11. fejezet - Különös idegen

Sziasztok! :)

No, meghoztam a fejezetet, lebétázva, teljes pompájában. :D Sajnálom, hogy csak most, remélem a következőt előbb tudom majd hozni... :$

Előzetes mindig fogtok kapni, ez biztos. A kritika verseny játékról dönthettek, hogy legyen-e. De képre nem lesz időm - ez tuti -, szóval az egy nappal előbbi olvasás reményében szeretnétek-e játszani? :) Az eggyel több kritika pedig még mindig áll. ;)

Nagyon kíváncsi vagyok, mit szóltok ehhez a fejihez, mert most azt hiszem megint tettem bele egy olyant, amire tuti nem számítottatok. :D És más egyéb dolgok is történnek Edward háza táján. :)
Szóval jó olvasást kívánok! Puszi! :)

ui: a képet nem én készítettem.

- Nélküled nem lenne boldog – mondtam az igazat.

- Ahogy nélküled sem – nézett fel rám őszintén. Elfordítottam fejemet, s lesütöttem szemeimet. Az igazság mindig fáj, mindkettőnknek.

Jacob váratlanul felpattant, s mindketten megfeszülve az erdőt kezdtük el pásztázni. Valakik közeledtek, de csak jó egy perc elteltével hallottam meg gondolataikat. Azonban az egyikőjük elméje arra késztetett, hogy levegővételem zihálásba forduljon át.

- Csak… Jasperék – nyugtattam meg Jacobot, akinek azonban nem enyhült feszült testtartása.

Nem mintha én egy másodpercre is meg tudtam volna nyugodni, hisz egy világ kezdett összeomlani, s újból éledni bennem… Egy bizonyíték, élő, lélegző, jóságos. Nem akartam hinni a füleimnek. Lehetetlen… Megborzongtam a gondolattól, hogy talán… talán rosszul vélekedtem eddig mindenről, ami a… magzattal kapcsolatos.

- Ki jön még velük, Edward? – idegeskedett Jacob. Én azonban képtelen voltam rá figyelni. Minél többet meg akartam tudni az idegenről, aki felforgatta minden épeszű gondolatom. Megfertőzte őket a hit kórokozóival. – Edward! – mordult rám Jacob, amikor nem válaszoltam.

- Ő… ő egy túlélő – nyögtem ki nehezen – egyszerűen képtelen voltam többre -, s leléptem a verandáról. Nehezen tudtam összpontosítani, hogy ne remegjek egész testemben. Alice otthagyta a díszítést, s most itt állt mellettem, hogy végre ismét megölelhesse kedvesét.

- Túlélő? – visszhangozta Jacob halkan, s egy halvány gondolat kezdett körvonalazódni fejében, de nem is tudtam összpontosítani rá. Csak is őrá tudtam, az egyetlenre, aki felélesztette bennem a reményt. Hogy Bellának talán igaza van…

Lemerevedve, megsemmisülten vártam a ház előtt, míg a suhanó léptek egyre közelebb értek. Az ővéi nem voltak annyira kecsesek, és gyorsak, mint testvéreimé, de a dübörgő szívverése kétszer olyan gyors ütemben dobolt, mint Kedvesemé. Semmit sem értettem, s ez aggasztott a legjobban.

Aztán megláttam őket. Az idegen bőre hasonlított a mienkhez, emberi szemnek láthatatlan csillogással bírt, sötét barna színe Bella szemeire emlékeztetett, hosszú, fekete haja lobogott utána.

Nem tudtam pontosan, ki is ő valójában, gondolatai csak azt árulták el, micsoda különleges lény. Nem akartam engedni, hogy a remény túlontúl elöntse bensőmet – hisz még semmi mást nem tudok a jövevényről -, de ez akaratlanul is megtörtént. Hinni akartam, hogy minden érzésem, gondolatom, ami eddig uralt engem, hazug volt. Hogy valóban van valami emberi tulajdonság, amit a magzat örökölhet az én Bellámtól. Hogy ne legyen szörnyeteg, mint én. S most találták meg Jasperék az esélyt erre.

Hallottam, hogy Jacob is lelép a fűre, s egy lépésnyire tőlem megáll. Tudtam, hogy most már ő is látja. Az a gondolat, ami az előbb megfogant benne, most élesebben bontakozott ki. Kezdte érteni, s kezdett igencsak aggódni…

- Edward! – Emmett rázott fel, amikor az ölelésébe zárt, majd Jasper tett ugyanígy, miután Alice üdvözölte őt. Az idegen kicsit tartózkodóan pislantott hol Jacobra, hol rám. Annak ellenére, hogy Jasper mindent elmesélt rólunk, tartott tőlünk, hisz még egyikünket sem ismerte igazán. Félni azonban egyáltalán nem félt. A képessége azontúl, hogy magával ragadó, egyszer s mind félelmet keltő is. Egyszerűen nem volt oka a félelemre.

- Bemutatom Zafrinát – hallottam meg Jasper mély hangját. Én már tudtam, csak Jacob, s a családom nem. Jacob összehúzva szemeit figyelte őt, nem bízott benne, ami persze érthető volt.

Megremegett az ajkam. – Üdvözöllek… Zafrina – nyújtottam a kezemet, amit ő némi habozás után el is fogadott. A bőrétől ismét borzongás futott végig rajtam. Nem volt olyan, mint az enyém, annál melegebb, sőt forróbb volt. Emberi…

- Edward – biccentett a lány. – Örülnék, ha a barátod nem nézne rám úgy, mintha az ellensége lennék. Hidd el, nem akarja, hogy az legyen – villantotta sötétbarna szemeit Jacobra, aki halkan felhorkant. Nem csak a rejtett célzás s fenyegetés miatt, hanem attól a szótól is, amivel őt illette.

- Jacob csak biztos akar lenni – feleltem, még mindig Zafrina szemeibe nézve, miközben a bejárati ajtóban Carlisle és Esme jelent meg.

- Mondták a testvéreid, hogy gondolatolvasó vagy – folytatta a lány. – De úgy vélem, mindenki szeretné hallani, miért is vagyok itt – bólintani tudtam csak. Érzékeltem, hogy Carlisle odalépett mellém, s a kezét nyújtotta neki, de igazán fel sem fogtam, mi történik körülöttem. Arra figyeltem, amik Zafrina fejében futottak át. A múltjáról.

- Carlisle Cullen vagyok. – Zafrina biccentett. – Kérlek, gyere be, az ebédlőben nyugodtan beszélgethetünk – mosolygott rá.

- Köszönöm – felelte a lány, aztán elhaladva Jacob s én mellettem bement Carlisle-lal, Esmével, Emmettel, Alice-szel s Jasperrel a házba. Csak Jacob volt még mindig ott, ahol én.

- Tudni akarom, mi folyik itt! – keményedett meg a hangja. Ránéztem Jacobra.

- Akkor menjünk be, és hallgasd meg – indultam el a házba felocsúdva, ő pedig követett.

- Az, amire gondolok? – fojtotta vissza hangját, mire csak bólintottam. Mély sóhaj hagyta el ajkait.

Az ebédlőben már mindenki helyet foglalva minket várt. Még Rose is eljött Bella mellől, akinek hallottam egyenletes szuszogását. Még mindig aludt. Talán most jobb is, nem akartam hiú ábrándokba ringatni úgy, mint akaratlanul magamat.

Zafrina mély levegőt vett, majd belekezdett. – Miután megszülettem, az… - egy pillanatra megtorpant, eszébe jutott az apa szó, de nem bírta kiejteni a száján - az a vámpír nevelt, aki teherbe ejtette anyámat. – A legrosszabb az volt, hogy minden emlékét, amik szavai nyomán feléledtek elméjében, én végignéztem. Carlisle - ahogy a többiek is - figyelmesen hallgatták Zafrinát. – Anyám persze nem élte túl az én születésemet. Halálra volt ítélve már akkor, amikor megfogantam. – Magam is éreztem azt az undort, amit ő saját maga iránt érzett. De nem csak édesanyja halála miatt… - Mikor felnőttem, mindent megtudtam. Hogy hogyan fogantam, mi vagyok valójában, s hogyan kell élnem az életem. Legalábbis ezt hittem akkor.

- Bocsáss meg, hogy közbeszólok, Zafrina, de hány éves vagy? – tudakolta Carlisle.

- Száz körül – felelte. – Fél lény vagyok – mondta ki utálkozva. - Félig vámpír, félig ember. Se ez, se az, mindkettőnek egy-egy tulajdonságával, és egy különös képességgel – halkult el hangja. – Nem vagyok büszke a tetteimre – tért vissza előző gondolatmenetéhez -, amiket még akkor követtem el, mikor azt hittem, hogy az a helyes, amire ő tanított. – Ismét nem mondta ki, hogy az apja. Nem is tekintett rá úgy. – Több életet is kiontottam, mire rájöttem, hogy hazugság minden az életemben – lesütötte mélybarna szemeit, majd mélyet szippantott a levegőből, hogy új erőre kapjon. Senki nem szólt bele mondandójába, mindenkit letaglóztak szavai, kivéve Emmettet, Jaspert és engem. Mi már tudtuk, mit élt át. – Nem bírtam elviselni, hogy mindig másik nőt keresett, s teherbe ejtette őket. Számára ők csak táplálékot jelentettek, az édesanyám is csak egy volt a sok közül – remegtek ajkai, ahogy kiejtette a szavakat. Fájt a szíve, amikor arra gondolt, amit Jasper és Emmett mesélt Belláról és rólam. Hogy mennyire szeretjük egymást, s mennyire másképp alakult minden, mint az ő életében. Én nem voltam ebben ilyen határozott. Mihez kezdenék az életemmel, ha Bella ugyanúgy, mint Zafrina anyja meghal? El sem tudtam képzelni nélküle…

- A testvéreim, kivéve egyiküket, tovább követték őt – nézett fel ránk. - Igen, három testvérem van – folytatta, amikor látta, hogy Carlisle megdöbben. – Ők elfogadták azt az életvitelt, nekik nem okozott akkora gondot, hogy kioltsanak egy ártatlan emberi életet, mint nekem. Én inkább elszöktem – sűrű képek peregtek le szemeim előtt. De most leginkább az én múltamból. Ugyanezt tettem én is, csupán én Carlisle életvitele ellen lázadtam. Rossz döntést hoztam, ami miatt most vezeklem. Életem végéig a bűnbánat maró savjával mellkasomban. - Meg tudtam védeni magam, és tisztában voltam, mivel maradhatok életben. Állatvérrel. Persze már akkor rájöttem, amikor még velük voltam – merengett el Zafrina. - Nekik nem tetszett az én különc felfogásom. Csak Senna értett meg engem…

Láttam gondolataiban Sennát, a testvérét, azt, hogy minden évben egyszer, ugyanazon a napon találkoznak egy megbeszélt helyen. De csak is ő vele tartotta a kapcsolatot, ami az évek során igen szoros testvéri kapocs lett kettejük között. Jacob feszülten hallgatta Zafrinát várva a története végét, s azt, hogy pontosan miért is van itt.

- Azóta nem láttam őt – fejezte be az élettörténetét. – Doktor? Biztos kíváncsi a szülés körülményeire… - mondta pár másodperc eltelte után. – Igaz, csak annyit tudok mondani, amit a testvéremnél megtapasztaltam, de talán nyújthat némi segítséget – nézett bele szemeimbe Zafrina.

- Ebben biztos vagyok – bólintott Carlisle feszülten.

Mély levegőt vett, s újból belekezdett. – Amikor eljött a szülés ideje felkereste a nőket, már… amikor nem ölte meg azonnal őket a fogantatás idejében – szakította el pillantását. Nem tudott a szemeimbe nézni, egyszerűen felfoghatatlan volt számára az, hogy én képes vagyok arra, amire a biológiai apja nem. Szeretetre a nő iránt, akiben megfogant a… gyermekem. - Minden apró mozdulatommal hatalmas fájdalmat okoztam neki. - Összeszorította pár másodpercig fogait, hogy… visszatartsa könnyeit? Megdöbbenve figyeltem fátyolos tekintetét, melyből most sűrű pislogással próbálta eltűntetni a nedvességet. Még egy tulajdonság, ami elképesztett. – Ő mégis szeretett. Sajnos a legendák azonban igaznak bizonyulnak a születésről. Jasper elmondta, hogy miket tudtatok eddig – váltott hirtelen, és pontosított az értetlen tekintetek miatt. – Amikor már túl kicsi lesz a magzatnak az anya méhe… egyszerűen kirágja magát belőle – halkult el hangja, s fintorba rándult arca, ahogy lepörögtek előtte a szörnyű képek. Megrándultam, s próbáltam nem kimutatni, mennyire irtózom, s félek a szüléstől. Ha még a mérgemet sem használhatom, hogy rendbe hozza Bellát, akkor végleg elveszett minden.

- Sokszor elgondolkodtam már – szólalt meg ismét Zafrina -, hogy mi lett volna, ha egy orvos… vagy akárki… valamilyen módón… kiszedett volna anyám méhéből. Akkor talán nem is halt volna meg… - lesütötte könnyes szemeit. – Talán nem vérzett volna el… - csuklott el hangja a mondat végére, s egy könnycsepp végigfolyt pirospozsgás arcán, amit gyorsan le is törölt. Utálta, ha gyöngének látják.

Nem tudtam elképzelni, hogy ez, amit Zafrina mondott most lehetséges lenne. Hinni akartam, de a lehetetlen az mindig is az marad. Csak hiú remény, ábránd egy szebb életről…

- Úgy sajnálom, Zafrina – fogta meg Esme a lány kezét. Annyira jóságos volt – nem bírta elviselni Zafrina fájdalmát. Ő csak felnézett rá, s elmosolyodott. Ebben minden benne volt, még ha nem hallanám gondolatait, akkor is érteném.

Carlisle már azonban máson gondolkodott. Lázasan kutatott agyában, s tervezgette a szülést. Mindenre fel akart készülni, és most Zafrina segítségével úgy hitte, több esélyünk van erre.

- Van mérgetek? Neked és a testvéreidnek? – kérdezte Carlisle, amikor már kicsit megnyugodott Zafrina.

- Nekem nincs, de a fiú testvéreimnek igen – felelt. Ahogy egy pillanatra lehunytam szemeimet irtózatos kép jelent meg előttem. Ott álltam Rosalie átpakolt szobájában, kezemben egy félvér gyermek – idegennek tűnt a karomban -, s lenéztem Bella szétmarcangolt testére.

Azonnal felpattantak szemeim, s az egész testemen mintha egy áramütés futott volna végig.

- Edward, jól vagy? – suttogta a kérdést Alice.

- Jól vagyok – mondtam ki Zafrina pillantásától megfeszülve. Aztán észrevettem egy szemvillanást, majd Jasper felállt, s húzta magával Alice-t is.

- Örülünk Zafrina, hogy itt vagy velünk, remélem, hogy megnyugvást hozol számunkra – mondta halkan Jasper egy torokköszörüléssel a végén, majd egy halvány mosoly után felmentek az emeletre. De előtte még összeszűkülő szemekkel tett egy fejrázást Jacob felé, aki először bambán nézett vissza rá.

Összehúzott szemekkel figyeltem, ahogy Rosalie is megindul ki az ebédlőből. Annak ellenére, hogy már régóta nem látta Emmettet visszament Szerelmemhez, aki még mindig aludt, Emmett pedig leült a tévé elé. Esme Carlisle-t ragadta karon, és a hátsó kijárat felé kezdte húzni, hogy megmutassa, amit eddig Alice-szel csináltak a ceremóniára.

- Na jó, én inkább megnézem Bellát – állt fel Jacob. Rendezni akarta a gondolatait, amik most összekuszálódva mindig egy újabb kérdést vetettek fel. Utána néztem, figyeltem feszült lépéseit, majd Zafrinára emeltem tekintetem.

- Tudom, hogy hallod a gondolataim… - kezdett bele Zafrina, mikor egyedül maradtunk. Most már tudtam is, hogy ennek a beszélgetés célja volt. – De én szeretném elmondani neked az érzéseim is – folytatta egy másodpercre lehunyva szemeit. – Már akkor, anyám méhében megértettem minden szót, amit hallottam. Folyton beszélt hozzám, a hangja lágy, s szeretetteljes volt még úgy is, hogy csak a burkon keresztül hallhattam. Tudtam, hogy bántom őt, összetöröm. Tudtam, hogy miattam van sokszor rosszul, a vér miatt, amire az életben maradáshoz volt szükség – ejtette ki nehezen a szavakat. Arra gondolt, hogy az ő hibája az édesanyja halála. Nem tudtam, nem voltam képes azt mondani még magamban sem, hogy ő bármiért is felelős lenne az anyja halálában. Tiszta, jó lelkű lányt ismertem meg gondolatain keresztül, aki képes volt elszakadni attól az élettől, s attól a vámpírtól, aki rossz útra terelte őt. Én is megküzdöttem a magam démonjával, a bensőm legmélyében lakozó szörnnyel, s nem voltam olyan erős, mint ő. Nem ítélhettem el, azonban nem is akartam. – De én is szerettem… És akartam őt látni, azt a nőt, aki így beszélt hozzám, ilyen gyengédséggel, és szeretettel. Nem akartam bántani, mégis megtettem – sóhajtott.

- Nem a te hibád édesanyád halála – mondtam komolyan. Zafrina megeresztett egy félmosolyt.

- Talán nem mindenben én voltam a hibás, de én adtam meg a végső döfést – tartotta vissza könnyeit sűrű szempilla rebegtetéssel, s mély levegővétellel. Mielőtt szólhattam volna ismét, ő folytatta. – Az… apám – ejtette ki undorral - pusztán táplálékforrás és szórakozás céljából ejtette teherbe anyámat, fikarcnyi érzelmet sem táplált iránta. Hét évig úgy nevelt fel engem, hogy azt hitette el velem, az az egyetlen lehetőségem az életben maradásra, ha embert ölök. Kiskoromban persze nem is tudtam ellenkezni… Amikor azonban megtudtam mindent, hogy mit tett az anyámmal… És több nővel is megtette ugyanezt… - borzongott meg, s szorosan lehunyta szemeit.

- Zafrina – akartam mondani, hogy ne kezdjen bele, mert tudtam, mit akar mondani. De nem akartam hallani az ő szájából. Nem hagyta, hogy ellenkezzek.

- Te nem vagy ő! – nézett bele mélyen szemeimbe. – Nem azért tetted, amiért ő, nem hagytad magára, nem pusztán szórakozásból történt meg, hanem mert szereted Bellát.

- Igen… - horkantottam undorodva -, annyira szeretem, hogy én ölöm meg – szorítottam össze fogaimat, s hallottam a szobából Jacob mély sóhaját. Sőt nem is első alkalommal sodrom veszélybe.

- Nem fogod – ellenkezett Zafrina. - Ha a baba is úgy szereti Bellát, mint én édesanyámat, akkor segíteni fog a szülésnél. Mert nem akarja bántani azt a nőt, aki kitartott amellett, még a veszély ellenére is, hogy világra hozza őt – mondta határozottan.

Elfordítottam fejemet. Honnan is tudhatná Zafrina? S mi változik attól, hogy szeretem Bellát? Hogy mellette vagyok? Semmi! Ha pedig a méreg sem hat, akkor már minden mindegy.

- Ébredezik Bella – láttam meg Rosalie gondolatain keresztül. – Bemutatlak neki – álltam fel, ezzel lezártnak tekintve a beszélgetésünket. Zafrina beletörődően bólintott, majd követett a nappaliba. Ő elmondta, amit szeretett volna, most már rajtam múlik, hogy átgondolom-e. Emmett közben kiment Esméhez és Alice-hez, akik nekiláttak a díszítés folytatásához.

A kanapéhoz mentem, Jacob az egyik fotelből nézte Kedvesemet, Zafrina pedig megállt tőle pár lépésnyire. Letérdeltem Bella elé, majd finom mozdulattal kisimítottam egy tincset az arcából. Hideg érintésemre megrebbentek szempillái, de még nem nyitotta ki szemeit. Tekintetem hosszú szempilláiról lejjebb csúszott ajkaira, majd tovább, míg végül meg nem állapodott hegyként magasodó pocakján.

Elgondolkodva bámultam, miközben Zafrina szavai harsogtak fejemben. Ő is olyan jóságos, szeretett lény lenne, mint Zafrina? Hogyan is lehetnénk biztosak abban – főleg, hogy már volt is rá nem egy példa -, hogy nem akarja bántani életem értelmét? Hogy ő is úgy szereti Bellát, mint Zafrina az édesanyját? Hogy mindig is rosszul gondoltam róla mindent?

Remény költözött tudatomba, s jól eső melegséggel töltötte el mellkasomat. De nem akartam ezt érezni, nem akartam csalódni, s nem akartam hiú ábrándokat kergetni. Nem engedhettem meg magamnak, józanul kellett gondolkodnom, hogy mindenben Carlisle és Bella segítéségére legyek. Különben sem tudtam semmit a magzatról – csupán, amiket a legendák, s most Zafrina elmesélt. Ezek pedig nem hoztak számomra semmi kecsegtetőt. Semmit nem hallottam, hogy valami bizonyosságot kapjak szörnyű gondolataim ellentettjére. Egyszer, mikor azt hittem hallom őt, akkor is csak Rose gondolata tréfált meg. Honnan tudhatnám akkor, hogy a magzat melyikünkre hasonlít leginkább? Bellára, vagy rám? Egy gyönge emberre, vagy egy kegyetlen vámpírra?

Bella álmosan pislogva ébredezett, miközben nekem még mindig a hasában növekvő félvér lényen járt az eszem. Ujjaim lágyan végigsimították Szerelmem arcélét, majd lassan, önkéntelenül a pocakja felé haladtam. Egyik részem azt kívánta, bárcsak olyan lenne a magzat, mint Zafrina. Olyan jóságos, és ahogy mondta, segítőkész. Másik részem viszont folyton csak rácáfolva ezekre, eszembe juttatta a bordatöréseket, s Bella fájdalomtól eltorzult arcát, hogy visszahúzzon képzeletem szálló szüleményeiből a valóság szilárd talajára.

Hideg tenyerem végigsimítva Bella hasán, megállt rajta. Furcsa érzés kerített hatalmába, ami eddig még soha. Nem tudtam megmagyarázni, csak egy kép lebegett be elmémbe, amin Bella már vámpírként, én s a gyermekünk egy igazi családot alkot. Mi hárman… Még ez sem ingerelt már fel, beletörődtem, hogy ez egyetlen – ha még van ilyen - lehetőségem Bellát vámpírrá változtatni.

A képet egy váratlan, apró rúgás zavarta össze, mintha egy pocsolyába követ dobtak volna. Bella felszisszent, szemei először a hasára, az érintésemre, majd egyenesen az arcomra szegeződtek. Elrántottam kezemet, s mélyet szippantottam a levegőből, miközben Kedvesem elmosolyodott. Felemelte bal kezét, majd megfogva az enyémet visszahelyezte a pocakjára. Nagyot nyelve figyeltem, ahogy a kezem alatt apró mocorgások hatására dudorodó kis részek feszülnek a tenyeremnek. A lélegzetem is elakadt.

Véletlen lenne, hogy akkor rúgott, amikor megérezte hűvös érintésemet? Vagy Bellának igaza volt mindvégig, s tudja, hogy én vagyok az… apja? Ami azt feltételezné, hogy a magzat megérti, ami körülötte folyik, s hallja a hangokat, meg tudja különböztetni őket egymástól. Így pedig Zafrinának lenne igaza. Magamban felráztam önmagam, hogy eltűnjenek a furcsa gondolatok, de már nem tudtam kiűzni őket elmémből. Gyökeret eresztettek, s elburjánzottak egészen a mellkasomig, hogy aztán beterítsen ott a remény szirmaival.

Bella ráfektette forró tenyerét az enyémre. – Érzed őt, ahogy ő is téged – szólalt meg Bella halkan. – Amikor hall téged, mindig mozgolódik – folytatta suttogva.

Most először gondolkodtam el ezen. Eddig még csak eszembe sem jutott úgy gondolni a magzatra, mint egy érző lényre, aki Bella és az én… gyermekem. A szó különös megrendültséggel hangzott, ahogy magamban kimondtam, s ízlelgettem. Tetszett a gondolat – ismertem be magamnak. Ahogy a szerelemről, úgy a gyermeknemzésről is úgy hittem, soha sem lehetséges számomra. Egy vámpír, aki szörnyetegként éli mindennapjait, majd jön egy lány és felforgatja az addig tökéletes magányosságra ítélt életét.

Sohasem éreztem azt, amit Esme. Azt az űrt, amit halott gyermeke iránt érzett. Ő elvesztette, de nekem nem is lehetett, mit elvesztenem. Nem is gondoltam eddig arra, hogy nem lehet utódom. Hisz az átváltozás után mindent csak a szomjúság töltött ki, s mikor Carlisle elmondta a vámpírléttel járó megváltozhatatlan tényeket, még – tizenhét évesen - nem is foglalkoztam ezzel. Mostanáig nem is volt gond. De így, hogy életem értelme teherbe esett, s a szíve alatt hordja a saját gyermekem… Már minden más volt. Akartam hinni, hogy Zafrinának igaza van!

- Miért nem szólalsz meg? – suttogtam a kérdést közelebb hajolva úgy, hogy Bella ne értse, mit mondtam. Az előzőknél kicsivel nagyobb rúgás jelezte, hogy hallotta a hangomat. Megilletődve húztam ki kezemet Belláé alól.

- Mondtál valamit? – kérdezte Szerelmem. Hiába, még mindig nem tudtam becsapni.

- Csak Jaspert és Emmettet hívtam. Hazajöttek – mosolyogtam. - És szeretnék neked bemutatni valakit. – A hátam mögül horkantással jelezte Jacob hangosan is, mennyire nem tetszik neki a viselkedésem a magzat iránt. Tudta, hogy valami megváltozott bennem. Felálltam, majd Zafrina fele fordultam, míg Emmett felborzolta Bella haját.

- Szia, húgi – köszöntötte őt, majd Jasper tett ugyanígy egy mosollyal.

- Jó, hogy itthon vagytok végre – tartotta vissza könnyeit. - Ő… ő kicsoda? – ámult el Bella, Zafrina közelebb lépett hozzá. – Őt szeretnéd bemutatni?

Tudtam, hogy Bella észrevette, különleges lány áll előtte, s féltem, hogy olyan reményeket ébreszt benne, amiket bennem. Én már menthetetlenül elvesztem a remény sűrű útvesztőjében…

- Igen. Ő Zafrina – mondtam ki, miközben a következő szavakon járt az eszem. Mit mondjak el Bellának, vagy egyáltalán hogyan mondjam meg neki, kicsoda is valójában Zafrina? Tudtam, hogy Jacob nem fogja kímélni, ha én nem mondom el, akkor ő fogja. – Félig vámpír, félig ember – ejtettem ki a szavakat Kedvesem arcát nézve, amelyen most a megdöbbenés, s az öröm váltakozott. Úgyis mindent meg akar majd tudni Zafrinától, s ezt nem tudom megakadályozni. De talán… nem is akarom.

Bella könyökeire támaszkodva megpróbált felülni, amit persze nem hagytam, hogy egyedül tegyen meg.

- Zafrina… - ejtette ki nevét, majd kezét felemelte felé. Zafrina egy mosollyal ajkán közelebb lépett, s megfogta a feléje nyújtott kezet. – Meleg vagy – állapította meg Bella.

- Azért van itt, hogy segítsen nekünk – ültem le mellé a kanapéra.

- Hogy segítsen nekünk? – pillantott rám egy másodpercig értetlenül, majd Zafrinára nézett. – Kérlek, mindent hallani szeretnék – fogta két tenyere közé Zafrina kezét.

Amíg Zafrina ismét elmesélte történetét Bellának, addig Alice és Esme tovább díszítettek. Örültem, hogy anyám is ott van testvéremmel, így elég szép lett. De nekem nem is ez volt a fontos, csak azt akartam, hogy Bellának tetsszen, s boldog legyen.

Jacob is végig hallgatta még egyszer Zafrinát, annak ellenére, hogy nem nagyon érdekelte, mi lesz a magzattal, elgondolkodott azon, mi lesz, ha túléli. De Bella nem. Zafrina szavai nem csak engem késztettek arra, hogy átértékeljek mindent.

- Milyen képességed van? – tudakolta Bella a történet végén kíváncsian. Zafrina elmosolyodott.

- Képes vagyok arra, hogy eljuttassalak bárhová. Persze csak fejben, de nagyon hatásos… - villantotta szemeit Jacobra, aki értette, miért is.

- Ezt hogy érted?

- Meg tudom mutatni, hogy hol jártam eddig, s el is hinnéd, hogy ott vagy, olyan valóságosnak tűnne – magyarázta Zafrina.

- Mutasd meg, kérlek! – Bella izgatottan simította meg pocakját, miközben feszülten figyeltem, hogy vajon Zafrina képessége hat-e az én Bellámra.

- Én… próbálkozok, de nem megy – csóválta meg a fejét Zafrina. – Erős a képességed – mondta.

- De csak ember vagyok – felelte Bella halkan, lesütve szemeit.

- Egy erős és határozott ember – helyesbített Zafrina arra gondolva, hogy Bella tisztában van a veszéllyel, ő mégis képes meghalni a gyermekéért. Elmémet ismét elöntötték a keserű, fájdalmas képek, amik mellé társult a mellkasomat nyomasztó kínzó súly is.

- Bella, nem vagy szomjas? – kérdezte Rosalie.

Szerelmem elpirulva válaszolt. – De igen. Hoznál, kérlek? – Rose bólintott, majd pár másodperc múlva egy bögrével – s visszatartott lélegzettel - tért vissza. Ahogy levegőt vettem, orromat végigszántotta a szomjúság perzselő tüze, de a bennem lévő szörnyeteg gyönge próbálkozását, hogy kitörjön biztos, erős ketrecéből, könnyedén letörtem.

- Ha zavar… - pislantott Bella Zafrinára.

- Óh, nem – rázta meg fejét elszomorodva. Mélyet sóhajtottam, ahogy meghallottam gondolatait, s tekintetünk egy pillanatra összeakadt. Majd figyelmemet Alice terelte el.

- Esküvőre fel! – rikkantotta el magát gondolatban, én pedig nagyot nyeltem.