22. fejezet - Aggódó barát

Sziasztok! :) Ne haragudjatok rám a frissítés miatt, de mostanság tényleg kevés az időm. :( És sajnos, ha meg ihletem nincs, akkor én egyszerűen nem tudok írni... De remélem nem felejtettetek el, és továbbra is olvassátok majd, és kritikzáljátok! :) Köszönöm a sok szép véleményt, nagyon jók voltak, tele sok érzelemmel és elméletekkel. ;) Puszi Mindenkinek! :)

Fejcsóválva elém lépdelt, majd hátrafelé menetelt tovább, miközben karjait hívogatóan felemelte. Csábos mosolyt villantott rám, s én nem tudtam – vagy nem akartam – ellenkezni. Követtem. Két ház között befordult a sötét sikátorba, majd azokon közlekedve futásnak eredtem.

„Az oroszlán beleszeretett abba, akibe a leginkább nem kellett volna… A buta kis bárányba.”

Mély sóhaj hagyta el ajkaimat futás közben, gondolataimban ez a mondat zakatolt egyfolytában. Ami a legrosszabb volt, hogy tudtam, viszonzott ez az érzés. Én pedig ott hagytam őt, egy veszélyes alakváltó farkas közelében, aki bármikor bánthatja. Persze butaság volt ezt hinni, hisz Ephraim soha nem engedné. Mégsem tudtam erről a tényről nem tudomást venni. De alig egy napja csak, hogy eljöttem, s máris megszegném az ígéretem? Ebben a pillanatban határozottan úgy éreztem, hogy igen. Túl nagy a vágy, a kín, hogy újra a közelében lehessek. Igazából nem kellene megtudnia, hogy ott jártam…

Úgyis csak a határ képzeletbeli vonaláig mehetnék, annak pedig mi értelme lenne? Átlépnem tilos, hisz azzal a családomat sodornám veszélybe. Azt pedig nem tehetem meg! Inkább én gyötrődjek hiánya miatt, minthogy Esmééknek meg kelljen küzdeniük a felbőszült farkasokkal. Szüleim arca lassan kúszott be elmémbe. Biztosan aggódnak értem, főleg Esme lehet a legnyugtalanabb közülük. De ott van Alice, aki majd megvigasztalja őket, hogy minden rendben van. Egyelőre…

Elértem a partot, előttem az Atlanti-óceán mélységes, szürkés-fekete vize beleveszett a messzeségbe, ahogy szemeimmel a távolba meredtem. Önkéntelenül pislantottam oldalra, látomás kedvesem vágyakozva nézett hol rám, hol pedig Amerika távoli földrésze felé. Választhatnám a másik irányt is - csak egy hátra arc -, nem lenne messze, s nem érezném tovább ezt a poklot. Mindenkinek így lenne a legjobb, még ha nem akarom beismerni magamnak, akkor is. Kétségbeesett szemeket meresztett rám, ajkai résnyire elváltak egymástól, mintha nehezen tudna csak lélegezni. Gyötrődve néztem a semmiségbe őt bámulva, aztán közelebb jött hozzám, s felemelte kezét. Bal tenyerét odavonta arcomhoz, én pedig lehunyva szemeimet oldalra billentettem fejemet, mintha forró tenyerébe akarnám simítani. Felnyitva szemeimet aprót ráztam fejemen.

Tettem egy lépést arrafele, amerről jöttem, de tekintetem messzebb kalandozott, az itáliai ország hegyei felé. Káprázatom azonnal előttem termett, s könyörgően rám emelte szemeit. Tényleg azt akarod, hogy tovább éljem nélküled az életem? – tettem fel magamban a kérdést neki, de tudtam, hogy választ sosem fogok rá kapni… Azt akarod, hogy szenvedjek? Azt akarod, hogy minden perc, amit tőled távol kell eltöltenem kínnal teli gyötrődés legyen? Hogy az a mélységes, fekete űr a mellkasomban tovább növekedve elemésszen egészen, míg bele nem őrülök? Hisz ez vár rám, ha most visszamegyek Amerikába. Számomra már csak a tüzes kárhozat bugyrai hozhatnának enyhülést, ha már nem éreznék semmi emberi érzést sem.

Még egy lépést tettem, látomásom elfordította fejét oldalra, s lehajtotta, mintha undorodna tőlem, mintha nem akarna rám nézni. Hosszú, barna haja az arcába hullott, így hogy láthassam őt közelebb mentem hozzá. Szörnyű volt azt hinni, hogy valóban gyűlöl. Szélroham söpört végig a parton, az óceán vize vadul hullámzott a hátam mögött, hallottam tajtékzó hangját. Káprázat kedvesem áttetsző, pirospozsgás arcán könnyek húztak vékony csíkot, amitől összeszorult a mellkasom. Mégsem gyűlöl? Lehetséges lenne, hogy ő is azt kívánja nekem, legyek boldog nélküle? Ha már ő nem lehet velem… Már csak a gondolatba is beleborzongtam. Senki mással nem tudom elképzelni az életem, csak is ővele! Ha nem lehetek az övé, legyek inkább az ördögé. Nem akarok más életébe is beleavatkozni, s tönkretenni.

Illúzióm egyszeriben szertefoszlott, s megjelent előttem Esme aggódó arca. Mély sóhaj szakadt fel torkomból, s lehajtott fejjel ismét megfordultam, vissza az óceán háborgó vize felé, majd belevetettem magam. Meg sem álltam addig, míg el nem értem az Egyesült Államok partjait.

Ahogy megálltam, úgy éreztem a mellkasom szúr, s összegörnyedek tőle. Nem az esetleges oxigénhiány, vagy bármi testi fáradékonyság miatt. Újra itt voltam, csupán mérföldekre tőle, és a családomtól. Alig pár perc lenne, míg otthon lennék, vagy… A határ mentén, akár a réten. Mennyi csábító lehetőség, hogy láthassam. Egyszer biztosan megérezném vérének illatát, biztosan eszébe jutottam ez alatt az idő alatt, s keresne… Legalábbis egy részem reménykedett benne, de megpróbáltam gyorsan elnyomni magamban, hogy ne áltassam, és ne ringassam magam téves képzelgésekbe. Ennél is jobban.

Lassan, tétován indultam útnak ismét, s csak akkor sikerült enyhítenem ezt a szúró érzést, amikor visszatért látomás kedvesem. Boldogan mosolyogva lépkedett előttem, karjait ugyanúgy kinyújtva felém, hogy kövessem őt. Csokoládébarna tekintetét belefúrta az enyémbe, s nem eresztette, mint foglyát a vasrácsos börtön. Öntudatlanul emeltem fel karomat, hogy kezeinket összekulcsoljam, aztán csalódottan visszahullattam testem mellé. De most nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a kiábrándulás. Ki akartam élvezni „jelenlétét”, a nyugodtságot, amivel elárasztotta bensőmet.

Hívogatóan csábított abba az irányba, ahova elmém egy része húzott engem akaratlanul is. Lábaim öntudatlanul követték őt, hogy karjaimba zárhassam törékeny testét, s csókot lehelhessek puha ajkaira. Aztán hirtelen megtorpantam. Ő csak furcsán meredt rám, nem értette, miért álltam meg. Elmém azonban tiltakozott. Elhatároztam, hogy távol maradok tőle, s nem állok boldogsága útjába. Nem szeghetem meg az ígéretemet, amit tettem magamnak. Az olyan lenne, mintha saját magamat csapnám be.

Annak ellenére, hogy úgy éreztem, kettészakítják testemet az ellentétes érzelmek, mégis Kanada felé vettem az irányt. Egyenest tartottam Alaszkába, miközben arra gondoltam, hogy mennyire fognak nekem örülni. Leginkább egy személy. Oldalra pislantottam, illúzió szerelmem szemrehányóan tekintett vissza rám, de ott volt velem. Most ez volt a legfontosabb számomra. Ahogy haladtam Anchorage felé úgy változott meg az időjárás is. A szürke, borongós felhőkből nem eső, hanem nagy pelyhekben hó hullott alá a tájra. Meseszép volt, ameddig a szem ellátott, mindent a fehér szín uralt, s amikor egy felhőn átszakadt a nap sugara, csillogva verte vissza a hó. A távolban hatalmas hegycsúcsok emelkedtek, tetejük a felhők fölé nyúltak.

Mindenhol éreztem Tanyáék illatát, de anélkül is tudtam jól, merre kell mennem a házhoz. Annyira ismerős volt ez a helyzet, nem volt olyan rég, mikor idemenekültem ugyanaz a személy miatt, mint most is. Mégsem ugyanazt éreztem, mint akkor. Egészen más minden… Lassan lépkedtem a hóban, s hallgattam, ahogy lépteim alatt ropogott. Alig egy óra, s úgyis ismét elfedi nyomaimat. Aztán figyelmemet a felém közeledőre tereltem.

Tanya, amint meglátott, hogy feléje tartok, másodpercek alatt előttem termett.

- Edward! – kiáltott fel boldogan. Sietségétől nekem csapódott, így átölelve egymást, együtt zuhantunk hátra a hóba. - Hogy kerülsz ide? – nézett szemeimbe izgatottan, a hatalmas hófellegen keresztül, amit felkavartunk.

- Gondoltam meglátogatlak titeket – mondtam halvány, valótlan mosolyt varázsolva arcomra. Ám Tanyát nem mindig tudtam becsapni.

- És miért csak egyedül? – kérdezte összeráncolva szemöldökét, miközben felállt. Eperszín hajában hópelyhek csillogtak, szemei sötét arany kíváncsisággal tekintettek rám.

- Egy kis változatosság kellett… - feleltem meggyőzően. Tanya ennek ellenére még mindig furcsán nézett engem. Valamit megérzett, úgy hitte nem a teljes igazságot mondtam el neki.

- Távol a családtól? – hangjában csupán enyhe meglepődést véltem felfedezni, mert megértette most egyedüllétem vágyát.

- Úgy bizony – helyeseltem. Tanya mellett ő állt, képzeletem szüleménye, s ferde szemmel pislantott oldalra. Féltékenyen fordította vissza fejét rám, durcás volt, mint egy kisgyerek. Majd lesütötte szemeit, mintha meghallotta volna gondolatomat.

- Nincs köze ennek… éppenséggel az emberhez? – próbált meg kíméletesen fogalmazni Tanya. Pislogtam egyet, hogy látomásom eltűnjön.

- Már megtanulhatnám, hogy nem érdemes neked füllentenem – sóhajtottam elkeseredetten. Tanya kacéran elmosolyodott.

- De azóta sem tanultad meg – mondta szemrehányóan. - Épp vadászni indultam, velem tartasz? – kacsintott rám, miközben én illúzió kedvesem néztem, ahogy hozzám lép, fájdalmas tekintetét rám emeli, majd mély levegőt véve elmegy mellettem. Örültem, hogy Tanya nem firtatja tovább a témát, így kapva kaptam az alkalmon.

- Igen, persze – bólintottam aprót. Ártani úgy sem fog, talán kicsivel erősebb leszek tőle, s nem fogok képzelegni sem. – De hogyhogy így egyedül? – kérdeztem én is. Tanya felsóhajtott.

- Egyedüllétre volt szükségem – felelte egyszerűen. – Ez az esküvő… És Alice együtt…. – vett mély levegőt, mire elvigyorodtam.

- Megértelek – feleltem.

- És még milyen jó, hogy így éreztem – kezdte boldogan. - Most sokkal jobb társaságom van, mint a testvéreim – mondta kihívóan.

– Merrefelé indultál? – tudakoltam figyelmen kívül hagyva mondatát, bár annyira nem is érdekelt a válasz. Csak messze legyek Washington államtól, ez volt a lényeg.

- Észak, Észak-Nyugat fele… - vonta meg vállát. – Gyere! – indult meg lelkesen, én pedig követtem őt.

Pár pillanatra el tudtam szakadni kedvesemtől, kínzó gondolataimtól, s élvezni a futás felszabadító érzését. Tanya nem hagyta, hogy elsüllyedjek a sötét űrben, s ez rettentően jól esett. Mindegy volt nekem, hogy mikre gondolt. Érezte, hogy valami nincs rendben, s aggódott. Átfutott egy gondolat elmémen, amit ugyanolyan gyorsan el is vetettem, mikor ismét megjelent előttem szerelmem arca. Tanya hirtelen állt meg, én pedig majdnem beleütköztem. Agyam egy zugában azonban a gondolat még mindig ott lappangott, hogy később átgondolva talán másra jussak vele, mint most. Halva született gondolat? Meglehet…

- Mit szólsz egy rénszarvashoz, vagy egy vadjuhhoz? – fordult felém, s beleszimatolt a levegőbe. Éreztem én is az állatokat, de inkább a medvére figyeltem, ami nem volt sokkal messzebb tőlünk. Azonnal Emmett jutott eszembe, s mosolyogva megcsóváltam fejem. – Vagy… talán a medve? – vette észre mozdulatomat.

Elvigyorodtam. Most úgy éreztem, szükségem van egy kis játszadozásra, hogy zsákmányom némi ellenállást tanúsítson… Még ha nem is akkorát, ami nekem elég lett volna. Küzdelem. Ez kellett. Milyen jó lett volna, egyszerű, ha egy medve szét tudna marcangolni könnyedén – jutott eszembe. Mint egy embert. Nem kellene azon törnöm az agyam, hogyan menjek a szerelmem után a halálba, már ha elbírom viselni a szenvedést addig. Egy álomkép a könnyű halálról, amit így nem érhetek el, csak egy lehetőséggel.

- Nagyobb falatra vágyom – erőltettem magamra vigyort, miközben feleltem Tanyának.

- Akkor enyém a rénszarvas – nyalta meg ajkait, aztán futásnak eredt. Lehunytam szemeimet, és mély levegőt véve beszippantottam tüdőmbe a vér illatát. A méreg azonnal elkezdett termelődni számban, izmaim pedig megfeszültek, hogy ösztöneim által irányítva vadásszak. Felpattantak szempilláim, s egyenesen az erdőbe néztem, ott is a hatalmas grizzly medvére. Aztán elengedtem magam, és elfojtva emberi lényemet, kiengedtem a szörnyeteget ketrecéből.

Elölről, szemtől szembe vetettem magam rá, s ledöntöttem őt a hátára. Mancsaival hadonászva próbált meg eltalálni, hogy összekarmolhasson, de mindig kitértem előle. Torkaszakadtából, felbőszülve üvöltött rám, kivillantva vicsorgó, éles fogait. Két lábra ágaskodott, hogy magasabbnak, megfélemlítőbbnek tűnjön, de ellenem ez fikarcnyit sem használt. Aztán hirtelen újból négy lábra állt, dübörgő robaj rázta meg a földet a mozdulat hatására, s megindult felém. Ugrásra készen vártam, míg közelebb ért hozzám, majd egy könnyed szökkenéssel a hátára ugrottam. Nyakánál haraptam meg, de csak annyira, hogy megérezze. Megízleltem vérét, fintorogva álltam meg előtte, míg az állat bizonytalan lábakon tett felém pár lépést. Zihálva vette a levegőt, a halálán volt a méregtől. Még egyet csapott mancsával felém, ami elől kitértem, aztán, hogy megszabadítsam szenvedéseitől ledöntöttem a havas földre, s addig szívtam vérét, amíg telített érzés nem fogott el a hasam tájékán.

Megtörölve számat ültem le egy közeli fatörzse, és a medve testét néztem. Küzdött az életéért, én pedig egyetlen harapásommal megöltem őt. A bennem lévő szörnyeteg elégedetten tombolt, s még többet akart. Még jobbat, még ízletesebbet ennél. Olyan volt, mintha orromban érezném azt az édes illatot, ami mindig is megőrjített, s minden percben kísértésben tartott. Oldalra néztem, ő ott ült mellettem, tekintetét a medvére szegezte, aztán megérezve pillantásom rám emelte. Elmosolyodott, kezét pedig az enyémre simította, ami combomon nyugodott. Mély sóhajjal válaszoltam. Olyan jó lett volna érezni őt, csak egy kicsit…

Miért nehezítette meg ennyire a helyzetemet? Miért nem akart soha harcolni az életéért, mint a medve? Miért kísértette ő mindig a sorsot, s önuralmam véges határait? Minden alkalommal keresztezte az utamat, még akkor is, mikor azt hittem, lehetetlenség. Ezért kellett nekem lépnem. Hogy ő biztonságban legyen, ne vezérelje emberi gyöngeségei, ne tegye kockára az életét. Magam elé meredtem, a mellkasom ismét szúrni kezdett olyan erővel, hogy azt hittem, az érzés képes szétszakítani, nem úgy, mint előző ellenfelem. Apró semmiségnek tűnt a medve ereje ehhez képest. Összeszorítottam fogaimat, nyugalomban lévő kezeim pedig ökölbe szorultak. Két áttetsző női kéz fonta körbe öklömet, aminek következményeként felpillantottam érzéki csalódásomra. Enyhe nyugalom áradt szét testemben, mikor felemelte egyik kezét, s megérintette tenyerével jéghideg arcomat.

A kép kitisztult, és én csak akkor jöttem rá, hogy Tanya néz farkasszemet velem, aggódva fürkészi vonásaimat.

-Edward? Jól vagy? – kérdezte zavart ijedtséggel.

- Persze, csak rég vadásztam – hazudtam. Tanya elméjében magamat láttam, de nem ebben a pillanatban, hanem akkor, amikor az előbb beszélgettünk. Egyenesen borostyán sárga szemeimet fürkészte.

- Nekem nem úgy tűnt… - jegyezte meg kétkedve. – Edward, mi történt? Nekem elmondhatod – hüvelykujjával megsimította arcomat.

Sóhajtva sütöttem le szemeimet. – Rosalie-nak igaza volt… És közvetve neked is - emlékeztem vissza testvérem gondolataira, amik arról szóltak, hogy milyen bolond vagyok szerelmemet illetően – mintha irányíthatnám. Tanya értetlenül húzta fel szemöldökét.

- Ezt nem értem. Miért volt igaza Rose-nak? Mire gondolsz? – kérdezte kíváncsian, miközben elhúzta tenyerét, le az enyémhez. Megfogta kezemet, s nem eresztette. Kicsivel könnyebb volt így, mert nem éreztem azt a szúró érzést. Beszélni is sokkal természetesebb volt Tanyának.

- Nem mondta ki, de… Mindig is azt állította, hogy egy bolond vagyok, amiért beleszerettem egy emberbe… - böktem ki szaggatottan. Valahogy nem akartam Tanyától is azt hallani, amit Rose-tól. Azt nem tudnám most elviselni. Tanya azonban nem gondolt még csak hasonlóra sem. Csupán az a beszélgetés jutott eszébe kettőnk közt, mielőtt hazakísértem… kedvesem. Persze, nem igazán tetszett neki, hogy előnyben részesítek egy embert vele szemben, ennek ellenére megbékélt már ezzel a ténnyel. Pusztán aggódott…

- Tudod, hogy Rose csak nagyon félti a családját – mondta Tanya nyugtatóan. – Főleg azok után, hogy kiderült a… - gondolkodott el egy másodperc erejéig -, nos a háttere, a nevelőszülei… - fogalmazott végül óvatosan.

- Igen, és pont ezért van igaza. Te is megmondtad… - utaltam a beszélgetésünkre a Volturiról. Tanya lebiggyesztette az ajkait.

- Ne haragudj, Edward, kérlek – szólalt meg csöndesen. – Én… nem akartalak elbizonytalanítani, vagy elválasztani tőle. Én csak…

- Féltettél – fejeztem be helyette. Aprót bólintott.

- De még mindig nem értem, hogy miért vagy… itt. Félre ne értsd – szabadkozott azonnal -, szeretem, ha itt vagy. Csak meglepő most.

- El kellett jönnöm – vallottam be pár másodperc után előre meredve. – Veszélyes, ha a közelemben van… - suttogtam fájdalmas éllel, miközben a baleset képei peregtek le előttem. Önkéntelenül szorítottam meg Tanya kezét.

- Történt… valami? – hallottam meg halk hangját.

- Jobb lesz így – válaszoltam kitérve az igazság elől, s enyhítettem a szorításon. Tanya tudta, hogy érzem magam, ettől pedig szomorú volt. – Így jobb lesz mindenkinek – ismételtem meg igazán csak magamnak biztatásképp.

- Valóban úgy hiszed, hogy mindenkinek – nyomta meg a szót - jobb lesz? – Szerelmem fájdalmas arca lebegett előttem, ahogy szomorúan rám néz, s könyörgően hívogat maga felé. A mellkasom elviselhetetlen fájdalommal égetett.

- Igen. Csak az számít, hogy ő boldog legyen – suttogtam magam elé bal kezemet ökölbe szorítva.

- A te döntésed – fejezte be Tanya belenyugvóan.

- Köszönöm.

- Ugyan, mit? – kérdezte értetlenül.

- A beszélgetést, és a törődést – néztem rá, eltüntetve arcomról érzelmeimet.

A barátom vagy, ez természetes – üzente gondolatban, halvány mosolyt erőltettem magamra válaszul.

- Mehetünk haza? Eleazar és Carmen nagyon örülni fognak neked.

- Mehetünk – bólintottam. Tanya nem engedte el kezemet, felhúzott a fatörzsről, s futni kezdtünk így, kéz a kézben. Ha valaki meglátott volna, azt hiheti, hogy több van köztönk puszta barátságnál. Még ha Tanya mást is akarna, tiszteletben tartja a döntésem. Most azonban nem tudtam ezen rágódni. Az érintése, hogy ott van velem, támaszt nyújtott számomra, s ez többet jelentett annál, mintsem azon gondolkodjak, ki mit mond rólunk. Úgy éreztem, mintha mellkasom fekete, fájdalmas mélységéből egy vékonyka, megvilágított kis ösvény törne a magasba, ami pillanatnyi enyhülést hozott rám. Ugyan, mit érdekel engem, hogy én belepusztulok hiányába? Neki most a lehető legjobb az élete, a családja körében, a fogadott testvére mellett… Nélkülem. Az idő majd begyógyítja a sebeket, tartja a közmondás. Vajon ez az örökkön örökké élő vámpíroknál is igaz, akiknek tökéletes memóriájuk nem hagyja, hogy bármit is felejtsenek? Hisz erről szólna ez a közmondás, az időről. Az idő jótékony, sok évnyi eltelése utáni felejtésről. Ott zakatolt fejemben ez a szó. Ritmust diktálóan lüktetett, mint régen a szívem. De e szó dobogása fájdalmat hozott magával.

A Denali klán háza előtt aztán kihúztam kezemet Tanya szorításából, majd beléptem utána az előszobába. Eleazar és Carmen már ott álltak, s boldog mosollyal ajkukon felém közeledtek.

- Edward! – üdvözölt Eleazar egy kézfogással.

- Örülök, hogy látlak, Eleazar – szedtem össze magam legbelül olyannyira, hogy képes legyek kifele azt mutatni, minden rendben. Hogy semmi sem történt, amiért rosszul érezhetném magam, semmi olyasmi, amiért a halált kívánom. Carmen arrébb tolta férjét, hogy anyai ölelésébe zárjon. – Carmen – viszonoztam gesztusát. Jól esett most ez az ölelés, be kellett vallanom magamnak, hogy hiányzott Esme. Most éreztem a leginkább…

- Ugye maradsz egy darabig? – tudakolta azonnal kedves mosolyt villantva rám.

- Ha nem baj, hogy hívatlanul jöttem… - hagytam lógva a mondatot.

- Ugyan, a házunk ajtaja mindig nyitva áll előtted – mondta lágyan.

- Köszönöm, Carmen - biccentettem.

- És mi útban jársz errefelé? – kérdezte Eleazar mit sem sejtve.

- Csak látogatóban. Olyan régen nem voltam itt, gondoltam nem árt a változatosság vadászat terén sem – füllentettem kemény vonásokkal. Nem mintha eddig nagy változatosság lett volna étrendemben. Tanya hozzám lépett, s átkarolta vállamat. Magamban fellélegeztem.

- Mi pedig nagyon örülünk ennek – mondta Carmen.

- Hát persze! – mosolygott Eleazar is. – Valóban rég voltál nálunk, utoljára is mi tettük tiszteletünket.

– Igen, igen – helyeselt Carmen. - És akkor mutattad be a kedvesed. Mondd, hogy van Bella? - kérdezte őszinte kíváncsisággal. A mellkasomba hirtelen tért vissza a fájdalom, s szemeim előtt megjelent arcképe. Megfeszítettem izmaimat, hogy meg tudjak állni a tulajdon lábamon, mert úgy hittem nem fogom kibírni ezt a kínt. Kezeimet a zsebeimbe rejtettem, és ott már félelem nélkül – hogy leleplezem magam - szoríthattam ökölbe őket.

- Jól van, Carmen – feleltem szűkszavúan, magamban azonban kiegészítetten. Jól van, most már tökéletesen jól van, hogy én nem veszélyeztetem a jelenlétemmel őt.

- Nagyszerű – mosolygott, de Eleazar felfigyelt szűkös, lényegre törő válaszomra.

- Kate és Garrett Alice-szel? – tudakoltam gyorsan, hogy eltereljem gondolatait, de persze már mindent kiolvastam elméjükből, amikor említettem. Meg kellett tudnom, hogy ne legyen feltűnő a testvéremmel való beszélgetés hiánya.

- Óh, igen – mosolygott Carmen. – Alice-nek csodálatos ötletei vannak az esküvőre. Pedig még hol van! – legyintett fejcsóválva.

- Jobb mindent előre megtervezni – biccentett Eleazar. – Manapság bármi közbe jöhet… - mondta csöndesen, mire felhúztam egyik szemöldököm. Azonban még mielőtt bárki láthatta volna rendeztem vonásaimat.

- Ne beszélj butaságokat, Eleazar – rótta meg felesége. – Minden a legnagyobb rendben lesz – jelentette ki.

- Ámen – vágta közbe Tanya unottan. – Gyere Edward, elkísérlek a szobádba. Bár úgyis ismered az utat – mondta kacéran.

- Igen – nevettem fel. Hihetetlen volt, Tanya mennyire el tudta terelni a gondolataimat. Hálás voltam neki, hogy kicsit könnyítette szenvedéseimet.

Felmentünk az emeletre, s Tanya belökte a szobám ajtaját. A megszokott, régi vendégszoba, amit általában vagy én, vagy Alice használtunk itt tartózkodásunk alkalmával. Nem mintha nagyon szükségünk lett volna rá, de kellett egy kis magány.

- Ahogy látom átrendeztétek – utaltam a szobában álló ágyra.

- Óh, igen. Tudod a látszat mindennél fontosabb, és sokkal kényelmesebb is – húzta végig tenyerét a takarón. – Magadra hagylak – mondta, mert úgy hitte nem vágyom most társaságra. Nekem pont, hogy kellett volna a figyelem elterelő csacsogása. Ám túl büszke voltam ahhoz, hogy könyörögjek az itt maradásáért, s azt sem akartam, hogy azt higgye, megváltoztattam döntésemet. Mert egyáltalán nem volt szó ilyesmiről, én mindig is csak egy személyt fogok szeretni, amíg világ a világ. Vagy… még annál is tovább. Nem akartam ismét megsérteni Tanyát, így hagytam, hogy kilépjen a szobából, s maga után rám csukja az ajtót.

Azonnal elöntött a pánik, testemet a fájdalom marcangolta. Csupán annyira voltam képes, hogy összegörnyedve a szoba déli falához lépkedjek, s hozzányomva magamat, lecsússzak a padlóig. Jobb lábam kinyújtva, erőtlenül terült el, míg balom félig felhúzott állásból csúszott a másik mellé lassacskán. Karjaimmal átfonva magamat szemhéjaimat összeszorítottam, szám pedig eltorzult grimaszba rándult a fájdalomtól.

Zihálva, apró légvételeket vettem, s úgy hittem, nem fogom kibírni ezt a kínt. Hiányzott, szerettem volna a karjaimba zárni, s szenvedélyesen megcsókolni puha ajkait. Tudtam, hogy nem lehet az enyém, hogy nem érinthetem meg többet, de nem is ez volt benne a legrosszabb. Hanem az, hogy ő is szeretett. Ahogy én őt, csak távolról… Messze tőle, hogy életben tartsam. Miért ilyen nehéz? Miért vagyok ilyen szerencsétlen bolond, hogy ennyi év múltán olyanba szeretek bele, akivel soha nem lehetek együtt!? Miért ismertem meg őt? Annyival könnyebb lett volna az élet. Ezerszer inkább az egyedüllét, a magány, mint sem a tudat, hogy vár rám… Elernyedve nyitottam ki szemeimet, mozdulatlan ültem, s előre meredtem a semmibe.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, kihagyott az időérzékem. Percek, órák, vagy talán már napok is? Nem biztos nem, hisz Tanya keresett volna. Légzésem már-már lelassult, ahogy nyugtatóként megjelent előttem teljes valójában áttetsző kedvesem. Elém lépkedett, s letérdelt két lábam között. Csokoládébarna tekintetében könnyek csillogtak, amik megadva magukat végigfolytak szív alakú arcán. Jobb tenyerét felemelte, s közelítette arcomhoz. Még mindig nem mozdultam, érezni akartam bőrének forróságát, ahogy az enyémhez ér, s azt hittem, ha csak egy kicsit is elmozdulok, eltűnik előlem.

- Edward? – hatolt tudatomba a suttogó, ijedt hang. Megrebbentettem szempilláim, látomás kedvesem úgy oszlott fel, mintha a füstöt legyezné valaki el magától. Csak Tanya rémült arca lebegett előttem. Önkéntelenül is csalódott sóhaj szakadt fel torkomból. Nyeltem egyet.

- Tessék? – suttogtam vissza én is megtörten. Rémisztő volt magamat látni Tanya gondolataiban, ahogy üveges szemekkel bámulok előre.

- Megrémisztesz… - mondta gondolatban. – Soha nem láttalak még ilyennek.

- Semmi baj, Tanya – próbáltam meg elhihetni nem sok sikerrel. – Csak magányra van szükségem – nyögtem ki.

- Biztos, hogy erre vágysz, Edward? – kérdezte nagyon halkan, hogy csak mi ketten halljuk.

- Biztosan – bólintottam nyomatékot adva szavaimnak. Tanya megsimította arcomat, majd aggódva felállt, s kiment a szobából. Ismét magamba süllyedtem, hagytam, hogy ellepjen a sötétség.

Eltelt az éjszaka, aztán jött a nappal. Vakítóan sütött le a napsugár a hóval fedett tájra, ami csillogva verte vissza azt. Már délután volt, s Tanya a mai nap folyamán csupán még kora reggel jött be hozzám, amit furcsálltam is. Bár nem is ez zavart annyira, hanem a feszült összpontosítása valami iránt. Gondolatai túlságosan is halkak voltak… Igen, ez volt a legmegfelelőbb szó rá. Halk, csöndes. Talán ezért sem figyeltem fel rá már reggel, csak most, pillanatnyi épelméjűségemben.

Hangos csörgés rázta meg agyamat, amit most úgy éreztem, mintha egy harangot kongatnának közvetlenül mellettem. Carmen szerencsére hamar felvette a telefont.

- Tessék? – szólt bele a kagylóba. Akármennyire is nem akartam odafigyelni, mégsem tudtam nem meghallani a beszélgetést.

- Carmen? Itt Alice… - hallottam meg testvérem hangját. Izgatottság lett rajtam úrrá, bár nem tudtam megmagyarázni miért. Talán nem akartam, hogy Alice lebuktasson – mondogattam magamnak, ami egyáltalán nem volt igaz. Mit érdekelt, hogy lebuktat vagy sem…

- Alice drágám! Miért hívtál? – kérdezte Carmen kedvesen. Ezek szerint Kate és Garrett is már hazaérkezett. Én pedig észre sem vettem. Biztosan Tanya mondta nekik, hogy ne zavarjanak.

- Sürgősen beszélnem kell Tanyával – mondta. Mire én meglepődve néztem magam elé. Azt hittem… Hogy engem keres. Butaság volt, hisz Alice jól tudja, hogy mit akarok. Mégis valamiféle reménnyel töltött el, mert úgy hittem róla van szó.

- Tanya nincs itthon, elment valahova. Azt mondta, lehet, hogy elmegy hozzátok is – felelt Carmen.

- Akkor átadnád a kagylót Edwardnak? – kérdezte feldúltan, kihallottam hangjából az ijedtséget, és a feszültséget is. Annak ellenére, hogy nem történhetett nagyobb baj, a félelem alattomosan átfutott testemen.

- Persze, Alice kedves – felelt Carmen. – Edward? – szólított kicsit hangosabban.

- Megyek, Carmen. – A következő másodpercben már a kagylónál álltam, Carmen átnyújtotta azt, s magamra hagyott.

- Mondjad, Alice. Miért keresel? – hangom tele volt szomorúsággal.

- Edward… Azonnal vissza kell jönnöd! – szólított fel kétségbeesetten, de halkan a vonal másik végéről.

- Nem hiszem, hogy ez lenne a helyes – feleltem, de Alice nem hagyta, hogy tovább folytassam.

 - Muszáj, Edward! Láttam valamit… - mondta ijedten. – B… Bella veszélyben, Tanyával együtt… - Egy pillanatig nem találtam a hangom. Már hogy lehetnének veszélyben, én ezt most nem értettem. Elmém gondolkodni akart, de egyszerűen nem jutott eszembe semmi sem.

 - Alice? Miről beszélsz? – nyögtem ki suttogva, hogy csak ő hallja. – Ugyan, mitől?

- Tanya… Tanya találkozik Bellával az erdőben, hogy beszéljen vele – kezdte idegesen. – Ha… Ha Tanya nem dönti ezt el, talán nem is látom, hogy jönnek…

 - Alice, a lényeget, kérlek – vágtam közbe, mert már úgy éreztem, hogy megőrülök a tudatlanságtól. – Kik jönnek?

 - A Volturi... ide tart...

21. fejezet - Elmerengés a múlton

No drágáim, meghoztam a fejezetet! :D Aztán csak hajrá azokkal a kritikákkal, várom őket! :) Nehezítsétek meg még jobban a dolgom a nyertes kiválasztásakor. ;) Puszi!

Mintha álmomból ébrednék – nevettem magamban a megfogalmazásomon -, újra csak a semmit láttam magam előtt. A poros, patkányokkal s csótányokkal teli padlásteret, ahonnan időközben eltűnt az apró fénysugárcsík. Beesteledett, miközben merengtem életemen. Ez pedig egyet jelentett csak számomra…

Felálltam, mélyet sóhajtottam, miközben néztem előre magam elé. A könnyes szemek haragosan pislantottak rám, arcán halvány pír látszott. Füleimben csengtek szíve dobogásának ritmusa s légzésének szapora üteme. Elindultam, az elmém által elém vetített látomás szertefoszlott…

Megpróbáltam mindent kiüríteni agyamból, nem akartam elhatározni, vagy eldönteni semmit. Hisz az akkor azt jelentené, hogy Alice is tudni fogja, hova tartok. De én nem akartam, hogy a családom tudja. Nem akartam, hogy utánam jöjjenek… Magam akartam lenni, egyedül, csak én. Lassan lépkedtem a padlástér lehúzható kis ajtajához. Minden lépéssel egyre közelebb jutottam célomhoz, ami a legkézenfekvőbbnek tűnt most számomra. Muszáj volt, szinte úgy éreztem, hogy ha nem teszem meg, akkor összeroppanok érzelmileg.

Hisz mi mást csinálhatnék magammal? Amennyire nem akartam semmire sem gondolni, úgy árasztották el elmémet a képek. S mindben csak őt láttam. A sötét padlástérből kiléptem a sárgás fényű lámpákkal megvilágított utcára. Ebből a szempontból annyira hasonlított Amerikára, mégis teljes ellentéte volt annak. Az emberek, a házak… Oldalra néztem, ő ott menetelt mellettem, velem együtt. Belső nyugalom áradt szét testemben, s akaratlanul is lassítottam lépteimen, hogy lépést tudjon tartani velem. Arca most semmit sem tükrözött, amiből ki tudtam volna venni, mire is gondolhat. Biztos voltam benne, hogy nem tetszik neki az ötletem. Csupán ötlet, nem elhatározás – bizonygattam magamban. Zavaros, és ködös, ahogy Alice látomásai is lehetnek, ha figyel. Ebben pedig biztos voltam.

Halkan sóhajtottam, majd felhorkantam. Megbolondultam volna, hogy azt hiszem itt van mellettem? Még édes illatát is érzem orromban, hogy tudatom megtévesztése a lehető legjobb legyen. Amikor oldalra pillantottam ő még mindig ott volt. A képzeletem játszik csak velem? Már nem tudtam eldönteni egészen biztosan. Aprót ráztam a fejemen – miket gondolok címmel -, aztán jobb kezemet feszülten oldalra billentettem, de csak a levegőt simíthatta. Csalódottan néztem le az út köveire. Utáltam, amikor tudatom átvette az irányítást elmém felett.

Még nem bolondultam meg teljesen, bár már közel jártam hozzá. Ha egyáltalán ilyesmi lehetséges egy vámpírnál.

Én el tudtam képzelni, hogy igen. Mert ez vár rám nélküle, ha nem teszek ellene. Lábaim önkéntelenül vittek egyenesen az úton úgy, hogy nem voltam tudatában annak, merre is megyek. Én pedig csak azért is elképzeltem őt, hogy megnyugodhassak és hogy ne jusson eszembe feltett szándékom. Ha itt van mellettem, sokkal könnyebbnek éreztem mindent. Nem nehéz nem arra gondolni, hogy van egy családom, aki hazavár, mert szeretnek. Vagy arra, hogy talán úgy szeret ő is, mint én őt. El akartam rejteni az elmém egy zugában ezeket a szavakat, hogy ne befolyásolhasson.

Kezeimet nadrágom zsebeibe rejtettem, hogy még véletlenül se akarjam megérinteni a látomást s ismét rádöbbenni arra, hogy csak a levegőt markolom. Eltelt egy nap, s a bizonytalanság, a kíváncsiság átvette rajtam a hatalmat. Egy pillanatra csupán, de megtorpantam. Tudni akartam, hogy keresett-e engem. Azt, hogy vajon gondolt-e tőlem egy ilyen tettre azok után, ami történt. Vagy egyáltalán megtudták-e otthon azt az estét. Milyen viszonyban van most a testvérével… Egyszerűen tudnom kellett ezekre a kérdésekre a valódi választ! Éreznie kellett, hogy valami nincs rendben. Vagy csak ezt akartam hinni? Nem, hisz láttam rajta… Mintha ő is tudta volna akkor, hogy búcsúcsókot váltottunk egymással, míg Jacob el nem vitte tőlem. A láthatatlan határ túloldalára. Könnyes szemei félelemtől csillogtak, ahogy tehetetlenül tűrte a köztünk egyre csak növő távolságot.

- Jacob haza akar vinni – feleltem eltitkolva minden érzelmemet. Bella nagyot nyelt.

- Tessék? – gyorsult fel légzése. - De fáj a lábam, és… és… - kezdte kétségbeesetten Bella, aztán belenézett az épp odaérő Jacob szemeibe, s nem tudott mit mondani kifogásnak. Ugyanis Jacob azonnal a lábai alá nyúlt, s egy óvatos, de határozott mozdulattal felvette a földről. Bella összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat. – Jake! – szólt rá Bella dühösen.

- Hazaviszlek, majd apa eldönti, hogy bevisz-e a kórházba – felelte összepréselt ajkakkal, szemeit az enyémbe fúrva.

- Ennek mi értelme lenne, ha egyszer itt van Edward autója…? – zökkentett vissza Bella ellenvetése. – Se perc a kórházban lehetnénk… - Jacob azonnal közbevágott.

- Nem nyitok vitát erről – mormolta dühösen és megindult Bellával a határ felé.

- Jacob azonnal állj meg! – ütögette meg testvére vállát Bella, ami lélegzet elakadást okozott nála. Tekintetét csak arra a másodpercre vette le rólam, aztán újfent rám emelte reménnyel telve.

Ökölbe szorított kezekkel néztem vissza rá, ahogy Jacob elviszi tőlem messze…

- Viszlát kedvesem… - suttogtam.

Emlékem újbóli átéléséből egy mellettem nagy ívben elhaladó, engem bambuló férfi zökkentett ki. Bolondnak nézett, ha eltekintek ösztönös félelmétől. Nem is csodálom ilyen állapotomban. Itt állok az utcán egymagamban, előre, a semmibe révedő tekintettel. Mint, aki nem is lát és nem is hall semmit sem. Ha tudná, hogy ennek épp az ellenkezője történt…

Sóhajtottam egyet, majd újból elindultam, a vágyam, hogy láthassam őt felülmúlta az előzőt, aztán ismételten visszasüllyedtem a sötétségbe. Nem lehet – mondogattam magamban. A másik utat kell választanom, hogy megadjam az esélyt neked. Önkéntelenül is a jobb oldalamra pislantottam, ő csak merően nézett engem, enyhén félrebillentett fejjel. Azonban én csak arra tudtam gondolni, hogy így el fog botlani a saját lábában…

Halvány mosoly jelent meg arcomon, amit ő azonnal viszonzott. Hogy is lehetnék oly önző, hogy elvegyem a boldogságot egy ilyen angyali lénytől, amilyen ő? Teljes mértékig megérdemli, nem úgy, ahogy én. Isten lenyűgöző, tökéletes teremtménye, akitől távol kell tartanom magam, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Mit számít az, én mit érzek?

Akaratlanul is felmerült bennem: Mi van, ha pont ezzel okozom neki a legnagyobb fájdalmat a világon? Ha ő is úgy érzi, menten kettészakad bensője, mert elvesztette a másik felét? Újfent megtorpantam az utca járdájának mentén. A fölém világító lámpa egy halk kattanás kíséretében kialudt, így a sötétség egész lényemet körbeölelte. Mintha azt akarná ezzel jelezni, hogy soha sem találok ki belőle.

Nem akartam végiggondolni ezt a lehetőséget, mégis az agyam felpörögve vetítette elém a legkülönbözőbb képeket, az egymás után játszódó jelenetekből. Csak is a lényeget kiemelve… Még akkorról, amikor első találkozásaink alkalmával ismerkedtünk egymással. Vámpír memóriámnak hála minden egyes pillanatra úgy emlékszem, mintha egy perccel ezelőtt történt volna.

- Edward?

- Mennem kell. Jön… - akartam ellépni Bellától, de ő nem engedte. - Ne hagyj itt! Ki jön? – kérlelt szinte kétségbeesetten, miközben karjait testem köré fonta. Csak néztem rá, arcomon fintor suhant át. – Edward…

- A testvéred… - morogtam kelletlenül. Bella szemei felragyogtak. – Mennem kell, Bella. - Nem! Kérlek, maradj, olyan rövid ideig voltunk ma együtt. – Hangja elcsuklott a mondat végére. – Kérlek… - lehelte. - Nem lehet(…)

- Menj csak. Holnap várni foglak – suttogtam fülébe, mindvégig Jacobon tartva szemeimet.

- Ígérd meg, hogy itt leszel – súgta vissza feszülten. - Ígérem – pusziltam meg arcát gyöngéden, majd elengedtem, mire ő tétován megindult testvére felé.
Akkor is Jacob zavart meg minket, s azonnal felragyogtak kedvesem szemei. De most nem ez volt a legfontosabb… Szerelmem arca, szorosan körém fonódó karjai, amik nem akartak ereszteni, csak is egy valamit jelenthettek. Hogy félt. Félt, hogy ha talán elenged, többet nem lát? Nem tudtam biztosra, hisz nem hallottam gondolatait már akkor sem. Reményvesztetten próbált marasztalásra bírni, s megismertetni szeretett testvérével. Ezt láttam, s ebből is csak rossz sült ki.

Jacob megharagudott rá, ami tudtam, hogy szörnyen fájt neki. Mindennél jobban szereti őt, már hét éves korától kezdve, amikor Ephraim Black hazavitte. Most már, hogy ismertem szerelmem arcjátékának jelentését, meg tudtam magyarázni mindent. Nem tudott választani kettőnk között, s ez még jobban erősítette bennem azt, hogy talán nem is szeretett annyira… Így pedig könnyebben elfogadja, hogy már nem vagyok mellette. Jacob ezzel szemben ott lesz vele mindig, még akkor is, amikor épp nem akarja. Nem fogja feladni, s úgy megfutamodni, mint én.

Azonban ezek ellenére mégsem tudtam most figyelmen kívül hagyni azt a kért ígéretet. Nem bízott bennem, szavamat vette, hogy valóban ott leszek a következő nap. Iszonyatos fájdalom mardosta bensőmet, a fekete, tátongó űr még mélyebbnek és sötétebbnek tűnt most, ahogy felidéztem akkori feszültségtől, bizonytalanságtól sugárzó lényét. Vajon ez az irántam érzett szerelmét bizonyítja? De azóta már egy év is eltelt… Változott ő is, változtak a körülmények, változott a családja.

- Talán ha egyenesen fogalmaznál, érteném is – vetettem ellen.

- Még hogy én fogalmazzak érthetőbben? – állt meg újból, arca ugyanolyan bosszús volt. – Nem te voltál az, aki meg akarta magyarázni nekem, hogy nem láttam, amit? – kérdezte éllel hangjában. Barna szemei összeszűkültek vigyoromra. - Nem, csakis a te érdekedben tettem – húztam el a számat.

- Az én érdekemben? – hökkent meg Bella. – Nem tudom, miért lenne az, ha megpróbálja valaki bemesélni az embernek, hogy megőrült… - grimaszoltam feleletére. - Nem kellett volna újra találkoznunk – morogtam. Bella megtorpant, nem nézett rám, de lélegzete egyeletlenné vált, mély levegőt vett, majd tovább ment. Halk szipogást hallottam. Bella sír?

Bella elé léptem megállásra késztetve ezzel. Csak azért sem nézett fel rám, így kénytelen voltam én tenni erről. Óvatosan, állánál fogva megemeltem fejét, így barna szemeibe merülhettem, amik könnyekkel áztatva néztek vissza rám.

- Sajnálom – suttogtam, s mivel Bella nem rántotta el fejét hűvös érintésemtől, felbátorodva alig érintve arcát, de letöröltem kicsorduló könnyeit. Bella ajkai résnyire elváltak egymástól, szaggatottan vette a levegőt, szíve hevesebben vert. Hirtelen, villámgyorsan léptem tőle el, megtartva a három lépés távolságot. Mély levegőket vettem.

Megríkattam őt, már akkor, s vérének illata majdhogynem kiszabadította a fogságra ítélt vámpírt. Mi bizonyíthatja jobban, hogy egy szörnyeteg vagyok, aki csak fájdalmat tud okozni neki? És valóban… Neki lett volna jobb, ha nem találkozunk. Most már biztosan tudtam, hisz a baleset is csak azt tanúsítja - ami épp ettől az emléktől jutott eszembe. Kényszerítettem magam arra, hogy ne játsszam le magamban ismét azt a napot, amikor majdnem… Fejemre szorítottam tenyereimet, nem bírtam kimondani azt a szót. Zihálva vettem a levegőt, majd miután kicsit lenyugodtam megint elindultam az utcán. Minden csöndes volt e késői órán, amit egy halk zörej sem tört meg.

Mintha csak azt az űrt akarná jelezni, amit magamban éreztem. Legszívesebben szélsebesen rohanni kezdtem volna, hogy minél előbb odaérjek, s abbamaradjon ez a mérhetetlen kín. Még mindig ott volt mellettem, arcán több érzelem futott át egyszerre. Félelem s remény. De a tudatom, az emlékeim nem engedték, hogy figyeljek rá. Újabb áradat jött…

- Bízom benned. – Elvigyorodtam, s futni kezdtem a rétre. Görcsösen kapaszkodott nyakamba, s szorította magát mellkasomhoz, de szemei nyitva voltak.

- Bella… - szólítottam meg halkan. – Rosszul vagy? – Arca falfehér volt, olyan… mint az enyém.

- Azt hiszem… nem – nyögte ki.

- Sajnálom, én… - Lassan a rét szélén álló fatörzshöz léptem, s gyöngéden lelazítottam karjait nyakam körül, hogy leültessem. – Tényleg sajnálom – vettem két tenyerem közé arcát. Az ájulás kerülgethette.

- Nem a te hibád – mondta nem túl sok meggyőződéssel hangjában, miközben kábán nézett rám.

- Lélegezz lassan ki és be, mély levegőt véve – utasítottam lágy hangon. Bella teljesítette, aminek hatására egy-két perc múlva arca kezdett visszatérni normális színébe, miközben én küzdöttem illatának megszokásával. - Ez nem volt jó ötlet a részemről – sóhajtottam, s önkéntelenül simítottam meg kezeimmel arcát.

- Ne mondd ezt! – próbált meg tiltakozni gyönge hanggal. – Nagyon… izgalmas volt… - Nem láttad még az arcodat, sápadtabb, mint az enyém… - mondtam keservesen, s el akartam húzni kezeimet, de ő rárakta sajátját jobb kézfejemre. Rávillantottam szemeimet, de nem hátrált meg.

Halványan, erőtlenül mosolyogtam rá, amit ő azonnal viszonzott. Fejét csóválta, mintha ő is ismét átélte volna az emléket velem. Annyira megrémülten akkor, hisz olyannyira rosszul lett attól a kis futástól. Bolond és önző voltam, hogy nem gondoltam ilyesmire. Ami nekem természetes, magától értetődő volt, az neki csak szenvedés. Pedig én csak meg akartam osztani vele ezt a felejthetetlen élményt. Nos, gondolom tényleg felejthetetlenül sikerült – húztam el számat, s oldalra pillantottam. Ő csak somolyogva bólogatott. Csak bajt tudok okozni - sóhajtottam… Nem volt ez másként Jamesszel sem. A legszörnyűbb pillanat kavargott fejemben.

- James? – Nem válaszolt társának, vörös tekintetét rám szegezte. Egy szemvillanásnyi időre sem tévesztettem szem elől Jamest. Kezeim ökölbe szorultak, de légzésem visszaállt a normális, emberi ütembe. Szemem sarkából láttam csak Carlisle óvatos pillantását felém.

Feltámadt a szél, hátam mögül egyenesen látogatóink felé. James beleszimatolt a levegőbe, kéjes, szenvedélyes izgalom ült ki arcára, és szenvtelenül belebámult szemeimbe.

James a másodperc töredéke alatt eltűnt társai mellől, s a léptek irányába kezdett futni. Azonnal utána eredtem, most rendkívül örültem gyorsaságomnak, amivel utolértem, s le is előztem Jamest. Összepréselt ajkakkal ugrottam neki, egy ütéssel elhajítottam az egyik fa törzsének, ami reccsenve tört darabokra tőle. Támadó állásba görnyedtem James felé fordulva, megfeszítve izmaimat vicsorogtam rá kivillantva éles, fehér fogaimat.

Mire James felugrott a földről, s újból elém állt megfontolt, támadó tartással, már a többiek is ott álltak. Családom tagjai védekezően fontak körül engem, Victoria őrült tekintete hol szerelmén, hol rajtam cikázott. Laurent James mellett várta az események további lefolyását.

- Csak nem te akarod magadnak? – feltételezte gúnyosan James, s elvigyorodott hirtelen haragomat látva.

- És mi van a „természetesen nem vadászunk a területükön” kijelentéssel? – kérdeztem magamra erőltetve a nemtörődömség álcáját.

- Nem én mondtam – vont vállat még mindig vigyorogva.

- Nem akarunk harcot, de ha a mi területünkön vadásznak, kénytelenek leszünk megvédeni azt. – James vigyora lelohadt.

-  James, ezt már megbeszéltük – rótta meg halkan Laurent. Victoria rávillantotta tekintetét, de James semelyikükkel nem törődött, mindvégig engem nézett.

- Megváltozott – válaszolt James vigyorra húzva ajkait.

Ez volt a legostobább cselekedet, amit valaha is tehettem. Abban az ingben nomád vámpírok elé állni, amiben előtte a szerelmemet ölelgettem. Ekkora hibát véteni már szinte lehetetlenség, és én mégis elkövettem! Az egyáltalán nem számított, hogy véletlenségből. Sőt, az még súlyosbító körülménynek hatott. Nem engedhettem meg magamnak, hogy véletlenségből ilyen szörnyű dolgot kövessek el! Undorodtam magamtól… Majdnem… majdnem elvettem az életét. Bűnbánóan pillantottam rá, ő ennek ellenére gyöngéden nézett vissza rám. Talán azt akarta mondani, hogy nem én vagyok a hibás. Én azonban tudtam az igazságot.

Indulatosan lépkedtem, cipőm hangosan koppant az utca kövezetén. Hogy képes egy ilyen bűn emlékére is így nézni rám? Nem érdemlem meg! Egyre kitartóbban meneteltem, de öntudatlanul vittek lábaim. Fáradhatatlanul tartotta velem a lépést, arca enyhén kipirult a sebességtől. A bűntudat elemi erővel akarta széttépni testem, s tudatom még megmaradt épségét. Keveredve a fájdalommal úgy éreztem, nem sok hiányzik, hogy ez meg is történjen. Nem kíméltek érzéseim, ahogy az emlékek sem. Tovább záporoztak, fel-felvillanva az idő különböző tájáról, gondolataim sűrű, zavaros ködében sziporkázva, mintha a mennyország felhői közt Isteni fények villognának, s mutatnák az utat számomra. Amit soha nem érhetek el…

- Neked veszélyes. Még mindig… - fordítottam el fejemet. Figyeltem a hóesést, a pelyheket, amik alászállva a fák ágain álltak meg. Szemem sarkából láttam, hogy Bella egyik lábáról a másikra áll, majd tétován felemeli kezét.

- Ne… - suttogtam, s rávillantottam méz színű szemeimet. Bella keze megállt a levegőben, de tiltásom ellenére csak azért is kezembe csúsztatta sajátját. Felszisszentem, de nem húzódtam el.(…)

- Még mindig nem félsz? – suttogtam izgatottan.

- Nem – mondandója ellenére hangja elcsuklott, de kitartóan nézett szemeimbe.

- Megijedtél. Sajnálom, csak… - nem hagyta, hogy befejezzem. Mutatóujját szájára rakta, hogy jelezzen.

- Maradj mozdulatlan… - kért halkan. Kővé dermedve vártam, mit akar tenni. Bella nagyon lassan, óvatosan emelte fel újból kezét. Lélegzetvisszafojtva vártam érintését. Bella apró, gyors légvételeket vett, majd ujjbegyeit hozzáérintette arcomhoz.

- A tűzzel játszol – suttogtam, majd hátrébb léptem tőle. Nagyot sóhajtott.

- De ha olyan jó – pirult el és lesütötte szemeit. Ezen vigyorognom kellett.(…)

- Mondj valamit! Jól vagy? – kérdeztem még mindig ijedten.

- Jól vagyok – nyerte vissza egyensúlyát.

- Biztos? Miért ájultál el?

- Azt hiszem… azt hiszem elfelejtettem levegőt venni – pirult el újra. A megkönnyebbüléstől felnevettem.

- Hogy lehet azt elfelejteni? – kérdeztem nevetve, miközben elengedtem őt. Bella végigsimított kezemen, mikor elhúztam.(…)

- Maradj mozdulatlan… - kértem Bellát suttogva. Megnyaltam ajkaim, s nyeltem egyet. Lassan közelítettem felé, mindvégig a szemeibe nézve. Kezemmel arrébb simítottam előrehulló barna tincseit. Apró, gyors lélegzeteket vettem. Vontatottan, s megfontoltan hajoltam nyakvonalához, a füle alatti gödröcskékhez.

Orromat gyöngéden hozzásimítottam. Szám megrándult, de nem húzódtam el. Bella megborzongott érintésem alatt, de még mindig nem mozdult. Alig pár centit visszahúzódtam, izgatottan, sebesen vettem a levegőt. Bella kifújta a bent tartott levegőt, de mást nem tett. Még mindig nem mozdult, várt. Orromat végighúztam állkapcsa mentén, hűvös szám hozzá-hozzáért nyakához, amit nem fedett be kabátja. Bal kezemet rácsúsztattam tarkójára, majd felnéztem rá, de lehunyt szemekkel, meg-megrebbenő pillákkal várt. Parányi puszit nyomtam állára, majd egyre feljebb mentem, miközben én is lehunytam szemeim. Óvatosan megcsókoltam szája szélét. Vártam egy kicsit.

Egy arasznyival feljebb merészkedtem, egész szájára adtam csókot. Bella zihálni kezdett, ujjaival hirtelen beletúrt hajamba, s még közelebb akart húzni magához.(…)

- Nem félek tőled. Túlságosan szeretlek… - szólalt meg váratlanul alig hallhatóan emberi fül számára. Szemei kábán fúródtak tekintetembe. – Um… ezt hangosan is kimondtam? – jött zavarba, mire szívverése felgyorsult.

- Nem mondanám, hogy hangosan, de hogy nem gondolatban, az is biztos… - válaszoltam ironikusan. Mintha egy édes álomból ébredne, Bella pillái megrezzentek, majd lesütötte szemeit. Forró tenyere csalódottan kezdett el lecsúszni arcomról. Odakaptam kezemet, s rányomtam övére.(…)

Mennyi szépséges emlék, amik enyhe gyógyírt is adnak sajgó testemnek. Lépteim visszaigazodtak emberi tempójához, látomásom ajkai körül bujkáló mosollyal, csillogó szemekkel tekintett vissza rám. Megannyi megtapasztalt érzés, amikről azt hittem nem is léteznek számomra. Az első beszélgetésünk, az első érintés, amikor forró tenyere az enyémhez ért, az első csókunk, s az első alkalom, amikor véletlenül kiejtette száján a leggyönyörűségesebb szót, ami csak létezik e pokoli világon. Félmosollyal tekintettem oldalra, szív alakú arcán pirosság játszott gondolataim hatására, aztán csokoládébarna, szerelemtől ragyogó tekintetét rám függesztette. Magamban felnevettem az abszurditáson, mégsem hagytam, hogy a valóság gyökerei megkapaszkodjanak képzeletem jótékony földjében. Nem, most túl jól esett a bennem tátongó űrnek ez az apró érzéki csalódás.

Még inkább úgy éreztem, hogy muszáj mennem, hogy kicsivel is, de közelebb lehessek hozzá. Ahogy haladtam, illúzióm minden lépésével egy picit közelebb araszolt hozzám. Talán ha később emlékezek ezekre a pillanatokra, nem fog annyira fájni, mint most. Majd a káprázat tesz róla, hogy így legyen – bizonygattam magamnak. Kérdőn pislantottam áttetsző kedvesemre, aki mély levegőt véve kezével az arcom felé nyúlt. Halkan sóhajtottam, hisz nem éreztem semmit, s nem is fogok. Amíg vissza nem…

- Mivel nem szeretném, ha belepottyannál a jéghideg vízbe és még meg is fázzál, át kell, hogy vigyelek – mondtam vigyorra húzva ajkaimat.

- Miért, olyan nagy teher ez számodra? – durcáskodott Bella.

- Nem, csak eltört egy bordád, emlékszel? – simítottam meg arcát kedvesen, mire mélyen kifújta a levegőt.

- Azt felejtettem el, hogy az orvostudományt gyakorlóval van dolgom – mondta gunyorosan. Félmosolyt eresztettem meg felé, majd körbefontam karjaim derekán, s felhúztam magamhoz, hogy arca az enyémmel volt egy vonalban.

- Így nem fáj? – súgtam a kérdést, orrunk hegye éppen hogy összeért. Bella kábultan megrázta fejét. Egyik kezemmel végigsimítottam karját, majd tenyerét felemeltem nyakam köré. – Kapaszkodj, és húzd fel a lábad – mondtam halkan, mire Bella behajlította lábait, s másik kezét is nyakam köré fonta. – Ó, és a szemeid is csukd be, tekintve korábbi rosszulléteidet – mosolyogtam.

- Inkább tovább nézlek – suttogta, s elpirulva nézett arany szemeimbe.

- Ahogy akarod. – Tettem pár lépést, majd óvatosan elrugaszkodtam a földről, s átugrottam a folyó túlpartjára.(…)

Még annak ellenére is, hogy – a szó szoros értelmében - James elé vetettem őt, s pihennie kellett volna, három nappal a harc után ott volt a réten, hogy láthasson. Mert hiányoztam neki… Olyan hihetetlen volt, hogy azok után semmibe véve apja tilalmát, elszökött hozzám. Törött bordával. Nem érdekelte, hogy mi lesz, eltűrte a fájdalmat, csak azért, mert látni akart, ahogy én is őt. A látomás úgy tett, mintha a hideg rázta volna ki, fintorogva konstatálta az emléket. Szerettem volna azt hinni, hogy azért is, mert három napig távol volt tőlem.

Ő még csak hátra sem hőkölt, megkönnyebbülten vetette magát karjaimba.

- Edward – suttogta arcát mellkasomba fúrva, szorosan fonva karjait testem köré. Gyöngéden simogattam haját, s hátát, hogy megnyugtassam.

- Bella, mi történt? Miért kószálsz az erdőben egyedül? – kérdeztem feszülten, félve.

- Én… el kellett jönnöm… összezavarodtam… - kezdte zavartan, miközben felnézett rám. – Csak… eljöttem, máshova nem tudtam menni – halt el hangja, könnyei kibuggyantak szemeiből. Hűvös ujjammal letöröltem könnyeit.

- Ne aggódj, most már biztonságban vagy – suttogtam komolyan.(…)

Zsebeimben ökölbe szorítottam kezeimet. Nem csak én bántottam őt! Azon az estén, akár még el is vehette volna tőlem Jacob. Örökre. Csak egy hajszálon múlott, hogy farkas ösztönei ne tiporják porba emberi lényét. Tudom, hogy nem szándékosan bántaná, ahogy én sem. De… Akkor ő miért maradhat mellette egész életében, s én miért nem? Ott volt, ő is tehetne arról, hogy Bella megsérült? Ugyan… Nem hibáztathatom őt a saját bűnömért. Már meg tanulta uralni az ösztöneit és érzelmeit. Nem! – kiáltottam fel magamban. Hazudok magamnak is ezzel… Jól tudom, hogy ugyanolyan heves, s önfejű, mint volt. Ez azonban nem számított.

Fejcsóválva elém lépdelt, majd hátrafelé menetelt tovább, miközben karjait hívogatóan felemelte. Csábos mosolyt villantott rám, s én nem tudtam – vagy nem akartam – ellenkezni. Követtem. Két ház között befordult a sötét sikátorba, majd azokon közlekedve futásnak eredtem.

„Az oroszlán beleszeretett abba, akibe a leginkább nem kellett volna… A buta kis bárányba.”