7. fejezet - Meghitt pillanatok

Sziasztok! :)

Először is köszönöm szépen a kritikákat, nagyon örültem neki, hogy ennyit és ennyien írtatok, s foglalkoztat szinte mindenkit a baba kérdés. :D Nos, akkor mivel Laura jelezte, hogy szeretne választ kapni az Angelicás kérdésére, ezért ezt most megválaszolom. Meg a végén még az Emmett kérdést is. No, beleírtam a fejezetbe is, ahogy előszörre is terveztem ezt az Angelica kérdést, csak nem annyira részletesen. Szóval Angelica meglepődött, nagyon is, csak erre a fejire hagytam a magyarázkodást – ha így tetszik -, és a nővér elsősorban a munkáját végezte, utána pletyizett magában, amit Edward tudomásul vett és egy mondatával szépen el is intézte. ;) Biztos rájöttök, hogy mire is gondolok. ;) Ám egyébként Edward már több, mint egy éve „ismeri” Bellát, amikor volt az a Port Angelesi éjjeli találkozójuk. Emlékeztek? Még a Végzetes találkozásban volt az a jelenet. Akkor a történetben 1939-et írtunk – mert akkor volt Bella tizenhét éves -, most pedig már 1940 október-novembert ír a naptár. Bella születésnapja után vagyunk, amelyik napon ugye kiderült, hogy terhes. És innentől kezdve még inkább lelassultak a dolgot, ahogy tőlem már megszokhattátok. Néha – na jó legtöbbször -, egy nap két fejin keresztül is tart, ha nem többön. :$ Tehát ha Angelica csak később tudta meg, hogy Edwardnak van kedvese, Bella személyében, attól még ők együtt voltak - együtt lehettek -, s akár már akkor megfoganhatott a baba is. Óh, és ne feledjétek, hogy a gyűrű is Bella ujján van. ;)

És akkor most jöjjön az Emmett, Alice és Jasper kérdés. Drágáim, benne volt a fejiben, hogy Jasper és Emmett elmentek Dél-Amerikába, hogy kutassanak a legendák után, hogy fel tudjanak készülni a szülésre. :) Egyébként nem sokára ők is jönnek majd haza, szóval nem kell sokat kibírnotok nélkülük. Alice nélkül sem, mert ugye ő sincs most otthon, hogy figyelje a jövőt. No, de ezt majd később. ;)

Már csak annyit: a kritika verseny még mindig tart, várom a véleményeket, és a kérdéseket is, ha olyan van, amit meg tudok válaszolni úgy, hogy közben nem lövök le poént. :D A kritikában jelezzétek, és a kövi feji elején megválaszolom. Rettentően sajnálom, hogy nem tudok egyenként válaszolni a kritikáitokra, de remélem így egy kicsit jóvá tudom tenni! :$

Jó olvasást kívánok és puszi! :) Óh, majd elfelejtettem, 16 éven aluliak számára hm nem ajánlott. :D De úgyis tudom, hogy mindenki elolvassa. Én szóóóltam. :D

A fejezetet ajánlanám Amymnek, aki úgymond kikunyermálta azt a bizonyos 16-os részt. :D És köszönöm a segítséged Drága, azt, hogy elolvastad nekem, amikor szükségem volt a véleményedre róla. Szeri! :)))

Krisznek is köszönöm, hogy sokat foglalkozik a ficcemmel és ötletelve ad segítséget, amikor valamilyen problémában megakadok!

Na most már tényleg jön a feji. :D

Angelica jött érte, s egy köszönömmel átvette tőlem. Fülemet megcsapta apám jellegzetes hangja.

- Nagyon fontos dologról van szó, Jacob, amiben csak te segíthetsz. Sok múlhat rajta…

- Mondja doki, ne kerteljen. Mit akar? – tért a lényegre Jacob türelmetlenül, de nem tudtam igazán összpontosítani Angelica – és a kórházban lévő emberek - gondolatai miatt sem. Folyamatosan azon járt a nővér elméje, hogy Bella terhes, és még csak össze sem házasodtunk annak ellenére, hogy látta a gyűrűt Bella ujján. Mivel a házasságnak híre ment volna egy ilyen kisvárosban… Ez pedig nem hogy illetlenség volt, de egyenesen elfogadhatatlan a társadalom és Angelica szerint is.

Furcsállotta azt is, hogy Bella már egy hat hónapos kismamának tűnik, s felrémlett előtte az az idő, amikor még először találkozott Bellával úgy, hogy megtudta a kedvesem. Az emlék átsuhant elméjén – nem olyan tisztán és pontosan -, akaratlanul is elterelve így kíváncsiságomat a beszélgetés részleteiről.

- Jó napot kívánok! Miben segíthetek? - kérdezte Angelica kedvesen.

- Jó napot! Öhm… Edward Cullent keresem. - Arcán halvány pír jelent meg nevem kimondásakor, mikor zavartan füle mögé tűrte tincseit. Angelica egy pillanatra ledöbbent.

- Ó, ha megkérdezhetem, honnan ismeri Edwardot? - kérdezte Angelica már nem éppen barátságos hangon.

- Um… a… a kedvese vagyok - nyögte ki, kis vörös rózsa piroslott arcának jobb oldalán.

Angelica ajkai elnyíltak döbbenetében.

- Edward épp… Most jön.

- Valamit elfelejtettél, Edward? – szólt oda hozzám Angelica érdeklődve – egy kissé értelmetlen arckifejezéssel -, mire feleszméltem. Szerencsémre, Angelica túlságosan is lekenyerezhető volt egy bársonyos hanggal, vagy egy mosollyal, amit most is bevetettem.

- Nem – mosolyogtam, aminek hatására rögtön arra gondolt, hogy képtelenség lenne, hogy Bellát valaha is magára hagynám a „babával”. Ahogy ő nevezte magában. Enyhén elhúztam számat. - Megyek, minél előbb pihenhessen a feleségem – szúrtam a végére, hogy eloszlassam minden ebbéli gondolatát. Szája elnyílt döbbenetében, miközben én lassan megfordultam, s a kijárat felé véve az irányt, figyelmemet visszatereltem apám és Jacob beszélgetéséhez. Igencsak lemaradtam a lényegről Angelicának hála.

- Megengeded, Jacob? – kérdezte Carlisle, Jake csak pár pillanatig mérlegelte a helyzetet és apám kérését.

- Ha ez segít, doki… - sóhajtotta végül. – Amit nagyon remélek, bár még mindig nem értem, mit is akar ebből kihozni… - fanyalgott. Carlisle megkönnyebbülten és egy halvány mosollyal lépett az egyik szekrényhez, amelyből kivett pár fiolát és egy injekciós tűt, majd visszament Jacobhoz.

– És most? – mutatott Jacob a fiolákra apám kezében.

- Csak… töltsd tele - adta át neki, mire Jacob elfintorodott, aztán megtöltötte a fiolákat a nyálával. Addig Carlisle elővette a tűt, s vért vett Jacobtól.

Kiléptem a kórház ajtaján, s úgy szívtam tüdőmbe az oxigént, mintha valaki fojtogatna, s az életem múlna rajta. Egyáltalán hogy gondolhat ilyenre Carlisle? Miből gondolja, hogy ez egyáltalán lehetséges? Ezt soha nem fogom megengedni neki, még ha a megoldás ebben rejlene, akkor sem!

Indulatosan lépkedtem az autó felé, az sem érdekelt, hogy a járókelők furcsán méregetnek. Először megpróbálta elrejteni előlem, de tudta, hogy úgyis meg fogom látni a gondolatát. Aggódott, hogy mit fogok szólni hozzá, azonban nincs semmi vesztenivalónk azzal, ha megnézi ezt a lehetőséget is – fogalmazta meg magában.

Szemeimmel végigsimogattam Bella törékeny testét a kocsiban. Nem! Kevés az az öt nap… Túl kevés ahhoz, hogy Carlisle ezt kikísérletezze. Még neki is kevés… Bizonytalan és kockázatos.

- Hol van… Jacob? – kérdezte rögtön Bella, ahogy beszálltam hozzá a kocsiba. Gyöngéden hátradöntöttem őt az ölelésembe, ahogy ide is hoztuk, majd végigsimítottam homlokát. Most nem volt lázas, szerencsére.

- Carlisle-lal beszél – adtam meg a választ. Úgysem lenne értelme hazudnom neki.

- És… te hogyhogy nem… vagy ott? – billentette fejét oldalra, hogy fel tudjon nézni rám. Kérdő tekintetében nem csak a kíváncsiságot fedeztem fel, meg volt fűszerezve az értetlenség parányi szikrájával.

- Mert én inkább veled vagyok, kedvesem – húztam végig hüvelykujjam száraz, cseresznyepiros ajkán. Légzése elakadt egy pillanatra, majd válaszul megcsókolta ujjamat. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt tüdőmből, majd mélyet szippantottam a zárt tér édeskés, mámorító illatából. A kínzó, kaparó szomjúság a torkomban nem múlt, csak erősödött a ritka vadászatoknak köszönhetően.

Pár perc telt csak el, mikor meghallottam Jacob egyenletes lépteit a kórházban, majd ahogy elköszön Angelicától. Kitárult az ajtó, és én megláttam őt. Tekintetünk összekapcsolódott, vádlón néztem őt, mintha engem ki akartak volna zárni az ő kettejük kis titkából. Csak épp sikertelenül.

Jacob elkapta a tekintetét, s beszállt a kocsiba. Bella lábát az ölébe vette, és halványan rámosolygott.

- Indulhatunk, Esme – szólaltam meg halkan, mire ő bólintott, majd elfordította a kulcsot és a motor felzúgott. Jacob továbbra is kerülte azt, hogy rám nézzen bármi oknál fogva, de a gondolatai bőven elegek voltak számomra.

- Miről… beszéltetek Carlisle-lal? – bökte ki Bella nehezen. Jacob egy másodperc erejéig lemerevedett, teste megfeszült. Nem akart hazudni Bellának, az egész teste viszolygott tőle. De Carlisle megkérte, úgy vélte nem lenne jó, ha ezzel is felizgatnánk Bellát. Jacob pedig most hallgatott rá.

- Csak az új farkas lányról beszéltünk – mondta végül, s remélte, hogy Bella nem akar még többet tudni. Bár ismerte már annyira, hogy tudja ez eleve rossz gondolat volt. Magamban felhorkantottam.

- Miért valami… baj van? – nyögte ki azonnal szerelmem.

- Nem, dehogy – nyugtatta Jacob. – Csak a doki, kíváncsi volt… - keresgélt valami jó ok után, amit Bellának mondhat. – Mert azt hitte, csak fiú ágon öröklődik a farkasság… - próbálta megregulázni az arcizmait is, hogy ne árulja el magát.

- Óh… - lehelte Bella. – Lány… Lányok nem tud… nának átváltozni? – kérdezte elgondolkodva.

- Nos… Még sosem fordult elő ilyen egyik leszármazott családjában sem. Aileen… egyedi eset, a szó minden értelmében – húzta el száját Jacob. – Az apja Levi Uley, talán ezért. Még az öregek sem értik igazán – vont vállat érdektelenül. Valóban nem foglalkoztatta igazán a kérdés.

- De… akkor lehetséges… hogy vannak még lányok, akik… át tudnak változni – vonta le következtetést Bella.

- Lehet – felelt Jacob.

- Ez akkor… azt is jelenti, hogy ők is öröklik… ezt – mondta Jacobra nézve, azonban ő kerülte Bella pillantását.

- A gén, úgy gondolják a törzs öregei, hogy mindenkiben megvan, akinek a felmenői közt farkasok vannak. A nőkben azért, hogy… továbbörökítsék a gént… - halkult el hangja, s enyhén elpirult.

- Ühüm – simította meg pocakját Bella.

– Pihenj, Bells – próbálta meg kikerülni Jacob az újabb kérdés áradatot. – Elég rosszul festesz.

- Kösz, Jacob fanyalgott Bella. - Kicsit… fáradt vagyok – ismerte be, s lehunyta szemeit. Pár perc után már hallottam az egyenletes szuszogást, amiből tudtam, hogy elszenderedett. Olyan volt, mintha már valamivel jobban lenne. Vagy csak ezt akartam hinni.

Nem akartam felkelteni Bellát, így az utat a kocsival tettük meg hazáig, míg én kifele bámultam az ablakon, s gondolkodtam. Minden apróság eszembe jutott, amióta csak megismertem szerelmemet, minden mozdulata beleivódott az agyamba – ez még akkor is így lett volna, ha nincs vámpír memóriám -, érintései minden alkalommal egy kicsit felolvasztották jégbe fagyott szívemet. S most nézhetem, ahogy kísérleteznek rajta, ahogy kihord egy szörnyeteget…

Amilyen én is vagyok.

Miután Esme leparkolt a garázsban, az ölembe vettem Bellát. Lassan nyitogatta ki szemeit, majd elköszönt Jacobtól. Most nem is bántam, hogy haza kellett mennie, s egy kis ideig nem kell hallgatnom a gondolatait. Nyomasztóak és fájdalmasak voltak igazságtartalmuk miatt.

Rose már idegesen toporgott a nappaliban, de persze ezt akkor sem mutatta volna aki, ha az élete múlt volna rajta. Összepréselt ajkakkal nézte, ahogy Bellát gyöngéden a kanapéra fektetem.

- Esme készítenél valami ennivalót Bellának? – fordultam hátra, hogy ránézhessek.

- Persze, drágám – lépett a konyhába azonnal.

- El kell mennünk vadászni, de utána visszakötöm az infúziót – mondtam Bellának. – Addig megpróbáljuk, hogy tudsz-e enni valamit. Jó? – simogattam meg arcát.

- Az jó lesz… - felelt, miközben Esme már vissza is tért egy szendviccsel, amit átadott Bellának.

- Először mi megyünk, Rose, aztán te meg Esme – jelentettem ki, de előre tudtam, hogy nem lesz egyszerű menet. Testvérem már nyitotta volna száját, hogy hangosan is ellenkezzen. – Nem szeretnéd te sem, hogy Esme egyedül menjen, igaz? – folytattam kíméletlenül, miközben Bella beleharapott a szendvicsbe. Megkönnyebbüléssel töltött el, hogy nem lett tőle rosszul. Vagy legalábbis nem azonnal.

- Akkor miért nem te kíséred el? – kérdezett vissza Rosalie szenvtelenül.

- Mert nem akarok soká távol lenni Bellától – szorítottam össze fogaimat, s olyan gyorsan mondtam, hogy csak ő, és Esme hallja.

- Én pedig nem akarom egyedül hagyni veled – sziszegte vissza Rose idegesen. Még a végén telebeszéled a fejét valamivel – fogamat csikorgatva néztem Rosalie-ra.

- Gyorsan megfordulok fiam, maradj csak Bellával – lépett mellém Esme békítően.

- Tessék? – kapta fel pillantását Esmére Bella. – Edward… ne hagyd egyedül Esmét – kért gyöngéden.

Magamban mélyen felsóhajtottam. Nem akartam egyedül hagyni Bellát Rose-zal, nem akartam, hogy telebeszélje a fejét mindenféle ostobasággal, mi lenne jó a „babának” – figyelmen kívül hagyva Bella szükségleteit -, ahogy ő nevezte magában. Viszont Esmét sem akartam kitenni annak, hogy esetleg találkozzon Aileennel, vagy a másik két farkassal a falkából. Carlisle-t pedig nem várhatjuk, hogy hazaérjen, ha a fejébe vesz valamit…

- Nem fogom – biztosítottam róla, majd homlokon csókoltam. – Menjünk – álltam fel rossz érzéssel a mellkasomban. Figyelmeztető pillantást küldtem Rose felé, majd Esmével együtt kiléptünk a hátsó ajtón.

Nem mentünk messze az erdőben, mint máskor. Mindketten a ház közelében akartunk maradni, s soká sem akartunk időzni. Amikor megéreztem az állat vérének illatát, az ösztöneim átvették felettem a hatalmat, és csak a kínzó, torkomat kaparó szomjúság enyhítése volt a legfőbb célom. Agyamat vörös lepel fedte le, ahogy kiszabadult ketrecéből a bennem őrzött szörnyeteg, s úgy éreztem, most lehetetlenség lenne visszaűznöm őt a mélybe, ahova való. S ahová eddig is száműztem minden pillanatban…

Ennek ellenére fél órával később már enyhült az érzés. El nem tűnt, nem is fog sohasem, de elviselhetőbb volt az égés. A házhoz visszaérve azonban a szörnyeteg ismét a ketrecét feszegette, s tombolva akart ismét kitörni, hogy enyhítse az erősödő szomjúságot. Orromat eltelítette a bódító illat, édeskés aroma, amely összekeveredett egy másik, kevésbé vonzó – ám még így is íncsiklandozó -, vérszaggal.

A szám önkéntelenül telt meg a méreggel, torkom lángolt, de csak azzal tudtam törődni, hogy mi baja lehet a szerelmemnek. - Bella – suttogtam, s a pillanat egy tört részéig lemerevedtem a félelemtől. Ezt nem tehette Rose! – bizonygattam magamban, miközben befutottam a nappaliba.

A látványtól ledermedtem, s ahogy végignéztem Rose gondolataiban, mi történt a harag elemi erővel nyomta el a bennem lakozó vámpírt. Dühös voltam, és ettől a legbűnösebb vágy fogott el. Hogy kárt tegyek a testvéremben, akivel most farkasszemet néztünk. Testem megfeszült, hogy megpróbáljam kordában tartani magamat.

- Edward? – hatolt tudatomba Bella gyönge – de az eddigi állapotánál így is erősebb - hangja.

- Hogy tehetted, Rose? – sziszegtem összeszorított fogaimon keresztül, alig hallhatóan. – Felelőtlen vagy és bolond! – remegtem meg egész testemben, s kezeim ökölbe szorultak.

- Mert megadtam a magzatnak azt, amit ti nem? – ejtette ki a szavakat mérges-dacosan, megfeszült izmokkal.

- Mert nem vagy orvos, nem tudhatod, milyen veszélynek tetted ki Bellát. – Most már a hangom is remegett az elfojtott dühtől.

- Amint látod, jól van, jobban, mint eddig valaha – kelt ki magából. Megindultam Rose felé, de Bella megállított.

- Edward… kérlek. Rose csak jót akart – nyújtotta felém a kezét.

- Menj Rose, menj vadászni! - szólítottam fel undorodó arccal. Esme, aki kint várakozott, biztosított róla, hogy ő majd elkíséri Rose-t. – Menj! – kiáltottam rá. Az sem érdekelt jelen pillanatban, hogy egyedül megy-e vagy sem, csak az, hogy eltűnjön a szemem elől, hogy el tudjam fojtani magamban a most iránta érzett szemérmetlen és bűnös utálatomat.

Testvérem – ha még nevezhettem annak - először Bellára nézett, s miután ő aprót bólintott elillant a nappaliból. Mély levegőt vettem, szám megrándult, ahogy a megmaradt vér szaga végigszántotta torkomat. Visszatartva lélegzetemet eltűntettem a poharat, Carlisle dolgozószobájában kimostam fertőtlenítő szerrel, hogy elnyomja a szagát.

- Edward, tudom, hogy dühös vagy, de ne Rose-t hibáztasd, kérlek! – teltek meg könnyekkel szemei, miután visszatértem hozzá. Hallottam magam is, hogy a szíve mennyivel erősebben vert, egyenletesebben, ahogy a levegővételei is helyre álltak. De, amit Rose tett… Képtelen voltam megbocsátani neki, s egyelőre azt sem tudtam elképzelni, hogy valaha ez az érzés megváltozzon. Ebben a percben nem.

Olyan volt, mintha a saját testvérem elárulva engem, tőrt döfött volna a hátamba, s ezzel veszélyeztette a szerelmem életét. Bella még ember volt, Carlisle sem tudta megmondani, mi fog történni, ha vért iszik, hogy mi lesz a magzat hatása Bellára. Ezért volt fontos, hogy Jasper és Emmett találjanak valamit Dél-Amerikában. Ami segíthet megfejtenünk, mi fog történni a szüléskor. Nem elégedtem meg annyival, amennyit most tudtunk, mert az csak egyet jelentett. A véget.

- Szerelmem? – buggyantak ki Bella könnyei, s végigfolyva arcán vékonyka csíkot húztak. Felém nyújtott keze lassan elernyedve elkezdett visszahanyatlani. De nem engedtem. Hagytam, hogy hideg tenyerembe érjen az övé, majd összekulcsolva kezeinket leültem mellé a kanapéra.

- Sajnálom, de igen is, Rose hibája – sütöttem le szemeimet, s pillantásom ujján lévő gyűrűre esett. Még ha papír nélkül is, de jelezte, hogy Bella hozzám tartozik, s nem választhat el tőle senki és semmi. Még a halál sem. Összekulcsolt kezeinkről a pocakjára néztem, ami minden baj okozója. Minden, ami eddig történt az ő hibája volt. Azé a szörnyetegé, aki Bellában növekedett, s ami bennem is lakozik. Ismét elöntött az undor, magam iránt. – Nem lett volna szabad orvosi felügyelet nélkül vért innod – néztem fel rá keményen.

- Én ittam meg, nem ő. Mondhattam volna azt is, hogy nem. De én nem így tettem – halkult el hangja mondandója végére, majd szabad kezét felemelve megsimogatta arcomat. – De jól vagyok, és ez a lényeg, nem? – suttogta.

- De mi van, ha… - akartam mondani, hogy a magzat megerősödik vele együtt, s még rosszabbra fordul a helyzet. Nem hagyta, hogy kiejtsem a szavakat, ujját finoman rárakta ajkaimra, megbénítva ezzel. Olyan régen éreztem már szájának puhaságát, ahogy az enyémhez ér, s most összekulcsolt kezeinktől hirtelen elindult testemben a forróság, felkúszott egészen az arcomig képzeletem izgató képeitől.

Bella megnyalta ajkait, szemeiben már nem csak a könnyek csillogtak, ahogy felém hajolt, majd megcsókolt. Mély sóhaj tört fel belőlem, testem minden apró porcikája bizsergett az érzéstől. Szerelmem pedig nem kímélt, nyakam köré fonta karjait, s felém fordulva egyre hevesebben csókolt.

- Bella… Bella… - ejtettem ki nehezen nevét, amikor nedves ajkai már a nyakamon cikáztak.

- Nem tehetek róla… - mondta szaggatottan. – A hormonok… kívánlak – pirult el zavarában, mikor rám nézett, s ajkait rányomta az enyémre.

- Kedvesem… - szólaltam meg ismét. – Nem akarom, hogy… bajod legyen… most…

- Nem lesz – suttogta. – Teljesen jól vagyunk, mindketten – mosolygott.

- Akkor sem kellene… - próbáltam meg ismét elhárítani, de újabb csókja belém fojtotta a szót. Az érzések, a vágy olyan tűzzel lobbantak fel bennem, hogy majdhogynem teljesen elnyomták vámpír énem. A szerelmes, aggódó férfi vetekedett józan eszem apró kis szikrájával. Tudtam, hogy meg kellene állítanom Bellát, tudtam, hogy csak még inkább veszélyeztetem az életét. De azt is tudtam, hogy talán ezek lesznek az utolsó, kettesben eltöltött perceink. Megadjam neki azt, amit kíván?

Se Rose, se Jacob, senki nincs itthon. Csak mi vagyunk…

Mindent megadnék neki.

Beletúrt hajamba, s közelebb húzta arcomat az övéhez, forró lehelete cirógatta jéghideg bőrömet, amitől remegés futott végig testemen, hogy aztán egy pontban összpontosuljon. Kezem bátortalanul indult meg Bella arcáról, hogy végigsimogassam testét. Féltem, egy apró mozdulat is elegendő, hogy ebben az állapotában összetörjem, mint egy porcelánbabát. De ő ennél jóval bátrabban ragadta meg kezem, s irányította keblére.

Gyöngéden masszíroztam, miközben csókokkal hintettem nyakvonalát, meg-megállva, s mélyen magamba szívva csodálatos illatát. Már annyira a részemmé vált, hogy megtanultam uralkodni sötét énemen. Bella ujjai az ingem gombjain matattak, majd egyre lejjebb haladva elérte a nadrágom övét. Nem kellett sok, hogy minden gondolat kiszálljon fejemből, s érezzem a kínzó lüktetést, amit Bella váltott ki belőlem.

Tüdőmben akadt a levegő, mintha csak először tennénk meg. A szemeimbe nézett, miközben lassan megszabadított az övtől is, aztán a gombbal se sokat szórakozott. Egy kis helyezkedés után félretolta a szoknyáját, s lábát átlendítve másik oldalamra elhelyezkedett ölemben. Háttal nekem. Lehunytam szemeimet, miközben végigsimítottam combjait. Kezeim felcsúsztak oldalán – elkerülve pocakját -, kebleire, miközben csókokkal hintettem be nyakát. Jobb tenyeremet visszavezettem öléhez, hangos nyögéseket kicsalva belőle. Aztán már csak forróságot éreztem, ami körbeölelt, simogatott, és a mennyekbe repített mindkettőnket.

Pihegve borult a mellkasomra, s arcát oldalra fordítva, s nyakamba fúrva nyugtatta le légzését. Ujjai a hajammal játszadoztak, amikor meghallottam őt.

Én tényleg szeretlek titeket, de nem lehetne ezt abbahagyni?