15. fejezet - Igazságok Bella szemszög

A képet nem én készítettem, itt található. :)

Sziasztok! :)

Jesszusom, ilyen gyorsan sem volt egymás után friss... :D:D:D Jaj, de nagoyn jó volt írni most más szemszögből - nem mintha nem szeretném Edwardot, de mégis más volt. ;) A fejezet még a Végzetes találkozás egyik fejezete Bella szemszögéből. Méghozzá ketten Amyvel választottuk ki, vagyis inkább ő. :D Gondoltuk legyen valami vidám, romantikus rész. ;) Én felsoroltam neki, mik közül választhat. Hóógolyóóóó, ugye Amy? :D:D;)

Remélem tetszeni fog mindenkinek a fejezet. :)

A kritika verseny még tart, de megspékelem mással is... Mivel nem túl sikeres ez a játék, ezentúl emellett annyi kritikának kell összejönnie, hogy eggyel több legyen, mint az előző feji megjegyzéseinek száma. Nem kritika határ akar lenni, egyszerűen csak egy kis ösztönzés számotokra a háttérkép, és az egy nappal előbbi olvasás mellé. Tehát ha netán készen vagyok a fejivel - ami valószínűleg nem sokszor lesz -, és nincs meg az eggyel több megjegyzés, akkor nem fogom még feltenni. :$ Mert nem hiszem el, hogy csak annyian olvassátok, mint amennyien írtok nekem pár sort... Az egyszerűen... képtelenség. De ha nem, javítsatok ki. :D Lehet, hogy rosszul gondolom. Ki tudja. :D Ám, az olyan megjegyzéseket, amik csak annyiból állnak, hogy jó, mikor jön a kövi, nem fogom beleszámolni.

A játékba pedig ennek a fejinek a kommentjei is beleszámítanak. ;)

Jó olvasást! :)

- Na és a mostani családod? – kérdezte Edward kíváncsiskodó hangon, miközben én a szállingózó hópelyheket néztem, ahogy bronzvörös hajába esnek, s változatlan állapotban megállnak. Csillogtak, egyszerűen meseszép volt Edward hófehér arcával együtt.

- Ők… nagyon kedvesek, és szeretem őket – tértem magamhoz lesütve szemeimet. - Testvéremnek tekintem Jacobot is – feleltem, miközben elmémben megjelent Jake vigyorgó arca. Kiskorom óta ő volt, aki mindig is vigyázott rám, aki - annak ellenére, hogy én voltam a nagyobb -, mindig is nagytestvérként óvott.

- Jacob…? – hallottam meg az értetlen, bársonyos hangot, amitől borzongás futott végig testemen. – Mesélj róla – kért gyöngéden, aminek ha akartam volna, akkor se tudtam volna ellenállni.

- Jacob… Ő… Azóta az este óta… ismerem őt, csak két év van köztünk. Igazi testvéremnek tekintem, a legjobb barátomnak – kezdtem bele, füleim egy halk, megkönnyebbült kis sóhajt hallottak Edward felől. Felkaptam rá tekintetemet, hisz nem lehettem benne biztos, hogy valóban hallottam e gyönge, emberi füleimmel. Kíváncsian fürkésztem gyönyörű, márvány arcát, de egyszerűen semmit sem tudtam leolvasni róla.

- Valami baj van? – szólaltam meg remegő hanggal. Mi rosszat mondhattam? Nem akartam, hogy akár csak egy szóval, vagy mondatommal elijesszem, s soha többé ne láthassam igéző arcát.

- Nem, semmi, én csak… Mindegy, folytasd kérlek – zavarodottnak tűnt, de megpróbáltam nem azon agyalni, hogy miért is. Biztosan nem miattam, hisz ez csak is fordítva volt igaz. Én voltam zavarban, ha így nézett rám, még akkor is, ha tudtam, nem azért van, mert olyan érzelmeket táplál irántam, amilyeneket én kívántam.

- Miért én meséljek, ha a te életed érdekesebb? – kérdeztem. Mi volt az én életem, az övéhez képest? Én csak egy apró kis része voltam az univerzumnak, egy jelentéktelen csillag, de ő! Nekem ő maga volt az univerzum, a napom, mely körül keringett minden épeszű gondolatom, s érzésem.

- Egyáltalán nem érdekesebb, inkább unalmasabb – felelt elhúzva száját.

- Nem nekem – próbáltam a legőszintébb mosolyommal felelni, hogy el is higgye nekem, amit mondok. Mert ez volt a szín tiszta igazság. Ahogy rám nézett, vizslató, méz színű tekintetével – hogy valóban igazat szólok –e -, éreztem, hogy arcom mindkét fele felforrósodott, s égetően adta tudtomra szégyenletes érzelmeimet.

- Neked veszélyes. Még mindig… - tért vissza ismét a szokásos monológjához, s elfordította fejét, hogy még csak ne is nézzen rám. A torkom összeszorult a gondolatra, és szörnyű fájdalom hasított a lelkembe, amitől képtelen voltam megtartani az egyensúlyom. Az egyik lábamról a másikra álltam, s megpróbáltam a kezemmel megérinteni az övét. – Ne… - állított meg suttogva, s rám villantotta tekintetét.

Kezem azonnal megtorpant, de csak egy pillanatra. Nem hagyhattam, hogy elmenjen, nem akartam azt hinni, hogy bánthat, s meg akartam mutatni neki is, hogy bízom benne. Hisz már évekkel ezelőtt megtehette volna. Végezhetett volna velem… De ő mégsem tette. Inkább elment, s otthagyott engem. A sors fintora, hogy ismét találkoztunk. Kaptam még egy lehetőséget az élettől… Nem hagyhattam, hogy újra elhagyjon. Most már tudtam tenni ellene, képes voltam arra, hogy eldöntsem, mi a jó nekem. S a szívem már döntött. Nekem az kellett, hogy ő velem legyen, s egészben tartsa utána sóvárgó szívem.

Nem érdekelt, hogy ez mibe kerül. Belecsúsztattam kezem az övébe, mire ő felszisszent, de nem húzódott el, ezért finoman megszorítottam. Érintése jéghideg volt, kezünktől felkúszott egészen az arcomig, jól esően enyhítve a forróságot, amit kiváltott belőlem ez az apró érintkezés.

- Tudom, hogy nem bántasz – biztosítottam róla őt is, s közelebb léptem hozzá. Talán túl sok volt, talán nem kellett volna. Kitépte kezét szorításomból, s már csak annyit vettem észre talán már egy perccel is később, hogy messze van tőlem, egy fa törzsénél álldogált. Végignéztem azon az úton, ahol odáig mehetett, de a lehullott hólepel még csak meg sem változott. Hihetetlen volt, ahogy ő maga is. Egy hihetetlen, gyönyörűséges angyal, aki szinte menekül előlem. Beharapva alsó ajkamat húztam vissza kezemet testem mellé. Olyan rossz érzés fogott el, csalódottság, s magány keveredett a fájdalommal, ami még szörnyűbb volt. – Tudom, Edward… - mondtam halkan az igazam. Tökéletes füle úgyis hallja erőtlen hangomat.

- Ne kísérts, Bella! Ne kísértsd a szörnyeteget, ami vagyok! – kiáltotta, hogy meghalljam. De én csak a keserűséget, s a fájdalmat hallottam ki belőle. Nem a tartalmat.

- Sajnálom – suttogtam magam elé. Lehet, hogy most szalasztottam el az utolsó lehetőségem, hogy meggyőzzem Edwardot az igazamról.

- Nem tudod, mire vagyok képes! – mondta ismét hangosabban, mire felfigyeltem rá. Megmutatta erejét. Egy könnyed mozdulattal letépte a fának egy hatalmas ágát, amely mellett állt, s elhajította messze. A távolban pedig fülsüketítő robajjal kidőlt egy másik. Agyam fel sem fogta, amit lát, csak szívem lódult meg eszeveszettül mellkasomban, de én egy tapodtat sem mozdultam. Mintha lábaim a földbe gyökereztek volna. Pedig minden épelméjű ember menekülne… Eszét vesztve menekülne a végzete, a veszélyforrás elől, ami engem csak vonzott magához. Mert Edward volt az.

Meg kellett mutatnom neki, hogy nem félek tőle, hogy nem érdekel, mit tehetne velem. Hisz… ha nincs velem, minek is élnék tovább? Kisöpörtem elmémből a zavaró, családomról betolakodó képeket.

A másodperc talán töredéke alatt Edward ismét előttem volt, sötét arany tekintetét belefúrta enyémekbe. Nem tudom, mit láthatott most az arcomon, megpróbáltam minden érzelmet eltüntetni, s tartani igéző szemeivel a kapcsolatot. Nehogy félreértsen bármit is. Úgy éreztem, mintha ez lenne az utolsó, végső megmérettető próbám.

- Még mindig nem félsz? – suttogta, s hangja még így is izgatottan csengett.

- Nem. – Az izgalom rám is átragadt, aminek eredményeképp hangom megtévesztően elcsuklott.

- Megijedtél. Sajnálom, csak… - kezdte Edward, de nem hagytam, hogy be is fejezze. Nem akartam, hogy olyat mondjon, ami csak fájdalmat okozna. A számra raktam mutatóujjamat, s ő azonnal megértette.

- Maradj mozdulatlan… - szólaltam meg halkan, mert nem voltam benne biztos, hogy hangom bírná-e erősebben is.

Edward szoborrá dermedt, miközben pillantásomat még mindig nem szakítottam el szemeitől. Gyorsan, és kicsiket haraptam az oxigénből, szívem árulkodón dobogott mellkasomban, miközben lassan - nehogy ismét elijesszem -, s óvatosan felemeltem kezemet. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg ujjbegyeim hozzá nem értek márványkemény bőréhez. Edward szája megrándult, de nem tett semmi mást. Nem menekült el, nem hagyott itt. Végre, talán sikerült elérnem, amit akartam…

Arca sima volt, és jéghideg, s úgy éreztem, kioltja ujjbegyeimben a forróságot. Tűz és jég, teljes ellentétei egymásnak, mégis vonzották egymást. Legalábbis ezt akartam hinni. Hisz akkor már nem lenne itt velem… Nem tudtam, milyen nehéz lehet most neki. Csak azt, hogy én mit érzek. S nekem uralkodnom kellett magamon, hogy ne tegyek olyat, amivel elüldözöm magam mellől. Pedig rettentően érezni akartam ajkait az enyéimen, hogy milyen lehet csókjának mámorító íze. Öntudatlanul nyaltam meg számat, mintha kiszáradtak volna, amikor Edward megszólalt.

- A tűzzel játszol – lépett hátrébb egy lépést, s nagyot sóhajtott.

- De ha olyan jó – sütöttem le szemeimet, mert ismét éreztem, hogy arcomat elönti a forróság. Szégyenszemre nagyon élveztem Edward közelségét.

- Ez egyáltalán nem lesz így jó – morogta, s szívemet mintha tőr döfte volna át. Nem bírtam elviselni elutasítását.

- Rendben, lépjünk egy kicsit tovább – néztem fel szemeibe, miután erőt vettem magamon. Nincs még veszve semmi! – Milyen a családod? – kérdeztem. Érdekelt, hogy milyen lehet Edward családja. Ő is árva volt, mint én, de szerető család fogadta be.

- Még te sem meséltél róluk – ellenkezett.

- De én már mondtam valamit. Most te jössz – vágtam rá. Ellenállhatatlan, csábos félmosolyra húzta száját, amitől egy pillanatra elfelejtettem azt is, hogy ember vagyok-e.

- Nem az igazi családom, de most már annak tekintem őket – kezdett bele Edward, s elmosolyodtam az előbbi gondolatomra. – Carlisle… ő apám helyett is apám, és Esme… - hangja tele volt szeretettel. – Nagyon szeretem őket.

- Akkor most megint te jössz – mondta hirtelen.

- Ez nem ér – válaszoltam azonnal, de akármennyire is akartam, nem tudtam úgy mondani, hogy ne egy durcás kisgyerekre hasonlítsak. Főleg Edward előtt.

- Hol te, hol én mondok valamit az életemről. Ez elég tisztességes szerintem – mondta azon a bársonyos hangján széles vigyorral arcán, amitől először elkábultam. Ezért pedig utána morcosan néztem Edwardra.

- Rendben – adtam meg magam egy bólintással, s egy kis sóhajjal. Inkább belemegyek, minthogy eltűnjön az életemből. – De nem tudom, mit mondhatnék – folytattam őszintén. Tényleg nem tudtam, mi lehetne fontos, vagy mit szeretne tudni rólam. Nem tartottam semmi olyasmit jónak, amit elmondhatnék neki, amiről tudnia… kéne.

- Nevelő apádról még nem meséltél – adott támpontot, miről is beszélhetnék.

- Ó… - formáltam ajkaimmal. - Hét éves korom óta figyel rám, s úgy szeret, mintha a saját gyermeke lennék. – Miközben beszéltem apám arca jelent meg előttem, s mellkasomat jól eső érzés öntötte el. A biztonságérzet, szeretet. – Mostanában azonban… kevesebbet törődik velem - folytattam. - Kimerültebb és… - Nem is tudom, mit akartam mondani. Titokzatosabb talán? Ez lenne a legmegfelelőbb szó. Hirtelen néztem fel Edwardra. – De ez nem is lényeg.

- És ki mesélte el a legendát? – kérdezte, amivel meglepett.

- Igazából ezeket a legendákat már gyerekkoromban is mesélték, de akkor is csak Jake. – Persze sohasem gondoltam, hogy valaha igaznak is bizonyulnak. Most viszont örülök, hogy így lett, mert akkor elszalasztottam volna az Életem. - Mindig lefekvés előtt, rémtörténetnek szánva… - mosolyodtam el, ahogy eszembe jutottak az emlékek. Ahogy Jake megpróbált megrémíteni, még azokra az arcokra is emlékeztem, amiket közben vágott hozzá.

- És most miért hitted el, hogy igazak? – jött a következő kérdése, amiben mintha keserűség is vegyült volna. Felnéztem rá, egyenesen a szemeibe. Vajon miért hallottam? Vagy csak képzelődöm?

- Mert… itt vagy rá élő bizonyítékként – feleltem egyszerűen. Edward ajkai elnyíltak, s hosszan kifújta a levegőt.

- És, amíg én nem jelentem meg, nem is gondoltál rá, hogy igaz lehet? – Bizonytalan hangja meglepett.

- Hét évesen még azt hiszi az ember, hogy ilyen… hm… nem valóságos, képtelenség, hogy megtörténjen - feleltem. - És akkor még… nem is jut eszébe ilyen – kitéptem pillantásom az övéből, hogy értelmesen tudjak beszélni, aztán folytattam. – És aztán megjelensz csak úgy a semmiből, még meg is mentesz… - suttogtam csak a földet nézve, mert úgy éreztem nem is tudnám hangosabban mondani. Tisztán emlékeztem arra az estére. Arra, ami anyuval történt, s arra, amikor Edward megjelent. Az ő arca… él bennem talán a legtökéletesebben azokból az időkből. Még édesanyámé is kezd elhalványulni gyönge elmémben.

A gondolatra éreztem, hogy a szégyen foltjai elárasztják arcomat. Edward nem szólalt meg, ezért felnéztem rá.

- De még mindig nem tudom, miért mentettél meg – motyogtam. Igazán kíváncsi voltam erre, mert még mindig nem értettem, miért hagyott életben. Főleg úgy, hogy most már tudtam, kicsoda ő valójában.

- Azt hiszem, most már tudom, miért. – A mézarany tekintet hirtelen az enyémbe fúródott.

- Miért? – vártam válaszát lélegzetvisszafojtva, s közelebb léptem egyet hozzá, mintha attól tartanék, hogy olyan halkan mondja, megbízhatatlan füleim nem is fogják hallani bársonyos hangját. Tudatom csak most fogta fel, hogy arcunk mennyire közel került egymáshoz, s testem azonnal válaszolt, remegés futott végig rajtam, légzésem teljesen elakadt.

- Nem bírnám ki nélküled, ha valami történne veled. Úgy érzem… meg kell, hogy védjelek. Még magamtól is – nyögte ki végül. Szavai nehezen jutottak el ködös agyamig, de mikor megértettem… Hirtelen estem össze a megvilágosodástól. Vagy inkább a levegőhiánytól. Minden olyan sötét volt egyszeriben…

- Bella! Bella, szólalj meg, kérlek! – Távolról hatolt elmémbe a rémült, ijedt angyali hang, ami olyan volt, mint egy fénysugár a sötétségben, mely utat mutat nekem. Nem akartam, hogy így érezzen, nem akartam, hogy értem aggódjon. Éreztem a hűvös érintést arcomon, s a derekam köré fonódott kemény karokat, amik arra késztettek, hogy kinyissam szemeimet. És rendkívül megérte… A legcsodálatosabb látvány tárult szemeim elé, Edward gyönyörűséges arca. – Mondj valamit! Jól vagy? – kérlelt még mindig rémülten.

- Jól vagyok – álltam talpra, karjai még mindig ölelőn, s óvón tartottak, amitől hevesen vert a szívem.

- Biztos? Miért ájultál el? – jöttek a további kérdések.

Egy pillanatig elgondolkodtam, mit is feleljek. - Azt hiszem… azt hiszem elfelejtettem levegőt venni. – Arcom ismét égett a forróságtól, de ő csak megkönnyebbülten, csodálatos hangszínnel felnevetett válaszomon.

- Hogy lehet azt elfelejteni? – nevetése nem maradt abba, míg elengedett engem. Csalódottan simítottam végig kezén, hogy a legtöbb ideig érezhessem őt.

- Elég egyszerűen, ha valaki ilyet mond neked – motyogtam szégyenkezve, hogy így tud hatni rám. De egyszerűen nem tehettem róla. Fanyar illatát ilyen közelről olyan erőteljesen éreztem, hogy pár percnyi hatása alatt a tudatom egészen ködösen érzékelt csupán. Aztán, ahogy érintése is eltűnt, úgy tisztult ki a fejem is. - Mi a baj? – Edward elhúzta száját, amit nem tudtam mire vélni. Rajtam mulathat? Amiért ilyen kis gyönge, emberi lény vagyok, aki még a legtermészetesebb dolgot is elfelejti a közelében, hogyan kell levegőt venni?

- Csak azon gondolkodtam, hogy miért nem veszed észre azt, ami a szemed előtt történik? – kérdezte hirtelen. Összeráncoltam homlokomat, mert még csak ötletem sem volt, mire is gondolhat most. Miért kérdezte ezt tőlem? Tudom, hogy ő egy vámpír, tudom, hogy én csak egy törékeny ember vagyok, s nem is lehetne kettőnknek közös jövőnk. Én mégis vele akartam leélni az egész életemet. Egész öröklétemet… - Ha már rájöttél én mi vagyok… - Csúfondáros hangja egy pillanat erejéig ledermesztett. Lehet, hogy csak én gondolom úgy, lehetséges összefonnunk sorsunk fonalát?

- Mégis miről beszélsz? – kérdőn néztem Edward méz arany tekintetébe, s próbáltam nem arra gondolni, ami az előbb megfogalmazódott bennem.

- Mindegy. Egyszer majd talán rájössz erre is – tért ki a válaszadás elől.

- Edward! – szóltam rá. Már pedig én tudni akartam, hogyan is értette ezt. Hisz… ha arra gondolt, hogy mi sohasem lehetünk együtt, abba belebolondulok. Most már nem bírtam ki nélküle… – Mondd meg, ezt mire értetted – kértem, amikor ezzel sem mentem semmire, s csak reméltem, hogy hangom kétségbeesett tónusát nem hallotta ki. Válaszul csak megrázta fejét, mire én mérgesen szusszantottam egyet. Ha nem akarja megmondani, nem is fogom kihúzni belőle.

Taktikát váltva váratlanul hátrébb léptem tőle egyet, s lehajolva összegyúrtam egy hógolyót. De mire felegyenesedtem, Edward már sehol sem volt. Elkeseredetten forgolódni kezdtem, azt hittem, hogy végleg itt hagyott. De aztán a messzeségben, hogy szemeim az alakját látták csak a hóesésben, ott állt, s engem nézett. – Ez nem tisztességes így! – kiáltottam, de mikor rájöttem, hogy az ő hallása a legtökéletesebb e világon, hangom elhalkult a mondat végére.

- Az élet nem tisztességes – válaszolt hangosan, mire mérgesen eldobtam feléje a hógolyót. De persze fürge, és rettentő könnyed mozdulattal kitért gyér próbálkozásom elől.

- Most én jövök? – suttogta csupán pár centiméterre tőlem. Halkan felsikkantottam a meglepettségtől, szívem őrületes iramban dobolt mellkasomban, éreztem, hogy a lábam öntudatlanul futni kezd a másik irányba. Mintha csak tudatom menekülni akarna, de a szívem épp ellenkezőleg, várja Edward érintését, s a karjaiba szaladna inkább.

- Miért futsz Bella? – hallottam meg gyöngyöző nevetését. Tudtam, hogy esélyem sem lenne előle elfutni. Nem is akartam. Taktikám része lett már ez is.

- Mert utálom a nedves dolgokat! – kiáltottam, miközben visszanéztem rá, hogy ott áll-e még, ahonnan elindultam tőle. Azonban szerencsém ismét utolért, s a hóban megcsúszva sikkantva estem el mellkasomra. Magamban felnyögtem, ahogy földet értem. Biztosan lesz rajtam egy-két kékes zöld folt… Oldalra fordítottam fejemet, s lehunytam szemeimet. A fájdalom enyhülni látszott, aztán meghallottam Edward hangját. Közel volt, nagyon közel…

Finoman megfordította testemet a hátamra, én csak élveztem érintését. Újabb ötlet fogalmazódott meg bennem.

- Bella! – hallottam meg ismét a bársonyos dallamot. Olyan gyönyörű volt, ahogy kimondta nevemet… Megpróbáltam nem mozdulni, nem tudtam pontosan, hogy mit is csinál, de úgy éreztem arca közel van az enyémhez. Ekkor jött el az én időm, az én kis bosszúm. Jobb kezemmel összegyűrtem egy kis hó mennyiséget, és az arcába dobtam. Nem hittem igazán, hogy sikerülni fog, de magamat is megleptem vele. Felkacagtam, ahogy Edwardot néztem. Arca ugyanolyan fehér volt, mint a rajta lévő hó.

- Ez… ez csak egy csapda volt? – motyogta Edward teljesen ledöbbenve.

- Az ám. – Egyszerűen nem tudtam elfojtani teljesen a nevetésem. Mosolyogva emeltem fel lassan a kezemet, s leporoltam Edward homlokáról a hópelyheket. Ujjaimon elolvadtak valamicskét, de ő rajta… Mindvégig a szemeibe néztem, s arra gondoltam, hogy most legszívesebben nem csak ujjaimmal járnám be azt az utat. Edward nem hagyta, hogy tovább vezessem arcán érintésem, elfeküdt mellettem a hóban.

Oldalra fordítva fejemet néztem őt, ahogy testét körbeölelik a fehér pelyhek, vonásait figyeltem, hogy minden apró részletét belevéshessem emlékezetembe. Aztán tekintetünk ismét összekapcsolódott, s én tehetetlenül merültem el a kavargó aranyban.

- Meg fogsz fázni – mondta halkan - először el sem jutott tudatomig, mit is mondott -, kizökkentve engem elmélázásomból.

- Nem számít – suttogtam aztán. – Amíg velem vagy… - folytattam őszintén, de nem bírtam olyan erőteljesen kimondani, mint akartam volna. Teljesen elvarázsolt, ahogy rám nézett, s az illata elbódította elmémet.

- Tényleg meg fogsz fázni – ismételte el rekedtesen, majd ruganyosan felkelt a hóból. Felsóhajtottam, ahogy eltűnt a varázs, eltűnt a fogva tartó tekintet. Én is felálltam – sokkal lassabban, és esetlenebbül, mint ő. – Talán sétáljunk egy kicsit, hogy felmelegedj – javasolta, mire bólintottam csak, mert utolsó szavára szemérmetlen képek kezdtek peregni lelki szemeim előtt, mi is melegítene fel leginkább…

Edward udvariasan kitárta karját, hogy határozzam meg én kis sétánk útvonalát. A lábam elé néztem, hogy még véletlenül se essek el egy faágban, vagy épp a saját lábamban. Csönd volt, csak a súlyom alatt ropogott a hó, s engem idegesített ez a némaság. Vajon mire gondolhat? Mit akar tenni most? Fél sikernek számít, hogy nem hagyott még itt? Vagy pont azokat a lehetőségeket veti fel magában, hogyan hagyhatna itt illendően?

Felnéztem rá, hogy legalább az arcáról leolvashassak valamit. De megint el kellett vetnem ezt az ötletemet.

- Mesélj még a családodról… - szólaltam meg, hogy megtörjem a csöndet kettőnk közt. – Kérlek – próbáltam meg elővenni csábos tekintetemet, amim igazából nem is volt.

- Mit szeretnél tudni? – kérdezte Edward. Mégis lennének titkos fegyvereim?

- Amit te el akarsz mesélni nekem – mondtam egy mosoly kíséretében - megadva a lehetőséget neki, hogy megbízik-e bennem, vagy sem -, amit azzal az igéző félmosolyojával, amitől kihagyott egy ütemet szívem dobogása.

- Négy testvérem van, Alice, Rosalie, Jasper és Emmett – kezdte el, s én figyelmesen hallgattam. – Először csak Carlisle és én voltunk a család tagjai. Aztán később mindig bővült egy taggal, akikből most már talán egy igazi család lett. – Bársonyos hangszíne ismét elvarázsolt. Egy pillanatra rám nézett, miközben engem egy másik kérdés foglalkoztatott.

- És hogyan lettél… - nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg. - Szóval hogyan lettél vámpír? – böktem ki egyszerűen.

- Carlisle változtatott át – felelte.

- Megkérdezhetem… mikor? – néztem fel rá attól tartva, hogy ez az információ még túl bizalmas ahhoz, hogy én tudhassam. Bízott bennem már annyira, hogy tudja, soha nem árulnám el a titkukat?

- 1918-ban, a spanyolnátha idején – akaratlanul is felszisszentem. Én még meg sem születtem, amikor ő átváltozott, s átesett azon a szörnyű betegségen, ami végül majdnem a… Nem is akartam kimondani, mihez vezetett volna, ha Carlisle nem változtatja át. Soha nem találkozhattam volna vele. Ismét éreztem azt a tőrt, ami most megforgott szívemben. – Nem igazán emlékszem rá, vagyis nem mindenre. Emberi emlékek… Elhalványulnak idővel – folytatta Edward, félreértve reakciómat.

- És melyik évben születtél? – kíváncsiskodtam. Azt már tudtam, hogy mikor változott át, de én ezt is tudni akartam.

- 1901-ben – felelt. Ha úgy veszem, nem is sok a különbség… Csupán huszonkét év…

- És mi történt a… - Nem tudtam, mennyire fájó pont számára, csak reménykedtem benne, hogy elmondja. - …az igazi családoddal?

- A szüleim már korábban meghaltak a járványban. Egyedül voltam, tizenhét évesen, betegen. A halálra várva, aztán jött Carlisle. Azt sosem felejtem el… - Szemei a távolba révedtek, mintha újra átélné azokat a gyötrelmes órákat. Ajkait összepréselte.

- Hogyan… ? – akartam kérdezni, hogyan változik át az ember vámpírrá. Még magam sem tudtam eldönteni, hogy pusztán kíváncsiság-e, hogy rákérdeztem, vagy tudatom már előre eltervezte, mit akar ezzel az információval.

- Arról majd máskor. Túl… - egy századmásodpercig kereste a megfelelő szót - …fájdalmas – nyögte ki. Bólintottam, hogy tudomásul vettem, s elgondolkodtam. Ha valóban magam mellett akarom tudni egész életemre, mindent meg kell tennem érte. Elképzeltem, milyen lenne vele huszonéves éveimben, majd harmincas, míg végül el nem jutottam öreg koromig. Hisz ő már nem fog öregedni, de én igen… Nem. Nem tudtam elképzelni magunkat, egy gyönyörűséges, tökéletes vámpír, s egy törékeny, gyönge, öreg vénasszony. A képtől borzongás futott végig rajtam, s már most tudtam, hogy egyetlen megoldás van csak. Mert menthetetlenül beleszerettem Edwardba… Azt pedig nem akartam elfogadni, hogy viszonzatlan ez az érzés. Még nem!

Hisz akkor miért mondta volna azt, hogy nem bírná ki, ha valami történne velem? Ez csak jelent valamit… Tudom, hogy jelent valamit, csak azt kell kiderítenem, hogy pontosan mit.

- Azt mondtad, te voltál… az első Carlisle családjában – tértem vissza beszélgetésünk fonalához. Bólintott megerősítésképp. – Ki… - átgondoltam, hogyan is kérdezzem. - …másodikként?

- Édesanyám, Esme – válaszolt mosolyogva. Amikor Esméről beszélt még a hangjában is ott volt a szeretet és a tisztelet, amit érzett iránta – s persze Carlisle Cullen iránt is. Olyan szeretet, amit az ember az igazi édesanyja, édasapja iránt érez… A gondolatra összeszorult a szívem. Édesanyám képe már halványult emlékeimben, csak a hatalmas, mélybarna szemeire, s hosszú, mindig kontyba fogott hajára emlékeztem. Szemei mindig mosolyogtak rám…

- Mesélnél róla? – kértem Edwardot.

- Esme a család szíve. Az ő szeretete tart össze minket. Mert őt senki nem akarja megbántani, még véletlenül sem. Igazi anyaként viselkedik és rettentően szereti Carlisle-t. – Elmosolyodtam, miközben néztem őt.

- Most te is mesélhetnél – mondta aztán.

- Apámmal találkoztál, ha lehet így mondani. – Agyamba a baleset szörnyű képe úszott be, de gyorsan elhessegettem, csak is Edwardra akartam most összpontosítani. – Ő talált rám azon az éjjelen, két barátjával Levi Uley-jel és Quil Atearaval. – Amikor otthagytál – egészítettem ki gondolatban. Persze, hogy is vethetném a szemére? Egy vámpír egy hét éves gyermekkel? Buta gondolat.

- Min gondolkodsz? – vettem észre Edward eltöprengését is.

- Csak azon az éjszakán. – A tüdőmben akadt a levegő, hogy ez most mit jelent.

- Ami elmúlt, már elmúlt – zártam le a múltat, előre bámulva, s a hulló pelyheket figyelve. A jelen a fontos, és hogy mi lesz a jövőben. Az én jövőm Edward…

- Edward? – torpantam meg, mikor észrevettem, hogy ő már nincs mellettem. Hátrafordultam, ő ott állt fél méterre tőlem, arcán fintorral. – Mi a baj? – kérdeztem értetlenül.