13. fejezet - Emlékek

A SZOBÁMHOZ tartozó erkélyen üldögéltem, s a szakadozó felhőkön áthatoló, lemenő nap sugarait figyeltem. Már alkonyodott, s Alice-ék még sehol. Az eső legalább már elállt, így talán Bella nem fog megfázni. Ettől függetlenül aggódtam, hogy még nem érkeztek meg. Persze ismertem Alice vásárlási szokásait, de elmém képzelőereje egyre szörnyűbb képeket vetített elém.

A várakozással teli órák zavart gondolataim közt vergődve teltek el. Nem tudtam szabadulni egészében bizsergő testem, s összekuszálódott vágyaim érzéseitől. Féltem, hogy mi történt volna, ha Alice nem ront be abban a pillanatban. Igaz, hogy nem láttam gondolataiban látomást, ennek ellenére biztos voltam abban, nem véletlen volt időzítése. Határozottságom úgy ingott meg, mint egy hajó a viharos tengeren. Ide-oda dülöngéltem, hol vágyaim, hol pedig ép elmém felé közelítve. Mindig gyötrelmes mozgásban tartva gondolataimat, amik csatákat vívtak egymással, melyik oldal győzzön a másik felett. Melyik énem vegye át testem felett az irányítást.

De félelmem erősebbnek bizonyult, mint vágyam. Inkább szenvedjek, mint hogy életem szerelmének baja legyen csak azért, mert én nem bírtam magamon uralkodni. Talán majd az idő segít, ahogy a mondás is tartja. Mindent megold jótékony múlékonyságával, amellyel máskor épp az ellenkező hatást fejti ki. Csak egy gond van ezzel… Míg rám – nélküle –, a gyötrelmes öröklét vár, addig Bellára a természetes emberi élet, hogy aztán annak végén Isten megfosszon tőle.

Valószínűleg ez az én büntetésem azokért a hibákért, amit elkövettem. Úgy hittem, Isten megismertette velem a szerelmet, hogy utána elvegye tőlem annak megtestesítőjét. Mert Bella jelentette számomra a Mindent. Amióta tudatosult bennem, hogy szeretem, azóta úgy érzem, mintha a lelkem el sem veszett volna vámpírrá válásommal. Olyan természetesnek tűnt viszonzott szerelme, noha az élet a lehető legtöbb akadályt gördített elénk.

Azonban ő sem fogja elvesztegetni mellettem az életét, s egy idő után bele fog fáradni ezen akadályok leküzdésébe. Én pedig nem várhatom el tőle, hogy nekem szentelje minden percét, főleg, ha egyetlen óvatlan mozdulatommal kionthatom életét. Még most sem tudtam felfogni, hogy volt képes olyanra gondolni, s arra, én azt hagyni is fogom. Hisz az egyszerűen képtelenség, s felülmúlja az ép ész határait. Így is kockáztatom az életét, minek fokoznám még ezt? Persze, megfordult a fejemben, sőt képzeletem el is játszott a gondolattal, ahogy testem is válaszolt érintéseire. De megvalósításuk soha nem lesz elérhető.

Most is túl sokáig hagytam, hogy Bella irányítson, veszélyeztetve így az életét. Ezért vívtak csatákat bennem érzéseim. Kívántam őt, s legszívesebben képzeletem minden kis mozzanatát megvalósítottam volna, ha a biztonságának fontossága nem élne bennem erősebben vágyaimnál. Újra bevillant elmémbe az egyetlen megoldás – egy látomás formájában –, ami csak létezhet. S miért is nem lehetséges az, miért nem fontolom még csak meg sem?

Mert nem akarom, hogy elrontsa az életét, hogy egy hiba miatt hozzám kösse magát. De legfőképpen nem akarom, hogy elveszítse lelkét, hogy ne lássam többé arcának pirosát, hogy ne halljam ütemesen gyorsuló szívverését a közelemben. Most is csak önző volnék, csak magamra gondolnék? Ez lenne a magyarázat csupán?

Lehet, azonban én mégsem fogok engedni vágyaimnak, hogy az ellenkező útra tereljenek…

A távolban, a város útjáról most kanyarodott le az Alfa Romeo az erdei ösvényre. Még mindig ültem, s csak hallgattam a motor hangját, ahogy keveredett a kocsiban ülő ember szívverésével. Mint mindig, Alice lelkesen csacsogott az eltelt délutánról Bellának, ő pedig csak némán hallgatta őt. Elképzeltem Bellát, ahogy feszengve várja, mikor érnek már ide, ahogy halvány mosollyal próbálja leplezni érdektelenségét a téma iránt. Mosolyra fakasztott a kép, majd felállva lassan lementem a nappaliba, onnan pedig a garázsba.

Mire emberi tempóban leértem, Alice is beparkolta az Alfa Romeót. Az ajtónak támaszkodva vártam meg, míg Alice átkarolva Bellát, s elvéve tőle az összes szatyrot odavezette hozzám.

- Meghoztam – mosolygott Alice. Épségben – tette hozzá gondolatban.

- Másképp nem is hozhattad volna – morogtam, Bella értetlenül kapkodta tekintetét köztünk. Majd bosszúsan összeráncolta homlokát, mikor rájött, Alice gondolatára válaszoltam.

- Jaaaj, Edward. Ne legyél már ilyen lehangoló – ütögette meg arcomat finoman, mosolyogva. Elhúzva számat néztem Alice-t, amint elhalad mellettünk. Bella hozzám lépett, s mellkasomhoz simulva arcát hozzádörgölte testemhez. Kezeim önkéntelenül, s birtoklóan fonták körül derekát.

- Szia – suttogta hosszan kifújva a levegőt.

- Már hiányoztál, kedvesem… - súgtam fülénél.

- Te is. Ez a nap olyan… - vett mély levegőt.

- Olyan fárasztó és hosszú volt? – fejeztem be kérdőn mondatát.

- Igen, azt hiszem ezek elég jó jellemzők – mosolygott rám.

- Tudom, Alice néha… Nagyon is idegesítő tud lenni – mondtam vigyorral arcomon. Tudod, hogy hallom! – felkuncogtam a durcás gondolaton.

- Min kuncogsz?

- Nem fontos – ráztam meg fejem.

- Jól van… - mondta kissé sértődötten. - Akkor kapok végre egy csókot? – húzta fel az egyik szemöldökét, s kihívóan fúrta tekintetét az enyémbe.

Halványan elmosolyodtam, majd lehajoltam hozzá, miközben derekán nyugtatott kezem felcsúszott hátán tarkójára. Hideg ajkaim találkoztak az ő forró, puha szájával, s én újból csak egy dologra tudtam összpontosítani. Az egyetlen lehetőség, mi felvetődött ma bennem, most még inkább ellenszenvessé vált ezen érintés alatt.

- Hm, ez… lélegzetelállító. – Halk hangja egy csöppnyi kacajjal vegyült.

- Hallom – mondtam csúfondárosan, mikor lélegzete kihagyott egy ütemet.

- Látod, még titkolni sem tudom a szerelmem irántad – súgta komolyan, csokoládébarna szemei őszintén csillogtak.

Elmosolyodtam. – S nekem ez tetszik a legjobban… - utaltam annak a lehetőségnek a soha meg nem történésére.

Bella finoman összeráncolta homlokát.

- Ideje lenne, azt hiszem hazakísérnem – sóhajtottam.

- Igen, kicsit késő van – húzta el száját. – És alig töltöttünk együtt pár órát…

- Ne aggódj, kedvesem. Lesz még bőven időnk – indultunk el a nappalin keresztül a hátsó ajtóhoz.

- Alice üdvözöl – mondtam, mikor kiléptünk a házból.

- Óh… Öhm, én is őt – felelt zavarodottan.

- Hallotta – vigyorogtam rá, miközben átkaroltam őt.

- Igen, persze – mosolyodott el. – Már kezdem megszokni.

- Valóban? – néztem rá kissé meglepődve.

- Igen – felelt magabiztosan, én viszont már az erdő hangjait figyeltem. Azok között is egy ismerős dobogást. – Elmész az esküvőre? – kérdezte.

- Hm… Nem tudom még. Illetlenség lenne, ha nem jelennék meg – válaszoltam őszintén. Bella elnézett rólam, s a földet kezdte bámulni. Távolról dörömböltek füleimben mancsainak türelmetlen dobogása, ahogy a határ mentén őrködött, vagy inkább várt. Ideges, haragos gondolatai üvöltöttek fejében, s így enyémben is, hogy már szinte fájdalmat is okozhattak volna.

Mélyet sóhajtottam, mert egyáltalán nem fűlött a fogam egy találkozáshoz vele.

- Már nincs sok időd dönteni – mondta Bella.

- Igen, már kevesebb, mint egy hónap múlva esedékes – húztam el számat. Nehéz döntés elé kényszerítettek, aminek meghozatalában bizonytalan, s késleltető voltam.

- Én… Nos örülnék annak, ha nem mennél – szólalt meg halkan. – Tudom, önző vagyok, de akkor legalább kettesben lehetnénk egy… kis időre– mondta még annál is halkabban. Még ennyi távolságból is szerencsém volt hallani, ahogy farkas „barátunk” megtorpan cirkáló hadjárata közben. Méghozzá egyetlen szónál. Kettesben.

Egész testemben megfeszültem, gondolataimban pedig csak egy képet láttam. Bella Alice mellett állt, vörös szemekkel tekintett rám, bőre egy árnyalatnyival sem tért el testvéremétől. Minden apró kis utalás ezt juttatja eszembe. Nem tudok szabadulni a rémisztő, mégis a lehetőséget adó képtől.

- Talán pont ezért kellene elmennem – feleltem bizonytalanul, Bella aprót botlott saját lábában. Derekánál megtartottam őt.

- Ezt, hogy értetted? Nem akarsz… velem lenni? – értette félre mondatomat.

- Bella, kedvesem. Megint félreértettél – mondtam csúfondáros éllel. – Azt nem akarom, hogy olyasmi történjen, ami… veszélyes rád nézve – fogalmaztam óvatosan.

- Olyasmi… nem is esne meg – vágott vissza élesen.

- Nálam az is annak számít, amit te szeretnél – morogtam.

- Honnan tudod mit szeretnék? – nézett fel rám durcásan összeráncolt homlokkal.

- Hát nem volt nehéz kitalálni főleg a mai… - kerestem a megfelelő szót -, …akciódból – nevettem gúnyos humoromon.
Érdekes volt hallgatni, ahogy a távolban cirkáló farkas egyre idegesebben rója ugyanazt az utat, miközben nem tudja kivenni beszélgetésünkből, miről is van szó.

- Ezek szerint túl átlátszó voltam. – Duzzogó hangja enyhítette haragomat buta ötlete iránt.

- Túlságosan is – értettem vele egyet.

- Akkor máskor majd ügyesebb leszek – felelt, mire Jacob izmai megfeszültek lépései közben.

- Ha hagyok rá alkalmat – nevettem zavartan. Idegesített Jacob jelenléte, pedig már igazán megszokhattam volna. Mégsem akartam megszokni, azonban elviselnem el kellett.

- Biztosan találok majd – simult hozzám Bella.

- Meglátjuk – hagytam rá, a folyóhoz érve már gyakorlottan, s figyelmeztetés nélkül nyúltam Bella térdeihez, hogy karjaimba kapva átugorjak vele a túlpartra. Azonnal nyakam köré fonta bal karját, jobb tenyerével pedig mellkasomon simított végig. Fejét hozzám dörgölte, s lehunyt szemekkel mélyen beszívta a levegőt tüdejébe. – Elfáradtál? – kérdeztem, miután talajt értek lábaim. Próbáltam nem törődni az erdőből felém jövő mély morgással.

- Nem – mondta gyorsan, rám emelve gyönyörű szemeit. Gyöngéden talpra állítottam, s ugyanúgy átkarolva őt tovább haladtunk a láthatatlan határ széléhez. Jacob eközben egyre közelebb ért hozzánk, ahogy mi is beljebb hatoltunk az erdő sűrűjébe. Nem akartam figyelni a gondolataira, de még csak esélyem sem volt őket kizárni elmémből. Főleg akkor, amikor ő egyértelműen nekem szánva előhalászott egy emléket a sok közül.

Sötétség uralkodott, teljes, mindent beborító feketeségben voltam. Nyomasztó volt, mert nem tudtam, hol vagyok, nem láttam az emlékben semmit. Csak éreztem. Mintha testem ólomsúlyú lenne, s belepréselődne valami puhába, tudatom pedig a végtelenben, önkívületben várna.

Egy távoli, suttogó hang hatolt füleimen keresztül elmém fáradt állapotába. Kellemes bizsergéssel töltött el a hang, noha még nem volt felismerhető. Érzékeim ennek ellenére már azonosították, s jól eső, ringató álomba húzták vissza tudatomat. Nehéznek éreztem fejemet, testemmel együtt mozdulatlanságba merevedett. Elmém egy kis zugában ez ellenére már ébredezett valami…

A hang egyre erősebb tónussal lüktetett, dörömbölt a csöndben. A suttogás már halk felszólításként jutott el hozzám, s nem volt meglepő hangszíne. Kínzóan próbált elérni valamit, mégis hangja hatására forró tűz sepert végig testemen.

Gyöngéd noszogatást éreztem vállaimnál, mikor az illető rájött, felszólításaival nem ér el semmit nálam. Mély álomból ébresztgetett, de fizikai próbálkozásait meg sem éreztem. Csak beleszőttem álmom valótlan mivoltába, hogy elmém átalakítsa egy másfajta, kellemesebb érintésre.

- Jake! – jött az újabb hang füleimnél, s éreztem az arcomat simogató forró leheletet. – Ah… Ez nem igaz – fáradt, álmos sóhaj hallatszott, miután ismét nem jött válasz.

Aztán a lehetet által bejárt utacskát egy hűvösebb cirógatás vette át. Puha, mégis ridegebb – legalábbis Jacob testének hőjétől –, hőmérsékletű érintés, amitől egész teste megremegett, s libabőrős lett.

Csupán egy érintés, ami kirángatta álmainak szövevényes hálójából Jacobot a valóságba. A sötétséget kezdte átvenni a halovány reggeli fény, ahogy szemhéjait nyitogatva ébredezett. Halk, morgó hangot adott ki, ahogy mélyen kifújta tüdejéből a levegőt.

- Héj, Bells – mosolyodott el Jacob, miközben jobb karja felcsúszott Bella hátán vállára, majd arcára.

- Na végre, hogy felébredtél – forgatta meg szemeit Bella.

- Miért nem hagysz aludni? – nyafogott Jake, keze lesiklott Bella karján.

- Mert iskolába kell mennünk, azért – mondta Bella. – Úgyhogy gyerünk felkelni, a reggeli már készen van.

- Mintha este csak süttetném a hasam… - morgott Jake felülve az ágyban. A takaró, ami testét fedte, most mellkasáról legördült.

- Tes… Tessék? – kérdezett vissza Bella, miközben halványan elpirult. Zavartan pillantott másfele, majd gyorsan felállt Jacob ágyáról.

- Semmi, álmos vagyok még – vont vállat Jacob vigyorogva.

- Ja, öhm… Jó, igyekezz! – szólította fel Bella, majd sietve elhagyta a fiú szobáját. Jake vigyorogva dőlt vissza párnájára, s visszamerült álmodozásaiba.

- Edward? – szólítgatott Bella.

- Hm, tessék, kedvesem – feleltem egyenesen előre bámulva, a fák törzsei közt a távolba révedve.

Még túlságosan az emlék hatása alatt voltam, pedig nem volt különleges mivolta. Gondoltam én, de érzéseim erről másképp vélekedtek. Ébredezett bennem a szörnyeteg, csak most nem a vérszomj után. Nem… Ez a szörnyeteg akár még veszélyesebb is lehet a másiknál, ha hagyom, hogy eluralkodjon rajtam, s a lelkemben elvetett féltékenység csíráját gondozva ésszerűtlen, meggondolatlan tettekre sarkaljon.

- Miért nem voltál ma bent a kórházban? – kérdezte. Magamban felnyögtem – s egy pillanatra nem figyeltem a bennem erőre kapó féltékenységre –, ilyen kérdésre ugyanis nem számítottam. Nem is volt rá előre kigondolt válaszom…

- Nem volt szükség rám… - füllentettem póker arccal, de Bella még mindig gyanakodva méregetett.

- Rád mindig szükség van, főleg, ha ott van az a nővér is – jegyezte meg kicsit gúnyosabban. Elvigyorodtam féltékenységén, de nem szóltam. Nem csak engem kínoz ez az érzés, s önző volt, ennek ellenére valamiféle elégedettség is költözött lelkembe, hogy Bella is így érez. – Ugye… Itthon voltál? – kérdezte halkan, lesütve szemeit.

- Igen – adtam meg a választ egy kis tétovázás után.

- Ugye… Nem azon gondolkodtál? – hallottam meg újfent a suttogó hangot.

- Azon? – kérdeztem vissza, pedig igenis tudtam, mire gondol most.

- Azon az emléken… - nézett fel rám, s éreztem, hogy közelebb húzódik hozzám. Az erdőből ugatásszerű vonyítás hangzott fel. Pontosan tudta, hogy az ő emlékéről van most szó, s kuncogással töltötte el, hogy majdnem sikerült is a terve.

- Igen – mondtam ismét, nyugodtan.

- Csak gondolkodtál vagy akartál is tenni valamit? – Hangjából félelem csendült ki, de nem tudtam eldönteni, hogy miért. Félt, mert úgy hitte, talán elhagyom őt, hisz tudta, hogy csak is rajta múlik minden. Csak egy szó, s eltűnök életéből, mintha nem is találkoztunk volna. Vagy attól félt, hogy meggondolatlanul tönkretéve a szövetséget, sérülést okozok fogadott testvérének.

Tudni akartam a választ, de az azzal járt, hogy elmondom eredeti szándékomat, elhatározásomat, amit akkor döntöttem el.

- Csak gondolkodtam, s mellesleg döntöttem is – feleltem csupán fél percnyi vívódás múltán.
Jacob izgatottan kapkodta a levegőt, hallottam lihegését. Ezernyi gondolat futott át agyán, de egynél ragadt csak meg, amit én eldöntöttem akkor. Ez pedig igencsak tetszett neki.

- Ez mit jelent… pontosan? – csuklott el Bella hangja az utolsó szónál, s újra elnézett rólam.

- Elhatároztam magam akkor, ahogy jónak gondoltam, ahogy neked a legjobb lenne – mondtam őszintén, s vártam, miként fog rá válaszolni.

- Tessék? – torpant meg, s vele együtt én is. Döbbenten nézett, szemeivel sűrűn pislogott rám.

- Bella? Valami baj van? – kérdeztem aggódva, mikor szaporán elkezdte az oxigént nyelni, mintha az utolsó másodperceit használná erre a műveletre, mielőtt még elsüllyedne a kék mélységben.
Jacob egész testében megfeszült, s lemerevedve várta Bella válaszát. Velem együtt…

- Te… Te el akartál hagyni? – suttogta gyötrelmes hangon, s hirtelen erősen összeszorította szemhéjait. Hallottam a farkas fájdalmas vonyítását felszakadni, s meglepődtem azon, hogy Bella mintha tudomást sem vett volna róla.

- Abban a pillanatban az a megoldás tűnt a legjobbnak – feleltem határozottan, belül mégis össze voltam zavarodva. Vajon most ez azt jelenti, amire vágyom? Óh, ha csak egyszer is beleláthatnék a fejébe! Minden olyan egyszerű lenne. Vagy… Épp az ellenkezője.

- Ez sosem lehet jó megoldás számomra, Edward! – Szívverése olyan gyorsan vert, hogy az már természetellenesnek számított. Próbált mély levegőt venni, minden egyes szónál, de úgy nézett ki, mint akinek nehezére esik egyáltalán a lélegzés is. Nem tudtam, hogy ez „csak” ettől történt, amit most megtudott, vagy valami komolyabb orvosi oka van. A féltékenységet átvette a bizonytalanság gyötrelme. – Ha ilyen szándékod van – kezdte indulatosan, de aztán kissé alábbhagyott lendülete, s egyre csak halkult hangja –, akkor először vessél nomád vámpírok elé, ha elhagysz az életem már úgysem… - Mutatóujjamat szájára rakva nem engedtem, hogy befejezze.

Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy ilyet akár csak kiejtsen ajkain. Hogy képzelte ezt? Inkább halnék meg én egy másik vámpír által, mint hogy ő neki baja essen. Nem akartam tudatosítani magamban, hogyan is akarta befejezni a mondatot. Pedig már nagyon is jól sejtettem… S az, hogy én okozzam halálát elképzelhetetlen volt! Sőt elviselhetetlen.

- Pszt! – remegtek meg ajkaim az agyamon átfutó képek hatására. – Kérlek, kedvesem… - Saját érzéseim mellett hatalmas erejű, tomboló düh telítette lelkemet, s elmémet, melyet Jacob gondolatain keresztül „szerencsém” volt érezni. Az ellenére, amit hallott, szentül meg volt győződve arról, hogy még mindig van esélye. Hogy elüldözzön, még ha Bellának az rosszabb lenne, akkor is. Úgy hitte ő mindig ott lesz mellette…

- Nem! Ígérd meg, hogy soha nem hagysz el! – Fúrta könnyfátyolos tekintetét az enyémbe. Tenyerei mellkasomon gyűrték ingemet, ahogy kapaszkodott belém. Szeretem, s amíg ő másképp nem dönt, addig mellette leszek. Ha nem akarná jelenlétem, úgysem számítana az ígéretem sem.

- Megígérem – mondtam lágyan, hangomban mégis érezhető volt a határozottság. Ebben pedig Jacob sem fog megingatni… Talán csak kínzó másodperceket adni.

Bella feleletként szorosan hozzám bújt, bal tenyere kisimult mellkasomon, míg jobb kezét körbefonta nyakam körül. Arcát belefúrta ingem anyagába, miközben én derekára csúsztattam kezeim.

- Megnyugodtál? – kérdeztem csöndesen.

- Egyelőre igen – fújta ki hosszan a levegőt, s felnézett rám. Fátyolos tekintete összekapcsolódott enyémmel.

- Akkor jó – jelent meg arcomon félmosoly.

- De kárpótlást kérek – húzta fel egyik szemöldökét. Komoly álarcot öltöttem.

- Igen? Milyen kárpótlást? – kérdeztem játékból faarccal, miközben Jacobot hallgattam az erdőben, aki töretlenül ügyelt ránk. Ha akartuk, ha nem…

- Szerintem, magadtól is kitalálod – mosolygott, s kihívóan nézett rám.

Lassan elmosolyodtam, majd lehajoltam hozzá, és összeérintettem ajkainkat. Halk sóhaj tört fel Bellából, ezzel együtt pedig egy gyötrő, fájdalmas nyüszítés Jacobból.

- Tudtam, hogy kitalálod – kuncogott Bella. Mosolyogtam mondatán.

- Gyere, menjünk tovább – unszoltam. Kelletlenül, de újból elindult. Ugyanúgy hozzám bújva lépkedett mellettem, míg engem Jacob gyötört tovább.

Nem nyugodott bele Bella választásába, újabb emlékbe sodort gondolataiban.

A nap vakítóan ragyogott az égbolton, ereje azonban nem igazán volt. Mégis, Jacobot kellemes érzéssel töltötte el a szürke felhők nélküli délután, s ez kedvére is kihatott. Igaz, hogy az iskolából tartott kifele, de ez sem érdekelte. Nem sok ilyen nap volt Forksban, mikor nem esett az eső, s ezt Jacob ki is akarta használni.

Az utca szélénél Bella már várt rá, hogy együtt mehessenek haza. De nem volt egyedül… Jacob szíve meglódult mellkasában, s öles léptekkel szedte lábait, hogy gyorsabban odaérjen. Nem értette, hogy öt, idősebb fiú miért állja körül Bellát, akit csak az előtte álló két test egymástól résnyi lyukán látott. Az idegesség hulláma söpört rajta végig, ahogy közelebb ért, már hallotta is a legmagasabb, ismerős fiú mély hangját.

- Még bírod sápadt arcú? Nem lehet könnyű elviselni az állandó pillantgatásokat… - Jacob keze ökölbe feszült, de kivárta, mit akar ebből kihozni a neki háttal álló. Senki nem vette észre őt, mindegyik csak Bellával foglalkozott.

- Miről beszélsz? – csattant fel Bella értetlen arccal.

- Ó, szegény Bellácska nem vette észre? – gúnyolódott a fiú, s a többi vele együtt röhögött. Bella zavartan kapkodta szemeit egyikről a másikra, míg meg nem látta Jacobot. Szapora levegővételei átváltottak egy nyugodtabb állapotba. Az, hogy látja Jacobot, biztonsággal töltötte el… Amit tőlem talán soha nem kaphat meg.

- A lenéző pillantásokat, Bella! Hogy kívülálló vagy, nem tartozol közénk… Ha nem is hangoztatják, de éreztetik veled. Neked is tudnod kell… Persze nem úgy éreztetik, mint a te fogadott testvéred! – horkantott fel, a másik négy bőszen bólogatott, s vigyorgott Bella ijedtségén. – Erről jut eszembe, hol hagytad a te Jacobodat? Hm? – lépett egyet közelebb Bellához fölé magasodva, aki önkéntelenül hátrált.

- Engem keresel Jeremy? – Jacob teste mellett ökölbe zárt kezekkel állt a megpördült Jeremy előtt, aki fintorogva nézett vissza rá.

- Nagyszerű, Black is megérkezett – mondta gúnyosan, de már érezhető volt hangjában a meghunyászkodás. Jacob is felhúzta egyik szemöldökét, mert nem értette Jeremy viselkedését. Sosem történt még ilyen - vagy csak nem tudott róla -, pedig már ismerte a fiút pár éve.

A másik négy fiú Jeremy mögött bújt meg, láthatóan nem akartak Jacobbal vitát vagy egyebet kezdeményezni. Valamiért csak vicsorogtak, majd összeszorított fogakkal, dühösen néztek rá. Mintha visszatartaná őket valami attól, hogy mást is cselekedjenek. Egyetlen fiú állt közvetlenül Jeremy mellett, a barátja Nathaniel. Jacob jól ismerte őt, de sosem gondolta, hogy ilyen helyzetben is viszont látja.

- Meg ám. Örültem a találkozásnak – válaszolt Jacob csípősen, jelezve nem vágyik tovább társaságukra, s egyenesen Nathanielre nézett, majd barátjára. – És még egyszer meg ne lássalak titeket Bella közelében – sziszegte összeszorított fogain keresztül. Dühe levezetésére kezei már fájdalmas szorításba merevedtek. Jeremy csak leheletnyit döbbent meg, sokkal inkább a harag volt látható arcán, s megfeszült testén. Gondolom nem tetszett neki, hogy nála sokkal fiatalabb mondja meg, mit ne tegyen. Bár lehetséges, hogy még így is távol vagyok az igazságtól.

- Mert különben mi lesz? – lépett egyet előre Jeremy, de mielőtt Jacob válaszolhatott volna Nathaniel visszafogta barátját karjánál fogva.

- Jeremy… Elég volt, menjünk! – szólította fel Nathaniel a fiút. Jacob egy pillanatig úgy hitte, semmit sem használ az intés. Aztán Jeremy teste ellazult, s engedve a sürgető tologatásnak Nathaniel részéről kikerülte Jacobot. Haragja azonban nem párolgott el, dühtől szikrázó tekintetét végig belemélyesztette Jacobéba.

Ahogy nagyobb távolságba ért az öt fiú, Bella hirtelen odalépett Jacobhoz, s szoros ölelésébe zárta. Zihálva bújt mellkasához, Jacob kezei azonnal kisimulva siklottak Bella hátára, hogy megnyugtassa őt.

Újra éreztem azt a forróságot, ami elöntötte Jacobot Bella közelében. Ahogy hozzá bújt, s gyönge karjaival körbefonta testét.

- Nyugi, Bells… - simogatta hátát. – Volt már ilyen máskor is? – gurult dühbe ismét Jacob.

- Nem… vagyis – hebegett Bella, s felnézett rá.

- Bells…

- Egyszer – bökte ki. – De már nem mostanában – sütötte le szemeit.

- Miért nem mondtad? – kérdezte indulatosan, de aztán egy sóhaj után visszavett hangneméből. – Ne haragudj… - suttogta.

- Te ne haragudj, hogy nem mondtam el, pedig… - harapta be száját Bella, de Jacob így is tudta, hogyan akarta befejezni.

Az emlék hirtelen megszakadt, s én újra ott meneteltem Bella mellett, lelkemet ismét elöntötte a féltékenység…