15. fejezet - Találgatások

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejit, ahogy ígértem. :) Megvannak a kritikák, és kész is, lebétáztattam Fummie-val.
Lehetséges, hogy azok, akik nemrég olvasták csak az előző könyveket, nekik kicsit sok lesz, hogy ismét van a mostani fejiben is visszaemlékezős rész. De nem vészes szerintem, viszont akik már régen olvasták, nekik remélem tetszeni fog. :) Az egyik az lényeges visszaemlékezés, majd meglátjátok, a másik pedig... Nos az inkább már a visszatekintés miatt, úgy értem, nem volt muszáj beleraknom, de így akartam. :D

Ami pedig a kritikákat illeti... Igazán nem tudok már mit mondani. Tudom, igazságtalannak tűnik ez a határos dolog - ami ha azt veszitek csak egy-egy kritika egy frisselésnél -, amint mondtam, én sem annyira szeretem. De gondoljatok bele kérlek ti is az én szemszögembe. Ennyi rendszeres olvasóval, ennyi online olvasóval alig veszik páran a fáradságot, hogy bepögyögjenek pár mondatot. Azt nem értem, hogy-hogy az egyik történethez írtok, a másikhoz már nem. Ez nekem hatalmas csalódás...

De nem baj. Tudjátok mit? Eljutottunk húsz kritikáig, ami kb volt még anno a történet kezdetekor. Bár talán még több is volt egy fejihez régen. Nem lényeg, szóval ennyi volt a kritikahatár. Én nem tudok hetente frisselni, nem tudok ígéreteket tenni. Mert tudom, hogy nem fogom tudni tartani magam hozzá, akármennyire is szeretném. Jönnek a fejik, amikor tudom, hozom, és ha írtok, írtok. Ha nem, nem... Mert én nem azért írok, hogy minél több kritikát begyűjtsek - még ha úgy látszik akkor sem. Csak a véleményeitekre vagyok kíváncsi, hogy fejlődjek az írás terén. Mert imádok írni.
Csak ennyit szerettem volna, köszönöm, hogy végigolvastátok.

Ím a fejezet:

Ahogy Jacob tisztes távolságba ért a háztól, úgy Alice-nek is visszatért a fejfájása, egy különös látomással együtt.

Sötét, holdvilágos éjjel volt. Az évszak nehezen megállapítható – ugyanolyan esős, felhős éjjel volt, mint máskor errefele. Egy tábla az út szélén Port Angeles várost hirdette. Beljebb úsztunk a városba, egy kihalt sikátorba, ahol egy élettelen test feküdt. A levegő a tüdőmben akadt. Mintha csak a múltam egyik képe lett volna. Pár méterre odébb egy csuklyás alak ziháltan nézte a testet, majd hirtelen elrohant. Arca sötétbe burkolózott, még a halvány utcai lámpa sem érte vonásait. Még csak esélyem sem lett volna felismerni.

Hirtelen ugyanott találtam magam, Carlisle irodájában a lányomat a kezemben tartva, miközben lélegzet-visszafojtva meredtem apám értetlen tekintetébe.

- Edward? Láttál valamit, hogy…? – A mondatot nem tudta befejezni, mert Alice berontott a szobába, s ezernyi gondolatát rám zúdította.

- Alice! – szóltam rá erélyesen. – Én is annyit láttam, amennyit te. – A lányom fészkelődve vonta magára figyelmem, s nyújtotta kezecskéjét, hogy megérinthesse arcomat. Engedelmesen emeltem fel, hogy elérjen. – Azt hiszem, jobb lesz, ha nem hallja – mondtam Carlisle-nak és Alice-nek.

Kiléptem apám dolgozószobájából, s visszavittem a lányomat az emeletre. Nem értette Alice mitől viselkedett így, de határozottan tudni akarta. Rettentő kíváncsi volt, ebben az édesanyjára ütött. Éberül figyelt, s durcásan fogadta azt, hogy elhoztam őt, így nem hallgathatja a beszélgetésünket. Rose készségesen vette át tőlem a lányomat, majd egy puszit nyomtam arcocskájára – a fiam nyugodtan aludt a bölcsőben -, és visszamentem Carlisle-ékhoz.

Alice azon erőlködött, miután elmesélte apánknak, mit látott, hogy ismét látomása legyen, de az csak nem akart jönni.

- Nem értem – suttogta elgyötörten. – Miért láttam én ezt? Mi közünk lehet ahhoz a valakihez, aki a látomásban… - Nem fejezte be, képtelen volt rá. A gondolatai viharként cikáztak elméjében, s jó magam sem tudtam kibogozni egy szálat sem közülük.

- Lehet, hogy nem is jelent semmit a mi számunkra – próbálkozott Carlisle.

- Akkor miért látnám, Carlisle? – kérdezte Alice. – A látomásaim mindig valahogyan kapcsolódnak a jövőmhöz, a jövőnkhöz.

- Pontosabban, eddig legalábbis nem volt sok másik eset – érveltem. – De attól még lehetséges.

- Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül láttam – erősködött Alice. – Csak azt nem tudom még, hogy miért. De ki fogom deríteni!

- Talán azért, mert itt történt a közelben – vetette fel Carlisle.

Alice újra és újra lefuttatta magában a víziót, de tanácstalanul nézett a szemeimbe.

- Esetleg – feleltem apámnak. Azonban másképp hittem… Alice látomásai eddig valóban kapcsolódtak valahogyan ő hozzá, vagy a családunkhoz, s ez rendkívül nyugtalanított most. Valamiért úgy éreztem, hogy veszélyben van a családom. Bár sehogyan sem tudtuk a látomást valamelyikünkhöz kötni, mégsem nyugodtam meg. Nem véletlenül látta ezt Alice.

- Nem, Carlisle – ellenkezett Alice. – Itt többről van szó.

- Nem volt semmi olyasmi a látomásban, amin elindulhatnánk? – kérdezte.

- Nem – válaszoltam én. – Se az arcát nem láttuk, se az évszakot nem lehet megállapítani, csak azt, hogy Port Angelesben történik. Mintha valami fontos lenne, de mégsem engedné láttatni… - merengtem el, de ahogy meghallottam Bella nyöszörgéseit az emeleten minden gondolat kiszállt a fejemből a látomással kapcsolatban. – Én… mennem kell, mellette a helyem – magyarázkodtam zavartan, miközben az ajtó fele hátráltam. Alice sóhajtott.

Villámgyorsan a szobámban voltam, s visszaültem Bella mellé az ágyra. Kezét a kezembe vettem, hogy érezze, itt vagyok vele, s megsimogattam arcát. Gondolataim hol körülötte, hol pedig a látomás körül forogtak. Próbáltam valami értelmet keresni benne, valami kapcsolatot, amivel hozzánk köthetném. Újra átfuttattam magamban a vízió képeit. A sikátort, a csuklyás alakot, összpontosítottam sötétbe burkolózó arcára. A csuklya felidézett bennem egy ismerős idegent, aminek következtében összerándultam.

- Lemaradtam valamiről? – kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra. Egyikük sem fordult meg, Jane arra várt, hogy eléjük lépjek. Én pedig nem haboztam, lassan megkerülve őket odalépkedtem családomhoz, s Tanya elé álltam. Próbáltam figyelmen kívül hagyni Bella zihálását, ami minden lépésemmel egyre erőteljesebbé vált.

- Épp jókor jöttél – szólalt meg Jane mézes-mázos hangon. Vörös tekintetét belefúrta enyémbe. – Örülök, hogy végre veled is találkozhatom – mosolyodott el. – Biztosan, te vagy Edward

- Én lennék – biccentettem az illem kedvéért. Belül azonban legszívesebben széttéptem volna. Amennyire ártalmatlannak tűnt ez a kinézetre fiatal vámpír, sokkal nagyobb tekintélye volt, mint bármelyikünk is gondolná. A képessége Aro kegyeibe jutatta, s nem mellesleg szerette is kínozni saját fajtája bélit, vagy embert egyaránt.

- Még nem tudom eldönteni, hogy én örülök-e – vicsorogtam rá. Jane felnevetett.

- Mihelyst megtudod - mosolygott negédesen, amitől felfordult a gyomrom.

Óh, nagyon is megtudtam - elevenítettem fel magamban azt a kínt, amit Jane okozott a képességével. Ha nem lenne ilyen jó a memóriám, még akkor is elevenen élne bennem a fiatal vámpír gúnyosan elégedett arca, ahogy élvezi kínzásom minden másodpercét.

Nem tudtam kiverni fejemből a gondolatot, hogy esetleg a Volturihoz van köze a látomásnak. De Jane vagy akármelyik Volturi miért lenne Port Angelesben? Túl kevés idő telt el ahhoz, hogy Aro beváltassa ígéretünk, miszerint mielőbb meglátogatjuk őt Itáliában. Alice amúgy is látta volna, ha Aro ilyesmi döntést hozott volna. Tehát ha nem is zárhatom ki a Volturit teljesen, de némi megnyugvást azért hozott.

Két nap és Bellát már amúgy sem kell féltenem úgy, mint ember korában. Erősebb lesz bármelyikünknél, egy teljes évig. Már ha a gén nem szól bele ebbe az átalakulásba jelentősen… Ha bár a gondolat még így sem vigasztalt, sőt! Hisz itt van két gyermekünk, a családunk, ami most már ekkora létszámmal fenyegető is lehet… A Volturi számára is. Kirázott a hideg, ahogy elmémben átsuhant egy kép, amint Aro szemet vet a gyermekeimre. Még ha meg is tudnánk győzni őt, hogy nem halhatatlan gyermekek – Zafrina rá az élő példa –, akkor a gyűjteménye ékességeinek tekintené őket. A lányomat mindenképp. Azt pedig soha nem fogom hagyni! Zafrina – kattogott agyamban a neve. Ha velünk marad, el kell mondanunk neki a Volturi fenyegetettséget. Zafrina mindegyikünk közül talán a legkülönlegesebb teremtmény, akivel Aro valaha is találkozhatott… Nem beszélve a farkasokról.

Kavarogtak fejemben a gondolatok, mintha csak egy pocsolya állóvízét kavarták volna fel. Újabb és újabb kérdések jöttek, amikre egyetlen egy választ sem tudtam. Bellára összepontosítottam, hogy sikerüljön megnyugodnom. Most már ő a családom, ő a feleségem, aki szült nekem két gyönyörű gyermeket. Feleségem. Ízlelgettem a szót magamban, hisz még jóformán fel sem foghattam, hogy teljesült a legnagyobb vágyam. Bella a gyermekeim anyja, s Ephraim áldásával a feleségem. Megfordult a fejemben ez a vágy egyetlen egyszer, de sohasem hittem, hogy valóban beteljesülhet.

Mosolyt csalt arcomra az emlék, amikor Bella azt hitte, hogy meg akarom kérni a kezét.

- Tudom most már – nevettem zavaromban -, hogy nem szereted a meglepetéseket, de… - hagytam befejezetlenül a mondatot, s becsúsztatva kezem zsebembe kihúztam belőle a kis fekete dobozkát. – De ezt át szeretném adni – mondtam ki elhalón, s felnéztem rá.

Bella kikerekedett szemekkel nézett a dobozkára, majd szemeimbe, egyre szaporábban véve a levegőt.

- Bella? Hallasz? – szólítgattam, mert még mindig zihált, s merően csak a kis dobozt nézte a kezemben, mintha fogva tartaná őt. Megremegett, majd visszanézett ijedt szemeimbe. – Ennyire nem szereted a meglepetéseket? – kérdeztem rekedten titkolva csalódottságom.

- Nem… Én csak… - kezdte motyogva, majd beharapta alsó ajkát. Valamit nem akart elmondani, én azonban tudni akartam.

- Csak? – feszegettem.

- Csak remélem nem az, amire gondolok – nyögte ki végül, s újra vetett egy pillantást az ajándékra.

- Mivel nem tudom, mire gondolsz – húztam el számat -, talán előbb nézd meg, kérlek – próbáltam hatni rá bársonyos hangommal. Nem baj, ha nem viseli, az sem, ha elajándékozza. Most már az övé, akár örökké… Azt tesz vele, amit akar. Halk sóhaj hagyta el száját, majd lenézett. Mély levegőt vett, s megsimítva ujjaimat kezébe fogta a fekete dobozkát. Hüvelykujjaival játszadozott a bársonyos anyagon, majd lassan felpattintotta annak fedelét, s mikor meglátta ajkai elnyíltak döbbenetében. Szemei ijedten keresték enyéimet, majd miután rájuk lelt hitetlenkedve újra lenézett. Mintha csak arról győződne-e meg, hogy valóságot lát-e.

- Edward… - csuklott el hangja. – Ez… ezt most nem gondoltad komolyan ugye? – tört ki belőle hisztérikusan és visszapattintotta a kis fedelét a doboznak, majd rám nézett.

- De komolyan gondoltam. Nem értem miért ne adhatnék neked ajándékot – keményedtek meg arcizmaim.

- Adhatsz… Bár nem szükséges, főleg nem egy… – állt fel mellőlem, lerakva a dobozt oda, ahol az előbb ült. Megszorította halántékát, mintha fejfájást okoztam volna neki ezzel a kis gesztussal. Nem értettem, mi változott meg ennyire hirtelen Bellában. Miért nem örül neki? Talán még sem kellett volna odaadnom neki, talán még most is minden olyan lenne, mint azelőtt. Talán nem gondolkodnék ennyit azon, hogy ez azt jelenti-e, hogy valóban szeret-e annyira, mint én őt. Alice vajon ezt látta ma? Hogy ma véglegesen elvesztem Bellát, vagy miért tette ezt velem? Magamba roskadva ültem az ágyon, s figyeltem Bellát. Megfordult, s rám nézett. Nem tudtam, mit mondhatnék neki.

- Most már a tiéd, azt csinálsz vele, amit akarsz – adtam meg neki a választási lehetőséget semleges hangon. Minden érzelmet eltüntettem arcomról, mereven néztem Bellát.

- Vagyis vagy igen, vagy nem? – kérdezte zihálva, kikerekedett szemekkel. Szíve majd kiugrott mellkasából.

- Tessék? Mi igen vagy nem? – ismételtem meg értetlenül. Bella indulatosan visszalépett az ágyhoz, s felmarkolta a dobozkát. Idegesen felpattintotta újból a fedelét, s kivette az ékszert.

- Ezt akarod megtudni? Mit válaszolok? – ejtette ki kezéből a dobozt, aminek koppanását tompította a szőnyeg.

- Bella… - kezdtem, felhúzva szemöldököm. Már értettem mindent. Úgy éreztem hihetetlenül megkönnyebbültem, s csak vigyorogni tudtam már.

- Nem… Ebbe… Ebbe nem gondoltál bele Edward. Még csak tizenhét éves vagyok… És apám… - hirtelen felálltam, s hűvös ujjamat a szájára tettem, hogy belé fojtsam szóáradatát.

- Bella ez nem az, amire gondolsz – húztam félmosolyra ajkaim. Lám, kezdek belejönni abba, hogy kitaláljam mire is gondol, pedig nem is hallom…

- Nem? Ez elég egyértelmű szerintem – morogta hátrébb húzódva ujjamtól. Leeresztettem kezemet, s kivettem az övéből a gyűrűt.

- Valóban elég egyértelmű, de nem neked – vigyorogtam rá, amitől csak még inkább mérgesebb lett.

- Miért? Minden normális ember arra gondolhat, hogy te… hogy szóval olyan gyűrű – mondta határozottan.

- Úgy látom, most az egyszer akkor normális emberi reakciót váltott ki belőled – gúnyolódtam. Bella mérgesen kifújta a levegőt tüdejéből. – Egyébként… olyan gyűrűnek nem ilyet szánnék – súgtam neki bizalmasan.

- De ha ez nem olyan gyűrű – nyomta meg újra a névmást -, akkor… mégis milyen? – motyogta elbizonytalanodva, s arcán megjelent a megszokott pír.

- Csak egy egyszerű ajándék gyűrű, Bella. Gondoltam, veszek neked valamit utólagos karácsonyi meglepetésként – mondtam.

- Ó… - formálta ajkaival.

- Szóval elfogadod? – kérdeztem. - Nem tudok vele mit csinálni, persze Alice biztos örülne neki, de Jasper már nem hinném. Visszavinni pedig nem fogom – nevettem. Bella aprót bólintott. Egy lépést hátrébb léptem tőle, s felemelve jobb kezét rácsúsztattam a gyűrűt a gyűrűsujjára. Bella megint csak beharapta alsó ajkát, úgy nézte, ahogy gyöngéden ujjára helyezem az ékszert.

- Azért tetszik? – tudakoltam kíváncsian, most már félig-meddig megnyugodva.

- Um… Igen, gyönyörű – nézte megbabonázva kezét a gyűrűvel.

Másnap Carlisle ismét elvégezte a szükséges vizsgálatokat gyermekeimen, Zafrina készségesen segédkezett mindenben, ami a fiammal volt kapcsolatos. Igazán lebilincselte őt már az első perctől kezdve, és ezzel úgy vettem észre a kisfiam is így volt. Imádott Zafrina közelében, karjában lenni, minden ilyen pillanatban szélesen mosolygott, és gőgicsélt. Épp a lányomat mértük, hogy mennyit nőtt egy nap alatt, amikor meghallottam Jacob mancsainak dobbanását a háztól nem messze. Pár perc alatt átváltozott, felöltözött, s belépett a hátsó ajtón keresztül a házba.

Köszöntötte Esmét, majd egyenesen Carlisle irodájába jött. Szinte majd beleőrült, hogy majdnem egy egész napot távol kellett lennie a lányomtól. Heves, erős érzelmei egy pillanatra elborították agyamat, de türtőztettem magam, mondván, nem az ő hibája, nem ő akarta ezt. Ez a farkasgénekkel járó dolog…

- Megjöttem! – vigyorogva lépett hozzánk, s megsimogatta a lányom arcocskáját. Összehúzott szemekkel néztem rá, mire bocsánatkérő pillantással megvonta vállát. Nem tehetek róla – mondta gondolatban. – Egyszerűen csak… hiányzott. Sóhajtottam.

- Tudom – feleltem tömören.

- Mennyit nőtt? Minden rendben? – záporozta kérdéseit Carlisle-nak aggódva, miközben azt hallgattam, ahogy Alice azt fontolgatja, hogy elmegy egy kicsit a háztól. Mindenképpen ki akarta deríteni, mi volt az a látomás.

- Minden rendben. Tegnap óta két centit nőtt – mosolygott Carlisle. – Ha továbbra is így fog haladni, Zafrina elmondása szerint négy év alatt felnőtté válik – mondta ezt már enyhe aggodalommal. De tudtuk, hogy nem lesz semmi baj, hisz Zafrina is teljesen jól van. Nem öregedett azóta, mióta elérte azt a kort.

- Vedd át, Jacob! – mondtam, miközben a lányomat nyújtottam neki. Zafrina, Carlisle de még Jacob is érdeklődve néztek rám. – Beszélnem kell Alice-szel – adtam meg a választ, majd kisiettem a szobából. Még épp elkaptam Alice karját a nappaliban.

- Edward! – szólított fel. Jazz mögötte állt, de nem tett semmit. Csak követte Alice-t, ha már megállítani úgysem tudja.

- Ne menj el ismét Alice! – kértem. – Bellának már csak egy napja van a teljes átváltozásig. Szükségünk van rád és Jasperre is. Hiszem, hogy annak a látomásnak semmi köze sincs ahhoz, amire te gondolsz – suttogtam úgy, hogy csak Jazz, ő és én halljuk.

- Tehát te is gondoltál rá – vetette a szememre Alice. Ahogy Jazz agya is ezen járt…

- Gondoltam, de el is vetettem. Gondolj csak bele te is, Alice! Nincs okuk rá – utaltam Bella átváltozására, amivel Jasper nem teljesen értett egyet.

- De ők ezt még nem tudják – fúrta tekintetét az enyémbe mélyen.

- Láttad volna, ha tervez valamit – erősködtem. – Szükségünk van rátok, nem mehettek most el! – néztem Jazzre is. Bólintott, hogy megért.

- Alice, Kedvesem – érintette meg vállát. – Itt a helyünk a családunk mellett.

Alice mérgesen szusszantott. Legyen igazad, Edward! – Azzal megfordult, s kiment a verandára Jasper társaságában, én pedig visszamentem Carlisle irodájába.

- Valamiről lemaradtam? – nézett rám összehúzott szemöldökkel Jacob.

- Majd elmondom, négyszemközt – pillantottam a lányomra a karjában. Jacob pár másodpercig bambán nézett rám. – Nagyon gyorsan fejlődnek, sok mindent megértenek már most. És a lányom rettentően kíváncsi természet, akár az édesanyja… - magyaráztam.

- Óh – formálta ajkaival Jacob, majd bólintott. – Szóval kíváncsi – vigyorgott a lányomra, majd megcsikizte őt, ami egy gyönyörű kacagást eredményezett. Akármennyire is utáltam a gondolatot, hogy Jacob bevésődött a lányomba, annyira tudtam azt is, éreztem, hogy mennyire szereti őt. Csak azt nem tudtam eldönteni, hogy ez a bevésődés jót tesz-e nekünk…

Bellát már csak testvéreként szerette, de ez az erős érzelem, kötődés – hisz nem nevezhetném még szerelemnek –, amit a lányom iránt érzett, megijesztett. Olyan volt, mintha nem is létezett volna más a számára, mintha a világegyetem ugyanúgy neki teremtette volna, mint nekem Bellát. Felfoghatatlan volt, s mégis valahogyan érthető. Ahogy néztem a lányomat, a hasonlóságokat, melyeket Bellától örökölt, megjelent előttem az édesanyja. Amikor a sikátorban láttam őt, s hallottam a gondolatait, mielőtt véget vetettek életének. Elraktároztam magamban azt a nevet, amely eszembe jutott a kislányomnak, amit majd felvetek Bellának, miután végre minden rendben lesz.

- Most egy kicsit odaadlak a nagyapádnak – gügyögött Jacob a lányomnak. – Váltanom kell pár szót az apáddal – puszit nyomott a kislányom homlokára, majd szemével intett nekem, hogy akkor beszéljünk „négyszemközt”.

Lementünk a nappaliba, szokásához híven belevetette magát az egyik fotelbe, míg én a kanapén ültem le.

- Hallgatlak – mondta. Belláról is.

Elmeséltem neki a látomást, hogy miket fontolgattunk utána Carlisle-lal.

- Mi köze lehet hozzátok? Nem is tudni, hogy vámpírok voltak-e – szólalt meg Jacob, bár erősen kételkedett benne.

- Ez igaz, valóban nem látni a vízióban.

- De aggódtok, hogy esetleg visszatért az a kis szöszi – utalt Jane-re. Bólintottam. – Ha így lenne, nem jöttek volna egyenesen ide? – kérdezte.

- A Volturi minden esetben igen leleményesen, titokban, és mindenekelőtt az igazság látszatát keltve jár el. Tehát mindig kitalálnak valamilyen okot arra, hogy eljárhassanak.

- Akkor most nincs okuk. Ezért nem jöttek, nem? – kérdezett vissza. – Bella átváltozik.

- Csak még azt nem tudjuk mivé – mondtam aggodalommal, s félelemmel vegyes hangon. – Az átváltozás elkezdődött, egyelőre olyan, mint a vámpírok átváltozása. De nem tudjuk még mindig, hogy a gén, hogyan reagált a méregre. És ahogy Zafrina, úgy a gyermekeim is jó okot szolgáltathatna a Volturinak arra, hogy eljöjjenek – feleltem, miközben azt hallgattam, hogy mit gondol erről Zafrina. Nem igazán félt, meg tudta védeni magát, s nem akart minket sem elhagyni. Főleg nem ezért.

Szerelmem továbbra is a kínok kínját élte át. Mellette akartam lenni, fogni a kezét, hogy érezze, ott vagyok vele. Bár még azt sem tudtam eldönteni, hogy érzékeli-e a jelenlétemet, hogy min megy keresztül.

- Ezt nem értem – morfondírozott Jacob az utolsó mondatomon.

- Egyrészt Zafrinának rendkívüli képessége van – halkítottam le hangomat. - Ha Aro megtudja, hogy nálunk van, az első dolga lesz, hogy maga mellé állítsa. Alice-szel együtt. Bármi áron… A gyermekeim pedig első látásra halhatatlan gyermekeknek tűnnek. A második szabály a Volturi képzeletbeli, megszeghetetlen könyvében, hogy nem változtatunk át gyermekeket. Ha tudomást szereznek róla, nem fogják megkérdezni, hogy valóban azok-e… - remegett meg a hangom.

- De nem tudnak róla. Hisz honnan tudnának? – mondta halkan Jacob. Inkább kijelentésnek hatott, mint kérdésnek.

Feszülten bólintottam. – Egyelőre így van, és remélem ez nem is fog változni. Ezért aggódik annyira Alice.

- Nem az első eset, hogy valakit megölnek egy városban – pillantott az asztalon heverő, fekete-fehér újságlapokra. – Tessék – fogta a kezébe felhorkantva. – A második gyilkosság hasonlatos volt az elsőhöz – olvasta el a szalagcímet. – A rendőrfőnök lehetségesnek véli, hogy egy sorozatgyilkossal van dolguk – olvasta tovább a cikket. – Látod, az emberek maguktól is elintézik egymást. Nem kell ahhoz a Volturi.

- Talán igazad van – hagytam rá. – Meg kell etetni a kicsiket… - álltam fel. Carlisle a minap már megpróbálta vérrel táplálni a gyerekeket, ami úgy nézett ki, be is vált. Persze Zafrinától tudtuk, hogy emberi ételt is majd adhatunk nekik, ha már elég idősek lesznek. Most még a folyékony jobb, mint a szilárdabb.

Carlisle és Zafrina lehozták az étkezőbe a kicsiket, míg Jacob és én előkészítettük a cumisüvegeket. Jacob fintorogva töltötte meg az egyiket a vörös nedűvel, míg én a torkom kaparásával küzdöttem, s hallgattam az emeletről lehallatszódó néhol halkabb, néhol hangosabb sikolyokat. A lelkemig hatoltak, még úgy is, hogy nem értettem, ez hogy lehetséges. Hogy fájhat ennyire a mellkasom, ha már réges-rég elvesztettem emberi mivoltom szikráját, a lelkemet?

- Meg… etethetem? – kérdezte Jacob bizonytalanul a kezében tartva a cumisüveget. Próbálta gondolataiban is, és arcáról is eltüntetni az undorát, amit a vér szaga váltott ki belőle.

- Ha bírod, akkor igen – feleltem sóhajtva. Átvettem Zafrinától a fiamat, s a kis szájához emeltem a cumisüveget, míg Jacob is ugyanezt tette a lányommal. Ahogy elnéztem őt, amint a kezében tartja a lányomat, s eteti, még annak ellenére is, hogy mennyire undorodik ettől a dologtól – hogy vért iszik a bevésődése –, elöntött egy érzés. Méghozzá a tiszteleté.

Talán most először éreztem ezt ilyen erősen. Bár bennem volt az is, hogy csak a bevésődés változtatta ennyire meg, hogy arra is képes, amit az előtt soha el sem képzelt volna.

Amint végeztem a fiam etetésével, visszavittem a bölcsőbe, s lefektettem aludni, míg Jacob a lányomat rakta a bölcsőbe. Megpusziltam gyermekeim arcocskáját, közben Jacob gondolatai furakodtak elmémben.

Ránéztem, mire megvonta vállát. Változok – mondta vigyorogva, utalva gondolataira, amelyek mind akörül forogtak, hogy sosem hitte volna rólam – egy vámpírról –, mennyire jó apa lehetek.

Hatalmas, borzongató sikoly hagyta el Szerelmem ajkait, s tudtam, hallottam, hogy ez most másmilyen volt, mint az előzőek. Jacobbal egyszerre mozdultunk a szoba ajtaja fele.