12. fejezet - Szertartás

Sziasztok! :)

Jaj végre ideértem, már nagyon akartam, hogy vége legyen a hétnek, meg az az utáninak is... És komolyan most már egy kis feltöltődés kellett. :D Ami egyszercsak egy ihlethullámmal köszöntött be nálam a Másvilág történetemhez. Lehet még emlékeztek rá, már kérdeztelek titeket felőle. Nem tudom, mi történt, de olyan jó érzés volt úgy írni, hogy csak jöttek a szavak egymásután, alig bírtam gépelni. :D A legjobb... amiért elkezdtem írni. :)

Na aztán megjött az ihlet ehhez a fejihez is, bár jó sokat szívtam a fogadalmakkal a fejiben, majd meglátjátok. Elég nehéz volt. :D Jó, nem húzom már itt az időt, jöjjön a feji. Ha bármi olyan kérdésetek van a ficcel, fejivel kapcsolatban írjátok meg kritikában, és a kövi fejinél - legkésőbb -, válaszolok rájuk. :) Örülök minden véleménynek! :)

Puszi, és remélem nem haragszotok rám. :$

Szerelmem elpirulva válaszolt. – De igen. Hoznál, kérlek? – Rose bólintott, majd pár másodperc múlva egy bögrével – s visszatartott lélegzettel - tért vissza. Ahogy levegőt vettem, orromat végigszántotta a szomjúság perzselő tüze, de a bennem lévő szörnyeteg gyönge próbálkozását, hogy kitörjön biztos, erős ketrecéből, könnyedén letörtem.

- Ha zavar… - pislantott Bella Zafrinára.

- Óh, nem – rázta meg fejét elszomorodva. Mélyet sóhajtottam, ahogy meghallottam gondolatait, s tekintetünk egy pillanatra összeakadt. Majd figyelmemet Alice terelte el.

- Esküvőre fel! – rikkantotta el magát gondolatban, én pedig nagyot nyeltem.

Önkéntelenül is a karórámra pillantottam, ami már öt órát mutatott. Kevesebb, mint két óra csak, és Ephraimék megérkeznek. Furcsa bukfencet vetett a gyomrom. Egyrészt rendkívül örültem, hogy el tudtam érni Ephraim beleegyezését – hisz ennek nem sok esélyét láttam ötletem megszületésekor. Másrészt aggódtam, hogy mikor indul meg a szülés. Nem voltam biztos benne, hogy mikor jön el az idő, hogy mikor szükséges lépnünk, s Bella ebben az állapotában mennyit bír.

Figyeltem Esme gondolatain keresztül, ahogy ő és Alice összeszedik a hagyományos szertartáshoz a szükséges dolgokat – mivel Carlisle, s mindegyikünk keresztény neveltetést kapott, így két szertartást is véghez akartak ma vinni. Alice úgy vélte, Bella nem hagyhatja ki a szokásos hagyományokat. Én azonban nem akartam, hogy elfáradjon a két szertartás alatt. Különben sem lesz róla papír, csupán annyit akartam, hogy Bella boldog legyen, és ha… nem élné túl, akkor most még megadhassam neki azt, amit megígértem.

Hogy összekössük életünket Isten és az indián szellemek előtt egyaránt. Nagyot nyeltem, amikor gondolatmenetemet megszakította testvérem elméjében látott fehér csipkés harisnyakötő. A körülmények nem engedték meg, hogy megtartsuk a nászutunkat is, ennek ellenére a ruhanemű hatására gondolataim akaratlanul is eljátszották vágyaim kielégítő képsorait…

- Na gyerünk, Edward! Kérd meg Bellát, addig nem tudom átöltöztetni – jött oda hozzám Alice, és észrevétlenül a kezembe nyomta édesanyám smaragd köves gyűrűjét, amit már igazából nagyon régóta elterveztem. Még akkor, amikor a másik gyémánt gyűrűt megvettem neki. Az eljegyzési gyűrű volt, de ez…

Mélyet sóhajtottam, amikor megláttam Jacob elméjében, hogy nem kerülte el figyelmét testvérem apró mozdulata. Tudta, hogy mi fog következni.

Megvártam, míg Rose elveszi a már üres bögrét Bellától, majd letérdeltem elé. Ez még nem is volt annyira meglepő számára, hisz az elmúlt hetekben mindig itt voltam mellette, hol a padlón ülve, hol a kanapén. Igyekeztem nem elmozdulni mellőle, minden percet ki akartam használni, amikor vele lehetek.

Bella rám emelte csokoládébarna szemeit, s többé nem eresztette pillantásom. Az utolsó nap a szülés előtt – legalábbis amit mi kevés tudással kiszámoltunk -, s hihetetlen, de be kellett ismernem, jól néz ki. Nem úgy, mint a terhesség első napjain. Szemei élettel telve figyeltek engem, arca a megszokott sápadtságot öltötte fel, egy enyhe kis pirossal.

Minden egyes mozdulatára emlékeztem, amikor kimondta az „igen”-t a már egyszer feltett kérdésemre, és most mégis ugyanazt érzem, mint akkor. Idegesség, félelem, hogy azóta talán már megváltoztatta a véleményét, döntését, s mégsem akar a feleségem lenni. Hisz azóta már annyi mindenen mentünk keresztül. Hogyan is gondolhatnám, még mindig ugyanazt akarja, amit én is? Akkor pedig hiába volt minden… Alice a háttérben megköszörülte a torkát, Bella pedig erre összevonta szemöldökét.

- Edward? – kérdezte ijedt hangleejtéssel. Sejtette, hogy valamit titkolunk előle.

Pár másodpercre elszakítottam tekintetemet az övétől, míg két hideg tenyerem közé fogtam az ő forró balját, lágyan végigsimítottam szemeimmel hatalmas pocakján. Ha most ő nem lenne, akkor talán sosem lehetne Bella a feleségem. Felnéztem rá. – Bella… - kezdtem nagy levegőt véve, míg ő csak érdeklődve pislogott. – Egyszer már választ adtál nekem, amivel a világ legboldogabbjává tettél engem. Én most mégis – hallottam, ahogy lélegzete elakad - fel szeretném tenni a kérdést ismét. – Halványan elmosolyodtam, de Bella alig mert levegőt is venni. - Isabella Black, hozzám jönnél feleségül Isten és a szellemek áldásával… úgy két óra múlva? – nyúltam a zsebembe, s kitapintva az ovális gyűrűt kihúztam onnan, majd Kedvesem tenyeréhez emeltem.

A tüdejében akadt a levegő ismét, arca kipirult, miközben szája mosolyra húzódott.

- Két óra múlva? – visszhangozta meglepetten. Aprót bólintottam félve, hogy nem fog tetszeni neki hirtelen jött meglepetésem - a megszervezett gyors szertartás. Bella egy pillanatra elszakította tekintetét az enyémtől, ránézett a testvérére, majd vissza rám. Jacob semlegesen nézett vissza rá, de belül a lelkében vihar tombolt, ahogy ellentétes érzelmei egymásnak ütköztek. – Bármikor hozzád megyek, amikor és ahol csak akarod – suttogta Bella aztán könnyes szemekkel. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, míg a gyémánt gyűrűt, amit kapott tőlem első válaszakor átraktam a jobb gyűrűs ujjára, majd annak helyébe gyöngéden felhúztam az oválist. Az érzés megint elárasztotta bensőmet. Most már valóban Mrs. Cullen lesz, méghozzá Ephraim Black belegyezésével.

Bella szipogva nézte a gyűrűt. – Édesanyámé volt – mondtam halkan, mire kihúzta tenyerét az enyémből, majd rásimította arcomra, hogy felhúzzon magához egy csókra. Hallottam egy mély sóhajt Jacobtól, boldog s ugyanakkor szomorú gondolatokat a családomtól, mert tudták, hogy miért szerveztük meg ilyen hirtelen a szertartást.

- Nagyszerű – csapta össze két tenyerét Alice. – Akkor most öltözhetünk – tessékelt el Bella mellől, majd Rose-zal és Esmével a sarkában az emeletre vitte Bellát, aki arról kérdezte testvéreimet, hogy a családja is itt lesz-e.

Zafrina magába fojtotta az érzései által a torkát szorító sírást. Úgy éreztem, kell valamit mondanom, s ahogy ismertem Carlisle-t biztosan nem lenne ellenére az, ami épp átsuhant az agyamon. Alice az emeleten helyeselte döntésemet.

- Zafrina… - szólítottam meg, miközben leültem mellé a kanapéra, ahol az előbb még Bella ült. Könnyes szemekkel nézett rám, éreztem azt a szégyent, s undort, amit maga és a vámpír apja iránt táplált. Megrendített ismét ez az erős érzés, mert tudtam, hogy semmi oka arra, hogy magát okolja. – Szeretném, ha tudnád, hogy nem kell egyedül folytatnod az életed. Tudom, hogy milyen érzések kavarognak benned, hallom mindet – mondtam komolyan. – És tudom, hogyan viseltetsz a családunk iránt. Mindegyikünk nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy szívesen látunk a családunk tagjai közt. – Szavaim hatására Zafrina meglepődött, Jacob pedig felhorkant. Úgy gondolta, csak még eggyel több hozzám hasonlatos lény lesz a közelben, az sosem jelent jót. Talán igaza van, talán nem. De tudtam, hogy Zafrina nem lehet rossz! Egy pillantást vetettem rá. Ha ő is hallaná, amit én, nem így vélekedne Zafrináról.

- Mindenbe azért nem törődök bele… - üzente gondolatban, míg családom tagjaitól csak is helyeslő gondolatokat kaptam, aminek örültem. Nem számított, hogy én megtartottam magamnak a B tervemet a legrosszabb esetre, de nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy Zafrina egyedül élje tovább az életét. Persze így sem biztos, hogy itt marad velünk, bár szavaim elindítottak benne egy érzést. A tartozni valahova érzését.

- Köszönöm, én… - Nem tudta mit mondjon, de nekem elég volt, hogy hallom a gondolatait.

- Nem kell válaszolnod – mosolyogtam rá.

Jacob felemelkedett a fotelből, s a konyha felé vette az irányt, hogy valami ennivaló után nézzen. Ahogy ő fogalmazott magában, csöpögött a nyáltól ez a beszélgetés.

Hét óra előtt húsz perccel már ott álltam fekete öltönyben Ephraim Black mellett a virággal kialakított körtől három méternyire, amelynek közepén egy kisebb, de annál jelentősebb tűzrakás égett. Alice, amikor megtudta, hogy az indián szertartáshoz tűz is kell, szó nélkül eltakarította a csillogó, színes papírokat a körből, hogy virággal helyettesítse. Hatalmas szerencsénk volt, hogy a már alkonyodott égbolton alig volt egy-két felhő, s azok sem fognak problémákat okozni - legalábbis Alice víziója szerint. A gyertyák, amik a lépcsőfokokon, s a verandán végig sorban álltak, most már meggyújtva ontották magukból a kis fényt, mely eltörpült a tűzből áradótól. Mégis sejtelmes, természetfölötti borzongás futott végig tőle a testemen. Olyan, mint amilyenek magunk is vagyunk.

Igazán gyönyörű volt így a ház, és hálás voltam Alice-nek, hogy mindezt örömmel, boldogsággal vitte véghez.

Tekintetem végigsiklott az egybegyűlteken. Ephraim oldalán sorakoztak fel családtagjai – felesége és édesanyja -, míg az én oldalamon Emmették. Tisztes távolságban az erdőben vártak Uleyék – a farkas kíséret - s még egy farkas, akit még nem ismertem igazán, csak gondolataikból.

Felhangzott mellettem a ritmusos, lassú dob Ephraim kezében. Füleimmel az emeletről lejövő menyasszonyomra összpontosítottam, az előtte haladó testvéreimre s Esmére. A lépcső alján megálltak, Alice és Rose végigszórta a ház padlóját virágszirmokkal, míg Carlisle Bella mellé állt. Láttam apám gondolataiban őt, csillogó tekintetét, amiben felfedeztem egy apró érzést még. A csalódottságot. Nem tudtam mire vélni, s féltem tőle.

Aztán félelmem hamar elpárolgott, amikor Bella halkan megszólalt.

- Jacob… Lehetne, hogy… - ejtette ki nehezen a szavakat -, hogy a másik oldalamon apához vezetsz? – kérdezte. – Sokat számítana nekem – suttogta.

Jacob lélegzete egy pillanatra elakadt, aztán mély levegőt vett. Annyi gondolat kavargott benne a szertartást illetően, hogy igazán még ő maga sem tudta megmondani, hogy mit érez. Dühödt, feszült, csalódott, megbántott, de mindemellett beletörődött is…

- Persze, Bells – mosolyodott el, majd egy csókot nyomott testvére homlokára.

- Készen vagy, lányom? – Carlisle a tenyerébe vette Bella kezét, majd egy apró mozdulattal a karjára fektette azt, hogy Kedvesem belé karoljon.

- Igen – bólintott Bella boldogan. Aztán Jacobra pillantott, akibe szintén belekarolt, majd Alice és Esme vezetésével kiléptek a verandára. Testvérem a kezében tartott kosárkából az összes virágszirmot kiszórta, de ami igazán tüdőmben akasztotta a levegőt, az Bella látványa volt. Láttam már őt Alice gondolataiban, de saját szemeimmel végignézni rajta egészen másként hatott. Tört fehér, lenge, hosszú ujjú ruhája a bokájáig ért, pocakja felett pedig egy kék szalag díszelgett masnira kötve. Haja lágyan befedte vállait, erős kontrasztot állítva fel a ruhája s tincsei közt. Valami kék, valami új, mint a ruha, valami régi, mint a gyűrű, valami kölcsön kapott, mint a harisnyakötő – nyeltem egyet.

Egyszerűen meseszép volt… Mint egy angyal. Az én angyalom, aki leszállt közénk, hogy kirángasson a magányosság mélységes gödréből.

Lassan közeledtek felénk, s én megbabonázva figyeltem Szerelmemet, aki nemsokára végre a feleségem lesz. Ephraim büszke volt a fiára, hogy képes volt félretenni önérzetét, hogy ezzel testvérének szerezzen kellemes meglepettséget. Én magam is meglepődtem, de nem Jacobon, hanem az apján. Mindig is tudtam, hogy bölcs ember, de sohasem gondoltam volna, hogy egyszer majd így fog vélekedni a farkasok és vámpírok közötti kapcsolatról.

Mikor odaértek hozzánk, Jacob megpuszilta Bellát, majd Carlisle simította meg Szerelmem arcát, s kezét az enyémbe adta, mielőtt megveregette volna vállamat. Szerencsésnek és büszkének éreztem magam, hogy egy ilyen tünemény, mint Bella most már Isten előtt is hozzám köti életét.

A torkom hirtelen elszorult a gondolatra, hogy lehet ez az élet nem is lesz olyan hosszú, hála nekem. Megpróbáltam száműzni elmémből a rossz képeket, s csak is Bellára figyelni. A szemei csillogására, kipirult arcára, idegességtől nyirkos tenyerére, és a méhében növekvő gyermekünkre.

Mélyet sóhajtottam, ahogy kimondtam magamban ezt a szót, miközben Ephraim felesége hozzánk lépett két kék takaróval a kezében. Mindkettőnk köré csavart egyet-egyet, mely az eddigi létünk nehézségeit, szomorúságait szimbolizálta az indiánok hitvilágában. Majd a dob mellettünk elhalt, s Ephraim szólalt meg mély, rekedtes hangon.

- Utatok hosszú volt, s próbákkal teli – pillantott először lányára, majd rám. Egyáltalán nem azzal a tekintettel, amellyel egy vámpírra szokott. Csupán fogadott lánya vőlegényére. – De végül legyőztétek az akadályokat, amivel kiérdemeltétek a szellemek áldását. – Tudtam volna vitatkozni ezzel a kijelentéssel, ahogy ő is. De nem szóltam, mert nem ez a fontos. Nem az, hogy én mit akarok, vagy én mit gondolok. Csak is Bella a fontos ma és mindenkor. Ahogy neki is. – Ahogy az én áldásomat is. Megmutattátok, hogy mi mindenre képes a szerelem, ami kettőtök közt kialakult a két család közt uralkodó régi időkre visszatekintő… ellenszenv ellenére – fogalmazott enyhén. – Megmutattátok, hogy bármire képesek vagytok, hogy együtt lehessetek – emlékezett vissza arra az időre, amikor Bella hozzánk költözött, amikor kiállt a farkasok s apja elé, hogy elmondja, mennyire szeret. Ezt pedig becsülöm. – Talán… e két élet egybefonódása meghozza a két család közti békét.

Hosszasan nézett bele szemeimbe, míg én hallhattam az erdőben várakozó farkasok nem tetszését kijelentése nyomán. Tudtam, hogy Ephraim komolyan gondolja, hogy semmi sem érdekelné, ha megmenthetnénk Bella életét. Olyannyira szerette, hogy inkább látná vámpírként, mint hogy örökre el kelljen tőle búcsúznia.

- Isabella Black – szólította meg Bellát -, akarod-e a szellemek és Isten előtt férjedül fogadni Edward Anthony Masen Cullent? – kérdezte. Szerelmem rám nézett, s könnytől csillogó szemekkel ejtette ki határozottan az igen szócskát. A mellkasomat jól eső, bizsergető, s birtokló érzés kerítette hatalmába. – Edward Anthony Masen Cullen akarod-e a szellemek és Isten előtt feleségedül fogadni Isabella Blacket? – tette fel a kérdést nekem is.

- Igen – néztem bele Bella szemeibe, s mosolyra húztam számat.

- A szellemek és Isten földi helytartójaként kijelentem, hogy házastársak vagytok. A szellemek és Isten el nem választhat titeket. Mielőtt azonban megcsókolnád – köhintett egyet Ephraim -, meg kell tennetek öt lépést a tűz körül az óra járásával megegyező irányban. Minden egyes lépésnél tennetek kell egy fogadalmat egymásnak. – Miközben beszélt ő és a felesége leszedték rólunk a kék takarókat, s egyetlen egy fehérrel mindkettőnk testét bebugyolálták, mint közös életünk kezdetének jelképét.

Bella dereka köré fontam karomat, s elindultunk a tűzhöz. A virágszirmokkal kiszórt kör szélén haladva aztán megtettük első lépésünket.

- Igyekezni fogok, hogy megóvjalak – tettem meg az első fogadalmamat, amibe beletartozott az is, hogy bármilyen mód is legyen rá, meg fogom menteni őt, és a gyermekünket.

- Szeretni foglak az örökkévalóságig – mondta halkan Bella, belenézve szemeimbe, szabad keze pedig a pocakjára csúszott. Megtettük a második lépésünket.

- Szeretni foglak az örökkévalóságig, s azon túl – ismételtem meg az ő szavait kicsit kiegészítve. Nem számított, hogy élek-e vagy halok. Szeretni fogom őt, bárhol is vagyok.

- Veled leszek örökre, nem számít hogyan. – Egy másodpercig összeszorítottam fogaimat kétértelmű fogadalmán.

- Veled leszek örökre, akárhogyan. – Azt akartam tudja, ha ő már nem lesz, nekem sincs miért tovább élnem… Nem is feltételeztem olyat sem, hogy a gyermekünk túlélje, s nem olyan lesz, mint én.

– Hűséges leszek hozzád életem végéig. – Kijelentésére nem csak nekem feszültek meg az izmaim. Azt akartam, hogy tudja, soha nem bírnék mást szeretni, még akkor sem, ha ő már nincs velem.

- Hűséges leszek hozzád örökre. – Nem számított, az meddig tart majd.

- Minden erőmmel küzdeni fogok az életemért értetek – nézett bele mélyen a szemeimbe. Ajkaim megremegtek, miközben körülöttünk, csupán a tűz ropogó hangját lehetett hallani, ahogy a lángok a magasba törnek, s nyaldossák a farönköket.

- Minden erőmmel küzdeni fogok az életedért – suttogtam, mert úgy éreztem többre nem vagyok képes. Végtére, így is – majdnem - mindenki hallotta, s Kedvesem is, akinek kellett.

- Minden erőmmel meg fogom óvni a gyermekünket – tette meg utolsó fogadalmát, majd szembe fordult velem. Ledermedtem, agyam milliónyi gondolatot űzött ki fejemből, hogy csak egyetlen egy zakatoljon tovább. A magzat, mely Bella hasában fejlődött, s melyet én teremtettem. De ahogy Bella, úgy én is komolyan gondoltam minden szót, ami fogadalmaimban elhangzott.

Bella két karját a nyakam köré fonta, én pedig ösztönösen hajoltam le hozzá, hogy csókunkkal megpecsételjük a szertartást. Hosszú, édes, és egyben fájdalmas csók volt ez. Forró, nedves ajkai perzselték az enyémeket, bizonyítva ezzel súlyos bűnömet, mely lehet, hogy az életébe kerül. Minden másodperc, míg szánk érintkezett maga volt a mennyei pokol.

Ephraim zavarta meg csókunkat és gondolataimat – odalépett hozzánk, és levéve rólunk a hófehér takarót megölelte Bellát. Hosszan szorította magához, mintha ez lenne az utolsó ölelésük, amikor kimutathatja, mennyire szereti. Nem számítottam szándékaira, miszerint Ephraim felesége egy hosszú pipát nyújtott férjének, melyet kékre festettek, s egy nőstény sas tollaival díszítették. Nagyon jól tudtam gondolataikból, mit jelent ez, s megrökönyödve fúrtam szemeimet Ephraiméba. Pár másodpercig néztünk farkasszemet.

Jacob ajkai elnyíltak döbbenetében, de nem vétózta meg apja döntését úgy, mint a többi farkas. S nem azért, mert alfa volt, hanem mert bízott apjában. Ephraim először a tűzhöz lépett, és egy kisebb ággal meggyújtotta a pipát. Hosszan beleszívott, a pipa fehér füstje – majdnem annyira fehér, mint az előbb még rajtunk lévő takaró - a lángok mellett szállt fel a magasba, hogy belevesszen a sötétségbe. Aztán Carlisle-hoz lépett és két kezében tartva a békepipát odanyújtotta neki. Apám ugyanúgy megfogva két kézzel a pipát, fejet hajtott Ephraim előtt annak jeléül, hogy elfogadja a felé nyújtott békét.

Miután beleszívott, visszaadta Ephraimnek.

- A pipa csak jót jelent, ezért csak is jó emberek keze érintheti. Gonosz lelkűek tartózkodjanak tőle – pecsételte meg szóban is Ephraim a két család közti békét. Amin annyit gondolkodtam, mégis mi lesz, ha megszegjük a szövetségünket, most egy karikacsapásra megoldódott.

Nem kell félnünk attól, hogy ha sikerül megmentenünk Szerelmem, feleségem – ahogy kimondtam magamban borzongás futott végig a testemen, összecsaptak bensőmben a büszkeség, s félelem egyvelege. - életét, akkor megtámadnak minket a farkasok. Nem tudnám elviselni, ha miattam esne baja bármelyiküknek a családomból. S ebbe már beleértettem Zafrinát is.

Egy szerencsénk volt csak a többi farkassal - az alfa hatalma felettük. Ephraim most nem hallhatta, hogy miket gondol róla Uley - bár a következő átváltozásakor úgyis értesül róla. Ellenzett minden szövetséget velünk, s úgy hitte még akkor sem szabadna Bellát átváltoztatni, hogy másképp a halál várna rá. Az ő meggyőződése szerint inkább vesszen, mintsem olyanná váljon, mint mi. Harag futkosott a testemben, ahogy ezeket a gondolatokat hallottam, s tudtam, hogy Ephraim sem fog másképp érezni társa iránt.

Átkaroltam Bella derekát, és közelebb húztam magamhoz. Érezni akartam őt, biztonságban tudni. Jobb tenyeremet ráfektettem hatalmas pocakjára, azonnal éreztem a mozgolódást, amitől elakadt a lélegzetem egy pillanatra. Lehetséges lenne, hogy valóban tudja, mi folyik körülötte? Tudja, érezné azt, hogy mennyire kettős érzéseim vannak létét illetően? Hogy lassan magam sem tudom már, mihez kezdjek?

- Miért nem mész arrébb? Összenyomsz! – elnyílt ajkakkal, értetlenül néztem fel az egybegyűltekre. A hangocska a fejemben olyannyira elkülönült a többitől, hogy nem téveszthettem össze senkivel sem. Sohasem hallottam még… Talán… egyszer mégis.

Zihálva fordultam Bella felé, miközben elkaptam tenyeremet a pocakjáról.