14. fejezet - Szerződésszegés

AZ EMLÉK HIRTELEN megszakadt, s én újra ott meneteltem Bella mellett, lelkemet ismét elöntötte a féltékenység…

Nem történt ahhoz az emlékbeli csókhoz közeli esemény, amiért ilyen magas fokon érezhetném a kis zöld szörnyeteg maró hatását. Ennek ellenére a tudat, hogy mennyire biztonságban érzi magát Bella Jacob karjai közt, hogy neki mindent elmond a testvéri szeretet gyanánt, már elég volt ehhez az érzelemhez.

Bella lassabban szedte lábait, s nem értettem miért. Jacobra figyeltem, aki még mindig az erdőben cirkált – jobban mondva dühöngött –, gondolatait hallgattam, amik nem ígértek jókat.

- Mi a baj? Miért lassítottál? – kérdeztem lágyan Bellától.

- Um… csak úgy. Hogy minél tovább veled lehessek – bújt hozzám, s mélyet sóhajtott.

- Ó, de így sosem fogsz hazaérni – dorgáltam meg gyöngéden, mert igazából nem tudtam volna ilyenért haragudni rá. Csak gyógyír volt lelkem sebeire ez a mondat.

- Még az sem lenne baj – mondta kuncogva. – Főleg, ha veled lehetnék.

- Vigyáznék rád – válaszoltam komolyan, mire Bella összeráncolt homlokkal felnézett rám.

- Tudom, nincs mitől félnem melletted – felelt, mintha csak tudta volna, mit „néztem” meg az előbb. Gyorsan forradtak a féltékenység hegei lelkemen Bella tudat alatti önkéntelen mondatai hatására, Jacob azonban annál haragosabb, dühösebb lett. Közeledve a határhoz, ő is izgatottabban várta, mikor búcsúzom el Bellától. Nem gondolkodott, elméjét elborította a féltékenység, a düh sűrű, zavarosan ködös keveréke. Vihar tombolt szívében, mindent elpusztító forgószél kavarta fel érzéseit.

Nem szálltam vitába Bellával – pedig mondata mást is eszembe juttatott, amiről mostanában elterelte gondolataim –, ahhoz most túlságosan Jacobra figyeltem, s azt sem akartam, hogy hallja válaszomat. Frusztráló volt jelenléte, sőt egyenesen őrjítő! Megpróbáltam figyelmem inkább Bellára összpontosítani.

- Nem hagyom, hogy bajod essen. Semmi és senki nem árthat neked – súgtam egész testemben megfeszülve. Még ők sem!

- Én… bízom benned, de – állt meg egy pillanatra, majd egy mély levegővétel után folytatta –, azt nem bírnám elviselni, ha miattam…

- Bella, mire akarsz kilyukadni? – komorultam el, mert nekem csak egy dolgon járt most agyam, s úgy hittem Bellának is azon.

- Sokat gondolkodtam azóta, hogy találkoztam… a Denalikkal – örültem, hogy nem mondta ki azt, amire pontosan gondol.

- Igen, ezt sejtettem – bólintottam feszülten. Nem akartam Bella tudomására hozni, vagy épp megerősíteni abban, amit hisz. S ráadásul nem pont Jacob Black előtt, akiben már így is tajtékzottak a düh hullámai, hogy a fejem felett összecsapjanak. – Nem kell félned… - súgtam fülébe, s gyöngéden magamhoz húztam.

- Nem is félek – tiltakozott gyorsan. – Csak… lehetséges, Edward?

- Mire gondolsz pontosan? – tudakoltam, miközben Jacobot figyeltem.

- Lehetséges, hogy valahonnan megtudja a Volturi? Hogy… szóval hogy én tudok… rólatok. – Szíve hevesen dobogott, amiből arra következtettem, hogy mégis fél. Arra azonban már nem akartam gondolni, hogy akkor az előbb hazudott nekem.

- Nem tudom. A hatalmuk messze kiterjed, már csak a történelmük, a befolyásuk miatt is. Nehéz lenne ezt így megmondani – adtam bizonytalan választ. Magam sem tudtam az igazságot, de úgy hittem, ez közel áll hozzá.

- Értem – szólalt meg halkan fél perc múltán, éreztem, hogy egész testében megrázkódik. Gyötört a lelkiismeret-furdalás, hogy megint én miattam. Hisz én váltottam ki ezt belőle… - Ha megtudják, akkor… Akkor írhatok végrendeletet – rezzent össze keserűen felnevetve humornak szánt, gyönge próbálkozása után.

Jacob is hallotta, s bár nem tudta pontosan, miről van szó Bella és én köztem, már gyanúja, lassanként vulkánként kitörő haragja is bőven elég volt. Ugyanis egy valamit megértett. Bella miattam van „újból” veszélyben, nagyobban, mint eddig bármikor.

- Sajnálom – mondtam csöndesen, s tömény utálat söpört végig rajtam a szégyenérzettel együtt.

- Te… Tessék? – Bella zavartan pislogott fel rám. – Ne sajnáld! – szólított fel lágyan. - Egy másodpercet sem sajnálok az időből, amit veled töltöttem, s tölthetek még el. – Hangja halkan, de határozottan csengett, szinte már megingathatatlan élt rejtve belé.

- Azt sosem fogom bánni, egy pillanatig sem – mondtam, s de azt igen, hogy a határvonalhoz érve meg kell válnom tőle egy időre.

Megálltam, aminek következtében Bella is megtorpant. Gyöngéden tartottam őt, nehogy elbotoljon.

- Már itt vagyunk? – kérdezte csalódottan, lebiggyesztett ajkakkal nézett fel rám.

- Igen, itt – sóhajtottam. – És nem szívesen engedlek el egyedül. – Még túlságosan élt bennem a Volturi három vezetőjének arcképe.

- Nagy lány vagyok, tudok vigyázni magamra – húzta fel orrát, amin csak kuncogtam. Hisz úgy sincs mitől féltenem Bellát a quileute-ek földjén – persze a faágaktól, s saját ügyetlenségétől eltekintve –, az este járőröző farkasok mindentől megvédik. Elmosolyodtam hanghordozásán, s az előttem lejátszódó képeken, ahol csetlőn-botlón kerülgeti az alattomos cserjéket.

Mély vakkantás szakadt fel az erdőből, ami gondolatai alapján egy horkantásnak felelt meg. Bella feltétlen bizalma irántam csak még dühösebbé tette Jacobot. Őrjöngött, lelke már nem csak háborgott, mint a vihartól tajtékzó tenger. A nyers, állatias ösztön vad, megállíthatatlan lavinaként zúdult végig testén.

- Vigyázz magadra – búcsúztam Bellától, hűvös ajkaimat finoman rányomtam szájára, s hosszan beszívva édes illatát ismét elengedtem magamtól.

Bella zihálva rebbentette fel szempilláit, hogy bódultsággal elhomályosult tekintettel hátat fordítva átlépje a láthatatlan határt. Hallottam Jacobot, nem messze körözött körülöttem, szemmel tartva, híján önuralmának. Bella már messze lépkedett várakozó helyemtől, szemeimmel végigkövettem minden rezzenését. Csak kevesen múlott, hogy átlépjen én is a földjeinket elválasztó vonalat. Hirtelen lépve előre egyet, ökölbe zárult kezekkel néztem, ahogy Bella a földre esik egy ballépés során.

Annyira lekötötte figyelmemet, meg ne akadályozzam esését, hogy szinte már váratlanul ért oldalról a támadás… Még gondolatok sem záporoztak felém abban a pillanatban.

Hosszan szántottam fel testemmel a bokros, avaros talajt, miközben az ütődés következtében halk nyüszítést hallottam. Azonnal felpattantam, mert a farkas nem kímélve engem, tajtékzó ösztöneitől hajtva ismét nekem ugrott. Kitértem előle, s vicsorgó fogai elől, mialatt annak örültem, hogy Bella már nem hallja ezt.

Megfeszítettem izmaimat, s védekező állásba görnyedtem, hogy amikor kell, bármelyik pillanatban újból elugorhassak támadása elől. Nem akartam bántani, tudtam, hogy csak heves természetének, s vad ösztöneinek keverékétől vesztette el józan eszét, aminek következtében semmibe véve a szövetséget rám támadt. Leginkább Bella miatt nem akartam benne kárt tenni, a szövetség csak másodlagos helyet foglalt el a listámon. Ami szerint a családom elé helyeztem a szerelmem…

Szégyen költözött lelkembe, amiért ilyenen gondolkozom. De a kéttermészetű – a családom és Bella iránt érzett –, szeretet egyensúlya most egy pillanatra csupán, megingott. Aztán újra visszanyerte állapotát, s figyelmemet az előttem morgó, hófehér fogait kivillantó farkasra összpontosítottam.

Egy másodpercet sem hagyott nekem, folyamatos mozgásban újra és újra megindult felém, hogy fogait nyakam bőrébe marhassa. Sebesen ugrottam el, megpróbáltam én is vele együtt mozogni. A következő próbálkozásánál azonban már hárítottam is. Meguntam, hogy menekülök, mint az űzött vad, aki nem mást nem tud tenni épsége megőrzése érdekében. Futni az életéért. Nálam csak annyi volt a különbség, hogy én csak kárt nem akartam tenni benne.

Újabb nyüszítés hangzott, ahogy a földnek csapódott ökleim által. Mély morgással nézett velem farkasszemet, de ez az ütés végre észhez térítette.

Szaporán lihegett, az oxigén jótékonyan töltötte be elméjét, s tüdejét, hogy a sok ezer gondolat érzéseivel együtt árvízként pusztítsanak benne. Most fogta fel, mit tett, mit kockáztatott, s mik lehetnek tettének következményei. Nem hiába tartja a mondás, előbb gondolkodj, aztán cselekedj. Jacob Black most már ezektől a gondoktól őrjöngött belül, s nekem volt szerencsém saját agyamban, szinte fülsiketítő hangnemben átélni.

Másfelől érdekes volt végighallgatni, mert nekem kedvezett volna, ha lettem volna olyan elvetemült, hogy kihasználjam. Mégis a tudat, hogy egy kicsit is Jacob az én lekötelezettem, már jobb kedvre derített, s szebben szemléltem tőle az egész világot.

Vicsorított rám, fogait összeszorította, elülső mancsai belevájtak a földbe. Lassan álltam fel görnyedő testállásomból, karjaim még mindig a levegőben irányába mutattak, hogy bármikor védhessem magam velük.

- Lenyugodtál? – kérdeztem csöndesen, igyekezve elfojtani gúnyosságom.

Nem válaszolt, még mindig ugyanazon járt az agya, keresve bármiféle lehetőséget a megoldásra. Nem akarta elfogadni, hogy a „kezemben tartom”, egy apró elejtés Bella előtt, s megváltozhat a viszonyuk. Hívogató, sőt bűnös volt ez a gondolat, képzeletem kellemesen játszogatott el vele. Mi lenne, ha kezdetű változatokkal. Jacob csak egy apróságot talált csupán, az is gyönge kis semmiség volt a másik lehetőséghez képest. Ámde az feldúlt lelki állapotában egyáltalán nem ötlött fel benne, ami további jó kedvre derített egy kis ideig.

Pedig milyen egyszerű lenne, s nem kellene ilyeneken gondolkodnia…

- Hazudnál? – folytattam a kérdezősködést, enyhe gunyoros éllel, hogy kizökkentsem ködös, bizonytalan elmélkedéséből.

Hevesebb morgással válaszolt, mert ő is tudta, hogy nem lenne igaz, amire gondolt. Hisz nem léptem át a határt, tehát nem is szegtem meg a szövetséget, ami okot adott volna támadására. Annyira kétségbeesetten keresett valami magyarázatot tettére, s annyira hevesen küzdött az ellen, hogy ne kelljen megkérdeznie ezt.

Mit akarsz? – törte meg a pillanatnyi csöndet elméjében.

- Miből gondolod, hogy akarok valamit? – feleltem kérdéssel a kérdésre. Már rég beismertem magamnak, hogy illetlenség, de szórakoztató hallgatni őt.

Nem vagyok hülye! – ordibált gondolatban. – Ha nem akarom, hogy apám megtudja… ezt a kis összetűzést, azért meg kell fizetnem – éreztem az undort ebben a kijelentésben, s egy apró érzést, ami végigfutott testén.

Szinte majdnem kimondta az egyszerű megoldást, amivel elejét vehette volna idegeskedésének, s undorának. Megint csak elgondolkoztam azon, mi lenne, ha kihasználnám ezt az „eseményt”. Zsarolhatnám, hogy nyugtunk legyen Bellával. De már csak a gondolattól is utáltam magamat, hogy ilyesmit tegyek.

- Nem akarok semmit, Jacob – mondtam őszintén. Ő csak felvakkantott, s egy morgás kíséretében más irányt váltottak gondolatai.

Nem hiszek neked! – üvöltötte. – Hazudsz! Bellát akarod, de nem fogom hagyni, hogy…

- Hogy zsaroljalak? – fejeztem be gondolatát, mire ismételten rám morgott. Halvány vigyor terült el arcomon, egyszerűen nem tudtam titkolni tetszésemet a gondolat iránt. Főleg, hogy csak most jutott eszébe, mit tehetne ez ellen. Csak egy megoldás, amivel valószínűleg hatalmas csalódást fog okozni. De legalább őszinte lesz.

Nem hagyom… - ismételte meg visszafojtott dühvel.

- Természetesen nem állíthatlak meg, sőt nem is akarlak – feleltem. Igazából nem érdekel, hogy ő csak azért vall színt apjának, hogy ne tudjam a markomban tartani. Hogy ne csalódjon benne az apja. Azonban így fog a legjobban - persze Jacob reménykedett az ellentettjében. Azt hiszem már kiismertem Ephraimot gondolatai alapján, s az, hogy saját fia - forró, heves természete miatt -, szegte meg az ígéretet, ami ugyanúgy rá is vonatkozott az által, hogy a falkába tartozott, a legnagyobb kiábrándulás lesz életében.

Nem is tudna egy vérszívó! – makacskodott mérgesen Jacob.

Elvigyorodtam. – Te is tudod, hogy ez nem igaz – mondtam nyugodtan.

Ki is deríthetnénk, melyikünknek van igaza – küldte gondolatban.

- Folytatni akarod? – kérdeztem még most sem mutatva jelét annak, mennyire ellenemre lenne a dolog. Mert az csak egy dolog volt, hogy a sok gyötrő emlék miatt lejátszódott pár kép előttem egy ilyen „lehetőségről”. De más volt az, hogy soha nem bántanék olyan valakit, aki a legfontosabb Bella számára, s közvetve kihatna a családom életére is.

Majd máskor megkapod a jussod, vérszívó! – kiáltotta gondolatban gunyorosan. - Eljön még az én időm. – Hallottam még mintegy zárásként, aztán egy gyors fordulat után beleveszett az erdő zöld sűrűjébe. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mintha ezzel varázsütésre minden kis gondomtól megszabadulhatnék. Egy egyszerű kis sóhajjal… De persze nem így volt, a lelkemet fogságban tartó szorító, kínzó fájdalom még mindig ott ténykedett.

Kelletlenül indultam el aztán a házunk fele, mert egyáltalán nem volt kedvem hazamenni.



A kilométer per óra magasan szárnyalt, ahogy tövig nyomtam a gázpedált, az út szélén tornyosuló fák úgy tűntek, mintha suhannának velem szembe. Az eget szerencsémre szürke, néhol sötétkék felhők borították be teljes egészében, egy csíkocska napsugarat sem engedve át rajtuk. Alice estére esőt jósolt, ezt jelezve a párás levegő még most korán reggel is fehér ködbe burkolta a fák közti területet. Carlisle már bent volt a kórházban, s én, hogy eltöltsem valahogy – de leginkább értelmes tevékenységgel - a napot, most oda tartottam.

Egyrészről el akartam terelni gondolataimat Jacobról, a kíváncsiságomról, hogy mi lett a következménye tettének. Tudtam, hogy Ephraim ezért nem fogja felbontani a szövetséget, hisz mi, vagyis én nem tettem olyat, ami azt vonná maga után. Másrészről azt is ki akartam deríteni Carlisle-tól, amit még tegnap, Esme egyik átsuhanó gondolatából vettem ki.

Leparkoltam apám autója mellett, majd emberi tempóban, mélyet szippantva a nyirkos, friss levegőből beléptem a kórház ajtaján. Már kintről hallottam az ismerős gondolatokat, de látni Angelicát mosolyra fakasztott. Bőszen jegyzetelt, csak egy-egy pillanatra nézett fel az előtte kicsit oldalasan álló asszonyra. Aprót bólintgatott, miközben gyorsan karcolta a papírra a szálkás betűket.

Nagyot sóhajtott, s egy mosollyal megköszönte a segítséget a hölgytől, majd rám pillantott. Szíve kihagyott egy ütemet, miközben széles mosoly terült el arcán. Ne mutasd ki! Ne mutasd ki, Angelica! Neeee… Mennyire ujjongasz, hogy újra látod.

Köhögésnek álcáztam kuncogásom, aztán jól nevelten csak egy halvány mosollyal válaszoltam Angelicának.

- Edward! Örülök, hogy láthatlak. Hiányolta… - akadt el egy pillanatra, aztán magában megrázta fejét, s folytatta -, hiányoltuk tegnap a segítséged – fejezte be végül elpirulva. Természetesen teljesen máshogy, mint ahogy akarta.

- Elnézést kérek, de nem jöhetek mindig – utaltam a kórház vezetőségére.

- Ugyan – legyintett Angelica. – Azokat ott fönn nem érdekli az ilyesmi. Nekik az a lényeg, hogy Dr. Cullen-t itt tartsák – árulta el bizalmasan, miközben közelebb hajolt a pult fölött hozzám. Halkan megköszörültem torkom, s egyenesen égszínkék szemeibe néztem, hogy ne legyen zavaró ruhájának mély kivágása. Ám így is az volt… Mikor rájött, gyorsan felegyenesedett, s próbálta kerülni pillantásom.

- Carlisle-t hol találom? – kérdeztem akaratlanul bársonyos hangon, amitől Angelica pár másodpercre lemerevedett. Ha nem hallottam volna, hogy mellkasában kicsit gyorsabb ütemben dobol szíve, azt hittem volna, valami baj van.

- Öhm… Az… Az irodájában van – bökte ki végül rekedten.

- Köszönöm – biccentettem, majd elindultam apám irodája felé. Reggeli körútjára készülődött a bent tartózkodó betegek körében, amikor meghallotta jöttömet. Elképzeltem gondolataihoz tartozó mosolyát, ahogy vár engem.

Megszokásból, vagy mert az illem így követelte meg párat kopogtam ajtaján.
Tudod, hogy nyugodtan bejöhetsz. Vigyorral arcomon léptem be hozzá, s csuktam be magam után az ajtót.

- Örülök, hogy bejöttél – mondta egy tollat csúsztatva zsebébe.

- Igen, nos nem akartam otthon maradni – feleltem.

- Értem. Gyorsabban szalad az idő, nemde? – kérdezte vigyorogva.

- De – adtam neki igazat. – Meg… - kezdtem, de aztán elhallgattam. Nem akartam, azt higgye, csak azért jöttem be a kórházba, hogy kiderítsem, amit tudni akarok.

Meg? – kérdezte értetlenül.

- A mai nap terveztek valamit… nélkülem? – kíváncsiskodtam tapintatosan. Carlisle felvihogott.

- Mondhatjuk így is – felelte. De máshogyan is.

- Kicsit érthetőbben? – húztam fel szemöldököm. Carlisle még mindig mosolygott, miközben gondolataiban felelevenítette azt a beszélgetést Esmével. – Óh – nyögtem ki.

- Ennyire nem örülsz? – kérdezte félreértve.

- De… Én… - nem tudtam, mit mondjak. Túlságosan is képzeleterőm hatása alá kerültem a mai délutánt illetően. Carlisle mindentudóan nézett rám.

- Most mennem kell, ha gondolod, gyere utánam majd. A szekrényben találsz köpenyt – mondta, aztán kifordult a helyiségből. Még mindig ott álltam lemerevedve, kicsit félve, kicsit kíváncsian tekintve a délután felé. Pár másodperces – szellemileg értendő –, merevség után odaléptem Carlisle szekrényéhez, s kivettem a fehér köpenyt.

Magamba mélyedve meneteltem a folyosón arra, amerre éreztem Carlisle illatát. Hosszú lesz a délelőtt, ezt már most tudtam. Aztán meglepődve ocsúdtam fel, amikor apám felgyorsított tempóban közeledett felém. Először értetlenül álltam a dologhoz, de Carlisle azonnal válaszolt.

Sürgős eset, nyílt törés – mondta gondolatban. Bólintottam, hogy követem, miközben már hallottam a fájdalmas sikolyokat az előtérben. Sajnos túl ismerősek voltak ahhoz, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni. Sejtésem rögtön beigazolódott, mikor megláttam Mrs. Jankins eltorzult arcát.

- Carlisle! – sziszegtem összeszorított fogaimon keresztül, kezeim ökölbe szorultak.
Tudom, elintézzük, Edward. Ne csinálj butaságot, előbb el kell látnunk! – sietett oda a nőhöz, akit épp a hordágyon toltak be az egyik vizsgálóba.

A vér szaga az egész kórházban terjengett, ennek ellenére én mégsem éreztem azt a fajta mérhetetlen szomjúság oltásának vágyát. Nem kockáztattam, leállítottam légcserémet, s minden figyelmemet Carlisle-nak és Mrs. Jankinsnek szenteltem. Kesztyűt húztunk kezünkre, míg a nővérek fájdalomcsillapítót adtak a nőnek. Ránéztem arcára, melyen verejték csillogott, s sápatagabb volt még nálunk is. Szemei apró réseken tekintettek csak a világba, félájultan bódult elmével azt sem tudta, mi folyik pontosan körülette. Aztán a csillapítószer jótékony hatása elmulasztotta a tűzben égő lábának fájdalmát.

- Mi… mi történt? – hatolt agyamba Mrs. Jankins halk hangja. – Angyal? Angyalt látok? – nézett rám elhomályosult szemekkel, gyönge volt, mégis beszélt.

- Nyugodjon meg, Mrs. Jankins és ne beszéljen – nyugtattam őt.

- Ki kell tisztítani a sebet és meg kell műteni – mondta halkan Carlisle, majd a mellette álló nővérhez fordult. – Készítsék elő a műtőszobát, azonnal! – utasította őt, majd a nővérke kirohant a helyiségből.

Carlisle elkezdte kitisztítani a seb körüli bőrt, nehogy szennyeződés kerüljön a nyílt sérülésbe, s elfertőződjön. Miután végeztünk, egy kötést tettünk rá, hogy amíg a műtőszobába szállítjuk, addig se adjunk esélyt a fertőződésre.

Levettem a kesztyűt, s a helyiségben lévő kukába dobtam. Apám nyomában kiléptem a szobából, de ott megállított.

- A többit elintézem – mondta aggódva. – Kérlek, ne csinálj semmit! Majd a hatóságok intézkednek – szorította meg vállamat, aztán elsietett. Igaza volt, most nem bírtam volna figyelni a műtétre, vagy arra, nehogy átvegye rajtam az irányítást szörnyeteg énem. Féltem, hogy felzaklatott állapotomban több rés keletkezett önuralmam pajzsán, ami szörnyű veszélyhez vezetne.

Elindultam a kórház kijárata felé, hogy friss levegővel tölthessem meg tüdőmet. Amikor meghallottam a kintről fülembe beszűrődő szívritmust, már tudtam, hogy ő az. Csak azt nem értettem, hogy lehet itt ilyenkor. Délelőtt van, az iskolában kellene lennie, ennek ellenére rettentően örültem érkezésének. Nem felejtettem el Mrs. Jankinst, de így könnyebb volt nem tudomást venni róla, mintha magamban, egyedül őrlődnék, s olyan tettekre szánnám el magam, ami később bajt okozhatna.

Az előtérben vártam meg, míg beér a kórházba. A bejárat mellett a falnak dőlve várakoztam, Angelica most nem tartózkodott a pult mögött, így zavartalanul hallgathattam Bella légzését, lépéseinek egyenletes dobbanását. Mikor becsukta maga után az ajtót, egyenesen a pulthoz ment, de ott csak toporgott. Egyik lábáról a másikra állt, míg én vigyorogva néztem őt. Lassan elindultam felé, Bella megunva Angelica hiányát, jobbra-balra tekintgetett, hátha látja valahol.

Egy fordulat után végre megpillantott engem, aminek következtében szíve kihagyott egy dobbanásnyit. Vigyorom csábos félmosollyá alakult arcomon, mikor odaértem hozzá kezeimet dereka köré fontam, s magamhoz húztam törékeny testét.

- Hogy-hogy itt vagy ilyenkor? – kérdeztem bársonyos hangon.

- Öhm… Um… Elmaradt a tanítás – bökte ki végül, tenyerei mellkasomon pihentek.

- Hm, és te meglátogatod anyukádat – találgattam.

- Őt is – pirult el zavarában, mire halvány mosollyal válaszoltam. – Nem felejtettél el valamit? – szólalt meg csöndesen.

- Az nehéz lenne – kuncogtam halkan.

- Nem úgy értettem – korholt le játékosan.

- Tudom, hogy értetted – hajoltam le hozzá, s egy gyöngéd csókot nyomtam ajkaira. Elhúzódtam tőle, kezemet pedig összekulcsoltam az övével.

- Na így már jobb – rebbentette fel szempilláit, s csokoládébarna szemeit belefúrta tekintetembe. – Meddig leszel ma bent? – kérdezte.

- Attól függ – feleltem.

- Mitől? – futott ráncba homloka.

- Tőled – válaszoltam egyszerűen.

- Óh… - formálta ajkaival. – Csak egy kicsit maradok anyuval… - nézett rám kihívóan.

- Rendben. Utána, ha szeretnéd hazaviszlek.

- Úgy érted hozzátok, ugye? – pirult el még jobban.

- Igen, úgy. Ma úgysem zavar senki… - mondtam.
Bella értetlenül, de emellett izgatottan pillantott vissza rám.