17. fejezet - Csihi-puhi Bella módra

Sziaasztok! :)))

Remélem az ízelítő kellően felcsigázott titeket, s már rettentően várjátok, hogy elolvashassátok a fejit. :) Meghoztam, lebétázva, köszönet érte Fummie-nak, az előolvasásért pedig Amymnek! :)

Kíváncsi vagyok a véleményeitekre, szóval remélem írtok pár sornyit nekem megjegyzésbe.

Figyelem! Aki valami oknál fogva visszamegy a történet elejére, vagy előbbi fejezetekhez, és talál olyat, aminél a betűtípus, vagy a szín nem megfelelő, kérem jelezze valahol. Chatben, vagy akár megjegyzésben. :) Előre is köszönöm!

És jó olvasást! :))))

Puszi!

Bella összehúzta szemöldökét. – Még mindig nem értem. Jasper ezt honnan tudhatná?

- Onnan, hogy már érezte ezt Jacobnál – mondtam, s reméltem, hogy Bella ebből nem jön rá arra, hogy a lányunkba vésődött be a fogadott testvére.

- Jacob… bevésődött? – döbbent le. Bólintottam, miközben magamhoz húztam. Belenézett szemeimbe, amelyek immáron átváltottak a borostyán színébe. Aztán hirtelen más arckifejezést öltött, s azonnal tudtam, hogy összerakta a kirakós darabkáit. Kitépte magát a karjaim közül, s futni kezdett a ház irányába.

Azonnal utána vetődtem, de szinte már loholtam utána, hogy beérjem őt. Muszáj volt, egyszerűen nem tudtam, hogy Bella meg tudja-e fékezni magát annyira, hogy ne tegyen olyat, amit később megbánhat. Mert tudtam, hogy az lenne a vége. Én sem repestem az örömtől, hogy Jacob bevésődött a lányomba, de… elfogadtam, hisz mi mást tehetnék?

A ház előtt pár méterrel sikerült Bella elé állnom úgy, hogy a karját elkapva magam elé fordítsam.

- Bella, gondold át ezt, amit tenni akarsz! – fogtam két kezem közé dühös arcát. Zihálva vette a levegőt, hogy nyugtassa magát.

- Nem akarom átgondolni! – mondta dühösen. – Az én lányomba! Az én kislányomba, akit még én magam sem láttam… - remegtek meg ajkai elkeseredésében. – A lányunk, Edward…

- Nyugodj meg, Kedvesem! – kérleltem őt szelíden.

- Nem akarok megnyugodni – ellenkezett, s a házat nézte mereven. – Jacob, gyere ki, de azonnal! – Nem kiabált, épphogy felemelte csak hangját, de ez sokkal fenyegetőbben hatott.

Sóhajtva csóváltam meg fejem. – Nem tudlak észérvekkel meggyőzni, igaz? – Egy pillanatra villantotta rám szemeit. Szenvedély, s düh keveredett bennük, de amikor tekintete az enyémbe fúródott melegség, és szerelem vették át helyüket.

- Nem – felelte tömören. – Most megkapja a magáét.

- Ne bántsd… annyira – súgtam Bellának félmosolyra húzva ajkaimat, miközben hallgattam, ahogy Jacob lejött az emeletről. Mondatomra halkan felhorkant.

- Nem kell engem megvédeni… pff – elmosolyodtam gondolatán, majd a hátsó ajtó mellé léptem. Nekidőltem a falnak, s keresztbefontam karjaim. Szemeimet Bella alakján járattam. Nem sokra rá, hogy Jacob kilépett a házból, megjelent Emmett, Alice, Jasper és Carlisle az oldalamon.

- Adj neki, hugi! – kiáltott Emmett a hecc kedvéért. Jacob felvonta szemöldökét, úgy nézett vissza Emmetre. Tudtam, hogy Bella nem fogja bántani a fogadott testvérét, de most már Jacobot is a család tagjának tekintettem, ahogy Carlisle és Esme is.

Carlisle aggodva figyelte Bellát, de tudta, ha én nem voltam képes lebeszélni erről, akkor senki.

- A lányomba, Jacob? – mennydörögte Bella ökölbe szoruló kezekkel. – Még nem is láttam, még nevet sem adhattam neki!

- Ugyan, Bells! – szólalt meg Jake. – Tudod, hogy nem irányíthatom. Nem én akartam, hogy így legyen!

- Nem érdekel! – Bella megindult, egy századmásodperc töredéke kellett csak, hogy Jacob előtt teremjen, s megragadva őt elhajítsa a ház közeléből jó messzire. Hallottam az ágak reccsenését, a puffanást, amivel landolt a földön. Majd a teste és a föld közötti súrlódó hangot, ahogy tovább csúszott még egy méternyit egy fáig. Eltört egy-két bordája, melyet hangos nyögéssel, majd szitkozódással kísért.

- Uh, ez szép volt – mondta mellettem halkan Emmett, majd vigyorra húzta száját. Csak egy lesújtó pillantást vetettem testvéremre, s egy kevéske büszkeség töltötte el a mellkasomat Bellát illetően. Rettentő erős volt, kecses, gyors és gyönyörű. Egyszerűen tökéletes.

- Nem lesz ez így jó – mondta csöndesen apám. Összenéztem vele, gondolatai hasonló fonalat vettek fel, mint az enyémek. Belláék után mentem, természetesen Emmett követett, nehogy lemaradjon a muriról, ahogy ő fogalmazott magában. A folyónál találtuk meg őket, Jacob a karjával körbeölelte mellkasát, úgy feküdt a földön. Ahogy megismertem a gondolatait a farkasoknak, már elkezdtek gyógyulni a törései.

- Miért nem változol át, Jake? Több esélyed lenne – mondta Bella.

- Nem fogok visszaütni, ha erre célzol, Bells – horkant fel Jacob, majd fájdalmasan felnyögött. – A testvérem vagy.

- A testvérem, aki bevésődött a lányomba! Aki még csak három napos!

- Mit gondolsz, hogy nézek a lányodra? – tört ki Jacobból dühösen, összeszorította fogait fájdalmában. – Azt hiszed, hogy úgy tekintek rá? – rándult grimaszba arca.

Bella hirtelen felkapta Jacobot a nyakánál fogva, s felemelte a levegőbe, majd nem túl finoman egy hatalmas fa vastag törzséhez nyomta. Jacobnak még annyi ideje sem volt, hogy felkiáltson, Bella meglendítette a másik kezét. Összerándultam, ahogy meghallottam az orrcsont törésének, s az állkapocs repedésének hangját.

- Bella… - szólítottam meg, hogy eltereljem figyelmét. Azonban nem sikerült, továbbra sem engedte el Jacobot.

- Ne is merészelj, akár csak egy másodpercig is úgy nézni rá – sziszegte Bella vészjóslóan.

- Jézusom… Bells minek… nézel? – motyogott hörögve Jacob, arca eltorzult a fájdalomtól.

Bella elengedte testvérét, így Jake a földön kötött ki. – Ah… - Levegő után kapkodva nyúlt el a földön, fájt mindene, de leginkább a mellkasa. Azonnal odafutottam melléjük, s amikor Jacob fel akart kelni, finoman visszanyomtam.

- Ne moccanj, és ne is beszélj! – utasítottam. - Megrepedt az állkapcsod, és azt hiszem eltört egy-két bordád – tájékoztattam. Az egyetlen szerencséje Jacobnak, hogy gyorsan gyógyul. Talán túl gyorsan is – húztam el a számat arra gondolva, hogyha esetleg rosszul forrnak össze a bordái, az nagyobb baj, majd ránéztem az épp odaérő Carlisle-ra.

- Vigyük a házba – mondta Carlisle. Önkéntelenül nyúltam Jacob felé, hogy felvegyem, s a házba vigyem, mikor ő gondolatban felkiáltott. Elvigyorodtam. – Most be kell érned velem – emeltem fel, majd a ház felé indultam, miközben ő csak egy morgott. Bella bűnbánóan nézte kettősünket, én csak megcsóváltam fejemet, mert én tudtam, hogy Jacob nem érdemelte meg, hogy Bella így bánjon vele.

Hisz én jól tudtam, hogy mi jár Jacob fejében. Semmi olyanra nem gondolt – szerencséjére -, ami nem lenne illendő a lányommal kapcsolatban. Különben már rég megkapta volna a magáét tőlem… Egyszerűen csak kötődött a lányomhoz, olyan érzés volt, mint amit én érzek Bella iránt. Csak én szerelemmel szeretem Bellát, míg Jacob szereti a lányomat. Szereti, de nem gondol rá úgy, mint leendő… Kedvesére. Ez a szerencséje…

Én sem vagyok boldog, hogy megtörtént a bevésődés, de tudtam nagyon jól: Jacob egyáltalán nem tehetett volna ellene semmit. Szerelmem mellettünk lépkedett, Emmett meg egyre csak vigyorgott.

- Sajnálom, Jake – mondta őszintén Bella.

- Semmi… - kezdte Jacob megrándulva, de Carlisle leintette.

- Ne beszélj egy darabig – kérte őt. Jacob bólintott.

A házba visszaérve Alice már elő is készített egy ágyat Jacobnak, hogy kényelmesen lefektethessük, és Carlisle rendesen meg tudja vizsgálni. Bella lent maradt a nappaliban Emmettel, Alice-szel és Jasperrel.

Miután lefektettem Jacobot az ágyra, Carlisle felém fordult. – Hozz, kérlek az irodámból fájdalomcsillapítót. Megtalálod… - kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Tudom, hol – mondtam, aztán gyorsan el is tűntem a szobából, hogy aztán apám irodájában megkeresve a fájdalomcsillapítót vissza is térjek. A nappaliban azonban Bella megállított.

- Nagyon… rosszul van? – kérdezte halkan, a kezeit tördelve. Beharapta az alsó ajkát, s bűnbánatos tekintetét az enyémbe fúrta.

- Rendbe fog jönni, gyorsan gyógyul – nyomtam csókot az ajkaira, majd egy halvány mosoly után visszamentem Carlisle-ékhoz.

- Mennyit? – néztem apámra tanácstalanul.

- Kezdjük egy kisebb adaggal. Jacob szervezetére nem tudom, hogy mennyire hat, úgyhogy kénytelenek leszünk kicsit kísérletezgetni. Ha nem bánod persze, Jacob – nézett rá, ő csak megrázta a fejét.

- Azt gondolja, inkább legyen több, mint kevesebb – ismételtem gondolatát, majd beadtam a fájdalomcsillapítót.

Carlisle elmosolyodott. – Rendben. Úgy gondolom, hogy a csontjaid jól forrnak össze. Így csak várnunk kell, míg magadtól helyrejössz – mondta Jacobnak. – Természetesen addig nincs mozgás. Itt kell maradnod.

- Nem igazán bánja, amíg a lányom közelében lehet… - forgattam meg szemeimet, majd bólintottam Jacob kérdésére, miszerint majd behozom-e a lányomat hozzá.

Carlisle mosolyogva ment ki a szobából.

- Majd később behozom. Addig aludj egyet – javallottam Jacobnak, majd egy vigyorral arcomon követtem apámat a nappaliba.

Bella még mindig a kanapén üldögélt, Alice próbálta vigasztalni, hogy nem tett semmi rosszat, Jacob meg fog gyógyulni. De Szerelmem hajthatatlan volt, s ha jól sejtettem, nem tudott magának megbocsátani.

Leültem mellé, és átölelve őt magamhoz húztam.

- Ne aggódj, Kedvesem. Jacobbal minden rendben lesz. Szerintem pár nap alatt teljesen meggyógyul – mondtam, ahogy gondolataiból megtudtam gyógyulásainak eddigi ütemét.

- Biztosan? – nézett fel rám Bella.

- Biztosan – bólintottam nyomatékot adva szavaimnak. - Nekünk pedig végre el kell beszélgetnünk egy kicsit. – Szerelmem érdeklődve, kissé ijedten tekintett fel rám. - Nevet kell adnunk a gyermekeinknek – mosolyogtam Bellára, aki megkönnyebbülve viszonozta azt. Jasper, Emmett, Carlisle körénk gyűltek, s az emeleten Esme, Rose, Zafrina, de még Jacob is figyelték kibontakozó beszélgetésünket.

- Jól sejtem, hogy neked van már elképzelésed? – kérdezte Bella.

Felkuncogtam. – Jól sejted – kulcsoltam össze kezeinket.

- Kérlek, ne csigázz, mondd el! – Tekintete belemélyedt az enyémbe, s fogva tartott. Egy pillanatig elméláztam azon, hogy a lányom mennyire hasonlít édesanyjára.

- Természetesen, ha nem tetszenek a nevek, mást választunk – kezdtem bele. – De én már most megszerettem őket – mondtam mosolyogva. Bella figyelmesen hallgatott, nem szólt bele. – Renesmee Carlie és Everard Cullen.

Szerelmem összevonta szemöldökét. – Elmondod azt is, miért éppen ezek a nevek? Olyan… különlegesek - mondta.

- Én is kíváncsi vagyok – szólalt meg Alice, mire felnevettem.

– A nevek két másik név egyesítésével születtek meg a fejemben. Renesmee édesanyád és Esme nevéből, míg Carlie és Everard nevénél az édesapád nevét egyesítettem Carlisle és az én nevemmel – adtam meg a magyarázatot. Alice elvigyorodott, míg Carlisle és Esme elérzékenyült.

Bella lélegzete elakadt, s ajkai elnyíltak egymástól. – Édesapám neve? – suttogta kérdezve.

- Igen – bólintottam. – Még anyukád gondolataiból tudom, Everlie-nek hívták.

- Nem is emlékeztem rá… - suttogta maga elé meredve Bella. Ajkai megremegtek. – Már anyura sem – nézett fel rám.

- Csak hét éves voltál, Bella – pusziltam meg a feje búbját. – Elhalványodnak az emberi emlékek… - mondtam halkan, nyugtatva őt.

- Tudom, de… fáj, ha rá gondolok – felelte.

- Tudom – mondtam komoran. – De még nem is válaszoltál. Hogy tetszenek a nevek? – próbáltam terelni egy kicsit a figyelmét.

- Tetszenek – biztosított róla, míg kiszűrtem Jacob gondolatait is erről. Ő szerinte nem is rosszak a nevek. – De látnom kell őket, hogy azt mondhassam, illik rájuk – felelte komolyan.

Elmosolyodtam. – Ha bízol bennem, akkor tökéletesnek fogod érezni.

- Már így is azt érzem, de kell egy bizonyosság – mosolyodott el.

- Előbb túl kéne esned pár vizsgálaton – szakított félbe minket Carlisle. Ahogy az előbb a nevekről, s Bella édesapjáról beszéltünk valami motoszkálni kezdett a fejemben. Eldöntöttem, hogy amint lehetőségem lesz, beszélek Jacobbal. Alice máris érdeklődve pillantott rám, de csak elmosolyodtam rajta. Egyelőre csupán egy ötlet fogalmazódott meg bennem, s nem akartam addig elmondani Bellának - vagy bárki másnak -, míg nem lesz biztos.

- Ha nagyon muszáj – sóhajtott Kedvesem.

- Ismered Carlisle-t – nevettem, hogy leplezzem aggodalmam. Bella rendkívül különleges, talán egyetlen személy a világon, aki ilyen átváltozáson ment keresztül. Féltettem, annak ellenére, hogy tudtam már most, mikre képes. Féltem a géntől, ami eddig lappangott, s most majdnem tönkretett mindent. Ezután már vajon nem okozhat problémát?

- Rendben, akkor essek túl rajta – állt fel Bella.

- Addig én felmegyek a kicsikhez – csókoltam meg Szerelmemet, a vágy azonnal átszáguldott testemen, hogy kifejtse hatását mind elmémen, mind pedig egy bizonyos pontomon. Pár pillanatig Bella még lehunyva tartotta szemeit, majd egy sóhaj kíséretében elmosolyodva rám nézett. Vigyorra húztam számat, miközben kezemmel arcát cirógattam.

- Ezt sosem fogom megszokni – suttogta, majd ismét megpuszilta ajkaimat.

- Inkább vonuljatok el kettecskén – vigyorgott Emmett. – Ez már túlmegy az illedelmes határán – viccelődött.

- Az is meg lesz majd – lépett el mellette Bella, s követte Carlisle-t az irodájába.

Rávigyorogtam Emmettre, majd felmentem az emeltre, ahol Esme, Rose és Zafrina a gyermekeimre vigyáztak.

- Szerintem nagyon illenek a kicsikre a nevek – puszilta meg Esme az arcomat, majd megsimította, miközben gondolatban megköszönte, hogy az ő nevét is felhasználtam.

- Egyetértek – mondta mosolyogva Zafrina, és megcirógatta a fiam arcocskáját, aki hangos kacarászással jutalmazta.

Átvette a fiamat Zafrinától, s leültem az egyik fotelbe.

- Esme, idehoznád a lányomat? – kértem őt. Mosolyogva bólintott, majd a kezembe adta őt is. Ránéztem a két kicsi, édesen kipirult arca, belenéztem először a csokoládébarna, majd a zöld szempárba, s hallgattam a kislányom gondolatait. – Az előbb az anyukátokat hallottátok – feleltem Renesmee kérdésére. Most, hogy elmondtam Bellának a neveket, már akaratlanul is kimondtam magamban, ahogy néztem a lányomat. Everard a testvére karját ütögette apró kezeivel, mire Renesmee haragos pillantást vetett rá.

- Nyugtalanok ugye? – kérdezte Esme halkan, mire bólintottam. Eközben hallgattam a lent folyó vizsgálatokat is. Carlisle minden olyasmit elvégzett, amit csak itthon tudott. Ennek ellenére nem igazán jutottunk előre a kérdéseink megválaszolásában.

- Ő az a nő, aki titeket világra hozott, akinek a méhében fejlődtetek. Óvott és szeret titeket – magyaráztam Renesmeének. Felém nyújtózkodott, így lehajoltam, hogy elérhessen. Ahogy kis tenyerei megérintettek, azonnal elkezdődött a különleges élmény, mely most inkább érzéseket közvetített, amikor még testvérével az anyaméh oltalmában éltek. Különböző érzések kavarogtak most bennem az élmény hatására: szeretet, féltés, aggódás a nő iránt, aki beszélt hozzájuk, s szerette őket már akkor. Bólintottam, hogy ő róla van szó. A képek hirtelen megváltoztak. Jacob, és Rose veszekedését láttam, ami nem oly rég történt, s amitől a lányom megijedt. – Igen, hasonló dolog történt most Jacobbal és az anyukátokkal – adtam meg a választ a lányomnak.

- Minden rendben van velük. Jól vannak mindketten – ferdítettem kicsit az igazságon Renesmee-nek. Nem akartam kimondani ezt a nevet, de egyszerűen képtelen voltam rá, hogy valóban úgy is tegyek. Mintha átszakadt volna valami, ami eddig megakadályozott abban, hogy beleéljem magam e nevekbe. Persze most sem szabadna megtennem, mert nem mondott igent Bella. Ennek ellenére nem tudtam elrejteni azt a jól eső érzést, ami elragadott, akárhányszor is kiejtettem magamban a Renesmee vagy az Everard neveket. – Jacob most pár napig pihen egy kicsit, anyukátok pedig később majd bejön hozzátok – nyugtattam őket, bár csak azt hallottam, s láttam, amit a lányom gondol.

Renesmee ajkai mosolyra húzódtak a hír hallatán, Everard nevetgélve tapsikolni kezdett. Elmosolyodtam, s mindkettőjük pirospozsgás arcára nyomtam egy-egy puszit.

Aztán sóhajtva csóváltam meg fejemet, amikor a lányom Jacob felől kérdezett, hogy láthatja-e. Figyeltem a másik szobából jövő hangokat, ahogy hallottam, Jake nem tudott elaludni. Így hát beadtam a derekam.

- Rendben. Beviszlek hozzá, ha Jacob nem alszik. – Szinte azonnal kaptam is rá a választ gondolatban Jacobtól. – Zafrina, megkérhetlek? – mosolyogtam rá, már úgyis tudta, mire szeretném kérni. Bólintva odaguggolt elém, s Everardot a kezébe vette, aminek hatására a fiam arca rögtön felderült.

- Átviszem Jacobhoz – mondtam Esmének és Rose-nak, aki keresztbefonta karjait, s kifejezte gondolatban nem tetszését ez illetően. Viszont engem nem nagyon érdekelt.

- Menj csak! – mondta Esme, majd kinyitotta nekem az ajtót, s elkísért a másik szobáig, ahol Jacob feküdt. Miután beléptem, behúzta mögöttem az ajtót.

- Hiányolt – mondtam Jacobnak egy halvány mosoly kíséretében. – És aggódott érted – tettem hozzá, miközben közelebb vittem hozzá Renesmeét. Jacob elvigyorodott, de rögtön le is fagyott róla, amikor megérezte a fájdalmat. – Később adok még fájdalomcsillapítót – ígértem, mert nem akartam a lányom előtt. Bólintott.

- Ide… raknád? – nyögte ki nehezen, s az ágyon fekvő bal karját kicsivel kijjebb rakta, hogy odafektethessem Renesmeét. Nem válaszoltam, csak odaraktam a lányomat úgy, hogy fejecskéje Jacob vállán pihent, s elszedtem a takarót, ami az én testem hidegétől védte őt. Jacob a karjával oltalmazón átölelve a lányomat magához húzta. El kellett ismernem, hogy nem csak Jacob ragaszkodott már a lányomhoz, hanem fordítva is igaznak bizonyult. – Bella? – kérdezte csak egy pillanatra nézve fel rám a lányomról.

- Megbánta már – mondtam csöndesen. – Carlisle-lal van az irodájában.

- Nem… haragszom… - motyogta halkan, tudva, hogy Bella is hallja. Renesmee visszavette a figyelmünket, kezével felnyújtózkodott Jacobhoz, aki ugyanúgy, mint én az előbb közelebb hajolt hozzá, hogy megérinthesse. Vele együtt éltem át a lányom mondandóját. Olyan értelmes, s okos volt, hogy ismét csak meglepődtem rajta. Jacob egy pillanatra felnézett rám, majd vissza a lányomra. – Majd… apukád elmondja… amikor… eljön az ideje… - mondta ki küszködve, s megpróbáltam nem kimutatni, hogy mennyire meglepődtem Jacob válaszán.

Renesmee visszahúzta kezét, s fészkelődve még jobban Jacob testéhez bújt.

- Jobban van már az állkapcsod? – kérdeztem. Jacob a másik kezével megtapogatta az említett testrészt, hogy minden a helyén van-e.

- Aha. Csak… még fáj – mondta, mire bólintottam. – Gondolom… most a szöszi kárörvend – jegyezte meg.

- Egy kissé – feleltem.

- Még visszakapja… - vigyorodott el Jacob, mire magam is elmosolyodtam. – Hüm, azt hiszem Renesmee elaludt nézett le a lányomra. Egy másodpercig megmerevedtem, Jake értetlenül nézett rám, nem értette miért. – Óh, bocs… Még nem biztos – mondta halkan.

- Így is mondhatjuk – feleltem, majd fogtam a takarót, s óvatosan felemeltem a lányomat. – Visszaviszem a bölcsőjébe – mondtam, mire Jake bólintott. Köszönöm! – hallottam meg gondolatban, mielőtt becsuktam volna magam mögött az ajtót. Belenéztem szemeibe, próbáltam elmondani a tekintetemmel, amit szavakkal nem bírtam. Hogy mennyire megkedveltem őt, hogy túl sok minden történt ahhoz, hogy csak úgy átsuhannak azon érzések fölött, melyek a köszönet, s a hála keverékei.

Miután lefektettem Renesmeét a bölcsőbe, lementem Belláékhoz. Feszülten figyeltem Carlisle gondolatait, miközben az irodájába tartottam. Csak futólag pillantottam a kanapé melletti asztalon fekvő újságra, s annak címére. Majd eszembe jutott a lefolytatott beszélgetés Jacobbal. Megráztam fejemet, majd benyitottam apám irodájába.

- Azt hiszem, rendszereznünk kéne Bella tulajdonságait, képességeit – mondta Carlisle. – Döbbenetes és egyben lenyűgöző… - Kedvesemhez léptem, és átkarolva derekát magamhoz húztam.

Bella pirulva sütötte le szemeit.

- Amiket eddig tudunk… - kezdtem -, nem sok, de valami. El tud pirulni – simogattam meg arcát, s gyöngéden az állánál érintve kényszerítettem, hogy felnézzen rám. – Változik a szemszíne, de nem vörös – mondtam. – Erős, kecses, sápadt gyönyörűség – soroltam, mire Bella még jobban elpirult. Én csak mosolyra húztam ajkaim.

- Kívánja a vért – adta hozzá a listához Carlisle.

- Gyors – vigyorogtam, amikor arra gondoltam, hogy nekem is erőlködnöm kellett, hogy beérjem őt.

- Kiszámíthatatlan – mondta csöndesen Bella.

- És bevésődött – nyaltam meg a szám.

- Újszülött, de farkas és emberi tulajdonságai is maradtak – állapította meg Carlisle. – A farkastól származó tulajdonságokért úgy vélem, a gén felelős.

- Amit még mindig nem tudok, hogy hogyan lehet bennem olyan gén – jegyezte meg Bella.

- Ezt is ki fogjuk deríteni, Kedvesem. Ígérem – gondoltam a bennem megfogalmazódott ötletre.

Bella sóhajtott. – Most már láthatom a gyermekeim? – nézett fel rám könyörgő szemekkel, amiknek nem igazán tudtam ellenállni.