5. fejezet - Fogyó idő

Sziasztok! :)

No, megjöttem az új fejezettel végre. Macy is megkapta már, olvasta is, szóval majd ő elmondja, hogy érdemes volt-e kritikát írnia a képért és az előbbi olvasásért. :D Már csak annyit mondok, hogy a kritikákat szeretettel várom - igen, igen, akár rossz, akár jó -, még ha nem tudok rájuk válaszolni akkor is! Ha lesz időm, és ihletem akkor ajándék meglepit is majd hozok nektek valamikor. ;):D Még nem kezdtem el, de már beterveztem nagyjából mi lesz. Már csak a kérdés az, hogy a suli mennyire engedi el is készíteni. Nagyon örültem az új olvasó(k)nak, a régiek mellett, és a biztató szavaknak a chatben is! Köszönöm, hogy vagytok nekem még így interneten keresztül is! :))))) Puszilok Mindenkit! És jó olvasást! ;)

Két nap telt el azóta, hogy Alice itt hagyott minket. Megértettem őt, azt is tudtam – tudtuk mindannyian -, hogy nincs messze tőlünk, csupán az erdőben, egy régi kis kőkunyhóban. De már ez is bőven elég volt ahhoz a rossz érzéshez, ami a mellkasomba költözött. Se Jasper, se Emmett nem volt itthon, s most meg Alice is egyedül van. A farkasok közelében, ahol bármikor megtámadhatják – amiről persze tudtam, hogy nem fog bekövetkezni. Mégis amint elképzeltem félelem járta át egész testemet.

A kanapé előtt ültem a földön, s néztem Bellát. Még mindig infúzióra volt kötve, Carlisle úgy gondolta hagyni kell egy kis időt, hogy azt mondhassuk, nem használt. Rose persze többször hangoztatta, hogy ideje lenne áttérni a másik lehetőségre, amit Bella igencsak támogatott. Testvérem azonban csak a magzat érdekeit nézi, nem Belláét. Ez pedig minden egyes gondolatánál felhergelte a bennem szunnyadó szörnyeteget.

Hallgattam alvó szerelmem levegővételeit, amik egyeletlenek, s erőltetettek voltak, szíve pedig hevesen vert mellkasában. De ez most más volt, mint mikor érintésemtől váltott gyorsabb tempóra, néha kihagyott, s akadozott, jeges rémülettel töltve meg lényemet. Teste kékes foltokkal volt tele, mint az együttlétünk után, s fájdalom suhant át arcán, valahányszor a magzat rúgott egyet. Még álmában sem simultak ki vonásai, amit Rosalie magában azzal magyarázott, hogy csak aggódik a baba állapota miatt.

Elfordítottam fejemet, tekintetem találkozott az épp belépő Jacobéval. Otthonról jött, de nem sokáig maradt La Pushban. Egyszerűen megőrjítette Aileen Uley, akivel ismét össze kellett futnia az apja által tartott gyűlésen. Ahol persze a most fenn álló helyzetről szólt minden. Ő a falkavezér fia, aki majd örökli apja helyét a falkában. De az Uley lány nem így gondolta. Nem tisztelte Jacobot, leginkább miattunk nem. Úgy hitte, Jacob elárulta a családját, a falkát, s nem méltó arra, hogy vezesse őket majd.

- Ne turkálj a fejemben már megint! – vetette magát Jacob az egyik fotelbe. Csupán felszólítás volt, nem éreztem benne dühöt.

- Mintha kikapcsolhatnám – morogtam neki.

- Kutyuskát megint a helyére kell tenni? – kérdezte gúnyosan Rose.

- Szőkécske nem kapta meg a mai vér adagját? – kérdezett vissza Jacob, s elvigyorodott. – Csak a hűtőig kellene menned. - Rosalie halkan morogni kezdett, miközben Bella megrebbentve szempilláit felébredt.

- Jake? – suttogta.

- Itt vagyok, Bells – lépett szerelmemhez, s megsimította arcát. – Hú, csak nekem vagy ennyire hideg? Nem fázol? – Jacob szavaira Bella homlokára simítottam tenyeremet. Egyáltalán nem volt olyan forró, mint amilyennek máskor éreztem, ami aggodalommal töltött el.

- Jól vagyok – felelt erőtlenül Bella, kerülve pillantásomat.

- Nem vagy – kaptam el kezemet, nehogy még az érintésemmel is csökkentsem testének melegét. - Miért nem szóltál, miután felébredtél, hogy fázol? – róttam meg finoman, fájdalmas szemekkel nézve őt. Rose már két pokróccal a kezében tért vissza az emeletről.

- Minek ide takaró, ha itt vagyok én? – horkantott fel Jacob.

- Te túl… meleg vagy, Jake – nyögött fel Bella, Rose felnevetett, miközben elvettem tőle a két takarót és betakartam vele Bellát.

- Kösz, Bells – húzta el száját Jacob, ami megmosolyogtatta Bellát. Majd beletörődően visszaült előbbi helyére.

- Alice visszajött már? – kérdezte Bella, s csokoládébarna tekintetét az enyémbe fúrta.

- Nem – feleltem. – Tartok tőle, hogy amíg Jasperék vissza nem jönnek, vagy nem lát valamit, addig nem is fog – sóhajtottam. Bella szemei megteltek könnyekkel, s mélyen beszívta a levegőt.

- Hiányzik – mondta.

- Tudom, nekem is – hajoltam le hozzá és lágyan hozzáérintettem ajkaimat az övéhez. – De ne aggódj érte, tud vigyázni magára.

- Igen… - eresztett meg egy halvány mosolyt. – Ez igaz.

- Most már jobb? Nem fázol? – mielőtt felelhetett volna, folytattam. - Szeretném, ha az igazságot mondanád. A… ti érdeketekben – mondtam ki nehezen a többes számot.

Bella pár másodpercig alsó ajkát beharapva mérlegelte, amit mondtam, végül felelt. – Igen, jobb – bólintottam, aztán felálltam, s megnéztem az infúziós zacskót.

Olyan, mintha semmi sem változott volna, mintha nem hatna még ez sem. Ez most már a harmadik nap lesz, hogy bekötöttük az infúziót, de Bella állapota nem javult. Sőt, inkább rosszabbul lett. Az időnk pedig egyre csak fogy, hisz minden nappal közelebb érünk a szüléshez. Ami nem csak szerelmemnek jelenti a véget, de nekem is.

Még most sem akartam elfogadni azt, mi lesz, ha a vámpírméreg nem fog hatni. Carlisle is már sokat gondolkozott egy másik lehetőségen, így vele együtt én is. De egyikünk se jutott semmire. Kétségbeesetten vártam Jaspert és Emmettet, hogy végre hozzanak számunkra valami jó hírt, ami akár Bella életét jelentené. Halvány reménysugár pislákolt csak a sötétségben, amely még erőt adott számomra. Talán lesz elfogadható módszer is…

Valami gáz van? – hallottam meg Jacob gondolatát. Megráztam fejemet, s figyeltem a Cadillac motorjának zúgását, ahogy Carlisle beparkolt vele a garázsba. Megjött a doki – mondta magában Jacob.

Hogy van Bella? – lépett Carlisle a nappaliba, s egyenesen az infúzióhoz jött, hogy szemügyre vegye. – Sziasztok! – nézett Jacobra és Rosalie-ra egy pillanat erejéig.

- Üdv, doki – rándult fintorba Jacob arca, ahogy megérezte a Carlisle kezében lévő doboz tartalmát. A vér szagát.

Mély levegőt vettem, aztán lassan kifújva azt torkomat hosszan égette a szomjúság maró érzése. A gyomrom görcsösen rándult egyet, kínzóan tudtomra adva, hogy mennyire kívánja bennem a vámpír a vér mámorító ízét. Mégsem törődtem vele… Már igazán nem számított semmi sem azzal a tudattal, hogy elveszthetem életem értelmét.

- Rose biztosan elveszi tőled a dobozt, Carlisle – villantottam szemeimet testvéremre, aki egy fintor – na meg gondolatbeli szitkozódások -, kíséretében a doboz tartalmát a hűtőbe tette. Majd vissza is ült előző helyére.

- Hogy vagy, Bella? – guggolt le szerelmem elé, s a takarók miatt rásimította tenyerét a homlokára. – Kicsit forrónak érezlek.

- Picit fáz… tam – fejezte be egy másodpercnyi tétovázás után.

- Akkor később mérünk – jelentette ki Carlisle egy halvány mosollyal.

- Ne… inkább most! – kérte őt Bella. – Tudni, akarom, hogy… mennyit nőtt. - Fájdalmasan rándult egyet a szám. Meg kellett volna győznöm őt, hogy vétek eldobnia az életét azért a magzatért, ami benne növekszik, s minden nappal csak egyre közelebb taszítja a halálhoz. A szó kiejtése magamban szörnyű kínnal nyilallt belém. Mintha csak a kegyelem döfést adta volna meg.

- Rendben – sóhajtott Carlisle beletörődően, majd kitakarta Bellát, s segített neki felállni.

- Fordulj el, kutya! – hallottam meg Rosalie hangját. Jacob felmordult, aztán teljesítette. De nem Rosalie miatt.

- Rose, kérlek – nézett testvéremre Bella.

- Sajnálom, Bella. Túlságosan irritál a szaga – mormogta válaszul.

- Úgy csinálsz, mintha te rózsa illatú lennél – vágta rá Jacob, miközben Carlisle feltűrte szerelmem hálóingét.

- A tiednél biztos jobb – felelt Rose karba tett kézzel.

- Bellának nyugalomra van szüksége – nyomatékosította Carlisle, mielőtt Jacob még válaszolhatott volna valamit. Rose és Jacob is magában mérgelődött tovább. Majd Carlisle a mérőszalaggal megmérte Bella pocakjának kerületét. – Huszonkilenc és fél centiméter – mondta végül, ami azt jelenti, hogy tegnap óta két és fél centit nőtt. Nagyot nyeltem, ahogy Carlisle-lal találkozott a pillantásunk. Ez féllel több volt, mint tegnap előtt.

- Akkor… ma… többet nőtt – állapította meg Bella is, de ő inkább csodálattal, mintsem aggodalommal. Carlisle leengedte Bella hálóingét, majd visszafektettük a kanapéra, s bebugyoláltuk a két takaróval.

Jacob sem volt elragadtatva ettől a fejleménytől. Egy perc sem kellett, mire kiszámoltuk, mennyi nap van hátra. Legjobb esetben öt, de ez is csak feltételezés a három napi mérések után.

Úgy éreztem magam, mintha az egyik részem már véglegesen megadta volna magát a fájdalomnak, s elenyészett volna. Olyan kevés volt ez az öt nap… Hisz még csak most kaptam vissza Bellát. Élénken éltek bennem azok a pillanatok, amiket ő nélküle töltöttem el magányban, messze innen Spanyolországban. Hogy lehettem ilyen bolond, hogy elfecséreltem azt az időt? Akkor azt hittem az a helyes. Most szidtam magamat érte, mert inkább vele kellett volna lennem, vigyáznom kellett volna rá, s megvédeni a Volturi küldötteitől. De ha lett volna elég erőm - ha Bellának is lett volna -, akkor most nyugodtan élhetné az életét Jacob mellett. Nem lenne veszélyben sem a Volturitól, sem a benne növekvő szörnyetegtől.

Sok bajtól megkíméltem volna őt. De így még mindig jobb volt, mintsem teljesen tönkretettem volna. Már nagyon régen elrontottam, tudtam jól. Nem bírtam ki, hogy ne ismerjem meg őt. Elmém elém vetítette azt az estét, amikor elkövettem életem legrosszabb és egyben leggyönyörűbb tettét. Olyan volt, mintha ismét átéltem volna.

Szemeim már látták őt, karcsú alakját, amint karjai reszketve ölelik át testét, hosszú, sötétbarna haját, amibe a szél bele-belekapott, sötétbe burkolózó szív alakú arcát. Nem mertem levegőt venni, nem tehetem meg… Nem ölhetem meg, ő csak egy ártatlan ember, akit a sors nem kedvel, hiszen összehozta velem… megint. Átlagos tempóban tartottam a kocsit, mézszínű szemeimet megbabonázta alakja. A lámpa fényében belefúrtam szemem meglepett, vagy inkább elkápráztatott csokoládébarna tekintetébe. Csak néztem, ahogy elhaladtam mellette, ahogy ő engem. Aprót botlott saját lábában, miközben folyamatosan engem nézett, hátrafordulva. Hallottam, ahogy elkáromkodja magát, s ezen mosolyognom kellett. Egyedül volt… nyílalt belém a felismerés hirtelen, ami eddig valahogy mellőzve futott csak át agyamon. Nem hagyhatom itt, ki tudja, mi történne vele.

Rátapostam a fékre, ez lehet életének utolsó hangja, amit még hall. A kocsi csíkot húzva, csikorogva állt meg. Megfordítottam, s előtte pár méterrel, az út másik oldalán megálltam. Fogaimon keresztül szívtam még egy kis levegőt tüdőmbe, próbáltam kizárni vérének édes illatát fejemből, s kiszálltam a kocsiból. Megállt, engem figyelt, arca semmit sem tükrözött. Gondolatai… üresen, rejtélyesen tátongtak előttem, mint egy lyuk. Fél percig csak néztük egymást, míg elég erőt nem merítettem, hogy megszólaljak. Próba…

- Elvihetem a kisasszonyt? – kérdeztem meg akaratlanul is, bársonyos hangon, s lazán nekidőltem a kocsinak, kezeimet zsebeimbe rakva, apró mosollyal ajkaimon.

- Edward? – hatolt tudatom mélyére Bella gyönge hangja. Carlisle gondolataiból olvastam ki, hogy miről is volt szó, amíg én elmerültem a múltban.

- Erősnek kell lenned, Bella, ha… Meg akarod szülni – ejtettem ki nehezen a szavakat, cáfolva Rosalie győzködését. Jacob undorodva nézett rám.

- Erősebb lenne, ha vérrel táplálnánk – szorította össze fogait Rose, ahogy sötét arany szemeit az enyémekbe fúrta.

- Elsősorban Bellát kell táplálnunk – szólt közbe Carlisle. – Annak ellenére, hogy keveset tudunk a magzatról, az anyja méhében növekszik, akinek meg vannak a szükségletei.

- A magzatnak is megvannak, Carlisle. És lehet, hogy pont az kell neki, amit nem akartok megadni – sziszegte Rose türelmetlenül.

- Talán a Doki jobban tudja, mi kell Bellának, mint te szőke – szólt bele Jacob is.

- Köszönöm, Jacob – mondta neki apám, mire a fiú csak egy apró biccentéssel felelt. Rosalie fintorogva nézte Jacobot, meg tudta volna fojtani akár egy kanál vízben is.

- Megbízom… benned, Carlisle – zárta le a témát Bella halkan. – Tudom, hogy… a legjobbat… fogod tenni.

- A legjobbat, lányom – csókolta arcon Bellát, s finoman megsimította homlokát. Szerelmem halvány mosollyal felelt.

- Vissza kell mennem a kórházba – sóhajtott Carlisle.

- Hívlak, ha van valami – biztosítottam róla, válaszul bólintott. Majd megcsókolta Esmét, és a garázs felé vette az irányt. Egy perc elteltével ismét hallottam a Cadillac motorjának berregését.

Egy másodpercre sem akartam Bellát egyedül hagyni, így visszaültem az előző helyre a kanapé elé.

- Pihenj, kedvesem – tűrtem el tincset az arcából. – Vigyázom az álmod – mosolyogtam halványan, amit viszonzott. Majd lecsukta szemeit, megfosztva engem a csokoládébarna mélységtől, amiben bármikor el tudnék merülni, mint egy álomban.

Szavaim hatására egy emlékkép futott át Jacob elméjében, amit én akaratlanul is megláttam.

Az ajtó halkan nyikordulva jelezte Jacobnak, hogy valaki bejött a szobájába. Apró léptek hangja nyikorgott a padlón, de Jacob csak félálomban lebegve érzékelte a zajokat. Még a kint zajló féktelen, fákat tépázó hatalmas vihar sem érdekelte.

Hirtelen hangos mennydörgés rázta meg a kis szoba falait, amelyhez rá egy másodpercre társult egy fényes, közeli villám is. Halk sikkantással futott a lány a fiú ágyához, és rátérdelve szólítgatni kezdte őt.

- Jake! Jake! – rázta meg Jacob vállait kétségbeesetten. – Jake, ébredj fel! – szipogó hang hatolt a fiú füleibe.

- Fönn vagyok, na – dörzsölte meg szemeit álmosan. – Bells, miért nem alszol?

- Én… félek, Jake – mondta Bella. Ahogy megállapítottam, nyolc-kilenc éves lehetett akkor. Tehát Jacob még fiatalabb…

- A vihartól? – kérdezte Jacob, amit egy ásítás követett. Újabb villámcsapás hallatszott, mintha be is csapott volna valahova a közelben. Bella ijedten ugrott egyet az ágyon.

- Alhatok veled… ma este? – ujjaival a hálóinge szélét babrálta, miközben barna szemeit a testvérére emelte.

- Na, gyere. Bújj be! – hajtotta fel Jacob a takarót, majd Bella boldog mosollyal bemászott mellé. Bevackolta magát szorosan a fiúhoz, aki oltalmazóan ölelte őt át.

- Aludj csak. Majd én vigyázok rád, meg az álmaidra – suttogta Bellának.

Jacob fekete tekintetét egy másodpercre belefúrta az enyémbe, majd elfordította pillantását. Beletörődött Bella döntésébe, mert nem akarta elveszíteni. De mindig ott motoszkált benne az a ha… Mi lett volna, ha Bella nem találkozik velem tíz év eltelte után, s nem akar minden áron – még az élete árán is -, velem lenni.

Magára is dühös volt. Úgy hitte az ő hibája volt mindez. Talán ha előbb kimutatta volna az érzéseit, még mielőtt Bella megismert volna engem, minden másképp alakul. Hiú ábrándnak gondolta ezt is. Be kellett ismernie magának, hogy Bella mindig is úgy szerette, mint a testvérét, és ez sosem változott volna meg. Bármit is tesz.

Sohasem kedveltem Jacobot, leginkább azért, mert tudtam, hogy igaza van. A kezdetektől. De azt sem tudtam elfogadni, hogy életem értelmét akarta elvenni tőlem. A legszörnyűbb emlék kavargott bennem.

Jacob mintha egy pillanatra észhez tért volna, azonban tovább csattogtatta fogait, s mély morgások szakadtak fel torkából, mikor megkíséreltem vissza is támadni. A földre nyomott, és tudtam, hogy azonnal le kell magamról taszítanom, ha nem akarom, hogy elérjen. Hangos puffanással, egy kisebb nyüszítéssel ért földet a fák között. Nem hihette, hogy hagyom magam széttépni annak ellenére, hogy Bella itt van alig pár méterre tőlünk. Fájdalmasan közel. A tudatba szinte beleőrültem, amikor végre megmozdult. Most már nyugodtan fordíthattam minden figyelmem az újból támadó Jacobra.

Megfeszült izmokkal, összegörnyedve vártam rá, ahogy futásból nekem esik. Az utolsó pillanatban vettem csak észre, hogy Bella irányt változtatva egyenesen a „tűzvonalba” veti magát. Két kezét kitette oldalra, mintha engem akarna védelmezni Jacobtól. Fogadott testvére megrémülve fékezett le, de már késő volt. Túl gyorsan közeledett, és ezért én sem tudtam Bellához érni időben. Jacob, ahogy két elülső mancsával lefékezett, tovább csúszva elsodorta Bellát. Kiütötte lábait, ő pedig ráesett Jacobra, így együtt siklottak és gördültek, míg el nem tudtam kapni.

- Bella… ! - szólítgattam kétségbeesetten - miután nyugalomba helyeztem a földön -, mert csokoládébarna szemeit nem emelte azonnal rám. Ellenőriztem a légzését, majd újra a nevét mondtam. – Bella, kérlek! – ütögettem gyöngéden kipirult arcát. Apró zúzódásokat láttam rajta, de valószínűleg komolyabban is megsérült. Nem! Ez nem történhet meg! – Bella! – simítottam tenyeremet arcára. Ha elveszítem, ha miattam esik baja, abba belehalok! A tudat, hogy én megelőzhettem volna a bajt, szégyenérzetet, de ami ennél is rosszabb mérhetetlen lelkiismeret-furdalást okozott. A bűnbánat csak enyhe csípős fűszernek hatott mellette, mint amilyenre még halovány emberi életemből emlékeztem. Megtörten hallgattam Bella szívverését.

Jacob bűnbánóan felkelt a földről, és lassan, óvatosan odalépegetett hozzánk.

Mikor fejemet lehajtva lenéztem szerelmemre Jacob is odavonta farkas fejét Bellához, és megnyalta arcát. Többször is, mintha csak csókokat nyomott volna rá… Bella csak pár másodpercre rá rebegtette meg szempilláit, s kábán - de még inkább meglepve – pislogott Jacobra és rám.

- Bella? Mondj valamit, kérlek – leheltem könyörgően egészen közel hajolva hozzá, két tenyerem közé fogva arcát. Rettentően megrémültem, ahogy itt feküdt eszméletét vesztve, s minderről csak is én tehettem. Ez volt benne a legszörnyűbb…

Mi változott azóta? Semmi. Most is miattam van életveszélyben, s az esélye annak, hogy még láthatom kipirulni arcát, hallhatom szívverését rettentően elenyésző volt.

Sóhaj hagyta el szerelmem ajkait, majd szemei kábán rám tekintettek.

- Nem tudok… aludni. Ki… kell mennem – mondta halkan, elpirulva.

- Majd én – állt fel Rose, míg én segítettem Bellának felkelni. Rosalie óvatosan a karjaiba vette Bellát, hogy felvigye az emeletre. Hallottam a mellékhelyiség ajtajának nyitódását, majd csukódását.

Figyelmemet aztán Jacobra tereltem, aki még mindig a fotelben ült.

- Mikor jönnek vissza… a másik két vérszívó? – kérdezte hirtelen.

- Nem tudom. Remélem minél előbb – feleltem őszintén.

- Alice sem jelentkezett? – inkább kijelentés volt, mint kérdés.

- Nem – ráztam fejemet, aztán lehajtottam. – Nem akarjuk, hogy a Volturi idejöjjön – feleltem Jacob gondolataira.

- De az csak akkor jön össze, ha átváltoztatjátok, mi? – Kicsendülő undorát nem tudta elrejteni.

- Minél tovább húzzuk, annál jobb – mondtam, bár mindketten tisztában voltunk azzal, hogy a szülés valószínűleg ezt meghiúsítja.

- Maximum öt napig… - horkantott fel. – Szuper – fintorgott.

- Én… - akartam mondani, hogy nem így akartam, de egy hang belém fojtotta a szót. Reccsenés, mely fájdalmas szisszenéssel párosult. Egymásra néztünk Jacobbal, s egyszerre indultunk meg az emelet felé.