15. fejezet - Találgatások

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejit, ahogy ígértem. :) Megvannak a kritikák, és kész is, lebétáztattam Fummie-val.
Lehetséges, hogy azok, akik nemrég olvasták csak az előző könyveket, nekik kicsit sok lesz, hogy ismét van a mostani fejiben is visszaemlékezős rész. De nem vészes szerintem, viszont akik már régen olvasták, nekik remélem tetszeni fog. :) Az egyik az lényeges visszaemlékezés, majd meglátjátok, a másik pedig... Nos az inkább már a visszatekintés miatt, úgy értem, nem volt muszáj beleraknom, de így akartam. :D

Ami pedig a kritikákat illeti... Igazán nem tudok már mit mondani. Tudom, igazságtalannak tűnik ez a határos dolog - ami ha azt veszitek csak egy-egy kritika egy frisselésnél -, amint mondtam, én sem annyira szeretem. De gondoljatok bele kérlek ti is az én szemszögembe. Ennyi rendszeres olvasóval, ennyi online olvasóval alig veszik páran a fáradságot, hogy bepögyögjenek pár mondatot. Azt nem értem, hogy-hogy az egyik történethez írtok, a másikhoz már nem. Ez nekem hatalmas csalódás...

De nem baj. Tudjátok mit? Eljutottunk húsz kritikáig, ami kb volt még anno a történet kezdetekor. Bár talán még több is volt egy fejihez régen. Nem lényeg, szóval ennyi volt a kritikahatár. Én nem tudok hetente frisselni, nem tudok ígéreteket tenni. Mert tudom, hogy nem fogom tudni tartani magam hozzá, akármennyire is szeretném. Jönnek a fejik, amikor tudom, hozom, és ha írtok, írtok. Ha nem, nem... Mert én nem azért írok, hogy minél több kritikát begyűjtsek - még ha úgy látszik akkor sem. Csak a véleményeitekre vagyok kíváncsi, hogy fejlődjek az írás terén. Mert imádok írni.
Csak ennyit szerettem volna, köszönöm, hogy végigolvastátok.

Ím a fejezet:

Ahogy Jacob tisztes távolságba ért a háztól, úgy Alice-nek is visszatért a fejfájása, egy különös látomással együtt.

Sötét, holdvilágos éjjel volt. Az évszak nehezen megállapítható – ugyanolyan esős, felhős éjjel volt, mint máskor errefele. Egy tábla az út szélén Port Angeles várost hirdette. Beljebb úsztunk a városba, egy kihalt sikátorba, ahol egy élettelen test feküdt. A levegő a tüdőmben akadt. Mintha csak a múltam egyik képe lett volna. Pár méterre odébb egy csuklyás alak ziháltan nézte a testet, majd hirtelen elrohant. Arca sötétbe burkolózott, még a halvány utcai lámpa sem érte vonásait. Még csak esélyem sem lett volna felismerni.

Hirtelen ugyanott találtam magam, Carlisle irodájában a lányomat a kezemben tartva, miközben lélegzet-visszafojtva meredtem apám értetlen tekintetébe.

- Edward? Láttál valamit, hogy…? – A mondatot nem tudta befejezni, mert Alice berontott a szobába, s ezernyi gondolatát rám zúdította.

- Alice! – szóltam rá erélyesen. – Én is annyit láttam, amennyit te. – A lányom fészkelődve vonta magára figyelmem, s nyújtotta kezecskéjét, hogy megérinthesse arcomat. Engedelmesen emeltem fel, hogy elérjen. – Azt hiszem, jobb lesz, ha nem hallja – mondtam Carlisle-nak és Alice-nek.

Kiléptem apám dolgozószobájából, s visszavittem a lányomat az emeletre. Nem értette Alice mitől viselkedett így, de határozottan tudni akarta. Rettentő kíváncsi volt, ebben az édesanyjára ütött. Éberül figyelt, s durcásan fogadta azt, hogy elhoztam őt, így nem hallgathatja a beszélgetésünket. Rose készségesen vette át tőlem a lányomat, majd egy puszit nyomtam arcocskájára – a fiam nyugodtan aludt a bölcsőben -, és visszamentem Carlisle-ékhoz.

Alice azon erőlködött, miután elmesélte apánknak, mit látott, hogy ismét látomása legyen, de az csak nem akart jönni.

- Nem értem – suttogta elgyötörten. – Miért láttam én ezt? Mi közünk lehet ahhoz a valakihez, aki a látomásban… - Nem fejezte be, képtelen volt rá. A gondolatai viharként cikáztak elméjében, s jó magam sem tudtam kibogozni egy szálat sem közülük.

- Lehet, hogy nem is jelent semmit a mi számunkra – próbálkozott Carlisle.

- Akkor miért látnám, Carlisle? – kérdezte Alice. – A látomásaim mindig valahogyan kapcsolódnak a jövőmhöz, a jövőnkhöz.

- Pontosabban, eddig legalábbis nem volt sok másik eset – érveltem. – De attól még lehetséges.

- Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül láttam – erősködött Alice. – Csak azt nem tudom még, hogy miért. De ki fogom deríteni!

- Talán azért, mert itt történt a közelben – vetette fel Carlisle.

Alice újra és újra lefuttatta magában a víziót, de tanácstalanul nézett a szemeimbe.

- Esetleg – feleltem apámnak. Azonban másképp hittem… Alice látomásai eddig valóban kapcsolódtak valahogyan ő hozzá, vagy a családunkhoz, s ez rendkívül nyugtalanított most. Valamiért úgy éreztem, hogy veszélyben van a családom. Bár sehogyan sem tudtuk a látomást valamelyikünkhöz kötni, mégsem nyugodtam meg. Nem véletlenül látta ezt Alice.

- Nem, Carlisle – ellenkezett Alice. – Itt többről van szó.

- Nem volt semmi olyasmi a látomásban, amin elindulhatnánk? – kérdezte.

- Nem – válaszoltam én. – Se az arcát nem láttuk, se az évszakot nem lehet megállapítani, csak azt, hogy Port Angelesben történik. Mintha valami fontos lenne, de mégsem engedné láttatni… - merengtem el, de ahogy meghallottam Bella nyöszörgéseit az emeleten minden gondolat kiszállt a fejemből a látomással kapcsolatban. – Én… mennem kell, mellette a helyem – magyarázkodtam zavartan, miközben az ajtó fele hátráltam. Alice sóhajtott.

Villámgyorsan a szobámban voltam, s visszaültem Bella mellé az ágyra. Kezét a kezembe vettem, hogy érezze, itt vagyok vele, s megsimogattam arcát. Gondolataim hol körülötte, hol pedig a látomás körül forogtak. Próbáltam valami értelmet keresni benne, valami kapcsolatot, amivel hozzánk köthetném. Újra átfuttattam magamban a vízió képeit. A sikátort, a csuklyás alakot, összpontosítottam sötétbe burkolózó arcára. A csuklya felidézett bennem egy ismerős idegent, aminek következtében összerándultam.

- Lemaradtam valamiről? – kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra. Egyikük sem fordult meg, Jane arra várt, hogy eléjük lépjek. Én pedig nem haboztam, lassan megkerülve őket odalépkedtem családomhoz, s Tanya elé álltam. Próbáltam figyelmen kívül hagyni Bella zihálását, ami minden lépésemmel egyre erőteljesebbé vált.

- Épp jókor jöttél – szólalt meg Jane mézes-mázos hangon. Vörös tekintetét belefúrta enyémbe. – Örülök, hogy végre veled is találkozhatom – mosolyodott el. – Biztosan, te vagy Edward

- Én lennék – biccentettem az illem kedvéért. Belül azonban legszívesebben széttéptem volna. Amennyire ártalmatlannak tűnt ez a kinézetre fiatal vámpír, sokkal nagyobb tekintélye volt, mint bármelyikünk is gondolná. A képessége Aro kegyeibe jutatta, s nem mellesleg szerette is kínozni saját fajtája bélit, vagy embert egyaránt.

- Még nem tudom eldönteni, hogy én örülök-e – vicsorogtam rá. Jane felnevetett.

- Mihelyst megtudod - mosolygott negédesen, amitől felfordult a gyomrom.

Óh, nagyon is megtudtam - elevenítettem fel magamban azt a kínt, amit Jane okozott a képességével. Ha nem lenne ilyen jó a memóriám, még akkor is elevenen élne bennem a fiatal vámpír gúnyosan elégedett arca, ahogy élvezi kínzásom minden másodpercét.

Nem tudtam kiverni fejemből a gondolatot, hogy esetleg a Volturihoz van köze a látomásnak. De Jane vagy akármelyik Volturi miért lenne Port Angelesben? Túl kevés idő telt el ahhoz, hogy Aro beváltassa ígéretünk, miszerint mielőbb meglátogatjuk őt Itáliában. Alice amúgy is látta volna, ha Aro ilyesmi döntést hozott volna. Tehát ha nem is zárhatom ki a Volturit teljesen, de némi megnyugvást azért hozott.

Két nap és Bellát már amúgy sem kell féltenem úgy, mint ember korában. Erősebb lesz bármelyikünknél, egy teljes évig. Már ha a gén nem szól bele ebbe az átalakulásba jelentősen… Ha bár a gondolat még így sem vigasztalt, sőt! Hisz itt van két gyermekünk, a családunk, ami most már ekkora létszámmal fenyegető is lehet… A Volturi számára is. Kirázott a hideg, ahogy elmémben átsuhant egy kép, amint Aro szemet vet a gyermekeimre. Még ha meg is tudnánk győzni őt, hogy nem halhatatlan gyermekek – Zafrina rá az élő példa –, akkor a gyűjteménye ékességeinek tekintené őket. A lányomat mindenképp. Azt pedig soha nem fogom hagyni! Zafrina – kattogott agyamban a neve. Ha velünk marad, el kell mondanunk neki a Volturi fenyegetettséget. Zafrina mindegyikünk közül talán a legkülönlegesebb teremtmény, akivel Aro valaha is találkozhatott… Nem beszélve a farkasokról.

Kavarogtak fejemben a gondolatok, mintha csak egy pocsolya állóvízét kavarták volna fel. Újabb és újabb kérdések jöttek, amikre egyetlen egy választ sem tudtam. Bellára összepontosítottam, hogy sikerüljön megnyugodnom. Most már ő a családom, ő a feleségem, aki szült nekem két gyönyörű gyermeket. Feleségem. Ízlelgettem a szót magamban, hisz még jóformán fel sem foghattam, hogy teljesült a legnagyobb vágyam. Bella a gyermekeim anyja, s Ephraim áldásával a feleségem. Megfordult a fejemben ez a vágy egyetlen egyszer, de sohasem hittem, hogy valóban beteljesülhet.

Mosolyt csalt arcomra az emlék, amikor Bella azt hitte, hogy meg akarom kérni a kezét.

- Tudom most már – nevettem zavaromban -, hogy nem szereted a meglepetéseket, de… - hagytam befejezetlenül a mondatot, s becsúsztatva kezem zsebembe kihúztam belőle a kis fekete dobozkát. – De ezt át szeretném adni – mondtam ki elhalón, s felnéztem rá.

Bella kikerekedett szemekkel nézett a dobozkára, majd szemeimbe, egyre szaporábban véve a levegőt.

- Bella? Hallasz? – szólítgattam, mert még mindig zihált, s merően csak a kis dobozt nézte a kezemben, mintha fogva tartaná őt. Megremegett, majd visszanézett ijedt szemeimbe. – Ennyire nem szereted a meglepetéseket? – kérdeztem rekedten titkolva csalódottságom.

- Nem… Én csak… - kezdte motyogva, majd beharapta alsó ajkát. Valamit nem akart elmondani, én azonban tudni akartam.

- Csak? – feszegettem.

- Csak remélem nem az, amire gondolok – nyögte ki végül, s újra vetett egy pillantást az ajándékra.

- Mivel nem tudom, mire gondolsz – húztam el számat -, talán előbb nézd meg, kérlek – próbáltam hatni rá bársonyos hangommal. Nem baj, ha nem viseli, az sem, ha elajándékozza. Most már az övé, akár örökké… Azt tesz vele, amit akar. Halk sóhaj hagyta el száját, majd lenézett. Mély levegőt vett, s megsimítva ujjaimat kezébe fogta a fekete dobozkát. Hüvelykujjaival játszadozott a bársonyos anyagon, majd lassan felpattintotta annak fedelét, s mikor meglátta ajkai elnyíltak döbbenetében. Szemei ijedten keresték enyéimet, majd miután rájuk lelt hitetlenkedve újra lenézett. Mintha csak arról győződne-e meg, hogy valóságot lát-e.

- Edward… - csuklott el hangja. – Ez… ezt most nem gondoltad komolyan ugye? – tört ki belőle hisztérikusan és visszapattintotta a kis fedelét a doboznak, majd rám nézett.

- De komolyan gondoltam. Nem értem miért ne adhatnék neked ajándékot – keményedtek meg arcizmaim.

- Adhatsz… Bár nem szükséges, főleg nem egy… – állt fel mellőlem, lerakva a dobozt oda, ahol az előbb ült. Megszorította halántékát, mintha fejfájást okoztam volna neki ezzel a kis gesztussal. Nem értettem, mi változott meg ennyire hirtelen Bellában. Miért nem örül neki? Talán még sem kellett volna odaadnom neki, talán még most is minden olyan lenne, mint azelőtt. Talán nem gondolkodnék ennyit azon, hogy ez azt jelenti-e, hogy valóban szeret-e annyira, mint én őt. Alice vajon ezt látta ma? Hogy ma véglegesen elvesztem Bellát, vagy miért tette ezt velem? Magamba roskadva ültem az ágyon, s figyeltem Bellát. Megfordult, s rám nézett. Nem tudtam, mit mondhatnék neki.

- Most már a tiéd, azt csinálsz vele, amit akarsz – adtam meg neki a választási lehetőséget semleges hangon. Minden érzelmet eltüntettem arcomról, mereven néztem Bellát.

- Vagyis vagy igen, vagy nem? – kérdezte zihálva, kikerekedett szemekkel. Szíve majd kiugrott mellkasából.

- Tessék? Mi igen vagy nem? – ismételtem meg értetlenül. Bella indulatosan visszalépett az ágyhoz, s felmarkolta a dobozkát. Idegesen felpattintotta újból a fedelét, s kivette az ékszert.

- Ezt akarod megtudni? Mit válaszolok? – ejtette ki kezéből a dobozt, aminek koppanását tompította a szőnyeg.

- Bella… - kezdtem, felhúzva szemöldököm. Már értettem mindent. Úgy éreztem hihetetlenül megkönnyebbültem, s csak vigyorogni tudtam már.

- Nem… Ebbe… Ebbe nem gondoltál bele Edward. Még csak tizenhét éves vagyok… És apám… - hirtelen felálltam, s hűvös ujjamat a szájára tettem, hogy belé fojtsam szóáradatát.

- Bella ez nem az, amire gondolsz – húztam félmosolyra ajkaim. Lám, kezdek belejönni abba, hogy kitaláljam mire is gondol, pedig nem is hallom…

- Nem? Ez elég egyértelmű szerintem – morogta hátrébb húzódva ujjamtól. Leeresztettem kezemet, s kivettem az övéből a gyűrűt.

- Valóban elég egyértelmű, de nem neked – vigyorogtam rá, amitől csak még inkább mérgesebb lett.

- Miért? Minden normális ember arra gondolhat, hogy te… hogy szóval olyan gyűrű – mondta határozottan.

- Úgy látom, most az egyszer akkor normális emberi reakciót váltott ki belőled – gúnyolódtam. Bella mérgesen kifújta a levegőt tüdejéből. – Egyébként… olyan gyűrűnek nem ilyet szánnék – súgtam neki bizalmasan.

- De ha ez nem olyan gyűrű – nyomta meg újra a névmást -, akkor… mégis milyen? – motyogta elbizonytalanodva, s arcán megjelent a megszokott pír.

- Csak egy egyszerű ajándék gyűrű, Bella. Gondoltam, veszek neked valamit utólagos karácsonyi meglepetésként – mondtam.

- Ó… - formálta ajkaival.

- Szóval elfogadod? – kérdeztem. - Nem tudok vele mit csinálni, persze Alice biztos örülne neki, de Jasper már nem hinném. Visszavinni pedig nem fogom – nevettem. Bella aprót bólintott. Egy lépést hátrébb léptem tőle, s felemelve jobb kezét rácsúsztattam a gyűrűt a gyűrűsujjára. Bella megint csak beharapta alsó ajkát, úgy nézte, ahogy gyöngéden ujjára helyezem az ékszert.

- Azért tetszik? – tudakoltam kíváncsian, most már félig-meddig megnyugodva.

- Um… Igen, gyönyörű – nézte megbabonázva kezét a gyűrűvel.

Másnap Carlisle ismét elvégezte a szükséges vizsgálatokat gyermekeimen, Zafrina készségesen segédkezett mindenben, ami a fiammal volt kapcsolatos. Igazán lebilincselte őt már az első perctől kezdve, és ezzel úgy vettem észre a kisfiam is így volt. Imádott Zafrina közelében, karjában lenni, minden ilyen pillanatban szélesen mosolygott, és gőgicsélt. Épp a lányomat mértük, hogy mennyit nőtt egy nap alatt, amikor meghallottam Jacob mancsainak dobbanását a háztól nem messze. Pár perc alatt átváltozott, felöltözött, s belépett a hátsó ajtón keresztül a házba.

Köszöntötte Esmét, majd egyenesen Carlisle irodájába jött. Szinte majd beleőrült, hogy majdnem egy egész napot távol kellett lennie a lányomtól. Heves, erős érzelmei egy pillanatra elborították agyamat, de türtőztettem magam, mondván, nem az ő hibája, nem ő akarta ezt. Ez a farkasgénekkel járó dolog…

- Megjöttem! – vigyorogva lépett hozzánk, s megsimogatta a lányom arcocskáját. Összehúzott szemekkel néztem rá, mire bocsánatkérő pillantással megvonta vállát. Nem tehetek róla – mondta gondolatban. – Egyszerűen csak… hiányzott. Sóhajtottam.

- Tudom – feleltem tömören.

- Mennyit nőtt? Minden rendben? – záporozta kérdéseit Carlisle-nak aggódva, miközben azt hallgattam, ahogy Alice azt fontolgatja, hogy elmegy egy kicsit a háztól. Mindenképpen ki akarta deríteni, mi volt az a látomás.

- Minden rendben. Tegnap óta két centit nőtt – mosolygott Carlisle. – Ha továbbra is így fog haladni, Zafrina elmondása szerint négy év alatt felnőtté válik – mondta ezt már enyhe aggodalommal. De tudtuk, hogy nem lesz semmi baj, hisz Zafrina is teljesen jól van. Nem öregedett azóta, mióta elérte azt a kort.

- Vedd át, Jacob! – mondtam, miközben a lányomat nyújtottam neki. Zafrina, Carlisle de még Jacob is érdeklődve néztek rám. – Beszélnem kell Alice-szel – adtam meg a választ, majd kisiettem a szobából. Még épp elkaptam Alice karját a nappaliban.

- Edward! – szólított fel. Jazz mögötte állt, de nem tett semmit. Csak követte Alice-t, ha már megállítani úgysem tudja.

- Ne menj el ismét Alice! – kértem. – Bellának már csak egy napja van a teljes átváltozásig. Szükségünk van rád és Jasperre is. Hiszem, hogy annak a látomásnak semmi köze sincs ahhoz, amire te gondolsz – suttogtam úgy, hogy csak Jazz, ő és én halljuk.

- Tehát te is gondoltál rá – vetette a szememre Alice. Ahogy Jazz agya is ezen járt…

- Gondoltam, de el is vetettem. Gondolj csak bele te is, Alice! Nincs okuk rá – utaltam Bella átváltozására, amivel Jasper nem teljesen értett egyet.

- De ők ezt még nem tudják – fúrta tekintetét az enyémbe mélyen.

- Láttad volna, ha tervez valamit – erősködtem. – Szükségünk van rátok, nem mehettek most el! – néztem Jazzre is. Bólintott, hogy megért.

- Alice, Kedvesem – érintette meg vállát. – Itt a helyünk a családunk mellett.

Alice mérgesen szusszantott. Legyen igazad, Edward! – Azzal megfordult, s kiment a verandára Jasper társaságában, én pedig visszamentem Carlisle irodájába.

- Valamiről lemaradtam? – nézett rám összehúzott szemöldökkel Jacob.

- Majd elmondom, négyszemközt – pillantottam a lányomra a karjában. Jacob pár másodpercig bambán nézett rám. – Nagyon gyorsan fejlődnek, sok mindent megértenek már most. És a lányom rettentően kíváncsi természet, akár az édesanyja… - magyaráztam.

- Óh – formálta ajkaival Jacob, majd bólintott. – Szóval kíváncsi – vigyorgott a lányomra, majd megcsikizte őt, ami egy gyönyörű kacagást eredményezett. Akármennyire is utáltam a gondolatot, hogy Jacob bevésődött a lányomba, annyira tudtam azt is, éreztem, hogy mennyire szereti őt. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy ez a bevésődés jót tesz-e nekünk…

Bellát már csak testvéreként szerette, de ez az erős érzelem, kötődés – hisz nem nevezhetném még szerelemnek –, amit a lányom iránt érzett, megijesztett. Olyan volt, mintha nem is létezett volna más a számára, mintha a világegyetem ugyanúgy neki teremtette volna, mint nekem Bellát. Felfoghatatlan volt, s mégis valahogyan érthető. Ahogy néztem a lányomat, a hasonlóságokat, melyeket Bellától örökölt, megjelent előttem az édesanyja. Amikor a sikátorban láttam őt, s hallottam a gondolatait, mielőtt véget vetettek életének. Elraktároztam magamban azt a nevet, amely eszembe jutott a kislányomnak, amit majd felvetek Bellának, miután végre minden rendben lesz.

- Most egy kicsit odaadlak a nagyapádnak – gügyögött Jacob a lányomnak. – Váltanom kell pár szót az apáddal – puszit nyomott a kislányom homlokára, majd szemével intett nekem, hogy akkor beszéljünk „négyszemközt”.

Lementünk a nappaliba, szokásához híven belevetette magát az egyik fotelbe, míg én a kanapén ültem le.

- Hallgatlak – mondta. Belláról is.

Elmeséltem neki a látomást, hogy miket fontolgattunk utána Carlisle-lal.

- Mi köze lehet hozzátok? Nem is tudni, hogy vámpírok voltak-e – szólalt meg Jacob, bár erősen kételkedett benne.

- Ez igaz, valóban nem látni a vízióban.

- De aggódtok, hogy esetleg visszatért az a kis szöszi – utalt Jane-re. Bólintottam. – Ha így lenne, nem jöttek volna egyenesen ide? – kérdezte.

- A Volturi minden esetben igen leleményesen, titokban, és mindenekelőtt az igazság látszatát keltve jár el. Tehát mindig kitalálnak valamilyen okot arra, hogy eljárhassanak.

- Akkor most nincs okuk. Ezért nem jöttek, nem? – kérdezett vissza. – Bella átváltozik.

- Csak még azt nem tudjuk mivé – mondtam aggodalommal, s félelemmel vegyes hangon. – Az átváltozás elkezdődött, egyelőre olyan, mint a vámpírok átváltozása. De nem tudjuk még mindig, hogy a gén, hogyan reagált a méregre. És ahogy Zafrina, úgy a gyermekeim is jó okot szolgáltathatna a Volturinak arra, hogy eljöjjenek – feleltem, miközben azt hallgattam, hogy mit gondol erről Zafrina. Nem igazán félt, meg tudta védeni magát, s nem akart minket sem elhagyni. Főleg nem ezért.

Szerelmem továbbra is a kínok kínját élte át. Mellette akartam lenni, fogni a kezét, hogy érezze, ott vagyok vele. Bár még azt sem tudtam eldönteni, hogy érzékeli-e a jelenlétemet, hogy min megy keresztül.

- Ezt nem értem – morfondírozott Jacob az utolsó mondatomon.

- Egyrészt Zafrinának rendkívüli képessége van – halkítottam le hangomat. - Ha Aro megtudja, hogy nálunk van, az első dolga lesz, hogy maga mellé állítsa. Alice-szel együtt. Bármi áron… A gyermekeim pedig első látásra halhatatlan gyermekeknek tűnnek. A második szabály a Volturi képzeletbeli, megszeghetetlen könyvében, hogy nem változtatunk át gyermekeket. Ha tudomást szereznek róla, nem fogják megkérdezni, hogy valóban azok-e… - remegett meg a hangom.

- De nem tudnak róla. Hisz honnan tudnának? – mondta halkan Jacob. Inkább kijelentésnek hatott, mint kérdésnek.

Feszülten bólintottam. – Egyelőre így van, és remélem ez nem is fog változni. Ezért aggódik annyira Alice.

- Nem az első eset, hogy valakit megölnek egy városban – pillantott az asztalon heverő, fekete-fehér újságlapokra. – Tessék – fogta a kezébe felhorkantva. – A második gyilkosság hasonlatos volt az elsőhöz – olvasta el a szalagcímet. – A rendőrfőnök lehetségesnek véli, hogy egy sorozatgyilkossal van dolguk – olvasta tovább a cikket. – Látod, az emberek maguktól is elintézik egymást. Nem kell ahhoz a Volturi.

- Talán igazad van – hagytam rá. – Meg kell etetni a kicsiket… - álltam fel. Carlisle a minap már megpróbálta vérrel táplálni a gyerekeket, ami úgy nézett ki, be is vált. Persze Zafrinától tudtuk, hogy emberi ételt is majd adhatunk nekik, ha már elég idősek lesznek. Most még a folyékony jobb, mint a szilárdabb.

Carlisle és Zafrina lehozták az étkezőbe a kicsiket, míg Jacob és én előkészítettük a cumisüvegeket. Jacob fintorogva töltötte meg az egyiket a vörös nedűvel, míg én a torkom kaparásával küzdöttem, s hallgattam az emeletről lehallatszódó néhol halkabb, néhol hangosabb sikolyokat. A lelkemig hatoltak, még úgy is, hogy nem értettem, ez hogy lehetséges. Hogy fájhat ennyire a mellkasom, ha már réges-rég elvesztettem emberi mivoltom szikráját, a lelkemet?

- Meg… etethetem? – kérdezte Jacob bizonytalanul a kezében tartva a cumisüveget. Próbálta gondolataiban is, és arcáról is eltüntetni az undorát, amit a vér szaga váltott ki belőle.

- Ha bírod, akkor igen – feleltem sóhajtva. Átvettem Zafrinától a fiamat, s a kis szájához emeltem a cumisüveget, míg Jacob is ugyanezt tette a lányommal. Ahogy elnéztem őt, amint a kezében tartja a lányomat, s eteti, még annak ellenére is, hogy mennyire undorodik ettől a dologtól – hogy vért iszik a bevésődése –, elöntött egy érzés. Méghozzá a tiszteleté.

Talán most először éreztem ezt ilyen erősen. Bár bennem volt az is, hogy csak a bevésődés változtatta ennyire meg, hogy arra is képes, amit az előtt soha el sem képzelt volna.

Amint végeztem a fiam etetésével, visszavittem a bölcsőbe, s lefektettem aludni, míg Jacob a lányomat rakta a bölcsőbe. Megpusziltam gyermekeim arcocskáját, közben Jacob gondolatai furakodtak elmémben.

Ránéztem, mire megvonta vállát. Változok – mondta vigyorogva, utalva gondolataira, amelyek mind akörül forogtak, hogy sosem hitte volna rólam – egy vámpírról –, mennyire jó apa lehetek.

Hatalmas, borzongató sikoly hagyta el Szerelmem ajkait, s tudtam, hallottam, hogy ez most másmilyen volt, mint az előzőek. Jacobbal egyszerre mozdultunk a szoba ajtaja fele.

Ízelítő a következő fejezetből

Sziasztok! :)

Először is kezdeném az új dizivel. Végre sikerült megcsinálnom, lecserélnem, és úgy nagyjából most minden a helyén van. Az oldalsó menü sorrendjén megpróbáltam nem nagyon változtatni, mert mint én is, ti is gondolom megszoktátok már, mi hol található. :) Páran már vissza jeleztétek, hogy tetszik, remélem a többieknek is. ;) A kommenteknél tudtok akár egymás megjegyzéseire is hivatkozni, és a jobb alsó sarokban a képernyőnek van egy kis nyilacska, ami visszavisz a feji elolvasása után az oldal tetejére. :) Jap, és még egy betűnagyság növelő is van, ha valakinek így nem a legjobb.

Akkor folytatom a kommentekkel. :) Remélem Niko te is olvasod ezt. ;) Nem azért mert nem értek veled teljesen egyet, épp csak te voltál az, aki így leírta. Szóval én sem szeretem a kommenthatárt, és valószínűleg, mint az eddigi ötleteimet is, ezt is előbb-utóbb el fogom vetni. Ez már a végső próbálkozásom arra, hogy akik olvassák, írjanak egy-két sort. Volt először olyan, hogy 1 nappal előbb lehetett olvasni a fejit, akit épp kiválasztottam a kommentelők közül, volt, hogy ajándékba még egy háttérképet is küldtem, amit én csináltam. Ezek részben azért maradtak el, mert nekem sem volt időm elkészíteni a képet, vagy régen volt friss. Részben pedig azért, mert nem volt túl nagy lelkesedés iránta... Tisztelet persze a kivételeknek. ;) Ezekkel pedig azért próbálkoztam, mert a megjegyzések egyre csak fogynak, amióta írom a történetet. Tudom, kevésszer van friss, amit nagyon restellek, és nagyon sokszor önnön hibámon kívüli okok miatt. Hisz, vannak azért fontosabb dolgok is az életben...
Az pedig, hogy akár még csak pár szót is leírjon az, aki olvassa, nem akkora munka, mint amennyit én - vagy akár más írótársam -, dolgozik egy-egy fejezettel. Nem a kritikákért írunk, hanem azért, hogy örömet szerezhessek, szerezhessünk az olvasóinknak, és magunknak.

Nos csak ennyit akartam, nyugodtan megírhatjátok a véleményeiteket, nem fogok harapni érte vagy megsértődni. Imádok írni, és blogolni is, és imádlak titeket is, az olvasóimat! :)
Na aztán meg jöjjön az ízelítő, hátha az segít a kommentelésben. ;)

Részlet:

"- Megjöttem! – vigyorogva lépett hozzánk, s megsimogatta a lányom arcocskáját. Összehúzott szemekkel néztem rá, mire bocsánatkérő pillantással megvonta vállát. Nem tehetek róla – mondta gondolatban. – Egyszerűen csak… hiányzott. Sóhajtottam.

- Tudom – feleltem tömören.

- Mennyit nőtt? Minden rendben? – záporozta kérdéseit Carlisle-nak aggódva, miközben azt hallgattam, ahogy Alice azt fontolgatja, hogy elmegy egy kicsit a háztól. Mindenképpen ki akarta deríteni, mi volt az a látomás.

- Minden rendben. Tegnap óta két centit nőtt – mosolygott Carlisle. – Ha továbbra is így fog haladni, Zafrina elmondása szerint négy év alatt felnőtté válik – mondta ezt már enyhe aggodalommal. De tudtuk, hogy nem lesz semmi baj, hisz Zafrina is teljesen jól van. Nem öregedett azóta, mióta elérte azt a kort.

- Vedd át, Jacob! – mondtam, miközben a lányomat nyújtottam neki. Zafrina, Carlisle de még Jacob is érdeklődve néztek rám. – Beszélnem kell Alice-szel – adtam meg a választ, majd kisiettem a szobából. Még épp elkaptam Alice karját a nappaliban.

- Edward! – szólított fel. Jazz mögötte állt, de nem tett semmit. Csak követte Alice-t, ha már megállítani úgysem tudja.

- Ne menj el ismét Alice! – kértem. – Bellának már csak egy napja van a teljes átváltozásig. Szükségünk van rád és Jasperre is. Hiszem, hogy annak a látomásnak semmi köze sincs ahhoz, amire te gondolsz – suttogtam úgy, hogy csak Jazz, ő és én halljuk.

- Tehát te is gondoltál rá – vetette a szememre Alice. Ahogy Jazz agya is ezen járt…

- Gondoltam, de el is vetettem. Gondolj csak bele te is, Alice! Nincs okuk rá – utaltam Bella átváltozására, amivel Jasper nem teljesen értett egyet.

- De ők ezt még nem tudják – fúrta tekintetét az enyémbe mélyen.

- Láttad volna, ha tervez valamit – erősködtem. – Szükségünk van rátok, nem mehettek most el! – néztem Jazzre is. Bólintott, hogy megért. "

14. fejezet - Belső lángolás

A kép innen származik: http://bellaandedward.orsi23.fotoalbum.hu/viewpicture/pictureid/9157749

Sziasztok! :) Meghoztam a fejezetet. Ha esetleg maradt benne hiba, akkor bocsánat, most nem bétáztattam le. Az előző feji előtt rosszul írtam a kritikák számát, de így is összehoztátok, aminek rettentően örültem. :) Még ha csak névtelenül is írtok, akkor is! Szóval most a szám 20. Reménykedem benne, hogy ez is meglesz. ;) A játékot - hogy egy emberke egy nappal előbb megkapja a fejit, meg egy háttérképet mellé -, szerintem elhagyhatjuk. Egyrészt tudom milyen nehéz kivárni míg jön a friss, másrészt nekem sincs annyi időm... :S Mit gondoltok?
A dizi cserével egyenlőre még nem tudom, mi lesz sajna. Ha sikerül megcsinálnom, akkor ne lepődjetek meg, ha nem a régi van, jó helyen jártok attól még. ;) Ha meg nem sikerül, nos akkor marad így. :)

És még egy dolog lenne itt. Nos, azért is van kevesebb időm mostanság, mert egyik barátnőm Lylia Bloom belekezdett egy saját regénybe, amit ki is szeretne adatni. Régóta ismerem, bétázok neki, így megkért, hogy vállaljam el a javításokat, amit én örömmel elfogadtam. :) Szeretem a történeteit, jól fogalmaz, a sztorijai meghatóak, romantikusak, humorosak és egyben pörgősek is.

A történet címe: Csillagfény – Az élet forgatókönyve

A történetről röviden:

A boldogságért nem csak a filmekben kell keményen megküzdeni, hanem a valóságban is.

Ezt kénytelen megtapasztalni a saját bőrén Vic, aki egy felelőtlen ígéret nyomán nyugodt életéből belecsöppen a filmek világába. Távol az otthonától telnek mindennapjai, új ismerősök, szokatlan elvárások, marketing-hazugságok és furcsa – néha mindenre képes – rajongók között. Vajon képes feldolgozni egy egyszerű lány a hirtelen jött sikert és az ezzel járó kellemetlenségeket? Képes önmaga maradni egy olyan világban, ahol semmi sem az, aminek látszik? Meg tudja-e értetni valakivel, aki fontos lesz számára, hogy a pénz és a csillogás nem minden, vagy örökre le kell mondania a boldogságról?

Én imádom a történetet, olvasni is, és bétázni is. :) Egyből megszerettem a karaktereket, a köztük lévő apró rezdülések és pillanatok aranyosak, izgisek. Beleélheted magad Vic szerepébe, s rájöhetsz, hogy ez akár a valóságban is megtörténhet. Még ha nem ugyanígy, de ugyanazokkal az érzésekkel az adott szituációban, ugyanazokkal a kételyekkel, belső vívódásokkal.

Csak ajánlani tudom, és remélni, hogy valóban eljutunk a kiadatásig. :)

Itt találhattok részleteket a történetből, és képeket a szereplőkről, ahogy az írónő elképzelte őket: http://lyliabloom.blogspot.com

Nos, akkor jöjjön a fejezet, jó olvasást kívánok! Várom a véleményeket! ;)

Gondolataimból egy hangos, kínzó sikoly rángatott vissza. A fiam ijedten bújt a mellkasomhoz védelmet keresve, míg a lányomat Jacob kapta fel.

- Edward! – hallottam meg utána egy századmásodpercre Emmett kiáltását. Zafrinára néztem, s azonnal tudta, hogy szükségem van rá. Átvette tőlem a fiamat, hogy átsiethessek a másik szobába, Bella mellé.

A látvány szinte elviselhetetlen volt. Bella teste vonaglott a fájdalomtól, arca eltorzult, miközben Emmett kezét szorongatta. A torkából a nyögések közt felszabadult egy-két sikoly, amitől végigborzongott a testem. Az ágyra ültem, s két kezemmel közre fogtam kipirult arcát.

- Bella kedvesem itt vagyok veled! – simogattam meg, fogait összeszorította, ökleivel a takarót markolta. – Úgy sajnálom – suttogtam közelebb hajolva hozzá. Carlisle a háttérben aggodalmasan figyelt.

- Nem lesz baj – ismételte meg hangosan is. Úgy vélte, lehetséges, hogy a Bellában megtalálható farkas gén miatt több szenvedésben lesz része, mint nekünk. Az aktiválódott gén még okozhat bajt. Hisz nem tudjuk milyen hatással lesz Bella szervezetére a méreg és a gén reakciója. – Megyek, megvizsgálom a… - állt meg egy pillanatra, ahogy tudatosult benne, hogy nincs nevük a babáknak - …fiadat – fejezte be végül, mire bólintottam.

Halványan szöget ütött a fejemben ez a kérdés is. Hogyan nevezzük el a gyermekeinket, de későbbre hagytam a kérdés megválaszolását. Majd ha Bella jobban lesz már, s nem élet-halál közt lebeg, akkor együtt adunk neveket nekik.

Bella nyöszörögve rángatózott, miközben én tenyeremet a homlokára fektettem. Az átlag hőmérsékletéhez képest is forró volt, amiből arra következtettem, hogy elkezdődött valóban az átváltozás. Már csak azt nem tudjuk, mibe. Farkas vagy vámpír? A gondolat fájdalmas sebeket ejtett mellkasomon, mint egy ellenséges vámpír fogai márvány kemény bőrömön.

Az életem értelmetlen Bella nélkül. Ő jelenti nekem a mindenséget, ha ez összedől, akkor miért éljek tovább a világvégében? Értelmetlen lenne és ostobaság. Apai ösztöneim gyönge erővel próbálták felülmúlni bennem a szerelmes férfit, hogy küzdjek a gyermekeinkért, akik olyannyira hasonlítottak Bellára. Hogy velük meglelhetem a boldogságot úgy is, hogy az édesanyjuk már nincs e világon.

Nem hittem benne… Nem láttam mást az én kis világomban, csak Kedvesemet.

Figyeltem, ahogy Rose átveszi Jacobtól a kislányomat, amire ő morgással felelt. Testvéremet azonban nem hatotta meg. Ki akarta sajátítani a lányomat, ami azon felül, hogy megértettem miért, egyáltalán nem tetszett. Miután Carlisle végzett a vizsgálattal, fiamat ismét Zafrinára bízta, aki készséggel vállalta el a felügyeletet, míg átvitték a babákat a bölcsőkbe. Alice és Esme átalakították azt a szobát, ami közvetlenül az enyém mellett volt. Bár úgy véltem, nem sokat lesznek ott a babák, csak míg épp az álmok földjén járnak.

Ahogy kimondtam magamban ezeket a szavakat, a gondolataim más fonalat vettek fel. Gyermekeink olyannyira hasonlítottak Bellára, mégis örökölték a legtöbb vámpír tulajdonságot. Akár még Zafrina testvérei is lehetnétek. Testük meleg, szívük úgy verdes, mint egy madárka szárnyai, érzem az ereikben csordogáló vérük illatát. Különlegesek voltak, ahogy Zafrina is. Nem csak külsőleg, belsőleg is. Gondolataik már most lenyűgöztek.

Érintésem Bella arcáról lecsúszott a nyakára, pontosan oda, ahol fogaim felsebezték vékony bőrét. Sóhajtva simítottam végig ujjammal láthatatlan helyét, míg képzeletem a múltba révedt, felidézve azokat a pillanatokat, amikor Bellával ismerkedtem. Mosolyt csalt az arcomra az emlék, mikor Carlisle-lal üzent nekem egy aprócska cetlin.

Ott álltam a kerek kis rét szélén, amikor fülemet emberi léptek hangja ütötte meg. Bella… Elrejtőztem, hogy láthassam, amint kilép a sűrű erdőből. Hallottam, hogy hányszor botlott meg egy kiálló, aprócska faágban, a hó dallamosan ropogott talpa alatt. Önkéntelenül is elvigyorodtam. S végre megláttam. Egy kicsit bosszús arcot vágott, de mikor belépett a kis rét belsejébe, minden harag eltűnt arcáról, s mosoly bujkált ajkain. Körülnézett, mintha engem keresne. Ránéztem az órámra. Öt perc múlva dél. Sötét hajába bele-belekapott a szél, szemeit az erdő sűrűjén járatta. Halvány pír jelent meg két arcán a hidegtől, ami csodaszép külsőt kölcsönzött neki. Harisnyával fedett lábai vonzották szemeimet. Megráztam fejemet. Ez lenne a szerelem?

Halkan felsóhajtottam, majd úgy tettem, mint aki most ért ide. Direkt úgy léptem a hóra, hogy hallja, itt vagyok. Bella hirtelen fordult hátra. Csokoládébarna szemeit belefúrta az enyéimbe.

Bella szívverése felgyorsult, légzése kiesett rendes üteméből. Tartottam a szemkontaktust, tudni akartam, hogy most mire gondol. Arca semmit sem árult el, így előreléptem egyet. Semmi sem változott, ugyanott állt, ugyanolyan gyors szívdobogással. Csak a légzése váltott vissza a normálisra.

Még egyet előreléptem, s felbátorodva Bella fürkésző szemeitől lassan közelebb lépdeltem hozzá. Izmaim megfeszültek minden lépésnél, de a torkom most már nem égett annyira. Már csak egy méternyire álltam Bellától, de ő nem elégedett meg ennyivel. Még közelebb jött hozzám, mire én egyet hátraléptem.

- Miért akartál találkozni velem? – kérdeztem. Szemeit végigfuttatta rajtam, majd lesütötte őket, s beszélni kezdett.

- Beszélni akartam veled… - nézett fel egy pillanatra, egyenesen a szemeimbe, mintha megállapította volna azok színét, majd folytatta. Légzése egyenletes volt, hangja túlságosan nyugodt. – Csak nem tudom, hogyan kezdjek hozzá…

- Talán az elején – javasoltam egy csöppnyi gúnnyal. Mit csinálok? Magamra akarom haragítani? Sóhajtott.

- Ígérd meg, hogy nem fogsz itt hagyni – kérte, s hatalmas, barna tekintetét belefúrta az enyémbe. Nem tudtam megszólalni, fogva tartottak szemei. Csak bólintani tudtam.

- Tudod… kiskoromban sokat meséltek egy legendáról… amiben a quileute-k és… - nézett megint rám, hogy mit reagálok. Arcom közömbös volt, de nagyon is tudtam, mire akar kilyukadni. Szívverése felgyorsult, s csak akkor folytatta, mikor elnéztem szemeiből. – …és a hidegek szerepeltek…

- Nem tudom, mire akarsz ezzel célozni – jegyeztem meg, pedig belül igenis pánikba estem. Felnézett rám, kicsit dühös lett az ellenkezésemtől, s a szenvtelenségemtől.

- De tudod! - öntötte el arcát még jobban a pír, ami olyan jól illett sápatag bőréhez. – Emberfeletti erő – folytatta vádlón suttogva, de én olyan tisztán hallottam, mintha normális hangerővel mondaná. Minden szava dobként visszhangzott fejemben -, sápadt, gyönyörű arc, hihetetlen gyorsaság… jéghideg bőr – ejtette ki a tulajdonságokat, amik engem jellemeztek. Összeszorítottam fogaimat, s túlságosan gyorsan villantottam rá tekintetem. De nem hátrált meg tőlem, sőt csak még közelebb jött hozzám. Mikor ösztönösen hátra akartam lépni, hogy ne veszítsem el fejem, ő egyszerűen megfogta bal kezemet, s nem engedte. Felszisszentem ettől a gyors érintéstől, azonnal lezártam a tüdőmbe áramló levegőt, nem akartam kockáztatni. Bőre meleg volt, ahogy az enyémhez ért, semmihez sem fogható. Bűnös dolog volt, de élveztem. Élveztem, hogy hozzám mert érni, s arcán semmi kellemetlenséget nem érzékeltem, csak légzése gyorsult fel.

- Rendben, egy ősi legenda… Mit kezdjek ezzel? – próbáltam menteni a helyzetemet, s gyengéden kihúztam kezemet az övéből. Nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne hagyjam tovább kezeinket egymáshoz érni.

- Ez nem csak egy legenda – ellenkezett Bella hevesen. – Csak is a valóság.

- Ó, igen? És ki tömte ezt a fejedbe? – kérdeztem csúfondárosan, mire arca elkomorult.

- Senki – válaszolt egy pillanat után, majd összehúzta szemöldökét, s folytatta. – Meddig akarod még titkolni, amit már tudok?

- Ha már tudod, mit titkolnék? Számít akkor ez? – kérdeztem gúnyosan.

- Nem számít, de… – kezdte, azonban hitetlenkedve közbevágtam.

- Nem számít? – hangom kitért a nyugodtság álcájának szintjéből.

- Nekem nem – mondta lágyan.

- Ugyan… tudod, hogy egy szörnyeteg vagyok, és nem számít? – keményedett meg a hangom.

- Nem – mondta immár határozottan, majd újra pirospozsgás lett arca. – Én… azóta is csak… rád gondolok… - suttogta elképesztően halkan, s egyik lábáról áthelyezte testsúlyát a másikra. Felnyögtem.

Az első érintés, amikor megérezhettem forró bőrét az enyémen. Még most is átéltem azokat az érzelem hullámokat, amik akkor végigszáguldottak testemben. Semmihez sem fogható… Ahogy ő maga sem. Az én angyalom, aki kirángatott a sötétségből, s jó útra térítette bűnös, elkárhozott lelkemet. Neki köszönhettem mindent. Ha ő nincs, talán soha nem jövök vissza Carlisle-ékhoz, soha nem hagyom abba az öldöklést. Hét évesen sem félt tőlem, ahogy tíz évvel később se...

Hirtelen jött a kép, nem is tudom miért pont ez ugrott be. Talán, mert most sem volt Kedvesem jobb állapotban, mint akkor. Végigborzongtam a Volturi fenyegetettség érzésétől, amit eszembe juttatott az emlékkép. Tudtam, hogy ez még csak egy csata volt, de a háború még nem kezdődött el.

- Én vagyok, Bella – suttogtam lágyan, hangomban érezhető volt a megtörtség. Nem, képtelen vagyok rá, hogy még egyszer elveszítsem őt. Hogy ismét távol legyen tőlem, és nem hagyhatom, hogy Aro akár csak a közelébe jöjjön!

- Nem lehetsz te… Te… elhagytál – nyögte ki zokogva. A bűntudat eluralkodott rajtam.

- Csss, visszajöttem, kedvesem – susogtam nyugtatóan, közelebb hajolva hozzá. Bella szája remegett, megpróbálta visszatartani könnyeit.

- Miért? – ejtette ki szinte hangtalanul. Szemeit szorosan lehunyta, érintő keze pedig lecsúszott arcomról. Én pedig hagytam… Eltávolodtam kissé tőle, s felültem. Fejemet elfordítottam, hogy ne láthassa elgyötört arcomat, amint felszínre törő érzelmeimmel küzdök. A bűntudatot most felváltotta a mérhetetlen szomorúság, s a fájdalom egyvelege, ami többszörösen csapott arcon. Miért jöttem vissza? Miért vágtam el ismét élete fonalát, s álltam útjába? Így belegondolva botorság volt, a családom elintézte volna, hogy Bellának ne essen baja. Én mégsem bírtam magammal, és visszajöttem, hogy újra láthassam, aminek ellentettjét már kezdtem talán elfogadni, vagy ép ésszel felfogni.

- Sajnálom, bocsáss meg kérlek! – szabadkoztam bűnbánóan, elnyomva magamban a szerelmemet iránta, és azt a szúró érzést, ami megint gyötört. Ő fontosabb, mint én. Sokkal fontosabb, mint az én nyomorult életem. – Ha kívánod… - egy pillanatra megálltam, hogy erőt vegyek magamon, s kimondjam a legszörnyűbb gondolatomat, ami ellen lelkem mélyén teljes erőmmel ellenkeztem. – Nem állok többé emberi életed boldogságának útjába. Tudom, hogy minden pillanatban kockáztattam az életed, és még most is azt teszem… - Nem bírtam befejezni, éreztem, hallottam, ahogy Bella felül az ágyban, száját halk szisszenés hagyta el, s megérintve arcomat, kényszerít arra, hogy ránézzek. Kinyitottam szemeimet, majd egyenesen belefúrtam értetlen tekintetem dühtől csillogó szemeibe.

- Fáj még a lábad, igaz? – kérdeztem, mielőtt megszólalhatott volna.

- Csak egy kérdésre felelj, kérlek! – szólított fel halkan, de annál hevesebben. Teljesen figyelmen kívül hagyva a kérdésem. - Képes… Képes lennél arra, hogy még egyszer… elhagyj? – zihálta. Egy másodpercig sem gondolkodtam el a válaszomon. Érezni őt, s a karjaimban tartani a mennyországot jelentette számomra. Még ha ezzel a természet erőit is fordítom magam ellen.

- Nem – vallottam be neki egy bűnös sóhaj kíséretében. – De ha te azt kívánod… - biztosítani akartam róla, hogy ha már nem szeret, vagy nem tud nekem megbocsátani, én megértem.

- Csss – szakított félbe, mutatóujját ajkaimra téve, amitől abból a kis pontból kiindulva a forróság szinte egész testemen átfutott. – Nem akarom, hogy még egyszer itt hagyj… Nem élném túl… - suttogta, hangja elbicsaklott.

Nem hagylak itt – mondtam ki magamban harciasan, miközben megsimítottam karját. Torkát hangos nyögések hagyták el, ahogy a tűz belülről égette testét. Soha többet nem hagylak magadra, Kedvesem. Egyszer megtettem, s lám mi lett a következménye? Kiszolgáltattalak Jane-nek, tönkretettelek abban a pár napban mind lelkileg, mind testileg egyaránt, összevesztél miattam a családoddal. Soha nem hagylak el, ha csak előbb te nem hagysz itt engem. Követni foglak, bárhova is mész. Ez ellen azonban mindent el fogok követni – pontosabban mindent elkövettem. Már csak a méregnek kell kifejtenie hatását, s reménykednem, hogy a gén aktiválódásával nem taszítottam őt az örök sötétségbe.

Gondolataimat Alice és Esme beszélgetése zavarta meg. Hosszasan taglalták, milyen szép lenne, ha Zafrina velünk maradna, így családunk már elérné a tizenegy főt. Nagy család, amire Esme mindig is vágyott. Örültem, hogy most végre, ha csak egy kis ideig is, de eltereli gondolatait a múltja szörnyűségeiről. Boldog volt a jelenben, a múlt elenyészett, a jövő bizonytalanságára pedig még nem készültünk fel. Ám bár lehet nem is tudunk…

Bella teste megfeszült a takaró alatt, háta kisebb ívbe hajlott a fájdalomtól, amitől lejjebb csúszott testéről a takaró. Visszaigazítottam, majd gyöngéd, de határozott mozdulattal lefogtam. Tenyeremet a homlokára helyeztem. A tűz egyre jobban égett a testében, bőrének forróságát jól érzékeltem jéghideg érintésemmel is. Küzdött a méreggel, a tűzzel. Nem akartam, hogy ez történjen, mégsem tudtam elviselni a szülés végkimenetelét sem. Van két gyönyörű gyermekünk, de vajon mit ér az eddig is bűnös élet a Szerelmed nélkül? Talán hagynom kellett volna Jacobnak, hogy megvédjen tőlem…

Carlisle várt, hogy mit is akarnak a farkasok pontosan. Azonban pusztán a jelenléte is enyhítő nyugodtságot jelentett számomra, Jasper képessége nélkül is. Ő továbbra sem használta a farkasokon képességét, csak amennyire szükséges volt.

- Most majd kiderül – morgott a farkas.

- Edward? – hallottam meg Bella ijedt hangját a hátam mögül. Nem fordultam hátra, fenn tartottam a szemkontaktust Ephraimmal, míg éreztem a testemet elöntő izgatottsággal vegyes félelem feszültségét. Görcsbe rántotta izmait, s a számat eltelítette a méreggel. Hogy bármikor megvédhessem az életemet. Bellát.

- Édesapád látni szeretne, hogy épségben vagy-e – válaszoltam neki egy mély levegővétel után. Bella odalépett mellém, s kezét belecsúsztatta az enyémbe. Jól esően árasztotta el testemet a melegség, ami áradt belőle. Tenyeremtől felkúszva elöntötte mellkasomat, hogy valami hihetetlen érzés telítsen el.

Mellettem van. Az én oldalamon, és ezt ki is mutatja.

- Mondd meg neki, hogy most azonnal hazajön velem! – hangzott az utasítás a fejemben, míg magában elraktározta Bella sántikálását.

Elhúztam számat, de teljesítettem kívánságát. Bella meglepődve nézett a farkasra.

- Nem, nem megyek haza – jelentette ki. – Egyszer már megbeszéltük, mit jelent nekem Edward – vette szaggatottan a levegőt. - És amit Jacob tett vele… - fojtotta vissza kitörni készülő sírását. Gyöngéden megszorítottam kezét, mire a másik tenyerével is körülfonta összekulcsolódó kezeinket, s még szorosabban hozzám préselte testét.

Ephraim először elképedt nevelt lánya szavain, aztán engedte ki haragját.

- Hogy mit tett vele Jacob? – kérdezte majdnem kiabálva, miközben Bellát nézte. Szája hátra húzódott fogsoráról, s mély morgással folytatta. – Az nem számít, hogy ő mit tett veled? – emelte rám pillantását. - Hogy mit tettél vele? – irányította hozzám a kérdést. – Rá sem lehetett ismerni abban a két napban! Soha nem volt még ilyen, amíg veled össze nem ismerkedett! – Még így is éreztem a keserűséget és a fájdalmat, amit okoztam nekik. Vagy talán még jobban éreztem gondolatain keresztül érzelmeit, mintha szóban vágta volna a fejemhez az igazságot.

- Mi történik? – szólt közbe Bella türelmetlenül a beálló nagy csöndben.

- Black úr csak szembesített tettem következményeivel – suttogtam, de így is mindenki tisztán értette. Ephraim egy pillanatra meglepődött megtört hangomon, de gyorsan elrejtette efelöli gondolatait is.

- A tetted… ? – halvány kérdő él volt Bella hangjában, azonban ahogy elnyíltak ajkai tudtam, hogy megértette, miről van szó. – Az csupán egy tévedés volt, de amit Jacob tett, az nem! – mondta dühösen, a farkas felé fordulva. – Szándékosan, tudatosan gyötörte Edwardot! – kiáltotta dühösen.

- Csak szeret téged, ezt nem vetheted a szemére – mondta Ephraim nyugodtabban. Nem akarta elveszíteni Bellát, s a falka tagjait sem. Az észérvek győzedelmeskedtek az ösztönökön. Ismételten. – Csak meg akart védeni! – halkan felhorkantam. Az éjfekete szempár rám villant, mintegy figyelmeztetésképp. Bella értetlenül pillantott rám.

- Jacob csak… - nehezemre esett kimondani azt a szót, mert a mellkasomban éreztem azt a már jól ismert szúrást. Vettem egy mély levegőt. - csak szeret téged, csak meg akart védeni. Tőlem – közvetítettem Bellának apja szavait. Egy kis kiegészítéssel.

Ha el tudtalak volna engedni, most minden más lenne – mondtam magamban, miközben őt néztem. Bella mintha csak meghallotta volna gondolatomat, felsikoltott, kezével pedig megtalálva az enyémet teljes erejéből megszorította azt. A másik szobából ezzel egy időben keserves gyereksírás hangzott fel. A mellkasomat furcsa, égő érzés járta át, hatalmas erővel húzott a gyermekeim felé, hogy biztonságban érezhessék magukat mellettem. Tudtam, hogy szükségük van rám. Az apjukra. Nem akartam itt hagyni Bellát, de immáron apa voltam, akinek törődnie kellett a gyerekeivel.

Így hát csókot nyomtam Bella homlokára, majd kiléptem a szobából. Mielőtt becsuktam volna az ajtót, még egy pillantást vetettem szenvedő Kedvesemre, aztán a másik szobába mentem. Rosalie, Esme, Jacob és Zafrina vigyáztak a babákra. Míg Zafrina a fiamat ringatta, addig Rose és Jacob egymásra morogtak a lányom felett, hogy melyikük vegye fel őt. Felmorrantam, miközben arrébb tessékeltem mindkettőjüket, s óvatosan a kezembe vettem a lányomat. Ahogy megérezte a jelenlétemet, az illatomat rögtön megnyugodott, és a sírást is abbahagyta. Apró kezével az arcom felé nyújtózkodott, ezért felemeltem, hogy elérjen.

Mikor kis keze az arcomhoz ért szemem elhomályosult. Olyan volt, mintha Alice egyik látomását élném át. Mégis más volt… A gondolatait hallottam, képekkel, érzelmekkel fűszerezve. Megijesztette őt Rose és Jacob viselkedése, a hangok, amik elhagyták szájukat. Nem tudta, hogy Jacob miért foglalkozik vele ennyit – úgy hitte a családhoz tartozik, ami részben persze igaz is -, de már most kedvelte őt, s félt, hogy baja esik neki is, és Rose-nak is.

- Legyetek szívesek máskor ne a lányom előtt veszekedjetek, és morogjatok egymásra! – róttam meg őket szúrós szemmel, határozottan. Rose és Jacob oldalpillantással méltatták egymást, mint két kisgyerek, akik most tettek rossz fát a tűzre. – Nem vagyok kíváncsi rá, ki kezdte – némítottam el a magyarázkodást.

- Mi történt az előbb? – tért ki Rose a bocsánatkérés elől.

- A lányom igen különleges kis teremtmény – suttogtam mosolyogva, szemeimmel őt fürkészve. Barna tekintetével érdeklődve figyelte a számat, ahogy beszélek, hangom tónusát. Felkuncogtam, amikor meghallottam gondolatait. – Igen, különleges félvér vagy – mondtam büszkén.

- Képesség? – kérdezte Jacob némi meglepettséggel, mire Rose felhorkant.

- Miért mit hittél, bolhás? – nézett rá megvetően.

Sóhajtottam. – Gyere Kincsem, látogassuk meg a nagypapát, és hagyjuk itt a két civakodót – fogtam meg a kiságyból a takarót, és köré csavartam, hogy védjem a testem hidegétől. – Zafrina vigyáznál a fiamra? Rájuk, nos inkább nem bíznám – fordultam felé, s a fejemmel a Jacob-Rose páros felé böktem. Persze a választ már sejtettem, de nem akartam, hogy úgy érezze, itt akarjuk tartani.

- Óh, persze – pislogott kissé zavartan. Mosolyogva cirógattam meg a fiam arcocskáját, majd kis kezével körülfonta mutatóujjamat.

- Az én kisfiam. Erős, mint a bors. – Kijelentésemre nevetgélt. Tetszett neki a megállapításom, ha bár nem győződhettem meg róla. Igaz, hogy már megszoktam az édesanyjánál ezt a némaságot, de idő kellett ahhoz, hogy van még egy ember – vagyis félvér -, akinek szintén nem hallom a gondolatait. Hiába, az alma nem esett messze a fájától. – Zafrina vigyáz rád – pusziltam meg a fiamat, majd elindultam az ajtó fele, mikor hirtelen megtorpantam. – Jacob – fordultam vissza aggodalmasan – talán haza kellene menned a családodhoz. Értesíteni őket – fejeztem be, mire megfeszült, de bólintott.

Míg én lementem Carlisle-hoz, addig ő a hátsó kijáraton keresztül belevetette magát az erdőbe.

- Megjöttünk – mosolyogtam a lányomra, miközben Carlisle odalépett hozzánk.

- Látom, már jól van az unokám – mosolygott.

- Nos, megmutatod a nagypapának is, amit az előbb nekem? – kérdeztem a lányomat, s ő lassan széles vigyorra húzta ajkait. Azonban mielőtt megérinthette volna Carlisle-t valami más terelte el a figyelmemet.

Ahogy Jacob tisztes távolságba ért a háztól, úgy Alice-nek is visszatért a fejfájása, egy különös látomással együtt.

Sötét, holdvilágos éjjel volt. Az évszak nehezen állapítható meg - ugyanolyan esős, felhős éjjel volt, mint máskor erre fele. Egy tábla az út szélén Port Angeles várost hirdette. Beljebb úsztunk a városba, egy kihalt sikátorba, ahol egy élettelen test feküdt. A lélegzet a tüdőmben akadt. Mintha csak a múltam egyik képe lett volna. Pár méterre odébb egy csuklyás alak ziháltan nézte a testet, majd hirtelen elrohant. Arca sötétbe burkolózott, még a halvány utcai lámpa sem érte vonásait. Még csak esélyem sem lett volna felismerni.

Hirtelen ugyanott találtam magam, Carlisle irodájában a lányomat a kezemben tartva, miközben lélegzet-visszafojtva meredtem apám értetlen tekintetébe. Miért láthatta ezt Alice? - fogalmaztam meg magamban a kérdést.

Ízelítő a következő fejezetből

Sziasztok! :)

Nos, ígértem egy ízelítőt, amit most meg is kaptok. De jó hírem van! ;) Holnap jön a friss is, az egész feji. Egy kicsit visszaemlékezős rész is lesz, remélem nem bánjátok. Nekem tetszett, amikor írtam. :)
Hehe, csak hogy tudjátok olvasom a kritikákat, itt van némi "válasz". Szóval az, hogy Ed hallotta a babák gondolatát akkor, míg Bella hasában voltak, és most már csak a kislányét, majd csak később derül ki, hogy miért is. De megvan rá a magyarázat, és igen, képesség van a háttérben. ;)
A másik kérdéskör, ami foglalkoztat titeket, az ugye Bella és az átváltozás. Bellában benne van a farkas gén, ami mint tudjuk még nem aktiválódott, csak a méreg hatására... Ez felvethet némi problémát az átváltozás során, és nem tudni, hogy mi lesz Bellával. De annyit megmondhatok, hogy nem fogtok csalódni bennem. ;) Én úgy hiszem, hogy olyannak állok elő, amire nem gondoltok. :D Szóval remélem meg tudlak lepni titeket ismét. ;)

No jöjjön az ízelítő:

"Míg Zafrina a fiamat ringatta, addig Rose és Jacob egymásra morogtak a lányom felett, hogy melyikük vegye fel őt. Felmorrantam, miközben arrébb tessékeltem mindkettőjüket, s óvatosan a kezembe vettem a lányomat. Ahogy megérezte a jelenlétemet, az illatomat rögtön megnyugodott, és a sírást is abbahagyta. Apró kezével az arcom felé nyújtózkodott, ezért felemeltem, hogy elérjen.

Mikor kis keze az arcomhoz ért szemem elhomályosult. Olyan volt, mintha Alice egyik látomását élném át. Mégis más volt… A gondolatait hallottam, képekkel, érzelmekkel fűszerezve. Megijesztette őt Rose és Jacob viselkedése, a hangok, amik elhagyták szájukat. Nem tudta, hogy Jacob miért foglalkozik vele ennyit – úgy hitte a családhoz tartozik, ami részben persze igaz is -, de már most kedvelte őt, s félt, hogy baja esik neki is, és Rose-nak is.

- Legyetek szívesek máskor ne a lányom előtt veszekedjetek, és morogjatok egymásra! – róttam meg őket szúrós szemmel, határozottan. Rose és Jacob oldalpillantással méltatták egymást, mint két kisgyerek, akik most tettek rossz fát a tűzre. – Nem vagyok kíváncsi rá, ki kezdte – némítottam el a magyarázkodást."