28. fejezet - Családi összezörrenés

Sziasztok! :)) Na megjöttem a fejezettel, kicsit kevesebb lett, mint a megszokott, de szerintem igazán nem vehető észre. Remélem, hogy azért tetszeni fog, és sajnálom, hogy ilyen sokáig húztam az idegeiteket, de ugye érettségi... Holnap szorítsatok nekem még. :)))

Örülnék, ha írnátok nekem kritikát, még ha el is felejtettetek már. ;))) És utána majd megint jön a kritika verseny, most nem akartam ezzel is még húzni az időt. Ha pedig van esetleg valami másik ötletetek ehhez hasonló, akkor írjátok csak meg nyugodtan. Mert úgy vettem észre, nem igazán jött össze ez a játék meghirdetésem... :D És az előző kritikákra is igyekszem még majd válaszolni! :) Hát jó olvasást kívánok! :)))

Mellkasomra feküdt, miközben próbálta lenyugtatni légzését, s visszaállítani szívének ritmusát a természetesre. Zihálva hallgattam őt, lehunyt szemekkel, míg olyat nem hallottam, ami csak is egy módon lehetséges. Több mancs, ahogy a földnek csapódott, sebesen errefele tartva…

Idegesen kapkodtam a levegőt, miközben a fejembe beszűrődő gondolatokra figyeltem. De hatásukra csak még inkább nőtt bennem a nyugtalanság.

- Öltözz fel, Bella! – gördítettem le magamról őt, aztán egy szemvillanás alatt felöltöztem.

- Tes… Tessék? – nézett rám kérdőn. Nem értette, mire ez a hirtelen váltás a hangomban és a viselkedésemben.

Nagyot sóhajtottam. – Vendégeink vannak. Az lesz a legjobb, ha itt maradsz – mondtam neki határozottan, mire felvonta szemöldökét.

Kisiettem a szobából, le a ház elé családomhoz.

- Alice, nem láttál semmit? – kérdeztem. Bella jövőjét láthatja, még ha homályosan is, de már lenne sejtésünk, hogyan fog ez a találkozás véget érni. Alice belenézett szemeimbe.

- Sajnálom, Edward. Már túl közel vannak… - összeszorítottam állkapcsomat. Igen, most már itt vannak a közelben, s egyre erősödnek a dobogások. Ephraim gyorsított, másik két társa hűségesen követte őt.

- Hagyd rám, Edward – szorította meg vállamat Carlisle. Az üvöltés a fejemben olyan hangos volt, hogy már szinte fájdalmat okozott. Ha ez lehetséges lett volna. Rettentő dühös volt, de a legrosszabb, hogy igaza volt. Joggal volt dühös rám a tettem miatt. De nem akarta megszegni a szavát sem.

Halkabb zajként érzékeltem, hogy Bella idegesen öltözködik az emeleten. Kapkodásában ügyetlenkedő mozdulatokat tett, ami azzal járt, hogy néha elesett. Felszisszent, amikor fájó lábát megütötte. Legszívesebben visszamentem volna hozzá, s addig vele maradtam volna, amíg a farkasok el nem mennek. De nem lehetett. Itt kellett lennem, hogy vigyázzak a családomra, ha egyszer már én sodortam őket veszélybe. Carlisle lassan, feltartott kezekkel előre lépett. Jasper és Alice mellettem álltak, míg Esme a másik oldalamon figyelte a három hatalmas farkast előttünk. Dejavu érzésem támadt, agyam pedig azonnal elém vetítette azt a képet, amikor ez már egyszer megtörtént, csak más okból… csak remélni tudtam, hogy Ephraim most is bölcs és megfontolt lesz, ahogy egy falkavezértől várható. A farkasok ránk morogtak, de nem tettek addig semmit, míg az alfa nem adott újabb parancsot.

- Megtudhatnánk az okát, amiért meglátogattatok minket? – tette fel Carlisle szelíden a kérdést Ephraimnak címezve, aki rávicsorgott apámra. Felmérte az esélyeiket, ahogyan mindig is. Tudta, hogy Emmett és Rose nincsenek itthon. Kettővel kevesebb, akivel el kellene bánni, de még így is fölényben vagyunk hármójukkal szemben. Ő pedig nem akart kockáztatni, több okból is.

- Miattam – válaszoltam megfeszült izmokkal. Nem akartam csatát vívni a farkasokkal, ha az az ára, hogy valamelyik szerettemet elveszítem. Megborzongtam már csak a gondolattól is.

- Edward most jött haza, el kellett utaznia egy kis időre – mondta Carlisle óvatosan. Kezét lassan leengedte teste mellé. A három farkas torkából mély morgás tört elő. Nem igazán érdekelte Ephraimot, hogy hol voltam, csak az, hogy miért jöttem vissza. Bár egy halvány gondolatként átfutott agyán, hogy talán így jobb Bellának. De nem akarta engedni elméjének, hogy ezt értelmezze, túlságosan éltek benne annak a két napnak a képei. Amit én okoztam Bellának. Most pedig Bella összeveszett Jacobbal miattam, s úgy döntött hozzám költözik. Féltette őt, most még jobban, mint eddig. Az, hogy ilyesmi gondolat megforduljon egy tizenhét éves lány fejében, ellent mondott minden illemszabállyal.

- A házban van – feleltem Ephraim kérdésére. – Tökéletesen jól van, az ő döntése volt. Nem befolyásoltam – folytattam, egyenesen belenézve az éjfekete szemekbe. Szinte láttam bennük annak a vágynak a tüzét, ami azért lángolt, hogy végre széttéphesse azt, aki így bánt a lányával. Bella igyekezett botladozva, lefele a lépcsőn, pedig mondtam neki, hogy maradjon a szobában. Ha most csatára kerül a sor, Bella a két tűz közé szorul, s csak nehezen tudnám őt onnan kimenekíteni.

Carlisle várt, hogy mit is akarnak a farkasok pontosan. Azonban pusztán a jelenléte is enyhítő nyugodtságot jelentett számomra, Jasper képessége nélkül is. Ő továbbra sem használta a farkasokon képességét, csak amennyire szükséges volt.

- Most majd kiderül – morgott a farkas.

- Edward? – hallottam meg Bella ijedt hangját a hátam mögül. Nem fordultam hátra, fenn tartottam a szemkontaktust Ephraimmal, míg éreztem a testemet elöntő izgatottsággal vegyes félelem feszültségét. Görcsbe rántotta izmait, s a számat eltelítette a méreggel. Hogy bármikor megvédhessem az életemet. Bellát.

- Édesapád látni szeretne, hogy épségben vagy-e – válaszoltam neki egy mély levegővétel után. Bella odalépett mellém, s kezét belecsúsztatta az enyémbe. Jól esően árasztotta el testemet a melegség, ami áradt belőle. Tenyeremtől felkúszva elöntötte mellkasomat, hogy valami hihetetlen érzés telítsen el.

Mellettem van. Az én oldalamon, és ezt ki is mutatja.

- Mondd meg neki, hogy most azonnal hazajön velem! – hangzott az utasítás a fejemben, míg magában elraktározta Bella sántikálását.

Elhúztam számat, de teljesítettem kívánságát. Bella meglepődve nézett a farkasra.

- Nem, nem megyek haza – jelentette ki. – Egyszer már megbeszéltük, mit jelent nekem Edward – vette szaggatottan a levegőt. - És amit Jacob tett vele… - fojtotta vissza kitörni készülő sírását. Gyöngéden megszorítottam kezét, mire a másik tenyerével is körülfonta összekulcsolódó kezeinket, s még szorosabban hozzám préselte testét.

Ephraim először elképedt nevelt lánya szavain, aztán engedte ki haragját.

- Hogy mit tett vele Jacob? – kérdezte majdnem kiabálva, miközben Bellát nézte. Szája hátra húzódott fogsoráról, s mély morgással folytatta. – Az nem számít, hogy ő mit tett veled? – emelte rám pillantását. - Hogy mit tettél vele? – irányította hozzám a kérdést. – Rá sem lehetett ismerni abban a két napban! Soha nem volt még ilyen, amíg veled össze nem ismerkedett! – Még így is éreztem a keserűséget és a fájdalmat, amit okoztam nekik. Vagy talán még jobban éreztem gondolatain keresztül érzelmeit, mintha szóban vágta volna a fejemhez az igazságot.

- Mi történik? – szólt közbe Bella türelmetlenül a beálló nagy csöndben.

- Black úr csak szembesített tettem következményeivel – suttogtam, de így is mindenki tisztán értette. Ephraim egy pillanatra meglepődött megtört hangomon, de gyorsan elrejtette efelöli gondolatait is.

- A tetted… ? – halvány kérdő él volt Bella hangjában, azonban ahogy elnyíltak ajkai tudtam, hogy megértette, miről van szó. – Az csupán egy tévedés volt, de amit Jacob tett, az nem! – mondta dühösen, a farkas felé fordulva. – Szándékosan, tudatosan gyötörte Edwardot! – kiáltotta dühösen.

- Csak szeret téged, ezt nem vetheted a szemére – mondta Ephraim nyugodtabban. Nem akarta elveszíteni Bellát, s a falka tagjait sem. Az észérvek győzedelmeskedtek az ösztönökön. Ismételten. – Csak meg akart védeni! – halkan felhorkantam. Az éjfekete szempár rám villant, mintegy figyelmeztetésképp. Bella értetlenül pillantott rám.

- Jacob csak… - nehezemre esett kimondani azt a szót, mert a mellkasomban éreztem azt a már jól ismert szúrást. Vettem egy mély levegőt. - csak szeret téged, csak meg akart védeni. Tőlem – közvetítettem Bellának apja szavait. Egy kis kiegészítéssel.

- Úgy akart megvédeni, hogy közben kínozza Edwardot? – támadt Ephraimnak, s egy lépést tett előre. Gyöngéden tartottam vissza, hogy ne csináljon butaságot. Nem bánthatja meg az apját, aki már tíz éve viseli gondját. Megsimította kezemet válaszként. – Nem érdekel, mit tett velem Edward, az sem, hogy vámpír, vagy hogy még mit fog tenni a jövőben. Szeretem őt és nélküle az életem semmit sem érne. Olyan lenne, mint az a két nap Vagy rosszabb… – mondta ki szörnyülködve. – Ezt akarod? – kérdezte suttogva. – Hogy még az élethez se legyen kedvem? – hangja elcsuklott, arcán végigcsordult egy könnycsepp. Lassan felemeltem szabad kezemet, s ujjammal finoman letöröltem a nedvességet kipirult arcáról. A nedvesség keveredett ujjamon bőrének forróságával, s úgy éreztem mintha apró szikrák játszadoznának ujjvégeimben. De amit leginkább éreztem, az a fájdalom, hogy így kell látnom Bellát, hogy ő is szenved. Megremegtek ajkaim, hogy elfojtsam ezt a kínzó érzést, ami felül akart kerekedni józan eszemen.

A farkas megrázta hatalmas fejét, mintha nem akarna hinni annak, amit lát s lesütötte szemeit. De elméjébe belevésődött ez a pillanat. Most először jutott eszébe az a lehetőség, hogy talán valóban szeretem Bellát. Ellentétben állt minden ösztönével, akaratával, kívánságával, de újra, és újra lejátszotta magában előző mozdulatomat, mintegy bizonyítékot felvetésére. Amire csak nehezen talált más választ.

- Tudom, hogy csak jót akarsz nekem, ahogy Jacob is. De… nekem az a legjobb, ha Edward mellett lehetek – mondta Bella komolyan. – Idő kell, hogy Jacobnak megbocsássak…

- Legyen, ahogy akarod. De tudd, hogy szeretlek téged és elfogadtam a döntésed – mondtam Ephraim üzenetét.

Bella odasétált a farkashoz, és átölte őt. – Szeretlek apám – suttogta. – Köszönöm, hogy tiszteletben tartod a döntésem. – Egy kis ideig még belefúrta fejét a farkas bundájába, majd eltávolodva tőle a falka beleveszett az erdő sűrűjébe.

Odasétáltam Bella mögé, és hátulról átkaroltam őt.

- Ha tudom, hogy helyesen cselekedtem, akkor miért fáj ennyire? – suttogta.

- Mert szereted, és nem akarod megbántani a családod – feleltem magától értetődően. Én is ezt éreztem, csak sokkal erőteljesebben, már-már elnyomva a fájdalmat is.

A hátam mögül Alice vidám hangja hangzott fel. Vigyorral ajkain szökkent elénk. Ő gyorsabban kiheverte ezt a farkasos találkozót, mint Bella vagy én.

- Bella, ugye engem is szeretsz? – kérdezte, de igazából már tudta a választ.

- Persze, Alice.

- Akkor nem akarod elrontani az örömömet sem, igaz? – folytatta lelkesen.

- Alice, bökd ki mit szeretnél – mondta Bella, s még így is kihallottam hangjából, hogy már mosoly bujkál arcán testvérem idegesítő viselkedésétől. Megpusziltam feje búbját, hisz én már tudtam, mit látott Alice, ami miatt már most majd kiugrik a bőréből. De nem tudtam, hogy Bella ezt hogy fogja fogadni.

- Vásárolni szeretnék neked ajándékot a születésnapodra, de láttam, hogy nem fogsz örülni neki és nem értem miért – ráncolta össze a homlokát.

Bella nagyot sóhajtott, mintha el is felejtette volna a saját születésnapját. Vagy csak nem akart róla tudomást venni…

- Alice, kérlek ne vegyél ajándékot! Nem szeretném megünnepelni, hogy egy évvel idősebb leszek – motyogta felettébb kedvtelenül, amit nem tudtam, hogy még az előbbi találkozásnak tudható-e be.

- De miért? – kérdezte ismét, homlokát ráncolva. – Én akkor is veszek – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

- Mert nem akarok idősebb lenni Edwardnál – válaszolt halkan. Pontosan tudtam, mire gondol most, anélkül, hogy belelátnék a fejébe. Alice szája elnyílt.

- Bella… – kezdtem, de Alice természetesen félbeszakított. Összehúzott szemmel néztem rá, de ő csak mosolygott.

- Edward, magunkra hagynál, kérlek? Kicsit beszélgetnék Bellával – összepréseltem ajkaimat, mikor megláttam, mit is akar.

- Hogyne. A szobámban leszek – mondtam nyomatékosan, mire Alice kinyújtotta rám a nyelvét. Majd nyomtan egy puszit Bella feje búbjára, és ott hagytam őket.

Becsuktam a szoba ajtaját, s leültem a fotelbe, de nem tudtam másra figyelni, mint a lenti beszélgetésre. Nem akartam kihallgatni őket, mert ezt illetlenségnek tartottam. Azonban egyszerűen a kíváncsiság olyan erős volt bennem…

Olyan volt, mintha egy ember részleges emlékét élném át. Küzdöttem még tettem ellen, de már mind hiába volt. Ahogy megláttam Bella arcát, minden más kiszállt a fejemből. Szemei még könnyektől csillogva, reménnyel fűszerezve tekintettek Alice-re, enyhe pír színezte orcáját, amit csokoládébarna haja keretezett.

Tudtam, hogy miről akar beszélni vele Alice, de nekem nem tetszett az álláspontja. Ő nem fogadta úgy ezt a… vágyat Bella részéről, mint én. Nem tudtam másnak nevezni, vágyódott a lelketlenség, a szörnyetegség után. De még oly sok mindent kellene átélnie, amit én nem tapasztalhattam meg emberi életemben. Nem akarom, hogy ő se ismerje meg csak azért, mert arra kell vigyáznia nehogy megöljön egy embert, s ezzel magának okozzon lelkiismeret-furdalást. Mert nem lenne képes ártani egy másik élőlénynek, még ha akaratlanul is, ösztöneitől vezérelve történne meg. Ezt tudtam, ő a legönzetlenebb ember, akivel valaha is találkoztam életem során.

Nem hagyhattam, hogy ilyen helyzetbe sodorja magát. Nem hagyhatom, hogy a családja akár kitagadja ilyen miatt. Alice látomása azonban… Nagyon tiszta és rettentően világos, mintha már el is döntöttem volna a mélyben, csak még nem tudatosult bennem. Most már tudom, hogy soha nem tudnám elveszíteni Bellát. Még csak egy percre sem, mert abba belehalnék. Tennék róla, hogy megtörténjen. De ha… Ha van más megoldás, ahogy Bella mondta, miért választanánk a fájdalmasabb megoldást?

Mert nem tehetek vele ilyet! Nem vehetem el az életét, a lelkét…

- De miért nem tudja megérteni, hogy ha ő nincs mellettem, akkor nincs is lelkem? – suttogta Bella a kérdést Alice-nek. A veranda lépcsőin ültek, egymás felé fordulva.

- Mondd Bella, ha te abban hinnél, amiben Edward – kezdte Alice, és tudta, hogy ezzel épp maga alatt vágja a fát, ennek ellenére mégis folytatta -, akkor te képes lennél elvenni a másik lelkét? Megfosztani őt az emberi mulandóságtól?

Bella lesütötte szemeit, és elgondolkozott egy ideig.

- Nem – felelte aztán. – De ha a szerelmünk egyazon erős, akkor képes lennék érte bármire. Még a saját elveimnek is ellentmondani – mondta őszintén.

- Tudod, egyikünk se választhatott akkor, amikor átváltoztunk. Nem kérdezte meg tőlünk senki, hogy akarjuk-e a halhatatlanságot, vagy inkább átlépjük a holtak kapuját. – Bella megborzongott. - Az életben vannak olyan dolgok, amiket mi sohasem élhetünk át… - utalt az anyaságra, mert Esme lebegett a szemei előtt. – És ezek nem olyanok, amiket az ember csak úgy sutba vág. Vágyik utánuk, meg akarja tapasztalni, milyen érzéssel járnak ezek együtt. – Alice egy pillanatig elbambulva a lépcső fokát nézte, elméjében egy ábrándkép jelent meg. A családja. Homályos volt a kép, arctalan emberek vették őt körül, de boldog volt. Aztán a kép változott. Alice és Jasper egymás mellett álltak, s egy gyermek ugrándozott körülöttük. Nagyot sóhajtottam.

- Igen, én értem ezt – felelte aztán Bella, miután látta, hogy Alice nem akar mondani már mást. – De… Gondolj bele, Alice az én helyzetembe is, kérlek. Ha Jasper ember lenne és mindketten szeretnétek a másikat, te hagynád, hogy megöregedve melletted… meghaljon? – kérdezte halkan. – Hogy utána te szenvedj, vagy ne adj isten ellökd magadtól az életet? Te el tudnád viselni azt, hogy az a személy, akit te annyira szeretsz megszűnjön létezni? – Hangja a mondat végére már olyan halk volt, hogy ember már nem is érthette volna. Alice elnyílt száján szívta be tüdejébe a levegőt, s megremegett.

- Nem. Nem tudnám elképzelni, hogy Jazz… - lehunyta szemeit, hogy kicsit megnyugodjon, aztán folytatta. – Viszont nem vagyunk egyformák. Próbáld meg elfogadni ezt, de… már jó úton haladsz – kacsintott Alice mosolyogva. – Csak meg kell értetned vele a te álláspontodat is – bíztatta Bellát.

Igen, meg kell győznie. Mert ellen állok a kísértésnek, hogy átváltoztassam, s örökre magam mellett tudjam. Ellen állok, ameddig csak lehet, s ameddig erőm, önuralmam engedi. Bár a gondolat így Bella szájából, hogy ő nem létezne… Jeges félelemmel töltött el, s megbénította egész testemet.

- De mégis hogyan tegyem, Alice? – tudakolta Bella ugyanolyan halkan.

Alice elmosolyodott. – Hát, ahogy eddig – felelte már vigyorogva. – Nem tudom, hogyan csinálod, de kérlek, nem hagyd őt még egyszer elmenni – fogta meg Bella kezeit. – Tudom, hogy melletted boldog és tudom azt is, hogy mennyire szereted őt, ami kölcsönös. Te vagy az egyetlen, aki eddig erre képes volt – suttogta már a végén. Alice és az én kapcsolatom különleges volt a családon belül. Ő értett meg engem a leginkább, s ő volt az, aki figyelt rám és Bellára is. Neki volt a legnehezebb talán – Esmén kívül -, amikor itt hagytam őket. Pedig… csupán két nap volt, két nagyon is gyötrő nap, és mégis megviselte a távollétem.

Lehunytam szemeimet, s kezemet ökölbe szorítottam. Igen, Bella az egyetlen szerelmem, akiért bármire képes lennék. Csak egy valami volt, ami ennek most jelen pillanatban ellent mondott: még egyszer nem tudnám elveszíteni.

- Egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy meggyőzzem – felelt Bella lesütve szemeit.

- Ne mondj butaságokat! – ölelte át Alice gyöngéden. – Mennyi mindent éltetek már át ketten? Menni fog ez is, csak légy türelemmel – súgta füléhez.

- Rendben – felelt Bella. Alice eltávolodott tőle.

- Óh, és a vásárolgatásunkat nem felejtetted el, ugye? – lett úrrá rajta az izgalom.

- Öhm… óh, vagy az… - tetette magát Bella. – Edward már biztos vár, most… megyek, ha… - állt fel Alice mellől zavartan.

- Bella! – szólt Alice nyomatékosan.

- Majd… Majd megyünk, de… de ne most – hebegett, aztán gyorsan eliszkolt Alice elől.

- Phű, na szép mondhatom… Hát ez a hála? – halkan felkuncogtam. – Te csak ne nevess ott fönn! – szólt rám, aztán megkereste Jaspert.

Bella lépteit hallgattam, ahogy a lépcsőn lépkedett felfele. Tenyerével a korlátot simította, még mindig lehunyt szemmel elképzeltem őt. Szív alakú arcát, csokoládébarna szemeit, ahogy felfele néz az utolsó lépcsőfokra. Az ajtóm előtt egy pillanatra megállt. Talán nem tudta eldönteni, hogy kopogjon-e vagy sem, aztán végül is benyitott. Kinyitottam szemeimet, s tekintetemet rá emeltem. Bella az ajtónak dőlve várt, kezei hátul nyugodtak még a kilincsen. Ellökte magát, s egyenletes léptekkel elindult felém. Nagyot nyeltem, amikor akaratlanul is végig futtattam szemeim testén. Még mindig enyhén sántított a síntől, de jelét sem adta annak, hogy fájna neki.

Bella halványan elmosolyodott, majd mikor oda ért hozzám megállt előttem. A kezemet nyújtottam, s lehúztam őt az ölembe. Mellkasomhoz bújt, orra hegye összeért az enyémmel.

- Azt szeretnéd, ha átváltoztatnálak? – tettem fel a kérdést.

Bella szemei kikerekedtek, de épp hogy csak egy másodperc erejéig. – Azt – suttogta halkan. Mélyen beszívtam tüdőmbe a kísértő, édes illatot, s hagytam, hogy elmémet elborítsa a sűrű felleg…