Új élet kezdete - Alice/Jasper novella

Sziasztok Kedves Olvasóim! :)

Hüm, így karácsony utolsó napjára azért elkészültem vele. Nem is tudom, hogyan érdemeltem ki a kedvességeteket, és hűségeteket, amikor késve hozom a karácsonyi meglepinek szánt ajándékot is. :$ Csak hát... a család az első ilyenkor, nem de? :)

Ezúton szeretnék még egyszer boldog karácsonyt kívánni mindenkinek! Remélem jól teltek ezek a napok, sok-sok ajándékkal gazdagottatok. De ha nem is, remélem a családotokkal voltatok! :)

Jó olvasást a novellához. Óh, meg kell említenem, hogy ne nézzétek meg a Meyer által javított/felállított idővonalat, mert nagyon eltértem tőle. Bétáztatni most nem bétáztattam le. Nem akartam zargatni Fummie-t. Viszont remélem ezek nem vonnak le az értékéből, s az olvasás élményéből. ;) A következő fejit is elkezdem, rettentően örültem - s nem mellesleg meglepődtem -, milyen hamar összegyűlt a kritikaszám. Ti vagytok a legjobbak!

Puszi!

Már meg sem lepődtem a sötétségen, a fájdalmat pedig ismerősként üdvözöltem. Egész testemben megrázkódtam, mintha most valahogy másabb lenne ez a fájdalom, mint az eddig átélt sokkoló általi. Sokkal erőteljesebb, sokkal forróbb volt, ahogy átfutott rajtam. Úgy éreztem, hogy lassan a kísérletezésnek vége szakad, mert egyszerűen ez már túl sok. A szívem feladja küzdelmét, hogy életben tartson. Végül is miért élek még?

Megpróbáltam emlékezni, találni egy apró okot, ami válasz lehet a kérdésemre. De… semmi. Az agyam zakatolt, mégsem tudtam összpontosítani. A fájdalom egyre erőteljesebb lett, emlékeztetett az egyik kezelésemre, ami szerintük létfontosságú volt, hogy elmúljanak látomásaim. Sosem értettem, miért kínoznak, miért ilyen kegyetlenek velem, mintha csak én magam akarnék látni.

Pedig egyáltalán nem akartam… Nem kívántam magamnak soha, azt akartam múljanak el, mintha sosem lettek volna. Hisz akkor nem kerülök ide, nem kísérleteznek velem, s nem mondták volna rám, hogy csak egy szentségtelen boszorkány vagyok, akit száműzni kell Isten országából, mert csak megfertőzöm azt.

Minden porcikám belülről emésztett, égetett, ami visszahúzta agyamat a valóságba. Éreztem dübörgő szívemet, mely egyre gyorsabban pumpálta véremet, aztán hirtelen minden megszűnt létezni. Nem éreztem semmit sem, de annál jobban hallottam. Agyamba betódult a milliónyi különféle zaj. Az esőcseppek sűrű záporozása, ahogy a felázott földnek csapódnak, hangosan, mintha csak a fülembe potyognának - egy-két csepp engem is elért. A motoszkáló, apró állatok, amik az eső elől menekültek az odvas fákba, még a kaparászó lábaikat is hallottam.

Hirtelen pattantak fel szemeim, s mintha ezzel tudatosult is volna bennem, hol vagyok. Zihálva próbáltam meg figyelni minden hangra, de túl sok volt egyszerre. Éreztem a sártól arcomra tapadt rövid hajamat, s a föld tapintását, ahogy ujjaimat megmozgattam. Rémülten cikáztak szemeim az égboltot eltakaró sűrű lombkoronákon, még sötétben is tökéletesen láttam mindent. Kerestem valamit… Valamit, ami ezektől a zajokból váratlanul rám támadhat. Az esőcsepp ráesett ajkamra, amitől egyszeriben rettentő szomjas lettem. A torkom kaparni kezdett a szárazságtól, mintha csak a sivatag homokját nyeltem volna le. Lenyaltam ajkamról a nedvességet, de szám azonnal fintorba rándult. Keserű volt.

Rémülten kapkodtam a levegőt, úgy éreztem ez a kaparó kínzás a torkomban megfullaszt, ha nem olthatom. De persze az oxigén nem hogy enyhítette volna, csak még inkább égette, táplálta a torkomban lángoló tüzet. Körmeim belevájtak a földbe, ahogy ismét látomásom támadt. De most… sokkal másabb volt. Élesebb, s tisztább képek peregtek le szemeim előtt, mintha eddig csak egy sötét fátylon át láthattam volna őket homályosan.

Két alak állt összegörnyedve az erdőben, a nap sugarai egyáltalán nem jutottak át a sűrű lombokon. Teljes ellentétei egymásnak, mégis annyira hasonlítottak. Arcuk porcelánfehérségű, határozott vonásaik tökéletesek. Gyönyörű, mégis hátborzongató, s földöntúli. Olyanok voltak, mint az angyalok… Az egyikük pár évvel fiatalabbnak tűnt a másiknál, bronzvörös haja kócosan meredezett mindenfelé. Ő sokkal nyugodtabban nézett előre, mint társa, akin látszott, hogy feszültebb, s dühösebb is.

Vártak valamire vagy valakire… Hirtelen a bronzvörös hajú a másik elé állt, hogy megakadályozza annak támadását. Egyre közelebbről néztem őket, ott álltam majdnem mellettük, s abba az irányba néztem, amerre ők is.

Lassan megláttam azt az okot, ami miatt a magas, sötétbarna hajú fiú ilyen feszülten viselkedett. Egy férfi közeledett feléjük, először úgy tűnt egyedül van, aztán háta mögül kilesett egy alacsony lány is. Én voltam…- döbbentem meg.

A felismerés sokkosan érintett, hisz még sohasem jelentem meg magam egy látomásban, s most kívülről néztem magam. Ugyanúgy néztem ki, mint a három másik, nem tűntem ki szépségük közül. Minden ismertető jegy, ami hozzájuk tett hasonlatossá, megtalálható volt rajtam. Alig akartam elhinni, belenéztem tekintetembe, mely sötét arany pompájában díszelgett. A sötétbarna hajú fiú torkából mély morgás tört elő, ahogy egyre közeledtünk feléjük.

Engem mégis az az alak foglalkoztatott, akinek kezét szorosan fogtam a látomásban. Mézszőke hajával úgy festett, mint egy igazi angyal. Még a másik kettőnél is földöntúlibb volt… Védekezően vont maga mögé, de én nem bírtam ott maradni. Közben a morgás abbamaradt, s a velünk szemben állók felegyenesedtek támadó testhelyzetükből.

Angyalom feszült testtartása is enyhült, míg a bronzvörös hajú fiú felhúzta szemöldökét, mintha nem értené, mi történik körülöttük.

- Edward, Emmett! – lépdeltem eléjük lelkesen, angyalom takarásából kilépve. Bízva bennük magammal húztam őt a másik kettő felé, s csak most figyeltem meg szemeik színét. Az enyém leginkább Edward nevezetűjéhöz hasonlított – borostyán -, de a másiknak karmazsinvörös tekintete óvatosságra intett. Nem értettem, hogy különbözhetnek ennyire ebben is, mégis mintha csak testvérek lennének. – A tékozló fiú és az újszülött… - mosolyogtam rájuk, mire Edward elhúzta száját. Olyanra tapintottam talán, ami őt sértheti. Én azonban magabiztosan álltam tekintetét, mintha szó nélkül beszéltünk volna, mintha átvizsgált volna. – Mindent megértesz majd, Edward – súgtam bizalmasan, mint, aki érti, hogy mit tesz, s rá kacsintottam. Angyalom egy szót sem szólt mellettem, csak óvón átkarolt. – Szóval, melyik lesz az én szobám? – érdeklődtem még mindig mosolyogva. Edward és Emmett meglepődve, megkövülten álltak csak. Az Emmett nevezetű összeszűkült szemekkel mustrálta angyalomat, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban rá támadhat.

- Már elnézést, hölgyem, de megtudhatnánk, hogy ki maga?- kérdezte Edward.

- Ó, én Alice vagyok, ő pedig Jasper – mondtam könnyedén, miközben átkaroltam a mellettem álló férfit. Ez a mozdulat, s a többi érintés megrázott. Fontos volt a számomra, ha nem létfontosságú.

- És, hogy kerültök ide? – folytatta bizalmatlanul.

- Úgy, hogy megkerestünk titeket – vontam vállat.

S a kép váratlanul megszakadt, én pedig ismét az erdőben voltam, a sárban fekve. A másodperc egy tört része alatt felültem, még mindig ziháltam az előbbi látomásom átélése miatt. Olyan valós volt, olyan közeli, hogy már-már azt hittem, megtörtént. Akartam, hogy megtörténjen, de nem értettem semmit…

Kik voltak ők? Ki volt az angyalarcú szépség, aki mellettem volt, aki vigyázott, s védelmezett engem Edwardtól és Emmettől? Miért voltunk mindannyian annyira hasonlóak? Felemeltem kezeimet a földről, s szemügyre vettem őket. Hófehér voltam, a föld, a sár egyvelege, és bőröm kontrasztja rendkívüli ellentétben álltak. Láttam az apró földszemcséket is… Megtapintottam kezemmel a másikat. Simának éreztem, s puhának, mégis keménynek. Megborzongtam tőle. Felpattantam a földről – még csak szédelgést sem okozott -, s elindultam az erdőben. Nem tudtam, merre menjek – igazából nem is volt fontos -, csak vittek a lábaim.

Jasper – lebegett szemeim előtt a név, mely oly szépen csengett lelkemnek. Dallama kitöltötte bensőmet, s furcsa izgatottság futotta el testemet, mikor rá gondoltam. A látomás szerint együtt leszünk, Edward és Emmett is velünk lesz. Visszaemlékeztem a víziómra, meglepettségemre szemernyi megerőltetésbe nem került, mégis minden egyes részlet úgy élt bennem, mintha most látnám először.

Megpróbáltam értelmezni a mondatokat, amiket a saját számból hallottam. A tékozló fiú és az újszülött. Az újszülött rögvest jobban foglalkoztatott, mint a tékozló fiú. Erős volt, karmazsinvörös szemekkel, fellobbanó dühvel, feszült testtartással. Nem tudtam milyen újszülött, vagy, hogy miért viselkedett így. Csak egyet tudtam: egyszer mind együtt leszünk. S én akartam, hogy együtt legyünk, hogy velük éljek. Megfogadtam magamnak, hogy bármi áron, de rájuk találok. Rá találok az én szőke angyalomra!

Egy csapásra jött az újabb látomás, ami megtorpanásra késztetett.

Egy hatalmas ebédlőasztalnál ültünk, angyalom és én. Körülöttünk ismeretlen arcok vizslattak minket. Bal oldalunkon egy lány foglalt helyet, hosszú, szőke, hullámos haja lágyan omlott vállaira, sötét arany szemei bizalmatlanul pásztáztak. Már most tudtam, hogy kapcsolat van az előző látomásom két másik alakja és ez a lány között. Másik oldalunkon egy nő, s egy férfi ült. A férfi átkarolta a nő vállát, akinek hosszú, barna haját simogatta. Idősebbek voltak, mint a másik lány, s valamiért úgy éreztem, hogy a szőke férfi a vezetőjük.

A nő elmosolyodott, rá pár másodpercre ismerős arcok jelentek meg az ebédlő bejáratánál. Emmett egy szemvillanásnyi idő alatt a bal oldalunkon ülő lány mellett termett, s átkarolta őt, míg Edward megállt ott, ahol megtorpant.

- Alice meg akart várni titeket a történetükkel – mosolygott a barna hajú nő, s intett Edwardnak, hogy jöjjön be az ebédlőbe, s üljön le. Ő erre helyet foglalt Jasperrel és velem szemben az asztal másik oldalán.

- Igazából nem hosszú, de elmondom, hogy hogyan is kerültünk ide – rámosolyogtam angyalomra, majd belekezdtem a történetbe. Talán ebből a víziómból meg tudhatok róla valamit. Ránéztem Edwardra.- Jaspert nem rég ismertem meg. Vihar volt, az eső zuhogott aznap. Én egy étkező bárjában ültem, s rá vártam. Tudtam, hogy el fog jönni, láttam – ismét rámosolyogtam angyalomra, majd folytattam. - Sokáig vártam, már kezdtem feladni a reményt, mikor megláttam. Esőtől csöpögő, kissé besötétedett hajjal állt az étkező bejáratánál. Lepattantam a bárszékről, s egyenesen hozzá léptem… Elég hosszan megváratott, amit az orra alá is dörgöltem – nevetettem játékosan angyalomra. – Ő meg lehajtotta a fejét és elnézést kért – kacagtam, Jasper pedig zavartan felmordult.

– Innentől már nincs semmi izgalmas. Csak kóboroltunk egy ideig, kérdezősködtünk néhány városban, ahol különös idegeneket láttak – mondtam a látomásban.
- Bocsáss meg, hogy félbeszakítalak… - kezdte az idősebb, szőke hajú férfi. - …de meg kell kérdeznem, hogy akkor te még sosem ízleltél emberi vért? Bent akadt tüdőmben a levegő, ahogy kimondta ezeket a szavakat. Emberi vér… Éreztem, ahogy a remegés átfut testemen, s a torkomban lévő égető érzés felerősödik. Eddig olyan volt, mintha elmúlt volna – vagy legalábbis azt hittem.

- Soha – bólintottam a vízióban. – Jasperről már nem mondható el, de igyekszik alkalmazkodni az új életéhez – megszorítottuk egymás kezét. – Aztán rátaláltunk Edwardra és Emmettre az erdőben – folytattam. – És most itt vagyunk, veletek – mosolyogtam rá először a két idősebbnek kinézőre, majd Emmettre és a mellette ülő kedvesére. Legvégül szemeim megállapodtak a velünk szemben ülő Edwardon. A látomásomban valamiért jómagam ő benne bízott a leginkább.

- Mi pedig nagyon örülünk nektek – mondta a barna hajú nő széles mosollyal.

- Ezek szerint… maradhatunk? – kérdeztem rá.

- Természetesen - bólintott a szőke férfi.

Megtámaszkodtam az egyik fának, mert úgy éreztem a lábaim felmondják a szolgálatot. Ugrottam egyet, ahogy a fa fülsértő reccsenéssel kifordult a földből, s kettészakadt. Mély lélegzeteket véve ránéztem remegő kezemre… Ezt én csináltam? Kidöntöttem egy hatalmas fát a puszta kezemmel?

Emberi vérivás, sötét arany szemek – jutottak eszembe a látomásom mozzanatai. Hatalmas erő. Lassan tudatosult bennem ezek jelentése, körvonalazódtak a bolond gondolatok. Halványan emlékeztem mendemondákra a vámpírokról… S hogy e gondolatom megerősítést kapjon a torkom kínzóan égni kezdett. Szomjaztam. Ziháltam a felismeréstől.

Ismét elindultam, megpróbáltam visszaemlékezni a tegnapra. Erőlködtem, hogy valami eszembe jusson, de semmi. Mintha csak elvágták volna az emlékezés fonalát. Hol a családom? Mit csináltam tegnap? Hol voltam? Az utolsó látomásomra gondoltam. Az egyetlen dolog, amivel előrébb juthatok. A vízióm. Ha sohasem ittam embervért, akkor hogyan maradtam életben addig, hogy rátaláljak e különös családra? Mert másnak nem tudtam nevezni őket. Úgy viselkedtek, mint egy család.

Jasperről már nem mondható el, de igyekszik alkalmazkodni az új életéhez – ismételtem meg magamban a mondatot. Szörnyű érzés kerített hatalmába. Hogy lehetek együtt egy olyan… vámpírral, aki embereket öl azért, hogy fenn maradjon e világon? Sosem tudnék bántani egy embert sem, inkább meghalnék akkor. Persze ezt a gondolatomat most erősen cáfolta a fájdalom a torkomban.

Valami mód kell, hogy legyen… Hisz a látomásom a bizonyíték rá. Ha valóban meg fog történni, akkor ott leszek. Vele.

Agyamba váratlanul hangos dübörgés hatolt. Fülelni kezdtem, s jobban figyelni erre a hangra, aminek hatására a torkom szárazsága elviselhetetlen mértékű lett. A torkomhoz kaptam, mintha meg tudnám akadályozni, hogy ne érezzem a fájdalmat. A hang egyre erőteljesebbé vált, a dürögés vadul pumpálta az állat testébe vérét.

Mély levegőt vettem, orromat eltelítette az íncsiklandozó illat. Az égés nőtt, testem megfeszült, s ugrásra készen várt. Ösztönösen cselekedett, hogy olthassam kínzó szomjam. Kényszer vezérelt…

Csak egy ugrás volt, oly egyszerű, s ösztönös, hogy nem is gondolkodtam rajta. Torkom égése hanyatlani kezdett, mint amikor a tűzre vizet locsolnak oltásképp. Már ez is bűnbánattal töltött el, hogy megöltem egy védtelen állatot. De… mégis inkább ő, mint egy ártatlan ember.

Így pár választ kaptam azért kérdéseimre. Nem kell emberek életét elvennem ahhoz, hogy tovább élhessek. Van értelme a látomásaimnak, meg kell találnom azt a családot! De előbb… Meg akarom egyáltalán találni angyalomnak nevezett Jaspert? Ha valóban embereket öl azért, hogy ő élhesse tovább szörnyű életét, meg tudnám-e változtatni? Tudnék-e hatni rá, hogy beteljesüljön a látomásom? Hogy mi ketten rálelünk Edward családjára. Biztos voltam benne, hogy csak a jövőt láthatom. Bár semmire nem elékeztem a múltból sem.

Magamra néztem, kórházi ruhát viseltem – nem is értettem pontosan, hogy került ez rám. Apró villanások tódultak elmémbe egy intézetről. -, s nem volt rajtam semmiféle cipő. Testem csupa sár, a ruha vizesen lógott rajtam. Elindultam, hogy a városba menjek, és szerezzek magamnak egy olyan ruhát, amiben nem néznek bolondnak. Gyors voltam, a fák szinte elsuhantak, ahogy elhaladtam mellettük, még csak figyelnem sem kellett, nehogy neki menjek az egyiknek. De nem is aggódtam. Visszagondolva apró mozdulatomra, amitől egy hatalmas fa kidőlt, inkább azt féltettem, mint magamat.

Öt perc alatt elértem a várost. Kihalt utcái kongtak az éjszaka csöndjében. Kerestem egy ruha boltot, gyerekjáték volt a bejutás. Elámultam a sok ruhanemű láttán, s izgatottan vetettem magam bele. Miután megtaláltam a megfelelő darabokat, átöltöztem. Az előző anyagot, ami rajtam volt – másnak nem is tudtam már nevezni a többi ruha láttán -, bedobtam a legközelebbi szemeteskukába. Cipőm egy koppanást sem hallatott, ahogy elindultam a macskaköves utcán. Nem tudtam, merre menjek. Tanácstalanul nézegettem egyik irányból a másikba. Nem tudtam eldönteni, hogy meg akarom-e találni őt…

De mindenképpen többet akartam róla tudni. Összepontosítottam a mézszőke hajú angyalra, hátha ismét előjön egy látomásomban. Szemeimet szorosan lehunytam, megpróbáltam kiűzni gondolataimból a torkom gyönge kaparását, kezeim ökölbe szorultak az erőfeszítéstől.

Azonban meg lett az eredménye, ha nem is sok.

Újra őt láttam, Jaspert. De nem volt egyedül… Egy sátorszerű, félig homályos helyiségben tartózkodott, háta mögött egy gyönyörű, barna hajú szépséggel. Facsaró érzés vegyült az aggodalom mellé lelkemben…

A nő Jasper elé lépett, lassan megfogta karját, s felfele fordította, hogy látható legyen az izmos, férfias alkar belső fele. Ujjaival lágyan megsimított egy félhold alakú, erőteljes heget, majd felnézett Jasperre, akinek ajkai elváltak egymástól. Nagyot nyelt, ahogy a nő érintése feljebb csúszott karján, egészen arcáig.

- Jasper, Jasper… - ejtette ki susogva a nő angyalom nevét, miközben megcsóválta fejét. – Ismét végeztél két katonámmal. – Jasper bűnbánóan lesütötte szemeit.

- Zendültek – hallatszott Jasper dallamos hangja, amitől a gyomromban apró pillangók keltek szárnyra.

- Megbocsátok – felelt a nő, s hüvelykujjával végigsimított Jasper alsó ajkán. A férfi láthatón megremegett az érintéstől, mire a nő elégedetten elmosolyodott. – Lehetőleg ne forduljon elő többet. Most menj, képezd tovább a katonákat! – utasította Jaspert, aki engedelmesen egy apró biccentéssel kilépett a sátorból.

Több érzés kavargott bennem a látomás után. Felháborodottság, düh, aggódás, s még valami, amit nem tudtam a nevén nevezni. Felháborított, hogy az a nő így az ujja köré csavarta Jaspert, s minden szavát itta annak a némbernek. Dühített, hogy látszólag bármit tehetett vele, angyalom nem ellenkezett még csak egy kicsit sem. Aggódtam, hogy mikre veheti rá őt, hogy mit meg nem tesz egyetlen érintéséért…

Összeszorítottam ajkaimat. Rám várna a feladat, hogy új életet mutassak az én angyalomnak? Hogy kiszabadítsam annak a nőnek a karmai közül? Túl kevésnek éreztem magam, de nem hagyhatom, hogy ez az érzés legyőzzön. Együtt leszünk, csak ki kell tartanom, s a látomásom valóra válik. Hinnem kell benne. Csak a látomásaim maradtak nekem.

Elindultam észak fele, erős volt bennem a vágy, hogy cselekedjek. Tennem kellett valamit, ami közelebb visz hozzá.

Több évig csak kóboroltam északi irányban. Akármennyire is összpontosítottam Jasperre, nem láttam semmit sem, ami segíthetné utamat. Nappal kerültem az embereket, túlságosan csábító volt a vérük illata, s nem akartam megkockáztatni, hogy nincs elég önuralmam. Be akartam teljesíteni a látomásom, ott akartam ülni Edward és Emmett mellett a másik három vámpír társaságában. Hogy tartozzam egy családhoz…

Egy kisebb város szélénél jártam, éjszaka volt, csak a hold világított. Meghúzódtam az egyik ház tövében. Lassan lélegeztem mélyeket, lehunytam szemeimet, hogy még inkább tudjak figyelni, s erősen Jasperre gondoltam. Előidéztem magamban arcának minden vonását, sötét szemeit, mézszőke hajának fürtjeit. Elképzeltem, ahogy halványan elmosolyodik.

Mosolya elégedett volt. Ismét a sátorban állt hátratett kézzel, egyenes tartással a barna hajú nő előtt.

- Tökéletes munkát végeztél, Jasper – mondta a nő, s egy másodperc alatt a férfi előtt termett. Ajkait rányomta az övére, s szenvedélyesen megcsókolta őt. Jasper a nő dereka köré fonta karjait, és még jobban magához húzta. – Azt akarom, hogy te vezesd őket – suttogta a nő Jasper ajkaira. – Te vagy rá a legmegfelelőbb. Győzelemre termettél - fúrta karmazsinvörös tekintetét Jasperébe.

- Ahogy kívánod, Maria – szólalt meg Jasper, s egy csókot lopott a nőtől.

Most már nem az összpontosítástól szorultak ökölbe a kezeim. Mariától. Attól a nőtől, aki ujja köré csavarta angyalomat, s kénye kedve szerint játszadozik vele. De, ami még jobban fájt, hogy Jasper látszólag élvezte a helyzetet. Nagyon is.

Elbizonytalanodva hajtottam hátra fejemet a ház falának. Lehetséges, hogy a látomásaim becsapnak? Hogy nem is fognak valóra válni? Hisz Jasper olyan jól érzi magát Maria társaságában. Miért akarna velem lenni?

Kezeim a ház falának támaszkodtak, amikor újabb, erőteljesebb látomásaim jöttek. Gyors fel-felvillanások, amik még erősebbé, hatásosabbá tették őket.

Sötét, csillagos éjszaka volt. Láttam Jaspert, aki mögött egy kisebb hadsereg állt, s láttam a háttérben, biztonságosan távol tőlük Mariát. Újabb villanás, mintegy villámcsapás. Ugyanaz a vízió folytatódott, ehhez nem fért kétség. Velük szemben tizenegy fő sorakozott fel, kilenc nagyon fiatal, s két idősebb vámpír. Meg tudtam őket számolni, s biztosan állíthattam, nem gyönge emberek készültek csatát vívni.

Villanás. A csata elkezdődött. Jasper és a többiek egymásnak estek. Éreztem, ahogy a látomástól kezemmel felhorzsolom a ház falát, úgy szorítottam össze szemhéjamat, mintha ezen múlna az életem. Szörnyű sikolyok hasítottak a levegőbe, letépett végtagok repültek a csata hevében, harapások éles hangja szakította a bőrt. Megrezzentem. Jaspert is elérték a harapások.

A villanások, amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan meg is szűntek. De a mellkasomat furcsán összenyomta valami. Súlyos nehezék. Féltem, s fel voltam háborodva egyszerre. Harcok dúltak délen, s Jasper az egyik kisebb hadsereg vezetőjeként maga is harcolt. Kegyetlen harc fog folyni. Talán napok, talán évek múlva, de ki fog törni.

Nem akartam, hogy így kelljen élnie. Hisz van rá más mód. Öten is tudnak vámpírok együtt élni, békében, s szeretetben úgy, hogy nem ölnek meg ártatlan embereket. Akartam, hogy Jasper is a részese legyen. Az én oldalamon.

Ismét elindultam, most változtattam az irányt, észak-nyugat fele mentem. Úgy éreztem, mintha egy tűt keresnék a szénakazalban. Milliónyi helyen lehet, még az illatát sem tudom milyen. Hogyan találom így meg?

Újabb évek teltek el, amely időben őt kerestem szüntelenül. De nem leltem rá… A látomásaimat sem tudtam irányítani, kétségbeesetten igyekeztem Rá gondolni, arra, hogy megtalálom. Olykor jött egy apró vízió, ami megint csak nem vitt közelebb célomhoz. „Csak” megismerhetem őt. Az életem részévé vált, s én az ő élete részévé fogok válni. Jobban ismertem már, mint Maria, aki csak kihasználta őt céljai elérésében. Láttam mindent, hogy mi lesz a csata kimenetele, mi lesz Maria sorsa. S mi lesz ebben Jasper szerepe. Láttam a másik két nőt – Lucyt és Nettie-et -, akiktől Jasper védte meg Mariát.

Egy erdőn keresztül vitt az utam, amikor az újabb látomástól megállásra kényszerültem.

- Peter. – Jasper egy férfi előtt állt. Nem védekezően, nem is támadóan. Mintha régi ismerőst, barátot üdvözölne. – Nem szabadott volna visszajönnöd – suttogta.

- Gyere velem, Jasper! Gyere velem, és Charlotte-tal! – kérte őt halkan, s egy lépést ment felé.

- Nem… tehetem, Peter – ellenkezett Jasper.

Változott a kép, hirtelen egy erdőben találtam magam a látomásban.

Körülnéztem, amikor megpillantottam a mézszőke hajat. Jasper egy hatalmas fa tövében üldögélt, s Peterrel beszélgetett. Közelebb mentem hozzájuk, hogy értsem, mit mondanak.

- Belefáradtam, Peter – hallottam meg angyalom dallamos hangját.

- Látod, hogy itt északon másképp mennek a dolgok, Jasper. Hittél nekem, s most itt vagy velünk. – Egy nő jelent meg Peter oldalán. Charlotte talán.

- Mi a baj velem? – suttogta a kérdést Jasper.

- Belefáradtál, jól mondtad – helyeselt Peter. – Az emberölésbe fáradtál bele, barátom – világított rá Peter. Jasper elgondolkodóan nézett fel rá. A mellkasomat forróság öntötte el a gondolattól, hogy az angyalom valóban az, aminek képzeltem. Csak rossz társaságban volt, rossz helyen, rossz időben. De én ezt a hibát nem követhetem el, mert elszalasztom életem értelmét. Mert most már ő lett az életem, a célom.

- Elmegyek – állt fel Jasper. – Sajnálom… De nem tudok tovább veletek maradni. Remélem, viszont látjuk még egymást – nyújtotta kezét Peter elé. Ő azonban magához húzta, és megölelte őt.

- Viszlát, barátom – köszönt el Peter.

Úgy éreztem magam, mintha fojtogatna a sírás. De egy könnycsepp sem buggyant ki szememből… Jasper volt az én életem, meg kellett találnom! Mert szeretem. Megtalálom őt. A döntés úgy fogalmazódott meg bennem, mintha sosem kételkedtem volna benne, vagy a látomásaim valódiságában. Északon bolyongtam már egy ideje, s itt lesznek valahol.

Ismét évek teltek el, mire egy látomásom végre meghatározta számomra a helyet. Már csak az időt kell kitalálnom.

Fényes nappal volt, bár a sűrű esőfelhőktől a nap egyetlen sugara sem érte el a földet. Záporoztak az esőcseppek, megrohamozták a Philadelphia határát hirdető fatáblát. A kép gyorsított, mintha most nem kívülről nézném magamat, hanem futnék a széllel, be a városba egy út menti vendéglőbe. Vason lógó táblán olvashattam le a nevét a helynek: Hideghegy.

Bementem a félig üres étkezőbe, s leültem a bárszékhez. A pultos száját tátva meredt rám, majd összeszedve magát pislogott párat, s megszólított.

- Hozhatok… valamit a hölgynek? – dadogta, mire elmosolyodtam.

- Nem, köszönöm. Várok valakire – feleltem.

Egy villanással folytatódott a vízió.

Hirtelen leugrottam a bárszékről, szélesen mosolyogva Jasper felé mentem, aki a bejárattól egy-két lépésre megtorpant. Belenéztem sötét szemeibe, mintha a tekintetemmel akarnám elmondani neki, hogy mennyit kerestem őt, mennyit vártam rá, s hogy megbízhat bennem. Arca meglepettséget tükrözött, de nem félelmet.

- Nagyon megvárakoztattál – mondtam neki mosolyogva. De örömöm mértéke a csillagos eget súrolta.

Meghajtotta fejét. – Sajnálom, hölgyem – felelte, mire én odanyújtottam kezemet ő pedig századmásodpercnyi gondolkodás nélkül megfogta azt. Összekulcsolta ujjainkat, miközben a vendéglő egy hátsó részébe húzott.

Örömmámorban úszva indultam el Philadelphia felé. Annyi év keresgélés után most talán végre rálelhetek. Rá kell, hogy leljek! Egy szemernyi kétséget sem éreztem a felől, hogy ott lesz, s minden ugyanúgy fog történni, ahogy a látomásban.

Nem tartott sokáig az út. Még az idő is nekem kedvezett – nagy cseppekben hullott az eső. Kerültem a városokat, így szabadon élhettem gyorsaságommal, ami átváltozásom óta az enyém. Philadelphiában megálltam az út menti kis vendéglőnél, egy nagy sóhaj után bementem. Minden ugyanúgy folyt le, ahogy a vízió megjósolta. Jó jelnek vettem.

Helyet foglaltam a bárszéken, s megvártam, míg a pultos meg tudott szólalni.

- Hozhatok… valamit a hölgynek? – dadogta. Elmosolyodtam a történéseken. Vajon időben is jókor vagyok itt? Az időjárás szerint a válasz igen.

- Nem, köszönöm. Várok valakire – mondtam, megpróbáltam elrejteni hangomban az izgatottságomat.

Ujjaimmal a pulton doboltam, annyira feszülten vártam Rá. Az első találkozásunk… Tudtam, hogyan fog lezajlani, tudtam, mit fogok mondani, s ő erre mit fog felelni. Mégis látni őt személyesen, megérinteni élőben valóságossá tette azt, ami eddig csak képzeletbeli lehetett. Biztos voltam a szerelmemben iránta, de nem lehettem biztos az ő érzéseiben. Hisz… még nem is ismer, azt sem tudja, hogy találkozni fogunk.

Cseppnyi félelem is vegyült az izgatottság, s szerelem mellé. A pultos engem figyelt szinte minden percben, amik csak vánszorogtak azóta, hogy leültem ide. Idegességem is kezdett feltörni bennem. Mi van, ha rossz napon vagyok itt? Mi van, ha nem is teljesedik be a látomásom? Gondolatomra a lelkemet összefacsarta a szomorúság tövises indája.

Abbahagytam a dobolást ujjaimmal, amikor kintről, az eső kopogtatta zaj mellett meghallottam egy cipő koppanását. Nem néztem hátra, de így is tudtam, hogy Ő az. Egyszerűen megéreztem. Lehunytam egy pillanatra szemeimet, s mély levegőt vettem, mikor belépett a vendéglő ajtaján. Kis csilingelő hang jelezte az újabb vendég érkezését a pultosnak. Felfigyelt rá, de csak fél szemmel nézte, míg az egyik poharat törölgette.

Lepattantam a bárszékről, szívem még dobogna, most úgy zakatolna, hogy ki akarna szakadni a mellkasomból. Most már nem csak izgatottságot, szerelmet éreztem, de a megkönnyebbülés hulláma is végigsöpört testemen bizsergető érzést hagyva maga után.

Mosolyogva lépdeltem felé, úgy éreztem most nyert értelmet az életemet. Arca megdöbbenésről árulkodott, mézszőke haja az esőtől sötétebb árnyalatot öltött, ajkai résnyire nyíltak, ahogy összehúzva szemöldökét engem nézett. Nem értette, mit akarok tőle.

- Nagyon megvárakoztattál – mondtam neki, nehezen leplezve izgatottságomat.

Meghajtotta fejét. – Sajnálom, hölgyem – válaszolt. Mosolyogva nyújtottam kezemet, ő pedig – ahogy a látomásomban -, gondolkodás nélkül megfogta. Érintése puha volt, semmiben sem különbözött az enyémtől. Jól eső érzés simogatta lelkemet. Jasper összekulcsolta ujjainkat, miközben a vendéglő egy hátsó részébe húzott.

S tudtam, ő a Mindenség számomra.