13. fejezet - Amikor a remény már csak pislákol

Sziasztok!

*sóhajt* Eddig megpróbáltam felrakni az új, átbuherált sablont. És nem sikerült. Hogy miért nem? Én sem tudom. :( Pedig áh, nagyon fel akartam rakni. Azért majd még megpróbálkozom vele. De addig is felrakom nektek a fejit. Kíváncsi vagyok a véleményeitekre, és bármilyen kérdésetek van, kérdezzetek a kritikákban. Ami nem a folytatást érinti, arra adok választ. :P:D Tehát hajrá, várom az észrevételeket, érzéseket a fejivel kapcsolatban. :) Köszönöm szépen a mostani véleményeket is természetesen, örülök, hogy még most is rátalálnak a blogomra, és elolvassák a törit előlről... Ez nagyon jó érzés, hisz ha valakit már az elején megfog, és eljut idáig, ahol most tartunk, akkor az már jelent valamit. :) Legalábbis azt hiszem. ;):D

Na jó, nem dumálok annyit, jó olvasást Drága Olvasóim! :) Óh, hüm kritikák száma elvileg 16 azt hiszem, de most nem tudom. :D

Átkaroltam Bella derekát, és közelebb húztam magamhoz. Érezni akartam őt, biztonságban tudni. Jobb tenyeremet ráfektettem hatalmas pocakjára, azonnal éreztem a mozgolódást, amitől elakadt a lélegzetem egy pillanatra. Lehetséges lenne, hogy valóban tudja, mi folyik körülötte? Tudja, érezné azt, hogy mennyire kettős érzéseim vannak létét illetően? Hogy lassan magam sem tudom már, mihez kezdjek?

- Miért nem mész arrébb? Összenyomsz! – Elnyílt ajkakkal, értetlenül néztem fel az egybegyűltekre. A hangocska a fejemben olyannyira elkülönült a többitől, hogy nem téveszthettem össze senkiével sem. Sohasem hallottam még… Talán… egyszer mégis.

Zihálva fordultam Bella felé, miközben elkaptam tenyeremet a pocakjáról. Szerelmem értetlenül szemlélte arcomat, s próbálta kitalálni, hogy mi lelt.

- Én… - kezdtem bele, de még magam sem voltam biztos abban, amit épp meg akartam fogalmazni.

- Valami baj van? – kérdezte.

- Nem… Én azt hiszem hallottam a babánkat… - suttogtam, mire így is szinte mindenki megmerevedett mozdulata közben. Bella ajkai elnyíltak egymástól, akart mondani valamit, de egy hang sem jött ki a torkán.

- Mi ez a nagy csönd? – hallottam meg egy másik hangocskát. Egy picit mélyebbet az előbbinél. Nagy levegőt vettem, majd egyenletesen kifújtam. Nem akartam elhinni, hogy valóban a gyermekünket – vagyis ha jól gondolom -, a gyermekeinket hallottam az imént Carlisle aggódása mellett.

- Hallottad… - szólalt meg végül Bella könnytől csillogó szemekkel. - Hallottad a babánkat? – simította tenyerét a pocakjára.

Mosolyra húztam számat, majd hideg kezemet az övére fektettem. Annyira hihetetlen volt! – Hallottam őket – feleltem.

Bella szemei kikerekedtek. – Őket? – ismételte meg pislogva, majd amikor megértette, szája mosolyra húzódott. – A mi kisbabáink – suttogta.

- Most miért hallgatott el? Olyan szép a hangja, úgy szeretem hallani! – mondta a vékonyka kis hang. – Miért nem beszél?

- Ne is próbálkozz, nem hall minket… - hallottam meg a kicsit mélyebb hangocskát.

- Én hallak titeket – simítottam meg Bella pocakját, amire azon nyomban megmozdultak. Bella érdeklődve pillantott rám, láttam a szemeiben, mennyire kíváncsi, hogy mit is hallok.

- Apu hallasz? Eddig miért nem hallottál? – A kérdés egy másodperc erejéig elgondolkodtatott. Miért nem hallottam őket? Vagyis… miért csak egyetlen egyszer hallottam őket, amikor azt hittem, hogy Rose volt? Azóta egyszer sem. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna minden!

- Nem mennél arrébb? Teljesen összenyomsz! – szólt közbe a kislány sírósan.

- Hova menjek arrébb? Nekem is annyi helyem van, mint neked – vitatkozott vele a kisfiú.

- Carlisle! – hívtam azonnal. Azt hiszem, most jött el az a pillanat, amit nem lehetett előre eltervezni, vagy meghatározni. A két kisbaba már annyira kifejlődött, hogy nincs elég helyük a magzatburkon belül. Azonnal tennünk kell valamit. – Ne aggódj, Kedvesem! Minden rendben lesz. De cselekednünk kell! – nyomtam csókot a szájára, miközben apám hozzánk lépett.

Körül néztem, csupa kérdő, aggódó tekintetek vettek körül, s nekem elakadt tőlük a lélegzetem. Jacob volt az, aki feleszmélt és Carlisle utasítását követve Bellát felvitte az emeletre. Aztán Ephraim, mint egy dúvad indult meg felém.

- Azonnal mondd meg, hogy mi történt! – szorította össze a száját, felesége belé karolt, mintha attól tartana, hogy nekem esik. Tudtam, hogy nem dühös rám, s nem akar semmit tenni, egyszerűen csak aggódott. Rettenetesen félt, hogy Bellával mi fog történni.

- Az lenne a legjobb Ephraim, ha elmennétek most – mondtam feszülten. – A lehető leggyorsabban ki kell vennünk a babákat Bella méhéből, vagy… - Egy pillanatra megakadtam, hogy ismét ki kell mondanom. – Vagy minden reményünk elszáll. – Ephraim ajkai megremegtek. - Jacob itt marad, Carlisle és én mindent megteszünk, de ha sikerül is… - próbáltam meggyőzni.

- Akkor veszélyt is jelenthetne ránk – ejtette ki a szavakat suttogva, mire bólintottam.

- Jasper, Emmett és Alice elkísérnek titeket a határig. – Ephraim belegyezően biccentett, majd hátat fordítva maga után húzta maradni akaró feleségét. – Esme, kérlek, oltsd el a tüzet!

- Menj, Szívem Bellához – mondta, aztán a konyhába ment vízért, míg én az emelet felé vettem az irányt. Bella a szülésre kijelölt, és alaposan fertőtlenített ágyon feküdt már. Rose és Jacob pedig Carisle-lal beszélt az asztal mellett, amelyen fölsorakoztak a szülésnél szükséges eszközök.

- Edward! Edward mi történik? – Bella, ahogy meglátott, ijedt szemekkel nyújtotta felém kezét.

- Nyugodj meg, Szerelmem! – simítottam meg arcát. - A babáknak már nem elég a hely a méhedben, összenyomják egymást, amivel téged is veszélybe sodorhatnak, ha nem teszünk valamit. – A két hangocska a fejemben félve gondolt arra, hogy miattuk van veszélyben az édesanyjuk. A mellkasomat szorító érzés öntötte el, hogy nem volt igazam létezésük felől. Másfelől azonban jól eső melegség nyomta el a szorítást, hogy az én gyermekeim – a mi kettőnk gyermekei -, hogy tényleg olyan jóságosak, mint Zafrina. Kétségem sem volt efelől, gondolataik a gyermekség ártatlan őszinteségével hatottak rám. – Szeretnek téged, Bella! – suttogtam, s még a kételkedő Jacob is megrendülve hallgatta szavaimat.

- Rose, menj el Esméékkel vadászni! – szólította fel Carlisle testvéremet. – Zafrina, nem kérlek meg, hogy maradj, de nagy segítség lehetsz. – Zafrina bólintott, hogy marad.

- Carlisle – kezdett bele testvérem az ellenkezésbe, de apám leintette.

- Nem lehetünk biztosak az önuralmadban.

- Edward sem lehet az! – sziszegte a fogai közt. Odaléptem Rose-hoz.

- Nincs képzettséged. Csak útban lennél, Rose – mondtam ki az igazságot. Jacobra nézett, megvető pillantással méregette. – Jacob az egyetlen, aki képes lehet megnyugtatni Bellát, és ha valami balul sülne el, akkor cselekedni – jelentettem ki teljes határozottsággal. Az érintett flegmán nézett vissza Rose-ra, miután szavaim hatásától legyőzte döbbentségét.

Rosalie odalépett Bellához, majd puszit nyomott arcára, és elköszönt. Figyeltem, ahogy Esmével belevetik magukat az erdő sűrűjébe.

Carlisle sóhajtott, miközben Zafrina Bellához ment, hogy addig is nyugtassa. Bár ő maga nem igen hitt. Nem gondolta – önhibáján kívül, hisz az élete adott rá elég okot -, hogy sikerülhet a tervünk. – Ezek szerint a babák értik minden szavunkat? – kérdezte apám, miközben előkészítette az eszközöket a szüléshez.

- Igen, és tudják, mi történik körülöttük – feleltem. – Más mód nincs, ha a legendákból indulunk ki, és abból, amit Zafrina elmondott – válaszoltam meg Carlisle gondolatát.

- Én is itt vagyok ám – horkantott Jacob, kifejezve, mennyire nem tetszik neki, hogy nem érti, miről beszélünk.

- A babáknak kell kirágniuk magukat Bella méhéből, aztán… - megakadtam, ahogy apám azokra a vizsgálatokra gondolt, melyekben Bella és Jacob vérét tanulmányozta.

- Aztán mi? – kérdezte Jacob türelmetlenül.

- Még nem tudom – suttogtam apám szemeibe nézve.

- Meg kell tennünk, Edward, ha olyan rossz állapotban lesz Bella. Már így is jó néhány csontja eltört… - próbált meggyőzni, hogy a vámpír méreg mindenre megoldás lehet. De ha azzal csak megölöm? Nem lehetünk biztosak abban, hogy valóban megoldás lenne. Nem tudjuk, mi lesz, ha aktiválódik az inaktív gén. Összeszorult a torkom, mint amikor a mérhetetlen szomjúság kínzott még újszülött koromban.

- Miről beszélnek, doki? – nézett Jacob szúrósan Carlisle-ra.

- Amikor vettem tőled vért – kezdte apám, mire Jacob bólintott. – Nos, azért tettem, hogy meg tudjam vizsgálni persze. Érdekelt, hogy nektek, mint farkasoknak hány kromoszómapárotok van, és így tovább. Összevetettem a véredet Belláéval, és elég aggasztó dologra jutottam – vett mély levegőt.

- Éspedig?

- Bella vérében is megtalálható az a gén, ami a tiedben – mondta. – Csupán valamiért nem aktiválódott. Úgy véljük, hogy inaktív állapotban van, de a miértjét nem értjük.

Jacob szemei kikerekedtek, ahogy eljutott tudatáig az információ lényege. – Azt mondja, doki, hogy Bella… Hogy Bella is quileute? – Alig jutott szóhoz, teljesen letaglózta ez a lehetőség. Mindig is testvéreként szerette Bellát – ami már azóta átváltott egy másik érzésbe -, de sosem hitte, hogy valóban az is. Egy testvér a törzsből. Emlékeimből előkerestem azokat a gondolatokat, amiket még Bella édesanyja halálakor hallottam felőle. Mielőtt a gyilkosok végeztek volna vele. Tudtam Szerelmem édesapjáról, de még a felesége sem tudta azt, hogy quileute lenne. Ő pedig biztosan nem volt az.

- Igen, így viszont kockázatos, hogy vámpírmérget juttassunk a szervezetébe. Nem tudjuk, mi történne. Mit váltana ki – vettem át a szót, de Bella hátborzongató sikolya, s egy reccsenő hang belém fojtotta azt.

Bella mellett termettem, s megfogtam a kezét, míg Jacob a másik oldalához lépett.

- Rettentően fáj – zihálta Bella összeszorított szemhéjakkal. Zafrina a levegőt kapkodva hátrált el, nehogy útban legyen.

- Eltört a medencecsontja – állapította meg Carlisle, mire aprót bólintottam. A kisfiú erős volt, erősebb, mint a lány.

- Azonnal ki kell szednünk a babákat – helyeseltem apám gondolatára. Újabb sikoly, s egy éles metszés hasított a levegőbe, ahogy a két baba felszakította a magzatburkot. Carlisle egy szikével a kezében Bella pocakja fölé magasodott.

- Fogd le, Bellát! – kiabáltam Jacobnak, aki felébredve dermedtségéből azonnal, szó nélkül megtette. Egyik kezével Szerelmem karját nyomta az ágyhoz, míg a másikkal fejét tartotta, ahogy én is. – Tarts ki, Kedvesem! Kérlek, tarts ki! – próbáltam meg túlkiabálni őt.

- Ne merj most itt hagyni, Bells! – biztatta Jacob is. Bella sikolya egészen a már nem dobogó szívemig hatolt, a csontomban éreztem a borzongást, amit kiváltott belőlem. Miattam szenved így, én vagyok a hibás mindezért.

Carlisle egy könnyed mozdulattal leszakította Bella esküvői ruhájának kék masniját, majd a ruháját is szétszakítva felvágta a hasát, és kiemelte az egyik babát. Majd bebugyolálta egy fehér takaróba. A vér szaga pár századmásodperc alatt eltelítette az egész szobát. Egy pillanatig megbolondított, de erőt vettem magamon, s visszaszorítottam szörnyemet oda, ahova való. A ketrecébe. Nem is figyeltem igazán, hogy a kisfiút, vagy a kislányt tartja-e a kezében Carlisle. Csak az érdekelt, hogy Bella szíve bírja-e még. Csakis arra a dobogásra figyeltem, még a babák szívének ütemét is kizártam elmémből.

- Zafrina, kérlek, fogd meg! – nyújtotta Carlisle a babát Zafrínának, aki azonnal elvette tőle.

- Bella, Szerelmem… - remegtek meg ajkaim. – Túl sok vért veszít Carlisle! – a Pulzusa folyamatosan csökken.

- Igyekszem – mondta kiemelve a másik babát is, s őt is egy fehér takaróba bugyolálta.

- Nem tehetem Carlisle! Nem tudhatjuk, mi lesz Bellával – ellenkeztem apám gondolatára, miközben megpróbáltam józanul dönteni. Féltem az ismeretlentől, féltem, hogy megölöm Életem értelmét.

- Nem lesz baj, nem fog meghalni, ha bejuttatjuk a szervezetébe a mérget. Aktiválódik a gén, de biztosan nem fogja megölni – próbált meggyőzni. – Döntened kell most! Vagy túl késő lesz. – Jacobra néztem, egyenesen éjfekete, ijedt tekintetébe, miközben Carlisle a másik babát is átadva Zafrínának próbálta elállítani a vérzést. Én Bella pulzusának csökkenését hallgattam, míg szíve egy utolsó dobbanással meg nem adta magát.

- Ha megmentheti, akkor tedd meg, amire kér! – üvöltötte Jacob kétségbeesetten. Egy századmásodperc alatt vettem el a fecskendőt az asztalról, és fogaimmal megsebezve a karomat belenyomtam a tűt az erembe. A méreg ezüstös folyadékkal töltötte meg a fecskendőt, amit aztán egyenesen Bella szívébe döftem, s belenyomtam a mérgemet. Jacob elhűlten engedte el Bellát, s hátrált el.

Nem törődtem vele - nem szabadott törődnöm vele -, Bella nyakához hajoltam, és belemélyesztettem fogaimat a kékesen derengő érbe. Mielőtt tovább mentem volna, nyelvemmel végigszántottam az ejtett sebet, ami begyógyult. Nem tudtam, honnan gondoltam, hogy ez hatásos. De ha rendbe hozza a test hibáit, akkor így sem lehet másként.

Carlisle addig eltávolította a méhlepényt és a vágást összeöltötte, én több helyen is apró harapásokat ejtettem Bella testén, hogy minél gyorsabban váltsa ki a méreg a hatását.

- Jacob, fogd meg az egyik babát! – kérte Zafrina Jake-et, aki még mindig Bella élettelen testét nézte mereven. Már ezerszer elképzelte, mi lesz, ha Bellából vámpír lesz, vagy ha eljön a szülés ideje. Nem gondolta, hogy itt lesz, nem is akart… A hangra, mint aki révületből ébred felnézett, pillantása a kislányra esett és a fejében lévő viharos káosz lecsendesedve egyszeriben új értelmet nyert. Csakis egy valami – pontosabban valaki -, köré összpontosult. Az én kislányom köré. A lélegzetem elakadt, miközben egy másodpercre találkozott a tekintetem Jacobéval. Még igazán fel sem tudtam fogni, mi történt… Apa lettem, a feleségem haldoklik, és Jacob meg csak úgy bevésődik a kislányomba… Újabb harapást ejtettem Bellán. Úgy gondoltam majd később foglalkozom ezzel a dologgal. Ha még lesz miért élnem.

Jacob lassan odalépett Zafrínához, húzta a szíve ahhoz a személyhez, aki most már mindennél fontosabb számára, s átvette a kislányomat Zafrina kezéből, aki eközben megbabonázva figyelte a karjában tartott fiamat.

- Én… - fordult felém Jacob döbbenten. Nem tudott, mit mondani, de nem is kellett. Minden, ami a fejében uralkodott, elég volt nekem. Bevésődött az én lányomba…

Miközben Carlisle letörölte Bella testét egy alkoholos fertőtlenítővel, hogy megszabadítsa őt a sok vértől, én eldobtam az esküvői ruhának kijelentett tört fehér ruha még megmaradt cafatjait. Hallgattam, hogy mikor indul be ismét Bella szíve, hogy aztán az átváltozás során végleg megálljon…

Miután Carlisle végzett, hoztam egy hófehér takarót, s körbeöleltem vele Bella testét, majd óvatosan a karjaimba véve átvittem a saját szobámba. Mikor leraktam az ágyamra, megremegtem, ahogy ismét meghallottam a gyönge szívritmust, mely minden másodperccel egyre erősebben kezdett verni. Carlisle egy biztató mosollyal rakta a vállamra kezét.

- Mikor lehetünk biztosak, hogy a gén…? – próbáltam meg rákérdezni, de jelenleg az is bőven elég volt, hogy ismét hallhatom Szerelmem szívének dobogását. Semmi más nem érdekelt, hisz így van némi remény.

- Azt hiszem, csak akkor, miután végbe ment az átváltozás. Most csak várni tudunk – mondta Carlisle, majd visszatért Rose szobájába, hogy eltüntesse a szülés nyomait, s kifertőtlenítsen mindent.

Leültem az ágyra Bella mellé, s a kezét az enyémbe véve néztem csukott szemhéját. Hallottam szívverését, ami most már kezdett visszaállni az eredeti ütemére, de még így sem lehettem abban biztos, mi lesz. Mi lesz, ha a gén aktiválódik, s csak még nagyobb bajt követtem el azzal, hogy a mérgemmel megfertőztem?

Nem akartam így megtenni, hogy nem tudjuk Carlisle-lal mi lesz a következménye. Hisz abban biztosak voltunk a farkasok gondolataiból, hogy a méreg rájuk halálos. És ha Bellára is az, akkor saját magam öltem meg… Tudtuk, hogy a gén megvan Bellában, tehát a quileute törzsből származik - más törzs nem képes az átváltozásra -, talán az apja révén. Így ha aktiválódik a gén, csak Isten tudhatja mi lesz Bellával. A gondolatba belesajdult a mellkasom, s az egész testemen tompaság áradt szét. Letaglózott, fojtogatott.

Még akkor sem mozdultam egy tapodtat sem Kedvesem mellől, amikor meghallottam, hogy Esméék visszatértek a vadászatból. Első útjuk a szobámba vezetett, hogy megnézzék, hogy van Bella. Nem néztem rájuk, nem voltam képes a szemükbe nézni. Bűnösnek éreztem magam, s a szégyen foltja az arcomra volt írva.

Esme odalépett hozzám, és egy csókot nyomott a homlokomra, majd kiment a szobámból. Ez az apró gesztus többet jelentett bármilyen szónál vagy gondolatnál is. Figyeltem, ahogy Esme átveszi Zafrinától a kisfiamat, majd Jacobbal együtt átmentek Alice-hez. Testvérem már akkor bevásárolt egy adag ruhát, amikor kiderült, hogy Bella terhes.

Emmett és Jasper maradt ott velem Bella mellett, míg Carlisle elkezdte megvizsgálni a két babát. Nekem is ott kellett volna lennem velük, hisz az én gyermekeim. Mégsem tudtam megmozdulni, és felállni, mert akkor itt kellett volna hagynom Bellát. Minden percben itt akartam lenni, amikor a pokol bugyraiban ég miattam.

Aztán végül egy kétségbeesett gondolat szakított el Bella mellől. A kislányom hangja a fejemben, aki a testvéréért kiabált. Szörnyen egyedül érezte most magát, pedig ott voltak egy szobában.

- Jazz, Emmett itt maradnátok Bella mellett? – kérdeztem.

- Menj csak – mondta Jazz, majd kisiettem a szobából, és apám dolgozószobájába mentem. Ahogy beléptem, ösztönösen átvettem a kislányomat Jacobtól, míg ő szabadkozott, hogy nem csinált semmit sem.

Olyan természetesen tartottam a karjaimban a lányomat, hogy rettentően távolinak tűnt a gondolatom, miszerint nem lehet emberien jó, mint az édesanyja. Ahogy felnézett rám csokoládébarna tekintetével - mintha csak Bellát láttam volna -, megnyugodva hallgatott el, hogy gondolatban folytassa tovább.

Nem értette, miért nem hallja a testvérét, s félt ettől. Megsimogattam az arcát, miközben rájöttem, hogy én magam sem hallom a fiam gondolatait. Meglepetten néztem fel Carlisle-ra.

- Mi a baj? – kérdezte ijedten. Azt hitte orvosi probléma lépett fel a kislányomnál.

- Csak… nem hallja a testvérét, ahogy én sem – szólaltam meg. – Nem érti, hogy miért nem.

- A szülés előtt még hallottad őt is? – kérdezte Carlisle.

- Igen, mindkettőjüket hallottam – feleltem, miközben egy emlék ugrott be arról a napról, amikor először meghallottam a lányomat. – Egyszer – kezdtem bele, de inkább kihagytam azt a részt, hogy mikor is pontosan -, hallottam őt. De azt hittem akkor, csak Rose gondolata volt. Utána azonban semmit se, mostanáig.

- Ez érdekes – gondolkodott el Carlisle. – Lehetséges lenne, hogy valamilyen képesség hatására? – tette fel a kérdést hangosan is. Jacob a fiamra nézett, aki Zafrina karjaiban ide-oda forgatta szemeit, s minket lesett.

Furcsa volt, hogy nem hallom, mit gondol most. Megszoktam már Bellánál, de ez más volt. Ő a fiam.

- Nos, azt hiszem, majd később bizonyosodhatunk meg erről is – mondtam végül. – Ne aggódj, Kicsim. Nem vagy egyedül – babusgattam meg a lányom arcocskáját, mire apró mosolyra húzódott a szája. Olyannyira hasonlított Bellára… Nem csak a szemei, de az arca is. Kis teste meleg volt még a takarón keresztül is, szíve egyenletes, mégis gyorsabb ütemben dobolt mellkasában, mint egy átlag embernek. A feje búbján lévő pelyhes kis fürtök bronz színben játszottak. Talán csak ebben hasonlított rám, aminek én rendkívül örültem. Angyali volt, mint az anyja.

- Úgy gondoltam, folyamatosan vizsgáljuk majd a kicsiket – szólalt meg Carlisle. – Figyeljük a növekedésüket, abból indulunk ki, amit Zafrina elmesélt nekünk – bólintottam csak, annyira lekötött a lányom arcának tanulmányozása.

A fiam nyűglődve adta tudtomra Zafrina karjaiban, hogy bizony ő is kér a figyelmemből. A lányomat átadtam Carlisle-nak, aztán odaléptem Zafrináékhoz, aki még mindig megbabonázva nézte a babát.

- Szerintem most már még ketten szeretnék, ha itt maradnál velünk – mondtam Zafrínának, ahogy néztem, amint a fiam kinyújtja arca felé kis kezét, hogy megérinthesse. Zafrina zavartan nézett fel rám, mintha kicsit el is pirult volna. Mosolyogva vettem tőle át a fiamat.

- Nagyon hasonlít rád – szólalt meg Zafrina.

- Úgy véled? – pillantottam rá meghökkenve. Én nem igen láttam a jeleket, amik erre utalhattak volna, én csak Bellát láttam benne is. Csupán a szemei voltak olyanok, mint az enyémek még emberként. A zöldben olvadt arany pontocskákat fedeztem fel, mintha ugyanúgy változna a színe, mint nekünk állati véren élő vámpíroknak. Gügyögni kezdett, mintha el akarná mondani, mit is gondol most. Rámosolyogtam, mire ő is vigyorra húzta száját.

A háttérből vékonyka kacagásra figyeltem fel. Ahogy odanéztem, felhúztam a szemöldököm. Jacob különböző arcokat mutogatott a lányomnak, ami neki igencsak tetszett. Addig Carlisle nyugodtan le tudta mérni a hosszát, és minden mást is – talán túl alapos is volt. De ahogy Jacob viselkedett… Még nagyon furcsa és rendhagyó volt számomra. Tudtam, mi jár a fejében – minden másodpercben a lányom -, és néha túlságosan is sok gondolat kavargott a fejemben a bevésődésről. Rendkívüli és hátborzongató volt egyszerre.

Gondolataimból egy hangos, kínzó sikoly rángatott vissza. A fiam ijedten bújt a mellkasomhoz védelmet keresve, míg a lányomat Jacob kapta fel.

- Edward! – hallottam meg utána egy századmásodpercre Emmett kiáltását. Zafrinára néztem, s azonnal tudta, hogy szükségem van rá. Átvette tőlem a fiamat, hogy átsiethessek a másik szobába, Bella mellé.