18. fejezet - Első találkozás

Sziasztok Kedves Olvasóim! :) Meghoztam a következő fejezetet, tudom soká kellett várni rá, de nem voltam gonosz. Nincs se függővég, se túl sok izgalom, csak Edward, Bella és a gyerekek. :) Remélem tetszeni fog, nem találtok benne hibát...
Hm, és emlékeztek még Alice ajándékára? ;) Találtok egy képet lent róla, a feji végén. :)
Nos a fejezetet csak 18 éven felüliek olvashatják a vége miatt! ;) Tehát csak csínyán ... ;)




Bella sóhajtott. – Most már láthatom a gyermekeim? – nézett fel rám könyörgő szemekkel, amiknek nem igazán tudtam ellenállni.

Egy órával később a lányom felébredt, mintha csak megérezte volna, hogy az anyja készen áll arra, hogy végre a kezébe vehesse. Everard nem sokkal a testvére előtt kelt fel, s szinte azonnal Zafrinához kéredzkedett, aki örömmel babusgatta fiamat.

A családom tagjai összegyűltek a nappaliban, Bella a kanapén üldögélve tördelte kezeit. Feszülten, idegesen járatta szemeit Alice-en, Jasperen és Rose-on. Láttam a gondolataikban, de bíztam Bellában, s tudtam, hogy meg fog birkózni az új érzéseivel. A bölcsőhöz léptem, ahol Renesmee már türelmetlenül fészkelődött, hogy kivegyem.

- Megyünk anyuhoz – mondtam neki lágyan, majd megpusziltam az arcocskáját. Hangosan felujjongott, amit Everard is utánzott. Rámosolyogtam Zafrinára, majd elindultunk le a nappaliba. A kicsik minden egyes lépéssel egyre izgatottabbak lettek, Everardon csak éreztem, de Renesmeénél már láthattam is, amikor kicsi keze az arcomhoz ért.

Én magam is izgatott voltam, hisz én már több napja ismerhettem őket, a legcsodálatosabb, legkülönlegesebb kis teremtményeket, de Bella még csak most láthatja őket először. Annak ellenére, hogy Zafrina segítségével már felkészültünk Renesmee és Everard érkezésére, Bellának meg kell birkóznia az átváltozás utáni új életével. Azzal, hogy minden megváltozott, sokkal jobban érez, s hall mindent… Ahogy leértünk a lépcsőn, rámosolyogtam Bellára, kislányom pedig elnyílt ajkakkal figyelte őt. Mozgolódni kezdett a karjaimban, így közelebb vittem őt az anyukájához. Zafrina követett, majd megállt mellettem, Bella előtt. Szerelmem egy pillanatra tekintett csak fel rám, mintegy bizonyosságot kérve, hogy bízom-e benne, majd vissza is nézett a gyermekeinkre. Az arca, s szemei ámulattól, csodálattól csillogtak, s tudtam, mit gondol, érez, mert én is ugyanígy voltam. Renesmee és Everard is előrenyújtották kis kezeiket, hogy megérinthessék Bellát, s hogy jelezzék nekünk, már nagyon türelmetlenek. Bella nagyot nyelt, majd biccentett nekem egyet.

A kezébe adtam először Renesmeét, majd Zafrina a kisfiamat, míg a családom feszülten figyeltek, s ugrottak Bella minden hirtelen megmozdulásra. Bella lélegzete elakadt, szemeit csak is a gyermekeinken tartotta. Megfigyelte őket, arca még mindig ugyanarról árulkodott, mint az előbb. Ha nem még inkább elvarázsolódott.

- Everard, Renesmee – suttogta Bella meghatottan, a kicsik érdeklődve néztek rá. – Tökéletesek – pillantott rám egy másodperc erejéig. Leültem mellé, s átkaroltam őt, vetettem egy pillantást Jasperre. Ő még mindig elhűlve figyelte Bellát, nem akarta elhinni, hogy ilyen létezik. Emlékeztetnem kellett, hogy Bella nem hétköznapi újszülött. Ő különleges, ahogy a gyermekeink is.

- Ahogy te – mondtam halkan. – Tetszenek a nevek? – kérdeztem két gyermekemet, mire mindketten összeütögették kezecskéiket, s tapsolva nevetgéltek.

- Úgy látom, tetszik nekik – mosolygott Bella.

- Ahogy te is tetszel nekik – mondtam, amit Renesmee gondolataiban hallottam. Az igaz, hogy Everard gondolatairól nem tudtam semmit, de elég volt csak látni az arcocskáját.

- Olyan gyönyörűek – sóhajtott Bella. Renesmee nyújtózkodni kezdett az arca felé.

- Tudnod kell, hogy Renesmeének van egy különleges képessége – szólaltam meg, a kislányom figyelt a hangomra.

- Képesség? – döbbent le Bella elkerekedett szemekkel, majd büszkén nézett vissza a lányunkra.

- Igen… Renesmee képes egy érintéssel képeket, ez érzelmeit átadni úgy, hogy nem beszél – mondtam, igazán nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg azt, amire a lányunk képes volt. – De inkább majd ő maga megmutatja, nem lehet ezt így elmondani – mosolyogtam, miközben figyeltem, ahogy Renesmee a tenyerét Bella arcára helyezi. Éreztem, ahogy a karom alatt Bella teste megfeszült, ahogy Jasper, Rose és Emmett körülfogtak minket arra várva, Bella mikor veszti el önuralmát.

Végignéztem Bellával a lányunk emlékképét, éreztük azt, amit akkor ő. Kívülről láttam magamat, Renesmee szemeivel, éreztem meleg tenyerét az arcomon, hallottam saját hangomat, amint azt mondom: Az előbb az anyukátokat hallottátok. Aztán a kép változott, Jacobot, s Rose-t láttuk, amint civakodtak Renesmee felett, s aminek én vetettem véget. Éreztem, ahogy átjárta őt a nyugodtság, amint a kezemben tartottam az emlékben.

Renesmee visszahúzta kezét, s nagy, barna szemeivel az anyját figyelte.

- Hú – döbbent meg Bella, majd lassan levegőt vett, hogy beszélni tudjon. Jasper összehúzott szemekkel koncentrált Bellára. Még mindig nehezen hitte el, hogy annak ellenére, Bella nem olyan, mint a többi újszülött, hogy képes ennyire uralni magát és az érzéseit. – Tehetséges – mosolyodott el Bella. Everard kapálózni kezdett, hogy rá is figyeljünk. Bella megsimogatta fiúnk fejecskéjét, majd egy puszit nyomott az arcára. Everard szélesen elmosolyodott, majd közelebb kéredzkedett az anyjához.

- Átveszem Renesmeét – mondtam, elengedve Bellát. Lányom durcásan nézett rám, azt hitte, hogy távol akarom vinni az édesanyjától. – Nem viszlek sehova – nyugtattam meg, miközben átültettem a térdemre, s magamhoz vontam. Hátát az én mellkasomhoz döntötte, úgy nézett fel rám.

- Everardnak is van valami képessége? – kérdezte Bella.

- Még nem tudjuk – feleltem. – Őt is hallottam, még a terhességed alatt, de most már ugyanúgy megfejthetetlen számomra, mint te – mosolyogtam Szerelmemre, miközben hallgattam Renesmee gondolatait is.

Kijelentésemre Everard megrázta fejecskéjét, mintha el akarna mondani nekünk valamit, de aztán ahogy rájött, hogy semmit sem értünk, szomorúan felsírt. - Semmi baj, Kincsem. Attól még, hogy nincs képességed, számomra és apukád számára is különleges vagy – duruzsolta Bella a fiúnknak, s a mellkasára fektette. Everard lassanként megnyugodott, már csak hüppögve emelte rám könnyes, zöld szemeit. Aztán kis kezeit felém nyújtotta.

- Ide akarsz jönni apuhoz? – kérdeztem lágyan, mosolyogva. Everard izgatottan fészkelődött, odahajoltam, hogy átvegyem. Átfogtam szabad karommal, s magamhoz húztam. Miután átvettem, Bella Renesmeért nyúlt.

- Gyere a mamához, kislányom – puszilta meg az arcát, míg én ledermedtem egy másodpercre. Új, idegen hangot, gondolatot hallottam meg, de rögtön tudtam, hogy ki beszélt hozzám.

- Ezt sem jelenteném még ki, hogy Everardnak nincs képessége – szólaltam, meg halkan.

- Ezt hogy érted, fiam? – kérdezte Carlisle ámulva.

- Az előbb hallottam a gondolatát. Most már sajnos nem – feleltem a fiamat nézve.

- Az hogy lehetséges? – vonta össze szemöldökét Szerelmem. – Nem azt mondtad, hogy… - De – bólintottam. – Nem értem én sem, hogy lehetséges – gondolkodtam el, de úgy véltem erről csak akkor bizonyosodhatunk meg, ha Everard már kicsit nagyobb lesz. - Akkor ez még a jövő titka – szólalt meg Alice vidoran, miközben elhúzta Jaspert a kanapé közeléből. Bella nagyon jól kezelte az érzelmeit, egyáltalán nem lehetett észrevenni, hogy újszülött vámpír. Végül is nem is egészen vámpír. - Meg kellene etetni a kicsiket – mondta Rose. - Akkor előbb vizsgáljuk meg őket, ha ettek el fognak álmosodni – álltam fel Everarddal a kezemben.

- Gyorsan készen vagyunk azzal – mosolygott Carlisle.

- Esme, segítenél Bellának elkészíteni a kicsik étkét? – néztem anyámra, majd Bellára, aki mellém állt Renesmeével. Szerelmem érdeklődve nézett rám.

- Persze, Drágám – felelte mosolyogva.

- Renesmee jobban kedveli a folyékonyabb táplálékot – utaltam a vérre. Mikor Bella megértette, ajkai elnyíltak, s nyelt egy nagyot.

- Óh, értem – mondta nehezen.

- De most mindkettejüknek egyformát adjunk, így nem lesz gond az etetésnél – néztem feleségemre, aki elmosolyodva bólintott, majd hozzám lépett, s nyomott egy csókot ajkaimra. Ha ez előbb még azon gondolkodtam, milyen furcsa kimondani magamban ezt a szót, hogy feleségem, most elszállt minden a fejemből. Pedig most már tényleg az, de az átváltozás alatt nem volt módom ezt felfogni.

Carlisle átvette Renesmeét Bellától, majd Esme, Kedvesem és Rose kimentek a konyhába, míg mi apámmal az irodájába léptünk. Miközben apám elvégezte a vizsgálatokat, addig én Esmét és Bellát hallgattam a konyhában.

- Everardnak gyümölcsöket szoktunk pépesíteni, imádja – mesélte Esme.

- Renesmee is megeszi? – kérdezte Bella.

- Igen, megeszi, de olyan, mint az apja. Húzza a száját – nevetett fel Esme.

- Sokban hasonlítanak – mondta Bella.

- A szemeit tőled örökölte – felelte Esme.

- Meg a természetét – szúrta közbe Rose.

- Ezt mire érted? – Bella hangja érdeklődőn csengett.

- Ugyanolyan kíváncsi, mint te – válaszolt Rose.

- Értem… - Magam elé képzeltem Bella arcát, ahogy meghatódik azon, amit testvérem mondott.

Amint végeztünk, csatlakoztunk hozzájuk Carlisle-lal. Renesmee már nyűglődve fészkelődött a karjaimban, éhes volt.

- Mindjárt, Kincsem – pusziltam meg a feje búbját. Szerelmem odalépett Carlisle-hoz, majd átvette Everardot. Beültette az asztalnál álló etetőszékbe, míg én ugyanezt tettem Renesmeével. Nem tetszett neki, hogy emberi ételt akarunk adni neki is, de azt sem akartam, hogy folyton csak vért igyon. Próbáltam nem engedni a gondolatban felsíró gyermekhangnak.

A nyakukba kötöttünk mindegyiküknek egy etetőkét, nehogy leegyék magukat, aztán odahúztunk melléjük egy-egy széket. Bella rám mosolygott, láttam rajta, hogy izgul, hogy mindent jól csináljon. Pedig semmi oka sem volt rá.

Everard kevésbé kente össze magát, mint Renesmee. Nehezebb dolgom volt a lányommal, mert igencsak neheztelt rám azért, hogy ilyen étellel akartam megetetni, s amikor a kis kanalat a szájába akartam dugni, mindig elhúzta a fejecskéjét. Nem csak ő lett gyümölcs pépes, de még én is kaptam belőle. Bella és Everard nevetve néztek rám.

- Renesmee! – kérleltem őt. – Tudom, hogy nem szereted annyira ezt az ételt – gondoltam, hogy szörnyű íze lehet neki, már csak az állagából és színéből ítélve -, de ezt is meg kell enned.

Lányom durcásan nézett rám, miközben gondolatban ellenkezett.

- Jacob is meg szokta enni – vágott közbe Rose vigyorogva, mire rá villantottam szemeimet.

Igen, igaz – feleltem Renesmee kérdésére. Nem gondoltam volna, s soha nem is köszöntem volna meg Rose-nak, de ez használt. Ugyanis a következő kiskanálnyi adag már nem rajtam, se Renesmeén landolt, hanem a szájában. Elmosolyodva etettem a lányomat, míg ki nem ürült a kis tálka.

- Jóllaktál? – búgtam Renesmeének, ő rám emelte nagy, barna szemeit, s gondolatban felelt nekem. Felnevettem válaszán, Bella kíváncsian fürkészte arcomat. – Renesmee kifejtette, mennyire nem szereti… - mondtam vigyorogva.

Bella sóhajtott. – Majd máskor kap… vért – mondta ki nehezen. Megtörölte még egyszer Everard száját, majd kiemelte őt az etetőből. Nekem kicsit több ideig tartott ez a művelet, tekintve, hogy Renesmee mindenhol ahol csak lehetett gyümölcs pépes volt. Miután átöltöztettük a kicsiket, beraktuk őket a bölcsőbe aludni. Megpusziltuk arcocskájukat, majd megvártuk, míg álomba szenderednek.

- Miénk az este – suttogtam feleségem fülébe, mire ő elmosolyodott.

- De… mégis… - pirult el zavarában.

- Kölcsön kérjük Rose-ék házát – mondtam vállat vonva, mire beharapta alsó ajkát. – Csak mostanra, hogy kettesben lehessünk – húztam ki a kicsik szobájából, majd lementünk az emeletre. - Én… Az olyan lenne, mintha kitúrnánk őket – suttogta, de nem maradt titokban. Emmett hangos nevetéssel fogadott minket.

- Nyugi, hugi – mondta, amikor már kicsit lenyugodott. – Menjetek – dobta oda nekem a kulcsot -, de aztán egybe maradjon minden – kacsintott Bellára, aki még jobban elpirult.

- Kösz, Emmett – vigyorogtam rá.

- Na, tűnés! – mondta Rose. – Mi vigyázunk a kicsikre.

Mielőtt azonban kiléphettünk volna a hátsó kijáraton, Alice toppantott elénk.

- Emlékszel még Bella az ajándékodra, amit még én adtam neked? – kérdezte halvány vigyorra húzva ajkait. Elakadt a lélegzetem, ha Bella nem is, én tökéletesen emlékeztem rá. Nagyot nyeltem. – A nászéjszaka elmaradt, de most… - szélesedett a vigyor arcán.

Tisztán gondoltam vissza arra az emlékre, amit furfangosan kicsaltam akkor Alice-ből.

Alice Port Angeles felé száguldott, már amennyire Carlisle Bugattijával tudott száguldani. Az eső hatalmas cseppekben hullott alá, hogy a szélvédőre esve folyamatos kis koppanással jelezze erejét. Alice, mikor meglátta a várost hirdető táblácskát, izgatottan nyomta tövig a gázpedált, hogy minél előbb beérjen a város szívébe. A bolttól nem messze parkolt le a Bugattival. A járókelők esernyővel kezükben menekültek be a hozzájuk legközelebbi épületbe, meg ne ázzanak.

Alice egy mosollyal szája sarkában – izgatottságát leplezve -, nyugodtan lépdelt a szakadó esőben, aranyszín szemei a számára mókás embereket figyelte. A boltba lépve csilingelő csengő jelezte a vevő érkezését. Egy középkorú eladónő azonnal Alice felé vette az irányt, mikor meglátta, egy másodpercre megtorpant. Testvérem határozott céllal menetelt egyenesen a ruhák felé, míg a nő folyamatosan Alice-t nézte, ámulat, s irigykedés bújt meg vonásaiban.

- Segíthetek… valamiben?- szólalt meg az eladónő mézes-mázosan, mikor Alice egy lépésnyire volt csak tőle.

- Nem, köszönöm – hárította Alice tisztán, látóterébe akkor egyetlen egy ruhanemű került csak. Mintha egy égből jövő dicsfény világította volna meg a ruhadarabokat a boltban, Alice-t csak úgy vonzotta magukhoz. Alice pedig engedett a kísértésnek, lelkesen nézegette őket, míg…

- Óó, igen, igen… - Alice halkan felsikkantott, amikor meglátta azt, amiért jött. Bella kék, tökéletes ajándékáért.

Nagyot nyelve figyeltem Alice-t, ahogy átad Bellának egy papírcsomagot. Azt hittem, ezt Bella elvitte magával La Push-ba, de úgy néz ki átvertek ketten.

- Óh, köszönöm Alice – bökte ki Bella.

- Jó szórakozást! – lépett vissza Jasperhez Alice, majd búcsút intettünk és belevetettük magunkat az erdőbe.

Egymás mellett futottunk Bellával, fogtuk a másik kezét, csak akkor engedtük el, ha ki kellett kerülnünk egy fát. Nem mintha nekünk bajunk lett volna…

Az út nem tartott sokáig, vezettem Bellát, ő pedig követett, néha még le is hagyott. Olyankor vigyorogva próbált megszökni előlem, de nehezen beértem, és csókot loptam tőle.

Feleségem a ház előtt egy pillanatra megtorpant és elámult.

- Váó – mondta kikerekedett szemekkel vizslatva az előtte magasodó építményt.

Vigyorogva húztam az ajtó felé. – Rose hiúsága erre is kihatott… - szólaltam meg.

- De még mennyire – nyögte ki Bella. Beleillesztettem a zárba a kulcsot, majd egy halk kattanás után kitártam Szerelmem előtt.

- Megérkeztünk – búgtam a fülébe hátulról, karjaimmal átöleltem őt, s belecsókoltam a nyakába. Bella felsóhajtott, majd megfordult, a nyakam köré fonta karjait, és beljebb húzott. Lábával belökte az ajtót. - Kettesben – suttogta, aztán szenvedélyesen megcsókolt. – Ugye… nem akarsz… elmenni az ágyig? – zihálta két puszi között.

- Az attól függ… - válaszoltam mosolyogva, nehezen türtőztetve magamat. Bella ellenállhatatlan volt, ahogy mindig is számomra. Most először nem a vére vonzott így, hanem ő maga, a teste. - Mitől? – nézett rám ráncolva homlokát.

Most én haraptam be az alsó ajkam, ahogy ő szokta, ahogy végigfutott elmémen egy kép, melyen őt láttam abban a kék fehérneműben. Nagyot nyeltem. – Igaz, hogy már láttam… - kezdtem egy pillantást vetve Alice ajándékára - …de jobban szeretném látni magán, Mrs. Cullen – suttogtam vágytól elfúló hanggal.

Bella kacéran elmosolyodott. – Szóval rajtam akarja látni Mr. Cullen? – kérdezte, mire bólintottam. – Rajtam nem fog olyan jól állni… - kezdte, de mutatóujjamat az ajkára tettem.

- Tökéletesen fog állni – mondtam mély levegőt véve.

- Nos, akkor menjen fel a szobába, és várjon meg - utasított. - Keresek egy fürdőszobát – mondta. - Ne várasson soká, Kedvesem – csókoltam meg félmosollyal, majd felmentem az emeletre és megkerestem a vendégszobát. Nem tudtam, hogy minek van több szoba is ebben a házban, ha csak Emmett és Rose tartózkodik itt olykor, de most határozottan örültem neki. Nem akartam volna épp Emmették hálószobáját használni… Még a gondolattól is kirázott a hideg.

Mély levegőt vettem, majd lerogytam az ágyra. Úgy éreztem magam, mintha soha sem kerültünk volna olyan közel egymáshoz Bellával. Pedig már nem egyszer megtörtént… Most mégis más volt, hisz nem kellett arra figyelnem, hogy egy óvatlan pillanatban véget vethetek az életének. Nem vonzott már a vére illata úgy, mint amikor ember volt. Teljesen más helyzet állt fenn, most már átadhattuk magunkat az érzéseinknek. Lehunytam szemeimet, akaratlanul is újból elképzelve Bellát abban a kék selyem fehérneműben. Az sem segített, hogy hallottam készülődését a fürdőszobában.

Pár perc telt el csak, amikor Szerelmem kilépett a fürdőszobából, s suhanó léptekkel elindult a folyosón.

- Edward? Hol vagy? – kérdezte.

- Itt bent – feleltem az ajtót fixírozva. Pár másodperc múltán – ami perceknek tűnt – végre nyílt az ajtó halk nyikordulással kísérve.

Bella tett egy lépést, majd hátát nekivetette az ajtófélfának, lábát felhúzta, s behajlítva talpát a fához nyomta. Elakadt a lélegzetem, ahogy tüzes tekintetétől elszakítva pillantásom végignéztem karcsú, tökéletes testén, hosszú, fehér harisnyába bújtatott lábain. A melltartó kék selymét fekete csipke díszítette, míg a fehéresen áttetsző hosszított felső rész csak sejtette alakját. Bella elégedetten elmosolyodott, majd finoman ellökte magát az ajtófélfától, s lassú lépésekkel felém közeledett.

Mély levegőt vettem, testem a fellángoló vágy tüzétől égve várt rá, az érintésére. Szerelmem kiélvezte a pillanatot, ahogy sóvárgón végig nézek rajta, s nem tudok betelni látványával. Mikor végre odaért hozzám, elhelyezkedett lábaim között, majd jobb lábát felrakta mellém az ágyra, s kezével megsimogatta arcomat. Elvigyorodva karoltam át a combját, hogy hozzáférjek a harisnyakötőjéhez, s miközben azt kikapcsoltam, ajkaimmal végigfutottam a belső combján, ezzel halk sóhajokat csalva ki belőle. Lassan legörgettem lábáról a harisnyát a bokájáig, majd először tenyeremmel, aztán ajkaimmal simítottam végig lábát. Miután ugyanezt megtettem a másik lábával is, egy kicsit eltávolodott tőlem, hogy egyenként lehúzhassam róla a harisnyát. Miután ezzel is végeztem, Bella visszalépett hozzám, majd feltérdelt mellém az ágyra, s beleült az ölembe. Mielőtt azonban megcsókolt volna, a fülemhez hajolt.

- Ezt… a harisnyát állítólag… Alice külön nekem terveztette – suttogta szaggatottan.

- És még milyen jól tette – mormoltam Bella nyakánál, majd szenvedélyesen megcsókoltam és a derekánál fogva átfordítottam magunkat, s magam alá gyűrtem. Mindezt a századmásodperc egy töredéke alatt. Bella belesóhajtott a csókunkba.

- Ez sokkal… másabb… - duruzsolta két csók között, mire elvigyorodtam. - A múltkorit nem számítjuk elsőnek – nyögtem ki, mire felkacagott.

- Benne vagyok – felelte, aztán elhallgattatott egy csókkal. Nem sokáig vesződtem, áttértem nyakának selymes puhaságú bőrére, majd egyre lejjebb cirógattam. A melltartó széléig puszikat nyomtam bőrére, de igazán útban volt a fehérnemű. Felnéztem egy pillanatra Bella elhomályosult szemeibe, elidőztem egy másodpercig vágytól kipirult arcán, hallgattam egyeletlen légvételeit, majd egy rántással széttéptem a ruhaneműt. Bella halkan felnyögött. - Ez pedig… igazán tetszett… - nyögte ki, ahogy továbbhaladtam ajkaimmal.

- Nekem is… de útban volt – vigyorogtam fel rá, majd számba vettem a rózsaszín, kemény bimbót, tenyeremmel addig másik mellét dörzsölgettem. Bella halkan felsikkantott, felhúzta bal lábát, nekem feszítette ölét. A testem egy pontja már sajgón lüktetett, de nem akartam törődni vele. Először Bellának akartam örömet szerezni. Lassan továbbcsókoltam őt, hallgatva szívének dobogását, mely most kicsivel gyorsabb ütemet vett fel, majdnem olyant, mint amikor még ember volt, a hasán át eljutottam a kék selyem fehérnemű alsó darabjáig. Felkönyököltem, majd ujjaimat beleakasztottam Bella csípőjén két oldalt a bugyi pántjába, majd attól is megszabadítottam. - Ah – nyögött fel Bella. – Teljesen… tönkretetted – korholt, de közben alig bírta nyitva tartani szemeit, teljesen átadta magát nekem, főleg, amikor ajkaimmal körbejártam szeméremdombját. Nyögésekkel jutalmazta tettem, de nem hagyta, hogy tovább kényeztessem. Sebesen felhúzott magához, szenvedélyesen megcsókolt, hogy úgy éreztem, menten elvesztem a fejem, majd átfordított minket, hogy én kerültem alulra. Egy csöppet nagyobb erővel tette ezt, mint amekkora kellett volna, így az ágy – pedig kovácsoltvasból állt -, lábai eltörtek, s a padlóra zuhantunk.

- Upsz – harapta be alsó ajkát. – Mégis törtünk – zihálta Szerelmem.

- Semmi baj, majd veszünk másikat… - ziháltam én is. – Ennél lejjebb már úgysem eshetünk – vigyorogtam, majd Bellával együtt nevettem. Csókot váltottunk, aztán Bella kezdte ugyanazt velem, mint az előbb én vele. Először egyenként gombolta ki az ingem, de aztán kacéran elmosolyodott, és egyszerűen letépte rólam.

- Ez az egyik kedvencem volt – néztem bele mélyen a szemeibe.

- Lesz másik – vont vállat Bella, majd lehajolt hozzám, s végigcsókolta a mellkasomat. Lehunytam szemeimet, kezeimmel kerestem valami kapaszkodót, hogy kibírjam azt a lüktető, feszítő érzést, ami alul kínzott. Csak az ágy szélét találtam, ami elérhető közelségben volt. Ahogy Bella haladt egyre lejjebb úgy maradt kezemben egy-egy darab az ágyból. Bella kacagva rángatta le rólam a nadrágot, aztán kezelésbe vette férfiasságomat. Már eddig is igencsak kemény helyzet volt, de ezután…

Elhelyezkedett az ölemben, és magába vezette férfiasságom. Mindketten egyszerre nyögtünk fel, majd Bella sikolyaitól zengett a ház. Amilyen lassan kezdtük, a folytatás annál gyorsabb volt. De nem értük be eggyel. Többször is egymáséi lettünk, míg nem tönkre nem tettük teljesen az ágyat.

Egy kis kép Alice ajándékáról: ;)