Ízelítő a fejezetből

Sziasztok Kedves Olvasóim! :)

Rettentően édesek vagytok, és örülök, hogy ennyien írtatok véleményt a fejezethez. Nem is tudom, mivel érdemlem ki... Csak remélni tudom, hogy megértitek ihlet-, és időhiányom sokszoros hatását. Bocsássatok meg! Tudom, hogy kívülről úgy tűnik, nem igyekszem a frissel és nem akarok írni. De nem így van... Én csak nem tudok ihlet nélkül írni, mert akkor csak szenvedek, és nem jönnek a szavak. Ilyen vagyok. :$ Amikor meg csak úgy dőlnek a szavak, hát persze, hogy akkor zavarnak meg. :P No jó, abbahagyom, mert még úgy tűnik, hogy magyarázkodom, s kifogásokat keresek. De szó sincs erről, kérlek higgyetek nekem. :)

Ezért is hozok nektek most egy kis ízelítőt, hogy lássátok van már a fejezetből azért. ;) Ezentúl pedig mindig fogok kiírni egy részletet a következő frissből, de valószínűleg csak fölülre, nem bejegyzésbe.

Remélem örültök neki! :)
Puszi

"– De én szeretném elmondani neked az érzéseim is – folytatta egy másodpercre lehunyva szemeit. – Már akkor, anyám méhében megértettem minden szót, amit hallottam. Folyton beszélt hozzám, a hangja lágy, s szeretetteljes volt még úgy is, hogy csak a burkon keresztül hallhattam. Tudtam, hogy bántom őt, összetöröm. Tudtam, hogy miattam van sokszor rosszul, a vér miatt, amire az életben maradáshoz volt szükség – ejtette ki nehezen a szavakat. Arra gondolt, hogy az ő hibája az édesanyja halála. Nem tudtam, nem voltam képes azt mondani még magamban sem, hogy ő bármiért is felelős lenne az anyja halálában. Tiszta, jó lelkű lányt ismertem meg gondolatain keresztül, aki képes volt elszakadni attól az élettől, s attól a vámpírtól, aki rossz útra terelte őt. Én is megküzdöttem a magam démonjával, a bensőm legmélyében lakozó szörnnyel, s nem voltam olyan erős, mint ő. Nem ítélhettem el, de nem is akartam. – De én is szerettem… És akartam őt látni, azt a nőt, aki így beszélt hozzám, ilyen gyengédséggel, és szeretettel. Nem akartam bántani, mégis megtettem – sóhajtott.

- Nem a te hibád édesanyád halála – mondtam komolyan. Megeresztett egy félmosolyt.

- Talán nem mindenben én voltam a hibás, de én adtam meg a végső döfést – tartotta vissza könnyeit sűrű szempilla rebegtetéssel, s mély levegővétellel. Mielőtt szólhattam volna ismét, ő folytatta. – Az… apám – ejtette ki undorral -, pusztán táplálék forrás és szórakozás céljából ejtette teherbe anyámat, fikarcnyi érzelmet sem táplált iránta. Hét évig úgy nevelt fel engem, hogy azt hitette el velem, az az egyetlen lehetőségem az életben maradásra, ha embert ölök. Kiskoromban persze nem is tudtam ellenkezni… Amikor azonban megtudtam mindent, hogy mit tett az anyámmal… És több nővel is megtette ugyanezt… - borzongott meg, s szorosan lehunyta szemeit. "

/Halhatatlan remény - 11. fejezet/