10. fejezet - Ha az utolsó lehetőség is elveszik...

Előre is bocsánatot kérek, ha a fejezet formázása nem lesz a megszokott... Annyira rosszul vagyok, hogy alig élek :S... De fel akartam rakni nektek a fejit. Ehhez 14 kritika kell, hogy jöjjön a másik. Viszont, akik nem írnak, könyörgöm mondjátok már el - vagyis írjátok le -, hogy miért nem írtok megjegyzést, és akkor egyszerűbb lenne rávenni titeket, hogy megírjátok... Mert én már nem tudok semmit kitalálni, magamnak is írhatom, ha úgy gondoljátok. No ezért most ti ötletelhettek. Miért írnátok megjegyzést? A kereteken belül, persze. Hajrá, várom az ötleteket! És bocsánat, ha kicsit furán jön le ez az egész, szédülök, és fáj a hasam, szóval remélem megértitek.

Puszi!

Pár perc múlt csak el, amikor meghallottuk a súlyos mancsok dobbanását. Nem jött egyedül, de persze nem is gondoltam az ellenkezőjét.

A két hatalmas farkas megállt előttünk két méterre, a határ másik oldalán. Alice futólag rám pillantott.

- Köszönöm, hogy eljöttél, Ephraim! – mondtam hangosan. A farkas úgy tett, mintha biccentene a fejével, szemeit mindvégig az enyémekbe fúrva, míg a másik – Levi Uley - feszült testtartással védekező állást vett fel.

- Beszélj! – szólított fel Ephraim. Hangja fejemben, mintha csak a szél zúgása lenne fülemben. Egyszerre volt erőt sugárzó, dühödt, mindent elsöprő – de leginkább a bennem pislákoló apró határozottság szikráját ötletem felől.

Nem tudtam, hogy kezdjek hozzá, mi lenne a legjobb megfogalmazás, amivel nem küldene azonnal a pokolba. A levélben sem írtam meg pontosan, miről szeretnék vele beszélni.

Mély levegőt vettem, hogy erőt gyűjtsek. – Meg szeretném tartani a Bellának tett ígéretemet, még… azelőtt, hogy döntés elé kényszerülnénk – fogalmaztam meg óvatosan a szülés szörnyű kimenetelét. Ephraim szája megrándult, így is tudta, mire gondolok. – De ehhez az áldásodat szeretném kérni, mert tudom, hogy Bellának ez sokat jelent. Ha nem a legfontosabb… - folytattam őszintén. Azt szerettem volna, ha Kedvesem lenne a legboldogabb azon a napon, amikor mindkét családja együtt van fogadalmaink kimondásakor. Ez pedig lehetetlen, ha Ephraim Black ellenzi.

Ephraimban egyszerre több érzelem s gondolat kavargott. Most elsősorban nem falkavezér volt, hanem egy aggódó apa, akinek egyetlen lányát egy férfi el akarja orozni mellőle. Csak másodsorban nézte, hogy mik is vagyunk, a vámpírok és a farkasok közötti szövetség értelmét, s feladatát, mint Alfa. Düh, meglepettség, bizonytalanság, félelem mardosta.

- Egyszer már elvetted tőlem…- remegett meg gondolatban is hangja, ahogy visszaemlékezett arra az időszakra, amikor Bella elszökött hozzánk. - Megmérgezted a fattyoddal, ami kiszívja belőle az életet…- peregtek le előtte a képek arról az utolsó találkozónkról, amin megbizonyosodhatott erről a tényről a saját szemeivel. - Most pedig azt kéred tőlem, hogy fogadtassam el a szellemekkel elfogadhatatlan szerelmetek?

- Nem magam miatt teszem… - szólaltam meg rekedtes hanggal, elkínzott arccal. – Én csak azt szeretném… - álltam meg egy pillanatra, hogy átfogalmazzam mondanivalómat. – Nekem az a legfontosabb, hogy ő boldog legyen – suttogtam őszintén, s nem tudtam megakadályozni a mérhetetlen fájdalom jeleit arcomon, ahogy ismét belegondoltam, elveszthetem életem egyetlen értelmét.

Talán fájdalomtól eltorzult arcom, talán a szavaim mögött megérzett őszinteség váltotta ki Ephraimból – nem tudtam megmondani, mert még ő maga sem értette, s tudta -, de megláthattam minden olyan gondolatát, amit eddig elrejtett előlem. Alfaként, s apaként átgondolt végső lehetőségekre, a szövetségünk esetleges felbontására.

Alice türelmetlenül és izgatottan toporgott mellettem, de megpróbáltam egy szempillantásommal megnyugtatni.

- Bella a törzs tagja – jelentette ki Ephraim, miközben akaratlanul is lejátszotta magában a törzs ünnepségét.

- Szeretném… ha a törzs hagyományai szerint zajlana le a szertartás – biztosítottam róla azonnal. – Ha elfogadod, hogy nekem csak Bella boldogsága a fontos – ismételtem meg, amit már egyszer a tudtára adtam.

Ephraim hosszan elgondolkodott, Levi Uley pedig próbálta meggyőzni őt arról, hogy ez bolondság, s a törzs sosem engedné ezt meg. De Ephraim volt a törzs vezetője…

- Jacob?

- Még nem tudja – feleltem egy sóhajjal.

- Én akarom elmondani neki – keményedett meg hangja, mire bólintottam. - Mikor? – jött a bizonytalan kérdés.

- Minél előbb… - sütöttem le szemeimet.

- Holnapra előkészítem a házunk előtti kis tisztást – próbálkozott Alice, mire felnyögtem magamban.

- Arra gondoltunk, hogy ott tartanánk – magyaráztam Ephraimnak, aki testvéremre nézett.

- Holnap…- ismételte meg, mint, aki nem akar hinni magának. Nem akarja elfogadni azt, hogy már ennyire vészesen közel vagyunk ahhoz a naphoz, amikor elveszíti a lányát. A lányát, akit hét éves kora óta a sajátjaként szeret. – Csak a család lesz jelen, s a közelben néhány farkas – szabta meg a feltételeit.

- Ahogy kívánod – biccentettem. Nem érdekelt, milyen feltételeket szab, amíg nem a családom lesz veszélyben. Alice megszorította a kezemet, amit Ephraim is elraktározott elméjében. Annyira furcsának találta a mi családunkat… Sohasem gondolta volna a vámpírokról, hogy érző lények.

- Holnap este hétkor tartjuk a szertartást – mondta gondolatban, Levi Uley sűrű ellenzése mellett.

- Köszönöm – ejtettem ki szinte hangtalanul, de mindegyikük tisztán hallotta.

A farkas enyhén meghajtotta fejét mindvégig a szemeimbe nézve sötét, figyelmeztető tekintetével.

- Add át Jacobnak üzenetem. Itt várom őt – kérte még, majd társát elküldte - hogy fiával kettesben beszélhessen -, aki vonakodva, de megfordult, s ügetésbe kezdett.

Alice azonnal a nyakamba vetette magát, és megölelt.

- Alice! – szóltam rá. Még mindig ott volt Jacob, aki semmiről sem tudott, s így csak nőtt bennem a bűntudat. Nem volt a barátom, de sohasem kívántam azt a fájdalmat senkinek, amit ő érez attól kezdve, hogy Bella megismert engem. De nekem Bella boldogságát kell néznem, és ha a testvére nem fog megjelenni, a tervem dugába dőlt már az elején…

- Tudom, tudom, de ez jó hír! – próbált meg felrázni bűnbánatomból.

- Menjünk haza, el kell kezdenem a díszítést! – ragadott karon, és húzni kezdett a ház felé. – Még jó, hogy Kate és Garrett esküvőjére már varrattattam szmokingokat. Még neked is… - veregette magát vállon gondolatban előreláthatóságán. – Most nem lenne mit felvennetek ilyen rövid idő alatt…

Megforgattam szemeimet, majd futni kezdtünk, s hamar vissza is értünk a házhoz. Kellemes melegség öntötte el bensőmet, amikor meghallottam Carlisle hangját, ahogy Bellához beszél. Alice csak köszönt szerelmemnek, aztán el is tűnt Esmével az oldalán. Még ma délután – mielőtt Jazzék hazajönnének - elő akarta készíteni a tisztást. Vagyis inkább feldíszíteni…

Apám felállt Szerelmem mellől, s mikor odaléptem megszorította egy másodperc erejéig vállamat, aztán a dolgozószobájába ment. Kutatásai nem sok sikerrel jártak, leszámítva egy apró érdekességet, ami most igazán nem is foglalkoztatott. Rövid csókkal köszöntöttem Bellát, mire halványan elpirult. Bódultan tekintett rám, látszott rajta, hogy nagyon fáradt, és álmos, mégsem aludt. Elgondolkodtam, hogy csak azért nem alszik-e, mert ránk várt, hogy visszajöjjek mellé, vagy csak egyszerűen nem tud elaludni. Mély levegőt vettem, majd Rose-zal nem törődve nagyon halkan, és gyorsan elmormoltam Ephraim üzenetét Jacobnak.

Aprót bólintott – gondolatai kíváncsiságról árulkodtak -, s felállt a fotelből, de Bella hangja megállította.

- Jake? – suttogta fáradtan.

Egy másodpercig Jacob mérlegelte magában a helyzetet. - Csak a konyhába megyek… - hazudta végül, remélte, hogy Bella elalszik, mire visszaér. Utált eltitkolni előle bármit is, de nem tudta még ő sem, hogy miért találkoztam az apjával, és úgy gondolta jobb, ha egyelőre nem idegeskedik ezen Bella. Nem akarta az utolsó napjait is megnehezíteni, ahogy ő fogalmazott magában. Összeszorult a torkom, mintha egy újszülött vámpírt fojtogatna a szomjúság. Csak ezt épp más váltotta ki belőlem.

- Akkor… jó – pislogott laposakat Kedvesem. Jacob a hátsó ajtón keresztül elindult a folyó fele. Most nem változott át, annak ellenére, hogy a kíváncsiság furdalta, olyannyira nyomasztotta is ez a titkolózás. Én bevallva magamnak őszintén, igencsak örültem annak, hogy emberi alakjában ment apja elé. Így legalább később tudja meg, mit is akar Ephraim megbeszélni vele. Leguggoltam Bellához, és gyöngéden kisimítottam egy tincset az arcából.

- Aludj, Kedvesem! Vigyázom álmod – suttogtam fülébe. Elmosolyodott, lehunyta szemeit, mélyet sóhajtott, majd légzése egyenletessé vált. Hamar elaludt. Csak néztem őt, arcának minden részletét, hosszú, fekete szempilláit, ahogy halvány árnyékot vetnek szemzugára, piros ajkainak ívét.

Olyan volt, mint egy angyal… Most még törékenyebbnek, még megfoghatatlanabbnak tűnt, mintha csak egy parányi érintésemtől összetörhetne, mint egy porcelánbaba. Olyan elképzelhetetlen volt, ami lejátszódott velünk. Nem is értettem, hogy adatott meg nekem a szerelme, az érintései, a csókjai, a feltétlen bizalma. Isten mókája velem… Megadja, s utána elveszi tőlem. Hisz miért is adatna meg egy ilyen szörnyetegnek, mint amilyen én vagyok a boldogság?

- Megkímélnél a bolond gondolataidtól? – morogtam rá halkan Rose-ra, aki megforgatta szemeit.

- Most már el kellene fogadnod, hogy megszüli a gyermeketek – válaszolta vissza, s én megrázkódtam ettől a szótól. Még sohasem gondoltam így… a magzatra. Persze Rosalie csak is így nevezte magában, de én… Mindig csak úgy élt bennem, mint egy szörny, aki belőlem származik, s aki elveszi tőlem Bellát. De mi van, ha örökölt valamit Kedvesem emberi mivoltából, gyönyörűséges arcából s mélybarna szemeiből? Van remény, hogy ne olyan legyen, mint én, és ne akarja megölni azt a nőt, aki életet adott neki?

Ugyan… Bolondságokat gondolok! Még sohasem történt ilyesmi, s az a kevés ki információ is a legendából csak is egy véggel zárult. S már most bántja Bellát. Mi lehetne ennél jobb indok vámpír és nem ember létére?

Mély sóhaj hagyta el ajkaimat, ha Carlisle nem hív, hogy segítsek neki bizonyos dolgokban, akkor lehet, hogy nem állok jót magamért Rosalie testi épségét illetően. Csak az tartana vissza, hogy Bellát fel ne ébresszem, s ne essen baja.

Felálltam, aztán apám dolgozószobájába mentem, míg aggasztó gondolatai a fejemben cikáztak. Miután becsuktam az ajtót magam mögött, Carlisle lassan felém fordult.

- Mit jelent ez pontosan? – kérdeztem azonnal, zsebembe rejtettem kezeimet, hogy apám ne lássa, ahogy ökölbe szorítom őket a félelem dühében.

- Nem akarok találgatni… - kezdte bizonytalanul -, de úgy vélem, talán nem véletlen volt akkor, hogy a farkasok találták meg őt – fogalmazta meg szóban is elméletét. Bizarrnak tűnt, amit mondott, s amit elképzelt. Érezheti egy farkas, hogy a közelben van egy másik, farkas génekkel rendelkező személy?

Lemerevedve idéztem vissza azt az estét, a hét éves kislányt, ahogy kérlelt, hogy ne hagyjam ott, s a farkasok közeledtének hangjait. Mindig is úgy hittem, csak meghallották a gyilkosságot, a három részeg férfit, s csak meg akarják menteni a kislányt. De ha Carlisle felvetése valóban igaz lenne? Akkor tőlem akarták megvédeni őt, mert tudták, hogy ott van velem? Egy szomjúságtól éhes vámpírral… Megérezték, hogy veszélyben van egy… társuk?

Felráztam magam a múltból. - De… nem értem – ráncoltam össze homlokom. – Hogyan érezhetnék, és eddig miért nem tudott átváltozni? – fürkésztem a borostyán szemeket. Hisz folyton a közelemben van, az egész családom közelében.

- Igazán nem tudom… - csóválta a fejét Carlisle tehetetlenül, s megtámaszkodott az íróasztalán. – Összevetettem a vérmintákat, mindkettőben találtam egy olyan gént, ami aktiválódva kiválthatja azt a… - kereste a megfelelő szót.

- Fizikai változást? – találgattam keserűen.

- Mondhatjuk így is – felelt Carlisle. – Valószínűleg ez a gén inaktív állapotban van most. Csak azt nem értem, miért.

- De úgy tudom, hogy a farkasokban azért aktiválódott ez a gén, mert egy helyen, hosszú ideig sok vámpír lett… - utaltam magunkra. Carlisle aprót bólintott. – Ezek szerint kellett volna aktiválódnia – mondtam aggodalmasan.

- Igen. Azonban valamiért mégsem történt ez meg – gondolkozott el Carlisle. Mindig is hatékonyabban talált megoldást, ha más szemszögből is megismerhette a problémát. Ezért beszélte meg velem.

- Ez azt is jelentené, hogy valamikor, bármikor aktiválódhat? – kérdeztem gombóccal a torkomban. Egy farkas és egy vámpír? Nem tudtam eldönteni, hogy kínomban sírjak-e vagy nevessek. Bár az egyikre úgysem vagyok képes…

- Lehetséges – suttogta apám. Ha ez megmenthetné, nem érdekelne… – Viszont azt sem tudhatjuk, hogy a farkasok teste képes-e olyan változásokra, amely egy magzat kihordásához szükséges – gondolt a vámpírokra, akik megmerevedtek átváltozásuk állapotában, s a nők nem képesek kihordani egy gyermeket.

- Még… nem is volt rá példa, hogy nő farkas lett volna – mondtam.

- És az Uley örökös? – kérdezte Carlisle.

- Ő az első – meredtem magam elé. Ő képes az átváltozásra. Egyszerűen nem tudtam összehasonlítani a két esetet. Miért tud az egyik átváltozni, s miért nem a másik? Mitől függ ez a farkasoknál?

- Csak akkor tudnék mondani valamit, ha módom lenne megvizsgálni a vérét… De ez…

- Lehetetlen – egészítettem ki gondolatát, mire bólintott. - A farkasok… - néztem fel hirtelen Carlisle szemeibe - nem tudják – jelentettem ki visszagondolva arra az estére. Hisz soha nem kaptam el ilyen gondolatot egyikük felől sem. Se akkor, se most.

- Akkor viszont… Gondolod, hogy nem is érzik a másikat?

- Vagy csak nem tudatosult így bennük – feleltem. Carlisle sóhajtott.

- Mindenesetre nem értem el ezzel semmit… Ugyanott vagyunk, ahol eddig is – komorodott el, arca fáradságról árulkodott, mintha ember lenne még, s már régóta nem tudta volna magát kipihenni.

- Megpróbáltad, Carlisle – suttogtam, s hatalmasat nyeltem a torkomban lévő gombóc miatt, ami csak nőtt beszélgetésünk elkezdése óta.

- Marad az eredeti elképzelésünk – mondta, aminek hatására a mellkasomban ezerfelé ágaztak fájdalmas töviseivel a félelem, s az aggódás egybefonódott indái. – De… egyelőre a szülésre kell összpontosítanunk. Úgy gondoltam, hogy az egyik fenti szobát átalakítjuk kicsit. – Végignéztem Carlisle gondolataiban, hogyan is képzelte el ezt az egészet. Megborzongtam a képektől, amik mind a legszörnyűbb esetre készültek fel. Nem tudta, mire számíthatunk, így minden lehetséges következményt elképzelt. Legalábbis, amit ő el tudott ennyi gyógyítói tudással és tapasztalattal.

- Rendben – nyögtem ki nehezen. – Akkor… megyek és átpakolom az egyik szobát… - mondtam, miután apám bólintott a dolgozószobája ajtaja felé fordultam, kezem már a kilincsen nyugodott, amikor hirtelen megtorpantam a mozdulatban, s visszanéztem rá. – Carlisle – szólítottam meg halkan, ő érdeklődve fürkészte arcom. - Ha… ha a szüléskor bejuttatjuk a szervezetébe a mérgem… - mondtam nehezen a szavakat -, honnan tudjuk, hogy nem fog aktiválódni a hatására a gén? – Az eshetőség, hogy a méreg nem meggyógyítani fogja, hanem épp megölni, elviselhetetlenül burjánzott el mellkasomban, ahol kezdte elnyomni azt az apró gyér reménysugarat, ami még pislákolt.

- Nem tudjuk… biztosan nem tudhatjuk - suttogta Carlisle, megadva nekem a kegyelemdöfést. A tüdőmben akadt a levegő, nem is tudtam igazán figyelni Carlisle gondolataira, amik azt hiszem, akörül forogtak, hogy ez még nem jelent semmit. Az én agyamban viszont csak egy gondolat zakatolt szüntelen. Az utolsó lehetőségünk elveszett?

Egy szót sem szólva kimentem, s az emelet felé vettem az irányt. Rosalie végigkövette tekintetével lépteimet, miközben rám zúdította milliónyi kérdését. Fele annyit nem értett a beszélgetésünkből, mint Carlisle vagy én. Ez sem tudott már érdekelni, csak meredtem magam elé a szoba közepén állva, majd elkezdtem átpakolni a szobáját.

Minden olyan dolgot, tárgyat elraktam, ami csak útban lehet. Persze nem sokat zavart volna egy apócska szekrény, ha Bella életéről van szó, de Carlisle kívánsága szerint akartam eljárni. Helyigény, tisztaság, rend. Elvégre egy műtétre készülődünk… - nagyot nyeltem. Rosalie persze magában szidott engem, amiért az ő szobáját választottam, de nem nagyon zavart.

Vállalok minden következményt, még azt is felajánlom Jacobnak, hogy Bella… szülése után tegyen velem, amit akar. Akkor már úgyis mindennek vége, akkor már nem érdekel semmi sem, hisz nem lesz, ami, aki itt tartson. Főleg, hogy a haláláról én tehetek csak.

Akaratlanul is átéltem újra azt a két spanyolhonban eltöltött napot. Az érzés megremegtette egész testemet, mély fájdalmat hagyva maga után. Nem akartam még egyszer átélni…

Megpróbáltam elterelni gondolataimat, s a ház felé közeledő autóra figyeltem, amelyben Alice és Esme jött Port Angelesből. Szerencsémre Esme azért visszafogta Alice-t, így a díszítés sem lesz olyan földet rengetően sok.

Legalábbis reméltem… Miután végeztem lementem a földszintre, Bella még mindig aludt, Rose pedig ugyanott volt, ahol eddig is. Alice és Esme pedig már el is kezdték a tisztás, és a ház pompába öltöztetését. Az üvegablakon bámultam kifele zsebembe rejtett, ökölbe szorított kezeimmel, figyelve anyámékat, ahogy felrakosgatják a verandára szépen sorba a vastag gyertyákat, majd egy kört formálnak a hét cédrus és a ház közti távolság felében színes, csillogó papírokkal.

Szemem megakadt a fák közül kilépő Jacobon. Számítottam rá, hisz hallottam gondolatait, de szinte akartam, hogy mindent a fejemhez vágjon. Bűntudatom ennél már nem lehet nagyobb s fájóbb. Remegett a dühtől, amikor kivágta a hátsó bejárati ajtót, s egyenesen hozzám lépett. Mielőtt azonban elkezdte volna, megelőztem.

- Ne itt! – szólítottam fel keservesen. – Nem akarom, hogy Bella felébredjen – kértem halkan, s elindultam a másik bejárathoz. A verandán aztán megálltam, s szembefordultam Jacobbal.

- Elment az eszed? Hogy a fenébe mehetett ebbe bele apám? – őrjöngött magába kikelve. – És mégis hogyan? Bella nincs olyan állapotban, hogy ide-oda hurcolgasd, vagy kibírjon egy ilyen szertartást! – fújtatott dühösen, kezei ökölbe szorultak. – Egyáltalán hogy jutott ez az eszedbe? Miért teszed tönkre az életét? – kérdezte remegő ajkakkal. Aztán a hatalmas csöndben csapongó gondolatai tovább ostoroztak kegyetlen döntésemé s önzőségem miatt.

De igaza volt úgy, hogy még nem is tudta azt, amire Carlisle-lal rájöttünk. Annyi hibát elkövettem létem során, de a legnagyobb volt mindközül, amikor elmentem arra a találkozóra a réten. Akkor kellett volna megállnom, hogy ismét láthassam Bellát. Most minden másképp lenne, minden baj elillanna, mintha sosem lett volna. Ha visszacsinálhatnám úgy, hogy tudom mi fog történni a jövőben… megtenném?

Undorodtam magamtól, mert jól tudtam a választ. Egy kis részem az ellenkezőjét mondta, de sokkal erősebb volt bennem az a részem, mely a nemet. Nem tenném meg, mert megtapasztalhattam azt a felemelő érzést, amit csak ő tudott megadni nekem. A szerelmet, azt, hogy van valaki, aki viszont szeret. Önző vagyok, a legönzőbb lény, aki valaha is élt a földön. Magamra tudok csak gondolni, s azokra az érzésekre, amiket ő adott nekem. Amiket vele élhettem át. Az első érintés, az első csókunk, az első együtt töltött éjszakánk…

Amiből végül lett a legnagyobb baj, ami az életébe fog kerülni. Azon viszont egy percig sem gondolkodnék, ha megtehetném azt, hogy helyette menjek a halálba. Ha egyezséget köthetnék Istennel, hogy ne őt vegye el ettől a borzalmas világtól, hanem engem, aki úgyis csak a poklot hozza el a földre, egy másodpercig sem gondolkoznék rajta. Mert pokol volt minden tettem, amivel egy ilyen angyalt, mint őt veszélyeztettem. Ezt nem bocsáthatja meg nekem még maga Isten sem. Ezért kell boldoggá tennem az utolsó… napjait.

- Ő döntött úgy, hogy hozzám köti az életét – szólaltam meg suttogva. - Én csak meg akarom adni neki, mielőtt még… - csuklott el hangom. Nem tudtam egyszerűen befejezni. – Boldoggá akarom tenni az utolsó… napjait. Utána… miután ő… nincs – nyögtem ki nehezen, Jacob megrándult -, azt tehetsz velem, amit csak akarsz. Nem fogok ellenkezni, én magam fogom kérni – suttogtam határozott arcot öltve, de nem tudtam eldönteni, hogy sikerült-e. Jacob gondolatain keresztül csak egy halott férfit láttam. Ha nem tudtam volna, hogy én vagyok, ha nem lennék vámpír, csak egy kínkeserves fájdalomtól eltorzult, pokolban égő férfit láttam. Úgy is éreztem magam…

Jacob hitetlenkedve megmerevedett, egy szót sem bírt kinyögni, annyira letaglózta a vallomásom. Hirtelen elernyedtek a kezei, amiket eddig úgy ökölbe szorított, hogy körmei a húsába vájtak, majd megsemmisülten lehuppant a veranda lépcsőjére. Kezeibe temette arcát.

- Ha ő ezt akarja… Akkor nincs jogom megvonni tőle – hallottam meg a nagyon halk hangot. Kinyújtottam kezemet, hogy megfogjam vállát, de egy pillanatnyi megingás után visszahúztam.

- Nélküled nem lenne boldog – mondtam az igazat.

- Ahogy nélküled sem – nézett fel rám őszintén. Elfordítottam fejemet, s lesütöttem szemeimet. Az igazság mindig fáj, mindkettőnknek.

Jacob váratlanul felpattant, s mindketten megfeszülve az erdőt kezdtük el pásztázni. Valakik közeledtek, de csak jó egy perc elteltével hallottam meg gondolataikat. Azonban az egyikőjük elméje arra késztetett, hogy levegővételem zihálásba forduljon át.- Csak… Jasperék – nyugtattam meg Jacobot, akinek azonban nem enyhült feszült testtartása.