29 .fejezet - Alice napja

Sziasztok!

Hú, hát még végül is a mai napon vagyunk. Sajnálom, hogy csak most tudtam felrakni. Ezer köszönet Fummie-nak a bétámnak, aki nekiállt 23 óra után a bétázásnak! :)

De a lényeg, hogy fenn van a feji, ugye? :) Felhívnám a figyelmeteket egy közvélemény-kutatásra itt a jobb oldalon, az üdvözlő alatt. A kritikákkal kapcsolatban, vagyis inkább arról a kis ösztönző játékról kérdezlek titeket. Ha pedig van valami ötletetek szívesen fogadom a megjegyzésben! ;) Jó olvasgatást!

Bella halványan elmosolyodott, majd mikor oda ért hozzám megállt előttem. A kezemet nyújtottam, s lehúztam őt az ölembe. Mellkasomhoz bújt, orra hegye összeért az enyémmel.

- Azt szeretnéd, ha átváltoztatnálak? – tettem fel a kérdést.

Bella szemei kikerekedtek, de épp hogy csak egy másodperc erejéig. – Azt – suttogta halkan. Mélyen beszívtam tüdőmbe a kísértő, édes illatot, s hagytam, hogy elmémet elborítsa a sűrű felleg…

Éreztem elterjedni számban a mérget, éreztem a kínzó szomjúságot a hasam tájékán. Az izmaim görcsös szorítását a testemben. Belenéztem Bella ijedt szemeibe, aztán már csak a vér fémes, édes ízére tudtam figyelni. Az erő, amelyet kaptam tőle, az emberi vértől, kimondhatatlanul oltotta a szomjamat. Erőssé tett, nem volt fogható az állatok véréből való táplálkozáshoz képest, de még csak a ragadozókéhoz sem. Gyönge nyomás próbált eltéríteni, kapálózás az életéért karjaim közt. De mintha fel sem fogtam volna, hogy mi történik pontosan. Mintha nem tudta volna elmém, hogy mit teszek… És senki nem állított meg… Nem tudtam miért nem. Miért hagyják, hogy megtegyem? Miért? – kiabáltam magamban. Ez nem lehet, hisz nem lennék rá képes. Nem hagynák ezt! Carlisle biztosan nem…

Aztán rájöttem. Ziháltam képzeletem szüleményétől, ami csupán csak agyamban játszódott le. Mégis annyira valósághű volt, hogy megrémített ez az érzés. Hogy futhatott át ilyen az elmémen? Hogy képzelhettem el ezt ismét? Ennyire vágytam volna rá, hogy magam mellett tudjam örökre? Tudatom mélyén éreztem volna, hogy másképp nem lehetséges…?

- Edward, jól vagy? – térített vissza a valóságba Bella gyöngéd, forró érintése arcomon. Hangjában aggódás csendült, egyáltalán nem félt tőlem. Holott az előbb igen komoly kérdést tettem fel.

- Nem értelek… - suttogtam meggyötörten az előbbi képek miatt. Őszintén mondtam, tényleg nem tudom megérteni, hogy akar olyan lenni, amilyen én is vagyok. Egy szörnyeteg, aki bármelyik pillanatban az életére törhet, ha nem uralkodik saját ösztönei felett.

- Miért nem értesz meg? – suttogta ő is, csokoládébarna szemeivel fogságban tartva. Bal tenyeremmel végigsimítottam térdét, majd combján megpihentetve hallgattam légzésének pillanatnyi kihagyását. – Most nem fogsz eltéríteni ettől a beszélgetéstől, még ha így nézel rám, akkor sem – vette szaggatottan a levegőt, mire felkacagtam. Talán ideje is megbeszélnünk, talán nem halogathatjuk ezt már. De mivel vehetném rá, hogy felejtse el ezt az őrültséget?

- Nem is akartalak – füllentettem egy kicsit. Igazából nem tudtam eldönteni, melyik lenne a jobb. Most megbeszélni, vagy halasztani ismét a témát. Egyszer úgyis döntésre kényszerülök…

Bella sóhajtott. – Úgy is nézett ki – nyalta meg ajkait, mire legszívesebben megcsókoltam volna, s hagytam volna a csudába ezt a beszélgetést. Hogy is bírnám azt elképzelni, hogy soha többé ne lássam piruló arcát, vagy ne halljam szívének zavaros dobogását a közelemben, ahogy most is? Ha ez az ára, hogy örökre mellettem legyen… - Miért nem tudsz megérteni? – tette fel ismét a kérdést halkan.

Egy percre elgondolkodtam, hogyan is kezdjek hozzá. - Tudod, ha választhattam volna, ha lettem volna olyan helyzetben, hogy választhassak – fogalmaztam át a mondandómat, mert nem akartam, hogy Carlisle-nak bűntudata legyen -, akkor inkább az emberi lét mellett döntöttem volna. – Miután megbizonyosodtam afelől, hogy apám nem rágódik ezen, tovább folytattam. Mielőtt még Bella közbeszólhatott volna. – El sem tudod képzelni, milyen kín az, amikor átváltozol, a szomjúság, ami belülről mar. Úgy érzed, hogy tűzben égsz, a torkodat fojtogatja az elmulaszthatatlan szomjúság – próbáltam megrémíteni őt, hogy térjen észhez. Bella arcán csupán egy pillanatra jelent meg félelem. – Mert sohasem tudnád teljesen elmulasztani, az ösztönök irányítanak téged.

- Te is uralod az ösztöneidet – ellenkezett határozottan.

- Én is meginogtam már, tudod – mondtam halkan.

- Akkor is vállalnám érted – suttogta. – És tudom, hogy vigyáznátok rám, hogy nem esne senkinek sem baja miattam.

- Bella… – szorítottam össze szemhéjaimat makacsságán. – Talán még mi sem lennénk képesek megállítani újszülöttként. Az első évben nekik van a legnagyobb erejük és a legbizonytalanabbak is. Nincs biztosíték arra, hogy nem történne semmi – néztem rá újból.

- Én bízom bennetek! – jelentette ki. – Ez nem elég neked? – kérdezte összeráncolva szemöldökeit.

- De, nagyon is – oszlattam el kétségeit. – Csak nem akarom, hogy miattam, az én vágyaim miatt olyat tegyél, amit később megbánhatsz. – A mondat végére hangom elhalkult. Fájt ezt így kimondani, de nem menekülhettem el az igazság elől. Mert ez is megtörténhet és ez ellen én semmit sem tehetnék. Csak elengedhetném őt.

- Ez nem a te vágyad – nézett értetlenül rám Bella. – Vagyis nem csak a… tiéd – gondolkodott el, aztán ajkai elnyíltak. – Te… Te kételkedsz a szerelmemben irántad? – suttogta megtörten, tenyere erőtlenül kezdett lecsúszni arcomról.

- Szó sincs erről – próbáltam nyugtatni elkapva kezét, s visszahelyezve előbbi helyére. Noha igen is eszembe jutott ez a feltételezés. Mégsem tudtam most elképzelni ilyesmit. A szemei… a tekintetéből áradó szeretet a mélybe taszította ezt a gondolatomat. – De nem csak rólad, meg rólam van szó. Hanem a családodról is – mondtam halkan. Ephraim Black soha sem engedné meg, hogy Bella olyanná váljon, mint mi. Vagyis Bellának választania kellene a családja és köztem. Ezt pedig nem engedhetem…

Bella lesütötte szemeit, biztos voltam benne, hogy nem gondolta ezt még át rendesen. Nem gondolt arra, hogy mi lenne azután, miután átváltozott. Mi lenne a mostani családjával, az egyetlen családjával, akiket még nem vesztett el. Mélyen beszívta tüdejébe a levegőt, miközben lehunyta szemeit, s én azt kívántam magamban, bárcsak hallhatnám a gondolatait.

- Ugyanúgy fogom szeretni őket azután is. Ez nem fog változni sohasem – fúrta olvadt csokoládéhoz hasonló tekintetét az enyémbe. Egy pillanatra belemerültem, úgy éreztem, ha elszakadok tőle, minden romba dől. Minden probléma a fejemre szakad.

- Az nem – adtam igazat neki, eltekintve attól az ősidők óta létező ellenszenvtől, ami a kutyák és a vámpírok között van. – De nem lesz minden ugyanaz. Nem tehetsz meg mindent, amit eddig, amit akarnál.

- Mit számít az, ha cserébe veled lehetnék? – suttogta közelebb hajolva. – Szeretlek, és tudom, hogy ez az érzés csak még erősebb lesz, ha én is vámpír leszek. – Nagyot sóhajtottam. Ha Bellát nem tudom lebeszélni erről az őrültségről, hogyan tudnám meg meggyőzni a családját, hogy mennyire szeretem őt? Agyamba hirtelen villant be egy kósza gondolat, s akaratlanul is a szobámban található kis fadobozkára pillantottam. Vagy megoldás lenne, vagy… Még nagyobb bajt okoznék vele. De mindenképpen valami előrehaladást jelentene.

- Nem tudlak erről lebeszélni, ugye? – néztem szemeibe megadóan.

- Nem – jelentette ki határozottan. Akkor pedig kénytelen leszek átgondolni részletesen azt az ötletet…

- Valahogy sejtettem – húztam félmosolyra számat, majd lassan megcsókoltam Bellát.




- Jó, hogy itt vagy – súgta nekem Bella, az egyik Seattle-i ruhaboltban sétálgatva Alice mögött.

- Hallottam ám! – nézett hátra testvérem, de arcán mosoly bujkált.

- Így elviselhető a vásárlás – mondtam csúfondárosan, mire Alice kinyújtotta rám a nyelvét. Bella halkan kuncogott.

- Bella, legalább te állj mellém – kérlelte könyörgően.

- Óh, öhm… Tudod, hogy nem vagyok oda a… - kereste a szavakat - az ilyen szórakozásért – harapta be ajkait, és felnézve rám elpirult. Most éreztem, hogy mire gondolhat. Elfojtottam magamban egy nyögést.

- Hát persze – lassított le hozzánk Alice. – Csak az otthoni tevékenységek érdekelnek – mondta somolyogva Bellának, aki erre még inkább elvörösödött.

- Alice – szóltam rá, és Bella még nem is tudja, testvérem mit tervezett neki…

- Jó, jó – emelte fel kezeit, és ismét előre sietett. – Óh, ez fantasztikusan fog állni, Bella! – kiáltott fel pár perccel később. – Még jó, hogy már nem kell varrattatni – jegyezte meg csak úgy magának. És milyen jó, hogy sikerült helyreállítani a gazdaságot a háború után - hallottam meg Alice-t amolyan fájdalmas éllel, s megborzongott. Sóhajtottam. Alice-nek sajnos volt „szerencséje” látni az első világháború kitörését. Most pedig a másodiknak vészjósló szelei fújdogáltak Amerikában. Egyikünk sem beszélt soha róla, hisz mi tudtuk csak igazán mennyi áldozattál járt. Carlisle a leginkább… A világháborút tartottam a legostobább dolognak a történelemben, amit csak ember elkövethetett a másik iránt. Ha nem tör ki, talán még mindig ember lennék, talán nem kaptam volna el a spanyolnáthát, és soha nem találkoztam volna Carlisle-lal. De akkor Bellával sem…

Hogy történhet ilyen? – futott át a gondolat rajtam. A rossz dolog sodorja bele az embert a jóba? Ez Isten tréfája lenne az emberiséggel? Büntetésük a bűneikért? Igen, tudtam, hogy nagyon sokan megérdemelnék a büntetést tetteikért – kúszott be elmémbe Mr. Jankins képe -, de azt is nagyon jól tudtam, hogy mennyi ártatlan ember érzi meg a hatását a másik büntetéséért. Ez pedig nem helyes, nem így kellene lennie…

- Alice… Ez egy kicsit… - szólalt meg Bella elkerekedett szemekkel, amikor Alice a kezébe nyomott valamilyen fehérneműt. De nem teljesen láttam, Bella inkább eldugta előle, testvérem pedig nem gondolt rá. Kérdőn néztem Alicre.
Legyen meglepi! – vigyorgott, mire elfintorodtam.

- Tökéletes lesz, meglátod. Csak gyerünk, próbáld fel! – unszolta Alice Bellát az elfüggönyözött fülkék felé.

- Miért nem lehetne egyszer egy egyszerűt? – kérdezte Bella visszafojtva hangját.

- Mert én a különleges darabokat szeretem – mosolygott Alice.

- Alice! – szóltam neki. – Van egy kis elintézni valóm. Mire végeztek visszaérek – mondtam. Bella könyörgő tekintettel nézett vissza rám, amikor Alice visszalépett hozzám.

- Rendben – vont vállat, de gyanakvóan nézett rám. Áááh, valamit Bellának akarsz venni, ugye? – Hogy elültessem gyanúját, aprót bólintottam, s egyszerre több dolgot is eldöntöttem, mit is fogok venni ma. Remek! De miért nem mutatod meg? – indult el Bella után ismét, nyafogósan.

- Mert meglepetésnek szánom – feleltem, s nem is hazudtam. Alice megadóan sóhajtott. – Ne aggódj, kimagyarázom neki! – mosolyogva fordultam ki az üzletből, hogy az egyik autókereskedésbe menjek. Még csak meg sem sejtette a tervem, pedig azt hittem nehezebb lesz előle eltitkolni. Bellának sokkal másabb ajándékot szánok… Ha eldöntöttem végre. Alice-nek pedig így nem lesz egyszerű kitalálnia, mit is szeretnék ma venni. Ha lát is valamit, nem fogja tudni pontosan megmondani, mit kap tőlem. Bella. Mert ő ezt hiszi.

Az egyik telefonfülkéhez mentem, s bedobva aprót felhívtam Esmét.

- Esme, Edward vagyok – szóltam a telefonkagylóba.

- Edward, honnan hívsz? – kérdezte. – Azt hittem, hogy vásároltok.

- Igen, azt is tesszük – vigyorogtam magamban. - Jobban mondva Alice és Bella. Megkérhetnélek valamire, Esme? – kérdeztem.

- Persze, drágám – válaszolt kedvesen.

- Gyere, kérlek a Seattle-i autókereskedés közelébe. Felveszlek valahol autóval. Rendben?

- Indulok – mondta, aztán leraktuk a kagylót.

Beszálltam a Cadillac-be – ma elkértük Carlisle-tól, tekintve, hogy hárman jöttünk -, aztán a Seattle-ből kivezető útra kanyarodtam. Majdnem a város szélén állt egy kereskedés. Elég nagy területet elfoglaltak az autók, így lesz hol körülnéznem. Bár már tudom, milyen márkát kell keresnem – idéztem fel magamban azt a pillanatot, amikor megláttam Alice fejében. Elmentem a kereskedés mellett, és a főúton haladva figyeltem Esme illatát. Megálltam az út szélén, és felvettem őt. Visszakanyarodtam a város fele, közben elmagyaráztam Esmének, mit is szeretnék, majd a kereskedésnél leparkoltam a kocsival. Mikor kiszálltunk, megjelent az iroda ajtajában egy magas, pocakos, középkorú férfi.

- Jó napot! – köszöntött minket, amikor odalépett hozzánk. – Miben segíthetek a hölgynek és az ifjú úrnak? – kérdezte nyájasan.

- Jó napot! – húztam félmosolyra számat, mikor belehallgattam gondolataiba. Esme bólintott üdvözlésül. Nagy üzletet akart velünk csinálni, mert látta rajtunk, hogy bizony nincs kevés pénzünk. – Autót szeretnénk vásárolni – mondtam.

- És milyen autóra gondoltak? Van itt minden, ami csak kell. Chevrolet, Chevy, Bugatti… - folytatta volna még tovább is az ajánlásával nekem, de megállítottam.

- Chevy. De előbb körülnéznénk…

- Óh, természetesen! Jöjjenek, erre – mutatta az utat a keresett márka fele. Elindultunk a város irányába, három autó sor mellett elmentünk, mikor megállt. – Ezek itt a Chevyk. Gyönyörűek, nemde? – fordult hozzánk széles mosollyal. – Vannak régebbi típusúak, de a legbüszkébb erre az ez évire vagyok – mutatott egy csillogó, majdhogynem tengerkék színű Chevyre. Azonnal tudtam, hogy ez kell nekem. Ez lesz a legtökéletesebb Alice számára. Feltűnő, gyönyörű, vidám, mint amilyen ő is. Esme rám pillantott, ajkai mosolyra húzódtak, majd bólintott. Igen, ős is így gondolta.

- Megvesszük – jelentettem ki, mire a férfi felhúzott szemöldökkel nézett rám. Amint eldöntöttem magamban, még hozzá gondoltam több eshetőséget is, amiket még meg fogok venni. Döntöttem el. Nem csak az autót. Így pedig meglepetést tudok szerezni neki.

- Uram, ez… Ez… - akarta mondani, hogy rettentően drága, talán még nekem is. De felemeltem a kezem, hogy elejét vegyem a további lassúságának döbbenete miatt.

- Nem számít, mennyibe kerül – mondta Esme lágyan, amitől a férfi egy csapásra elfelejtette, mit is akart mondani.

- Ahogy mondtam, megvesszük – segített ki a férfit, Esme csak mosolygott.

- Ahogy gondolják – vigyorgott a férfi felélénkülve. – Akkor kérem, jöjjenek be az irodámba, és elintézzük a papírokat – követtük a férfit, miközben jót vigyorogtam magamban megdöbbent gondolatain. Nem igazán akarta elhinni, hogy ennyire sikeres lesz ma az üzlete. Már pedig igen… Meg aztán igazán furcsának találta párosunkat. Esme belém karolva jött mellettem, s az is feltűnt a kereskedőnek, hogy mennyire hasonlítunk egymásra. Azt hitte, hogy én vagyok a gazdag, gyönyörű nő – a hogy nevezte magában Esmét -, szeretője. Na ezen már nem tudtam nem nevetni. Megpróbáltam magamba fojtani, de egy hangocska azért kijött a torkomon. Esme kérdőn nézett rám, mire szemeimmel intettem neki, hogy lényegtelen.

Az irodában aztán Esme aláírta a papírokat, kifizettük az autót. Mire kimentünk a kocsi ott állt a Cadillac mellett, útra készen.

- Esme, kérlek, hazavinnéd akkor a kocsit? – kérdeztem halkan.

- Hogyne. Alice rendkívül örülni fog – puszilta meg arcomat, majd egy köszönés után beszállt az autóba és elhajtott. Biccentettem a kereskedőnek, majd én is kikanyarodtam a főútra, hogy visszamenjek Belláékhoz a boltba. Ahogy ismertem testvéremet, még mindig ugyanott vannak, ahol hagytam őket.

Visszafele azon gondolkodtam, mit vegyek Bellának a születésnapjára. Tudtam, hogy Alice-től sem szeretne ajándékot, sőt, még a születésnapját sem akarja igazán megünnepelni. Viszont, amit a legjobban szeretne, azt nem adhatom meg neki. Most még biztosan nem.

Újból bevillant az a kép a kis fadobozkáról. Az mennyire lenne ajándék? Rettentően örülnék, ha igennel felelne, viszont, ha nem, akkor… Belegondolni is szörnyű lenne. Még él bennem az a pillanat, amikor azt hitte, hogy valóban azt kívánom. A válasza nem volt éppenséggel túl jó. De azóta változott, változtunk mindketten. A gondolkodásunk, az életszemléletünk… Nem lehet, hogy most mást válaszolna, mint akkor, amikor nem is azért kapta tőlem azt az ajándékot?

Mélyet sóhajtottam, mikor visszaérkeztem a bolthoz. Felkészültem rá, hogy Alice-t nehéz lesz eltántorítani az ajándék kiderítésétől. Leparkoltam a bolt előtt, majd bementem, Alice és Bella épp fizettek a kasszánál. Vagy fizettek volna, ha az eladónő nem épp rám figyel. Nagyot sóhajtott, arca ábrándos kifejezést vett fel, ahogy gondolatai is. Félmosolyra húztam számat, amikor megláttam Bella féltékeny nézését.

- Elnézést – szólalt meg a nő fele, de az rá sem hederített.

- Kisasszony, épp fizetünk. Vagy… menjünk el, anélkül? – trillázta Alice, mire odaértem hozzájuk. Bella mellé álltam, s dereka köré fontam karomat. Az eladónő pislogva nézett vissza Alice-re.

- Tes… Tessék? Elnézést, kisasszony – rázta meg magát gondolatban. Miközben számolt, pillantása folyton rám esett, s akaratlanul is elpirult képzelgéseitől. Bella rendellenesen mélyeket lélegzett, mintha dühíteni a dolog. Ezért derekára fonódó tenyeremmel megsimogattam őt. – Ez összesen… 96 dollár 45 cent – mondta az eladónő elnyílt ajkakkal. Alice lerakta a pénzt elé, majd kifordultunk az üzletből.

- Ugye nem vettél semmit Alice… szóval tizenharmadikára? – kérdezte Bella halkan.

- Nem árulom el – vont vállat testvérem vigyorogva, amiből sejtettem, hogy már rég megvette, amit szeretett volna. Persze, miért is tudnám meg a gondolataiból. Alice mostanság nagyon titkolózó lett az ajándékok terén. Főleg, amit Bellának szánt.

Bella rám pillantott. – Tudod? – kérdezte alig hallhatóan, de Alice felkacagott.

- Nem tudjaa! – vigyorgott szélesen, mikor berakta a kocsiba a csomagokat. Megerősítésként bólintottam Bellának. – Még el kell mennem az esküvői ruhákért, pont jókor lettek készen. Gondolom egyikőtök sem akar velem jönni – nézett ránk szúrós szemmel.

- Megvárunk itt – siettem a gyors válaszadással. Addig is kicsit kettesben lehetek Bellával. Bár, a szombat csak a miénk…

- Hát persze – fordult sarkon Alice, aztán az utca túloldalára sietett. A bolt hatalmas betűkkel hirdette az esküvői feliratot. Nyeltem egyet, mikor beleképzeltem magam abba a helyzetbe, hogy mi esküszünk meg. Elhessegettem a gondolatot, s közelebb húztam magamhoz Bellát.

Lágyan megcsókoltam, aminek hatására szíve hevesen verni kezdett. Talán, igen… Talán fel tudnám adni ezt a hangocskát azért, hogy örökre magam mellett tudhassam. De nem önszántamból.

- Szombaton… csak mi… ketten – ejtette akadozva a szavakat, miközben mosolyra húzódtak ajkai. Pontosan arra gondolt, amire az imént én.

- Teljesen egyedül – nyomatékosítottam, mivel ez nekem hihetetlennek tűnt. Egész vámpír életem alatt egyedül voltam, magányosan tengettem napjaimat a teljes kilátástalansággal. Mégis a ház sosem volt üres. Mindig hallottam a hangokat, mindig telis-tele volt a fejem a gondolatokkal, amiket nem tudtam kizárni. De most. Most valóban csak egyetlen egy személytől fogok hangokat hallani.

- Már alig várom – sóhajtott Bella, karjait a nyakamba fonva.

- Én is – biztosítottam róla, majd gyöngéden megcsókoltam. Nem tudom miért, de hirtelen eszembe jutott Jacob, és Ephraim. Talán a még mindig el nem döntött ajándék miatt. – Megbocsátottál már? – kérdeztem halkan. Nem akartam, hogy Bella rosszul érezze magát, azonban a tudat, hogy miattam van mindez, arra késztetett, hogy megpróbáljam helyre is hozni. Bár Bella már így is jól tudta, mit akarok mondani.

- Nem fog haragudni rám… apa – fejezte be kételkedve. – Még nem jöttem el oly rég. Csak pár hete… - sütötte le szemeit.

Sóhajtottam. – Bella, az a pár hét, az már három és még négy nap – mondtam enyhe dorgálással.

- Tudom, de… Még nem voltam képes megbocsátani – felelte. – Ha… ha útban vagyok, hazamehetek – lehelte.

- Ne butáskodj. Örülök, hogy minden percben magam mellett tudhatlak. Ez pedig nem fog változni – emeltem fel finoman állát, hogy a szemeibe nézhessek. – Csupán aggódom.

- Miért? – suttogta.

- Mert fáj neked, hogy én miattam összevesztél Jacobbal.

- Nem a te hibád volt – jelentette ki hevesen. Halványan elmosolyodtam. De, igenis én voltam az oka.

- Legalább beszélj vele – kértem lágyan.

- Meglátom, mit tehetek – hadarta el. – Mit tervezett Alice a… tizenharmadikára? – váltott hirtelen témát. Gondolom, mielőtt testvérem visszatér az üzletből. Elhúztam számat. – Jaaj, ne – fancsalodott el Bella. – Valamilyen összejövetelt, ugye?

Csak biccentettem, az még nem olyan, mintha elárultam volna Alice-t. De hát Bellának nem tudtam ellenállni… Szememmel intettem Bellának, hogy Alice kilépett a boltból. Kezében több barna papirosba csomagolt ruhával.

- Ó – formálta ajkaival, majd mély levegőt vett, és felöltötte magára mosolyát.

- Végeztem! – örvendezett Alice. – Meg van minden a holnapi esküvőre – mondta, miközben berakta a kezében hozott csomagokat a kocsiba a többi vásárolt dologhoz.

Beültünk a kocsiba, Alice hátra, én a vezetőülésbe, Bella pedig mellém. Felpörgettem a motort, és kikanyarodtam a főútra. Jobb kezemet összekulcsoltam Belláéval, aki ujjával körkörös mozdulatokkal simogatta kézfejemet.

- Áh, fantasztikus ruhákat vettünk ma – szólalt meg Alice fecsegve. – Ugye, Bella?

- Igen, persze Alice – felelte szerelmem, miközben vigyorogtam. Tudtam, mire akar kilyukadni testvérem. Felvillantottam több döntést is, hogy miket vehettem ma.

- Hé, ez nem ér! – kiáltott fel gondolatban, amin felkuncogtam. Bella kérdőn pillantott rám.

- Alice, kicsit… nos durcáskodik.

- Csak, mert Edward át akar verni – jegyezte meg.

- Csak, mert Alice túl kíváncsi – vigyorogtam tovább, mire kinyújtotta rám a nyelvét. Bella halkan kuncogott.

- Mintha Alice-t nem így szeretnénk – mondta.

- Köszönöm, Bella – lágyult el Alice.

Forksba érve lekanyarodtam a házunkhoz vezető ösvényre. Reményeim szerint beálltak a kocsival a garázsba, hogy ne lássa meg rögtön Alice. Leparkoltam a ház előtt, majd miután kiszálltunk, felajánlottam, hogy beviszem a csomagokat. Alice.t kértem meg, hogy beparkoljon.

Vámpírgyorsasággal leraktam a csomagokat a házban, míg Bella megvárt kint a verandán. Aztán néztük, ahogy Alice begurul a garázsba. Mindenki az előszobában várt, mikor megérkeztünk. Aztán megmutattam testvéremnek a döntésemet, és reméltem, hogy látja, mit is szerettem volna.

Egy perc sem telt el, Alice sikoltozva ugrott a nyakamba.

- Az enyém? – kérdezte izgatottan.

- A tiéd – vigyorogtam, miközben Alice szorosan ölelt magához, amit viszonoztam.

- Én meg… Én meg azt hittem, hogy… - kacagott önfeledten, hátrébb lépve. – Jazz! Ki kell próbálnunk. Ti is jöttök? – kérdezte.
- Nem, menjetek csak – mosolyogtam átkarolva Bellát, s néztük, ahogy Alice és Jazz kigurul a legújabb gyártmányú Chevyvel a garázsból, és az ösvény végén eltűnnek a szemeink elől.

És íme Alice autója: