper – mondtam könnyedén, miközben átkaroltam a mellettem álló férfit. Ez a mozdulat, s a többi érintés megrázott. Fontos volt a számomra, ha nem létfontosságú.

- És, hogy kerültök ide? – folytatta bizalmatlanul.

- Úgy, hogy megkerestünk titeket – vontam vállat.

S a kép váratlanul megszakadt, én pedig ismét az erdőben voltam, a sárban fekve. A másodperc egy tört része alatt felültem, még mindig ziháltam az előbbi látomásom átélése miatt. Olyan valós volt, olyan közeli, hogy már-már azt hittem, megtörtént. Akartam, hogy megtörténjen, de nem értettem semmit…

Kik voltak ők? Ki volt az angyalarcú szépség, aki mellettem volt, aki vigyázott, s védelmezett engem Edwardtól és Emmettől? Miért voltunk mindannyian annyira hasonlóak? Felemeltem kezeimet a földről, s szemügyre vettem őket. Hófehér voltam, a föld, a sár egyvelege, és bőröm kontrasztja rendkívüli ellentétben álltak. Láttam az apró földszemcséket is… Megtapintottam kezemmel a másikat. Simának éreztem, s puhának, mégis keménynek. Megborzongtam tőle. Felpattantam a földről – még csak szédelgést sem okozott -, s elindultam az erdőben. Nem tudtam, merre menjek – igazából nem is volt fontos -, csak vittek a lábaim.

Jasper – lebegett szemeim előtt a név, mely oly szépen csengett lelkemnek. Dallama kitöltötte bensőmet, s furcsa izgatottság futotta el testemet, mikor rá gondoltam. A látomás szerint együtt leszünk, Edward és Emmett is velünk lesz. Visszaemlékeztem a víziómra, meglepettségemre szemernyi megerőltetésbe nem került, mégis minden egyes részlet úgy élt bennem, mintha most látnám először.

Megpróbáltam értelmezni a mondatokat, amiket a saját számból hallottam. A tékozló fiú és az újszülött. Az újszülött rögvest jobban foglalkoztatott, mint a tékozló fiú. Erős volt, karmazsinvörös szemekkel, fellobbanó dühvel, feszült testtartással. Nem tudtam milyen újszülött, vagy, hogy miért viselkedett így. Csak egyet tudtam: egyszer mind együtt leszünk. S én akartam, hogy együtt legyünk, hogy velük éljek. Megfogadtam magamnak, hogy bármi áron, de rájuk találok. Rá találok az én szőke angyalomra!

Egy csapásra jött az újabb látomás, ami megtorpanásra késztetett.

Egy hatalmas ebédlőasztalnál ültünk, angyalom és én. Körülöttünk ismeretlen arcok vizslattak minket. Bal oldalunkon egy lány foglalt helyet, hosszú, szőke, hullámos haja lágyan omlott vállaira, sötét arany szemei bizalmatlanul pásztáztak. Már most tudtam, hogy kapcsolat van az előző látomásom két másik alakja és ez a lány között. Másik oldalunkon egy nő, s egy férfi ült. A férfi átkarolta a nő vállát, akinek hosszú, barna haját simogatta. Idősebbek voltak, mint a másik lány, s valamiért úgy éreztem, hogy a szőke férfi a vezetőjük.

A nő elmosolyodott, rá pár másodpercre ismerős arcok jelentek meg az ebédlő bejáratánál. Emmett egy szemvillanásnyi idő alatt a bal oldalunkon ülő lány mellett termett, s átkarolta őt, míg Edward megállt ott, ahol megtorpant.

- Alice meg akart várni titeket a történetükkel – mosolygott a barna hajú nő, s intett Edwardnak, hogy jöjjön be az ebédlőbe, s üljön le. Ő erre helyet foglalt Jasperrel és velem szemben az asztal másik oldalán.

- Igazából nem hosszú, de elmondom, hogy hogyan is kerültünk ide – rámosolyogtam angyalomra, majd belekezdtem a történetbe. Talán ebből a víziómból meg tudhatok róla valamit. Ránéztem Edwardra.- Jaspert nem rég ismertem meg. Vihar volt, az eső zuhogott aznap. Én egy étkező bárjában ültem, s rá vártam. Tudtam, hogy el fog jönni, láttam – ismét rámosolyogtam angyalomra, majd folytattam. - Sokáig vártam, már kezdtem feladni a reményt, mikor megláttam. Esőtől csöpögő, kissé besötétedett hajjal állt az étkező bejáratánál. Lepattantam a bárszékről, s egyenesen hozzá léptem… Elég hosszan megváratott, amit az orra alá is dörgöltem – nevetettem játékosan angyalomra. – Ő meg lehajtotta a fejét és elnézést kért – kacagtam, Jasper pedig zavartan felmordult.

– Innentől már nincs semmi izgalmas. Csak kóboroltunk egy ideig, kérdezősködtünk néhány városban, ahol különös idegeneket láttak – mondtam a látomásban.
- Bocsáss meg, hogy félbeszakítalak… - kezdte az idősebb, szőke hajú férfi. - …de meg kell kérdeznem, hogy akkor te még sosem ízleltél emberi vért? Bent akadt tüdőmben a levegő, ahogy kimondta ezeket a szavakat. Emberi vér… Éreztem, ahogy a remegés átfut testemen, s a torkomban lévő égető érzés felerősödik. Eddig olyan volt, mintha elmúlt volna – vagy legalábbis azt hittem.

- Soha – bólintottam a vízióban. – Jasperről már nem mondható el, de igyekszik alkalmazkodni az új életéhez – megszorítottuk egymás kezét. – Aztán rátaláltunk Edwardra és Emmettre az erdőben – folytattam. – És most itt vagyunk, veletek – mosolyogtam rá először a két idősebbnek kinézőre, majd Emmettre és a mellette ülő kedvesére. Legvégül szemeim megállapodtak a velünk szemben ülő Edwardon. A látomásomban valamiért jómagam ő benne bízott a leginkább.

- Mi pedig nagyon örülünk nektek – mondta a barna hajú nő széles mosollyal.

- Ezek szerint… maradhatunk? – kérdeztem rá.

- Természetesen - bólintott a szőke férfi.

Megtámaszkodtam az egyik fának, mert úgy éreztem a lábaim felmondják a szolgálatot. Ugrottam egyet, ahogy a fa fülsértő reccsenéssel kifordult a földből, s kettészakadt. Mély lélegzeteket véve ránéztem remegő kezemre… Ezt én csináltam? Kidöntöttem egy hatalmas fát a puszta kezemmel?

Emberi vérivás, sötét arany szemek – jutottak eszembe a látomásom mozzanatai. Hatalmas erő. Lassan tudatosult bennem ezek jelentése, körvonalazódtak a bolond gondolatok. Halványan emlékeztem mendemondákra a vámpírokról… S hogy e gondolatom megerősítést kapjon a torkom kínzóan égni kezdett. Szomjaztam. Ziháltam a felismeréstől.

Ismét elindultam, megpróbáltam visszaemlékezni a tegnapra. Erőlködtem, hogy valami eszembe jusson, de semmi. Mintha csak elvágták volna az emlékezés fonalát. Hol a családom? Mit csináltam tegnap? Hol voltam? Az utolsó látomásomra gondoltam. Az egyetlen dolog, amivel előrébb juthatok. A vízióm. Ha sohasem ittam embervért, akkor hogyan maradtam életben addig, hogy rátaláljak e különös családra? Mert másnak nem tudtam nevezni őket. Úgy viselkedtek, mint egy család.

Jasperről már nem mondható el, de igyekszik alkalmazkodni az új életéhez – ismételtem meg magamban a mondatot. Szörnyű érzés kerített hatalmába. Hogy lehetek együtt egy olyan… vámpírral, aki embereket öl azért, hogy fenn maradjon e világon? Sosem tudnék bántani egy embert sem, inkább meghalnék akkor. Persze ezt a gondolatomat most erősen cáfolta a fájdalom a torkomban.

Valami mód kell, hogy legyen… Hisz a látomásom a bizonyíték rá. Ha valóban meg fog történni, akkor ott leszek. Vele.

Agyamba váratlanul hangos dübörgés hatolt. Fülelni kezdtem, s jobban figyelni erre a hangra, aminek hatására a torkom szárazsága elviselhetetlen mértékű lett. A torkomhoz kaptam, mintha meg tudnám akadályozni, hogy ne érezzem a fájdalmat. A hang egyre erőteljesebbé vált, a dürögés vadul pumpálta az állat testébe vérét.

Mély levegőt vettem, orromat eltelítette az íncsiklandozó illat. Az égés nőtt, testem megfeszült, s ugrásra készen várt. Ösztönösen cselekedett, hogy olthassam kínzó szomjam. Kényszer vezérelt…

Csak egy ugrás volt, oly egyszerű, s ösztönös, hogy nem is gondolkodtam rajta. Torkom égése hanyatlani kezdett, mint amikor a tűzre vizet locsolnak oltásképp. Már ez is bűnbánattal töltött el, hogy megöltem egy védtelen állatot. De… mégis inkább ő, mint egy ártatlan ember.

Így pár választ kaptam azért kérdéseimre. Nem kell emberek életét elvennem ahhoz, hogy tovább élhessek. Van értelme a látomásaimnak, meg kell találnom azt a családot! De előbb… Meg akarom egyáltalán találni angyalomnak nevezett Jaspert? Ha valóban embereket öl azért, hogy ő élhesse tovább szörnyű életét, meg tudnám-e változtatni? Tudnék-e hatni rá, hogy beteljesüljön a látomásom? Hogy mi ketten rálelünk Edward családjára. Biztos voltam benne, hogy csak a jövőt láthatom. Bár semmire nem elékeztem a múltból sem.

Magamra néztem, kórházi ruhát viseltem – nem is értettem pontosan, hogy került ez rám. Apró villanások tódultak elmémbe egy intézetről. -, s nem volt rajtam semmiféle cipő. Testem csupa sár, a ruha vizesen lógott rajtam. Elindultam, hogy a városba menjek, és szerezzek magamnak egy olyan ruhát, amiben nem néznek bolondnak. Gyors voltam, a fák szinte elsuhantak, ahogy elhaladtam mellettük, még csak figyelnem sem kellett, nehogy neki menjek az egyiknek. De nem is aggódtam. Visszagondolva apró mozdulatomra, amitől egy hatalmas fa kidőlt, inkább azt féltettem, mint magamat.

Öt perc alatt elértem a várost. Kihalt utcái kongtak az éjszaka csöndjében. Kerestem egy ruha boltot, gyerekjáték volt a bejutás. Elámultam a sok ruhanemű láttán, s izgatottan vetettem magam bele. Miután megtaláltam a megfelelő darabokat, átöltöztem. Az előző anyagot, ami rajtam volt – másnak nem is tudtam már nevezni a többi ruha láttán -, bedobtam a legközelebbi szemeteskukába. Cipőm egy koppanást sem hallatott, ahogy elindultam a macskaköves utcán. Nem tudtam, merre menjek. Tanácstalanul nézegettem egyik irányból a másikba. Nem tudtam eldönteni, hogy meg akarom-e találni őt…

De mindenképpen többet akartam róla tudni. Összepontosítottam a mézszőke hajú angyalra, hátha ismét előjön egy látomásomban. Szemeimet szorosan lehunytam, megpróbáltam kiűzni gondolataimból a torkom gyönge kaparását, kezeim ökölbe szorultak az erőfeszítéstől.

Azonban meg lett az eredménye, ha nem is sok.

Újra őt láttam, Jaspert. De nem volt egyedül… Egy sátorszerű, félig homályos helyiségben tartózkodott, háta mögött egy gyönyörű, barna hajú szépséggel. Facsaró érzés vegyült az aggodalom mellé lelkemben…

A nő Jasper elé lépett, lassan megfogta karját, s felfele fordította, hogy látható legyen az izmos, férfias alkar belső fele. Ujjaival lágyan megsimított egy félhold alakú, erőteljes heget, majd felnézett Jasperre, akinek ajkai elváltak egymástól. Nagyot nyelt, ahogy a nő érintése feljebb csúszott karján, egészen arcáig.

- Jasper, Jasper… - ejtette ki susogva a nő angyalom nevét, miközben megcsóválta fejét. – Ismét végeztél két katonámmal. – Jasper bűnbánóan lesütötte szemeit.

- Zendültek – hallatszott Jasper dallamos hangja, amitől a gyomromban apró pillangók keltek szárnyra.

- Megbocsátok – felelt a nő, s hüvelykujjával végigsimított Jasper alsó ajkán. A férfi láthatón megremegett az érintéstől, mire a nő elégedetten elmosolyodott. – Lehetőleg ne forduljon elő többet. Most menj, képezd tovább a katonákat! – utasította Jaspert, aki engedelmesen egy apró biccentéssel kilépett a sátorból.

Több érzés kavargott bennem a látomás után. Felháborodottság, düh, aggódás, s még valami, amit nem tudtam a nevén nevezni. Felháborított, hogy az a nő így az ujja köré csavarta Jaspert, s minden szavát itta annak a némbernek. Dühített, hogy látszólag bármit tehetett vele, angyalom nem ellenkezett még csak egy kicsit sem. Aggódtam, hogy mikre veheti rá őt, hogy mit meg nem tesz egyetlen érintéséért…

Összeszorítottam ajkaimat. Rám várna a feladat, hogy új életet mutassak az én angyalomnak? Hogy kiszabadítsam annak a nőnek a karmai közül? Túl kevésnek éreztem magam, de nem hagyhatom, hogy ez az érzés legyőzzön. Együtt leszünk, csak ki kell tartanom, s a látomásom valóra válik. Hinnem kell benne. Csak a látomásaim maradtak nekem.

Elindultam észak fele, erős volt bennem a vágy, hogy cselekedjek. Tennem kellett valamit, ami közelebb visz hozzá.

Több évig csak kóboroltam északi irányban. Akármennyire is összpontosítottam Jasperre, nem láttam semmit sem, ami segíthetné utamat. Nappal kerültem az embereket, túlságosan csábító volt a vérük illata, s nem akartam megkockáztatni, hogy nincs elég önuralmam. Be akartam teljesíteni a látomásom, ott akartam ülni Edward és Emmett mellett a másik három vámpír társaságában. Hogy tartozzam egy családhoz…

Egy kisebb város szélénél jártam, éjszaka volt, csak a hold világított. Meghúzódtam az egyik ház tövében. Lassan lélegeztem mélyeket, lehunytam szemeimet, hogy még inkább tudjak figyelni, s erősen Jasperre gondoltam. Előidéztem magamban arcának minden vonását, sötét szemeit, mézszőke hajának fürtjeit. Elképzeltem, ahogy halványan elmosolyodik.

Mosolya elégedett volt. Ismét a sátorban állt hátratett kézzel, egyenes tartással a barna hajú nő előtt.

- Tökéletes munkát végeztél, Jasper – mondta a nő, s egy másodperc alatt a férfi előtt termett. Ajkait rányomta az övére, s szenvedélyesen megcsókolta őt. Jasper a nő dereka köré fonta karjait, és még jobban magához húzta. – Azt akarom, hogy te vezesd őket – suttogta a nő Jasper ajkaira. – Te vagy rá a legmegfelelőbb. Győzelemre termettél - fúrta karmazsinvörös tekintetét Jasperébe.

- Ahogy kívánod, Maria – szólalt meg Jasper, s egy csókot lopott a nőtől.

Most már nem az összpontosítástól szorultak ökölbe a kezeim. Mariától. Attól a nőtől, aki ujja köré csavarta angyalomat, s kénye kedve szerint játszadozik vele. De, ami még jobban fájt, hogy Jasper látszólag élvezte a helyzetet. Nagyon is.

Elbizonytalanodva hajtottam hátra fejemet a ház falának. Lehetséges, hogy a látomásaim becsapnak? Hogy nem is fognak valóra válni? Hisz Jasper olyan jól érzi magát Maria társaságában. Miért akarna velem lenni?

Kezeim a ház falának támaszkodtak, amikor újabb, erőteljesebb látomásaim jöttek. Gyors fel-felvillanások, amik még erősebbé, hatásosabbá tették őket.

Sötét, csillagos éjszaka volt. Láttam Jaspert, aki mögött egy kisebb hadsereg állt, s láttam a háttérben, biztonságosan távol tőlük Mariát. Újabb villanás, mintegy villámcsapás. Ugyanaz a vízió folytatódott, ehhez nem fért kétség. Velük szemben tizenegy fő sorakozott fel, kilenc nagyon fiatal, s két idősebb vámpír. Meg tudtam őket számolni, s biztosan állíthattam, nem gyönge emberek készültek csatát vívni.

Villanás. A csata elkezdődött. Jasper és a többiek egymásnak estek. Éreztem, ahogy a látomástól kezemmel felhorzsolom a ház falát, úgy szorítottam össze szemhéjamat, mintha ezen múlna az életem. Szörnyű sikolyok hasítottak a levegőbe, letépett végtagok repültek a csata hevében, harapások éles hangja szakította a bőrt. Megrezzentem. Jaspert is elérték a harapások.

A villanások, amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan meg is szűntek. De a mellkasomat furcsán összenyomta valami. Súlyos nehezék. Féltem, s fel voltam háborodva egyszerre. Harcok dúltak délen, s Jasper az egyik kisebb hadsereg vezetőjeként maga is harcolt. Kegyetlen harc fog folyni. Talán napok, talán évek múlva, de ki fog törni.

Nem akartam, hogy így kelljen élnie. Hisz van rá más mód. Öten is tudnak vámpírok együtt élni, békében, s szeretetben úgy, hogy nem ölnek meg ártatlan embereket. Akartam, hogy Jasper is a részese legyen. Az én oldalamon.

Ismét elindultam, most változtattam az irányt, észak-nyugat fele mentem. Úgy éreztem, mintha egy tűt keresnék a szénakazalban. Milliónyi helyen lehet, még az illatát sem tudom milyen. Hogyan találom így meg?

Újabb évek teltek el, amely időben őt kerestem szüntelenül. De nem leltem rá… A látomásaimat sem tudtam irányítani, kétségbeesetten igyekeztem Rá gondolni, arra, hogy megtalálom. Olykor jött egy apró vízió, ami megint csak nem vitt közelebb célomhoz. „Csak” megismerhetem őt. Az életem részévé vált, s én az ő élete részévé fogok válni. Jobban ismertem már, mint Maria, aki csak kihasználta őt céljai elérésében. Láttam mindent, hogy mi lesz a csata kimenetele, mi lesz Maria sorsa. S mi lesz ebben Jasper szerepe. Láttam a másik két nőt – Lucyt és Nettie-et -, akiktől Jasper védte meg Mariát.

Egy erdőn keresztül vitt az utam, amikor az újabb látomástól megállásra kényszerültem.

- Peter. – Jasper egy férfi előtt állt. Nem védekezően, nem is támadóan. Mintha régi ismerőst, barátot üdvözölne. – Nem szabadott volna visszajönnöd – suttogta.

- Gyere velem, Jasper! Gyere velem, és Charlotte-tal! – kérte őt halkan, s egy lépést ment felé.

- Nem… tehetem, Peter – ellenkezett Jasper.

Változott a kép, hirtelen egy erdőben találtam magam a látomásban.

Körülnéztem, amikor megpillantottam a mézszőke hajat. Jasper egy hatalmas fa tövében üldögélt, s Peterrel beszélgetett. Közelebb mentem hozzájuk, hogy értsem, mit mondanak.

- Belefáradtam, Peter – hallottam meg angyalom dallamos hangját.

- Látod, hogy itt északon másképp mennek a dolgok, Jasper. Hittél nekem, s most itt vagy velünk. – Egy nő jelent meg Peter oldalán. Charlotte talán.

- Mi a baj velem? – suttogta a kérdést Jasper.

- Belefáradtál, jól mondtad – helyeselt Peter. – Az emberölésbe fáradtál bele, barátom – világított rá Peter. Jasper elgondolkodóan nézett fel rá. A mellkasomat forróság öntötte el a gondolattól, hogy az angyalom valóban az, aminek képzeltem. Csak rossz társaságban volt, rossz helyen, rossz időben. De én ezt a hibát nem követhetem el, mert elszalasztom életem értelmét. Mert most már ő lett az életem, a célom.

- Elmegyek – állt fel Jasper. – Sajnálom… De nem tudok tovább veletek maradni. Remélem, viszont látjuk még egymást – nyújtotta kezét Peter elé. Ő azonban magához húzta, és megölelte őt.

- Viszlát, barátom – köszönt el Peter.

Úgy éreztem magam, mintha fojtogatna a sírás. De egy könnycsepp sem buggyant ki szememből… Jasper volt az én életem, meg kellett találnom! Mert szeretem. Megtalálom őt. A döntés úgy fogalmazódott meg bennem, mintha sosem kételkedtem volna benne, vagy a látomásaim valódiságában. Északon bolyongtam már egy ideje, s itt lesznek valahol.

Ismét évek teltek el, mire egy látomásom végre meghatározta számomra a helyet. Már csak az időt kell kitalálnom.

Fényes nappal volt, bár a sűrű esőfelhőktől a nap egyetlen sugara sem érte el a földet. Záporoztak az esőcseppek, megrohamozták a Philadelphia határát hirdető fatáblát. A kép gyorsított, mintha most nem kívülről nézném magamat, hanem futnék a széllel, be a városba egy út menti vendéglőbe. Vason lógó táblán olvashattam le a nevét a helynek: Hideghegy.

Bementem a félig üres étkezőbe, s leültem a bárszékhez. A pultos száját tátva meredt rám, majd összeszedve magát pislogott párat, s megszólított.

- Hozhatok… valamit a hölgynek? – dadogta, mire elmosolyodtam.

- Nem, köszönöm. Várok valakire – feleltem.

Egy villanással folytatódott a vízió.

Hirtelen leugrottam a bárszékről, szélesen mosolyogva Jasper felé mentem, aki a bejárattól egy-két lépésre megtorpant. Belenéztem sötét szemeibe, mintha a tekintetemmel akarnám elmondani neki, hogy mennyit kerestem őt, mennyit vártam rá, s hogy megbízhat bennem. Arca meglepettséget tükrözött, de nem félelmet.

- Nagyon megvárakoztattál – mondtam neki mosolyogva. De örömöm mértéke a csillagos eget súrolta.

Meghajtotta fejét. – Sajnálom, hölgyem – felelte, mire én odanyújtottam kezemet ő pedig századmásodpercnyi gondolkodás nélkül megfogta azt. Összekulcsolta ujjainkat, miközben a vendéglő egy hátsó részébe húzott.

Örömmámorban úszva indultam el Philadelphia felé. Annyi év keresgélés után most talán végre rálelhetek. Rá kell, hogy leljek! Egy szemernyi kétséget sem éreztem a felől, hogy ott lesz, s minden ugyanúgy fog történni, ahogy a látomásban.

Nem tartott sokáig az út. Még az idő is nekem kedvezett – nagy cseppekben hullott az eső. Kerültem a városokat, így szabadon élhettem gyorsaságommal, ami átváltozásom óta az enyém. Philadelphiában megálltam az út menti kis vendéglőnél, egy nagy sóhaj után bementem. Minden ugyanúgy folyt le, ahogy a vízió megjósolta. Jó jelnek vettem.

Helyet foglaltam a bárszéken, s megvártam, míg a pultos meg tudott szólalni.

- Hozhatok… valamit a hölgynek? – dadogta. Elmosolyodtam a történéseken. Vajon időben is jókor vagyok itt? Az időjárás szerint a válasz igen.

- Nem, köszönöm. Várok valakire – mondtam, megpróbáltam elrejteni hangomban az izgatottságomat.

Ujjaimmal a pulton doboltam, annyira feszülten vártam Rá. Az első találkozásunk… Tudtam, hogyan fog lezajlani, tudtam, mit fogok mondani, s ő erre mit fog felelni. Mégis látni őt személyesen, megérinteni élőben valóságossá tette azt, ami eddig csak képzeletbeli lehetett. Biztos voltam a szerelmemben iránta, de nem lehettem biztos az ő érzéseiben. Hisz… még nem is ismer, azt sem tudja, hogy találkozni fogunk.

Cseppnyi félelem is vegyült az izgatottság, s szerelem mellé. A pultos engem figyelt szinte minden percben, amik csak vánszorogtak azóta, hogy leültem ide. Idegességem is kezdett feltörni bennem. Mi van, ha rossz napon vagyok itt? Mi van, ha nem is teljesedik be a látomásom? Gondolatomra a lelkemet összefacsarta a szomorúság tövises indája.

Abbahagytam a dobolást ujjaimmal, amikor kintről, az eső kopogtatta zaj mellett meghallottam egy cipő koppanását. Nem néztem hátra, de így is tudtam, hogy Ő az. Egyszerűen megéreztem. Lehunytam egy pillanatra szemeimet, s mély levegőt vettem, mikor belépett a vendéglő ajtaján. Kis csilingelő hang jelezte az újabb vendég érkezését a pultosnak. Felfigyelt rá, de csak fél szemmel nézte, míg az egyik poharat törölgette.

Lepattantam a bárszékről, szívem még dobogna, most úgy zakatolna, hogy ki akarna szakadni a mellkasomból. Most már nem csak izgatottságot, szerelmet éreztem, de a megkönnyebbülés hulláma is végigsöpört testemen bizsergető érzést hagyva maga után.

Mosolyogva lépdeltem felé, úgy éreztem most nyert értelmet az életemet. Arca megdöbbenésről árulkodott, mézszőke haja az esőtől sötétebb árnyalatot öltött, ajkai résnyire nyíltak, ahogy összehúzva szemöldökét engem nézett. Nem értette, mit akarok tőle.

- Nagyon megvárakoztattál – mondtam neki, nehezen leplezve izgatottságomat.

Meghajtotta fejét. – Sajnálom, hölgyem – válaszolt. Mosolyogva nyújtottam kezemet, ő pedig – ahogy a látomásomban -, gondolkodás nélkül megfogta. Érintése puha volt, semmiben sem különbözött az enyémtől. Jól eső érzés simogatta lelkemet. Jasper összekulcsolta ujjainkat, miközben a vendéglő egy hátsó részébe húzott.

S tudtam, ő a Mindenség számomra.