8. fejezet - Hallatlan gondolat

Sziasztok! :)

Meghoztam a fejezetet. Elnézést kérek, hogy most elmaradt a játék, de jelenleg örülök, hogy élek. Annyira beteg vagyok és a hétvégén még dolgoztam is... :S :$ Remélem azért a fejezet is elég kárpótlás lesz! :)

A kritikákban továbbra is várom az olyan kérdéseiteket, amikre úgy gondoljátok kaphattok választ, vagy ha valami nem teljesen érthető, mit is szerettem volna megírni, akkor is nyugodtan kérdezzetek! Mostani - vagyis előző -, fejinél nem kaptam igazán ilyen kérdést, ezért kicsit általánosan mondok pár dolgot. Reménykedem benne, hogy ez utáni feji után, lesznek ilyen kérdések. :D Vagy elméletek, hogy mit gondoltok, kisfiú, kislány lesz, vagy más, ha valaki olvasta a chatet, tudhatja, hogy tervezek még valamit. ;)

Nos, hogy Carlisle mit is csinál pontosan, az majd később fog kiderülni. Egyelőre legyen elég annyi, amennyit a fejikből megtudtok. :D Tudom gonosz vagyok, de így izgisebb. A feji végén van egy jelenet Rose és Jacob között, ami Amy kívánsága szintén, csak már régebbi. :D Köszönöm neki is, és Krisznek is a segítséget. Ők lettek az én kis tartalmi bétáim, ha mondhatom így. :)

A képet pedig Krisz találta itt, és egyből a ficem jutott eszébe neki. És hú... amikor megláttam... :D Emlékeztek még arra a jelenetre, ahogy a Végzetes találkozásban Bella és Edward ismét találkoztak Port Angeles közelében? Ajj, nekem pont így élt a képzeletemben. Na jó, annyi különbséggel, hogy Edward vezetett, és Bella nézett így rá. :D:D:D Jah meg este volt már ugye. :D

Fummie-nak pedig köszönöm a gyors bétázást. Izé csak tegnap este küldtem el neki, és már meg is csinálta... :$

Jaj igen viszatérve a fejire. :D Szóval van benne egy zongorás rész is, én kerestem is egy vidit nektek, milyennek is képzelem el ezt a dallamot. És fúú a legtökéletesebb, pont ilyen volt a fejemben is a dallam, amikor írtam azt a részt. Utána meg visszaolvastam, amikor ment a szám alatta... Hm, nekem tetszett. :)

Linket adok, mert nem tudom, hogyan lehetne másképp. :$

http://www.youtube.com/watch?v=712lXAXluM0&feature=related

Remélem tetszeni fog. :) És akkor már csak ennyi maradt vissza: A héten itthon vagyok betegszabin, és arra gondoltam, ha leszek annyira jól, és ti lesztek olyan aranyosak, hogy sok szép kritikát kapok, sok kérdéssel, meg elméletekkel a kövi fejiket illetően, akkor írnék nektek ajándékba egy Bella szemszögű fejezetet. Most én választanám ki, hogy melyiket. Mit gondoltok? ;) Jó ajánlat? :D

Jó olvasást, kíváncsian várom a véleményeiteket! :)))) Puszi!

Hehe, na mit kaptam? :D Ezt Krisz csinálta nekem, többször is, mire ilyen lett. Nagyon szépen köszönöm ezt a videót, és a segítséget is, hogy hogyan rakjam be ide! A címe pedig: Most már te vagy az Életem - Bella



Pihegve borult a mellkasomra, s arcát oldalra fordítva, nyakamba fúrva nyugtatta le légzését. Ujjai a hajammal játszadoztak, amikor meghallottam őt.

Én tényleg szeretlek titeket, de nem lehetne ezt abbahagyni? – egész testemben megmerevedtem, s ezt Bella is megérezte azonnal. Csak képzelődtem volna, vagy…? Egy pillanatra bolond gondolat futott át elmémen és mélyen belenéztem Bella szemeibe, mintha… Mintha csak újabb gondolatot akarnék elkapni.

- Valami… baj van? – kérdezte Bella halkan, s kicsit eltávolodva szemeimbe nézett. Értetlenül kapkodtam tekintetemet, ajkaim elnyíltak, akartam mondani valamit, de egyetlen egy szó sem jött ki összeszorult torkomon.

- Én… - nyögtem ki pár másodpercnyi értetlenség után. - Mondtál, vagy gondoltál valamire? – kérdeztem suttogva, megzavarodva. Összeráncolta homlokát, az értetlenség eltűnt arcáról, majd elpirult.

- Csak arra, hogy milyen rég voltunk együtt – felelt, miközben kíváncsian vizslatott, le tud-e olvasni valamit az arcomról. – Hallottad… - akarta kérdezni, de közbevágtam.

- Óh… én azt hiszem… - ráztam meg fejemet. Nem, az lehetetlen – mondogattam magamban, s elnéztem Bella csokoládébarna szemeiből.

Füleimet hirtelen ütötték meg családtagjaim még távoli léptei, s azokkal együtt gondolataik. Komolyan most kell ezt, ebben az állapotban? – suhant át Rose elméjén indulatosan, ami hitetlenkedést, meghökkenést eredményezett sajgó mellkasomban. Egy pillanatig azt hittem, hogy talán… Magamban – egy kissé csalódottan - ráztam meg fejemet, hogy felocsúdjak döbbent bolondságomból. Hogy is gondolhattam ilyen butaságra?

- Edward, valami rosszat tettem? – hallottam meg Bella hangját, de olyan távolinak tűnt, és halknak. Csak Rose gondolatai – mondogattam magamban. Pedig hirtelen már azt hittem…

- Semmi baj, dehogyis – tértem magamhoz. - Csak… Esméék lassan visszaérnek, úgyhogy… - utaltam rá, hogy kicsit rendbe kellene szednünk magunkat. S mielőtt még neki áll faggatni, hogy kiszedje belőlem pillanatnyi megingásomat.

Nem siették el a visszatérést – legalábbis Esme nem, kettesben akart hagyni minket egy kis időre. Én viszont nem tudtam most másra gondolni, csak, hogy egy tizedmásodperc erejéig elhittem minden meggyőződésem ellenére, hogy talán a belőlem származó szörnyeteg, mégsem olyan, mint én. Gyöngéden megmarkolva Bella fenekét átgördítettem a kanapéra, s megigazítottam a ruháját, majd a sajátomat is. Pont akkorra, mikorra Rose belépett a hátsó ajtón.

Tudomást sem vettem róla, rá sem néztem még csak egy pillanatra se. Nem érdekeltek a gondolatai, hazug kis magyarázatai, amivel hátba támadott. Mély sóhajjal álltam fel a kanapéról, s indultam el Carlisle dolgozószobája felé.

- Edward? – állított meg szóban Bella. – Hova mész?

- Felhívom Carlisle-t – adtam választ, majd mereven elmentem Rose mellett. Esme ajkai megremegtek. Tudta, hogy úgysem kell mondania semmit, hisz a gondolatai elárulták mennyire fáj neki a dühöm Rose iránt.

Mindenkinek csak fájdalmat okoztam, azoknak is, akiknek soha az életben nem akartam volna. Mégis megtettem. Nem is először… Megtanulhattam volna már, hogy az élet sosem úgy folyik le medrében, ahogy azt mi szeretnénk. Sorsunk, utunk előre el van tervezve Isten bonyolult tervezetében.

De ha ez igaz, miért találkoztam 1930-ban Bellával, s aztán tíz évvel később miért botlott ismét az utamba azon az éjjelen? Ez is a terv része lenne, azé a tervé, ami megváltoztatott, ami megváltoztatta nyomorúságos életemet? Az én fénysugaram a sötétségben, amit én magam halványítok önző tetteimmel, hogy végül végleg kihunyjon…

Belépve apám szobájába egy másodpercig a magam mögött becsukott ajtónak támaszkodtam, s behunyva szemeimet nagyot szippantottam a levegőből. Még éreztem orromban a vér őrjítő illatát, s a hígító facsaró bűzét is. Egy fintorral arcomon indultam meg a telefonhoz, majd lassan a fülemhez emelve a kagylót tárcsáztam a kórház számát.

Nem kellett sokáig várnom, hogy meghalljam Carlisle-t a vonal másik végén.

- Történt egy-két dolog… amíg Esmével elmentünk vadászni – fogtam bele a dologba. – Esme jól van – biztosítottam őt azonnal.

- Bella? – kérdezte rögtön.

- Amíg távol voltunk, Bella ivott… vért – nyögtem ki nehezen. Amennyire dühös voltam Rose-ra, akkor sem voltam képes Carlisle-nak elmondani, mit tett. Nem akartam, hogy benne is úgy csalódjon, ahogy bennem. Persze, meg fogja tudni, de nem most. Nem tőlem.

- Hogy bírta? – hangjában az aggodalom mellett kicsendült az izgalom is.

Nem akartam beismerni, amit muszáj volt, s ami igazán fontos volt. – Jól van – préseltem ki magamból a szavakat. Nem akartam, hogy Rose-nak legyen igaza, hisz nem is azért csinálja, hogy Bella napjait megkönnyítse. Neki csak a magzat számít, s az, hogy ábrándjai valóra váljanak. A kezében tarthassa a lényt.

- Rendes ételt evett már? – jött a következő kérdés.

- Amióta vért ivott, nem.

- Próbáljátok meg a kettőt felváltva. Ha Bella rosszul lesz, akkor ne engedd neki, hogy többet igyon. Nem tudom milyen hatással lesz ez rá, vagy a magzatra…

- Rendben – feleltem összeszorított fogakkal. – Összevetetted már a mintákat? – kérdeztem olyan gyorsan s halkan, hogy Rose-ék ne hallják a nappaliban.

- Még nem volt időm rá. Sok a beteg ma… - mondta csalódott hangsúllyal, amit ugyan próbált leplezni, de előttem nem tudta teljesen.

- Carlisle… tudom, hogy sokat vársz ettől a kutatástól, de nem vélem úgy, hogy ez lenne a megoldás – szorult ökölbe a kezem, ahogy elmémbe tolakodott a három nap múlva esedékes szülés – ha persze jól számoltunk.

- Tudom, hogy nem hiszel benne, Edward, és azt is, hogy szinte semmit sem tudunk a farkasokról. De bízz bennem, kérlek! Ha megvizsgálom a kettő mintát, már többet tudok majd mondani – próbált meggyőzni, sikertelenül. Képtelenség, hogy ez legyen a megoldás!

- Ha jól gondolom, ne várjunk haza még az este – hagytam rá, s ökölbe szorított kezem lassan elernyedt.

- Hívj, ha van valami változás – kért. – És mérd meg, mennyit nőtt a hasa.

- Természetesen.

- Most mennem kell. Újabb beteget hoztak be… - rakta le a telefonkagylót, s a vonal megszakadt.

Szúró fájdalommal a mellkasomban raktam le a telefont, ahogy a kétségek elárasztották elmémet. Eddig is tudtam, hogy nincs sok időnk, hogy minden másodperccel egyre közelebb kerülünk a véghez. Hisz vele együtt halok én is, ebben biztos voltam. De… eddig mintha valami jótékony tudatlanság vett volna körül, nem értelmeztem magamban, mennyire is kevés ez az idő. Most viszont…

Most mintha fejbe kólintottak volna, tudatosult bennem, hogy már csak ennyi maradt meg, amit vele tölthetek. Három nap, ha a mait már nem számoljuk…

Légszomjjal küszködve kerestem meg a mérőszalagot, s léptem ki Carlisle irodájából és mire a nappaliba értem megpróbáltam visszaállítani légzésemet a normálisra. Egy századmásodpercig sem fogok eltávolodni Bellától, minden alkalmat ki akarok használni, amíg vele lehetek. Amíg érezhetem forró bőrét, s hallhatom szívének dobogását. Mert lehet, hogy ha letelik a három nap, soha többet nem élvezhetem ezeket.

Hirtelen hasított belém a felismerés, mégpedig igazából Angelicának köszönhetően, s pillantásom akaratlanul is Bella ujjára esett. Boldoggá akartam tenni, ehhez pedig mindent meg akartam neki adni, de ami a legfontosabb mindközül, még váratott magára. Annyira hiányzott most Alice. Nélküle megvalósítani szinte lehetetlennek is tűnt ez az ötlet.

Bella egy szendvicset majszolt, mikor felocsúdva elmerengésemből leültem hozzá a kanapéra. Előbbi vizslató tekintetemre röviden válaszolt.

- Éhes voltam – pirult el. Halvány mosollyal ajkamon megsimítottam a vörös rózsát arcán, élvezve a forróságot, ami égette jéghideg ujjaimat.

Nem tudtam, mit fognak szólni hozzá a farkasok – leginkább Jacob és Ephraim - vagy Esméék. De jelen pillanatban nem is érdekelt. Bella volt a legfontosabb, s az, hogy be is tartsam az ígéretemet neki. Ha már elkötelezte magát – minden épeszű gondolat meggyőző ereje ellenére - egy ilyen önző szörnyeteg mellett, mint amilyen én vagyok, megérdemli.

- Mit mondott, Carlisle? – kérdezte Bella tartva válaszomtól. Ha nem is tudtam olvasni a gondolataiban, az arcáról mindig is tudtam értelmezni azokat a jeleket, amik elárulták őt. Aggódott és félt.

- Hogy folytassuk, amit elkezdtünk – szólt közbe Rose, mire felmordultam.

- Felváltva a rendes, emberi étellel. És ha rosszul leszel, abbahagyjuk – nyomatékosítottam levéve kemény tekintetemet Rose-ról, hogy ránézhessek Bellára.

- De teljesen jól vagyok. Sőt… - majszolta tovább a szendvicset.

- Ha végeztél, megmérjük a pocakod – mondtam.

- Mérjük, elég volt ennyi – szigorúan néztem rá, de ő csak megsimította karomat. – Tényleg elég volt – mondta komolyan, mire aprót bólintottam.

Segítettem neki felállni, Rose pedig azonnal mellé lépett, hogy hátulról támogassa őt, majd megfogtam szoknyájának felső szélét, s lejjebb húztam hatalmas pocakján. A mérőszalaggal körbefontam két oldaláig, s leolvastam az értéket.

- Harmincegy és fél centiméter – motyogtam szinte magamnak.

- Megint két centit nőtt – hallottam meg Bella áhítattal, és… némi félelemmel keveredő hangját.

Elnyomtam magamban egy grimaszt, s visszacsúsztattam Bella szoknyáját, majd feltekertem a mérőszalagot. Rose visszaültette Bellát a kanapéra.

- Bella, szeretnél még vért inni? – guggolt le elé testvérem, mire ismét elöntött a harag. Szerelmem rám nézett, hogy én hogyan reagálok erre, majd vissza Rose-ra.

- Én… nem is tudom… - felelt végül.

- A babának szüksége van rá, Bella – erősködött Rose.

- Ne akard rávenni, ha ő nem akarja – sziszegtem.

- Csak azért nem akarja, mert te ellenzed – vágott vissza mérgesen.

- Majd egy kicsit később, Rose – sóhajtott Bella elpirulva, ide-oda járatva szemeit köztünk.

- Rendben – mondta Rose még mindig farkasszemet nézve velem. Pár tizedmásodpercig dermedten ebben az állapotban szidtuk egymást gondolatban, majd Rose leült Bella jobb oldalára.

- Edward – szólított meg Bella lágyan.

- Igen, kedvesem? – néztem rá gyöngéden.

- Játszanál… - egy tizedmásodpercre megállt - nekünk valamit? – Csak éreztem, hogy a nekünk szónál nem az ott lévőkre gondolt, hanem inkább a magzatra és őrá. Ettől pedig ledermedtem egy pillanatra. Esme is helyet foglalt az egyik fotelben, várva válaszomat.

- Persze – feleltem, majd a zongorához léptem. Nagyon régóta nem játszottam már rajta, be kellett vallanom még magamnak is, hogy rettentően hiányzott. A zene volt az, amivel ki tudtam fejezni az érzelmeimet, a hangulatomat, a pillanatnyi vagy éppenséggel hosszabb ideje tartó fájdalmamat.

Lehúztam a hatalmas, hófehér leplet, ami az antik zongorát fedte, s ujjaimat végigfuttattam tetején, mintha rég nem látott kedvesét üdvözölné az ember. Felnyitottam fedelét, majd leültem a padra, s neki kezdtem az első olyan dallamnak, ami most legjobban kinyilvánította a bennem dúló vihart.

Lassan kezdődött a dallam, mély hangokkal, miközben azokat az időket idéztem fel magamban, amikor még nem ismertem Bellát. Hogy milyen elveszett, és magányos voltam nélküle. Jártam a magam által választott bűnös és rossz utat. Majd ahogy a képek peregni kezdtek szemeim előtt, úgy szaladtak az oktávok is egyre feljebb. Amikor megváltoztatta az életemet, hét évesen is már bízott bennem annyira, hogy az életét a kezembe adta. Nem tudott volna menekülni… Nem, de ő sem könnyítette meg a helyzetemet, hogy meghagyjam életét.

A gyorsuló ritmus a dallamban az idő múlásával egyezett. Amilyen hirtelen ismét találkoztam Bellával, majd az életem részévé vált örökre, s visszafordíthatatlanul. Boldog voltam, hogy velem van, hogy annak ellenére szeret, ami vagyok. S ebből aztán jöttek a bajok… A dallam lassanként veszített gyorsaságából, az oktávok is lejjebb ugrottak, hogy kifejezzék azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, mikor majdnem elveszítettem Bellát. Nem is egyszer.

Aztán a dallam elhalkult, miközben elmémbe a szülés fájó gondolata tolakodott. Végleg el fogom veszíteni őt, s nem tehetek – egy dolgon kívül - semmit, hogy megakadályozzam. Kapkodva vettem a levegőt, ujjaim még a billentyűk fölött, épphogy érintve azokat nyugodtak, s megpróbáltam normalizálni légzésemet. Minden érzésem egyszerre árasztotta el testemet, amiket azóta tapasztaltam meg, mióta ismerem Bellát. Minden… rettentő erősen, olyannyira, hogy már azt hittem nem bírok tovább elviselni ennyi ellentétes érzelmet.

- Ez meseszép volt, életem – érintette meg a vállamat Esme. Fel sem fogtam, mikor állt fel a fotelből, s jött oda hozzám. Ő térített magamhoz. Kezeimet lehúztam a billentyűkről, majd lecsukva a zongora fedelét felálltam előle. Kintről pedig meghallottam a farkas mancsainak dobogását, ahogy a földnek csapódnak, majd az átváltozás után futásának egyenletes ütemét.

Bella hangosan felszisszent, s hasához kapott, mire én azonnal mellette termettem.

- Mi fáj? – rémültem meg, ami még inkább arra sarkallt, hogy megvalósítsam az ötletem. Valahogyan, Alice nélkül, vagy vele, de meg kell próbálnom legalább!

- Ne aggódj, tetszett neki a játékod – mondta Bella. – Csak kicsit erősebben adta tudtomra… - szorította össze fogait. De én nem lettem nyugodtabb. Egyre erősebb lesz benne az a lény… S egyre fogy Bella ideje.

- Az a billentyűveregetés? – jött a gunyoros kérdés Jacobtól, ahogy belépett a nappaliba.

- A leggyönyörűbb dallam, amit valaha hallottam – felelt vissza Bella, s szúrósan nézett testvérére. Halvány mosoly suhant át arcomon, amikor meghallottam Jacob helyeslő gondolatát.

- Te túlságosan is elfogult vagy – horkantott halkan, miközben nyomott egy puszit Bella homlokára, majd levetette magát az egyik fotelbe vele szemben.

- Nem is! – tiltakozott Bella összehúzva szemöldökét. – Nem csak nekem tetszett – csúsztatta pocakjára tenyereit. Jacob elnyomott egy fintort.

- Aha, hát persze – hagyta rá Jacob.

- Minden… rendben otthon? – szólalt meg halkan Bella.

- Úgy érted, hogy anyáék nem roppantak-e bele a… távollétedbe? – gondolta, de aztán mégsem ezt mondta ki hangosan, amiért hálás voltam neki. Tudtam, hogy Bellának nagyon rosszul esne, én pedig azt nem tudtam volna elviselni. – Semmi… újdonság – felelt kurtán.

- Aileen Uley? – kérdezett rá Bella.

Jacob felnyögött. - Az a lány bolond – jelentette ki. - Már súrolja azt az értelmi szintet, amit a szőke megüt – folytatta gúnyosan, mire megrándult a szám széle, hogy elfojtsam mosolyomat.

- Mert a te szintedet már rég elhagyta, olyan alacsony – jött a visszavágás Rose-tól.

- Firtassuk, hogy mennyire is vagy szőke? – kérdezte Jacob flegmán.

Rose mély morgással felelt, majd felállt. – Megtudhatod, hol a helyed, kutya – mondta dühösen. – Csak egy röpke pillanatig tart – folytatta negédesen.

- Rose, kérlek! – szólt rá Bella. – Én… éhes vagyok, vagy hogy mondjam… - pirult el zavarában Bella, s aggódó pillantást vetett rám, Jacob pedig értetlenül kapkodta szemeit köztünk. Mély levegőt vettem, amikor Rose bólintott, majd kiment a konyhába.

Visszatartott lélegzettel, s egy vérrel teli bögrével tért vissza. Engem már nem is annyira izgatott a vér, annyira megszoktam már az állandó kísértést, hogy ez ahhoz képest elenyésző volt. Rose Bella kezébe adta a bögrét, miközben én Jacobot figyeltem. Ahogy a felismerés kiül arcára, s gondolataiba furakodik egyaránt, majd tőlem kér megerősítést. Aprót biccentettem neki, kezei ökölbe szorultak. Ő sem akarta ezt, ahogy én.

- Nem kellett volna megvárni a dokit? – préselte ki magából.

- Nem tartozik rád, kutya – villantotta rá szikrázó tekintetét Rose, mire Jacobot azonnal elöntötte a düh. Felpattant a fotelből, s Rose elé állt.

- Jacob… - próbáltam megnyugtatni. De ő nem is figyelt rám.

- Ugyanolyan közöm van hozzá, sőt több is, mint neked – sziszegte Rose-nak, s testén remegés futott végig.

- Már miért? – kacagott fel Rose. – Mert még mindig azt hiszed, van esélyed Bellánál? – kérdezte gunyorosan.

- Te meg azt hiszed, hogy az a valami a hasában majd a tiéd lesz? – emelte fel hangját, mire Rose és ő szinte egyszerre mozdultak. A két test összecsapódott, s mindketten hátra estek a falaknak. Rose egy nagyobb lyukat hagyott benne, míg Jacob megrepesztette azt.

Bella ijedten sikkantott egyet, de ők nem törődtek vele, újra egymásnak estek - míg én Bellát védtem -, csak annyi különbséggel, hogy most Rose kidobta Jacobot az ablakon hangos csörömpölés kíséretében. Azonban ő sem hagyta magát, átváltozott, s hatalmas robajjal ledöntötte Rose-t a földre.

- Esme, figyelj, kérlek Bellára! Leállítom őket – indultam meg ki az udvarra, aztán lerángattam a vicsorgó farkast Rose-ról, s lefogtam testvéremet, hogy ne menjen ismét Jacob ellen.

A farkas hangos morgással, és szitkozódó gondolatokkal próbált meggyőzni, hogy engedjem el Rose-t, majd ő elintézi. De nem tehettem.

- Gondolj Bellára! – kiáltottam rá Jacobra, ami hatott. Nem csak rá, de Rose-ra is. Fújtatva néztek egy ideig farkasszemet, míg a régóta hiányolt léptek hangja eltérítették mindannyiunk figyelmét.