4. fejezet - Különös látomás

Sziasztok!

Nos, most is elmarad a játék. Egyrészt nem volt időm készíteni háttérképet - olyat meg nem akarok odaadni, amit már valaki megkapott, hogy egyedi legyen. Másrészt meg nem tudom, hogy hány embert érdekelne. Javult egy kicsit a kritikálók száma, bár nem sokkal, remélem azért majd ennél is jobb lesz. No meg mondjátok meg, mi legyen ezzel a kritikaversennyel…
Várom a véleményeket a fejezetről. Mennyire izgalmas, unalmas, stb? :D
Jó olvasást, puszi!

- Rose, ne! – szólítottam fel, de már késő volt. Elindult megállítani Bellát, akit a háztól egy méterre hallott meg. Ide tartott. Az új falkatag pedig azonnal átugrotta a folyót, hogy rátámadjon Rosalie-ra. Elé vetődtem, hogy megvédjem őt, s éreztem, ahogy a farkas fogak belém martak.

A fejemben százszorosára erősödtek a kiabáló gondolatok a zűrzavarban, nem csak a családom, de a farkasok felől is. Tompán érzékeltem, ahogy Jacob letépi rólam a farkast, akinek szájában ott maradt az oldalamból kihasított darabka. Míg Esme és Alice támadó állásba görnyedve a két öregebb farkassal néztek farkasszemet, addig Jacob az új falkataggal állt szemben, és hangos morgással figyelték a másik minden apró rezdülését, hogy bármikor mozdulhassanak. Ez most nem csak Belláról szólt vagy rólam, Jacob a falkában betöltött szerepét is védte.

A vámpírok nem éreznek fájdalmat, nem sírnak, nincs szükségük levegőre az életben maradásért. Én mégis ziháltam a gondolattól, hogy Bellának valami baja eshetett – bajuk eshetett, bár Rose már ott volt vele -, aggódtam Alice-ért és Esméért, hogy bármikor rájuk támadhatnak a farkasok, és az oldalamon tátongó lyuk égett, mintha csak tűzben lángolna a testem. Az átváltozásom perceit éltem át ismét – legalábbis így gondoltam. Minden apró sejtem ezerszeresére esett szét, vissza akarta szerezni a részét, hogy lényem újból teljes legyen. Úgy éreztem, mintha az a darabka pedig messze tőlem esdekelve, és kapálózva próbálna kiszabadulni, mert mágnesként vonzza a testem minden egyes kis részecskéje. De a farkas nem akarta ereszteni, szájában vergődött, mint egy trófea, amit, mint első vadászatán a zöldfülű csak nehezen ejtett el.

Alice lassan Jacob felé közelítve a másik farkashoz beszélt.

- Engedd el! – szólította fel, a farkas hangosan vicsorgott rá, Jacob megtámasztotta jobb mancsát. – Edward, maradj nyugodtan! – pillantott egy másodperc töredékéig rám.

- Parancsold meg neki! – szólt az apjának Jacob gondolatban. – Gyerünk! Azt akarod, hogy baja essen valamelyikünknek? Nem csináltak semmit, a szőke csak Bellát védte, ahogy Edward őt.

Ephraim döbbenten rám emelte haragos, megvető tekintetét. Én pedig nem akartam elhinni, hogy Jacob a nevemen szólított, és minket védelmezett szavaival. Még ha akaratlanul is tette.

A falkavezér még mindig azon tűnődött, hogy talán most szalasztja el egyetlen esélyét arra, hogy végleg leszámoljon velünk. De a becsülete nem engedte, hogy támadólag lépjen fel ellenünk úgy, hogy nem szegtük meg a szövetséget. - Engedd el, Aileen! – hangzott fel az Alfa parancsa, mire a fiatal Uley farkas kénytelen-kelletlen kiköpte a földre a belőlem kiharapott részt. Az addig mozgott, csúszott a földön, míg vissza nem ért az oldalamon lévő lyukhoz, hogy ismét eggyé olvadjon velem. Az égés abban a pillanatban megszűnt, mintha valami hűsítő krémet kentek volna rá. Éreztem, hogy újra teljes vagyok.

Felkeltem és odaálltam Jacob mellé, miközben azt is hallgattam, hogy Bella azzal próbálkozik, hogy Rose hozza el az apjához. Szerencsére a testvéremnek eszébe sem jutott, hogy a farkasok közelébe engedje őt.

- Menj vissza a folyó túl partjára! – morogta Jacob Aileen Uleynek.

- Még nem te parancsolsz – szinte láttam a farkas arcán is azt a vigyort, amit gondolatban érzékeltem a hangján.

- Attól még vissza tudlak tartani – felelt Jacob enyhe gúnnyal.

- Aileen, egy Blackkel beszélsz, ehhez tartsd magad! – hallottam meg egyértelműen az öregebb Uleyt.

- Elég legyen! – csattant fel Ephraim. – Nem fordulhatunk egymás ellen. A szövetség még fenn áll, addig, amíg meg nem szegik – zárta le a témát utalva Bella átváltoztatására. - És most látni akarom a lányom, engedjétek ide! – néztek rám keményen a fekete szemek, amelyekben most inkább a Bella iránti szeretetet fedeztem csak fel.

- Rose, hozd ide Bellát! – mondtam kicsivel hangosabban. Testvérem gondolatain keresztül néztem, ahogy morogva gyöngéden a karjaiba veszi szerelmemet, majd lassan kocogva – nyugalomban tartva Bellát - elindult felénk. Félve pillantottam a még mindig Jacob előtt álló farkasra. Nem akartam, hogy Bella a közelébe kerüljön, nem akartam, hogy egy apró, véletlen mozdulattal is kockáztassa az életüket. Talán még Jacobnál is meggondolatlanabb volt, túl fiatal…

Jacobb rámorgott Aileenre, aki vicsorogva, kicsit lejjebb hajtva fejét – de a szemkontaktust meg nem szakítva - hátrált apja mellé. Dühös volt, hogy a vele szemben álló farkast csak azért kell tisztelnie, mert a falkavezér fia. Ezt pedig Jacob is jól tudta, s egyáltalán nem tetszett neki, hogy az alig pár napja csatlakozott tag így vélekedik róla.

Csak pár perc volt, míg Rose-ék odaértek hozzánk. Testvérem lerakta Bellát, míg én oda léptem, hogy belém karolhasson. Pillantása azonnal az oldalamra esett, ahol észrevette megtépázott ingemet.

- Mi történt az ingeddel? – kerekedtek ki szemei. – Bajod esett? A farkasok tették? – suttogta ijedten a kérdést.

- Ne izgasd fel magad, kérlek! Semmi bajom nem esett – hazudtam egy kényszeredett mosollyal, Ephraim döbbenten állt Bella előtt. Még ha látta is a fia gondolaiban lánya állapotát, akkor sem akarta elhinni, hogy ennyire előrehaladott. A saját szemeinek azonban már hinnie kellett. Nem értette, hogyan jutottunk el idáig. Emlékeiben megjelent az a nap, amikor rátalált Bellára. Olyan pici volt, és olyan törékeny, mint egy virágszál, aki mostanra áldozatul esett egy tépázó, förgeteges viharnak. Nekem.

Bella kinyújtotta a farkas felé kezét, s egy bizonytalan lépést tett előre, de Ephraim nem mozdult. Hallgattam szerelmem szaggatott levegővételeit, s ahogy szívverése felgyorsult. Ránéztem arcára, szemei könnyesen tekintettek mozdulatlan nevelő apjára. Aztán a farkas megfontoltan előrelépett, fejét pedig belehelyezte Bella apró tenyerébe. Kedvesem megkönnyebbülten vetette magát – már amennyire pocakja engedte -, a farkas nyakába, s szorosan magához ölelte, míg én Alice mellé hátráltam. Nem akartam megzavarni őket, inkább szemmel tartottam Aileent.

- Szeretlek – suttogta Bella a hatalmas farkas füléhez.

- Én is, lányom! – hallottam meg Ephraim gondolatát, de Bella ezt szavak nélkül is megértette.

- Sajnálom, hogy ennyi bonyodalmat okoztam – folytatta halkan szerelmem.

Elnyílt ajkakkal figyeltem Alice-t, aki megragadta tenyeremet. Nem lehet most látomása, hisz… Összekulcsoltam kezeinket, miközben néztem gondolataiban a víziót. De semmit nem tudtam kivenni belőle, pár homályos felvillanáson kívül. Olyan volt, mintha sötétített függönyön át nézhetnénk csak ki a szabadba emberi, gyönge szemekkel.

Elakadt a lélegzetem egy másodpercre, s megszorítottam Alice kezét, mikor véget ért a látomás. Megremegett, aztán hitetlenkedve rám nézett. Tekintetünk összekapcsolódott. Abban a felvillanásokban, két alakot lehetett kivenni a sűrű ködön át, akik fekete egész alakos csuhát viseltek. Az arcukat nem tudtuk kivenni, de mintha csak saját magunkat láttuk volna… Alice-nek is ezen járt az agya.

A farkasok azonnal felfigyeltek a kettőnk közt lejátszódott jelenetre. Jacob gondolataiból tudták, hogy mi történhetett Alice-szel. Ephraim eltávolodott Bellától és választ követelve rám nézett.

- Nem látott semmit tőletek – mondtam kissé fanyarul. Ephraim azonnal a fiához fordult, hogy igazat mondtam-e.

- Alice látott valamit? – nézett hátra aggódva Bella is, mire nemet intettem fejemmel. Összehúzott szemekkel indult meg felém, aztán hirtelen megtorpant, s a hasához kapott. Egy másodperc alatt ott termettem mellette.

- Mi a baj? – kérdeztem ijedten, miközben Ephraim csupán fél méterre volt tőlem. Éreztem a szagát, a forró farkas lélegzetet. Bármikor letéphetné a fejem – annak ellenére, hogy tudtam, Bella jelenlétében nem tenné meg, a hideg futkosott még az én hátamon is. De jelen pillanatban nem tudott érdekelni. Csak Bella.

- Semmi, csak picit erősebben mocorgott – mosolygott fájdalmasan szerelmem. – Biztosan megérezte… - motyogta, mire összeráncoltam homlokom, majd gyöngéden a karomba kaptam őt. – Mit csinálsz, Edward? – nézett rám értetlen csokoládébarna szemekkel.

Ephraim hangosan felmorgott mögöttem kifejezve hangosan is nem tetszését.

- Hazaviszlek, pihenned kell – jelentettem ki nem törődve a farkasokkal. – Szüksége van Carlisle tudására, hogy… megszüljön – feleltem Ephraimnak. – Köszönöm – utaltam a becsületességére, s sétálni kezdtem a ház felé.

- De én teljesen jól vagyok – tiltakozott Bella a farkasokra nézve.

- Igen, és ha rajtad múlna itt is éjszakáznál – morogtam, elhaladva Alice mellett nagyot sóhajtottam. Nem tetszett az, amit magában fontolgatott.

Pár pillanattal később meghallottam, ahogy a farkasok is hazaindultak. Jacob megfontolta, hogy apjáékkal tartson-e. De végül úgy döntött, jobb, ha most távol marad az új falkatagtól. Legalábbis egy ideig…

Rose és Esme előfutottak, míg Alice gondolataiba merülve a jobb oldalamon haladt velünk a ház felé. Nem akartam befolyásolni, ezért nem is szóltam semmit. S Bellát sem akartam vele felizgatni, nem tenne jót neki ebben az állapotban.

Jacob a bal oldalamon lépegetett, feje egy magasságban volt az enyémmel. Halványan elmosolyodtam, amikor rá pillantottam, s eszembe jutott, amikor nem vérszívónak hívott.

- Min vigyorogsz magadban? – villantotta ki fogait rám.

- Semmin, Jacob – nyomtam meg egy kis hangsúllyal a nevét.

Csupán pár másodperc kellett neki, mire rájött. - Ajj, az csak merő véletlen volt, vérszívó – nyomta meg ő is az utolsó szót, miközben belenézett a szemeimbe, amitől még jobban vigyorognom kellett.

- Mi az? – kérdezte Bella is, észrevéve, hogy gondolatban beszéltünk.

- Nem fontos – nyomtam egy puszit homlokára.

Miután visszaértünk a házba, lefektettem Bellát a kanapéra, Jacob pedig eltűnt az egyik bokor mögött, hogy átváltozhasson. Esme és Rose már vacsorával várta szerelmemet, amit rögtön oda is tettek elé egy tálcán. Bella megnyalta ajkait, majd mélyen beszívta az étel illatát, ami számomra szörnyű volt, de számára… úgy láttam szintén. Fintorogva adta nekem vissza ismét a tálcát.

- Sajnálom, de képtelen vagyok egy falatot is lenyomni a torkomon – nézett rám bűnbánóan, ami újabb aggodalommal töltött el. Ma még szinte semmit sem evett, s ez így nem lesz jó.

- Akkor majd én – szippantott a levegőbe az épp belépő Jacob, s – annak ellenére, hogy a vámpírszagtól elfintorodott - hangos korgás jelezte, mennyire éhes. Mivel haza nem akart menni, kénytelen volt valamit itt elfogyasztani, noha kirázta tőle a hideg, akkor is.

- Ha tudtam volna előre, beszereztem volna neked egy kutyatálat – jegyezte meg gúnyosan Rose Jacobra nézve, majd leült Bellához a kanapéra. Lábát pedig finoman az ölébe húzta.

- Kösz, de tökéletesen megfelel így is a célnak – vont vállat vigyorogva, majd nekilátott az evésnek. Rose felmordult, majd tekintetét megvetően elfordította Jacobról.

- Bella mit kívánsz, milyen ételt csináljunk? – próbáltam meg rávenni az evésre. Elgondolkodva ráncolta össze a homlokát.

- Én… Semmit… Nem tudom… - sütötte le szemeit elpirulva.

- Tudom, Bells, hogy bűzös itt minden – húzta el száját Jacob -, de a kaja nem rossz és enned kell – győzködte. Bella halványan elmosolyodott, miközben a konyhában Esme is.

- Majd talán kicsit később. Igazán nem vagyok éhes – nézett a szemeimbe, hogy megnyugtasson. De nem sikerült neki. Ha nem eszik, gyengülni fog, a magzat pedig lehet, hogy úgy erősödik. Beleborzongtam a gondolatba, s reméltem, hogy Carlisle igyekszik haza.

Pár órával később apám kocsijának hangja dübörgött a füleimben, jelezve, hogy végre megérkezett. A garázsba beparkolva leállította azt, majd hallottam, ahogy egy dobozt, és több műszert, zacskót a hóna alá kapva belép a házba.

Felálltam Bella mellől és elvettem Carlisle-tól pár dolgot, így volt nekem is okom vele menni. Nyugodtan kellett beszélnünk, arról is, amit ma Alice látni vélt. Miután a hűtőbe berakta a – vérzacskókkal teli - dobozt, a dolgozószobája felé vettük az irányt. Mindegyikünkben heves érzéséket váltott ki a vér aromájának illata, kivéve Carlisle-t. Még mindig csodáltam őt az akaratereje láttán.

- Történt valami, amióta elmentem? – zökkentett ki apám a gondolataimból.

Elfintorodtam. – Óh, igen… - mondtam. Carlisle aggodalmasan fürkészte arcomat. – Volt egy kis összetűzésünk a farkasokkal, Bella pedig nem akar enni. Egész nap nem evett semmit, le fog gyöngülni. – Carlisle összeráncolta homlokát.

- Mi történt a farkasokkal? Mutasd az oldalad – lépett hozzám, és kihúzva nadrágomból az ingem, felfedte az oldalam.

- Ephraim elgondolkodott azon, hogy most kellene végeznie velünk, de… A becsülete nem engedte. Amíg meg nem szegjük a szerződést, addig nem is támadnak meg – feleltem kérdésére, míg az oldalamat tanulmányozta. – És van egy új falkatagjuk is. Lány – tettem még hozzá, mire Carlisle egy pillanatra megmerevedett.

- Akkor nem csak fiú ágon öröklődik – inkább kijelentés volt, mint kérdés.

- Úgy tűnik – erősítettem meg.

- Ez érdekes… - mélázott el gondolatban, aztán eltette későbbre ezt az információt. - Megmaradt egy heg – mondta nekem. – Látszanak a fogak nyomai… - engedte vissza az ingemet, s rám nézett. – Mi pedig csak akkor szegjük meg a szövetséget, ha ez az utolsó lehetőségünk – mondta, mire aprót bólintottam.

- Van még valami, amiről tudnod kell – folytattam olyan gyorsan, és halkan, hogy csak ő hallja. – Alice-nek látomása volt ma, de a farkasoktól nem láttuk az egészet. Figyelni akarja Arót – fejeztem be. – Fontolgatja, hogy Jacob jelenléte és Bella állapota miatt…

- Elmegy? – hallottam meg a befejezést tőle. Lehunyva szemeimet bólintottam. Carlisle átgondolva kérdezett ismét. Nem tartóztathatja fel Alice-t, ha el akar menni, de szörnyű érzés járta át őt az elképzelésre, hogy Alice már nincs velünk. - Gondoljátok, hogy Aro tervez valamit ellenünk?

- Talán… – néztem el borostyán szemeiből.

- Mi az, amit kihagytál? – vette észre viselkedésem.

Sóhajtottam. – Amit láttunk a vízióban, Alice és én voltunk Volturi csatlósokként – folytattam gyorsan és halkan, még mindig kerülve a tekintetét.

- Ne aggódj, Aro csak nagyon megfontolt esetben, rendkívül vonzó vagy épp veszélyes ürüggyel lépné csak át Volterra falait – felelt gondolatban nyugtatásképp.

- Két tehetséges vámpír, ahogy ő nevezi nem épp rendkívül vonzó ürügy? – mutattam rá.

- Semmi oka nincs, Edward, hogy idejöjjön. Bella átváltoztatása miatt sem. – Carlisle még gondolatban is határozott volt, nem úgy, mint én. Ha Aro akar, akkor talál is valamilyen ürügyet arra, hogy ellátogasson ő maga Forksba. Carlisle információi Aróról ezt bizonyítják nekem.

- Azt mondod, Bella nem akar semmit sem enni? – tért át a másik témára.

- Nem… kíván semmit sem – pontosítottam.

- Talán meg kellene próbálnunk a vért.

- És ha a magzat megerősödik, Carlisle? – fojtottam vissza hangomat. – Akkor mi lesz Bellával? Így is egy kis megmozdulása a magzatnak, fájdalmat okoz neki.

- Azt sem hagyhatjuk, hogy Bella legyengüljön azért, mert nem kívánja az emberi ételt. Ez már a második nap, hogy semmit sem evett. Megpróbálhatjuk először az infúziót, de ha az sem működik… Akkor kénytelenek leszünk először a magzatot kielégíteni vérrel, és utána talán Bellát is tudjuk majd táplálni. – folytatta, utána már azon gondolkodott, hogyan tudnánk berendezni a dolgozószobáját egy olyan helyiségre, ahol majd Bella megszülhet.

Mélyet szippantottam a levegőből. Féltem annak a napnak az eljövetelétől, ami lehet, hogy az utolsó napot jelentette Bellának. - Rendben – hagytam figyelmen kívül Rose gondolatait, amik Carlisle első változatáról szóltak csak. Apám egy tasakért nyúlt az előzőleg lepakolta dolgok közül, majd a szoba sarkában álló állványhoz lépett, s a kezébe markolva a nappaliba mentünk.

Nem tudom, hogy csak én láttam-e Bellán, de mintha nyúzottabbnak, és már most gyengébbnek tűnt volna a reggelhez képest. Csak képzelődöm – bizonygattam magamnak. Laposakat pislogva nézte Jacobot, aki a fejénél leheveredett a földre. Ő amint észrevett minket, felállt és hátrált pár lépést.

- Bella, bekötök egy infúziót, hogy elég tápanyagot juttassunk a szervezetedbe. Már lassan két napja nem ettél, és nem akarjuk, hogy legyengülj. Rendben? – guggolt le Carlisle Bella elé. míg én egy puszit nyomtam a feje búbjára.

- Inkább az első változatot kellene választani – morogta közbe Rose, mire dühösen pillantottam rá. Jacob is érdeklődve figyelt minket, látta rajtam, hogy most a legszívesebben a lehető legtávolabbra száműzném Bella mellől. Tudtam, ha szerelmem meghallja ezt a lehetőséget, nem fog tágítani afelől, hogy azzal kezdjük.

- Milyen első változatról beszél Rose, Carlisle? – kapott a szón Bella.

Apám rám pillantott, s vonakodva belekezdett. - Az is eszünkbe jutott, hogy esetleg a magzat vámpírhoz hasonlatos, és… akkor őt másképp kell táplálnunk, mint ha… - Nem fejezte be, mert Bella közbeszólt.

- Értem. De ha a babám nem kapja meg… a vért, akkor ő is legyengül, ahogy én. Nem? – aggodalmaskodott, mire ökölbe szorítottam kezemet, s láttam, ahogy Jacob megforgatja szemeit, teste pedig megfeszül. Dühös volt Bellára, amiért a magzatot előbbre helyezi a saját épségénél. De még dühösebb volt a testvéremre, hogy nem tudott hallgatni. Én sem éreztem másképp. Nem tudtam megérteni, hogy gondolhat Bella a magzatra úgy, mint… mint egy emberi gyermekre. Egy szörnyeteg lesz belőle. Tudtam, s nem tehettem az ellen semmit, hogy megakadályozzam világra jövetelét.

- Nem tudjuk, hogy mi kell a magzatnak, ezek csak feltételezések. Viszont azt tudjuk, hogy mi lesz, ha te legyengülsz. A magzat életét is kockáztatod vele – próbált Bellára hatni azzal, amivel most a legjobban tudott. Kedvesem elgondolkodott, majd bólintott.

- Rendben, de ha nem működik, akkor… - kezdte.

- Akkor azt próbáljuk meg – biztosította róla Carlisle egy halvány mosollyal, majd a kezébe vette a kanült.

- El szeretnél… menni? – nézett rám egy pillanatra, majd nemet intettem a fejemmel. Keményen fúrtam tekintetem Rose-éba, majd néztem, ahogy Carlisle beszúrja a tűt Bella vénájába. Halkan felszisszent, miközben hallgattam vérének zubogását, s a tűt, ahogy utat tör magának törékeny bőrén át. Carlisle az infúziós zsákot az állványra helyezte. Beállította a folyadékszintet, aztán légtelenítette a lefolyócsövet, és a Branülhöz csatlakoztatta.

Mennyi könyvet olvastam már erről, hogyan kell egy infúziót bekötni, hányszor tettem meg a kórházban, amikor apámnak segítettem… Most még sem tudtam volna megtenni. Nem lettem volna képes rá, hogy akár ennyivel – egy tűszúrásnyival - is fájdalmat okozzak Bellának. Épp eleget tettem már – szorítottam össze szemeimet, majd mikor kinyitottam Jacobéval találtam szemben magam.

Az emeletről Alice szaladt le egy kisebb táskával, eldöntötte, mit fog tenni és egyikünk sem tudta megállítani. Pedig nem akartam egyedül elengedni.

- Alice? Hova mész? – kérdezte Bella rémülten.

- El, Bella – hajolt le hozzá, majd arcon csókolta, s fájdalmas kifejezéssel az ajtó felé vette az irányt. Esme megpróbálta megállítani, de Alice megölelte, majd lerázta karjait magáról.

Tudod, hol találsz. Muszáj figyelnem… - hallottam még szavait gondolatban.