6. fejezet - Kínzó gondolatok

Sziasztok! :)

Na igen, megjöttem a fejezettel, bocsánat, hogy csak most. De délután a tervrajzokkal szórakoztam, és hát na sok időmbe telt, és még nem is vagyok készen vele. Örülök, hogy azért kezdenek gyűlni a kritikák, bár még mindig nem éri el annak a mércéjét, amit még anno írtatok. De hát én ezeknek is nagyon örülök, és nagyon jól esik mindegyik szó! :) Arra gondoltam, hogy mivel nincs időm válaszolni nektek, ha van alami olyasmi kérdés, amire tudjátok, hogy választ kaphattok, azt írjátok bele a kritikába, és akkor írok majd egy kis összefoglalót majd a fejik előtt. Mindig az előző kritikák alapján. Már ha van rá igényetek.;) No és akkor jó olvasást kívánok, remélem felrakja a blog, és nem szedi szét a formázásom. :S

Jap, és Melinda jelentkezz egy e-amil címmel nálam a képért!

- Maximum öt napig… - horkantott fel. – Szuper – fintorgott.

- Én… - akartam mondani, hogy nem így akartam, de egy hang belém fojtotta a szót. Reccsenés, mely fájdalmas szisszenéssel párosult. Egymásra néztünk Jacobbal, s egyszerre indultuk meg az emelet felé.

A lépcsőn kettesével szedve a fokokat egymás mellett futottunk fel az emeletre. A lépcső tetején egy pillanatra megtorpantam, Rose és Esme két oldalról óvatosan tartva támogatták Bellát. Testvérem nem merte felnyalábolni, nehogy súlyosabbá tegye az állapotát.

Jacobbal odaléptünk hozzájuk, aggódva figyelte szerelmem arcát, ami fájdalmas fintorba torzult.

- Mi volt ez a hang? – kérdezte tőlem Jacob. Úgy gondolta, Carlisle-on kívül csak én konyítok valamicskét az orvosláshoz. Ezért tőlem is várta a választ.

- Rosszul hallasz, korcs? Valami tört – sziszegte Rosalie sötét szemekkel.

- Nem a szőke fejedtől kérdeztem – válaszolt ugyanúgy Jacob, dühösen meredve Rose-ra.

- Au! – jajdult fel Bella. – Hagyjátok… abba! – pihegett.

- Repedés vagy… törés – ejtettem ki megfeszülve, halkan a szavakat. – Így nem tudom megállapítani. Bella? Hogy vagy, kedvesem? – simogattam meg arcát finoman.

- Au, jól. Csak… - bal kezével megtapogatta mellkasát. – Au – jajdult fel ismét -, a bordám. Itt – mutatta.

Felnyögtem, agyam előkereste azokat az információkat, amiket még a könyvekből – és a kórházban - tanultam a bordatörésekről, repedésekről. Ha eltört és szilánk is keletkezett, akár… Hatalmas gombóccal nyeltem egyet. Akár nagyobb gond is lehet ebből.

- Edward, szólalj már meg az istenért! – pirított rám Jacob idegesen, mire Rose ismét mérgesen villantotta rá szemeit.

- Rose, amilyen gyöngéden tudod, lassan hozd le Bellát a földszintre. Vigyázz az infúzióra! – mondtam, úgy is tudtam, hogy nem fogja engedni Jacobnak. - Én telefonálok Carlisle-nak. – Egy szemvillanás alatt apám dolgozószobájában termettem, és a telefon kagylóját a fülemhez emelve tárcsáztam a kórház számát. Miközben a vonal másik végén kicsengett, Jacob gyors lépteit hallgattam. Utánam jött, s becsukta maga után az ajtót. Reszketve a félelem és düh egyvelegétől várta a magyarázatomat, de nem tudtam vele törődni. Minél előbb beszélnem kell Carlisle-lal.

Három csöngés után egy ismerős hang jelentkezett be.

- Forksi megyei kórház. Miben segíthetek?

- Angelica, Edward vagyok – próbáltam nyugodt hangon beszélni, de a tudat, hogy Bella – ismét - miattam szenved elviselhetetlen volt. Remegtem az elfojtott kíntól. De nem akartam kimutatni gyöngeségemet…

- Edward! – Hangja hirtelen egy oktávval feljebb ugrott, ami azonnal észhez térített. Muszáj összpontosítanom. Bella miatt. – Rég hallottam…

- Elnézést, Angelica – vágtam szavába illetlenül -, de tudnék beszélni Carlisle-lal? Nagyon fontos lenne – nyomatékosítottam idegesen.

- Nos, nem tudom, épp merre van a kórházban. De azonnal megkeresem, és megmondom, hogy kerested – vált komollyá a hangja.

- És hívjon vissza mielőbb! – kértem Angelicát.

- Természetes – felelt.

- Köszönöm! – Miután ő is elköszönt, leraktam a telefont, és az asztal szélének támaszkodva belenéztem Jacob fekete szemeibe. De nem sokáig bírtam állni a pillantását, és ostorozó gondolatait.

- Most mi lesz? – kérdezte hangosan is, mikor még mindig nem válaszoltam semmit sem.

- Várunk, amíg Carlisle visszahív – hajtottam le fejemet, s a padlószőnyeget kezdtem figyelni. A kis szálak közötti apró hézagokat, melyekben a mikro-milliméternyi porszemek megbújtak, miközben Jacob idegesítő gondolatait hallgattam. Tenyereimmel az asztalt markoltam, de amikor enyhe bemélyedést okoztam idegességemben, inkább keresztbe fontam karjaimat. Nehogy nagyobb kárt tegyek az asztalban.

- Nem tudok így mondani semmit – kezdtem indulatosan. Aztán mély levegőt véve – ami azzal járt, hogy orromat eltelítette a kutya szag -, kicsit megfékezve indulataimat folytattam. - Lehet, hogy csak egy repedés, de lehet, hogy szilánk is keletkezett, ami ha átszúr egy belső szervet, akkor… kialakulhat belső vérzés is – halkult el hangom.

Jacob is csak aggódott – sóhajtottam magamban -, nem lehetek rá mérges. Hisz az én hibámból jutottunk el idáig. Hogy jövök én ahhoz, hogy valamit is a szemére vessek, vagy haragos legyek rá? Jobban vigyázott Bellára, mint én valaha is.

- Akkor… csak a kórházban tudjuk kideríteni, hogy van-e szilánk? – tapintott a lényegre csöndesen.

- Igen – sóhajtottam immár fel fájdalmasan. Aztán néma csönd települt kettőnkre, már ha nevezhetem ezt annak. Jacob azon gondolkodott, ha Carlisle azt mondja, vigyük be Bellát a kórházba, hogyan fogjuk ezt megtenni. Bella súlyos szívdobogása, fájdalmas szisszenései és bent akadó lélegzete csak fokozták a bennem mélyülő reménytelen sötétséget. Már most készült a szervezete arra, ami a szüléssel be fog következni…

Annyi minden homályos a jövőt illetően… Bizonytalanságba, és félelembe taszítva ezzel. Ha Bellának sikerül valami úton-módon megszülnie, és nem lesz más mód, mint az átváltoztatás – úgy hogy „életben” akarjuk tudni Bellát -, akkor mi lesz a szövetségünkkel? Képes lenne Ephraim Black megtámadni minket úgy, hogy szeretett nevelt lánya is már közénk tartozik? Egy közülünk, a gyűlölt ellenségei közül? És vajon Jacob kinek az oldalára állna, ha ez bekövetkezne? Az édesapja és nem mellesleg a falkája mellé, vagy a szeretett nő mellé?

A bennem megfogalmazódó kérdéseket a telefon hangos, követelőző csöngése szakította félbe. Azonnal felkaptam a kagylót.

- Edward? – hallottam meg Carlisle aggódó hangját. – Mi történt?

- Carlisle – suttogtam. – Bella bordája megrepedt, vagy eltört… Nem tudom… hogy… melyik.

- Meg kellene röntgeneznünk az esetleges szilánk miatt – mondta rögtön.

- Igen… Vigyük be a kórházba?

- Az lesz a legjobb. Kötözd be, és – fojtotta vissza hangját - inkább futva hozd, hogy minél kevesebb zötykölődés érje. Esme pedig jöjjön kocsival az álca miatt – fejezte be gyorsan, és halkan. – A dolgozószobámban találsz gézt, a felső szekrényben.

- Rendben – feleltem.

- Edward! – szólt még bele a telefonba.

- Igen?

- Kérd meg Jacobot, hogy jöjjön be veletek. Beszélni szeretnék vele.

Ránéztem a mellém visszalépő Jacobra, kinek kezében már ott díszelgett a géz. Felvonta szemöldökét, nem tudta, mit akarhat tőle apám, de bólintott gondolatában megfogalmazott válaszához.

- Bekötözöm Bellát és indulunk – feleltem, majd leraktuk a telefonkagylókat.

Szó nélkül vettem át Jacobtól a gézt, aztán a nappaliba mentünk. Bella, Rose és Esme segítségével épp akkor lépett le az utolsó lépcsőfokról. Fogait összeszorította, egy hangot sem adva ki összezárt ajkain, s mikor felnézett rám, fakó arcán is megpróbálta eltűntetni az árulkodó jeleket. Tartotta magát, mintha tudná, hogy mekkora bűntudat költözött a mellkasomba… Vagy… Miattam, vagy Jacob miatt tette inkább? Nem tudtam, de ettől csak rosszabbul éreztem magam.

Meleg, csokoládébarna szemeit belefúrta az enyémekbe, miközben hozzá lépve átvettem Esme helyét.

- Bekötözöm a bordádat, és utána beviszlek a kórházba. Carlisle meg akar röntgenezni – mondtam Bellának.

- Óh… értem – ejtette ki nehézkesen.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj! – suttogtam neki megtörten.

- Tudom – eresztett meg egy mosolyt, aztán ajkai lekonyultak a fájdalomtól. – Csak örülnék… ha végre… te is elhinnéd… hogy jól leszünk… mindketten – folytatta szaggatottan. De én nem tudtam elhinni, mert tisztában voltam azzal, hogy mi fog történni, ha elérkezünk az ötödik naphoz.

A kanapé előtt megálltunk, Bellát leültettem rá, s miután lekötöttem az infúziót, helyet foglaltam mellette én is. Rose csak egy szemvillanást küldött Jacob felé, aki felhorkantva levetette magát az egyik nekünk háttal lévő fotelbe.

- Ha már kitenni nem tudlak a küszöbre… - morogta Rose úgy, hogy csak mi halljuk.

Jacob mély levegőt vett, s magában elszámolt húszig. A nyelvén volt már a csípős válasz, de nem akart ismét egy újabb vitába keveredni. Ő már máshogyan gondolta el Rose megleckéztetését… Legszívesebben még alkalmat is nyújtottam volna Jacobnak erre. Elkezdtem lassan kibújtatni Bellát a hálóingéből. A legfelső gombbal kezdve végighaladtam egészen dudorodó pocakjáig. Szerelmem légzése megakadt egy pillanatra, megsimogattam arcát, mire pirulva nézett vissza rám. Halovány mosoly villant arcomon, Rose pedig elfordult. Túlságosan meghittnek érezte ezeket a néma, kettőnk közt lejátszódó pillanatokat.

Legörgettem Bella vállairól a vékony selyem anyagot, ujjaim egy századmásodperc erejéig hozzáértek forró bőréhez, mire kezét a pocakjához kapta, s szemeit szorosan lehunyta egy kis időre.

- Mi történt? – suttogtam félve.

- Semmi, csak… nagyon… izgatott lettem… - súgta vissza mélységesen elpirulva. – Érzi a baba – tette hozzá kérdő tekintetemet látva.

- Óh… - formáltam ajkaimmal, mikor megértettem, mire célzott Bella, majd a kezembe vettem a gézt, hogy bekötözzem őt. – Emeld fel a karod, kérlek – mondtam gyöngéden, majd elkezdtem körbeölelni a gézzel szerelmem testét. Nem túl szorosan, de lazán sem. – Jobb valamivel? – kérdeztem, miután végeztem a finom művelettel.

- Sokkal – mosolygott, miközben én megfogtam a hálóingének széleit, hogy visszaemeljem keskeny vállaira.

- Esme, hoznál valami ruhát Bellának?

- Persze, drágám – felelt, s egy másodperc múlva ismét mellettünk volt. Rose – aki idáig majdnem csöndben figyelte az eseményeket -, most átvette Esmétől a ruhadarabokat, és engem arrébb tessékelve felöltöztette Bellát. Sóhajtva vettem csupán tudomásul testvérem illemre kioktató gondolatát… Mintha nem láttam volna már Bellát ruha nélkül. S nem épp az imént…

- Esme, vidd Alice kocsiját kérlek és a kórháztól pár kilométerre találkozunk – néztem anyámra, majd miután bólintott a garázs felé vette az irányt. – Mehetünk, Bella? – léptem vissza hozzá.

- Igen… – mondta kissé határozatlanul.

– Nem szükséges a jelenléted, Rose – nyomatékosítottam, miközben segítettem Bellának felállni. Jacob is mellénk állt, indulásra készen, vigyorogva nézve Rose-ra.

- Márpedig Bellának szüksége van rám – nézett keményen szemeimbe.

- Bellának vagy a magzatnak? – kérdeztem olyan halkan, és gyorsan, hogy Bella nem hallja. Jacob mellettem felkuncogott Rosalie arcát látva, miközben én gyöngéden a kezeimbe vettem szerelmemet. Összeszorított ajkakkal nyelte el a kitörni akaró nyögését. Óh, bárcsak megkönnyíthetném neki valahogy, bárcsak én érezném csak azt, amit neki kell elszenvednie, hogy ő ebből semmit se érzékeljen! Ha tehetném, egy századmásodpercig sem gyötrődne…

- Min… kuncogsz, Jake? – szólalt meg Bella erőtlenül észre sem véve a testvérem és köztem lejátszódott beszélgetést.

- Semmin – vigyorgott még mindig Rosalie-ra. Elindultam a hátsó kijárat fele, Jacob kinyitotta nekem az ajtót, amit egy biccentéssel köszöntem meg neki. Mikor Bella észrevette, hogy testvérem nem követ minket, kibukott belőle az újabb kérdés.

- Rose nem… jön? – Légzése szaggatott volt, mintha küzdene minden egyes szó kiejtésével.

- Nem. Itthon marad vigyázni a házra – füllentettem, s futni kezdtem az erdőbe. Hallottam, ahogy Jacob átalakul, majd visszatér mellénk. A súlyos mancsok alig két méterre csapódtak egyenletesen a talajra. Én mégsem tartottam tőle. Nem jött az újabb, szívszaggató emlék, mint oly sokszor a múltban.

- Hátha… Alice… vagy Jasperék… hazajönnek? – folytatta Bella, reménykedve pillantva rám.

- Igen – mondtam lágyan, s elkaptam tekintetemet.

Úgy fájt, hogy ilyen állapotban volt, hogy szenvednie kell azért, mert nem voltam képes magamon uralkodni. De a tudat, hogy hiába való lesz minden gyötrelme, a legszörnyűbb dolgok közé tartozott. Hisz… azért szenved, hogy kihordhasson egy pokoli, az eddigi orvosi tudományt meghazudtoló teremtényt, akinek sohasem szabadna a világra jönnie. Még csak a fogantatása is lehetetlennek számított, mégis megtörtént. Csak megkeseríti majd az evilági emberek létét, ahogy Belláét is már most. Ez kétségtelen a számomra.

Lenéztem a kezemben tartott szépséges lényre, a szerelmemre. Arca soványabbnak látszott a hiányos táplálék beviteltől, lehunyt szemei alatt halványan derengeni kezdtek a karikák kialvatlansága miatt. Most még törékenyebbnek, még sebezhetőbbnek tűnt, mint máskor. Mintha bármelyik percben akár egy apró kis fuvallat is el tudná szakítani tőlem. Örökre.

A gondolattól hirtelen nyilallt mellkasomba ismét az a szúró érzés, a képzeletbeli nyílhegy, amitől egy másodpercig még lélegezni sem tudtam. Muszáj megmentenem valahogy az életét, bármi áron, de muszáj. Nem halhat meg miattam! De… lehetek-e olyan önző, hogy a szövetséget felrúgva, a családomat is veszélyeztetve, akár vámpírrá is változtatom Bellát annak érdekében, hogy életben maradjon? Csak azért, mert én nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy ő nincsen már e világon…

Szemeimmel végigsimogattam ajkait, felidézve magamban azokat a perceket, amikor számhoz értek. A forró, nedves érintést, mely minden alkalommal felborzolta érzékeimet, mely a legcsodálatosabb dolog az egész világon. Igazából az sem érdekelne, ha az átváltoztatás után váratlanul elillanna az irántam táplált szerelme, s eltűnne életem forgalmából. Megtörténhet… Fájna, piszkosul – ez nem is kérdéses -, talán annyira, hogy nem lennék képes egy idő után elviselni a kínt, amit hiánya okozna. De… azzal a gondolattal mennék a halál torkába, hogy valahol a nagyvilágban, valakivel az oldalán boldogan éli mindennapjait. Ahogy mindig is akartam egykor. Csak… most annyi különbséggel, hogy vámpírként. Ez is önzőség volna a részemről? Akarná-e Ephraim, hogy a lánya inkább vámpírként éljen tovább, vagy…?

Gondolataimból Jacob és viharként tomboló érzéseim ragadtak vissza a valóságba. Én is éreztem Esme szagát, ahogy a szél felénk sodorta. Itt állt a kocsival az erdő szélén, s ránk várt.

Pár tizedmásodperc kellett csak, hogy odaérjünk. Jacob visszaváltozott emberi alakjába, majd segített finoman befektetni Bellát a hátsó ülésre. Míg én ölembe helyeztem fejét, addig Jacob a lábával tett ugyanígy. Bella nagyokat pislogva nézett Jacobra, majd rám.

- Hol… vagyok? Már… a kórházban? – kérdezte csöndesen.

- Nem, kedvesem. Autóban vagyunk, még csak most tartunk a kórház fele.

- Óh… - pislogott. – Akkor…

- Elszenderedtél – adtam gyorsan választ, hogy ne kelljen kimondania.

- Sajnálom – suttogta.

- Pihenj még, amíg odaérünk – simítottam ki gyöngéden homlokából a hajtincseket. Olyan leheletfinoman értem hozzá, amennyire csak tudtam. Mert féltem, ha nem vigyázok a szemem láttára fog összetörni.

- Jól vagyok – fogta meg kezemet, és a szájához irányítva forró csókot lehelt kézfejemre. – Szeretlek, és… nem szeretném… ha ennyit aggódnál… miattunk – mondta. Bólintani tudtam csak, egy szó sem jött ki a torkomon, mintha gombóc nőtt volna benne, főleg, amikor pillantásom találkozott Jacobéval. A gondolataiból, a nézéséből sütött az utálat, a harag és egyben a beletörődés is, hogy Bella még most is csak azt nézi, hogy én milyen állapotban vagyok. Változtatni már úgysem tud a dolgokon – ahogy én sem -, így marad a mélységes fájdalom, amit ő is érzett legbelül.

Sohasem kívánnám Jacobnak, hogy ezt érezze, hogy a tőle karnyújtásnyira lévő boldogság, s szerelem elérhetetlen legyen számára. Hisz magam is több éven át tapasztaltam ezt, míg meg nem ismertem Bellát. Aki – egy pöttöm kislány létére – akkor megváltoztatta az egész addigi életemet, és felfogásomat. Aki vakító fénnyel töltötte be sötét utam, hogy ráleljek a fényen túli mérhetetlen boldogságra.

Ezért szeretném, ha Bella nem velem foglalkozna most, szeretném, ha egy pillanatig sem szenvedne tovább miattam… Szeretném, ha minden a régi lenne…

Lassabban mentünk az automobillal, mint máskor, de nekem annál gyorsabban telt el az idő. Esme lefékezett a kórház előtt, majd Bellát felébresztve a karjaimba véve kihátráltam a kocsiból. Hallottam a kórházból egy kerekes kocsi nyikorgó hangját, a több ezernyi, villámgyorsan cikázó gondolatot, s Angelicát, aki egyenesen felénk tartott.

- Dr. Cullen megkért, hogy figyeljem, mikor érnek ide – szólalt meg Angelica kérdő tekintetemet látva. – Üdvözlöm Mrs. Cullen – biccentett Esmének, míg én óvatosan beleültettem Bellát a kis kerekes kocsiba.

Figyelve a kis útszakasz hibáira betoltam Bellát a kórházba, ahol Carlisle épp egy kórlappal a kezében, összeráncolt homlokkal tartott a porta felé. Mikor meghallott minket becsukta azt, majd hozzánk sietett.

- Hogy érzed magad, Bella? – guggolt le szerelmem elé Carlisle.

- Megvagyok – jött a tömör felelet. Apám megsimogatta Bella arcát, majd felállt. Biccentett Jacobnak, és egy rövid csókkal köszöntötte Esmét.

- Menjünk a vizsgálóhoz, Esme addig…

- Megvárlak itt titeket – vágott szavába aggódva. Carlisle bólintott, majd elengedve felesége kezét elindultunk Angelicával a röntgenszobához.

Jacob és Carlisle egy-két lépéssel lemaradva tőlünk követtek minket, míg mi Angelicát, annak ellenére, hogy tudtam merre van.

- Miért akart velem beszélni, doki? – tette fel Jacob az őt másodszor leginkább foglalkoztató kérdést.

- Nos… ha lehet ezt inkább majd a vizsgálat után, az irodámban mondanám el – tért ki Carlisle a válasz elől, és bár próbálta elrejteni előlem a gondolatát, amit kiváltott Jacob, nem teljesen sikerült neki. Meglepődtem, de nem foglalkoztam többet a dologgal. Sokkal fontosabb volt most, hogy Bella jól van-e.

A szobához érve Jacob és én kint maradtunk a folyosón, noha én legszívesebben egy másodpercre sem mozdultam volna el Bella mellől. Apám gondolatain keresztül nézhettem volna, mi történik, de egyrészt túl sok ember aggódását kellett a sajátom mellett feldolgoznom, másrészt pedig úgy is az eredmény, ami számít. És ami fontos. Bent hangosan felzúgott a hatalmas gép, egy-két percig tartott csak. Aztán Angelica ismét bekötözte Bellát, majd újabb feszülten eltelt percek múltán nyílt az ajtó, s kiléptek rajta Carlisle-ék.

- Köszönöm, Angelica – mondta Carlisle.

- Nincs mit, Dr. Cullen – ment visszafele a portára.

Apám intett a fejével, hogy a közeli ablakhoz sétáljunk, s ott a fény felé fordítva a röntgenfelvételt, szemügyre vegyük Bella bordáit. Megkönnyebbülten eresztettem ki tüdőmből a levegőt. Nincs törés, nincs szilánk, „pusztán” egy fájdalmas repedés.

Nemet intettem fejemmel Jacobnak gondolatbeli kérdésére. Éreztem, amit ő, a súlyos követ, mely most mintha lezuhant volna a mélybe szabaddá téve így a lelkemet. Az már más kérdés volt, hogy én már azt elveszítettem rég.

- Visszamegyünk Esméhez, kint megvárunk Jacob – mondtam, miután visszaértünk hozzájuk. Lassan megindultam a kórház bejárata fele, míg Carlisle-ék épp a másik irányba tartottak az irodájába.

- Nincs komolyabb… baj? – nézett fel rám nehezen Bella.

- Nincs, kedvesem. Elrepedt a bordád, de szerencsére nem tört el – feleltem.

- Mondtam, hogy… nem lesz semmi… bajunk – mondta mosolyogva. Igen, megmondta, de ennél rosszabb is történhetett volna. S az esélye még fenn is fog állni.

Esme mosollyal arcán fogadott minket, majd egy csókot nyomott Bella homlokára. Angelica már az iratokat rendezgette a pult mögött, mikor odamentem hozzá elköszönni. Örült, hogy nem lett komolyabb baja Bellának, de egyben szomorú is volt, hogy most már én is elkötelezett vagyok. Azt hitte már összeházasodtunk. Bár a hírét még nem hallotta.

Halványan elmosolyodtam a gondolatain. Mindig is mulattattak. Ha tudná, hogy mennyivel bonyolultabb minden, ami velem kapcsolatos…

- Köszönöm én is Angelica a kedvességét – mondtam bársonyosan.

- Óh, ugyan. Csak… a dolgomat végeztem. – Még a szemei is mosolyogtak rám.

- Azonnal visszahozom a kerekes kocsit – akartam elfordulni, de Angelica megállított.

- Az én dolgom, megyek.

- Ne fáradjon – mosolyogtam rá, amitől seperc alatt elkábult. Majd megfordultam, és kimentem az autóhoz, ahol Esme és Bella vártak. Jobban mondva Bella már a kocsiban ült. Rosszalló arckifejezéssel néztem rá, aminek hatására lehajtotta fejét.

- Sajnálom drágám, nagyon makacs… - sóhajtott Esme.

- Semmi baj, Esme. Tudom – csóváltam meg fejemet. Elfogadta Esme segítéségét, de a saját lábán akart beszállni anyám ellenzése ellenére. – Visszaviszem ezt – fogtam meg a kerekes kocsit, aztán visszatoltam a kórházba.

Angelica jött érte, s egy köszönömmel átvette tőlem. Fülemet megcsapta apám jellegzetes hangja, amire önkéntelenül felfigyeltem.

- Nagyon fontos dologról van szó, Jacob, amiben csak te segíthetsz. Sok múlhat rajta…

- Mondja doki, ne kerteljen. Mit akar?