![](”https://picasaweb.google.com/lh/photo/mcoMHRSVqovBR1pTdaF1yA?feat=embedwebsite")
Ezt a novellát én csak megírtam, az ötlet csakis gee-t illeti! :)
Mi lett volna, ha Edward nem úgy reagál Bella és Jacob csókjára, ahogy az eredeti könyvben meg van írva? Nos, hát innen kezdődik a novella...
Figyelem! Lehetséges, hogy a Bella Team nehezményezni fogja ezt a verziót, mert szenvedés a részéről van benne bőven. :$ Ez csak egy másik lehetséges változat. ;) Jó olvasást!
Mi lett volna, ha…
„Ez alkalommal más volt. A keze lágyan érintette az arcomat, meleg ajka gyöngéd volt, és váratlanul tétovázó. Rövid csók volt, és nagyon, nagyon édes.
Átkarolt, erősen magához ölelt, közben azt suttogta a fülembe:
– Kár, hogy nem ez volt az első csókunk. De jobb későn mint soha.
Mellének döntöttem az arcomat, hogy ne láthassa a legördülni készülő könnyeimet.”
Csak álltam ott, a könnyektől homályos foltként láttam a hatalmas rozsdabarna farkast, ahogy leszáguld a hegyről. A felismerés nem csak letaglózott, de gyalázatos szégyennel öntötte el testemet. Éreztem kettéhasadó szívem mérhetetlen fájdalmát, amint egy kisebb rész Jacobbal tart a lent zajló csatába. Lehunyva szememet hallgattam a sátor mellett őrködő Seth Clearwater köhögő vonyítását, mintha undortól fordult volna fel a gyomra, s igyekszik elnyomni magában. Hát persze, ő már mindent tudott gyalázatos tettemről. Nagyot nyelve fordultam meg, hogy aztán szembetaláljam magam az elsötétült írisszel. Elnyílt a szám, mondani akartam valamit Edwardnak, de rájöttem, hogy nincs értelme. Többet mondott a tettem, mint amit szavakkal leírhatnék. Arcát jól álcázott, falfehér maszk alá rejtette, de tudtam, hogy mi játszódik le benne. Ködös tekintettel meredt a semmibe.
– Edward… – szólítottam meg. Hirtelen nézett rám úgy, mintha valami kábulatból ébredne.
– Még azt hittem, én harcolok mocskos eszközökkel… Pedig, amit én tettem, az ehhez képest semmi – rándult meg a szája széle.
– Saj… Sajnálom – remegtem meg. A félelem, hogy elveszíthetem elsöprő erővel dermesztett meg.
– Tudom, de ez nem változtat azon, hogy… – kezdte elgyötörten. Még soha nem láttam ilyennek, talán csak akkor, amikor azt hitte meghaltam. – Hogy te kérted meg, Bella – nézett el rólam. Arcáról lehullott a maszk, fájdalmasan torzultak el angyal vonásai. Seth magunkra hagyott, de csak a szemem sarkából láttam, mert Edwardra bírtam csak figyelni. Soha nem akartam neki ilyen fájdalmat okozni, mégis megtettem. Undorodtam magamtól, mert tudtam, hogy igaza van.
– Én… csak… nem akartam, hogy megölje magát – tört ki belőlem keservesen. Ezzel próbáltam mentegetni magam, hogy jobban érezzem magam. De ez csak bűnösségemet igazolta mindinkább.
Edward kurtán, hitetlenül felnevetett.
– Te komolyan elhitted ezt, Bella? – szorultak ökölbe a kezei, miközben fejét ide-oda ingatta. Már ő is tisztába volt a válaszommal, mégis kiböktem.
– Igen, elhittem. – Mert ez volt az igazság, bele sem gondoltam, hogy átverhet. Persze nem számított, és nem is éreztem dühöt Jacob iránt. Magam iránt már annál inkább. Hogyan bánthattam meg így Edwardot, és hogyan művelhettem ezt Jacobbal?
– Tudom, azt is, hogy szereted – foglalta össze, még mindig ökölbe szoruló kezekkel.
– Téged jobban – nyögtem ki. Nem voltam képes másra. Azt vártam, hogy ordibálni fog velem, ehelyett még mindig az a fene nagy önuralma vezérli minden szavát, és tettét.
– Igen, talán – felelte komoran, lassan elernyedő kezekkel. – De az én hibám, ezt tudom jól. Amikor elhagytalak Bella, akaratlanul is megsebeztelek, mert azt hittem az lesz a legjobb döntés. Lehet, hogy akkor nem volt ez így, de azóta sokat változtál, és Jacob állt melletted, nem én.
– Ezzel… nem azt akarod mondani, hogy… – Képtelen voltam kimondani, mely megfogalmazódott bennem.
– De igen, Bella – keményedett meg az arca. – Szeretlek, viszont az lesz a legjobb, úgy leszel igazán boldog, ha én választok helyetted. Jacob… mindent megadhat neked, amit én nem.
Kétségbeesetten indultam meg Edward felé, de ügyetlen lábaimmal elbotlottam. Épphogy csak a karomnál fogva segített fel, mintha még az érintésemtől is undorodna. Ahogy felemeltem kezemet az arcához, ő hátrébb húzódott.
– Ne, kérlek, Edward! – rimánkodtam. – Téged jobban szeretlek! – erősködtem. – Hogyan bizonyítsam be? Mondd, hogyan!
– Sehogyan, Bella – felelte röviden. Egy világ omlott össze bennem, és ismét éreztem a mellkasomat szétfeszítő, szúró fájdalmat, amikor Edward elhagyott. Azt hittem, ez sohasem fog ismét megtörténni, most azonban megint ugyanabban a helyzetben találtam magam. Egy különbség volt csupán: ezúttal csakis magamat hibáztathattam érte.
– Kérlek, ne hagyj el újra! – könyörögtem. Éreztem, hogy szemem megtelik könnyekkel, majd egy pislogás után szabadon végigfolynak arcomon. De a legszörnyűbb érzés, mégis a mellkasomban fojtogatott.
– Hidd el, így lesz a legjobb – lépett egyet hátrébb, s míg ő a visszatérő Seth-tel volt elfoglalva, addig én átöleltem magamat. Mintha a bennem keletkező űr, szavai tudatosulásával egyre több erőre kapva nagyobb lyukat égetne a mellkasomba. Féltem, hogy darabokra szakít.
Tudtam, hogy lent csata folyik, mégsem bírtam igazán figyelni Edward már szinte közönyösen tolmácsoló szavaira. Néha elrugaszkodva engedett hangjában az izgalomnak, vagy az elismerésnek, amit a farkasok egy-egy ügyes manővere váltott ki belőle. Próbáltam felfogni, mit mond, hogy ne koncentráljak a mellkasomban lévő fájdalomra, azonban csak akkor kaptam fel a fejemet, amikor Edward mozdulatlanná dermedve hirtelen elhallgatott.
Seth jelent meg váratlanul mellette, arcuk egyvonalban, alig pár milliméterre egymástól.
– Menj, Seth! – küldte őt Edward. Értetlenül pislogtam rá, bizonyosságot kérve, hogy legrosszabb gondolataim zajlottak le lent a tisztáson. Valaki megsérült. Nem hallottam semmit, csak éreztem, ahogy Edward egy rántással maga mögé szorít, és a sziklafalnak feszül a testem. Előttem támadó állásba görnyedt, s már tudtam, hogy mi fog következni, bár még emberi szemem nem láthatta.
– Ki az? – suttogtam.
– Victoria – vicsorgott. – Tudta, hogy veled leszek, így megkereste a szagomat, és követte. Nem egyedül jön – morgott. Tudtam, hogy ez nem csak azt jelenti, mekkora veszélyben vagyunk, hanem, hogy Edward fejében most nyert bizonyosságot előbbi döntése. Még inkább elhatalmasodott rajtam a kétségbeesés. Csak ketten voltunk itt fent, Edward jó harcos, de ha Victoria nem egyedül jön, nem fog tudni megvédeni. Csak egyetlen lehetőségem van, hogy megmentsem őt, és magamat is ettől a fájdalomtól, mely a mellkasomat sanyargatta. Hisz mi értelme lenne élnem, ha nincs velem Edward? Jacob… Csupán egy kósza gondolatként futott át elmémen.
Edward megmoccant, és az erdő sötétjébe bámult. Késve láttam meg a vörös üstököt, és a mellette haladó szőke fiút. Ketten voltak, de ők is bőven elegendőek lesznek ahhoz, hogy elpusztítsák Edwardot, és engem. Sejtettem, hogyan akarják véghez, vinni, de én is tartogattam még meglepetéseket. Egy pillanatra vettem le tekintetemet kettősükről, hogy körülnézzek a talajon. Nem messze tőlem meg is találtam a keresett, élesnek tűnő követ. Már kész elhatározással fordítottam vissza pillantásomat Victoriára.
Edward megpróbálta a fiút Victoria ellen fordítani, de hamar rá kellett jönnünk, hogy túlságosan behálózta már őt, és csüng minden hazug szaván. Csupán pár másodpercre ült ki zavarodottság karmazsinvörös szemében, aztán Victoria ezt is eloszlatta egyetlen mondatával. A fiú izmai támadásra készen feszültek meg, Edward lassan távolodva araszolt tőlem, hogy azonnal megvédhessen, és visszatámadhasson. Hirtelen morgás tört fel, és Seth visszatérve elkapta Victoria segítőjét. Hallottam, ahogy kiszakít egy darabot a vámpír testből, a vad morgást, mely a fiú szájából tört elő. Féltettem Seth-et, és nem értettem, miért nem menekült már el. Hol őket, hol pedig az előttünk vicsorgó Victoriát néztem, akinek egyáltalán nem tetszett, hogy a segítőjét egy farkas marcangolja épp. Dühödten próbált a közelembe férkőzni, de Edward mindig egy másodperccel előbb mozdult, így nem tudott áttörni a védelmi vonalán. Eközben a vámpír fiú visszanyerte erejét, és rátámadt Seth-re. Ő ügyesen hárított, aztán újabbat szakított ki testéből. Mikor összeszedte magát, újra a farkasra vetődött, ezúttal sikerült eltalálnia őt. Vonítva, nyöszörögve pattant vissza a kőfalról, temérdek hegyes darabot zúdítva rám. Elugrottam előlük, szemem azonban a hóban fekvő, nyüszítő farkast leste. Aztán hirtelen tudatosult bennem, hogy most bárhova kapok a kezemmel, fegyvert találhatok a fehér lepelben. Nem akartam, hogy Seth-nek, vagy Edwardnak baja essen… Csak egy pillanatnyi figyelemelterelés kell, hogy a farkas összeszedve magát gyógyulásnak induljanak sebei, és Edward elkaphassa Victoriát, vagy a segítőjét. Mit érdekel engem, ha én halok meg? Hisz minden miattam van. Edward is csak azért van itt mellettem, Victoria azért talált meg minket, mert én önző voltam. Azt akartam, hogy mellettem legyen, ahogy Jacob is. Elszorult a torkom, és a mellkasomat szétzúzó ürességre hallgatva felkaptam egy éles kődarabot.
Mélyen beszívtam a levegőt, láttam, hogy Victoria felfigyelt rám, Seth még tartja magát a vámpírral szemben, de már nem sokáig, ha nem kap egy kis segítséget. Nem teketóriáztam, felgyűrtem a vastag pulóvert a karomon, és egy mély vágást ejtettem a bőrömön. Éreztem a kiserkenő vérem illatát, észrevettem egy szemvillanásnyi mozdulatot Edwardtól, Seth megvillanó bundáját. Azonban még fel sem foghattam, mi játszódik le, a farkas már leterítette a fiút, újabb darabokat tépett ki testéből, míg Edward Victoriát ártalmatlanította. A fiú Victoria segítségéért kiáltozott, de ő inkább menekülőre akarta fogni, Edward azonban nem hagyta. A fának hajította, aztán egy harapással elválasztotta a nő fejét a testétől. Zihálva, de szinte öntudatlanul néztem, ahogy Seth és Edward a széttépett darabokat egy kupacra hordják, majd egy öngyújtóval meggyújtja a vámpírok testrészeit. Szememmel végigmustráltam Edwardot, sérüléseket keresve a testén, s megkönnyebbültem, amikor egyet sem találtam. Még csak a ruhája sem szakadt el. Azon nyomban visszatért szívemre a nehéz súly, amikor rájöttem, hogy csak félig sikerült a tervem. Nem haltam meg, pedig most meg akartam.
Edward miután végzett, lassan felém közeledve letépett egy darabot az ingéből, és felemelte kezét.
– Nyugalom, Bella. Most már biztonságban vagy. Nem bántalak – mormolta. Megállt tőlem pár lépésnyire, kezét még mindig nem engedte le. – Dobd el azt a követ, kérlek! – jött a kérésnek álcázott utasítás.
Csak most döbbentem rá, hogy a tenyeremben szorítom az éles kődarabot. Kellett egy-két másodperc, míg sikerült elejtenem. Akkor Edward közelebb lépett hozzám, és elszorította az anyaggal a karomon ejtett vágást. Ahogy felpillantottam rá, elakadt a lélegzetem közönyös, mégis bosszús arca láttán. Mintha egyszerre tartana bolondnak, és nem akarna tudni már semmit sem az életemről.
– Már minden rendben. Ne félj! Többet nem foglak bántani – hajtogatta. Összeugrott a gyomrom, nagyon is tudtam, hogyan értette ezt. Nem fog bántani, mert többet nem avatkozik az életembe. Hagyja, hogy Jacob megszerezze szívem nagyobbik darabkáját magának.
– De én nem félek – suttogtam a tekintetébe mélyedve. Edward összeszorított szájjal, kétkedve lépett hátrébb.
– Minden darab megvan? – kérdezte a lángokat figyelő farkast, mire az lesunyta fejét. Ezek szerint Edward már előbb utasította őt, hogy keressen meg minden testrészt. Kavargott a gyomrom, és megpróbáltam nem figyelni az előttem alig pár méterre égő máglyára.
– A többiek? – kérdeztem. Nem akartam az itt történt eseményekre gondolni, vagy arra, hogy talán most látom még utoljára Edwardot. Tudni szerettem volna, hogy a többiek, akik készek voltak értem adni életüket egy csatában, jól vannak-e.
– Mindenki jól van. – Felém nyújtotta a kezét. Egy pillanatig azt hittem, azért, hogy erőt adjon nekem, de magához húzva a karjába kapott. Mikor megértettem, hogy csak le akar vinni a tisztásra, elpirulva lesütöttem szememet. A fájdalom újra elsöprő erővel zúdult rám.
Kevesebb ideig tartott, míg leértünk, mint amikor Jacob hozott fel. Seth mindvégig ott futott mellettünk, aztán amint leértünk csatlakozott a falkájához. Edward ölelésébe zárta Caslisle-t, Esmét, majd Rose-t, Alice szinte a nyakába ugrott, míg Jasper és Emmett egyszerre húzták magukhoz. Megremegett az ajkam, miközben azt kérdezgették, mi történt fent. Carlisle megköszönte a farkasok segítségét, akik ezután el is mentek, majd megvizsgálta a sebemet, de nem is figyeltem rá. Csakis Edwardot néztem.
– Edward? – Alice már tudta, hogy valami megváltozott. Talán már látta Edward döntését is, miszerint örökre elhagy engem.
– Semmi baj, Alice – felelte.
– Én nem hinném… – kezdte, de Edward belé fojtotta a szót.
– Nincs semmi. Végeztünk, menjünk! – Arca az előbbi viszontlátás öröméből átváltott érzelemmentessé, ahogy hozzám lépett. – Viszlát, Bella – suttogta, majd egy csókot nyomott homlokomra. Most éreztem csak igazán a mellkasomat betöltő, fekete ürességet szétterjedni egész testemben, amint ráeszméltem, hogy Edward komolyan beszélt. Valóban úgy hiszi, nekem az lesz a legjobb, ha elhagy. – Ne aggódj, nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát, ezúttal nem megyek el. Itt fogok élni továbbra is, mindennap látni fogsz, hogy megerősödj, és dühös légy rám. Így könnyebb lesz.
– Ne, Edward! – tiltakoztam erőtlenül. – Kérlek, ne! – Mindenki zavartan nézte kettősünket, tompán hallottam csak, ahogy mögöttem felmorog egy farkas. Tudtam, ki az, de nem akartam foglalkozni vele. Nem bírtam!
– Mégis mit jelentsen ez, fiam? – Carlisle döbbenten nézett Esmére, aki ugyanúgy nem értett semmit, mint férje, vagy családja többi tagja.
– Bella választott – ejtette ki lassan, mintha valóban az én döntésem lett volna. Hisz ő szakított velem!
Amint kimondtam magamban, rögtön meghazudtoltam, mert tudtam, hogy nem ez az igazság. Valóban döntöttem, méghozzá akkor, amikor megkértem Jacobot, hogy csókoljon meg, és egy pillanatra felrémlett előttem a lehetséges jövő, melyben Edward nem szerepelt. Gombóc nőtt a torkomban, és úgy éreztem, soha többé nem tudok kiejteni egy hangot sem a számon. Megpróbáltam legyűrni a gombócot, nem akartam csak így elengedni Edwardot. Szükségem van rá, még akkor is, ha tudtam, önzőségem határtalan. Ezt még emberi mivoltomra sem foghattam.
Amint kimondtam magamban, rögtön meghazudtoltam, mert tudtam, hogy nem ez az igazság. Valóban döntöttem, méghozzá akkor, amikor megkértem Jacobot, hogy csókoljon meg, és egy pillanatra felrémlett előttem a lehetséges jövő, melyben Edward nem szerepelt. Gombóc nőtt a torkomban, és úgy éreztem, soha többé nem tudok kiejteni egy hangot sem a számon. Megpróbáltam legyűrni a gombócot, nem akartam csak így elengedni Edwardot. Szükségem van rá, még akkor is, ha tudtam, önzőségem határtalan. Ezt még emberi mivoltomra sem foghattam.
– Úgy érted a kutyát választotta? – jött a kérdés Rose-tól.
– Edward, én téged szeretlek! – nyögtem ki nagy nehezen, de ő eltávolodott tőlem. – Csak… csak egy tévedés volt az a csók – siránkoztam. Minden reményem kezdett a felhők közé szállni, mintha csak egy elszáradt falevél lenne, amit a szél sodor magával kénye-kedve szerint.
– Csók? Te megcsókoltad azt a bűzös dögöt? – gurult dühbe Rose. A mögöttem lévő farkas mérgesen felmorgott.
– Kérlek, Rose, ne! – Edward csitította testvérét, talán ezzel együtt Jacobot is. Ő azonban nem hagyta magát.
– Miért ne, Edward?! – lépett előre, kikerülve őt. – Két éve már, hogy azt hallgatom, vámpír akarsz lenni – kezdett bele flegmán. – Két éve! Most pedig, amikor kockára tesszük érted az életünket, mindannyian, akkor kiderül, hogy minden csak hazugság volt?
– Rosalie! – Carlisle halkan szólította meg, mintha nem akarná igazából leállítani őt. Edward után ő volt a legmegértőbb, most mégis láttam szemében felvillanni csalódottságot, vagy talán megbántottságot. Mintha elárultam volna a családjukat. El kellett néznem róla, nem bírtam elviselni, hogy haragudjon rám.
– Nem hazudtam, Rose – ellenkeztem csöndesen. – Minden szó igaz volt.
– Nem, Carlisle! – Engem mintha meg sem hallott volna. – Valakinek végre el kell mondania mindent, rámutatni mit okozott a családunknak.
– Nem ő okozta – szólt közbe Edward, arca elgyötört volt.
– Ó, dehogynem! Ne hibáztasd mindig magadat. Ő akart egy lenni közülünk, nem te akartad elvenni a lelkét. Nem csak, hogy megbontotta a családunkat, de veszélybe is sodort minket. A szövetségünket a farkasokkal… – Ajkai undorodó fintorra húzódtak egy pillanatra. Fájt minden egyes szó, azonban el kellett ismernem, hogy igaza van, és valóban nem vettem észre, én mennyi mindent okoztam. Ahogy körülnéztem a Cullen családon, felfedeztem némelyikükön a megrökönyödés mellett az igazság beletörődésének apró vonásait is.
Jacob mellém lépdelt, és vicsorgó fogait mutatta Rose-nak.
– Te csak maradj ott, korcs! – szólt rá. – Ezért – mutatott a farkasra – volt minden áldozat? Minden kockázat, hogy utána beleszeress egy büdös dögbe, és tönkre tedd a bátyámat és a családomat?
– Rose, cicám… – Próbálta meg Emmett is csitítani. Egyikük sem akarta kimondani azt, amit Rose, de ugyanúgy egyetértettek vele.
– Én nem akartam – tartottam vissza a farkast, nehogy Rose-nak támadjon. Az kéne még csak, hogy bárkinek baja essen ma még miattam. Elegek voltak Seth sérülései, és az a sok ártatlan újszülött, akiket azért változtattak át, hogy engem elpusztítsanak.
– Nem mentség a tetteidre, Bella, hogy ember vagy. Az én időmben az ilyesmit feleannyira sem tolerálták, mint Edward most. Nem csak, hogy megcsaltad, de bele is szerettél egy mocskos kutyába! – Jake morgása egyre vadabb lett, én pedig próbáltam egyre kétségbeesetten visszatartani őt az érintésemmel. – Miattad akart meghalni, Bella – adta meg a kegyelemdöfést, minek következtében már nem tudtam visszafojtani a sírást. Felzokogtam, de Rose kíméletlenül folytatta. Jake-t épphogy csak magam mögé tudtam parancsolni azzal, hogy védekezően elé álltam. Hallottam, amint Alice halkan felszisszen, és Jasper óvó ölelésébe bújt. Ő volt az, aki elvitt Volterrába, hogy megmentsem Edwardot.
– Igazad van, Rose – szólaltam meg halkan. Jake felnyüszített, mintha nem értene velem egyet.
– Bár ne így ismerted volna el – horkantott fel Rosalie. – Remélem, még egyszer nem csinálsz ostobaságot – fejezte be.
– Abbahagytad, Rose? – kérdezte Edward. Most láthattam rajta testvére szavai hatására a kiábrándultság, és csalódottság keverékének egyvelegét. Fájt, hogy megbántottam, hogy tönkre tettem a családjukat.
Nem bírtam tovább, karjaimmal átöleltem magamat, ahogy utoljára megnéztem magamnak Edward angyali arcát. Tudtam, hogy még láthatom, de akkor már nem lesz ugyanolyan…
Egy hónap telt el azóta, hogy Edward szakított velem. Tényleg megfogadta, amit mondott, mindennap láttam az iskolában, amikor nem épp szikrázó napsütéses reggelre ébredtem. Ez pedig csak rosszabb volt, hisz Forksban ilyen nap nem sokszor akadt. Amikor Jacobbal voltam, enyhült egy kissé az az üres érzés, és már nem akarta szétszakítani a testemet a fájdalom. Azonban visszatértek az esti sikoltozások, amikor szörnyűségeket álmodva észre sem vettem, hogy ordibálva kapálózok, csak amikor Charlie felébresztett. Rendszerint utána sosem tudtam elaludni, folyton Rose szavai jártak a fejemben. Egyszerűen képtelen voltam száműzni őket, még Jacob sem tudta úgy elterelni a figyelmem. Ehhez még hozzá jött az a pocsék emlék, amikor a suli parkolójában megláttam Edwardot. Persze nem egyedül…
Kifele tartottam a suliból a furgonomhoz, amikor a lépcső előtt nekem jöttek, és elesve kiejtettem kezemből a könyveket. Amikor felkapkodtam őket, és felnézve megláttam a parkolóban álló Edwardot, összeszorult a szívem. Egy hosszú, szőke hajú lánnyal beszélgetett. Még sohasem láttam, de rögtön tudtam hófehér márványbőréről, hogy vámpír. Túl szép, és ahogy elnéztem, nem titkolta Edward iránti vonzalmát. Lágyan simogatta meg a szeretett férfi arcát, hogy beleborzongtam a féltékenység szétterjedő mérgébe. A lélegzetem elakadt, és térdre rogyva a mellkasomhoz kaptam ismét elejtve a könyveimet. Ekkor nézett rám Edward, aranyszín tekintetét az enyémbe fúrta épp csak egy másodperc erejéig, aztán összeszorított ajkakkal visszafordult az előtte lévő szépséghez. Nem emlékeztem arra, hogyan álltam fel a földről, és támolyogtam el a furgonomig. Szerencsére a másik oldalon parkoltam, így nem kellett nagy távot megtennem. Próbáltam nem nézni vissza Edward és az ismeretlen vámpír kettősére, de amikor kihajtottam a parkolóból nem tudtam elkerülni, hogy egy pillantást ne vessek rájuk. Összetörtem, még jobban, mint eddig. Csoda, hogy nem karamboloztam hazafele…
Jake-hez tartottam, máris jobban éreztem magam egy fokkal, ahogy elértem La Push szélét. Amikor vele voltam, nem éreztem annyira halálosnak a fájdalmat. Ugyanúgy kihasználtam, mint egy éve azzal a különbséggel, hogy ő most sokkal jobban élvezte a helyzetet. Én nem…
Megálltam a ház mellett a furgonnal, aztán bementem, hogy köszöntsem Billyt. A nappaliban találtam rá, tv-t nézett. Jöttömre vonásai furcsa maszkba váltottak, de nem tudtam rájönni, miért. Hisz mostanában elég sokat jártam hozzájuk.
– Szia, Billy! Jake? – tettem zsebre a kezem. Félő volt, hogy elveszítem a kontrollt, és elárasztja testemet az üresség fájdalma.
– Kint van a garázsban, de… Nem biztos, hogy most zavarnod kéne – felelte.
– Miért mondod ezt? – értetlenkedtem.
– Nincs egyedül – vonakodott, hogy mit mondjon. Egy pillanatra elfogott egy rossz érzés, de gyorsan el is illant.
– Akkor… csak beköszönök neki – nyögtem ki. Muszáj látnom, és beszélnem vele akár csak pár percre is. Billy aprót bólintott, aztán fogtam magam és a garázs felé vettem az irányt. Közelebb érve már hallottam Jacob hangját, utána pedig egy gyöngyöző kacajt. Megtorpantam: Jake egy lánnyal volt. Az újonnan elöntött érzéseket nem tudtam megmagyarázni, de addig álltam ott ledermedve, míg Jacob és a lány röhögcsélve elindultak a garázsból. Jacob amint meglátott, ugyanúgy reagált, mint én az előbb. Arcán rajtakapottság csillant, míg a lány kedvesen hozzám lépve bemutatkozott.
– Szia! Biztosan te vagy, Bella. Én Helen vagyok – nyújtotta a jobbját, amit pár másodperces késéssel fogadtam el. Helybéli volt, ezt megállapítottam magamban.
– Igen, én lennék – feleltem halkan. Jacob magához térve elém lépett, és az ölelésébe zárt.
– Hagylak titeket, hogy nyugodtan beszéljetek. Holnap találkozunk – mosolygott Helen Jake-re. Ő csak bólintott, fekete szemével követte a lány lépteit egy darabig. Elképedve figyeltem, ott voltam, és mégsem. Mintha nem is érdekelné, hogy előtte álltam. Párszor megmozgattam előtte a kezemet, úgy nézett ki, mintha kábulatból ébredne. Megköszörülte a torkát, aztán belenézett a szemembe.
– Emlékszel, mit meséltem még, amikor felvittelek a hegyre? – kérdezte lassan. Egy percre összehúztam a szemöldököm, aztán minden értelmet nyert. Billy válaszától kezdve, Jacob viselkedésén át minden. – Látom, emlékszel – folytatta csendesen.
– Ez a lány… Ő… – próbáltam valamit mondani, de nem bírtam. Mintha az egész világegyetem összeesküdött volna ellenem. Ha egy kicsi jó dolog történt velem, azt ripityára törte egy felsőbb hatalom. Talán a sors.
– Igen. Bevésődtem – jelentette ki egy szuszra. Egy világ omlott össze bennem. Már senkim nem maradt. Edward szakított velem, Jacobnak ezentúl olyan leszek, mintha nem is léteznék. Túl sok volt ez. Az oldalamhoz kaptam a hirtelen belém nyilalló fájdalomtól. – Bells! Én… Sajnálom – mondta, miközben magához akart húzni. Eltoltam magamtól a kezeit, aztán remegő ajkakkal, és végtagokkal a furgonomhoz futottam. – Bells! – kiáltott utánam, de nem fordultam vissza. Bevágtam magam a kocsiba, és indítottam. Minél előbb el akartam tűnni onnan.
Az éjszaka még gyötrelmesebb volt, mint az eddigiek együttvéve.
Nem tudom mennyi idő telt el, talán egy hónap, kettő… Igazán nem érdekelt, azon voltam, hogy túléljem az éjszakát, míg végül reggel minden kezdődjön ugyanúgy. Pár napig gyönyörűen sütött a nap, de képtelen voltam kikelni az ágyból. Charlie megpróbálkozott hatni rám, de nem sikerült neki. Ma legalább nem kellett volna látnom Edwardot, viszont rájöttem, hogy inkább gyötörve nézem őt, mintsem eltűnjön az életemből örökre. Talán még reménykedtem, hogy egyszer megbocsátva nekem visszafogad a családjába, és egy lehetek közülük. Tudtam, hogy nincs értelme a remény még csak halovány szikrájának sem, mégsem tudtam kiűzni romhalmaz szívemből. Bolond voltam, amikor megkértem Jacobot, hogy csókoljon meg. Mit gondoltam? Hogy azért teszem, mert életben akartam tartani őt? Akkor sem szabadott volna megbántanom azt a személyt, aki az életet jelenti számomra. Mert Edward nélkül csak egy fél lény vagyok, egy fájdalmaktól gyötrődő, gyönge emberi lény. Szeretem Jacobot, de Edward az, aki nélkül nem tudok, és nem is akarok élni. Talán ezért reménykedem még…
Jake azóta sem nézett felém, csupán kétszer hívott fel, hogy megkérdezze, mi van velem. Elveszettnek, magányosnak éreztem magam, és csak egyet akartam. Kikászálódtam az ágyból, felöltöztem, majd a hátizsákomat felkapva lementem a konyhába. Charlie-t gyorsan leszereltem annyival, hogy a barátaimmal – akiknek igazából már nem is léteztem – elmegyek túrázni az erdőbe. Kétkedve kérdezett rá, hogy biztos vagyok-e ebben, és nem mennék-e valahova máshová finoman utalva ügyetlenkedéseimre. Viszont visszatartani sem akart attól, hogy végre kimozduljak a házból, ami nem azzal a céllal történik, hogy suliba menjek. Persze hazudtam neki, és nem gondoltam, hogy minden szavamat el is hiszi. Ahhoz azonban elég volt, hogy elengedjen egyedül – én pedig pont ezt akartam. Beültem a furgonomba és La Push felé hajtottam, de nem mentem be a városba. Az erdő felé vettem az irányt, s mikor megpillantottam a Csendes-óceán végeláthatatlan, szürke foltját, felgyorsult a szívverésem. Egyszer már… majdnem bejött, pedig akkor nem az volt a szándékom, mint most. Ezúttal viszont elhatározással, de nem elhatározott döntéssel tartottam a legmagasabb szikla felé. Amikor utoljára itt jártam, ugyanolyan elhagyatottnak éreztem magam, mint most, pedig akkor mellettem volt Jacob.
Megálltam a furgonnal, és kipattantam belőle. Zihálva dobtam le magamról a zipzáras felsőmet, és lenéztem a morajló óceánra. Ostobaság vagy sem… Egy pillanatra lehunyva szememet élveztem, ahogy a nap sugarai melegítették bőrömet, majd hirtelen döntéssel, előreszegezett tekintettel belevetettem magam a habokba. Tökéletes… Jacob túlságosan el van foglalva a lánnyal, akibe bevésődött, más pedig senki nem teheti be a lábát a farkasok területére. Nem mintha valaki törődne velem… A becsapódás hangos és fájdalmas volt, a hullámok rögtön maguk alá temették törékeny testem. Fuldokolva evickéltem a felszínre, magamba szívtam az éltető oxigént, aztán egy újabb hullám ismét letaszított a mélybe. Nem küzdöttem, elvégre nem azért jöttem ide. Gyorsabb halált is választhattam volna. Az oxigénhiány és a túlélési ösztön keverékétől a tüdőm sikoltozva szállt szembe tudatos beletörődésemmel. Már a kapálózásra sem maradt elég energiám, csak hagytam, hogy sodorjon magával az áramlat, s vártam a jótékony ájulást. Utoljára még magam előtt láttam Edward angyali arcát – mintha bosszúság csúfította volna gyönyörű vonásait. Lehunytam szememet, egy erőteljes emelkedés jelezte végső sodrásomat a halálba.
– Bella! Bella, kérlek, nyisd ki a szemed! – Távoli, lágy hang hatolt az elmémbe, de aggódó, s elkínzott éllel. A mennyországban lennék? Ugyan… csak is pokolra juthatok azok után, amit elkövettem rövidke életemben. – Bella, Szerelmem! – A számon éreztem egy ismerős valamit, de képtelen voltam megnevezni. Orromat eltelítette a méz édes, és a napsütés egyvelegének illata. Köhögő roham kapott el, mintha nem tudnám sohasem leállítani. A tüdőm égett, fájt minden testrészem, ahogy megmozdítottam. Elkeseredetten pillantottam fel, hát mégsem haltam meg! A szikrázó csillogás egy másodpercre elvakított, összekoccanó fogaimat a koncentráció közepette összeszorítottam inkább.
– Szerelmem! – ölelt magához. Teste kemény, mint a márvány, ölelő karjai puhán, erőkifejtés nélkül kaptak fel. Rémülten néztem a szemébe, de hang nem jött ki a torkomon. Most már felismertem az elsötétült tekintetet, az ismerős illatot. – El kell tűnnünk innen – mormolta magának. – Mégis mit képzeltél? Istenem, ha Alice nem… – motyogta a végét megtörten.
– Edward? – Hangom alig volt hallható, de ő persze így is értette. Lepillantott rám, szeme gyöngéden simogatott, megpróbáltam nem a felettünk elsuhanó felhőkre figyelni…
– Annyira buta voltál! Hogy tehetted ezt?
– Meg… akartam halni – suttogtam lesütve tekintetem. Hozzábújtam mellkasához, mélyen magamba szívtam illatát, hogy elhiggyem, nem csak álmodom. Éreztem, ahogy megfeszül a teste kijelentésem hallatán. Aztán lassan elsötétült előttem a világ.
Bársonyos, selymes takarót éreztem a testem körül. Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben kinyitottam szememet – azonnal felismertem Edward szobáját. Megfordultam az ágyban, szembetaláltam magam Edward elgyötört, éjfekete tekintetével. Könyökét a térdein nyugtatva összefűzte ujjait, s mereven engem nézett. Lassan, óvatosan felállt, és leült mellém az ágyra. Jéghideg, leheletnyi érintésével cirógatta felforrósodott arcomat, és csak most vettem észre, hogy az üresség visszahúzódott egész testemből a mellkasom egy piciny részébe. Összetört szívem a remény indáival körülfonva ismét összeállt egy egésszé.
– Bella – sóhajtotta Edward. Ismertem ezeket a vonásokat. A csalódottság, a megkönnyebbülés együttes kavalkádja.
– Megmentettél. A farkasok területén – nyögtem ki. Még mindig nehézkesen beszéltem a jéghideg víz jóvoltából égő torkomtól.
– Igen – felelte kurtán.
– Bajod eshetett volna. Miattam – remegtem meg, az átkozott könnyek végigperzselték arcomat. Ismét miattam került bajba, én tehetek mindenről. Rose-nak mindenben igaza volt!
– Nem nekem esett bajom – közölte, letörölve könnyeimet. – Miért akartál véget vetni az életednek, Bella? – kérdezte kíntól eltorzult arccal. Mintha még jelentene neki bármit is az életem.
– Nem akarok élni nélküled. Képtelen vagyok rá – ejtettem ki halkan. Kezemmel eltakartam arcomat, hogy ne sajnáljon.
– Azt hittem Jacobbal boldog leszel előbb-utóbb – mondta.
– Bevésődött. – Csak ennyit mondtam. Edward hallgatott. Rájöttem, hogy ez úgy hangzott, mintha csak azért akarnék meghalni, mert ő nélküle nem tudok élni, Jacobnak pedig már nem kellek. – Nem akarom, hogy azt hidd, vele jobb lenne. Nélküled nem ér semmit sem az életem – egészítettem ki mondandómat.
Pár másodpercre rá megéreztem ujjait a kezemen. Finoman elhúzta az arcom elől, aztán közelebb hajolt hozzám. Tudtam, hogy a csalódás még jobban szét fog szakítani ezúttal, de nem maradt erőm küzdeni ellene.
– Miért nem tudsz élni nélkülem? – Szinte fájdalmat okozott nekem is, ahogy rám nézett. Láttam, hogy küzd magával, próbál tartózkodó lenni.
– Mert mindenkinél jobban szeretlek – feleltem halkan.
Edward felnyögött, mintha sírástól fuldokolna, aztán váratlanul szájon csókolt. Hevesen, szerelemtől fűtötten. Éreztem benne az elmúlt hónapok eseményeinek fájdalmát, vágyát, a zavarodottságot, de mindennél erősebben a szerelmét. Átkarolva a nyakát húztam magamra: érezni akartam minden porcikámmal, hogy tudjam, ez a valóság. Összeforrasztott szívem alig bírta befogadni a heves érzelmeket, vadul dübörögve pumpálta felpezsdített véremet.
![](https://picasaweb.google.com/lh/photo/mcoMHRSVqovBR1pTdaF1yA?feat=embedwebsite")
Bejegyzések
