10. fejezet - Ha az utolsó lehetőség is elveszik...

Előre is bocsánatot kérek, ha a fejezet formázása nem lesz a megszokott... Annyira rosszul vagyok, hogy alig élek :S... De fel akartam rakni nektek a fejit. Ehhez 14 kritika kell, hogy jöjjön a másik. Viszont, akik nem írnak, könyörgöm mondjátok már el - vagyis írjátok le -, hogy miért nem írtok megjegyzést, és akkor egyszerűbb lenne rávenni titeket, hogy megírjátok... Mert én már nem tudok semmit kitalálni, magamnak is írhatom, ha úgy gondoljátok. No ezért most ti ötletelhettek. Miért írnátok megjegyzést? A kereteken belül, persze. Hajrá, várom az ötleteket! És bocsánat, ha kicsit furán jön le ez az egész, szédülök, és fáj a hasam, szóval remélem megértitek.

Puszi!

Pár perc múlt csak el, amikor meghallottuk a súlyos mancsok dobbanását. Nem jött egyedül, de persze nem is gondoltam az ellenkezőjét.

A két hatalmas farkas megállt előttünk két méterre, a határ másik oldalán. Alice futólag rám pillantott.

- Köszönöm, hogy eljöttél, Ephraim! – mondtam hangosan. A farkas úgy tett, mintha biccentene a fejével, szemeit mindvégig az enyémekbe fúrva, míg a másik – Levi Uley - feszült testtartással védekező állást vett fel.

- Beszélj! – szólított fel Ephraim. Hangja fejemben, mintha csak a szél zúgása lenne fülemben. Egyszerre volt erőt sugárzó, dühödt, mindent elsöprő – de leginkább a bennem pislákoló apró határozottság szikráját ötletem felől.

Nem tudtam, hogy kezdjek hozzá, mi lenne a legjobb megfogalmazás, amivel nem küldene azonnal a pokolba. A levélben sem írtam meg pontosan, miről szeretnék vele beszélni.

Mély levegőt vettem, hogy erőt gyűjtsek. – Meg szeretném tartani a Bellának tett ígéretemet, még… azelőtt, hogy döntés elé kényszerülnénk – fogalmaztam meg óvatosan a szülés szörnyű kimenetelét. Ephraim szája megrándult, így is tudta, mire gondolok. – De ehhez az áldásodat szeretném kérni, mert tudom, hogy Bellának ez sokat jelent. Ha nem a legfontosabb… - folytattam őszintén. Azt szerettem volna, ha Kedvesem lenne a legboldogabb azon a napon, amikor mindkét családja együtt van fogadalmaink kimondásakor. Ez pedig lehetetlen, ha Ephraim Black ellenzi.

Ephraimban egyszerre több érzelem s gondolat kavargott. Most elsősorban nem falkavezér volt, hanem egy aggódó apa, akinek egyetlen lányát egy férfi el akarja orozni mellőle. Csak másodsorban nézte, hogy mik is vagyunk, a vámpírok és a farkasok közötti szövetség értelmét, s feladatát, mint Alfa. Düh, meglepettség, bizonytalanság, félelem mardosta.

- Egyszer már elvetted tőlem…- remegett meg gondolatban is hangja, ahogy visszaemlékezett arra az időszakra, amikor Bella elszökött hozzánk. - Megmérgezted a fattyoddal, ami kiszívja belőle az életet…- peregtek le előtte a képek arról az utolsó találkozónkról, amin megbizonyosodhatott erről a tényről a saját szemeivel. - Most pedig azt kéred tőlem, hogy fogadtassam el a szellemekkel elfogadhatatlan szerelmetek?

- Nem magam miatt teszem… - szólaltam meg rekedtes hanggal, elkínzott arccal. – Én csak azt szeretném… - álltam meg egy pillanatra, hogy átfogalmazzam mondanivalómat. – Nekem az a legfontosabb, hogy ő boldog legyen – suttogtam őszintén, s nem tudtam megakadályozni a mérhetetlen fájdalom jeleit arcomon, ahogy ismét belegondoltam, elveszthetem életem egyetlen értelmét.

Talán fájdalomtól eltorzult arcom, talán a szavaim mögött megérzett őszinteség váltotta ki Ephraimból – nem tudtam megmondani, mert még ő maga sem értette, s tudta -, de megláthattam minden olyan gondolatát, amit eddig elrejtett előlem. Alfaként, s apaként átgondolt végső lehetőségekre, a szövetségünk esetleges felbontására.

Alice türelmetlenül és izgatottan toporgott mellettem, de megpróbáltam egy szempillantásommal megnyugtatni.

- Bella a törzs tagja – jelentette ki Ephraim, miközben akaratlanul is lejátszotta magában a törzs ünnepségét.

- Szeretném… ha a törzs hagyományai szerint zajlana le a szertartás – biztosítottam róla azonnal. – Ha elfogadod, hogy nekem csak Bella boldogsága a fontos – ismételtem meg, amit már egyszer a tudtára adtam.

Ephraim hosszan elgondolkodott, Levi Uley pedig próbálta meggyőzni őt arról, hogy ez bolondság, s a törzs sosem engedné ezt meg. De Ephraim volt a törzs vezetője…

- Jacob?

- Még nem tudja – feleltem egy sóhajjal.

- Én akarom elmondani neki – keményedett meg hangja, mire bólintottam. - Mikor? – jött a bizonytalan kérdés.

- Minél előbb… - sütöttem le szemeimet.

- Holnapra előkészítem a házunk előtti kis tisztást – próbálkozott Alice, mire felnyögtem magamban.

- Arra gondoltunk, hogy ott tartanánk – magyaráztam Ephraimnak, aki testvéremre nézett.

- Holnap…- ismételte meg, mint, aki nem akar hinni magának. Nem akarja elfogadni azt, hogy már ennyire vészesen közel vagyunk ahhoz a naphoz, amikor elveszíti a lányát. A lányát, akit hét éves kora óta a sajátjaként szeret. – Csak a család lesz jelen, s a közelben néhány farkas – szabta meg a feltételeit.

- Ahogy kívánod – biccentettem. Nem érdekelt, milyen feltételeket szab, amíg nem a családom lesz veszélyben. Alice megszorította a kezemet, amit Ephraim is elraktározott elméjében. Annyira furcsának találta a mi családunkat… Sohasem gondolta volna a vámpírokról, hogy érző lények.

- Holnap este hétkor tartjuk a szertartást – mondta gondolatban, Levi Uley sűrű ellenzése mellett.

- Köszönöm – ejtettem ki szinte hangtalanul, de mindegyikük tisztán hallotta.

A farkas enyhén meghajtotta fejét mindvégig a szemeimbe nézve sötét, figyelmeztető tekintetével.

- Add át Jacobnak üzenetem. Itt várom őt – kérte még, majd társát elküldte - hogy fiával kettesben beszélhessen -, aki vonakodva, de megfordult, s ügetésbe kezdett.

Alice azonnal a nyakamba vetette magát, és megölelt.

- Alice! – szóltam rá. Még mindig ott volt Jacob, aki semmiről sem tudott, s így csak nőtt bennem a bűntudat. Nem volt a barátom, de sohasem kívántam azt a fájdalmat senkinek, amit ő érez attól kezdve, hogy Bella megismert engem. De nekem Bella boldogságát kell néznem, és ha a testvére nem fog megjelenni, a tervem dugába dőlt már az elején…

- Tudom, tudom, de ez jó hír! – próbált meg felrázni bűnbánatomból.

- Menjünk haza, el kell kezdenem a díszítést! – ragadott karon, és húzni kezdett a ház felé. – Még jó, hogy Kate és Garrett esküvőjére már varrattattam szmokingokat. Még neked is… - veregette magát vállon gondolatban előreláthatóságán. – Most nem lenne mit felvennetek ilyen rövid idő alatt…

Megforgattam szemeimet, majd futni kezdtünk, s hamar vissza is értünk a házhoz. Kellemes melegség öntötte el bensőmet, amikor meghallottam Carlisle hangját, ahogy Bellához beszél. Alice csak köszönt szerelmemnek, aztán el is tűnt Esmével az oldalán. Még ma délután – mielőtt Jazzék hazajönnének - elő akarta készíteni a tisztást. Vagyis inkább feldíszíteni…

Apám felállt Szerelmem mellől, s mikor odaléptem megszorította egy másodperc erejéig vállamat, aztán a dolgozószobájába ment. Kutatásai nem sok sikerrel jártak, leszámítva egy apró érdekességet, ami most igazán nem is foglalkoztatott. Rövid csókkal köszöntöttem Bellát, mire halványan elpirult. Bódultan tekintett rám, látszott rajta, hogy nagyon fáradt, és álmos, mégsem aludt. Elgondolkodtam, hogy csak azért nem alszik-e, mert ránk várt, hogy visszajöjjek mellé, vagy csak egyszerűen nem tud elaludni. Mély levegőt vettem, majd Rose-zal nem törődve nagyon halkan, és gyorsan elmormoltam Ephraim üzenetét Jacobnak.

Aprót bólintott – gondolatai kíváncsiságról árulkodtak -, s felállt a fotelből, de Bella hangja megállította.

- Jake? – suttogta fáradtan.

Egy másodpercig Jacob mérlegelte magában a helyzetet. - Csak a konyhába megyek… - hazudta végül, remélte, hogy Bella elalszik, mire visszaér. Utált eltitkolni előle bármit is, de nem tudta még ő sem, hogy miért találkoztam az apjával, és úgy gondolta jobb, ha egyelőre nem idegeskedik ezen Bella. Nem akarta az utolsó napjait is megnehezíteni, ahogy ő fogalmazott magában. Összeszorult a torkom, mintha egy újszülött vámpírt fojtogatna a szomjúság. Csak ezt épp más váltotta ki belőlem.

- Akkor… jó – pislogott laposakat Kedvesem. Jacob a hátsó ajtón keresztül elindult a folyó fele. Most nem változott át, annak ellenére, hogy a kíváncsiság furdalta, olyannyira nyomasztotta is ez a titkolózás. Én bevallva magamnak őszintén, igencsak örültem annak, hogy emberi alakjában ment apja elé. Így legalább később tudja meg, mit is akar Ephraim megbeszélni vele. Leguggoltam Bellához, és gyöngéden kisimítottam egy tincset az arcából.

- Aludj, Kedvesem! Vigyázom álmod – suttogtam fülébe. Elmosolyodott, lehunyta szemeit, mélyet sóhajtott, majd légzése egyenletessé vált. Hamar elaludt. Csak néztem őt, arcának minden részletét, hosszú, fekete szempilláit, ahogy halvány árnyékot vetnek szemzugára, piros ajkainak ívét.

Olyan volt, mint egy angyal… Most még törékenyebbnek, még megfoghatatlanabbnak tűnt, mintha csak egy parányi érintésemtől összetörhetne, mint egy porcelánbaba. Olyan elképzelhetetlen volt, ami lejátszódott velünk. Nem is értettem, hogy adatott meg nekem a szerelme, az érintései, a csókjai, a feltétlen bizalma. Isten mókája velem… Megadja, s utána elveszi tőlem. Hisz miért is adatna meg egy ilyen szörnyetegnek, mint amilyen én vagyok a boldogság?

- Megkímélnél a bolond gondolataidtól? – morogtam rá halkan Rose-ra, aki megforgatta szemeit.

- Most már el kellene fogadnod, hogy megszüli a gyermeketek – válaszolta vissza, s én megrázkódtam ettől a szótól. Még sohasem gondoltam így… a magzatra. Persze Rosalie csak is így nevezte magában, de én… Mindig csak úgy élt bennem, mint egy szörny, aki belőlem származik, s aki elveszi tőlem Bellát. De mi van, ha örökölt valamit Kedvesem emberi mivoltából, gyönyörűséges arcából s mélybarna szemeiből? Van remény, hogy ne olyan legyen, mint én, és ne akarja megölni azt a nőt, aki életet adott neki?

Ugyan… Bolondságokat gondolok! Még sohasem történt ilyesmi, s az a kevés ki információ is a legendából csak is egy véggel zárult. S már most bántja Bellát. Mi lehetne ennél jobb indok vámpír és nem ember létére?

Mély sóhaj hagyta el ajkaimat, ha Carlisle nem hív, hogy segítsek neki bizonyos dolgokban, akkor lehet, hogy nem állok jót magamért Rosalie testi épségét illetően. Csak az tartana vissza, hogy Bellát fel ne ébresszem, s ne essen baja.

Felálltam, aztán apám dolgozószobájába mentem, míg aggasztó gondolatai a fejemben cikáztak. Miután becsuktam az ajtót magam mögött, Carlisle lassan felém fordult.

- Mit jelent ez pontosan? – kérdeztem azonnal, zsebembe rejtettem kezeimet, hogy apám ne lássa, ahogy ökölbe szorítom őket a félelem dühében.

- Nem akarok találgatni… - kezdte bizonytalanul -, de úgy vélem, talán nem véletlen volt akkor, hogy a farkasok találták meg őt – fogalmazta meg szóban is elméletét. Bizarrnak tűnt, amit mondott, s amit elképzelt. Érezheti egy farkas, hogy a közelben van egy másik, farkas génekkel rendelkező személy?

Lemerevedve idéztem vissza azt az estét, a hét éves kislányt, ahogy kérlelt, hogy ne hagyjam ott, s a farkasok közeledtének hangjait. Mindig is úgy hittem, csak meghallották a gyilkosságot, a három részeg férfit, s csak meg akarják menteni a kislányt. De ha Carlisle felvetése valóban igaz lenne? Akkor tőlem akarták megvédeni őt, mert tudták, hogy ott van velem? Egy szomjúságtól éhes vámpírral… Megérezték, hogy veszélyben van egy… társuk?

Felráztam magam a múltból. - De… nem értem – ráncoltam össze homlokom. – Hogyan érezhetnék, és eddig miért nem tudott átváltozni? – fürkésztem a borostyán szemeket. Hisz folyton a közelemben van, az egész családom közelében.

- Igazán nem tudom… - csóválta a fejét Carlisle tehetetlenül, s megtámaszkodott az íróasztalán. – Összevetettem a vérmintákat, mindkettőben találtam egy olyan gént, ami aktiválódva kiválthatja azt a… - kereste a megfelelő szót.

- Fizikai változást? – találgattam keserűen.

- Mondhatjuk így is – felelt Carlisle. – Valószínűleg ez a gén inaktív állapotban van most. Csak azt nem értem, miért.

- De úgy tudom, hogy a farkasokban azért aktiválódott ez a gén, mert egy helyen, hosszú ideig sok vámpír lett… - utaltam magunkra. Carlisle aprót bólintott. – Ezek szerint kellett volna aktiválódnia – mondtam aggodalmasan.

- Igen. Azonban valamiért mégsem történt ez meg – gondolkozott el Carlisle. Mindig is hatékonyabban talált megoldást, ha más szemszögből is megismerhette a problémát. Ezért beszélte meg velem.

- Ez azt is jelentené, hogy valamikor, bármikor aktiválódhat? – kérdeztem gombóccal a torkomban. Egy farkas és egy vámpír? Nem tudtam eldönteni, hogy kínomban sírjak-e vagy nevessek. Bár az egyikre úgysem vagyok képes…

- Lehetséges – suttogta apám. Ha ez megmenthetné, nem érdekelne… – Viszont azt sem tudhatjuk, hogy a farkasok teste képes-e olyan változásokra, amely egy magzat kihordásához szükséges – gondolt a vámpírokra, akik megmerevedtek átváltozásuk állapotában, s a nők nem képesek kihordani egy gyermeket.

- Még… nem is volt rá példa, hogy nő farkas lett volna – mondtam.

- És az Uley örökös? – kérdezte Carlisle.

- Ő az első – meredtem magam elé. Ő képes az átváltozásra. Egyszerűen nem tudtam összehasonlítani a két esetet. Miért tud az egyik átváltozni, s miért nem a másik? Mitől függ ez a farkasoknál?

- Csak akkor tudnék mondani valamit, ha módom lenne megvizsgálni a vérét… De ez…

- Lehetetlen – egészítettem ki gondolatát, mire bólintott. - A farkasok… - néztem fel hirtelen Carlisle szemeibe - nem tudják – jelentettem ki visszagondolva arra az estére. Hisz soha nem kaptam el ilyen gondolatot egyikük felől sem. Se akkor, se most.

- Akkor viszont… Gondolod, hogy nem is érzik a másikat?

- Vagy csak nem tudatosult így bennük – feleltem. Carlisle sóhajtott.

- Mindenesetre nem értem el ezzel semmit… Ugyanott vagyunk, ahol eddig is – komorodott el, arca fáradságról árulkodott, mintha ember lenne még, s már régóta nem tudta volna magát kipihenni.

- Megpróbáltad, Carlisle – suttogtam, s hatalmasat nyeltem a torkomban lévő gombóc miatt, ami csak nőtt beszélgetésünk elkezdése óta.

- Marad az eredeti elképzelésünk – mondta, aminek hatására a mellkasomban ezerfelé ágaztak fájdalmas töviseivel a félelem, s az aggódás egybefonódott indái. – De… egyelőre a szülésre kell összpontosítanunk. Úgy gondoltam, hogy az egyik fenti szobát átalakítjuk kicsit. – Végignéztem Carlisle gondolataiban, hogyan is képzelte el ezt az egészet. Megborzongtam a képektől, amik mind a legszörnyűbb esetre készültek fel. Nem tudta, mire számíthatunk, így minden lehetséges következményt elképzelt. Legalábbis, amit ő el tudott ennyi gyógyítói tudással és tapasztalattal.

- Rendben – nyögtem ki nehezen. – Akkor… megyek és átpakolom az egyik szobát… - mondtam, miután apám bólintott a dolgozószobája ajtaja felé fordultam, kezem már a kilincsen nyugodott, amikor hirtelen megtorpantam a mozdulatban, s visszanéztem rá. – Carlisle – szólítottam meg halkan, ő érdeklődve fürkészte arcom. - Ha… ha a szüléskor bejuttatjuk a szervezetébe a mérgem… - mondtam nehezen a szavakat -, honnan tudjuk, hogy nem fog aktiválódni a hatására a gén? – Az eshetőség, hogy a méreg nem meggyógyítani fogja, hanem épp megölni, elviselhetetlenül burjánzott el mellkasomban, ahol kezdte elnyomni azt az apró gyér reménysugarat, ami még pislákolt.

- Nem tudjuk… biztosan nem tudhatjuk - suttogta Carlisle, megadva nekem a kegyelemdöfést. A tüdőmben akadt a levegő, nem is tudtam igazán figyelni Carlisle gondolataira, amik azt hiszem, akörül forogtak, hogy ez még nem jelent semmit. Az én agyamban viszont csak egy gondolat zakatolt szüntelen. Az utolsó lehetőségünk elveszett?

Egy szót sem szólva kimentem, s az emelet felé vettem az irányt. Rosalie végigkövette tekintetével lépteimet, miközben rám zúdította milliónyi kérdését. Fele annyit nem értett a beszélgetésünkből, mint Carlisle vagy én. Ez sem tudott már érdekelni, csak meredtem magam elé a szoba közepén állva, majd elkezdtem átpakolni a szobáját.

Minden olyan dolgot, tárgyat elraktam, ami csak útban lehet. Persze nem sokat zavart volna egy apócska szekrény, ha Bella életéről van szó, de Carlisle kívánsága szerint akartam eljárni. Helyigény, tisztaság, rend. Elvégre egy műtétre készülődünk… - nagyot nyeltem. Rosalie persze magában szidott engem, amiért az ő szobáját választottam, de nem nagyon zavart.

Vállalok minden következményt, még azt is felajánlom Jacobnak, hogy Bella… szülése után tegyen velem, amit akar. Akkor már úgyis mindennek vége, akkor már nem érdekel semmi sem, hisz nem lesz, ami, aki itt tartson. Főleg, hogy a haláláról én tehetek csak.

Akaratlanul is átéltem újra azt a két spanyolhonban eltöltött napot. Az érzés megremegtette egész testemet, mély fájdalmat hagyva maga után. Nem akartam még egyszer átélni…

Megpróbáltam elterelni gondolataimat, s a ház felé közeledő autóra figyeltem, amelyben Alice és Esme jött Port Angelesből. Szerencsémre Esme azért visszafogta Alice-t, így a díszítés sem lesz olyan földet rengetően sok.

Legalábbis reméltem… Miután végeztem lementem a földszintre, Bella még mindig aludt, Rose pedig ugyanott volt, ahol eddig is. Alice és Esme pedig már el is kezdték a tisztás, és a ház pompába öltöztetését. Az üvegablakon bámultam kifele zsebembe rejtett, ökölbe szorított kezeimmel, figyelve anyámékat, ahogy felrakosgatják a verandára szépen sorba a vastag gyertyákat, majd egy kört formálnak a hét cédrus és a ház közti távolság felében színes, csillogó papírokkal.

Szemem megakadt a fák közül kilépő Jacobon. Számítottam rá, hisz hallottam gondolatait, de szinte akartam, hogy mindent a fejemhez vágjon. Bűntudatom ennél már nem lehet nagyobb s fájóbb. Remegett a dühtől, amikor kivágta a hátsó bejárati ajtót, s egyenesen hozzám lépett. Mielőtt azonban elkezdte volna, megelőztem.

- Ne itt! – szólítottam fel keservesen. – Nem akarom, hogy Bella felébredjen – kértem halkan, s elindultam a másik bejárathoz. A verandán aztán megálltam, s szembefordultam Jacobbal.

- Elment az eszed? Hogy a fenébe mehetett ebbe bele apám? – őrjöngött magába kikelve. – És mégis hogyan? Bella nincs olyan állapotban, hogy ide-oda hurcolgasd, vagy kibírjon egy ilyen szertartást! – fújtatott dühösen, kezei ökölbe szorultak. – Egyáltalán hogy jutott ez az eszedbe? Miért teszed tönkre az életét? – kérdezte remegő ajkakkal. Aztán a hatalmas csöndben csapongó gondolatai tovább ostoroztak kegyetlen döntésemé s önzőségem miatt.

De igaza volt úgy, hogy még nem is tudta azt, amire Carlisle-lal rájöttünk. Annyi hibát elkövettem létem során, de a legnagyobb volt mindközül, amikor elmentem arra a találkozóra a réten. Akkor kellett volna megállnom, hogy ismét láthassam Bellát. Most minden másképp lenne, minden baj elillanna, mintha sosem lett volna. Ha visszacsinálhatnám úgy, hogy tudom mi fog történni a jövőben… megtenném?

Undorodtam magamtól, mert jól tudtam a választ. Egy kis részem az ellenkezőjét mondta, de sokkal erősebb volt bennem az a részem, mely a nemet. Nem tenném meg, mert megtapasztalhattam azt a felemelő érzést, amit csak ő tudott megadni nekem. A szerelmet, azt, hogy van valaki, aki viszont szeret. Önző vagyok, a legönzőbb lény, aki valaha is élt a földön. Magamra tudok csak gondolni, s azokra az érzésekre, amiket ő adott nekem. Amiket vele élhettem át. Az első érintés, az első csókunk, az első együtt töltött éjszakánk…

Amiből végül lett a legnagyobb baj, ami az életébe fog kerülni. Azon viszont egy percig sem gondolkodnék, ha megtehetném azt, hogy helyette menjek a halálba. Ha egyezséget köthetnék Istennel, hogy ne őt vegye el ettől a borzalmas világtól, hanem engem, aki úgyis csak a poklot hozza el a földre, egy másodpercig sem gondolkoznék rajta. Mert pokol volt minden tettem, amivel egy ilyen angyalt, mint őt veszélyeztettem. Ezt nem bocsáthatja meg nekem még maga Isten sem. Ezért kell boldoggá tennem az utolsó… napjait.

- Ő döntött úgy, hogy hozzám köti az életét – szólaltam meg suttogva. - Én csak meg akarom adni neki, mielőtt még… - csuklott el hangom. Nem tudtam egyszerűen befejezni. – Boldoggá akarom tenni az utolsó… napjait. Utána… miután ő… nincs – nyögtem ki nehezen, Jacob megrándult -, azt tehetsz velem, amit csak akarsz. Nem fogok ellenkezni, én magam fogom kérni – suttogtam határozott arcot öltve, de nem tudtam eldönteni, hogy sikerült-e. Jacob gondolatain keresztül csak egy halott férfit láttam. Ha nem tudtam volna, hogy én vagyok, ha nem lennék vámpír, csak egy kínkeserves fájdalomtól eltorzult, pokolban égő férfit láttam. Úgy is éreztem magam…

Jacob hitetlenkedve megmerevedett, egy szót sem bírt kinyögni, annyira letaglózta a vallomásom. Hirtelen elernyedtek a kezei, amiket eddig úgy ökölbe szorított, hogy körmei a húsába vájtak, majd megsemmisülten lehuppant a veranda lépcsőjére. Kezeibe temette arcát.

- Ha ő ezt akarja… Akkor nincs jogom megvonni tőle – hallottam meg a nagyon halk hangot. Kinyújtottam kezemet, hogy megfogjam vállát, de egy pillanatnyi megingás után visszahúztam.

- Nélküled nem lenne boldog – mondtam az igazat.

- Ahogy nélküled sem – nézett fel rám őszintén. Elfordítottam fejemet, s lesütöttem szemeimet. Az igazság mindig fáj, mindkettőnknek.

Jacob váratlanul felpattant, s mindketten megfeszülve az erdőt kezdtük el pásztázni. Valakik közeledtek, de csak jó egy perc elteltével hallottam meg gondolataikat. Azonban az egyikőjük elméje arra késztetett, hogy levegővételem zihálásba forduljon át.- Csak… Jasperék – nyugtattam meg Jacobot, akinek azonban nem enyhült feszült testtartása.

9. fejezet - Levél a borítékban

Sziasztok!

Tündi, először is sajnálom, hogy nem olvashattad egy nappal előbb, de már régóta volt friss - bár az most éppenséggel nem csak az én hibámból -, s holnap egyáltalán nem érek rá felrakni a fejit. Szóval bátorkodtam egy pöppet, és gondoltam felrakom ma. A képet természetesen megkapod, amint adsz egy e-mail címet nekem a megyjegyzésben. Apropó! Megyjegyzések... :D A mostani fejihez 13 kell, hogy jöjjön a következő fejezet, a kritika verseny mellett persze. Szóval hajrá, olyan szépeket írtatok, hogy nagyon jól estek a szavaitok! :)))) Köszönöm szépen.

A farkas hangos morgással és szitkozódó gondolatokkal próbált meggyőzni, hogy engedjem el Rose-t, majd ő elintézi. De nem tehettem.

- Gondolj Bellára! – kiáltottam rá Jacobra, ami hatott. Nem csak rá, de Rose-ra is. Fújtatva néztek egy ideig farkasszemet, míg a régóta hiányolt léptek hangja eltérítették mindannyiunk figyelmét.

A zűrzavarban senki nem hallotta meg visszatértét, de mellkasomat jól eső melegség árasztotta el hangját hallva.

- Hát itt meg mi folyik? – trillázta Alice karba font kézzel, s felvont szemöldökkel.

- Alice… - engedtem el Rose-t, és megöleltem testvéremet. Hátam mögül még hallottam Jacob és Rose mély morgását, miközben félve-aggódva olvastam Alice gondolatait. Vajon ért-e valamit, hogy itt hagyott minket ennyi időre, s látott-e valami olyat, ami segíthet nekünk? Semmilyen látomását nem tudtam kivenni, csak azt, amikor én eldöntöttem, mit akarok tenni – vagy csak jól titkolja. Tudtam, hogy részben ezért tért vissza.

- Úgy látom, sok mindenről maradtam le – súgta Alice összeráncolva homlokát.

- Mondhatjuk így is – hagytam rá remegő ajkakkal, s elkezdtem befele húzni a házba, mit sem törődve Jacobbal és Rose-zal. – Bella örülni fog neked – mondtam neki fájdalmas arccal.

- Hát még te, hogy örülsz, igazam van? – mosolygott rám szomorkásan, mire csak egy apró biccentéssel feleltem.

- Esme, kérlek, hoznál valami nadrágot Jacobnak? – kérdeztem halkan, tolmácsolva a farkas kelletlen kérését, ami Esmének is jól jött. Nem bízott magában, hogy kibírná a vér szagát, így nem vett levegőt azóta, hogy megkértem, vigyázzon Bellára. Így elszabadulhat kicsit a friss levegőre…

Jacob pedig rájött, hogy ami rajta volt még az előbb ruhaanyag, abból már csak foszlányok maradtak, mikor eszét vesztve rátámadt Rose-ra. Ő pedig mindenképp vissza akart jönni Bellához, nem akarta egyedül hagyni ő sem, ahogy én. De csak most gondolt bele – mikor át akart változni -, hogy mezítelenül még sem jöhet be. Bár azért elképzelte, mit szólna hozzá Rosalie…

Anyám egy másodperc alatt megfordult, miközben Rose visszatért a házba. Miután Esme átadta Jacobnak a ruhadarabokat – mert úgy gondolta inget is ad neki -, ő átváltozva ismét a nappaliban volt, ugyanabban a fotelben, mint azelőtt, amit persze Rose szúrós szemmel nézett.

Bella zavarodottan nézett ránk, arcáról fokozatosan eltűnt a félelem, ahogy megjelentek Jacobék is, s átvette helyét a megnyugvás, az öröm keveréke.

- Ah fú, mindjárt elhányom magam ettől a bűztől. Na nem! Nem dobhatom ki a taccsot, épp most Bella előtt. Még azt hiszi a vér miatt… Tény, hogy elég undorító, de ez a szag még rosszabb…- Nem néztem rá Jacobra, de láttam, hogy ő engem figyelt, ahogy elfordítottam fejem. Még látta halvány mosolyomat, majd szemeimben az égő fájdalmat. Sosem akartam ezt tenni Bellával, vagy azt, hogy vért igyon, s erősödjön benne a… magzat. Sóhajtva merültem el az önsajnálat bűnös mocsarában.

- Alice… ? – szöktek könnyek Bella szemeibe, s lélegzete elakadt. – Alice! – mosolyodott el aztán boldogan. Testvérem elrejtette fintorát, amit a vér szaga váltott ki belőle. Pillantása Bella mellett a kanapé háttámlájának döntött bögrére esett.

- Tényleg lemaradtam. Pont én! – hitetlenkedett magában.

- Bella! – szökkent Alice a kanapéra szerelmem mellé – figyelve a bögrére -, és finoman, de hosszan megölelte őt.

- Úgy hiányoztál… - suttogta Bella Alice nyakába.

- Te is nekem, Bella – mondta komolyan. - Étrendváltoztatás? – kérdezte aztán Alice a bögrére bökve, orrát masszírozva.

- Hát… igen. A baba…

- A babának ez kell – fejezte be Bella helyett Rose, s biztató pillantást küldött kedvesem felé. Alice felhúzta szemöldökét. Látom ez nem változott…

- Carlisle ebbe belement? – tudakolta.

- Nos, most már igen – feleltem most én leplezetlen dühvel hangomban, s Jacob felhorkant megerősítésként.

- Mi történt? – nézett testvérem Jacobra a reakciója, s amiatt, ami kint az udvaron fogadta őt.

- Szöszi a kezébe vette az irányítást… - vicsorgott Jacob Rose-ra, mielőtt bárki is felelhetett volna.

- Ne üsd bele megint az orrod, bolhás korcs! – dühöngött Rose.

- Csak annyi történt, hogy… Rose előrébb hozta kicsit ezt a lehetőséget – villantotta szemeit Bella a testvérére.

- Most mi van? Csak az igazat mondtam – horkantott magában is Bella védelmezésén.

- Miért voltál el ilyen soká? – kérdezte Bella Alice-t, s végre megláthattam, hogy mi volt a másik ok, amiért hazajött. A mellkasomat egyszerre öntötte el a félelem és a reménység vagy inkább az izgatottság egy nagyon halovány kis szikrája. Nem mertem remélni, féltem a csalódástól és a fájdalomtól.

- Hogy figyeljem a jövőt – válaszolta ugyanazt, mint nekem, amikor elment. Bella szúrósan pillantott rá. – Ne nézz így Bella, nem láttam semmi olyasmit, ami hasznunkra lehet – mondta halkabban. Csak én, s Carlisle tudhattuk, hogy miért is volt mindez, hogy miért ment el Alice… De azt, hogy miért pont most tért vissza testvérem, csak én tudom.

- Valami oka biztos volt, hogy hazajöttél – felelte rá Bella gyanakodva. Nem kell tudnia, nem kell, hogy fölöslegesen felzaklassa magát azon a látomáson… Hisz ezen még változtathatunk, a jövőt mi alakítjuk döntéseinkkel. Alice a látomása homályos, fekete foltjára gondolt, mely Jaspert és Emmettet fogta közre. Ez vajon azt jelentené, hogy bajuk esett? Elhessegettem a gondolatot. Akkor látta volna Alice, mi történt… S a látomásban nem jönnének az erdőn át, területünkön egyenesen a ház felé.

- Részben… igen – válaszolt. – Jazzék is jönnek… majd – árulta el Bellának, de a másikat titokban tartotta. – Pontosan nem tudom megmondani. - Nehezen ment neki, de meglepetésnek szánta teljes mértékben. Már nem egy ötlete volt, hogy hogyan valósítsuk meg, tekintve Bella szülői hátterét. Nekem igazából egyikhez sem fűlött a fogam. Túl sok, túl nagy volt szerelmem állapotához képest. Csak azt akartam, hogy a jelentése a szertartásnak boldoggá tegye Bellát.

- Újra együtt lesz a család… - suttogta Bella halkan, s könnyei ismét elfutották szemeit.

- Bella, kedvesem, ne izgasd fel magad – térdeltem le elé, s két kezembe fogtam az övét. Forró, körbeölelő érintése égette hideg, bűnös tenyereimet.

- Nem tesz jót, Bella. Inkább idd meg, ami még maradt. Aztán aludnod kellene, késő van – nyújtotta Rose a bögrét szerelmemnek, amire én egy morgással feleltem. Bella egyik kezével megsimogatta arcomat, eltátogta nekem a „ne haragudj rám” szavakat, majd elvette Rose-tól a félig üres bögrét. Tekintetem elkaptam, s egy pillanatra lehunytam szemeimet.

Bella előtt erősnek kellett mutatkoznom, nem szabad kimutatnom, mennyire undorít még engem is, hogy vért kell innia ahhoz, hogy bírja. Hogy bírja… a szülésig. Megborzongtam, ahogy kimondtam magamban. Az én hibám, hogy a… magzat, mely belőlem, egy szörnyetegből származik, nem hagyja, hogy tápláljuk Bellát. Együtt halt volna ő is a magzattal… Most meg? Most együtt erősödnek… Belülről éli, emészti fel őt, míg végül elveszi tőlem örökre.

Megpróbáltam másfele terelni gondolataimat, s azon töprengeni, hogy hogyan is beszéljek Ephraim Blackkel. Nem tudtam igazából, Alice hogyan akarta megvalósítani az egészet – ugyanis még nem döntött, amit nem is fogok hagyni -, de egyelőre magam is annyit tudtam csak, hogy muszáj. Akárhogyan is, de meg akartam tenni. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan győzzem meg róla Ephraim Blacket. És akár még Jacobot is… Ő nélkülük nem lenne értelme.

Hirtelen jutott eszembe, hogy van egy régebbi könyv, amiben az indiánok, s a törzsek hagyományait tanulmányozták. Még akkor nézte át Carlisle, amikor kiderült, hogy Bella… állapotos. Talán némi ötletet meríthetek belőle, mert Jacobot még nem akartam szembesíteni az ötletemmel.

Felálltam, s egy csókot nyomtam Bella kézfejére, mire ő kérdőn nézett rám.

- Megnézem a vérkészletünket – motyogtam válaszként. Rose furcsán méregetett, mintha tudná, hogy valamiben sántikálok. Bár ő nem pont arra gondolt, amire kellett volna.

Apám irodájába mentem, s a polchoz lépve megkerestem a könyvet. Fellapoztam azt az oldalt, ahol a sámánokról, szellemekről és alakváltókról írtak.

A sá­mánt egy kö­zös­sé­gen be­lül nagy tisz­te­let öve­zi, mert tud kom­mu­ni­kál­ni a szel­le­mek­kel, gyó­gyí­tó, lélek­ve­ze­tő, tér­ben és időben tá­vo­li dol­go­kat tud lát­ni, ezen kí­vül költő, ének­mon­dó és előadó; mind­ez tár­sa­dal­mi­lag meg­kü­lön­böz­te­ti a többiektől. A törzseknél ő végzi a szertartásokat, de az sem kizárt, hogy a törzs vezetője tölti be ezt a szerepet. Ő vezérli a vadászatot, mint tapasztalt harcos, védi törzsét, gondoskodik törzsbéli testvéreiről, segíti a szegényeket és elcsitítja a vitákat. Bölcs, igazságos, bőkezű, barátságos, s példaként viselkedik mindenki számára.

Volt még itt szó a szent pipáról, melyet csak jó emberek keze érinthet, s más számomra érdektelen sámánista „gyógyításról”, meg egyéb érdektelenségekről. Felhorkantam, ahogy eszembe jutottak Rose szavai a sámánokról, majd becsaptam a könyvet, s miután visszaraktam a helyére, apám íróasztalához léptem. A fiókból elővettem egy papírt, majd egy töltőtollat. Talán egy perc is eltelt az üres papír felett, míg azon gondolkodtam, hogyan is fogalmazzam meg mondanivalómat.

Nem esett nehezemre beismernem magamnak, hogy gyáva voltam és féltem, hogy Ephraim még arra sem méltat, hogy beszéljen velem. Megértem őt, nagyon is. Ha Bellának nem lenne szüksége rám, már rég nem itt lennék. De… nem lehetek olyan önző, hogy nem próbálkozom meg, sőt nem követek el mindent azért, hogy megvalósíthassam az ígéretemet Bellának. Amíg még alkalmam van rá.

Kezem öntudatlanul kezdett el írni, aztán egyre jobban tudatosultak bennem a szavak. Szálkás, dőlt, hurkos betűim szavakká formálódtak, hogy egyenes sorokba rendeződve értelmes mondatokká álljanak össze. Aláírtam s összehajtogattam a papírt, majd beraktam egy borítékba.

- Ez jó ötlet – hallottam meg Alice-t. De azt tudtam, nem fogja látni, hogy Ephraim mit fog válaszolni rá. Pedig annyira jó lett volna, ha most egy bizonyosság van az életemben a sok bizonytalanság, kétség között. Csak reménykedhettem benne, hogy Ephraim Black legalább meghallgat, s ezt a kérésemet teljesíti. Legalább Bellára tekintettel…

Egy gyors hívással Carlisle tudtára adtam, hogy Jazzék nem sokára hazajönnek, így holnap ő is itthon lesz. Bár Alice látomása nem adott pontos időt – inkább egy meghatározhatatlant egy fekete folttal, ami még jobban a félelem sötétjébe taszított -, behatárolható volt a napszak. Holnap estefele. Tehát a holnap döntő fontosságú lesz több szempontból is. Egész testem beleremegett a tudatba, hogy holnap minden eldőlhet Bella létéről. Vajon Jazzék azért jönnek vissza, mert semmilyen remény nem maradt már számunkra – ami az őket kísérő fekete foltot magyarázná -, vagy találtak egy aprócska nyomot, ami éltetné a parányi, alig észlelhető halovány reménysugarat?

A már ismerősként üdvözölt szúró fájdalommal a mellkasomban, a nappali felé menet a zsebembe csúsztattam a borítékot. Tudtam, hogy Jacob reggel még egyszer hazamegy, hogy részt vegyen a falka tanácskozásán. S ez nekem pont kapóra jött. Már csak azt kellett valahogy elintéznem, hogy se Bella, se Rosalie ne tudjon ténykedésünkről testvéremmel. Esme miatt nem aggódtam, ő örült volna a legjobban, ha meg tudjuk ezt oldani, de Rose-ban, és Jacobban sem voltam ilyen biztos.

Mire visszamentem a nappaliba, Bella már el is aludt, Rose épp a paplant igazítgatta meg teste körül, hogy ne fázzon. Aztán a kezébe vette az üres bögrét, s ellépve mellettem – hosszan a szemeimbe nézve -, a konyha felé vette az irányt, hogy elmossa a bögrét. A vér szaga ott terjengett a lakásban - irritálva a bennem lakozó szörnyet, de korántsem annyira, mint annak idején -, annak ellenére, hogy Alice már nem bírta, s a konyhában, míg én Carlisle dolgozószobájában voltam, kinyitotta az ablakot – máshol nem akarta, nehogy Bellát huzat érje. Testvérem most ismét a kanapén ült, Bella feje az ölében nyugodott egy párnán, s a haját simogatta gyöngéden.

Egy sóhajjal vettem tudomásul, hogy ha nem akarom, hogy Rose tudjon a levélről, most kell Jacobnak átadnom. Bizonytalanul megálltam előtte, mire ő kérdőn, laposakat pislogva nézett fel rám. Lezser testtartása egy pillanatra sem változott. Nem érezte magát veszélyben. Már nem.

- Jacob, nagy kéréssel fordulok hozzád – mondtam neki halkabban, és gyorsabban, mire válaszul felvonta szemöldökét.

- Mit akarsz? -nyögte ki gondolatban.

– Átadnál egy levelet Ephraimnak? – böktem ki a kérdést. Hisz most már mindent elveszíthetek, ami nekem a legfontosabb öröklétemben. Mit számít hát, hogy Jacob elintézi-e nekem ezt a szívességet? Megoldanám másképp, ha szükséges. Ha ezzel az egész ötletünket sikerre vinném, nem számítana, hogyan vinném véghez…

- Miféle levelet? – szűkültek össze szemei. Nem értette, milyen levelet akarok én az apjának küldeni, s legfőképp miért pont rajta keresztül akarom elintézni. Persze, tudta, hogy ez a legegyszerűbb módja, de amiről nem tud, hogy mégis mi az, abba nem is akart belefolyni.

- Semmi olyasmi, ami aggodalomra adhat okot neked – biztosítottam őt füllentve. Hisz ennek pont az ellenkezője volt igaz. - Csak kérlek, add át! Sürgős lenne – nyújtottam felé a borítékot, amit a zsebemből halásztam elő. Bízik vajon annyira bennem, hogy minden rossz érzése ellenére teljesítse kérésemet?

Egy kicsit hezitált, megemésztve szavaim mögött rejlő pontos utalást, s következményeket is – ami persze érthető -, majd aprót bólintott, s mielőtt Rose visszatért volna, elvette tőlem, és még egyszer összehajtva az inge felső zsebébe dugta. Alice boldogan elmosolyodott.

- Köszönöm – suttogtam neki, majd letelepedtem a kanapé elé, fejemet hátradöntöttem, s lehunytam szemeimet. Azt hittem végre elgondolkodhatok, s elrévedhetek képzeletemben, eltervezhetem, miként fogok Ephraim elé állni.

Ehelyett hallgathattam Alice szárnyaló képzeletének apró részleteit, hogy miként is szeretné megvalósítani hirtelen jött ötletemet. Szinte mindent eltervezett már, mi hogyan lesz, hol fogjuk tartani, hány ember lesz jelen. Pontosabban mondva hányan lesznek jelen…

Halkan felnyögtem, ahogy megláttam gondolataiban a házunk előtti, cédrusokkal övezett kis rét, s annak környezete villogó, színes díszítését. Egy csöndes morgás kíséretében felnéztem testvéremre.

- Jól van, jól van. Majd megpróbálom visszafogni magam… - forgatta meg szemeit. Ennek ellenére a kép nem sokat változott elméjében.

Mély levegőt vettem, ami azzal járt, hogy torkom kínzón felizzott, majd lassan kifújtam tüdőmből, miközben pillantásom Jacobra esett. Elaludt a fotelben, ügyet sem vetve tartózkodási helyére, vagy Rose-ra. Őt nézve nem volt nehéz gondolataimat visszakanyarítani a farkasokhoz és a szövetséghez. Sohasem akartam azzal foglalkozni, mi lesz, ha Bellát valóban… át kell változtatnunk. A szerződésünk a farkasokkal egyértelműen kimondta, hogy egy ártatlan embert sem bánthatunk. Úgy hittem, Belláról szó révén Ephraim még inkább betartatja megállapodásunkat, ami azt jelentené, hogy az utolsó lehetőségünk is elvész arra, hogy megmentsünk Szerelmem.

De képes lenne megtámadni minket azért, mert átváltoztattuk Bellát, és így tovább élhetné az életét? Kicsit másképp, mint eddig, de… legalább élne. Enyhén elfintorodtam a szón, mert nem épp a legjobb kifejezés volt a vámpírlétre. De határozottan egy megoldás. Talán az egyetlen ebben a helyzetben. Vagy… épphogy azért támadna ránk Ephraim Black, mert elvettem tőle nevelt lányát, akit sajátjaként szeret?

Nem akartam veszélybe sodorni a családom, de hittem – vagy talán már tudtam is -, hogy mindkét végkimenetel egy ürügy lenne a farkasoknak, hogy eltöröljenek minket a föld színéről. De ezt nem engedhettem meg! Ezt nem! Csak azért bűnhődjenek, mert én vétkes vagyok? Igazságtalan ítélet lenne… Még Istentől is túl igazságtalan. De ha változtathatok rajta – és miért ne tehetném meg, amikor én választom ki az utam -, ha megmenthetem a családomat az ítélet elől, akkor mindent el fogok követni ellene.

Egy bágyadt, bizonytalan ötlet körvonalazódott a fejemben, de nem döntöttem még el, nehogy Alice lecsapva rá azonnal lebeszéljen róla. Mondjuk úgy, ez lesz a B tervem, ha… megtörténne.

Testvérem egyelőre semmi jelét nem mutatta annak, hogy észrevett volna valamit. Látomás nem jött, így én is nyugodtan hallgattam Bella egyenletes – még kissé nehézkes - szuszogását, s szívének erőltetett iramát.

- Esmének és Carlisle-nak legalább nem akarod elmondani? – tudakolta Alice gondolatban.

- Nem, még nem legalábbis – suttogtam, hogy csak ő hallja.

- De Esme nagyon örülne neki. Mostanában úgyis sok szomorúság érte őt… - Képek ugrottak elő Alice elméjében arról a napról, amikor Jazz és Emmett elmentek itthonról, amikor Carlisle és én Bella szüléséről beszélgettünk, hogy mi várhat ránk, amikor a farkasok – Aileen Uley ellenségeskedésével - az erdőben majdnem ránk támadtak, s amikor ő elhagyott bennünket egy kis időre.

- Nem szeretném, ha beleélnék magukat. Én csak… azt szeretném, ha teljesíthetném a Bellának megtett ígéretemet – feleltem kinyitva szemeimet. Előre meredtem, egy kis pontot figyelve a szőnyeg vékonyka szálai közt. Rose érdeklődve, s mérgesen hallgatta a kettőnk közti „beszélgetést”.

- Ephraimnak is Bella a legfontosabb… - morfondírozott Alice. – Nem hiszem, hogy megtagadná tőle a lánya egyetlen, talán legnagyobb vágyát.

Halkan felhorkantam. – Miből gondolod, hogy ez a legnagyobb vágya? – hangom csöpögött az undortól, amit magam iránt éreztem, s a dühtől, hogy képtelen voltam az önuralomra.

Alice tenyere csattant a fejemen tompa puffanással. Jacobra pillantottam, majd Bellára. Egyikőjük sem ébredt fel a hangra.

- Nagyobbat is adhatott volna – gúnyolódott Rose, mire rámorogtam.

- Nem kérdeztelek – vetettem oda Rose-nak.

- Nos… Abból gondolom – tért vissza Alice a beszélgetésünkhöz, mintha mi sem történt volna -, hogy Bella őrülten szerelmes beléd, és képes kihordani a… kereste a megfelelő szót -, magzatot a saját élete árán is – mondta ki keményen. Tudta, hogy ezzel talán túlságosan az önsajnálatba taszít, de azt is tudta, hogy másképp nem bírna meggyőzni az igazáról.

- Hagyjuk… - hárítottam csöndesen, hogy ne kelljen többet erre gondolnom. Minden perccel egyre közelebb kerülünk ahhoz a pillanathoz, amikor úgyis már mindennek vége. Mindennek, ami eddig fontos volt nekem…

Reggel Jacob korán ébredt fel, s miután egy puszit nyomott Bella homlokára a hátsó ajtón át eltűnt az erdőben. Idegesen néztem vele farkasszemet, amikor elhaladt mellettem. Reméltem, hogy egy válasszal tér majd vissza.

- Omlettet készítettem neked, és narancslét facsartam – hozta Esme Bellának a reggelit már tíz óra fele.

- Köszönöm. Hm… nagyon jó illata van! – Legalább étvágya volt a vérivás mellett – húztam el számat. Esme elmosolyodott, majd az emeltre ment, hogy pakolgasson kicsit. Nem, mintha most nem lenne rend, s tisztaság mindenhol. Alice, ahogy Jacob kilépett a házból, felment a padlásra, s azóta még csak egy pillanatra sem láttuk. Rettenetesen fájt a feje…

Bella jóízűen kezdte el falatozni a tojást, s nagyot kortyolt a narancsléből is. Sokkal jobb színben volt, aminek örültem, de azt is tudtam, mitől. Az pedig már ellentmondott minden épeszű meggyőződésemnek.

- Tele vagyok – tolta el a tálcát Bella maga elől, Rose azon nyomban meg is fogta. – Mérjünk! – kért csokoládébarna szemeit az enyémekbe fúrva.

Bólintottam, s egy másodperc múlva már a mérőszalaggal a kezemben álltam Bella előtt. Gyöngéden talpra állítottam Bellát, majd felhúztam a hálóingét. Arcán halvány pír jelent meg, ami megmosolyogtatott. Meleg tekintetével felnézett rám, s megsimogatta arcomat.

- Szeretlek – suttogta hirtelen.

- Én is szeretlek – mondtam őszintén, majd megmértem a pocakját. Az érték aggasztó volt.

- Mennyi? – kérdezte Bella izgatottan.

- Ha… harmincöt centiméter – nyögtem ki másodjára, légszomjjal küszködve. Kezemből kiejtettem a mérőszalagot, s úgy éreztem magam, mintha nem is látnék, s nem is hallanék. Hogy körülvesz egy burok, ami nem engedi, hogy átjussanak rajta a nyugtató érintések, s szavak. Tudtam, hogy kínzóan közel van az a nap, de… De hogy ennyire! Hisz már csak két nap… Két napom van létem értelmével…

Hirtelen Alice mellettem termett, s nyugtatóan beszélt hozzám. Villámcsapásként ért csilingelő hangja.

- Nyugodj meg, Edward! – kért csöndesen.

- Edward, szerelmem! – fogta két tenyere közé arcomat Bella, amik perzselve égettek. Még inkább visszarántva a valóság kegyetlenül kínzó hullámaiba. Mert így éreztem magam, mintha csak a hullámok közt hánykolódnék, amik ide-oda löködnek, taszítanak, mint egy rongybabát, hogy aztán egyetlen egy csapásukkal véget vessenek mindennek…

- Hát itt meg mi történt már megint? – Észre sem vettem Jacob visszatérését.

- Edward… egy kicsit… kiborult – tétovázott Bella. Óh, ne… Az nem jelent jót – nyögött fel magában Jacob.

- Jól vagyok – néztem egy pillanatra Bella aggódó-csillogó szemeibe, majd el is szakítottam tekintetem. Egyszerűen képtelen voltam megemészteni aggódását. Ő félt engem… - Az undor újult erővel tört fel bennem, hogy a fájdalommal karöltve végigfusson testemben.

- És mitől is kéne rosszul lennie? – kérdezte, s én kihallottam belőle a szomorúságot.

- Megmértük a hasam… - felelt Bella, tenyerei lassan simogatva engem lecsúsztak arcomról.

- Mennyi? – szűrte Jacob a fogai közt, miközben Rose visszaültette Bellát a kanapéra.

- Harmincöt centiméter. – Jacob sem érezte magát jobban a hírtől. Neki sem kellett sok idő, hogy kiszámolja, mennyi maradt még vissza… Bella életéből. Két nap, ami a normális esetben, normál emberi létben nyolcvan év körül van, mely a halálhoz vezet. Dühösen meredt rám, gondolatai vádlón – de igazságosan - becsméreltek úgy, hogy nem is igazán ez volt vele eredeti célja. Aztán úgy vélte ezzel már nem tesz jóvá semmit. Hiába minden…

- Apám ma délben várni fog rád a határvonalnál – mondta aztán. – Nem tudom, mit írtál neki abban a levélben, de meggyőzted.

A délelőtt, ami alig másfél órából állt csupán, gyorsan elment. Rose épp a konyhába igyekezett, hogy Bellának hozzon egy adag vért. Jacob fintorogva figyelte az eseményeket, míg Alice talpra szökkent.

- Induljunk, Edward – jelentette ki, Bella döbbenten nézett egyikünkről a másikra.

- Hova mentek? – kérdezte ijedten.

- Csak vadászni. Alice megkért, hogy tartsak vele – hazudtam szemrebbenés nélkül, ami fájón marta mellkasomat. Jacob elfordította tekintetét, s mély levegőt vett. Ő tudta, hova is megyünk testvéremmel.

- Siessetek haza! – kért minket Bella. Alice egy mosollyal arcon csókolta, majd a hátsó ajtóhoz ment.

- Ígérem, igyekszünk – nyomtam egy csókot ajkaira, majd követtem Alice-t. Minden bátorságomat összegyűjtve, s aggodalmaimat a legmélyebbre rejtve futottam az erdőben. A folyót könnyedén, s nagy ívvel ugrottam át, hogy be kellett várnom testvéremet.

Annak ellenére, hogy az óra lassan elütötte a tizenkettőt, a nap sugarai csak egy-két fénycsíkban tudtak áthatolni a sűrű felhőkön, amelyekből pár óra múlva nagy cseppekben kezd el majd hullani az eső. Éreztem a levegőben az eső illatát, ami kicsit megnyugtatott.

A határhoz közelítve lassítottunk, majd megálltunk a mi oldalunkon. Alice nyugtatólag megfogta egy percre a kezemet, s megszorította.

- Nem lesz semmi baj – mondta, de én nem tudtam hinni neki. Amíg meg nem tapasztaltam a saját bőrömön. Pár perc múlt csak el, amikor meghallottuk a súlyos mancsok dobbanását. Nem jött egyedül, de persze nem is gondoltam az ellenkezőjét.

A két hatalmas farkas megállt előttünk két méterre, a határ másik oldalán. Alice futólag rám pillantott.

- Köszönöm, hogy eljöttél, Ephraim – mondtam hangosan.