20. fejezet - Everlie

Sziasztok! 

Nos, igazán csak félve merek írni bármit is. :$ Tudom, nagyon eltűntem, mentségem talán nem lehet, magyarázatom már inkább, de ez is csak a szokásos. Egyetem, időhiány, fáradtság... Viszont végre meghoztam nektek a várva várt fejezetet, és elkezdtem a következőt is már, de ami a legrosszabb, hogy rá kellett jönnöm, már nincs is sok vissza belőle. Már tényleg a végén járunk, és ez némileg szomorúsággal is tölt el. Nagyon szeretem ezt a történetet, kaptam róla hideget, meleget, mégis hosszú időn keresztül csak ezzel foglalkoztam, és veletek, az olvasóimmal. Imádom, ahogy minden kis történetemet... 

Remélem nem haragszotok rám, és kivárjátok azt az egy-két fejit, ami még jön. Mert csak annyi van vissza, ahogy még alakul a vége. :) Köszönöm, hogy itt vagytok velem még mindig, köszönöm az új olvasókat is, akik rátaláltak a blogra, és remélem, hogy velem maradtok azért, ha ennek a történetemnek vége lesz! ;)  A többit meg majd az utolsó fejinél! :D Jó olvasást kívánok Kedves, Hűséges Olvasóim! :) Ui: Bétázva nincs, bocsánat, ha van benne hiba. :$

– Ez meg mi volt? – térített magamhoz Emmett megrökönyödött hangja.

– El kellett mennie – feleltem még mindig az ajtót bámulva, s csak arra tudtam gondolni, hogyan fogom megmagyarázni Everardnak: Zafrinát lehetséges nem is látja többé.

– De miért? Hisz… – Emmett sem tudott mit mondani, ő is úgy érezte már, hogy Zafrina a családhoz tartozott. Nem is gondolt olyasmire, hogy esetleg ő másképp érezte. Bár én sem eddig…

– Találkozója van – mondtam, elszakítva pillantásomat az ajtóról, majd először Emmettre, utána Carlisle-ra néztem.

– Találkozó? – kérdezett vissza apám.

– A testvérével – válaszoltam, mire Carlisle megértően sóhajtott egyet. – Minden évben ugyanakkor találkoznak.

– Nem is szándékozik visszajönni? – tette fel a kérdést Jasper.

– Nagyon zavarosak voltak a gondolatai. Ezt még ő sem tudta – válaszoltam. Jazz biccentett egyet. Még Alice-t sem kérhettem meg a jövő figyelésére, mikor térhet vissza hozzánk Zafrina, hisz Bella jövőjét sem látta terhessége alatt. Zafrina pedig szintén félvér, mint a gyermekeink.

Pár óra elteltével Belláék hazaérkeztek. A nappaliban vártuk őket, jó kedvük csak addig tartott, amíg ránk nem néztek. Szerelmem kérdő tekintete láttán a gyermekeink is megérezték, hogy valami nincs rendben. Bella leült Everarddal a kezében mellénk, míg Esme Nessie-vel apámhoz lépett.

– Mi történt? – szólalt meg Esme összevont szemöldökkel, majd átadta Nessie-t Carlisle-nak.

– Miért vagytok ilyen szomorúak? – kérdezte lányom, egyikünkről a másikunkra nézve.

Átvettem Everardot Bellától, és az ölembe ültettem.

– El kell mondanunk valamit – néztem bele fiam smaragdzöld szemébe. Még rosszabbul éreztem magam, mert tudtam, mennyire fog neki fájni Zafrina hiánya.

– Apa? – Everard körülnézett. – Hol van Zaf? – kérdezte, mire sóhajtottam egyet. Éles eszű kis ifjonc, mint az édesanyja.

– Róla akartunk beszélni – feleltem, és összeszedtem a gondolataimat, hogyan fogalmazzam meg a fiamnak kíméletesen. Nagyon szomorú lesz, azt pedig nem akartam. – Zafrinának… el kellett mennie, fiam. 

– Mikor jön vissza? – kérdezte azonnal.

– Visszajön? – szólt bele Renesmee szomorkásan, mire Everard hirtelen rákapta tekintetét.

– Persze, hogy visszajön – vágta rá. – Ugye, apa? – nézett vissza rám reménykedve, mire nagyot nyeltem.

– Nem biztos, Kicsim – feleltem megsimogatva arcocskáját. Everard lebiggyesztette száját, majd hozzám bújt. Magamhoz öleltem őt, hallottam halk szipogását.

– Ó, Kincsem! – suttogta Bella, aztán odahajolva megsimogatta fiúnk fejecskéjét és végigpuszilta, ahol csak érte őt. 

Alice csüggedten bújt Jasperhez, Esme megfogta Carlisle kezét. Mindenki szomorú volt Zafrina hirtelen döntésétől. Különösen a fiam, aki a leginkább kötődött hozzá.

Már négy nap telt el, Zafrinának pedig még csak hírét sem hallottuk. Alice minduntalan a jövőt kémlelte, még akkor is, ha tudtuk, mennyire esélytelen egy aprócska vízió, mely Zafrinához köthető. De nem csak róla akart megtudni valamit. Egy nap több órára is eltűntek Jasperrel, hogy ne akadályozza látomását se Jacob, se gyermekeim jelenléte. Szerelmem eddig nem vont kérdőre a titkolózás miatt; reméltem azért, mert minden másodpercét – amit lehetett – Everarddal és Renesmeével töltötte. Fiam ezekben a napokban még több figyelmet igényelt, Bella csak addig hagyta magára, míg elmentünk vadászni. Annak ellenére, hogy feleségem példásan önmegtartóztató újszülött, óvatosan és előrelátóan viselkedtünk. Az etetések nehezen mentek, ugyanis Renesmee már hiányolta a folyékony táplálékot. Bella ragaszkodott hozzá, hogy próbáljuk meg a jelenlétében. Bíztam benne, de Jasper és családom többi tagja is jobbnak látták, ha felkészülnek. Bella visszatartott lélegzettel próbálkozott, de amint rájött, hogy nem bírja, elszaladt, Jasper és Emmett pedig utána. Azóta gyötörte magát, melyet gyermekeink is észrevettek, és vigasztalták édesanyjukat. A lelkem mélyén azonban sejtettem, nem úszom meg azt a bizonyos beszélgetést Bellával. Mindig is nagyon jól megfigyelte a körülötte zajló eseményeket, tudtam, most is elraktározta a jeleket magában, épp csak egy megfelelő pillanatra várt. Jacob pedig véghez vitte a tervemet, vagyis inkább kérésemet. Nem hittem volna, négy nap alatt sikerülhet neki…

Miután a gyerekek aludni tértek, Bella kézen fogva a nappaliba vezetett. Éreztem, eljött el a perc, hogy eltereljem a figyelmét, mielőtt még Alice-ről és Jasperről kérdezne, és arról teljesen el nem titkolható, feszült légkörről. 

– Egy pillanat, Kedvesem! – megpusziltam száját. – Kérlek, várj meg a nappaliban. – Bella bólintott, halvány mosollyal ajkamon léptem vissza a szobánkba, ahol elrejtettem a Jacob által – ideiglenesen – rám ruházott pergament. Izgatottan léptem Bella elé, a papirost a hátam mögé rejtve. 

– Mit rejtegetsz? – kérdezte, mintha már elfelejtette volna, milyen okból akart velem beszélni eredetileg. Persze ismertem már annyira, hogy tudjam, előbb-utóbb rá fogunk térni arra a részre is. Ha nem sikerül más mederbe terelnem szándékát.

– A múltad egy kis részét – feleltem leülve mellé, a pergament előhúzva a hátam mögül. Szerelmem felvonta szemöldökét.

– Mi ez?

– Nyisd ki! – kértem. Bella kérdő tekintettel teljesítette, és mikor meglátta a nevet, megremegett az ajka.

– Ez…?

– Igen, az, amire gondolsz – mosolyogtam. – Jacobnak köszönhetem, hogy Ephraim egy kis időre a kezembe adta, és elmesélte neki, amit tudott. A testvéred nélkül nem valósíthattam volna meg ezt a meglepetésemet. Nevezzük így.

– Hallgatlak – nézett fel rám egy pillanatra, aztán a pergament tanulmányozta. – Bármit is tudtál meg. 

– Nem lesz kellemes – mondtam csöndesen.

– A tudatlanságnál, és bizonytalanságnál minden jobb – felelte rá.

Mély levegőt vettem. Joga van megtudni, mi történt annyi éve. – A pergamenen kihúztak egy nevet, nekünk ő a fontos – kezdtem bele.

– De hát ő Caleb Uley. Miért pont ő? – szólt közbe homlokráncolva.

– Nem írták le a teljes nevét, azt csak később kapta a törzstől, a pergamenre viszont már nem került rá. Caleb második neve Everlie – adtam meg a választ.

Bella szeme kikerekedett a felismeréstől. – Everlie? – ismételte halkan, ajka megremegett. –Uley leszármazott vagyok? – kérdezte hitetlenül. Bólintottam feleletként. – Ez nem lehet…

– Ha belegondolsz, és megnézed a Caleb melletti nevet, már érthető a gén jelenléte a szervezetedben. 

– Alice Huauta? – húzta végig ujját a szálkás betűkön. – Ő Caleb…

– Felesége és Black leszármazott – fejeztem be a mondatot egyhuzamban. Megsimítottam Bella karját, amikor elállt a lélegzete egy századmásodperc erejéig. – Caleb feleségül vette Alice-t, de miután találkozott édesanyáddal, elhagyta őt és a törzset. Ezért húzták ki a nevét a pergamenről.

– Elhagyta a feleségét, anyám miatt?

– Sokszor esik meg olyan, hogy egy ember elveszti szerelmét a társa iránt, de megtalálja ismét egy másik személyben – próbáltam nyugtatni, és kihangsúlyozni: az emberekről beszéltünk. El sem tudtam volna képzelni, hogy Bella, vagy a gyermekeim nélkül létezzek e világon, ennek ellenére meg tudtam érteni az emberi lét eme gyarlóságát. Hisz ők olyan törékenyek, sebezhetőek, gyöngék. Caleb két nőt is megbántott, és elhagyott, hogy megtalálja a szerelmét. De valóban rálelt?

A vámpírok egy életre választanak társat, nem gázolnak át több társukon, míg meglelik az igazit. Még most is alig hittem el, hogy egy olyan önző lényt, mint én egy ember megtisztelt a szerelmével, és bátran kiállt értem minden akadályt. Még ha az majdnem az életébe került. Tartoztam neki annyival, hogy nem hazudok neki.

– De nem csak a feleségét hagyta el, hanem minket is – suttogta Bella megremegve. Tudtam, még ha nem is mutatja ki, mennyire megrázta a hír, belül rettentően fegyelmezi magát. 

– Caleb egy idő után visszatért a törzshöz, amikor értesült róla: Alice gyermeket szült neki. Akkor viszont már bevésődött.

– Úgy érted, azért hagyott el minket? Egy… harmadik nőért? – hűlt el Bella a gondolatra. Hüvelykujjammal a kézfején köröztem megnyugtatásképp.

– Igen – ejtettem ki lassan. Bella hitetlenkedve csóválta meg a fejét, mintha nem akarná megemészteni a hallottakat.

– Hogy tehetett ilyet? – kérdezte csöndesen. – Először otthagyta a feleségét, és a gyermekét, aztán… Ugyanezt megtette még egyszer.

– Tudom, hogy fáj, Kedvesem, de a múlton változtatni már nem lehet. 

Bella nagyot sóhajtott. – Mondott még valamit apa?

– Többet ő sem tudott Calebről. Miután elhagyta végleg a törzset, senki sem hallott felőle. Az utolsó dolog, mely kósza hírből származott, hogy született egy Mirabella nevű lánya. Amikor Ephraim… megmentett tőlem, és hazavitt még nem tudta, hogy te vagy az. Csak miután értesültünk a szervezetedben lévő génről. Elővette a pergament, és megbizonyosodott arról, hogy akiről régen hallott, te vagy.

– Ez… olyan hihetetlen – nézett fel rám Szerelmem. – Milyen apró az esély arra, hogy egy farkas leszármazottat megtalálják a farkasok… véletlenül? – tette fel a kérdést halkan, megcsóválva fejét.

– Talán nem véletlenül találtak rád akkor éjjel – válaszoltam. Bella kérdő tekintetére folytattam. – Nem ismerjük a farkasokat eléggé, de talán ez hozzátartozik a fajukhoz. Megvédik, megérzik a fajtájukhoz tartozókat – találgattam.

– Vagy csak a sors akarta így – felelte rá Bella egy halvány mosolyt villantva rám. Miután összehajtogatta a pergament, és visszaadta nekem, összefűzte kezünket. – Köszönöm – suttogta, aztán egy csókkal jutalmazott. 

­­­­­­­– Azt hiszem inkább Jacobot illeti a köszönet – mosolyogtam vissza.

– Majd megkapja, viszont most másról kell beszélnünk – nézett rám komolyan, én pedig azonnal tudtam, miről.

– Nem kellene már gyötörnöd magad amiatt a… – próbáltam terelni a szót. Nem akartam, hogy amiatt is aggódjon, amikor valószínűleg teljesen fölösleges. Épp elég gond akadt így is Zafrina távozásával.

– Edward – szólított meg lágyan, mégis éreztette velem: ne beszéljek félre.

Sóhajtottam, és lesütöttem szemem. – Nincs semmi probléma, Bella.

– De igen, van. Zafrina elment, Alice és Jasper folyton eltűnnek, tudom, mit jelent ez. Jacob is nyugtalan, Renesmee érzi, és én is. Feszült vagy, valamit titkolsz előlem. Vagy titkoltok – utalt Carlisle-ékra.

– Előtted nem tudok titkolózni – csóváltam meg fejemet. Bella két tenyerébe fogta kezemet. – Nem kell aggódnod, figyeljük őket, Alice mindenről értesít.

– Kiket figyeltek?

– Úgy véljük, azokat a gyilkosságokat, amiket az újságok közvetítenek, vámpírok követték el.

– Tessék? Miért? Itt vannak tőlünk egy köpésre, és semmit sem szóltál? – döbbent meg Bella, és felháborodva fúrta tekintetét az enyémbe.

– Nem jelentenek veszélyt, egyelőre. Nincs okunk közbeavatkozni, lehet, hogy csak átutazóban vannak itt.

– Még hogy nem veszélyesek? Embereket gyilkolnak, Edward! – suttogta elborzadva. Ki akarta húzni kezét az enyémből, de nem engedtem.

– Tudom, és hidd el, megelőzzük, hogy még többen haljanak meg. Alice ezért figyel, Carlisle pedig a kórházban hallja, ha történik valami. – Apám helyeslő gondolatait hallottam a dolgozószobájából, azonban Rose dühösen vette tudomásul, hogy kihagytuk őt is.

Bella egy kissé mintha megnyugodott volna, de még mindig homlokráncolva nézett rám.

– Nem engedném, hogy bajod essen, vagy a gyermekeinknek, a családomnak – vettem két tenyerem közé arcát, és hüvelykujjammal megcirógattam bőrét.

 – Tudom – felelte végül, mire finoman megcsókoltam. Bella a nyakam köré fonta karját, közelebb húzódva hozzá egyre inkább elmerültünk fellobbanó szenvedélyünk tüzében. Bella az ölembe ült, mielőtt azonban felkaptam volna, és elvittem volna valahová, ahol kettesben lehettünk volna…

– Társaságunk jön – szakítottam el magam Bellától. Emmett és Rosalie egy másodperc alatt mellettünk termettek, Esme és Carlisle pár másodperccel később csatlakozott hozzánk – anyám gyermekeim szobájában üldögélt, és figyelt rájuk, míg apám a szobájában dolgozott. 

– Ki az? – kérdezte Emmett. Lassan elmosolyodva keltem fel Bella mellől, és az ajtóhoz léptem, ahogy felismertem a szívdobogást, a futást.

Kitártam az ajtót, leintettem Emmettet, amikor felém lépett egyet.

– Lépj beljebb, Zafrina! – köszöntöttem.

– Nem zavarok? – kérdezte félszegen. Feleségem mellém lépett, majd beljebb húzta Zafrinát, és a karjai köré zárva felelt.

– Örülünk, hogy visszajöttél hozzánk – puszilta meg Esme.

– Sajnálom, hogy ilyen gyorsan távoztam tőletek – sütötte le szemét.

– Ugyan, semmi baj. – Esme hellyel kínálta Zafrinát, aki egy mosollyal arcán leült a kanapéra. Köré gyűltünk, mindegyikünk kíváncsian fürkészte őt, vajon merre járhatott az elmúlt napokban.

Vigyorogva tettem fel a mindenkit érdeklő kérdést, ha bár én már megtudtam egy s mást.

– Elmeséled, miért mentél el, és miért tértél vissza hozzánk?

Zafrina körbenézett, nem győzött magában bocsánatot kérni, amiért folyton a fiamra gondolt, de érzései nem hagyták nyugodni. Úgy gondolta, tartozik nekünk annyival, hogy magyarázattal szolgál különös viselkedésére.

– Korábban meséltem, hogy Senna testvérem az egyetlen, aki megértett. Minden évben egyszer, ugyanazon a helyen találkozunk, így tartjuk a kapcsolatot. Nem akartalak itt hagyni titeket, de féltem, ha nem megyek el a találkozóra, Senna aggódni fog.

– Megértjük – bólogattam.

– A másik ok, amiért itt vagyok – kezdett bele nehezen –, hogy nagyon megszerettem a fiatokat, ahogy az egész családotokat – fejezte be halkan. Arcát halvány pír öntötte el, hol rám, hol feleségemre nézve várta mit szólunk ehhez. Bella elmosolyodott, majd rám tekintett amolyan „te már rég tudtad, igaz?” pillantással, mire csak halványan elvigyorodtam. 

– Everard repesni fog az örömtől – mondtam. – Miért nem mész fel hozzá?

– Szabad? – kérdezett vissza bátortalanul.

– Amúgy is ébredeznek – felelte Kedvesem. Zafrina egy bólintás után felment az emeletre. Követtük őt, látni akartuk fiúnk arcát, amikor meglátja Zafrinát.

Leírhatatlan boldogság áradt szét bennem, mikor megpillantottam Everardot Zafrina ölelésében. Fiam ezernyi kérdéssel sorjázta meg őt, nem finomkodott, mint mi az előbb. Zafrina csak mosolygott, és annyit mondott: később, majd mindent elmesélek.

Boldogan szemléltem gyermekeimet, mikor meghallottam Alice és Jasper közeledtét, társaságukban Jacob, aki visszatért La Pushból, és csatlakozott kettősükhöz. Már-már azt hittem ezt a pillanatot nem ronthatja el semmi sem, míg meg nem láttam testvérem gondolatait.