9. fejezet - Levél a borítékban

Sziasztok!

Tündi, először is sajnálom, hogy nem olvashattad egy nappal előbb, de már régóta volt friss - bár az most éppenséggel nem csak az én hibámból -, s holnap egyáltalán nem érek rá felrakni a fejit. Szóval bátorkodtam egy pöppet, és gondoltam felrakom ma. A képet természetesen megkapod, amint adsz egy e-mail címet nekem a megyjegyzésben. Apropó! Megyjegyzések... :D A mostani fejihez 13 kell, hogy jöjjön a következő fejezet, a kritika verseny mellett persze. Szóval hajrá, olyan szépeket írtatok, hogy nagyon jól estek a szavaitok! :)))) Köszönöm szépen.

A farkas hangos morgással és szitkozódó gondolatokkal próbált meggyőzni, hogy engedjem el Rose-t, majd ő elintézi. De nem tehettem.

- Gondolj Bellára! – kiáltottam rá Jacobra, ami hatott. Nem csak rá, de Rose-ra is. Fújtatva néztek egy ideig farkasszemet, míg a régóta hiányolt léptek hangja eltérítették mindannyiunk figyelmét.

A zűrzavarban senki nem hallotta meg visszatértét, de mellkasomat jól eső melegség árasztotta el hangját hallva.

- Hát itt meg mi folyik? – trillázta Alice karba font kézzel, s felvont szemöldökkel.

- Alice… - engedtem el Rose-t, és megöleltem testvéremet. Hátam mögül még hallottam Jacob és Rose mély morgását, miközben félve-aggódva olvastam Alice gondolatait. Vajon ért-e valamit, hogy itt hagyott minket ennyi időre, s látott-e valami olyat, ami segíthet nekünk? Semmilyen látomását nem tudtam kivenni, csak azt, amikor én eldöntöttem, mit akarok tenni – vagy csak jól titkolja. Tudtam, hogy részben ezért tért vissza.

- Úgy látom, sok mindenről maradtam le – súgta Alice összeráncolva homlokát.

- Mondhatjuk így is – hagytam rá remegő ajkakkal, s elkezdtem befele húzni a házba, mit sem törődve Jacobbal és Rose-zal. – Bella örülni fog neked – mondtam neki fájdalmas arccal.

- Hát még te, hogy örülsz, igazam van? – mosolygott rám szomorkásan, mire csak egy apró biccentéssel feleltem.

- Esme, kérlek, hoznál valami nadrágot Jacobnak? – kérdeztem halkan, tolmácsolva a farkas kelletlen kérését, ami Esmének is jól jött. Nem bízott magában, hogy kibírná a vér szagát, így nem vett levegőt azóta, hogy megkértem, vigyázzon Bellára. Így elszabadulhat kicsit a friss levegőre…

Jacob pedig rájött, hogy ami rajta volt még az előbb ruhaanyag, abból már csak foszlányok maradtak, mikor eszét vesztve rátámadt Rose-ra. Ő pedig mindenképp vissza akart jönni Bellához, nem akarta egyedül hagyni ő sem, ahogy én. De csak most gondolt bele – mikor át akart változni -, hogy mezítelenül még sem jöhet be. Bár azért elképzelte, mit szólna hozzá Rosalie…

Anyám egy másodperc alatt megfordult, miközben Rose visszatért a házba. Miután Esme átadta Jacobnak a ruhadarabokat – mert úgy gondolta inget is ad neki -, ő átváltozva ismét a nappaliban volt, ugyanabban a fotelben, mint azelőtt, amit persze Rose szúrós szemmel nézett.

Bella zavarodottan nézett ránk, arcáról fokozatosan eltűnt a félelem, ahogy megjelentek Jacobék is, s átvette helyét a megnyugvás, az öröm keveréke.

- Ah fú, mindjárt elhányom magam ettől a bűztől. Na nem! Nem dobhatom ki a taccsot, épp most Bella előtt. Még azt hiszi a vér miatt… Tény, hogy elég undorító, de ez a szag még rosszabb…- Nem néztem rá Jacobra, de láttam, hogy ő engem figyelt, ahogy elfordítottam fejem. Még látta halvány mosolyomat, majd szemeimben az égő fájdalmat. Sosem akartam ezt tenni Bellával, vagy azt, hogy vért igyon, s erősödjön benne a… magzat. Sóhajtva merültem el az önsajnálat bűnös mocsarában.

- Alice… ? – szöktek könnyek Bella szemeibe, s lélegzete elakadt. – Alice! – mosolyodott el aztán boldogan. Testvérem elrejtette fintorát, amit a vér szaga váltott ki belőle. Pillantása Bella mellett a kanapé háttámlájának döntött bögrére esett.

- Tényleg lemaradtam. Pont én! – hitetlenkedett magában.

- Bella! – szökkent Alice a kanapéra szerelmem mellé – figyelve a bögrére -, és finoman, de hosszan megölelte őt.

- Úgy hiányoztál… - suttogta Bella Alice nyakába.

- Te is nekem, Bella – mondta komolyan. - Étrendváltoztatás? – kérdezte aztán Alice a bögrére bökve, orrát masszírozva.

- Hát… igen. A baba…

- A babának ez kell – fejezte be Bella helyett Rose, s biztató pillantást küldött kedvesem felé. Alice felhúzta szemöldökét. Látom ez nem változott…

- Carlisle ebbe belement? – tudakolta.

- Nos, most már igen – feleltem most én leplezetlen dühvel hangomban, s Jacob felhorkant megerősítésként.

- Mi történt? – nézett testvérem Jacobra a reakciója, s amiatt, ami kint az udvaron fogadta őt.

- Szöszi a kezébe vette az irányítást… - vicsorgott Jacob Rose-ra, mielőtt bárki is felelhetett volna.

- Ne üsd bele megint az orrod, bolhás korcs! – dühöngött Rose.

- Csak annyi történt, hogy… Rose előrébb hozta kicsit ezt a lehetőséget – villantotta szemeit Bella a testvérére.

- Most mi van? Csak az igazat mondtam – horkantott magában is Bella védelmezésén.

- Miért voltál el ilyen soká? – kérdezte Bella Alice-t, s végre megláthattam, hogy mi volt a másik ok, amiért hazajött. A mellkasomat egyszerre öntötte el a félelem és a reménység vagy inkább az izgatottság egy nagyon halovány kis szikrája. Nem mertem remélni, féltem a csalódástól és a fájdalomtól.

- Hogy figyeljem a jövőt – válaszolta ugyanazt, mint nekem, amikor elment. Bella szúrósan pillantott rá. – Ne nézz így Bella, nem láttam semmi olyasmit, ami hasznunkra lehet – mondta halkabban. Csak én, s Carlisle tudhattuk, hogy miért is volt mindez, hogy miért ment el Alice… De azt, hogy miért pont most tért vissza testvérem, csak én tudom.

- Valami oka biztos volt, hogy hazajöttél – felelte rá Bella gyanakodva. Nem kell tudnia, nem kell, hogy fölöslegesen felzaklassa magát azon a látomáson… Hisz ezen még változtathatunk, a jövőt mi alakítjuk döntéseinkkel. Alice a látomása homályos, fekete foltjára gondolt, mely Jaspert és Emmettet fogta közre. Ez vajon azt jelentené, hogy bajuk esett? Elhessegettem a gondolatot. Akkor látta volna Alice, mi történt… S a látomásban nem jönnének az erdőn át, területünkön egyenesen a ház felé.

- Részben… igen – válaszolt. – Jazzék is jönnek… majd – árulta el Bellának, de a másikat titokban tartotta. – Pontosan nem tudom megmondani. - Nehezen ment neki, de meglepetésnek szánta teljes mértékben. Már nem egy ötlete volt, hogy hogyan valósítsuk meg, tekintve Bella szülői hátterét. Nekem igazából egyikhez sem fűlött a fogam. Túl sok, túl nagy volt szerelmem állapotához képest. Csak azt akartam, hogy a jelentése a szertartásnak boldoggá tegye Bellát.

- Újra együtt lesz a család… - suttogta Bella halkan, s könnyei ismét elfutották szemeit.

- Bella, kedvesem, ne izgasd fel magad – térdeltem le elé, s két kezembe fogtam az övét. Forró, körbeölelő érintése égette hideg, bűnös tenyereimet.

- Nem tesz jót, Bella. Inkább idd meg, ami még maradt. Aztán aludnod kellene, késő van – nyújtotta Rose a bögrét szerelmemnek, amire én egy morgással feleltem. Bella egyik kezével megsimogatta arcomat, eltátogta nekem a „ne haragudj rám” szavakat, majd elvette Rose-tól a félig üres bögrét. Tekintetem elkaptam, s egy pillanatra lehunytam szemeimet.

Bella előtt erősnek kellett mutatkoznom, nem szabad kimutatnom, mennyire undorít még engem is, hogy vért kell innia ahhoz, hogy bírja. Hogy bírja… a szülésig. Megborzongtam, ahogy kimondtam magamban. Az én hibám, hogy a… magzat, mely belőlem, egy szörnyetegből származik, nem hagyja, hogy tápláljuk Bellát. Együtt halt volna ő is a magzattal… Most meg? Most együtt erősödnek… Belülről éli, emészti fel őt, míg végül elveszi tőlem örökre.

Megpróbáltam másfele terelni gondolataimat, s azon töprengeni, hogy hogyan is beszéljek Ephraim Blackkel. Nem tudtam igazából, Alice hogyan akarta megvalósítani az egészet – ugyanis még nem döntött, amit nem is fogok hagyni -, de egyelőre magam is annyit tudtam csak, hogy muszáj. Akárhogyan is, de meg akartam tenni. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan győzzem meg róla Ephraim Blacket. És akár még Jacobot is… Ő nélkülük nem lenne értelme.

Hirtelen jutott eszembe, hogy van egy régebbi könyv, amiben az indiánok, s a törzsek hagyományait tanulmányozták. Még akkor nézte át Carlisle, amikor kiderült, hogy Bella… állapotos. Talán némi ötletet meríthetek belőle, mert Jacobot még nem akartam szembesíteni az ötletemmel.

Felálltam, s egy csókot nyomtam Bella kézfejére, mire ő kérdőn nézett rám.

- Megnézem a vérkészletünket – motyogtam válaszként. Rose furcsán méregetett, mintha tudná, hogy valamiben sántikálok. Bár ő nem pont arra gondolt, amire kellett volna.

Apám irodájába mentem, s a polchoz lépve megkerestem a könyvet. Fellapoztam azt az oldalt, ahol a sámánokról, szellemekről és alakváltókról írtak.

A sá­mánt egy kö­zös­sé­gen be­lül nagy tisz­te­let öve­zi, mert tud kom­mu­ni­kál­ni a szel­le­mek­kel, gyó­gyí­tó, lélek­ve­ze­tő, tér­ben és időben tá­vo­li dol­go­kat tud lát­ni, ezen kí­vül költő, ének­mon­dó és előadó; mind­ez tár­sa­dal­mi­lag meg­kü­lön­böz­te­ti a többiektől. A törzseknél ő végzi a szertartásokat, de az sem kizárt, hogy a törzs vezetője tölti be ezt a szerepet. Ő vezérli a vadászatot, mint tapasztalt harcos, védi törzsét, gondoskodik törzsbéli testvéreiről, segíti a szegényeket és elcsitítja a vitákat. Bölcs, igazságos, bőkezű, barátságos, s példaként viselkedik mindenki számára.

Volt még itt szó a szent pipáról, melyet csak jó emberek keze érinthet, s más számomra érdektelen sámánista „gyógyításról”, meg egyéb érdektelenségekről. Felhorkantam, ahogy eszembe jutottak Rose szavai a sámánokról, majd becsaptam a könyvet, s miután visszaraktam a helyére, apám íróasztalához léptem. A fiókból elővettem egy papírt, majd egy töltőtollat. Talán egy perc is eltelt az üres papír felett, míg azon gondolkodtam, hogyan is fogalmazzam meg mondanivalómat.

Nem esett nehezemre beismernem magamnak, hogy gyáva voltam és féltem, hogy Ephraim még arra sem méltat, hogy beszéljen velem. Megértem őt, nagyon is. Ha Bellának nem lenne szüksége rám, már rég nem itt lennék. De… nem lehetek olyan önző, hogy nem próbálkozom meg, sőt nem követek el mindent azért, hogy megvalósíthassam az ígéretemet Bellának. Amíg még alkalmam van rá.

Kezem öntudatlanul kezdett el írni, aztán egyre jobban tudatosultak bennem a szavak. Szálkás, dőlt, hurkos betűim szavakká formálódtak, hogy egyenes sorokba rendeződve értelmes mondatokká álljanak össze. Aláírtam s összehajtogattam a papírt, majd beraktam egy borítékba.

- Ez jó ötlet – hallottam meg Alice-t. De azt tudtam, nem fogja látni, hogy Ephraim mit fog válaszolni rá. Pedig annyira jó lett volna, ha most egy bizonyosság van az életemben a sok bizonytalanság, kétség között. Csak reménykedhettem benne, hogy Ephraim Black legalább meghallgat, s ezt a kérésemet teljesíti. Legalább Bellára tekintettel…

Egy gyors hívással Carlisle tudtára adtam, hogy Jazzék nem sokára hazajönnek, így holnap ő is itthon lesz. Bár Alice látomása nem adott pontos időt – inkább egy meghatározhatatlant egy fekete folttal, ami még jobban a félelem sötétjébe taszított -, behatárolható volt a napszak. Holnap estefele. Tehát a holnap döntő fontosságú lesz több szempontból is. Egész testem beleremegett a tudatba, hogy holnap minden eldőlhet Bella létéről. Vajon Jazzék azért jönnek vissza, mert semmilyen remény nem maradt már számunkra – ami az őket kísérő fekete foltot magyarázná -, vagy találtak egy aprócska nyomot, ami éltetné a parányi, alig észlelhető halovány reménysugarat?

A már ismerősként üdvözölt szúró fájdalommal a mellkasomban, a nappali felé menet a zsebembe csúsztattam a borítékot. Tudtam, hogy Jacob reggel még egyszer hazamegy, hogy részt vegyen a falka tanácskozásán. S ez nekem pont kapóra jött. Már csak azt kellett valahogy elintéznem, hogy se Bella, se Rosalie ne tudjon ténykedésünkről testvéremmel. Esme miatt nem aggódtam, ő örült volna a legjobban, ha meg tudjuk ezt oldani, de Rose-ban, és Jacobban sem voltam ilyen biztos.

Mire visszamentem a nappaliba, Bella már el is aludt, Rose épp a paplant igazítgatta meg teste körül, hogy ne fázzon. Aztán a kezébe vette az üres bögrét, s ellépve mellettem – hosszan a szemeimbe nézve -, a konyha felé vette az irányt, hogy elmossa a bögrét. A vér szaga ott terjengett a lakásban - irritálva a bennem lakozó szörnyet, de korántsem annyira, mint annak idején -, annak ellenére, hogy Alice már nem bírta, s a konyhában, míg én Carlisle dolgozószobájában voltam, kinyitotta az ablakot – máshol nem akarta, nehogy Bellát huzat érje. Testvérem most ismét a kanapén ült, Bella feje az ölében nyugodott egy párnán, s a haját simogatta gyöngéden.

Egy sóhajjal vettem tudomásul, hogy ha nem akarom, hogy Rose tudjon a levélről, most kell Jacobnak átadnom. Bizonytalanul megálltam előtte, mire ő kérdőn, laposakat pislogva nézett fel rám. Lezser testtartása egy pillanatra sem változott. Nem érezte magát veszélyben. Már nem.

- Jacob, nagy kéréssel fordulok hozzád – mondtam neki halkabban, és gyorsabban, mire válaszul felvonta szemöldökét.

- Mit akarsz? -nyögte ki gondolatban.

– Átadnál egy levelet Ephraimnak? – böktem ki a kérdést. Hisz most már mindent elveszíthetek, ami nekem a legfontosabb öröklétemben. Mit számít hát, hogy Jacob elintézi-e nekem ezt a szívességet? Megoldanám másképp, ha szükséges. Ha ezzel az egész ötletünket sikerre vinném, nem számítana, hogyan vinném véghez…

- Miféle levelet? – szűkültek össze szemei. Nem értette, milyen levelet akarok én az apjának küldeni, s legfőképp miért pont rajta keresztül akarom elintézni. Persze, tudta, hogy ez a legegyszerűbb módja, de amiről nem tud, hogy mégis mi az, abba nem is akart belefolyni.

- Semmi olyasmi, ami aggodalomra adhat okot neked – biztosítottam őt füllentve. Hisz ennek pont az ellenkezője volt igaz. - Csak kérlek, add át! Sürgős lenne – nyújtottam felé a borítékot, amit a zsebemből halásztam elő. Bízik vajon annyira bennem, hogy minden rossz érzése ellenére teljesítse kérésemet?

Egy kicsit hezitált, megemésztve szavaim mögött rejlő pontos utalást, s következményeket is – ami persze érthető -, majd aprót bólintott, s mielőtt Rose visszatért volna, elvette tőlem, és még egyszer összehajtva az inge felső zsebébe dugta. Alice boldogan elmosolyodott.

- Köszönöm – suttogtam neki, majd letelepedtem a kanapé elé, fejemet hátradöntöttem, s lehunytam szemeimet. Azt hittem végre elgondolkodhatok, s elrévedhetek képzeletemben, eltervezhetem, miként fogok Ephraim elé állni.

Ehelyett hallgathattam Alice szárnyaló képzeletének apró részleteit, hogy miként is szeretné megvalósítani hirtelen jött ötletemet. Szinte mindent eltervezett már, mi hogyan lesz, hol fogjuk tartani, hány ember lesz jelen. Pontosabban mondva hányan lesznek jelen…

Halkan felnyögtem, ahogy megláttam gondolataiban a házunk előtti, cédrusokkal övezett kis rét, s annak környezete villogó, színes díszítését. Egy csöndes morgás kíséretében felnéztem testvéremre.

- Jól van, jól van. Majd megpróbálom visszafogni magam… - forgatta meg szemeit. Ennek ellenére a kép nem sokat változott elméjében.

Mély levegőt vettem, ami azzal járt, hogy torkom kínzón felizzott, majd lassan kifújtam tüdőmből, miközben pillantásom Jacobra esett. Elaludt a fotelben, ügyet sem vetve tartózkodási helyére, vagy Rose-ra. Őt nézve nem volt nehéz gondolataimat visszakanyarítani a farkasokhoz és a szövetséghez. Sohasem akartam azzal foglalkozni, mi lesz, ha Bellát valóban… át kell változtatnunk. A szerződésünk a farkasokkal egyértelműen kimondta, hogy egy ártatlan embert sem bánthatunk. Úgy hittem, Belláról szó révén Ephraim még inkább betartatja megállapodásunkat, ami azt jelentené, hogy az utolsó lehetőségünk is elvész arra, hogy megmentsünk Szerelmem.

De képes lenne megtámadni minket azért, mert átváltoztattuk Bellát, és így tovább élhetné az életét? Kicsit másképp, mint eddig, de… legalább élne. Enyhén elfintorodtam a szón, mert nem épp a legjobb kifejezés volt a vámpírlétre. De határozottan egy megoldás. Talán az egyetlen ebben a helyzetben. Vagy… épphogy azért támadna ránk Ephraim Black, mert elvettem tőle nevelt lányát, akit sajátjaként szeret?

Nem akartam veszélybe sodorni a családom, de hittem – vagy talán már tudtam is -, hogy mindkét végkimenetel egy ürügy lenne a farkasoknak, hogy eltöröljenek minket a föld színéről. De ezt nem engedhettem meg! Ezt nem! Csak azért bűnhődjenek, mert én vétkes vagyok? Igazságtalan ítélet lenne… Még Istentől is túl igazságtalan. De ha változtathatok rajta – és miért ne tehetném meg, amikor én választom ki az utam -, ha megmenthetem a családomat az ítélet elől, akkor mindent el fogok követni ellene.

Egy bágyadt, bizonytalan ötlet körvonalazódott a fejemben, de nem döntöttem még el, nehogy Alice lecsapva rá azonnal lebeszéljen róla. Mondjuk úgy, ez lesz a B tervem, ha… megtörténne.

Testvérem egyelőre semmi jelét nem mutatta annak, hogy észrevett volna valamit. Látomás nem jött, így én is nyugodtan hallgattam Bella egyenletes – még kissé nehézkes - szuszogását, s szívének erőltetett iramát.

- Esmének és Carlisle-nak legalább nem akarod elmondani? – tudakolta Alice gondolatban.

- Nem, még nem legalábbis – suttogtam, hogy csak ő hallja.

- De Esme nagyon örülne neki. Mostanában úgyis sok szomorúság érte őt… - Képek ugrottak elő Alice elméjében arról a napról, amikor Jazz és Emmett elmentek itthonról, amikor Carlisle és én Bella szüléséről beszélgettünk, hogy mi várhat ránk, amikor a farkasok – Aileen Uley ellenségeskedésével - az erdőben majdnem ránk támadtak, s amikor ő elhagyott bennünket egy kis időre.

- Nem szeretném, ha beleélnék magukat. Én csak… azt szeretném, ha teljesíthetném a Bellának megtett ígéretemet – feleltem kinyitva szemeimet. Előre meredtem, egy kis pontot figyelve a szőnyeg vékonyka szálai közt. Rose érdeklődve, s mérgesen hallgatta a kettőnk közti „beszélgetést”.

- Ephraimnak is Bella a legfontosabb… - morfondírozott Alice. – Nem hiszem, hogy megtagadná tőle a lánya egyetlen, talán legnagyobb vágyát.

Halkan felhorkantam. – Miből gondolod, hogy ez a legnagyobb vágya? – hangom csöpögött az undortól, amit magam iránt éreztem, s a dühtől, hogy képtelen voltam az önuralomra.

Alice tenyere csattant a fejemen tompa puffanással. Jacobra pillantottam, majd Bellára. Egyikőjük sem ébredt fel a hangra.

- Nagyobbat is adhatott volna – gúnyolódott Rose, mire rámorogtam.

- Nem kérdeztelek – vetettem oda Rose-nak.

- Nos… Abból gondolom – tért vissza Alice a beszélgetésünkhöz, mintha mi sem történt volna -, hogy Bella őrülten szerelmes beléd, és képes kihordani a… kereste a megfelelő szót -, magzatot a saját élete árán is – mondta ki keményen. Tudta, hogy ezzel talán túlságosan az önsajnálatba taszít, de azt is tudta, hogy másképp nem bírna meggyőzni az igazáról.

- Hagyjuk… - hárítottam csöndesen, hogy ne kelljen többet erre gondolnom. Minden perccel egyre közelebb kerülünk ahhoz a pillanathoz, amikor úgyis már mindennek vége. Mindennek, ami eddig fontos volt nekem…

Reggel Jacob korán ébredt fel, s miután egy puszit nyomott Bella homlokára a hátsó ajtón át eltűnt az erdőben. Idegesen néztem vele farkasszemet, amikor elhaladt mellettem. Reméltem, hogy egy válasszal tér majd vissza.

- Omlettet készítettem neked, és narancslét facsartam – hozta Esme Bellának a reggelit már tíz óra fele.

- Köszönöm. Hm… nagyon jó illata van! – Legalább étvágya volt a vérivás mellett – húztam el számat. Esme elmosolyodott, majd az emeltre ment, hogy pakolgasson kicsit. Nem, mintha most nem lenne rend, s tisztaság mindenhol. Alice, ahogy Jacob kilépett a házból, felment a padlásra, s azóta még csak egy pillanatra sem láttuk. Rettenetesen fájt a feje…

Bella jóízűen kezdte el falatozni a tojást, s nagyot kortyolt a narancsléből is. Sokkal jobb színben volt, aminek örültem, de azt is tudtam, mitől. Az pedig már ellentmondott minden épeszű meggyőződésemnek.

- Tele vagyok – tolta el a tálcát Bella maga elől, Rose azon nyomban meg is fogta. – Mérjünk! – kért csokoládébarna szemeit az enyémekbe fúrva.

Bólintottam, s egy másodperc múlva már a mérőszalaggal a kezemben álltam Bella előtt. Gyöngéden talpra állítottam Bellát, majd felhúztam a hálóingét. Arcán halvány pír jelent meg, ami megmosolyogtatott. Meleg tekintetével felnézett rám, s megsimogatta arcomat.

- Szeretlek – suttogta hirtelen.

- Én is szeretlek – mondtam őszintén, majd megmértem a pocakját. Az érték aggasztó volt.

- Mennyi? – kérdezte Bella izgatottan.

- Ha… harmincöt centiméter – nyögtem ki másodjára, légszomjjal küszködve. Kezemből kiejtettem a mérőszalagot, s úgy éreztem magam, mintha nem is látnék, s nem is hallanék. Hogy körülvesz egy burok, ami nem engedi, hogy átjussanak rajta a nyugtató érintések, s szavak. Tudtam, hogy kínzóan közel van az a nap, de… De hogy ennyire! Hisz már csak két nap… Két napom van létem értelmével…

Hirtelen Alice mellettem termett, s nyugtatóan beszélt hozzám. Villámcsapásként ért csilingelő hangja.

- Nyugodj meg, Edward! – kért csöndesen.

- Edward, szerelmem! – fogta két tenyere közé arcomat Bella, amik perzselve égettek. Még inkább visszarántva a valóság kegyetlenül kínzó hullámaiba. Mert így éreztem magam, mintha csak a hullámok közt hánykolódnék, amik ide-oda löködnek, taszítanak, mint egy rongybabát, hogy aztán egyetlen egy csapásukkal véget vessenek mindennek…

- Hát itt meg mi történt már megint? – Észre sem vettem Jacob visszatérését.

- Edward… egy kicsit… kiborult – tétovázott Bella. Óh, ne… Az nem jelent jót – nyögött fel magában Jacob.

- Jól vagyok – néztem egy pillanatra Bella aggódó-csillogó szemeibe, majd el is szakítottam tekintetem. Egyszerűen képtelen voltam megemészteni aggódását. Ő félt engem… - Az undor újult erővel tört fel bennem, hogy a fájdalommal karöltve végigfusson testemben.

- És mitől is kéne rosszul lennie? – kérdezte, s én kihallottam belőle a szomorúságot.

- Megmértük a hasam… - felelt Bella, tenyerei lassan simogatva engem lecsúsztak arcomról.

- Mennyi? – szűrte Jacob a fogai közt, miközben Rose visszaültette Bellát a kanapéra.

- Harmincöt centiméter. – Jacob sem érezte magát jobban a hírtől. Neki sem kellett sok idő, hogy kiszámolja, mennyi maradt még vissza… Bella életéből. Két nap, ami a normális esetben, normál emberi létben nyolcvan év körül van, mely a halálhoz vezet. Dühösen meredt rám, gondolatai vádlón – de igazságosan - becsméreltek úgy, hogy nem is igazán ez volt vele eredeti célja. Aztán úgy vélte ezzel már nem tesz jóvá semmit. Hiába minden…

- Apám ma délben várni fog rád a határvonalnál – mondta aztán. – Nem tudom, mit írtál neki abban a levélben, de meggyőzted.

A délelőtt, ami alig másfél órából állt csupán, gyorsan elment. Rose épp a konyhába igyekezett, hogy Bellának hozzon egy adag vért. Jacob fintorogva figyelte az eseményeket, míg Alice talpra szökkent.

- Induljunk, Edward – jelentette ki, Bella döbbenten nézett egyikünkről a másikra.

- Hova mentek? – kérdezte ijedten.

- Csak vadászni. Alice megkért, hogy tartsak vele – hazudtam szemrebbenés nélkül, ami fájón marta mellkasomat. Jacob elfordította tekintetét, s mély levegőt vett. Ő tudta, hova is megyünk testvéremmel.

- Siessetek haza! – kért minket Bella. Alice egy mosollyal arcon csókolta, majd a hátsó ajtóhoz ment.

- Ígérem, igyekszünk – nyomtam egy csókot ajkaira, majd követtem Alice-t. Minden bátorságomat összegyűjtve, s aggodalmaimat a legmélyebbre rejtve futottam az erdőben. A folyót könnyedén, s nagy ívvel ugrottam át, hogy be kellett várnom testvéremet.

Annak ellenére, hogy az óra lassan elütötte a tizenkettőt, a nap sugarai csak egy-két fénycsíkban tudtak áthatolni a sűrű felhőkön, amelyekből pár óra múlva nagy cseppekben kezd el majd hullani az eső. Éreztem a levegőben az eső illatát, ami kicsit megnyugtatott.

A határhoz közelítve lassítottunk, majd megálltunk a mi oldalunkon. Alice nyugtatólag megfogta egy percre a kezemet, s megszorította.

- Nem lesz semmi baj – mondta, de én nem tudtam hinni neki. Amíg meg nem tapasztaltam a saját bőrömön. Pár perc múlt csak el, amikor meghallottuk a súlyos mancsok dobbanását. Nem jött egyedül, de persze nem is gondoltam az ellenkezőjét.

A két hatalmas farkas megállt előttünk két méterre, a határ másik oldalán. Alice futólag rám pillantott.

- Köszönöm, hogy eljöttél, Ephraim – mondtam hangosan.

15. fejezet - Igazságok Bella szemszög

A képet nem én készítettem, itt található. :)

Sziasztok! :)

Jesszusom, ilyen gyorsan sem volt egymás után friss... :D:D:D Jaj, de nagoyn jó volt írni most más szemszögből - nem mintha nem szeretném Edwardot, de mégis más volt. ;) A fejezet még a Végzetes találkozás egyik fejezete Bella szemszögéből. Méghozzá ketten Amyvel választottuk ki, vagyis inkább ő. :D Gondoltuk legyen valami vidám, romantikus rész. ;) Én felsoroltam neki, mik közül választhat. Hóógolyóóóó, ugye Amy? :D:D;)

Remélem tetszeni fog mindenkinek a fejezet. :)

A kritika verseny még tart, de megspékelem mással is... Mivel nem túl sikeres ez a játék, ezentúl emellett annyi kritikának kell összejönnie, hogy eggyel több legyen, mint az előző feji megjegyzéseinek száma. Nem kritika határ akar lenni, egyszerűen csak egy kis ösztönzés számotokra a háttérkép, és az egy nappal előbbi olvasás mellé. Tehát ha netán készen vagyok a fejivel - ami valószínűleg nem sokszor lesz -, és nincs meg az eggyel több megjegyzés, akkor nem fogom még feltenni. :$ Mert nem hiszem el, hogy csak annyian olvassátok, mint amennyien írtok nekem pár sort... Az egyszerűen... képtelenség. De ha nem, javítsatok ki. :D Lehet, hogy rosszul gondolom. Ki tudja. :D Ám, az olyan megjegyzéseket, amik csak annyiból állnak, hogy jó, mikor jön a kövi, nem fogom beleszámolni.

A játékba pedig ennek a fejinek a kommentjei is beleszámítanak. ;)

Jó olvasást! :)

- Na és a mostani családod? – kérdezte Edward kíváncsiskodó hangon, miközben én a szállingózó hópelyheket néztem, ahogy bronzvörös hajába esnek, s változatlan állapotban megállnak. Csillogtak, egyszerűen meseszép volt Edward hófehér arcával együtt.

- Ők… nagyon kedvesek, és szeretem őket – tértem magamhoz lesütve szemeimet. - Testvéremnek tekintem Jacobot is – feleltem, miközben elmémben megjelent Jake vigyorgó arca. Kiskorom óta ő volt, aki mindig is vigyázott rám, aki - annak ellenére, hogy én voltam a nagyobb -, mindig is nagytestvérként óvott.

- Jacob…? – hallottam meg az értetlen, bársonyos hangot, amitől borzongás futott végig testemen. – Mesélj róla – kért gyöngéden, aminek ha akartam volna, akkor se tudtam volna ellenállni.

- Jacob… Ő… Azóta az este óta… ismerem őt, csak két év van köztünk. Igazi testvéremnek tekintem, a legjobb barátomnak – kezdtem bele, füleim egy halk, megkönnyebbült kis sóhajt hallottak Edward felől. Felkaptam rá tekintetemet, hisz nem lehettem benne biztos, hogy valóban hallottam e gyönge, emberi füleimmel. Kíváncsian fürkésztem gyönyörű, márvány arcát, de egyszerűen semmit sem tudtam leolvasni róla.

- Valami baj van? – szólaltam meg remegő hanggal. Mi rosszat mondhattam? Nem akartam, hogy akár csak egy szóval, vagy mondatommal elijesszem, s soha többé ne láthassam igéző arcát.

- Nem, semmi, én csak… Mindegy, folytasd kérlek – zavarodottnak tűnt, de megpróbáltam nem azon agyalni, hogy miért is. Biztosan nem miattam, hisz ez csak is fordítva volt igaz. Én voltam zavarban, ha így nézett rám, még akkor is, ha tudtam, nem azért van, mert olyan érzelmeket táplál irántam, amilyeneket én kívántam.

- Miért én meséljek, ha a te életed érdekesebb? – kérdeztem. Mi volt az én életem, az övéhez képest? Én csak egy apró kis része voltam az univerzumnak, egy jelentéktelen csillag, de ő! Nekem ő maga volt az univerzum, a napom, mely körül keringett minden épeszű gondolatom, s érzésem.

- Egyáltalán nem érdekesebb, inkább unalmasabb – felelt elhúzva száját.

- Nem nekem – próbáltam a legőszintébb mosolyommal felelni, hogy el is higgye nekem, amit mondok. Mert ez volt a szín tiszta igazság. Ahogy rám nézett, vizslató, méz színű tekintetével – hogy valóban igazat szólok –e -, éreztem, hogy arcom mindkét fele felforrósodott, s égetően adta tudtomra szégyenletes érzelmeimet.

- Neked veszélyes. Még mindig… - tért vissza ismét a szokásos monológjához, s elfordította fejét, hogy még csak ne is nézzen rám. A torkom összeszorult a gondolatra, és szörnyű fájdalom hasított a lelkembe, amitől képtelen voltam megtartani az egyensúlyom. Az egyik lábamról a másikra álltam, s megpróbáltam a kezemmel megérinteni az övét. – Ne… - állított meg suttogva, s rám villantotta tekintetét.

Kezem azonnal megtorpant, de csak egy pillanatra. Nem hagyhattam, hogy elmenjen, nem akartam azt hinni, hogy bánthat, s meg akartam mutatni neki is, hogy bízom benne. Hisz már évekkel ezelőtt megtehette volna. Végezhetett volna velem… De ő mégsem tette. Inkább elment, s otthagyott engem. A sors fintora, hogy ismét találkoztunk. Kaptam még egy lehetőséget az élettől… Nem hagyhattam, hogy újra elhagyjon. Most már tudtam tenni ellene, képes voltam arra, hogy eldöntsem, mi a jó nekem. S a szívem már döntött. Nekem az kellett, hogy ő velem legyen, s egészben tartsa utána sóvárgó szívem.

Nem érdekelt, hogy ez mibe kerül. Belecsúsztattam kezem az övébe, mire ő felszisszent, de nem húzódott el, ezért finoman megszorítottam. Érintése jéghideg volt, kezünktől felkúszott egészen az arcomig, jól esően enyhítve a forróságot, amit kiváltott belőlem ez az apró érintkezés.

- Tudom, hogy nem bántasz – biztosítottam róla őt is, s közelebb léptem hozzá. Talán túl sok volt, talán nem kellett volna. Kitépte kezét szorításomból, s már csak annyit vettem észre talán már egy perccel is később, hogy messze van tőlem, egy fa törzsénél álldogált. Végignéztem azon az úton, ahol odáig mehetett, de a lehullott hólepel még csak meg sem változott. Hihetetlen volt, ahogy ő maga is. Egy hihetetlen, gyönyörűséges angyal, aki szinte menekül előlem. Beharapva alsó ajkamat húztam vissza kezemet testem mellé. Olyan rossz érzés fogott el, csalódottság, s magány keveredett a fájdalommal, ami még szörnyűbb volt. – Tudom, Edward… - mondtam halkan az igazam. Tökéletes füle úgyis hallja erőtlen hangomat.

- Ne kísérts, Bella! Ne kísértsd a szörnyeteget, ami vagyok! – kiáltotta, hogy meghalljam. De én csak a keserűséget, s a fájdalmat hallottam ki belőle. Nem a tartalmat.

- Sajnálom – suttogtam magam elé. Lehet, hogy most szalasztottam el az utolsó lehetőségem, hogy meggyőzzem Edwardot az igazamról.

- Nem tudod, mire vagyok képes! – mondta ismét hangosabban, mire felfigyeltem rá. Megmutatta erejét. Egy könnyed mozdulattal letépte a fának egy hatalmas ágát, amely mellett állt, s elhajította messze. A távolban pedig fülsüketítő robajjal kidőlt egy másik. Agyam fel sem fogta, amit lát, csak szívem lódult meg eszeveszettül mellkasomban, de én egy tapodtat sem mozdultam. Mintha lábaim a földbe gyökereztek volna. Pedig minden épelméjű ember menekülne… Eszét vesztve menekülne a végzete, a veszélyforrás elől, ami engem csak vonzott magához. Mert Edward volt az.

Meg kellett mutatnom neki, hogy nem félek tőle, hogy nem érdekel, mit tehetne velem. Hisz… ha nincs velem, minek is élnék tovább? Kisöpörtem elmémből a zavaró, családomról betolakodó képeket.

A másodperc talán töredéke alatt Edward ismét előttem volt, sötét arany tekintetét belefúrta enyémekbe. Nem tudom, mit láthatott most az arcomon, megpróbáltam minden érzelmet eltüntetni, s tartani igéző szemeivel a kapcsolatot. Nehogy félreértsen bármit is. Úgy éreztem, mintha ez lenne az utolsó, végső megmérettető próbám.

- Még mindig nem félsz? – suttogta, s hangja még így is izgatottan csengett.

- Nem. – Az izgalom rám is átragadt, aminek eredményeképp hangom megtévesztően elcsuklott.

- Megijedtél. Sajnálom, csak… - kezdte Edward, de nem hagytam, hogy be is fejezze. Nem akartam, hogy olyat mondjon, ami csak fájdalmat okozna. A számra raktam mutatóujjamat, s ő azonnal megértette.

- Maradj mozdulatlan… - szólaltam meg halkan, mert nem voltam benne biztos, hogy hangom bírná-e erősebben is.

Edward szoborrá dermedt, miközben pillantásomat még mindig nem szakítottam el szemeitől. Gyorsan, és kicsiket haraptam az oxigénből, szívem árulkodón dobogott mellkasomban, miközben lassan - nehogy ismét elijesszem -, s óvatosan felemeltem kezemet. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg ujjbegyeim hozzá nem értek márványkemény bőréhez. Edward szája megrándult, de nem tett semmi mást. Nem menekült el, nem hagyott itt. Végre, talán sikerült elérnem, amit akartam…

Arca sima volt, és jéghideg, s úgy éreztem, kioltja ujjbegyeimben a forróságot. Tűz és jég, teljes ellentétei egymásnak, mégis vonzották egymást. Legalábbis ezt akartam hinni. Hisz akkor már nem lenne itt velem… Nem tudtam, milyen nehéz lehet most neki. Csak azt, hogy én mit érzek. S nekem uralkodnom kellett magamon, hogy ne tegyek olyat, amivel elüldözöm magam mellől. Pedig rettentően érezni akartam ajkait az enyéimen, hogy milyen lehet csókjának mámorító íze. Öntudatlanul nyaltam meg számat, mintha kiszáradtak volna, amikor Edward megszólalt.

- A tűzzel játszol – lépett hátrébb egy lépést, s nagyot sóhajtott.

- De ha olyan jó – sütöttem le szemeimet, mert ismét éreztem, hogy arcomat elönti a forróság. Szégyenszemre nagyon élveztem Edward közelségét.

- Ez egyáltalán nem lesz így jó – morogta, s szívemet mintha tőr döfte volna át. Nem bírtam elviselni elutasítását.

- Rendben, lépjünk egy kicsit tovább – néztem fel szemeibe, miután erőt vettem magamon. Nincs még veszve semmi! – Milyen a családod? – kérdeztem. Érdekelt, hogy milyen lehet Edward családja. Ő is árva volt, mint én, de szerető család fogadta be.

- Még te sem meséltél róluk – ellenkezett.

- De én már mondtam valamit. Most te jössz – vágtam rá. Ellenállhatatlan, csábos félmosolyra húzta száját, amitől egy pillanatra elfelejtettem azt is, hogy ember vagyok-e.

- Nem az igazi családom, de most már annak tekintem őket – kezdett bele Edward, s elmosolyodtam az előbbi gondolatomra. – Carlisle… ő apám helyett is apám, és Esme… - hangja tele volt szeretettel. – Nagyon szeretem őket.

- Akkor most megint te jössz – mondta hirtelen.

- Ez nem ér – válaszoltam azonnal, de akármennyire is akartam, nem tudtam úgy mondani, hogy ne egy durcás kisgyerekre hasonlítsak. Főleg Edward előtt.

- Hol te, hol én mondok valamit az életemről. Ez elég tisztességes szerintem – mondta azon a bársonyos hangján széles vigyorral arcán, amitől először elkábultam. Ezért pedig utána morcosan néztem Edwardra.

- Rendben – adtam meg magam egy bólintással, s egy kis sóhajjal. Inkább belemegyek, minthogy eltűnjön az életemből. – De nem tudom, mit mondhatnék – folytattam őszintén. Tényleg nem tudtam, mi lehetne fontos, vagy mit szeretne tudni rólam. Nem tartottam semmi olyasmit jónak, amit elmondhatnék neki, amiről tudnia… kéne.

- Nevelő apádról még nem meséltél – adott támpontot, miről is beszélhetnék.

- Ó… - formáltam ajkaimmal. - Hét éves korom óta figyel rám, s úgy szeret, mintha a saját gyermeke lennék. – Miközben beszéltem apám arca jelent meg előttem, s mellkasomat jól eső érzés öntötte el. A biztonságérzet, szeretet. – Mostanában azonban… kevesebbet törődik velem - folytattam. - Kimerültebb és… - Nem is tudom, mit akartam mondani. Titokzatosabb talán? Ez lenne a legmegfelelőbb szó. Hirtelen néztem fel Edwardra. – De ez nem is lényeg.

- És ki mesélte el a legendát? – kérdezte, amivel meglepett.

- Igazából ezeket a legendákat már gyerekkoromban is mesélték, de akkor is csak Jake. – Persze sohasem gondoltam, hogy valaha igaznak is bizonyulnak. Most viszont örülök, hogy így lett, mert akkor elszalasztottam volna az Életem. - Mindig lefekvés előtt, rémtörténetnek szánva… - mosolyodtam el, ahogy eszembe jutottak az emlékek. Ahogy Jake megpróbált megrémíteni, még azokra az arcokra is emlékeztem, amiket közben vágott hozzá.

- És most miért hitted el, hogy igazak? – jött a következő kérdése, amiben mintha keserűség is vegyült volna. Felnéztem rá, egyenesen a szemeibe. Vajon miért hallottam? Vagy csak képzelődöm?

- Mert… itt vagy rá élő bizonyítékként – feleltem egyszerűen. Edward ajkai elnyíltak, s hosszan kifújta a levegőt.

- És, amíg én nem jelentem meg, nem is gondoltál rá, hogy igaz lehet? – Bizonytalan hangja meglepett.

- Hét évesen még azt hiszi az ember, hogy ilyen… hm… nem valóságos, képtelenség, hogy megtörténjen - feleltem. - És akkor még… nem is jut eszébe ilyen – kitéptem pillantásom az övéből, hogy értelmesen tudjak beszélni, aztán folytattam. – És aztán megjelensz csak úgy a semmiből, még meg is mentesz… - suttogtam csak a földet nézve, mert úgy éreztem nem is tudnám hangosabban mondani. Tisztán emlékeztem arra az estére. Arra, ami anyuval történt, s arra, amikor Edward megjelent. Az ő arca… él bennem talán a legtökéletesebben azokból az időkből. Még édesanyámé is kezd elhalványulni gyönge elmémben.

A gondolatra éreztem, hogy a szégyen foltjai elárasztják arcomat. Edward nem szólalt meg, ezért felnéztem rá.

- De még mindig nem tudom, miért mentettél meg – motyogtam. Igazán kíváncsi voltam erre, mert még mindig nem értettem, miért hagyott életben. Főleg úgy, hogy most már tudtam, kicsoda ő valójában.

- Azt hiszem, most már tudom, miért. – A mézarany tekintet hirtelen az enyémbe fúródott.

- Miért? – vártam válaszát lélegzetvisszafojtva, s közelebb léptem egyet hozzá, mintha attól tartanék, hogy olyan halkan mondja, megbízhatatlan füleim nem is fogják hallani bársonyos hangját. Tudatom csak most fogta fel, hogy arcunk mennyire közel került egymáshoz, s testem azonnal válaszolt, remegés futott végig rajtam, légzésem teljesen elakadt.

- Nem bírnám ki nélküled, ha valami történne veled. Úgy érzem… meg kell, hogy védjelek. Még magamtól is – nyögte ki végül. Szavai nehezen jutottak el ködös agyamig, de mikor megértettem… Hirtelen estem össze a megvilágosodástól. Vagy inkább a levegőhiánytól. Minden olyan sötét volt egyszeriben…

- Bella! Bella, szólalj meg, kérlek! – Távolról hatolt elmémbe a rémült, ijedt angyali hang, ami olyan volt, mint egy fénysugár a sötétségben, mely utat mutat nekem. Nem akartam, hogy így érezzen, nem akartam, hogy értem aggódjon. Éreztem a hűvös érintést arcomon, s a derekam köré fonódott kemény karokat, amik arra késztettek, hogy kinyissam szemeimet. És rendkívül megérte… A legcsodálatosabb látvány tárult szemeim elé, Edward gyönyörűséges arca. – Mondj valamit! Jól vagy? – kérlelt még mindig rémülten.

- Jól vagyok – álltam talpra, karjai még mindig ölelőn, s óvón tartottak, amitől hevesen vert a szívem.

- Biztos? Miért ájultál el? – jöttek a további kérdések.

Egy pillanatig elgondolkodtam, mit is feleljek. - Azt hiszem… azt hiszem elfelejtettem levegőt venni. – Arcom ismét égett a forróságtól, de ő csak megkönnyebbülten, csodálatos hangszínnel felnevetett válaszomon.

- Hogy lehet azt elfelejteni? – nevetése nem maradt abba, míg elengedett engem. Csalódottan simítottam végig kezén, hogy a legtöbb ideig érezhessem őt.

- Elég egyszerűen, ha valaki ilyet mond neked – motyogtam szégyenkezve, hogy így tud hatni rám. De egyszerűen nem tehettem róla. Fanyar illatát ilyen közelről olyan erőteljesen éreztem, hogy pár percnyi hatása alatt a tudatom egészen ködösen érzékelt csupán. Aztán, ahogy érintése is eltűnt, úgy tisztult ki a fejem is. - Mi a baj? – Edward elhúzta száját, amit nem tudtam mire vélni. Rajtam mulathat? Amiért ilyen kis gyönge, emberi lény vagyok, aki még a legtermészetesebb dolgot is elfelejti a közelében, hogyan kell levegőt venni?

- Csak azon gondolkodtam, hogy miért nem veszed észre azt, ami a szemed előtt történik? – kérdezte hirtelen. Összeráncoltam homlokomat, mert még csak ötletem sem volt, mire is gondolhat most. Miért kérdezte ezt tőlem? Tudom, hogy ő egy vámpír, tudom, hogy én csak egy törékeny ember vagyok, s nem is lehetne kettőnknek közös jövőnk. Én mégis vele akartam leélni az egész életemet. Egész öröklétemet… - Ha már rájöttél én mi vagyok… - Csúfondáros hangja egy pillanat erejéig ledermesztett. Lehet, hogy csak én gondolom úgy, lehetséges összefonnunk sorsunk fonalát?

- Mégis miről beszélsz? – kérdőn néztem Edward méz arany tekintetébe, s próbáltam nem arra gondolni, ami az előbb megfogalmazódott bennem.

- Mindegy. Egyszer majd talán rájössz erre is – tért ki a válaszadás elől.

- Edward! – szóltam rá. Már pedig én tudni akartam, hogyan is értette ezt. Hisz… ha arra gondolt, hogy mi sohasem lehetünk együtt, abba belebolondulok. Most már nem bírtam ki nélküle… – Mondd meg, ezt mire értetted – kértem, amikor ezzel sem mentem semmire, s csak reméltem, hogy hangom kétségbeesett tónusát nem hallotta ki. Válaszul csak megrázta fejét, mire én mérgesen szusszantottam egyet. Ha nem akarja megmondani, nem is fogom kihúzni belőle.

Taktikát váltva váratlanul hátrébb léptem tőle egyet, s lehajolva összegyúrtam egy hógolyót. De mire felegyenesedtem, Edward már sehol sem volt. Elkeseredetten forgolódni kezdtem, azt hittem, hogy végleg itt hagyott. De aztán a messzeségben, hogy szemeim az alakját látták csak a hóesésben, ott állt, s engem nézett. – Ez nem tisztességes így! – kiáltottam, de mikor rájöttem, hogy az ő hallása a legtökéletesebb e világon, hangom elhalkult a mondat végére.

- Az élet nem tisztességes – válaszolt hangosan, mire mérgesen eldobtam feléje a hógolyót. De persze fürge, és rettentő könnyed mozdulattal kitért gyér próbálkozásom elől.

- Most én jövök? – suttogta csupán pár centiméterre tőlem. Halkan felsikkantottam a meglepettségtől, szívem őrületes iramban dobolt mellkasomban, éreztem, hogy a lábam öntudatlanul futni kezd a másik irányba. Mintha csak tudatom menekülni akarna, de a szívem épp ellenkezőleg, várja Edward érintését, s a karjaiba szaladna inkább.

- Miért futsz Bella? – hallottam meg gyöngyöző nevetését. Tudtam, hogy esélyem sem lenne előle elfutni. Nem is akartam. Taktikám része lett már ez is.

- Mert utálom a nedves dolgokat! – kiáltottam, miközben visszanéztem rá, hogy ott áll-e még, ahonnan elindultam tőle. Azonban szerencsém ismét utolért, s a hóban megcsúszva sikkantva estem el mellkasomra. Magamban felnyögtem, ahogy földet értem. Biztosan lesz rajtam egy-két kékes zöld folt… Oldalra fordítottam fejemet, s lehunytam szemeimet. A fájdalom enyhülni látszott, aztán meghallottam Edward hangját. Közel volt, nagyon közel…

Finoman megfordította testemet a hátamra, én csak élveztem érintését. Újabb ötlet fogalmazódott meg bennem.

- Bella! – hallottam meg ismét a bársonyos dallamot. Olyan gyönyörű volt, ahogy kimondta nevemet… Megpróbáltam nem mozdulni, nem tudtam pontosan, hogy mit is csinál, de úgy éreztem arca közel van az enyémhez. Ekkor jött el az én időm, az én kis bosszúm. Jobb kezemmel összegyűrtem egy kis hó mennyiséget, és az arcába dobtam. Nem hittem igazán, hogy sikerülni fog, de magamat is megleptem vele. Felkacagtam, ahogy Edwardot néztem. Arca ugyanolyan fehér volt, mint a rajta lévő hó.

- Ez… ez csak egy csapda volt? – motyogta Edward teljesen ledöbbenve.

- Az ám. – Egyszerűen nem tudtam elfojtani teljesen a nevetésem. Mosolyogva emeltem fel lassan a kezemet, s leporoltam Edward homlokáról a hópelyheket. Ujjaimon elolvadtak valamicskét, de ő rajta… Mindvégig a szemeibe néztem, s arra gondoltam, hogy most legszívesebben nem csak ujjaimmal járnám be azt az utat. Edward nem hagyta, hogy tovább vezessem arcán érintésem, elfeküdt mellettem a hóban.

Oldalra fordítva fejemet néztem őt, ahogy testét körbeölelik a fehér pelyhek, vonásait figyeltem, hogy minden apró részletét belevéshessem emlékezetembe. Aztán tekintetünk ismét összekapcsolódott, s én tehetetlenül merültem el a kavargó aranyban.

- Meg fogsz fázni – mondta halkan - először el sem jutott tudatomig, mit is mondott -, kizökkentve engem elmélázásomból.

- Nem számít – suttogtam aztán. – Amíg velem vagy… - folytattam őszintén, de nem bírtam olyan erőteljesen kimondani, mint akartam volna. Teljesen elvarázsolt, ahogy rám nézett, s az illata elbódította elmémet.

- Tényleg meg fogsz fázni – ismételte el rekedtesen, majd ruganyosan felkelt a hóból. Felsóhajtottam, ahogy eltűnt a varázs, eltűnt a fogva tartó tekintet. Én is felálltam – sokkal lassabban, és esetlenebbül, mint ő. – Talán sétáljunk egy kicsit, hogy felmelegedj – javasolta, mire bólintottam csak, mert utolsó szavára szemérmetlen képek kezdtek peregni lelki szemeim előtt, mi is melegítene fel leginkább…

Edward udvariasan kitárta karját, hogy határozzam meg én kis sétánk útvonalát. A lábam elé néztem, hogy még véletlenül se essek el egy faágban, vagy épp a saját lábamban. Csönd volt, csak a súlyom alatt ropogott a hó, s engem idegesített ez a némaság. Vajon mire gondolhat? Mit akar tenni most? Fél sikernek számít, hogy nem hagyott még itt? Vagy pont azokat a lehetőségeket veti fel magában, hogyan hagyhatna itt illendően?

Felnéztem rá, hogy legalább az arcáról leolvashassak valamit. De megint el kellett vetnem ezt az ötletemet.

- Mesélj még a családodról… - szólaltam meg, hogy megtörjem a csöndet kettőnk közt. – Kérlek – próbáltam meg elővenni csábos tekintetemet, amim igazából nem is volt.

- Mit szeretnél tudni? – kérdezte Edward. Mégis lennének titkos fegyvereim?

- Amit te el akarsz mesélni nekem – mondtam egy mosoly kíséretében - megadva a lehetőséget neki, hogy megbízik-e bennem, vagy sem -, amit azzal az igéző félmosolyojával, amitől kihagyott egy ütemet szívem dobogása.

- Négy testvérem van, Alice, Rosalie, Jasper és Emmett – kezdte el, s én figyelmesen hallgattam. – Először csak Carlisle és én voltunk a család tagjai. Aztán később mindig bővült egy taggal, akikből most már talán egy igazi család lett. – Bársonyos hangszíne ismét elvarázsolt. Egy pillanatra rám nézett, miközben engem egy másik kérdés foglalkoztatott.

- És hogyan lettél… - nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg. - Szóval hogyan lettél vámpír? – böktem ki egyszerűen.

- Carlisle változtatott át – felelte.

- Megkérdezhetem… mikor? – néztem fel rá attól tartva, hogy ez az információ még túl bizalmas ahhoz, hogy én tudhassam. Bízott bennem már annyira, hogy tudja, soha nem árulnám el a titkukat?

- 1918-ban, a spanyolnátha idején – akaratlanul is felszisszentem. Én még meg sem születtem, amikor ő átváltozott, s átesett azon a szörnyű betegségen, ami végül majdnem a… Nem is akartam kimondani, mihez vezetett volna, ha Carlisle nem változtatja át. Soha nem találkozhattam volna vele. Ismét éreztem azt a tőrt, ami most megforgott szívemben. – Nem igazán emlékszem rá, vagyis nem mindenre. Emberi emlékek… Elhalványulnak idővel – folytatta Edward, félreértve reakciómat.

- És melyik évben születtél? – kíváncsiskodtam. Azt már tudtam, hogy mikor változott át, de én ezt is tudni akartam.

- 1901-ben – felelt. Ha úgy veszem, nem is sok a különbség… Csupán huszonkét év…

- És mi történt a… - Nem tudtam, mennyire fájó pont számára, csak reménykedtem benne, hogy elmondja. - …az igazi családoddal?

- A szüleim már korábban meghaltak a járványban. Egyedül voltam, tizenhét évesen, betegen. A halálra várva, aztán jött Carlisle. Azt sosem felejtem el… - Szemei a távolba révedtek, mintha újra átélné azokat a gyötrelmes órákat. Ajkait összepréselte.

- Hogyan… ? – akartam kérdezni, hogyan változik át az ember vámpírrá. Még magam sem tudtam eldönteni, hogy pusztán kíváncsiság-e, hogy rákérdeztem, vagy tudatom már előre eltervezte, mit akar ezzel az információval.

- Arról majd máskor. Túl… - egy századmásodpercig kereste a megfelelő szót - …fájdalmas – nyögte ki. Bólintottam, hogy tudomásul vettem, s elgondolkodtam. Ha valóban magam mellett akarom tudni egész életemre, mindent meg kell tennem érte. Elképzeltem, milyen lenne vele huszonéves éveimben, majd harmincas, míg végül el nem jutottam öreg koromig. Hisz ő már nem fog öregedni, de én igen… Nem. Nem tudtam elképzelni magunkat, egy gyönyörűséges, tökéletes vámpír, s egy törékeny, gyönge, öreg vénasszony. A képtől borzongás futott végig rajtam, s már most tudtam, hogy egyetlen megoldás van csak. Mert menthetetlenül beleszerettem Edwardba… Azt pedig nem akartam elfogadni, hogy viszonzatlan ez az érzés. Még nem!

Hisz akkor miért mondta volna azt, hogy nem bírná ki, ha valami történne velem? Ez csak jelent valamit… Tudom, hogy jelent valamit, csak azt kell kiderítenem, hogy pontosan mit.

- Azt mondtad, te voltál… az első Carlisle családjában – tértem vissza beszélgetésünk fonalához. Bólintott megerősítésképp. – Ki… - átgondoltam, hogyan is kérdezzem. - …másodikként?

- Édesanyám, Esme – válaszolt mosolyogva. Amikor Esméről beszélt még a hangjában is ott volt a szeretet és a tisztelet, amit érzett iránta – s persze Carlisle Cullen iránt is. Olyan szeretet, amit az ember az igazi édesanyja, édasapja iránt érez… A gondolatra összeszorult a szívem. Édesanyám képe már halványult emlékeimben, csak a hatalmas, mélybarna szemeire, s hosszú, mindig kontyba fogott hajára emlékeztem. Szemei mindig mosolyogtak rám…

- Mesélnél róla? – kértem Edwardot.

- Esme a család szíve. Az ő szeretete tart össze minket. Mert őt senki nem akarja megbántani, még véletlenül sem. Igazi anyaként viselkedik és rettentően szereti Carlisle-t. – Elmosolyodtam, miközben néztem őt.

- Most te is mesélhetnél – mondta aztán.

- Apámmal találkoztál, ha lehet így mondani. – Agyamba a baleset szörnyű képe úszott be, de gyorsan elhessegettem, csak is Edwardra akartam most összpontosítani. – Ő talált rám azon az éjjelen, két barátjával Levi Uley-jel és Quil Atearaval. – Amikor otthagytál – egészítettem ki gondolatban. Persze, hogy is vethetném a szemére? Egy vámpír egy hét éves gyermekkel? Buta gondolat.

- Min gondolkodsz? – vettem észre Edward eltöprengését is.

- Csak azon az éjszakán. – A tüdőmben akadt a levegő, hogy ez most mit jelent.

- Ami elmúlt, már elmúlt – zártam le a múltat, előre bámulva, s a hulló pelyheket figyelve. A jelen a fontos, és hogy mi lesz a jövőben. Az én jövőm Edward…

- Edward? – torpantam meg, mikor észrevettem, hogy ő már nincs mellettem. Hátrafordultam, ő ott állt fél méterre tőlem, arcán fintorral. – Mi a baj? – kérdeztem értetlenül.