20. fejezet - Napsugaras akadály

Sziasztok! :) Dena sajnálom, hogy nem tudtam elküldeni egy nappal előbb a fejezetet, de nem szerettem volna sokáig húzni az idegeiteket azzal, hogy kész a fejezet, és nem rakom fel. A háttérképet azon nyomban küldöm, amint adsz egy email címet! :) Remélem nem haragszol. De ha kiírom, akkor egy max két napi reagálási idő kell, mert akkor már csúszik az egész. Tudom, nem vagyok gyors az írásban, és még az előrejelzést sem frissítem gyakran. De amíg nem tudok biztosat, nem akarok csalódást okozni nektek. Tényleg sajnálom, remélem tetszeni fog a fejezet mindenkinek! :) Várom a véleményeiteket! :)

És előre is Boldog Karácsonyt Minden kedves olvasómnak! :)

Már láttam a sárgás sugarakat beszűrődni a keskeny nyíláson. Ennyire elment volna az idő? Az alattam lévő szintekről éppen ébredezők halk sóhajtásai, és motoszkálás hallatszott fel. Amint a gyerekek is felébredtek álmukból, hangosabb lett szinte minden. Ajtók nyíltak, s csukódtak alig egy perc alatt, a konyhában az édesanya már a reggelit készítette, miközben a gyerekeivel kiabált. Annyira nem értettem, nem is figyeltem igazán, hogy melyik szinten hány ember van…

Csak visszahajtottam fejemet a térdeimre, s elmerültem az elmém által elém vetített arcképen. Félmosollyal üdvözöltem ismét, vágyakozó lelkem sajogni kezdett.

Teltek múltak a másodpercek, a ház szintjeiről gyerek zsivaj, tányérok csörömpölése s folyamatos fecsegés hallatszott. Azonban ezek sem tudták elmosni az ő arcvonásait, ahogy rosszallóan rám mered. Mert bizony nem hagyott nyugtot, reménykedőn még mindig engem nézett, de én kitartottam. Rettentő erőbe telt, ám a napsugarak ereje is segített. Talán ha nem nappal lenne, már rég nem itt csücsülnék az árnyékos padlástér sarkjában, mereven előre bámulva a semmibe, vagyis… őt nézve. Olyan erősen gondoltam rá, hogy valódinak látszott. Mintha itt lenne előttem teljes valójában.

Tudtam nagyon is jól, hogy csak ámítom magam, s ezzel is csak kínzó perceimet gyarapítom. Ennek ellenére próbálkozásaim, hogy másfele tereljem gondolataim tárgyát lehetetlennek bizonyult. Olyannyira vágytam rá, a késztetés, hogy megszegjem azokat a szabályokat, amik akadályozzák ezt, s ne érdekeljen semmi az égvilágon, fájón lüktetett bensőmben. Csokoládébarna szemei felragyogtak, jobb karja könyörgőn kinyúlt felém. Sóvárogva nyújtottam ki én is jobbomat, hogy belesimíthassam forró tenyerébe hideg kezemet. Érezni akartam azt a meleget, ami áradt testéből. Hirtelen a levegőbe markoltam, s egy csalódott sóhaj kíséretében visszahúztam karomat, ismét átöleltem vele térdemet, és újra a semmibe meredtem. Szorító érzés facsarta össze a mellkasomat. A valóság. A nyomorult valóság csapott hátba olyan erővel, hogy még a lélegzés is nehézkesen ment. Mintha annyira szükségem lett volna amúgy is rá.

Csak merültem el a sötétségben, ami szippantott magába, húzott le a mélybe, s úgy éreztem, megfulladok benne. Mintha még mindig emberként próbálnék a felszínre jutni, ami szinte egyszerűen lehetetlen. Ebben a helyzetben nélküle kilátástalan. Ha itt lenne velem, lenne miért küzdenem, sőt nem is történne ilyesmi. De nincs itt, akkor pedig mi értelme egyáltalán a próbálkozásnak. Hagytam. Hagytam, hogy egyenletesen süllyedjek a tudattalanság feketeségébe, a megváltó semmiségbe. Tompán érzékeltem azokat a zajokat, amik az előbb még érdesen sértették füleimet.

Becsuktam szemeimet, fejemet hátrahajtottam a falnak. Nem tartott sokáig a tudattalan állapot. Túl egyszerű lett volna, s fájdalommentes, ami nekem nem adatik meg soha. Addig nem, amíg nélküle élem életem. Mit is csinálhatnék ebben az örök létben, ami hasznosnak bizonyulhat? Amivel nem tiprom porba a családom kedvét, amivel nem leszek teher nekik? Semmit. Használhatatlan, nélkülözhető vagyok. Senkinek sem jelentene gondot, ha nem lennék ezen a világon. Egy szörnyeteggel kevesebb lenne.

Nem! Miket gondolok? Esme veszítse el még egyszer a fiát? Most már végleg, örökre? Hogy is okozhatnék ekkora fájdalmat neki? A bűntudat hullám úgy söpört végig rajtam, mint egy árvíz a védtelen tájon. Még egy önzés lenne részemről, ha a családomat figyelmen kívül hagyva véget vetnék szenvedéses létemnek. Nem helyezhetem magamat eléjük: Esme, Carlisle, Alice, vagy Emmett, de még Jasper és Rosalie elé sem. Ők is együtt élnek a saját múltukkal, gyötrő gondolataikkal. Én miért ne bírhatnám ki? Ez olyan, mintha egy gyötrődő haldoklótól eltiltanák a számára megváltó halált.

Kinyitottam szemeimet, s a napsugárcsíkra pillantottam, ami verőfényesen tört utat magának a fa résén. A ház nyugati oldalán üldögéltem, tehát a nap már magasan járhatott az égbolton. Most már Amerikában is délelőtt volt, ami egyet jelentett. Vajon már keres, ráérzett arra, hogy már nem vagyok a közelében? Ugyan, erre nem gondolhatok. Hisz ezzel csak kínzóbbá teszem a perceimet, mégsem akart elsüppedni a többi gondolat közt. Hinni akartam benne, mintha ez valamit is számítana már. Igen, nekem nagyon is számított ebben a pillanatban. Némi gyógyírt mutatott sebzett lelkemnek.

Elképzeltem őt, ahogy elmegy a házunkba, Carlisle-ék pedig közlik vele, hogy… otthagytam. Így utólag belegondolva, kegyetlen voltam, hogy ezt a feladatot rájuk hárítottam. Esmére és Carlisle-ra. Hinni akartam, hogy neki így lesz a legjobb, amit valaha is tehetek vele, de pusztán csak elmenekültem. El messze, hogy ha a kísértés erőt venne rajtam még meg tudjam gondolni magam, s visszaforduljak. Nem tehetem meg, nem hagyhatom, hogy ez előforduljon. Még egyszer nem szabad eluralkodnia rajtam a vágynak.

Mindennél jobban vágytam jelenleg arra, hogy ember lehessek. Ha emberként találkozok vele, semmi akadálya nem lenne annak, hogy együtt lehessünk. Nem különböznénk, nem lenne baj, hogy egy farkas nevelte fel. Nem lenne semmilyen szövetség sem, nem kellene attól félnem, hogy egy óvatlan mozdulattal összetöröm törékeny testét. Ha csak arra gondoltam, hogy mit engedtem meg magamnak, kockáztatva épségét, undorodtam magamtól. Miért lennék jobb, mint az a részeg ember? Saját magamat is meg kellene büntetnem. Arcképe ugyanúgy úszott be elmémbe, mint máskor. Fájdalmas, elgyötört vonásokkal, mintha nem tetszene neki ez a föltételezés, amit lefuttattam gondolatban. Nekem viszont annál inkább tetszetőssé vált, arca haragos fintorba rándult válaszul. Bár már bűnhődöm. Hisz nélküle szenvedés – ha lehet annak nevezni - az életem.

Ez az eszmefuttatás csak újbóli kínszenvedést hozott magával. Vajon Alice-nek igaza volt ez egyszer? Most kellene a leginkább mellette lennem, hogy megvédjem, s hozzám bújhasson biztonságot remélve? Nem. Én nem tudom ezt megadni neki. Megsérült az én hibámból, ha pedig testvére mégis elmondja Ephraimnak… amit megtudott, akkor még mostoha apjával is össze fog veszni. Miattam. Hogy tehettem ezt? Tudom, hogy hiba volt, tudom azt is, hogy szörnyen önző, s felettébb bolondság volt, mégsem tudok rá így gondolni. Örök létem legszebb és leggyönyörűbb pillanata volt az az este és minden más perc, amit vele tölthettem. Egy kis időre megtapasztalhattam a mennyországot mellette, ahova én soha nem fogok kerülni.

Képzeletem tovább játszott velem, ahogy megjelent előttem ő, az erdőben bolyongva a Cullen házba menekülve. Mint akkor este, mikor előtte átváltozott a testvére egy farkassá. Most csak arca nem volt ugyanolyan. Nem voltak könnyesek a szemei, csak haragtól s dactól szikráztak, futás közben meg-megbotlott a faágakban. Kitartóan haladt a cédrusok övezte kis tisztásra, hogy aztán a verandán szusszanva egyet kopogásra emelje kezét. Az ajtó kinyílik, s Esme zárja karjaiba őt. Vonásainak minden apró részletét láttam magam előtt, a pillanatnyi meglepődést, hogy nem én üdvözlőm őt elsőnek, az arcán csak átsuhanó furcsa, rossz érzetet. Mintha valami nem lenne rendben. Esme beljebb vezeti őt a házban, s elmondja neki, hogy elmentem.

A mellkasomban ezerszeresére erősödött az a szakító erő, ami úgy éreztem annak ellenére, hogy nem lehetséges, majd széthasítja bensőmet. Nem tudtam, nem akartam belegondolni, hogy ő mit fog érezni majd, ha megtudja. Először nehéz lesz elfogadnia, mert azt tudom, hogy igazat mondott, szeret. Persze ez az érzés egy idő után elhalványul, s már csak a harag marad utána. Lassan, de rájön arra, hogy ez volt a legjobb neki. Addig pedig ott lesz a fogadott testvére, hogy megvigasztalja.

Egyedül csak attól félek, hogy már most olyannyira felkavartam az életét, nem tudja rendbe hozni, amit én elbaltáztam. Amikor legelőször találkoztam a titokzatos, hét éves kislánnyal, akkor kellett volna messzire elmennem. Amíg még tudtam volna. De ki gondolta volna, hogy egyszer, sok emberi év múltán ismét utamba sodorja a sors? Az esélye csekély volt, s mégis megtörtént. Ahogy az is, hogy szerelmes lettem. Nem hittem abban, hogy valaha rátalálok arra a személyre, aki a Mindent jelenti majd, s nélküle semminek érzem magam. Ha jól belegondolok, már akkor sem tudtam volna megtenni. Érdekelt, mi fog történni vele, az, hogy miért nem tudtam a gondolataiban olvasni, mint a többi embernél. Idegesített, s egyben kíváncsiság is furdalt, ami azóta csak folyamatosan nőtt.

S mit ad Isten? Kísértésbe ejt, minden szempontból… Nem csak vámpír énemmel kell meggyürkőznöm, mert vérének illata énekel nekem, hanem még emberi mivoltom apró részével is, amely szerelmes lett belé. Külön sem könnyű őket legyőzni, hát még egyszerre. Szörnyűbb az volt, hogy csak az egyiket akartam teljesen visszaszorítani. De annak érdekében, hogy megtartsam a magamnak tett ígéretemet, másik énemet is el kell nyomnom.

Mély sóhaj szakadt fel torkomból, s egy emlék suhant át agyamon, amit még régebbi találkozásunkkor láttam meg Jacob gondolataiban. Eddig nem tulajdonítottam különösebb figyelmet neki, de most valahogy egészen máshogy tekintettem rá. Sokkal az összpontosításom középpontjába került.

Jacob az ablakból tekintett ki a La Pushi tájra, szája fülig ért örömében. Ugyanis kivételes alkalom volt aznap, hisz nem esett az eső. A nap sugarai hét ágra sütöttek le vakító fényességbe burkolva mindent. Jacob kedve azonnal az egekbe szökött, s már el is tervezte mit fognak csinálni ebben a remek időben. Ki akarta használni a nap melegét, amit ma éppenséggel nem takartak el szürke esőfelhők.

A konyhába sietett, ahol Bella épp reggelizett.

- Bells, igyekezz egy kicsit! – szólt rá izgatottan. – Gyönyörű idő van, a tengerparton a helyünk – kapott be egy falat pirítóst, aztán mikor látta, hogy testvére kérdőn pillant rá lehuppant vele szemben a székre.

- Um… tényleg? – kérdezett vissza Bella két falat között, s egy pillantást vetett ki a tájra az ablak üvegén keresztül.

- Tényleg – bólintott Jacob. – Szóval igyekezz egy kicsit, kérlek! – villantott mosolyt rá.

- Jó, jó. Már úgy is készen vagyok – sóhajtotta Bella, majd felállt, s eltűnt a konyhából.
Jacob addig magába tömött annyi pirítóst, amennyit csak bírt. Azonban még így is éhes maradt. Vállrántás kíséretében bekapott még egyet, aztán az épp belépő Bellára pislantott, akinek kezében egy hátizsák volt.

- Mehetünk. Bepakoltam – jelentette ki mosollyal ajkán. Úgy látszott most már tetszett neki az ötlet, hogy a tengerparton töltsék el a napot. Nem sokszor ígérkezett ilyen alkalom, s Jacob tudta, hogy Bella is élvezni fogja a mai napot.

- Remek – csapta össze tenyerét Jacob, majd elkezdte húzni Bellát a part felé. Táskáját hátára csapta, s átkarolta Bella vállát, aztán szorosan magához húzta. – Olyan jó a nap melege… - szólalt meg vidáman, felnézve a sárga korongra.

- Te is elég meleg vagy, Jacob – húzódott el kissé Bella. – Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan, miközben arcát fürkészte.

- Persze, hogy jól vagyok. Egy ilyen napon ne lennék? – vigyorgott le rá Jacob, s visszahúzta magához Bellát. Éreztem az elégedettséget szétáradni testében, s azt az ismerős érzelmet, amit én is megtapasztaltam már. Boldogság, kiteljesedettség, szerelem.

- Rendben – motyogta Bella a földet bámulva.

- Úgy hallom Pete és Zach is már a tengerparton vannak – mondta Jacob egy kis idő elteltével. Úgy gondolta remek lesz két barátjával a szórakozás a parton.

- Ezt meg hogyan hallod? - lepődött meg Bella, összeráncolva homlokát - Én még semmit sem hallok… - motyogta. Jake vállat vont.

- Amit marháskodnak, ezer mérföldről is meg lehetne hallani – nevetett, egész teste belerázkódott.

- Um, akkor csak én vagyok süket – nevetett Bella is zavartan.

Alig telt el pár perc, már látták is őket. Zach és Peter a tengerben próbálták egymást a víz alá nyomni. Hangos kiáltások és röhögés hallatszott, hatalmas csattanó hangok. Nagy harcot vívtak, hogy ki is az erősebb kettejük között.

- Elemükben vannak – jegyezte meg Bella mosolyogva.

- Aha – helyeselt Jacob. – Amíg oda nem érek – vigyorgott.

- Ne fitogtasd az erőd – tromfolta le.

- De ha egyszer valamiért én erősebb vagyok, miért ne? – dobta le a homokba a hátizsákot, s egy mozdulattal levette a pólóját. Bella zavartan nézte Jacob kora ellenére izmos testét, kicsit eltöprengve, majd miután rájött, hogy azt bámulja, hogyan vetkőzik alsónadrágra Jake, lesütötte szemeit.

- Nem is hoztál semmit? – kérdezte halkan. – Úgy értem… fürdőnadrágot… - motyogta hajszálnyit elpirulva.

- Nem. Minek? – nevetett. – Jó lesz így is. Törülközőt meg tudom, hogy hoztál nekem is – kacsintott rá Bellára.

- Jacob! Bella! – kiáltott a két fiú a vízből. – Gyertek be! Kissé hideg, de meg lehet szokni! – nevettek együtt.

- Megyünk! – válaszolt ugyanúgy Jacob. – Na, jössz?

- Még melegedek egy kicsit a napon. Majd… utánatok megyek – mondta Bella, aztán a hátizsákból kiszedte a törülközőjét, hogy leteríthesse a homokba.

- Rendben – felelt Jacob, aztán futásnak eredt, s belevetette magát a tengerbe.

Az emlék itt megszakadt, majd máshol folytatódott, kihagyva Jacob, Zach, és Peter erőpróbálgató vízi csatáját. Ez még nem is lett volna fájdalmas számomra - legalább is nem annyira -, ám ami ez után jött, csak erősítette bennem kétségeimet.

Jacob lélegzetét visszatartva bukkant a felszínre. Mélyen beszívta tüdejébe a friss, szúrósan hideg oxigént, s ránevetett Zachre és Pete-re.

- Nem próbálunk meg legfölülről ugrani? – Zach izgatottan, s könyörgően fúrta mélybarna szemeit Jacobéba. – Jó móka lenne.

- Ha megtudják otthon, egy hétig eltiltanak mindentől – nyögte Jacob, de vigyorra húzódó ajkai mást ígértek két barátjának.

- Úgy sem tudják meg, Jake – bíztatta Pete. – Honnan? Bella nem mondja el, mi meg persze, hogy hallgatunk. – Jacob válaszul megfordulva, úszni kezdett a part felé. Magában mosolygott, ő is izgatott volt, hogy először ugornak a szikla legtetejéről. Hisz ez csak az egy-két évvel idősebb korosztály körében volt elterjedt szórakozási mód. A part felé úszva, egyszer visszanézett Zachre és Pete-re, akik megint lemaradtak tőle.

- Ha ilyen lassúak vagytok, sötétedésig nem érünk fel a sziklára – kiáltotta oda a megálló fiúknak gúnyosan, akik egymásra vigyorogtak. Jacob gyorsan visszafordult a part felé, tudta, hogy Zach és Peter megpróbálja őt leúszni. Azonban mielőtt újból úszni kezdett volna tekintete végigsiklott a parton.

- Hol van Bella? – kérdezte ijedten, s körbe-körbe fordult fejével, hátha meglátja valahol a part mentén. Lehet, hogy csak sétál a napsütésben.

- Ott van fönn! – érték be barátai őt. - Nézd, a szikla közepénél, ahonnan ugrottunk – mondta Zach.

- A fenébe! Mit csinál? Megmondtam neki, hogy maradjon nyugton – gurult dühbe Jake és úszni kezdett azzal a gondolattal, hogy úgysem hallaná Bella, ha felkiáltana hozzá. Bella feleannyira jó úszó nem volt, mint Jacob, vagy a másik két fiú. Jake félt, hogy Bellának valami baja lesz. Gyorsan szelte a vizet, mégsem ért a part közelébe idejében. Peter hangja állította meg.

- Jake, leugrott!

Jacob a víz felszínét kutatta szemeivel, hol, s mikor bukkan fel Bella. De nem történt semmi. Kétségbeesetten pásztázta a feketés-kékes tengert. Újból úszni kezdett oda, ahol az előbb még látszottak a fodrozódó hullámok. A sziklák környékén amúgy is magasabb volt sodrás, a tömbnek csapódó víz ezerszeres szívó erővel bírt. Ezt Jacob is tudta. Hallotta, hogy mögötte lemaradva két barátja is megindult a vízben, azonban nem voltak olyan gyorsak, mint ő.

A torkában dobogó szívvel mély levegőt vett, aztán a felszín alá bukott, hogy megkeresse Bellát. A feketeségben nem sokat látott, elkeseredetten próbált kivenni valami halvány vonalat, ami azt jelentené, hogy megtalálta őt. Az utolsó percben, amikor már fogytán volt a levegőnek, vette észre testét. Megragadta derekánál, s a felszínre húzta őt.

Addigra már Zac és Peter is odaértek, de Jacob nem engedte nekik, hogy segítsenek kihúzni a partra Bellát. Egy percre sem akarta őt elengedni, minél előbb biztonságban, a parton akarta tudni. Úgy gondolta barátai csak lassítanák őt.

Bellát gyöngéden a homokra húzta, de nem lélegzett.

- Bella! – szólítgatta, s közben arcát simogatta. Szívének dobogása kihagyott egy ütemet. – Bells, kérlek az istenért! – pofozgatta aztán gyöngéden. Majd odahajolt orrához, s meghallgatta, hogy vesz-e levegőt.

- Mit kell ilyenkor csinálni? – kérdezte elgyötörten Zach. Jake szemeibe nézett, aki szaporán lélegzett, idegesen próbálta megoldani a helyzetet. Bellát újra lélegzésre bírni.

- Lélegeztetni kell… - mondta, aztán föléje hajolt, s egy nagy nyelés közben ujjaival Bella orra felé közelített, hogy befogja. Furcsának hatott számára a gondolat, hogy most szájon csókolja Bellát, de egy bizarr érzés az ellenkezőjét is felajánlotta számára.

Az utolsó pillanatban – amíg Jake gondolkodott – Bella köhögve kiprüszkölte a vizet szájából, s meg-megakadozó lélegzettel szívta tüdejébe az éltető oxigént. Vonásai fájdalomtól torzultak el, de élt. Jake megkönnyebbülten felsóhajtott, ahogyan mellette két barátja is.

- Bella, jól vagy? – kérdezte két tenyerébe fogva arcát. Ijedten nézett le a falfehér arcra, s a kékké váló ajkakra.

- Nem… igazán… - vallotta be nehezen. – Olyan… forró vagy… - Jake azonnal felnyalábolta, a karjaiba kapva hazaindult. – Mert te meg jéghideg. Zach, kérlek hozd ide a hátizsákot, meg a törülközőt, és takard be Bella testét.

Az említett futásnak eredt, hogy aztán két perc múlva ismét ott legyen, kezében a kért dolgokkal. Menetközben gondosan betakarta Bella testét…

- Hogy csinálhattál ilyen bolondságot, Bells? – mondta már csak enyhe dühvel. – Nincs nyár, hogy csak így elsőre fejest ugorj a hideg vízbe. Akár… rosszabb is történhetett volna…

Idáig tartott az emlék. Magam sem tudom, miért suhant át épp ez Jacob elméjén akkor. Nos, ha szándékosan gondolt erre így, akkor elérte vele a célját. Ha nem, akkor is. Az emlék még az előttről van, hogy először átváltozott volna. Ez is csak megerősített abban a tudatban, hogy Jacob vigyázni fog – és tud is – rá, mellette sokkal jobb sors lesz, mint mellettem. Ő megadhat neki mindent, amit én nem. Azt nem tudtam emlékein keresztül megállapítani, hogy szerelme van-e olyan erős és mély, mint amit én érzek fogadott testvére iránt. Valószínűleg soha nem lesz az enyémhez fogható az érzése, ám az biztos, hogy soha nem veszélyeztetné az épségét. S nekem ez volt a legfontosabb.

Soha nem fog olyasmi megtörténni, amit én okoztam. Tökéletes lesz a kapcsolata a családjával, nem fogok összezavarni mindent. Se az én, se a családom jelenléte. Békében élhetnek La Pushban, hisz ha elmegyünk, egy vámpír sem fog a környékre menni. Nem lesz, ami odavonzaná őket. A kiváltó ok megszűnik majd. Amint Carlisle-ék is eljönnek Forksból.

Rettentően fájt a mellkasom, elmém mégis tudta, hogy így lesz a lehető legjobb. Tudnom kell elengednem őt, még ha ez nekem a véget is jelenti. Úgysem akarok nélküle élni, hisz mi értelme lenne? Mihez kezdhetnék magammal? El sem tudom képzelni a jövőt, hogy ő ne lenne mellettem, a közvetlen közelemben. Hogy nem érinthetem meg, s csókolhatom abban a pillanatban, amelyikben csak akarom. Hogy már csak visszaemlékezve hallhassam újra a gyorsuló szívverést, és szapora lélegzetvételeket, amikor ránézek.

Most még azt se bántam volna, nem szégyelltem volna, ha sírhatnék. Ha az egész nappalt gyötrelemben csak átsírhatnám, utána sóvárogva. De még azt sem tudok! Ez is csak azt bizonyítja, milyen szörnyeteg vagyok. Ilyen egyszerű, emberi érzelem kinyilvánításra sem vagyok képes. Egyáltalán mire vagyok képes? Mire vagyok használható? Csak az ölésre?

Az egyetlen olyan dologra, amelyre teremtettem? Szorosan összezártam szemeimet, fogaimat összeszorítottam, s fintorogva elfordítottam a fejemet oldalra. Undorodtam magamtól, amiért egy lelketlen, pokolba taszított szörnyeteg vagyok. Aki épp csak a szerencsének és egy furcsa lánynak köszönheti, hogy megtapasztalhatta azokat az emberi érzéseket, amikről azt hitte, számára nem is léteznek. S mit ad cserébe? Fájdalmat, gyötrelmet, szenvedést, vitát…

Egyáltalán hogy gondolhattam, hogy ez így lehetséges? Buta, önző voltam, egy bolond, akit egy kis időre kijózanított és megérintett a tudatosság. Csak hogy én épp ellenkezőleg viselkedtem. Mindent sutba vágva, a józan ész határain kívül cselekedtem. Túl sokat reméltem, s túl sok önös érdek vezérelt. Most pedig lerovom büntetésemet. Már ameddig bírom…

Visszafordítottam fejemet, és szemeimmel újra a nap beszűrődő fénycsíkját bámultam. Ez az egy állított meg abban, hogy kimerészkedjek innen a padlásról. Már rég máshol lennék, rég nem szenvednék ennyit. Élvezném döntésem gyümölcsének ízét. Csak ez az akadály volt most, ami meghátrálásra késztetett, ami visszatartott. Ismét haragos pillantással fogadta gondolatomat, szemei könyörögtek, hogy a másik lehetséges utat válasszam.

Miért? Kérdeztem tőle, de mihelyst tudattalanom elképzelte volna, hogyan felelne, én magam válaszoltam, s folytattam. Meg akarom adni neked a boldogság kicsiny szikráját, az esélyét annak, hogy mindennapjaidat ne szenvedéssel, óvatossággal, félelemmel kelljen eltöltened mellettem. Ne kelljen minden percben attól rettegned, mikor veszi át rajtam szörnyeteg énem az irányítást, s okozok neked újabb fájdalmat, újabb kínt. Ne kelljen azon gondolkodnod, hogy mik lesznek tetteid, s az én tetteim következményei a családod körében. Ne azon rágódj, hogy meg fog-e bocsátani neked tíz éve gondoskodó, szeretett apád. Ne halljad Jacobtól minden alkalommal az ellenséges, fájdalmas szavakat én miattam.

Látod, mennyi ok? Kérdeztem tőle ismét. Fújtatva, dühösen sütötte le szemeit, mint, amikor tudja, hogy nem fog tudni meggyőzni. Hosszú, barna haja előreomlott sötét árnyékba burkolva arcának vonásait. Meredtem előre a semmibe, s annak ellenére, hogy tudtam, nincs ott, kezem önkéntelenül kinyúlt. Mintha rásimítottam volna arcára jéghideg tenyeremet, gyöngéden álla felé irányítottam, s kényszerítettem volna, hogy nézzen a szemeimbe. Sötét volt, én mégis láttam könnyben úszó csokoládébarna szemeit, ahogy meggyötörten állja pillantásom.

Mintha álmomból ébrednék – nevettem magamban a megfogalmazásomon -, újra csak a semmit láttam magam előtt. A poros, patkányokkal s csótányokkal teli padlásteret, ahonnan időközben eltűnt az apró fénysugárcsík. Beesteledett, miközben merengtem életemen. Ez pedig egyet jelentett csak számomra…

Felálltam, mélyet sóhajtottam, miközben néztem előre magam elé. A könnyes szemek haragosan pislantottak rám, arcán halvány pír látszott. Füleimben csengtek szíve dobogásának ritmusa, s légzésének szapora üteme. Elindultam, az elmém által elém vetített látomás szertefoszlott…