14. fejezet - Belső lángolás

A kép innen származik: http://bellaandedward.orsi23.fotoalbum.hu/viewpicture/pictureid/9157749

Sziasztok! :) Meghoztam a fejezetet. Ha esetleg maradt benne hiba, akkor bocsánat, most nem bétáztattam le. Az előző feji előtt rosszul írtam a kritikák számát, de így is összehoztátok, aminek rettentően örültem. :) Még ha csak névtelenül is írtok, akkor is! Szóval most a szám 20. Reménykedem benne, hogy ez is meglesz. ;) A játékot - hogy egy emberke egy nappal előbb megkapja a fejit, meg egy háttérképet mellé -, szerintem elhagyhatjuk. Egyrészt tudom milyen nehéz kivárni míg jön a friss, másrészt nekem sincs annyi időm... :S Mit gondoltok?
A dizi cserével egyenlőre még nem tudom, mi lesz sajna. Ha sikerül megcsinálnom, akkor ne lepődjetek meg, ha nem a régi van, jó helyen jártok attól még. ;) Ha meg nem sikerül, nos akkor marad így. :)

És még egy dolog lenne itt. Nos, azért is van kevesebb időm mostanság, mert egyik barátnőm Lylia Bloom belekezdett egy saját regénybe, amit ki is szeretne adatni. Régóta ismerem, bétázok neki, így megkért, hogy vállaljam el a javításokat, amit én örömmel elfogadtam. :) Szeretem a történeteit, jól fogalmaz, a sztorijai meghatóak, romantikusak, humorosak és egyben pörgősek is.

A történet címe: Csillagfény – Az élet forgatókönyve

A történetről röviden:

A boldogságért nem csak a filmekben kell keményen megküzdeni, hanem a valóságban is.

Ezt kénytelen megtapasztalni a saját bőrén Vic, aki egy felelőtlen ígéret nyomán nyugodt életéből belecsöppen a filmek világába. Távol az otthonától telnek mindennapjai, új ismerősök, szokatlan elvárások, marketing-hazugságok és furcsa – néha mindenre képes – rajongók között. Vajon képes feldolgozni egy egyszerű lány a hirtelen jött sikert és az ezzel járó kellemetlenségeket? Képes önmaga maradni egy olyan világban, ahol semmi sem az, aminek látszik? Meg tudja-e értetni valakivel, aki fontos lesz számára, hogy a pénz és a csillogás nem minden, vagy örökre le kell mondania a boldogságról?

Én imádom a történetet, olvasni is, és bétázni is. :) Egyből megszerettem a karaktereket, a köztük lévő apró rezdülések és pillanatok aranyosak, izgisek. Beleélheted magad Vic szerepébe, s rájöhetsz, hogy ez akár a valóságban is megtörténhet. Még ha nem ugyanígy, de ugyanazokkal az érzésekkel az adott szituációban, ugyanazokkal a kételyekkel, belső vívódásokkal.

Csak ajánlani tudom, és remélni, hogy valóban eljutunk a kiadatásig. :)

Itt találhattok részleteket a történetből, és képeket a szereplőkről, ahogy az írónő elképzelte őket: http://lyliabloom.blogspot.com

Nos, akkor jöjjön a fejezet, jó olvasást kívánok! Várom a véleményeket! ;)

Gondolataimból egy hangos, kínzó sikoly rángatott vissza. A fiam ijedten bújt a mellkasomhoz védelmet keresve, míg a lányomat Jacob kapta fel.

- Edward! – hallottam meg utána egy századmásodpercre Emmett kiáltását. Zafrinára néztem, s azonnal tudta, hogy szükségem van rá. Átvette tőlem a fiamat, hogy átsiethessek a másik szobába, Bella mellé.

A látvány szinte elviselhetetlen volt. Bella teste vonaglott a fájdalomtól, arca eltorzult, miközben Emmett kezét szorongatta. A torkából a nyögések közt felszabadult egy-két sikoly, amitől végigborzongott a testem. Az ágyra ültem, s két kezemmel közre fogtam kipirult arcát.

- Bella kedvesem itt vagyok veled! – simogattam meg, fogait összeszorította, ökleivel a takarót markolta. – Úgy sajnálom – suttogtam közelebb hajolva hozzá. Carlisle a háttérben aggodalmasan figyelt.

- Nem lesz baj – ismételte meg hangosan is. Úgy vélte, lehetséges, hogy a Bellában megtalálható farkas gén miatt több szenvedésben lesz része, mint nekünk. Az aktiválódott gén még okozhat bajt. Hisz nem tudjuk milyen hatással lesz Bella szervezetére a méreg és a gén reakciója. – Megyek, megvizsgálom a… - állt meg egy pillanatra, ahogy tudatosult benne, hogy nincs nevük a babáknak - …fiadat – fejezte be végül, mire bólintottam.

Halványan szöget ütött a fejemben ez a kérdés is. Hogyan nevezzük el a gyermekeinket, de későbbre hagytam a kérdés megválaszolását. Majd ha Bella jobban lesz már, s nem élet-halál közt lebeg, akkor együtt adunk neveket nekik.

Bella nyöszörögve rángatózott, miközben én tenyeremet a homlokára fektettem. Az átlag hőmérsékletéhez képest is forró volt, amiből arra következtettem, hogy elkezdődött valóban az átváltozás. Már csak azt nem tudjuk, mibe. Farkas vagy vámpír? A gondolat fájdalmas sebeket ejtett mellkasomon, mint egy ellenséges vámpír fogai márvány kemény bőrömön.

Az életem értelmetlen Bella nélkül. Ő jelenti nekem a mindenséget, ha ez összedől, akkor miért éljek tovább a világvégében? Értelmetlen lenne és ostobaság. Apai ösztöneim gyönge erővel próbálták felülmúlni bennem a szerelmes férfit, hogy küzdjek a gyermekeinkért, akik olyannyira hasonlítottak Bellára. Hogy velük meglelhetem a boldogságot úgy is, hogy az édesanyjuk már nincs e világon.

Nem hittem benne… Nem láttam mást az én kis világomban, csak Kedvesemet.

Figyeltem, ahogy Rose átveszi Jacobtól a kislányomat, amire ő morgással felelt. Testvéremet azonban nem hatotta meg. Ki akarta sajátítani a lányomat, ami azon felül, hogy megértettem miért, egyáltalán nem tetszett. Miután Carlisle végzett a vizsgálattal, fiamat ismét Zafrinára bízta, aki készséggel vállalta el a felügyeletet, míg átvitték a babákat a bölcsőkbe. Alice és Esme átalakították azt a szobát, ami közvetlenül az enyém mellett volt. Bár úgy véltem, nem sokat lesznek ott a babák, csak míg épp az álmok földjén járnak.

Ahogy kimondtam magamban ezeket a szavakat, a gondolataim más fonalat vettek fel. Gyermekeink olyannyira hasonlítottak Bellára, mégis örökölték a legtöbb vámpír tulajdonságot. Akár még Zafrina testvérei is lehetnétek. Testük meleg, szívük úgy verdes, mint egy madárka szárnyai, érzem az ereikben csordogáló vérük illatát. Különlegesek voltak, ahogy Zafrina is. Nem csak külsőleg, belsőleg is. Gondolataik már most lenyűgöztek.

Érintésem Bella arcáról lecsúszott a nyakára, pontosan oda, ahol fogaim felsebezték vékony bőrét. Sóhajtva simítottam végig ujjammal láthatatlan helyét, míg képzeletem a múltba révedt, felidézve azokat a pillanatokat, amikor Bellával ismerkedtem. Mosolyt csalt az arcomra az emlék, mikor Carlisle-lal üzent nekem egy aprócska cetlin.

Ott álltam a kerek kis rét szélén, amikor fülemet emberi léptek hangja ütötte meg. Bella… Elrejtőztem, hogy láthassam, amint kilép a sűrű erdőből. Hallottam, hogy hányszor botlott meg egy kiálló, aprócska faágban, a hó dallamosan ropogott talpa alatt. Önkéntelenül is elvigyorodtam. S végre megláttam. Egy kicsit bosszús arcot vágott, de mikor belépett a kis rét belsejébe, minden harag eltűnt arcáról, s mosoly bujkált ajkain. Körülnézett, mintha engem keresne. Ránéztem az órámra. Öt perc múlva dél. Sötét hajába bele-belekapott a szél, szemeit az erdő sűrűjén járatta. Halvány pír jelent meg két arcán a hidegtől, ami csodaszép külsőt kölcsönzött neki. Harisnyával fedett lábai vonzották szemeimet. Megráztam fejemet. Ez lenne a szerelem?

Halkan felsóhajtottam, majd úgy tettem, mint aki most ért ide. Direkt úgy léptem a hóra, hogy hallja, itt vagyok. Bella hirtelen fordult hátra. Csokoládébarna szemeit belefúrta az enyéimbe.

Bella szívverése felgyorsult, légzése kiesett rendes üteméből. Tartottam a szemkontaktust, tudni akartam, hogy most mire gondol. Arca semmit sem árult el, így előreléptem egyet. Semmi sem változott, ugyanott állt, ugyanolyan gyors szívdobogással. Csak a légzése váltott vissza a normálisra.

Még egyet előreléptem, s felbátorodva Bella fürkésző szemeitől lassan közelebb lépdeltem hozzá. Izmaim megfeszültek minden lépésnél, de a torkom most már nem égett annyira. Már csak egy méternyire álltam Bellától, de ő nem elégedett meg ennyivel. Még közelebb jött hozzám, mire én egyet hátraléptem.

- Miért akartál találkozni velem? – kérdeztem. Szemeit végigfuttatta rajtam, majd lesütötte őket, s beszélni kezdett.

- Beszélni akartam veled… - nézett fel egy pillanatra, egyenesen a szemeimbe, mintha megállapította volna azok színét, majd folytatta. Légzése egyenletes volt, hangja túlságosan nyugodt. – Csak nem tudom, hogyan kezdjek hozzá…

- Talán az elején – javasoltam egy csöppnyi gúnnyal. Mit csinálok? Magamra akarom haragítani? Sóhajtott.

- Ígérd meg, hogy nem fogsz itt hagyni – kérte, s hatalmas, barna tekintetét belefúrta az enyémbe. Nem tudtam megszólalni, fogva tartottak szemei. Csak bólintani tudtam.

- Tudod… kiskoromban sokat meséltek egy legendáról… amiben a quileute-k és… - nézett megint rám, hogy mit reagálok. Arcom közömbös volt, de nagyon is tudtam, mire akar kilyukadni. Szívverése felgyorsult, s csak akkor folytatta, mikor elnéztem szemeiből. – …és a hidegek szerepeltek…

- Nem tudom, mire akarsz ezzel célozni – jegyeztem meg, pedig belül igenis pánikba estem. Felnézett rám, kicsit dühös lett az ellenkezésemtől, s a szenvtelenségemtől.

- De tudod! - öntötte el arcát még jobban a pír, ami olyan jól illett sápatag bőréhez. – Emberfeletti erő – folytatta vádlón suttogva, de én olyan tisztán hallottam, mintha normális hangerővel mondaná. Minden szava dobként visszhangzott fejemben -, sápadt, gyönyörű arc, hihetetlen gyorsaság… jéghideg bőr – ejtette ki a tulajdonságokat, amik engem jellemeztek. Összeszorítottam fogaimat, s túlságosan gyorsan villantottam rá tekintetem. De nem hátrált meg tőlem, sőt csak még közelebb jött hozzám. Mikor ösztönösen hátra akartam lépni, hogy ne veszítsem el fejem, ő egyszerűen megfogta bal kezemet, s nem engedte. Felszisszentem ettől a gyors érintéstől, azonnal lezártam a tüdőmbe áramló levegőt, nem akartam kockáztatni. Bőre meleg volt, ahogy az enyémhez ért, semmihez sem fogható. Bűnös dolog volt, de élveztem. Élveztem, hogy hozzám mert érni, s arcán semmi kellemetlenséget nem érzékeltem, csak légzése gyorsult fel.

- Rendben, egy ősi legenda… Mit kezdjek ezzel? – próbáltam menteni a helyzetemet, s gyengéden kihúztam kezemet az övéből. Nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne hagyjam tovább kezeinket egymáshoz érni.

- Ez nem csak egy legenda – ellenkezett Bella hevesen. – Csak is a valóság.

- Ó, igen? És ki tömte ezt a fejedbe? – kérdeztem csúfondárosan, mire arca elkomorult.

- Senki – válaszolt egy pillanat után, majd összehúzta szemöldökét, s folytatta. – Meddig akarod még titkolni, amit már tudok?

- Ha már tudod, mit titkolnék? Számít akkor ez? – kérdeztem gúnyosan.

- Nem számít, de… – kezdte, azonban hitetlenkedve közbevágtam.

- Nem számít? – hangom kitért a nyugodtság álcájának szintjéből.

- Nekem nem – mondta lágyan.

- Ugyan… tudod, hogy egy szörnyeteg vagyok, és nem számít? – keményedett meg a hangom.

- Nem – mondta immár határozottan, majd újra pirospozsgás lett arca. – Én… azóta is csak… rád gondolok… - suttogta elképesztően halkan, s egyik lábáról áthelyezte testsúlyát a másikra. Felnyögtem.

Az első érintés, amikor megérezhettem forró bőrét az enyémen. Még most is átéltem azokat az érzelem hullámokat, amik akkor végigszáguldottak testemben. Semmihez sem fogható… Ahogy ő maga sem. Az én angyalom, aki kirángatott a sötétségből, s jó útra térítette bűnös, elkárhozott lelkemet. Neki köszönhettem mindent. Ha ő nincs, talán soha nem jövök vissza Carlisle-ékhoz, soha nem hagyom abba az öldöklést. Hét évesen sem félt tőlem, ahogy tíz évvel később se...

Hirtelen jött a kép, nem is tudom miért pont ez ugrott be. Talán, mert most sem volt Kedvesem jobb állapotban, mint akkor. Végigborzongtam a Volturi fenyegetettség érzésétől, amit eszembe juttatott az emlékkép. Tudtam, hogy ez még csak egy csata volt, de a háború még nem kezdődött el.

- Én vagyok, Bella – suttogtam lágyan, hangomban érezhető volt a megtörtség. Nem, képtelen vagyok rá, hogy még egyszer elveszítsem őt. Hogy ismét távol legyen tőlem, és nem hagyhatom, hogy Aro akár csak a közelébe jöjjön!

- Nem lehetsz te… Te… elhagytál – nyögte ki zokogva. A bűntudat eluralkodott rajtam.

- Csss, visszajöttem, kedvesem – susogtam nyugtatóan, közelebb hajolva hozzá. Bella szája remegett, megpróbálta visszatartani könnyeit.

- Miért? – ejtette ki szinte hangtalanul. Szemeit szorosan lehunyta, érintő keze pedig lecsúszott arcomról. Én pedig hagytam… Eltávolodtam kissé tőle, s felültem. Fejemet elfordítottam, hogy ne láthassa elgyötört arcomat, amint felszínre törő érzelmeimmel küzdök. A bűntudatot most felváltotta a mérhetetlen szomorúság, s a fájdalom egyvelege, ami többszörösen csapott arcon. Miért jöttem vissza? Miért vágtam el ismét élete fonalát, s álltam útjába? Így belegondolva botorság volt, a családom elintézte volna, hogy Bellának ne essen baja. Én mégsem bírtam magammal, és visszajöttem, hogy újra láthassam, aminek ellentettjét már kezdtem talán elfogadni, vagy ép ésszel felfogni.

- Sajnálom, bocsáss meg kérlek! – szabadkoztam bűnbánóan, elnyomva magamban a szerelmemet iránta, és azt a szúró érzést, ami megint gyötört. Ő fontosabb, mint én. Sokkal fontosabb, mint az én nyomorult életem. – Ha kívánod… - egy pillanatra megálltam, hogy erőt vegyek magamon, s kimondjam a legszörnyűbb gondolatomat, ami ellen lelkem mélyén teljes erőmmel ellenkeztem. – Nem állok többé emberi életed boldogságának útjába. Tudom, hogy minden pillanatban kockáztattam az életed, és még most is azt teszem… - Nem bírtam befejezni, éreztem, hallottam, ahogy Bella felül az ágyban, száját halk szisszenés hagyta el, s megérintve arcomat, kényszerít arra, hogy ránézzek. Kinyitottam szemeimet, majd egyenesen belefúrtam értetlen tekintetem dühtől csillogó szemeibe.

- Fáj még a lábad, igaz? – kérdeztem, mielőtt megszólalhatott volna.

- Csak egy kérdésre felelj, kérlek! – szólított fel halkan, de annál hevesebben. Teljesen figyelmen kívül hagyva a kérdésem. - Képes… Képes lennél arra, hogy még egyszer… elhagyj? – zihálta. Egy másodpercig sem gondolkodtam el a válaszomon. Érezni őt, s a karjaimban tartani a mennyországot jelentette számomra. Még ha ezzel a természet erőit is fordítom magam ellen.

- Nem – vallottam be neki egy bűnös sóhaj kíséretében. – De ha te azt kívánod… - biztosítani akartam róla, hogy ha már nem szeret, vagy nem tud nekem megbocsátani, én megértem.

- Csss – szakított félbe, mutatóujját ajkaimra téve, amitől abból a kis pontból kiindulva a forróság szinte egész testemen átfutott. – Nem akarom, hogy még egyszer itt hagyj… Nem élném túl… - suttogta, hangja elbicsaklott.

Nem hagylak itt – mondtam ki magamban harciasan, miközben megsimítottam karját. Torkát hangos nyögések hagyták el, ahogy a tűz belülről égette testét. Soha többet nem hagylak magadra, Kedvesem. Egyszer megtettem, s lám mi lett a következménye? Kiszolgáltattalak Jane-nek, tönkretettelek abban a pár napban mind lelkileg, mind testileg egyaránt, összevesztél miattam a családoddal. Soha nem hagylak el, ha csak előbb te nem hagysz itt engem. Követni foglak, bárhova is mész. Ez ellen azonban mindent el fogok követni – pontosabban mindent elkövettem. Már csak a méregnek kell kifejtenie hatását, s reménykednem, hogy a gén aktiválódásával nem taszítottam őt az örök sötétségbe.

Gondolataimat Alice és Esme beszélgetése zavarta meg. Hosszasan taglalták, milyen szép lenne, ha Zafrina velünk maradna, így családunk már elérné a tizenegy főt. Nagy család, amire Esme mindig is vágyott. Örültem, hogy most végre, ha csak egy kis ideig is, de eltereli gondolatait a múltja szörnyűségeiről. Boldog volt a jelenben, a múlt elenyészett, a jövő bizonytalanságára pedig még nem készültünk fel. Ám bár lehet nem is tudunk…

Bella teste megfeszült a takaró alatt, háta kisebb ívbe hajlott a fájdalomtól, amitől lejjebb csúszott testéről a takaró. Visszaigazítottam, majd gyöngéd, de határozott mozdulattal lefogtam. Tenyeremet a homlokára helyeztem. A tűz egyre jobban égett a testében, bőrének forróságát jól érzékeltem jéghideg érintésemmel is. Küzdött a méreggel, a tűzzel. Nem akartam, hogy ez történjen, mégsem tudtam elviselni a szülés végkimenetelét sem. Van két gyönyörű gyermekünk, de vajon mit ér az eddig is bűnös élet a Szerelmed nélkül? Talán hagynom kellett volna Jacobnak, hogy megvédjen tőlem…

Carlisle várt, hogy mit is akarnak a farkasok pontosan. Azonban pusztán a jelenléte is enyhítő nyugodtságot jelentett számomra, Jasper képessége nélkül is. Ő továbbra sem használta a farkasokon képességét, csak amennyire szükséges volt.

- Most majd kiderül – morgott a farkas.

- Edward? – hallottam meg Bella ijedt hangját a hátam mögül. Nem fordultam hátra, fenn tartottam a szemkontaktust Ephraimmal, míg éreztem a testemet elöntő izgatottsággal vegyes félelem feszültségét. Görcsbe rántotta izmait, s a számat eltelítette a méreggel. Hogy bármikor megvédhessem az életemet. Bellát.

- Édesapád látni szeretne, hogy épségben vagy-e – válaszoltam neki egy mély levegővétel után. Bella odalépett mellém, s kezét belecsúsztatta az enyémbe. Jól esően árasztotta el testemet a melegség, ami áradt belőle. Tenyeremtől felkúszva elöntötte mellkasomat, hogy valami hihetetlen érzés telítsen el.

Mellettem van. Az én oldalamon, és ezt ki is mutatja.

- Mondd meg neki, hogy most azonnal hazajön velem! – hangzott az utasítás a fejemben, míg magában elraktározta Bella sántikálását.

Elhúztam számat, de teljesítettem kívánságát. Bella meglepődve nézett a farkasra.

- Nem, nem megyek haza – jelentette ki. – Egyszer már megbeszéltük, mit jelent nekem Edward – vette szaggatottan a levegőt. - És amit Jacob tett vele… - fojtotta vissza kitörni készülő sírását. Gyöngéden megszorítottam kezét, mire a másik tenyerével is körülfonta összekulcsolódó kezeinket, s még szorosabban hozzám préselte testét.

Ephraim először elképedt nevelt lánya szavain, aztán engedte ki haragját.

- Hogy mit tett vele Jacob? – kérdezte majdnem kiabálva, miközben Bellát nézte. Szája hátra húzódott fogsoráról, s mély morgással folytatta. – Az nem számít, hogy ő mit tett veled? – emelte rám pillantását. - Hogy mit tettél vele? – irányította hozzám a kérdést. – Rá sem lehetett ismerni abban a két napban! Soha nem volt még ilyen, amíg veled össze nem ismerkedett! – Még így is éreztem a keserűséget és a fájdalmat, amit okoztam nekik. Vagy talán még jobban éreztem gondolatain keresztül érzelmeit, mintha szóban vágta volna a fejemhez az igazságot.

- Mi történik? – szólt közbe Bella türelmetlenül a beálló nagy csöndben.

- Black úr csak szembesített tettem következményeivel – suttogtam, de így is mindenki tisztán értette. Ephraim egy pillanatra meglepődött megtört hangomon, de gyorsan elrejtette efelöli gondolatait is.

- A tetted… ? – halvány kérdő él volt Bella hangjában, azonban ahogy elnyíltak ajkai tudtam, hogy megértette, miről van szó. – Az csupán egy tévedés volt, de amit Jacob tett, az nem! – mondta dühösen, a farkas felé fordulva. – Szándékosan, tudatosan gyötörte Edwardot! – kiáltotta dühösen.

- Csak szeret téged, ezt nem vetheted a szemére – mondta Ephraim nyugodtabban. Nem akarta elveszíteni Bellát, s a falka tagjait sem. Az észérvek győzedelmeskedtek az ösztönökön. Ismételten. – Csak meg akart védeni! – halkan felhorkantam. Az éjfekete szempár rám villant, mintegy figyelmeztetésképp. Bella értetlenül pillantott rám.

- Jacob csak… - nehezemre esett kimondani azt a szót, mert a mellkasomban éreztem azt a már jól ismert szúrást. Vettem egy mély levegőt. - csak szeret téged, csak meg akart védeni. Tőlem – közvetítettem Bellának apja szavait. Egy kis kiegészítéssel.

Ha el tudtalak volna engedni, most minden más lenne – mondtam magamban, miközben őt néztem. Bella mintha csak meghallotta volna gondolatomat, felsikoltott, kezével pedig megtalálva az enyémet teljes erejéből megszorította azt. A másik szobából ezzel egy időben keserves gyereksírás hangzott fel. A mellkasomat furcsa, égő érzés járta át, hatalmas erővel húzott a gyermekeim felé, hogy biztonságban érezhessék magukat mellettem. Tudtam, hogy szükségük van rám. Az apjukra. Nem akartam itt hagyni Bellát, de immáron apa voltam, akinek törődnie kellett a gyerekeivel.

Így hát csókot nyomtam Bella homlokára, majd kiléptem a szobából. Mielőtt becsuktam volna az ajtót, még egy pillantást vetettem szenvedő Kedvesemre, aztán a másik szobába mentem. Rosalie, Esme, Jacob és Zafrina vigyáztak a babákra. Míg Zafrina a fiamat ringatta, addig Rose és Jacob egymásra morogtak a lányom felett, hogy melyikük vegye fel őt. Felmorrantam, miközben arrébb tessékeltem mindkettőjüket, s óvatosan a kezembe vettem a lányomat. Ahogy megérezte a jelenlétemet, az illatomat rögtön megnyugodott, és a sírást is abbahagyta. Apró kezével az arcom felé nyújtózkodott, ezért felemeltem, hogy elérjen.

Mikor kis keze az arcomhoz ért szemem elhomályosult. Olyan volt, mintha Alice egyik látomását élném át. Mégis más volt… A gondolatait hallottam, képekkel, érzelmekkel fűszerezve. Megijesztette őt Rose és Jacob viselkedése, a hangok, amik elhagyták szájukat. Nem tudta, hogy Jacob miért foglalkozik vele ennyit – úgy hitte a családhoz tartozik, ami részben persze igaz is -, de már most kedvelte őt, s félt, hogy baja esik neki is, és Rose-nak is.

- Legyetek szívesek máskor ne a lányom előtt veszekedjetek, és morogjatok egymásra! – róttam meg őket szúrós szemmel, határozottan. Rose és Jacob oldalpillantással méltatták egymást, mint két kisgyerek, akik most tettek rossz fát a tűzre. – Nem vagyok kíváncsi rá, ki kezdte – némítottam el a magyarázkodást.

- Mi történt az előbb? – tért ki Rose a bocsánatkérés elől.

- A lányom igen különleges kis teremtmény – suttogtam mosolyogva, szemeimmel őt fürkészve. Barna tekintetével érdeklődve figyelte a számat, ahogy beszélek, hangom tónusát. Felkuncogtam, amikor meghallottam gondolatait. – Igen, különleges félvér vagy – mondtam büszkén.

- Képesség? – kérdezte Jacob némi meglepettséggel, mire Rose felhorkant.

- Miért mit hittél, bolhás? – nézett rá megvetően.

Sóhajtottam. – Gyere Kincsem, látogassuk meg a nagypapát, és hagyjuk itt a két civakodót – fogtam meg a kiságyból a takarót, és köré csavartam, hogy védjem a testem hidegétől. – Zafrina vigyáznál a fiamra? Rájuk, nos inkább nem bíznám – fordultam felé, s a fejemmel a Jacob-Rose páros felé böktem. Persze a választ már sejtettem, de nem akartam, hogy úgy érezze, itt akarjuk tartani.

- Óh, persze – pislogott kissé zavartan. Mosolyogva cirógattam meg a fiam arcocskáját, majd kis kezével körülfonta mutatóujjamat.

- Az én kisfiam. Erős, mint a bors. – Kijelentésemre nevetgélt. Tetszett neki a megállapításom, ha bár nem győződhettem meg róla. Igaz, hogy már megszoktam az édesanyjánál ezt a némaságot, de idő kellett ahhoz, hogy van még egy ember – vagyis félvér -, akinek szintén nem hallom a gondolatait. Hiába, az alma nem esett messze a fájától. – Zafrina vigyáz rád – pusziltam meg a fiamat, majd elindultam az ajtó fele, mikor hirtelen megtorpantam. – Jacob – fordultam vissza aggodalmasan – talán haza kellene menned a családodhoz. Értesíteni őket – fejeztem be, mire megfeszült, de bólintott.

Míg én lementem Carlisle-hoz, addig ő a hátsó kijáraton keresztül belevetette magát az erdőbe.

- Megjöttünk – mosolyogtam a lányomra, miközben Carlisle odalépett hozzánk.

- Látom, már jól van az unokám – mosolygott.

- Nos, megmutatod a nagypapának is, amit az előbb nekem? – kérdeztem a lányomat, s ő lassan széles vigyorra húzta ajkait. Azonban mielőtt megérinthette volna Carlisle-t valami más terelte el a figyelmemet.

Ahogy Jacob tisztes távolságba ért a háztól, úgy Alice-nek is visszatért a fejfájása, egy különös látomással együtt.

Sötét, holdvilágos éjjel volt. Az évszak nehezen állapítható meg - ugyanolyan esős, felhős éjjel volt, mint máskor erre fele. Egy tábla az út szélén Port Angeles várost hirdette. Beljebb úsztunk a városba, egy kihalt sikátorba, ahol egy élettelen test feküdt. A lélegzet a tüdőmben akadt. Mintha csak a múltam egyik képe lett volna. Pár méterre odébb egy csuklyás alak ziháltan nézte a testet, majd hirtelen elrohant. Arca sötétbe burkolózott, még a halvány utcai lámpa sem érte vonásait. Még csak esélyem sem lett volna felismerni.

Hirtelen ugyanott találtam magam, Carlisle irodájában a lányomat a kezemben tartva, miközben lélegzet-visszafojtva meredtem apám értetlen tekintetébe. Miért láthatta ezt Alice? - fogalmaztam meg magamban a kérdést.