20. fejezet - Napsugaras akadály

Sziasztok! :) Dena sajnálom, hogy nem tudtam elküldeni egy nappal előbb a fejezetet, de nem szerettem volna sokáig húzni az idegeiteket azzal, hogy kész a fejezet, és nem rakom fel. A háttérképet azon nyomban küldöm, amint adsz egy email címet! :) Remélem nem haragszol. De ha kiírom, akkor egy max két napi reagálási idő kell, mert akkor már csúszik az egész. Tudom, nem vagyok gyors az írásban, és még az előrejelzést sem frissítem gyakran. De amíg nem tudok biztosat, nem akarok csalódást okozni nektek. Tényleg sajnálom, remélem tetszeni fog a fejezet mindenkinek! :) Várom a véleményeiteket! :)

És előre is Boldog Karácsonyt Minden kedves olvasómnak! :)

Már láttam a sárgás sugarakat beszűrődni a keskeny nyíláson. Ennyire elment volna az idő? Az alattam lévő szintekről éppen ébredezők halk sóhajtásai, és motoszkálás hallatszott fel. Amint a gyerekek is felébredtek álmukból, hangosabb lett szinte minden. Ajtók nyíltak, s csukódtak alig egy perc alatt, a konyhában az édesanya már a reggelit készítette, miközben a gyerekeivel kiabált. Annyira nem értettem, nem is figyeltem igazán, hogy melyik szinten hány ember van…

Csak visszahajtottam fejemet a térdeimre, s elmerültem az elmém által elém vetített arcképen. Félmosollyal üdvözöltem ismét, vágyakozó lelkem sajogni kezdett.

Teltek múltak a másodpercek, a ház szintjeiről gyerek zsivaj, tányérok csörömpölése s folyamatos fecsegés hallatszott. Azonban ezek sem tudták elmosni az ő arcvonásait, ahogy rosszallóan rám mered. Mert bizony nem hagyott nyugtot, reménykedőn még mindig engem nézett, de én kitartottam. Rettentő erőbe telt, ám a napsugarak ereje is segített. Talán ha nem nappal lenne, már rég nem itt csücsülnék az árnyékos padlástér sarkjában, mereven előre bámulva a semmibe, vagyis… őt nézve. Olyan erősen gondoltam rá, hogy valódinak látszott. Mintha itt lenne előttem teljes valójában.

Tudtam nagyon is jól, hogy csak ámítom magam, s ezzel is csak kínzó perceimet gyarapítom. Ennek ellenére próbálkozásaim, hogy másfele tereljem gondolataim tárgyát lehetetlennek bizonyult. Olyannyira vágytam rá, a késztetés, hogy megszegjem azokat a szabályokat, amik akadályozzák ezt, s ne érdekeljen semmi az égvilágon, fájón lüktetett bensőmben. Csokoládébarna szemei felragyogtak, jobb karja könyörgőn kinyúlt felém. Sóvárogva nyújtottam ki én is jobbomat, hogy belesimíthassam forró tenyerébe hideg kezemet. Érezni akartam azt a meleget, ami áradt testéből. Hirtelen a levegőbe markoltam, s egy csalódott sóhaj kíséretében visszahúztam karomat, ismét átöleltem vele térdemet, és újra a semmibe meredtem. Szorító érzés facsarta össze a mellkasomat. A valóság. A nyomorult valóság csapott hátba olyan erővel, hogy még a lélegzés is nehézkesen ment. Mintha annyira szükségem lett volna amúgy is rá.

Csak merültem el a sötétségben, ami szippantott magába, húzott le a mélybe, s úgy éreztem, megfulladok benne. Mintha még mindig emberként próbálnék a felszínre jutni, ami szinte egyszerűen lehetetlen. Ebben a helyzetben nélküle kilátástalan. Ha itt lenne velem, lenne miért küzdenem, sőt nem is történne ilyesmi. De nincs itt, akkor pedig mi értelme egyáltalán a próbálkozásnak. Hagytam. Hagytam, hogy egyenletesen süllyedjek a tudattalanság feketeségébe, a megváltó semmiségbe. Tompán érzékeltem azokat a zajokat, amik az előbb még érdesen sértették füleimet.

Becsuktam szemeimet, fejemet hátrahajtottam a falnak. Nem tartott sokáig a tudattalan állapot. Túl egyszerű lett volna, s fájdalommentes, ami nekem nem adatik meg soha. Addig nem, amíg nélküle élem életem. Mit is csinálhatnék ebben az örök létben, ami hasznosnak bizonyulhat? Amivel nem tiprom porba a családom kedvét, amivel nem leszek teher nekik? Semmit. Használhatatlan, nélkülözhető vagyok. Senkinek sem jelentene gondot, ha nem lennék ezen a világon. Egy szörnyeteggel kevesebb lenne.

Nem! Miket gondolok? Esme veszítse el még egyszer a fiát? Most már végleg, örökre? Hogy is okozhatnék ekkora fájdalmat neki? A bűntudat hullám úgy söpört végig rajtam, mint egy árvíz a védtelen tájon. Még egy önzés lenne részemről, ha a családomat figyelmen kívül hagyva véget vetnék szenvedéses létemnek. Nem helyezhetem magamat eléjük: Esme, Carlisle, Alice, vagy Emmett, de még Jasper és Rosalie elé sem. Ők is együtt élnek a saját múltukkal, gyötrő gondolataikkal. Én miért ne bírhatnám ki? Ez olyan, mintha egy gyötrődő haldoklótól eltiltanák a számára megváltó halált.

Kinyitottam szemeimet, s a napsugárcsíkra pillantottam, ami verőfényesen tört utat magának a fa résén. A ház nyugati oldalán üldögéltem, tehát a nap már magasan járhatott az égbolton. Most már Amerikában is délelőtt volt, ami egyet jelentett. Vajon már keres, ráérzett arra, hogy már nem vagyok a közelében? Ugyan, erre nem gondolhatok. Hisz ezzel csak kínzóbbá teszem a perceimet, mégsem akart elsüppedni a többi gondolat közt. Hinni akartam benne, mintha ez valamit is számítana már. Igen, nekem nagyon is számított ebben a pillanatban. Némi gyógyírt mutatott sebzett lelkemnek.

Elképzeltem őt, ahogy elmegy a házunkba, Carlisle-ék pedig közlik vele, hogy… otthagytam. Így utólag belegondolva, kegyetlen voltam, hogy ezt a feladatot rájuk hárítottam. Esmére és Carlisle-ra. Hinni akartam, hogy neki így lesz a legjobb, amit valaha is tehetek vele, de pusztán csak elmenekültem. El messze, hogy ha a kísértés erőt venne rajtam még meg tudjam gondolni magam, s visszaforduljak. Nem tehetem meg, nem hagyhatom, hogy ez előforduljon. Még egyszer nem szabad eluralkodnia rajtam a vágynak.

Mindennél jobban vágytam jelenleg arra, hogy ember lehessek. Ha emberként találkozok vele, semmi akadálya nem lenne annak, hogy együtt lehessünk. Nem különböznénk, nem lenne baj, hogy egy farkas nevelte fel. Nem lenne semmilyen szövetség sem, nem kellene attól félnem, hogy egy óvatlan mozdulattal összetöröm törékeny testét. Ha csak arra gondoltam, hogy mit engedtem meg magamnak, kockáztatva épségét, undorodtam magamtól. Miért lennék jobb, mint az a részeg ember? Saját magamat is meg kellene büntetnem. Arcképe ugyanúgy úszott be elmémbe, mint máskor. Fájdalmas, elgyötört vonásokkal, mintha nem tetszene neki ez a föltételezés, amit lefuttattam gondolatban. Nekem viszont annál inkább tetszetőssé vált, arca haragos fintorba rándult válaszul. Bár már bűnhődöm. Hisz nélküle szenvedés – ha lehet annak nevezni - az életem.

Ez az eszmefuttatás csak újbóli kínszenvedést hozott magával. Vajon Alice-nek igaza volt ez egyszer? Most kellene a leginkább mellette lennem, hogy megvédjem, s hozzám bújhasson biztonságot remélve? Nem. Én nem tudom ezt megadni neki. Megsérült az én hibámból, ha pedig testvére mégis elmondja Ephraimnak… amit megtudott, akkor még mostoha apjával is össze fog veszni. Miattam. Hogy tehettem ezt? Tudom, hogy hiba volt, tudom azt is, hogy szörnyen önző, s felettébb bolondság volt, mégsem tudok rá így gondolni. Örök létem legszebb és leggyönyörűbb pillanata volt az az este és minden más perc, amit vele tölthettem. Egy kis időre megtapasztalhattam a mennyországot mellette, ahova én soha nem fogok kerülni.

Képzeletem tovább játszott velem, ahogy megjelent előttem ő, az erdőben bolyongva a Cullen házba menekülve. Mint akkor este, mikor előtte átváltozott a testvére egy farkassá. Most csak arca nem volt ugyanolyan. Nem voltak könnyesek a szemei, csak haragtól s dactól szikráztak, futás közben meg-megbotlott a faágakban. Kitartóan haladt a cédrusok övezte kis tisztásra, hogy aztán a verandán szusszanva egyet kopogásra emelje kezét. Az ajtó kinyílik, s Esme zárja karjaiba őt. Vonásainak minden apró részletét láttam magam előtt, a pillanatnyi meglepődést, hogy nem én üdvözlőm őt elsőnek, az arcán csak átsuhanó furcsa, rossz érzetet. Mintha valami nem lenne rendben. Esme beljebb vezeti őt a házban, s elmondja neki, hogy elmentem.

A mellkasomban ezerszeresére erősödött az a szakító erő, ami úgy éreztem annak ellenére, hogy nem lehetséges, majd széthasítja bensőmet. Nem tudtam, nem akartam belegondolni, hogy ő mit fog érezni majd, ha megtudja. Először nehéz lesz elfogadnia, mert azt tudom, hogy igazat mondott, szeret. Persze ez az érzés egy idő után elhalványul, s már csak a harag marad utána. Lassan, de rájön arra, hogy ez volt a legjobb neki. Addig pedig ott lesz a fogadott testvére, hogy megvigasztalja.

Egyedül csak attól félek, hogy már most olyannyira felkavartam az életét, nem tudja rendbe hozni, amit én elbaltáztam. Amikor legelőször találkoztam a titokzatos, hét éves kislánnyal, akkor kellett volna messzire elmennem. Amíg még tudtam volna. De ki gondolta volna, hogy egyszer, sok emberi év múltán ismét utamba sodorja a sors? Az esélye csekély volt, s mégis megtörtént. Ahogy az is, hogy szerelmes lettem. Nem hittem abban, hogy valaha rátalálok arra a személyre, aki a Mindent jelenti majd, s nélküle semminek érzem magam. Ha jól belegondolok, már akkor sem tudtam volna megtenni. Érdekelt, mi fog történni vele, az, hogy miért nem tudtam a gondolataiban olvasni, mint a többi embernél. Idegesített, s egyben kíváncsiság is furdalt, ami azóta csak folyamatosan nőtt.

S mit ad Isten? Kísértésbe ejt, minden szempontból… Nem csak vámpír énemmel kell meggyürkőznöm, mert vérének illata énekel nekem, hanem még emberi mivoltom apró részével is, amely szerelmes lett belé. Külön sem könnyű őket legyőzni, hát még egyszerre. Szörnyűbb az volt, hogy csak az egyiket akartam teljesen visszaszorítani. De annak érdekében, hogy megtartsam a magamnak tett ígéretemet, másik énemet is el kell nyomnom.

Mély sóhaj szakadt fel torkomból, s egy emlék suhant át agyamon, amit még régebbi találkozásunkkor láttam meg Jacob gondolataiban. Eddig nem tulajdonítottam különösebb figyelmet neki, de most valahogy egészen máshogy tekintettem rá. Sokkal az összpontosításom középpontjába került.

Jacob az ablakból tekintett ki a La Pushi tájra, szája fülig ért örömében. Ugyanis kivételes alkalom volt aznap, hisz nem esett az eső. A nap sugarai hét ágra sütöttek le vakító fényességbe burkolva mindent. Jacob kedve azonnal az egekbe szökött, s már el is tervezte mit fognak csinálni ebben a remek időben. Ki akarta használni a nap melegét, amit ma éppenséggel nem takartak el szürke esőfelhők.

A konyhába sietett, ahol Bella épp reggelizett.

- Bells, igyekezz egy kicsit! – szólt rá izgatottan. – Gyönyörű idő van, a tengerparton a helyünk – kapott be egy falat pirítóst, aztán mikor látta, hogy testvére kérdőn pillant rá lehuppant vele szemben a székre.

- Um… tényleg? – kérdezett vissza Bella két falat között, s egy pillantást vetett ki a tájra az ablak üvegén keresztül.

- Tényleg – bólintott Jacob. – Szóval igyekezz egy kicsit, kérlek! – villantott mosolyt rá.

- Jó, jó. Már úgy is készen vagyok – sóhajtotta Bella, majd felállt, s eltűnt a konyhából.
Jacob addig magába tömött annyi pirítóst, amennyit csak bírt. Azonban még így is éhes maradt. Vállrántás kíséretében bekapott még egyet, aztán az épp belépő Bellára pislantott, akinek kezében egy hátizsák volt.

- Mehetünk. Bepakoltam – jelentette ki mosollyal ajkán. Úgy látszott most már tetszett neki az ötlet, hogy a tengerparton töltsék el a napot. Nem sokszor ígérkezett ilyen alkalom, s Jacob tudta, hogy Bella is élvezni fogja a mai napot.

- Remek – csapta össze tenyerét Jacob, majd elkezdte húzni Bellát a part felé. Táskáját hátára csapta, s átkarolta Bella vállát, aztán szorosan magához húzta. – Olyan jó a nap melege… - szólalt meg vidáman, felnézve a sárga korongra.

- Te is elég meleg vagy, Jacob – húzódott el kissé Bella. – Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan, miközben arcát fürkészte.

- Persze, hogy jól vagyok. Egy ilyen napon ne lennék? – vigyorgott le rá Jacob, s visszahúzta magához Bellát. Éreztem az elégedettséget szétáradni testében, s azt az ismerős érzelmet, amit én is megtapasztaltam már. Boldogság, kiteljesedettség, szerelem.

- Rendben – motyogta Bella a földet bámulva.

- Úgy hallom Pete és Zach is már a tengerparton vannak – mondta Jacob egy kis idő elteltével. Úgy gondolta remek lesz két barátjával a szórakozás a parton.

- Ezt meg hogyan hallod? - lepődött meg Bella, összeráncolva homlokát - Én még semmit sem hallok… - motyogta. Jake vállat vont.

- Amit marháskodnak, ezer mérföldről is meg lehetne hallani – nevetett, egész teste belerázkódott.

- Um, akkor csak én vagyok süket – nevetett Bella is zavartan.

Alig telt el pár perc, már látták is őket. Zach és Peter a tengerben próbálták egymást a víz alá nyomni. Hangos kiáltások és röhögés hallatszott, hatalmas csattanó hangok. Nagy harcot vívtak, hogy ki is az erősebb kettejük között.

- Elemükben vannak – jegyezte meg Bella mosolyogva.

- Aha – helyeselt Jacob. – Amíg oda nem érek – vigyorgott.

- Ne fitogtasd az erőd – tromfolta le.

- De ha egyszer valamiért én erősebb vagyok, miért ne? – dobta le a homokba a hátizsákot, s egy mozdulattal levette a pólóját. Bella zavartan nézte Jacob kora ellenére izmos testét, kicsit eltöprengve, majd miután rájött, hogy azt bámulja, hogyan vetkőzik alsónadrágra Jake, lesütötte szemeit.

- Nem is hoztál semmit? – kérdezte halkan. – Úgy értem… fürdőnadrágot… - motyogta hajszálnyit elpirulva.

- Nem. Minek? – nevetett. – Jó lesz így is. Törülközőt meg tudom, hogy hoztál nekem is – kacsintott rá Bellára.

- Jacob! Bella! – kiáltott a két fiú a vízből. – Gyertek be! Kissé hideg, de meg lehet szokni! – nevettek együtt.

- Megyünk! – válaszolt ugyanúgy Jacob. – Na, jössz?

- Még melegedek egy kicsit a napon. Majd… utánatok megyek – mondta Bella, aztán a hátizsákból kiszedte a törülközőjét, hogy leteríthesse a homokba.

- Rendben – felelt Jacob, aztán futásnak eredt, s belevetette magát a tengerbe.

Az emlék itt megszakadt, majd máshol folytatódott, kihagyva Jacob, Zach, és Peter erőpróbálgató vízi csatáját. Ez még nem is lett volna fájdalmas számomra - legalább is nem annyira -, ám ami ez után jött, csak erősítette bennem kétségeimet.

Jacob lélegzetét visszatartva bukkant a felszínre. Mélyen beszívta tüdejébe a friss, szúrósan hideg oxigént, s ránevetett Zachre és Pete-re.

- Nem próbálunk meg legfölülről ugrani? – Zach izgatottan, s könyörgően fúrta mélybarna szemeit Jacobéba. – Jó móka lenne.

- Ha megtudják otthon, egy hétig eltiltanak mindentől – nyögte Jacob, de vigyorra húzódó ajkai mást ígértek két barátjának.

- Úgy sem tudják meg, Jake – bíztatta Pete. – Honnan? Bella nem mondja el, mi meg persze, hogy hallgatunk. – Jacob válaszul megfordulva, úszni kezdett a part felé. Magában mosolygott, ő is izgatott volt, hogy először ugornak a szikla legtetejéről. Hisz ez csak az egy-két évvel idősebb korosztály körében volt elterjedt szórakozási mód. A part felé úszva, egyszer visszanézett Zachre és Pete-re, akik megint lemaradtak tőle.

- Ha ilyen lassúak vagytok, sötétedésig nem érünk fel a sziklára – kiáltotta oda a megálló fiúknak gúnyosan, akik egymásra vigyorogtak. Jacob gyorsan visszafordult a part felé, tudta, hogy Zach és Peter megpróbálja őt leúszni. Azonban mielőtt újból úszni kezdett volna tekintete végigsiklott a parton.

- Hol van Bella? – kérdezte ijedten, s körbe-körbe fordult fejével, hátha meglátja valahol a part mentén. Lehet, hogy csak sétál a napsütésben.

- Ott van fönn! – érték be barátai őt. - Nézd, a szikla közepénél, ahonnan ugrottunk – mondta Zach.

- A fenébe! Mit csinál? Megmondtam neki, hogy maradjon nyugton – gurult dühbe Jake és úszni kezdett azzal a gondolattal, hogy úgysem hallaná Bella, ha felkiáltana hozzá. Bella feleannyira jó úszó nem volt, mint Jacob, vagy a másik két fiú. Jake félt, hogy Bellának valami baja lesz. Gyorsan szelte a vizet, mégsem ért a part közelébe idejében. Peter hangja állította meg.

- Jake, leugrott!

Jacob a víz felszínét kutatta szemeivel, hol, s mikor bukkan fel Bella. De nem történt semmi. Kétségbeesetten pásztázta a feketés-kékes tengert. Újból úszni kezdett oda, ahol az előbb még látszottak a fodrozódó hullámok. A sziklák környékén amúgy is magasabb volt sodrás, a tömbnek csapódó víz ezerszeres szívó erővel bírt. Ezt Jacob is tudta. Hallotta, hogy mögötte lemaradva két barátja is megindult a vízben, azonban nem voltak olyan gyorsak, mint ő.

A torkában dobogó szívvel mély levegőt vett, aztán a felszín alá bukott, hogy megkeresse Bellát. A feketeségben nem sokat látott, elkeseredetten próbált kivenni valami halvány vonalat, ami azt jelentené, hogy megtalálta őt. Az utolsó percben, amikor már fogytán volt a levegőnek, vette észre testét. Megragadta derekánál, s a felszínre húzta őt.

Addigra már Zac és Peter is odaértek, de Jacob nem engedte nekik, hogy segítsenek kihúzni a partra Bellát. Egy percre sem akarta őt elengedni, minél előbb biztonságban, a parton akarta tudni. Úgy gondolta barátai csak lassítanák őt.

Bellát gyöngéden a homokra húzta, de nem lélegzett.

- Bella! – szólítgatta, s közben arcát simogatta. Szívének dobogása kihagyott egy ütemet. – Bells, kérlek az istenért! – pofozgatta aztán gyöngéden. Majd odahajolt orrához, s meghallgatta, hogy vesz-e levegőt.

- Mit kell ilyenkor csinálni? – kérdezte elgyötörten Zach. Jake szemeibe nézett, aki szaporán lélegzett, idegesen próbálta megoldani a helyzetet. Bellát újra lélegzésre bírni.

- Lélegeztetni kell… - mondta, aztán föléje hajolt, s egy nagy nyelés közben ujjaival Bella orra felé közelített, hogy befogja. Furcsának hatott számára a gondolat, hogy most szájon csókolja Bellát, de egy bizarr érzés az ellenkezőjét is felajánlotta számára.

Az utolsó pillanatban – amíg Jake gondolkodott – Bella köhögve kiprüszkölte a vizet szájából, s meg-megakadozó lélegzettel szívta tüdejébe az éltető oxigént. Vonásai fájdalomtól torzultak el, de élt. Jake megkönnyebbülten felsóhajtott, ahogyan mellette két barátja is.

- Bella, jól vagy? – kérdezte két tenyerébe fogva arcát. Ijedten nézett le a falfehér arcra, s a kékké váló ajkakra.

- Nem… igazán… - vallotta be nehezen. – Olyan… forró vagy… - Jake azonnal felnyalábolta, a karjaiba kapva hazaindult. – Mert te meg jéghideg. Zach, kérlek hozd ide a hátizsákot, meg a törülközőt, és takard be Bella testét.

Az említett futásnak eredt, hogy aztán két perc múlva ismét ott legyen, kezében a kért dolgokkal. Menetközben gondosan betakarta Bella testét…

- Hogy csinálhattál ilyen bolondságot, Bells? – mondta már csak enyhe dühvel. – Nincs nyár, hogy csak így elsőre fejest ugorj a hideg vízbe. Akár… rosszabb is történhetett volna…

Idáig tartott az emlék. Magam sem tudom, miért suhant át épp ez Jacob elméjén akkor. Nos, ha szándékosan gondolt erre így, akkor elérte vele a célját. Ha nem, akkor is. Az emlék még az előttről van, hogy először átváltozott volna. Ez is csak megerősített abban a tudatban, hogy Jacob vigyázni fog – és tud is – rá, mellette sokkal jobb sors lesz, mint mellettem. Ő megadhat neki mindent, amit én nem. Azt nem tudtam emlékein keresztül megállapítani, hogy szerelme van-e olyan erős és mély, mint amit én érzek fogadott testvére iránt. Valószínűleg soha nem lesz az enyémhez fogható az érzése, ám az biztos, hogy soha nem veszélyeztetné az épségét. S nekem ez volt a legfontosabb.

Soha nem fog olyasmi megtörténni, amit én okoztam. Tökéletes lesz a kapcsolata a családjával, nem fogok összezavarni mindent. Se az én, se a családom jelenléte. Békében élhetnek La Pushban, hisz ha elmegyünk, egy vámpír sem fog a környékre menni. Nem lesz, ami odavonzaná őket. A kiváltó ok megszűnik majd. Amint Carlisle-ék is eljönnek Forksból.

Rettentően fájt a mellkasom, elmém mégis tudta, hogy így lesz a lehető legjobb. Tudnom kell elengednem őt, még ha ez nekem a véget is jelenti. Úgysem akarok nélküle élni, hisz mi értelme lenne? Mihez kezdhetnék magammal? El sem tudom képzelni a jövőt, hogy ő ne lenne mellettem, a közvetlen közelemben. Hogy nem érinthetem meg, s csókolhatom abban a pillanatban, amelyikben csak akarom. Hogy már csak visszaemlékezve hallhassam újra a gyorsuló szívverést, és szapora lélegzetvételeket, amikor ránézek.

Most még azt se bántam volna, nem szégyelltem volna, ha sírhatnék. Ha az egész nappalt gyötrelemben csak átsírhatnám, utána sóvárogva. De még azt sem tudok! Ez is csak azt bizonyítja, milyen szörnyeteg vagyok. Ilyen egyszerű, emberi érzelem kinyilvánításra sem vagyok képes. Egyáltalán mire vagyok képes? Mire vagyok használható? Csak az ölésre?

Az egyetlen olyan dologra, amelyre teremtettem? Szorosan összezártam szemeimet, fogaimat összeszorítottam, s fintorogva elfordítottam a fejemet oldalra. Undorodtam magamtól, amiért egy lelketlen, pokolba taszított szörnyeteg vagyok. Aki épp csak a szerencsének és egy furcsa lánynak köszönheti, hogy megtapasztalhatta azokat az emberi érzéseket, amikről azt hitte, számára nem is léteznek. S mit ad cserébe? Fájdalmat, gyötrelmet, szenvedést, vitát…

Egyáltalán hogy gondolhattam, hogy ez így lehetséges? Buta, önző voltam, egy bolond, akit egy kis időre kijózanított és megérintett a tudatosság. Csak hogy én épp ellenkezőleg viselkedtem. Mindent sutba vágva, a józan ész határain kívül cselekedtem. Túl sokat reméltem, s túl sok önös érdek vezérelt. Most pedig lerovom büntetésemet. Már ameddig bírom…

Visszafordítottam fejemet, és szemeimmel újra a nap beszűrődő fénycsíkját bámultam. Ez az egy állított meg abban, hogy kimerészkedjek innen a padlásról. Már rég máshol lennék, rég nem szenvednék ennyit. Élvezném döntésem gyümölcsének ízét. Csak ez az akadály volt most, ami meghátrálásra késztetett, ami visszatartott. Ismét haragos pillantással fogadta gondolatomat, szemei könyörögtek, hogy a másik lehetséges utat válasszam.

Miért? Kérdeztem tőle, de mihelyst tudattalanom elképzelte volna, hogyan felelne, én magam válaszoltam, s folytattam. Meg akarom adni neked a boldogság kicsiny szikráját, az esélyét annak, hogy mindennapjaidat ne szenvedéssel, óvatossággal, félelemmel kelljen eltöltened mellettem. Ne kelljen minden percben attól rettegned, mikor veszi át rajtam szörnyeteg énem az irányítást, s okozok neked újabb fájdalmat, újabb kínt. Ne kelljen azon gondolkodnod, hogy mik lesznek tetteid, s az én tetteim következményei a családod körében. Ne azon rágódj, hogy meg fog-e bocsátani neked tíz éve gondoskodó, szeretett apád. Ne halljad Jacobtól minden alkalommal az ellenséges, fájdalmas szavakat én miattam.

Látod, mennyi ok? Kérdeztem tőle ismét. Fújtatva, dühösen sütötte le szemeit, mint, amikor tudja, hogy nem fog tudni meggyőzni. Hosszú, barna haja előreomlott sötét árnyékba burkolva arcának vonásait. Meredtem előre a semmibe, s annak ellenére, hogy tudtam, nincs ott, kezem önkéntelenül kinyúlt. Mintha rásimítottam volna arcára jéghideg tenyeremet, gyöngéden álla felé irányítottam, s kényszerítettem volna, hogy nézzen a szemeimbe. Sötét volt, én mégis láttam könnyben úszó csokoládébarna szemeit, ahogy meggyötörten állja pillantásom.

Mintha álmomból ébrednék – nevettem magamban a megfogalmazásomon -, újra csak a semmit láttam magam előtt. A poros, patkányokkal s csótányokkal teli padlásteret, ahonnan időközben eltűnt az apró fénysugárcsík. Beesteledett, miközben merengtem életemen. Ez pedig egyet jelentett csak számomra…

Felálltam, mélyet sóhajtottam, miközben néztem előre magam elé. A könnyes szemek haragosan pislantottak rám, arcán halvány pír látszott. Füleimben csengtek szíve dobogásának ritmusa, s légzésének szapora üteme. Elindultam, az elmém által elém vetített látomás szertefoszlott…

19. fejezet - Igaz szerelem

Köszönöm szépen az összes véleményt, amit eddig kaptam! Ti adtok erőt ahhoz, hogy folytassam. :) És ezt komolyan mondom. Ha nem olvasnátok, nem lenne értelme, hogy írjak. Várom továbbra is az érdekesebbnél, érdekesebb kritikáitokat. A legjobbat pedig egy nappal előbbi olvasással jutalmazom. :))


Mély levegőt vettem, a különböző érzelmeket tükröző gondolatok futótűzként árasztották el fejemet. Alice kétségbeesett, aranyszín szemekkel állt meg előttem.

- Nem teheted, Edward – lehelte enyhe könyörgéssel hangjában. A mindig mosolyba szaladó ajkak most fájdalmasan görbültek le. Tekintetem fogadott anyámra esett, a lelkiismeret-furdalásom ismét átvette rajtam a hatalmat…

- Miért ne tehetném, Alice? – kérdeztem csöndesen, de alig tudtam elrejteni érzelmeim feldúlt kavalkádját. Főleg Alice elől. Ő ismert a legjobban, s kérdésemre elém tárta látomását, amiért valószínűleg ilyen gyorsan hazatértek. Igen, egy másodpercre ezt is elhatároztam magamban. Azonban gyorsan elvetettem.

- Szereted! – suttogta határozottan, a szó visszhangzott elmém sűrű gondolatai közt. Úgy ismétlődött, mintha egy lemezről hallanám, ami épp megakadt ennél a szónál. – De ennél is fontosabb, hogy ő is szerelmes beléd. – Végignéztem a családomon. Jasper, Emmett és Rose álltak a legmesszebb tőlem. Alice, Esme és Carlisle közvetlenül előttem. Esme belekarolt apámba, mintha támaszt keresne. Fájó volt hallani gondolatait. Egyetlen egy pillanat járt az agyában, amikor ott hagytam őket… Félt, hogy most is erre készülök. Szerelem. Igen, szeretem, igen, talán ő is engem. Ám ez nem változtat azon, mi mindent tettem vele, hogy ezt az érzést önzőn élvezhessem.

- Hidd el, hogy mindenkinek így lesz a legjobb. Ez nem élet, amit folytatunk – ellenkeztem összeszorított fogakkal, miközben az emléken járt az agyam, s hallgattam Rose gúnyos gondolatait. Úgy hitte, hogy végre magamhoz tértem egy kábulatból, amit nem értett, hogy ejthetett rabul. Egy emberlány.

Ugyanakkor Alice sem hagyott nyugtot, azonnal eszembe juttatta egykori látomásait. Az egyikben Bella testvérem mellett állt, de szív alakú arca már nem pirult el, szemei csokoládébarnasága örökre eltűnt. Vámpír volt, ahogyan mi is. A másik ennél talán csak egy fokkal volt szörnyűbb, hisz én fogtam karjaimban, karjai élettelenül csüggtek alá, számon még ott piroslott édes aromájú vérének cseppjei.

Önkéntelenül fordítottam el fejemet, számat összeszorítottam, mintha ezzel összemoshatnám a két képet elmémben, s örökre eltemethetném bugyraiban.

- De tehetsz róla, hogy ne így legyen – erősködött, s nekem déjavu érzésem támadt. Nem csak ő említette ezt már, mégis a két hang máshogy hatott rám. A zongorát érintő kezemmel lassan lehajtottam annak fedelét, és egyszerűen elléptem Alice elől. Úgy éreztem, hogy sarokba szorít, mind gondolataival, mind szavaival. S ezt nem bírtam. Egyedüllétre volt szükségem, távol a rám törő elmék akaratlan zavargásától. Egyedül, messze a bűn csábításától.

- Edward… kérlek… - karolt belém Esme, könyörgő, aranyszín szemeit rám emelve. Legbelül sírt, ha nem is tudta kimutatni, de gondolataiban, lelkében zokogott, hogy lehetséges, újra arra készülök, amire régen.

- Én… Muszáj… - kezdtem el magyarázkodni neki. - Ti nem láttátok, mi történt ma az én hibámból! – tört ki belőlem keservesen. Nem tudtam elhinni, hogy nem látják be, mennyire veszélyes vagyok őrá. Minden apró tettemmel egy egész lavinát indíthatok el, ami végzetes következményekkel járhat. Azt pedig nem tudom elviselni. – Nem hagyhatom, hogy ez így menjen. Nem várhatom el tőle, hogy rám áldozza az életét – fejeztem be halkan. Szorító, fájdalmas érzés öntötte el a mellkasomat, már csak arra, hogy elképzeltem az életem nélküle. Egy kínnal teli, pokoli életet… De éreztem, hogy már forr bennem a határozott döntés, hogy azt, amit muszáj, nem szabad halogatnom. Az idő múlásával csak rosszabb lesz. Bár nem tudtam, hogyan okozom a lehető legkevesebb fájdalmat neki.

Nem akartam, hogy szenvedjen - mégis jobb lesz úgy, ha most nem is látja be egy hamar -, pont miattam. Felelevenítettem magamban azt a pillanatot, mikor utoljára megcsókoltam. Tudtam, hogy az lesz a búcsúm tőle. Így lesz a legjobb az ő számára. Minél kevesebbet lát, annál könnyebb lesz elfelejtenie. Csupán egy gyűrű emlékeztetheti majd arra a szörnyetegre, aki felforgatta az életét, s nem egyszer a halál karjai felé sodorta. Majd Jacob gondoskodik arról, hogy elfelejtsen. Az emberi emlékezet egy idő után úgyis kifakul, elhalványodik azon emlékei, amit még őrizni fog rólam. Ha egyáltalán valamit is meg akar tartani ezekből a pillanatokból egy kis időre.

- Tudod, hogy melletted állunk, bárhogy is döntesz – tette a vállamra kezét Carlisle. Aggódott értem, mert tudta, hogy az életet jelenti számomra. Félt, hogy ez a változás szörnyűségeket hoz magával. Ismert már nagyon is jól, hogy elgondolja azokat a lehetőségeket, amiket most számba vettem magamban.

Pillantásom a háttérben álldogáló Rosalie-re esett. Nehezen hallgattam végig, majd hogy nem kárörvendő gondolatait, hisz mindegyik arról szólt, hogy ő bizony előre tudta mi lesz ennek a vége. De rá senki sem hallgat… Ismételten megállapíthattam, hogy semmit sem változott legbelül.

Most van rád szüksége a leginkább… - hallottam meg Alice-t a fejemben. Egy utolsó próbálkozás gyanánt. Azonnal rákaptam tekintetem. – Most nem hagyhatod egyedül – próbált meg lebeszélni az immáron eldöntött, bár bizonytalan lábakon álló tényemről.

- Nem. Pont, hogy most lesz a legjobb… - feleltem ellenkezve, tántoríthatatlanul elhatározásomtól. Alice azonban éltette bennem bizonytalanságomat.

Miért lenne? – kiáltott fel gondolatban. – Hogy egyedül birkózzon meg Ephraimmal? – enyhén elhúztam számat. Persze, hogy tud mindenről…

- Nem fogja elmondani neki, ha megtudja, hogy kiléptem az életéből – érveltem keserves hangsúllyal, megpróbálva faarcot vágni. Alice szólásra nyitotta száját, de nem tudott felhozni – sem szóban, sem gondolatban - semmit ennek ellentettjeként, mert nem is látott a jövőbe ez ügyben. Ami pedig egyre csak szilárdította bennem a döntésemet.

Látom, hogy eldöntötted már…- hallottam meg aztán. - És akármit is teszek, vagy mondok már nem változtatod meg. Igazam van? – ismerte be magának is.

- Igaz – bólintottam aprót. Esme és Carlisle némán figyelték a köztünk lezajló kis beszélgetést, ahogy a többiek úgyszintén. Most mégsem tett Emmett sem erre megjegyzést, csak másra.

- Ezek szerint mehetek pakolni? – kérdezte a beálló csöndben.

- Nem – mosolyodtam el halványan. Testvéremnek egyszer sem jutott eszébe az, hogy ne kövessen bárhová. - Én most… szeretnék egy kis ideig egyedül maradni, ha nem bánjátok. Megkereslek majd titeket – néztem Emmett szomorkás szemeibe, aki bólintott. Ha erre van szükséged…

- Erre, igen – adtam meg a választ.

- Rendben, fiam – lépett hozzám aztán Carlisle, s az ölelésébe zárt. Alice csalódottan attól, hogy nem tudott meggyőzni, szomorúan odalépett Jasperhez, s az ölelésébe bújt. Én pedig nagyot nyelve belenéztem anyám szemeibe… Ez lesz a legnehezebb. Fájdalmat okozni.

Mert ismét megbántom őt, mint akkor, de akármennyire is szeretném, mégsem tudom nem megtenni. Hisz így lesz a legjobb, persze nem nekem és nem is a családomnak. Én nem vagyok most fontos, nem érdekel mi lesz velem. Csak neki legyen jó, még ha ezzel Esme lelkét is töröm össze.

- Én… sajnálom… - suttogtam Esmének, bűnbánóan lehajtva fejemet. El kellett szakítanom a pillantásomat róla, mert úgy éreztem, mintha elégnék a pokol legmélyebb bugyraiban. Megfogadtam, hogy még egyszer nem tetszek vele ilyesmit, s most megint itt tartok.

Két karjával szorosan átfonta testemet, és anyai ölelésébe húzott.

- Csak arra kérlek, hogy vigyázz magadra, és minél előbb gyere vissza hozzánk – súgta fülembe lágyan.

- Ígérem, amint lehet… - mondtam válaszként, megköszörülve torkom.

Esme lassan elengedett, nehezére esett hagynia, hogy csak úgy kilépjek egy kis időre az életéből. Aztán a legkülönfélébb gondolatokkal elmémben – amik nem csak tőlem származtak - elléptem családom tagjai mellett, s átlépve a küszöböt belevetettem magam az erdőbe.

Nem érdekelt különösképp merre megyek, egyszerűen csak a sűrűben futva keletnek vettem az irányt, miközben arról győzködtem magam, hogy így lesz a jó. Sötétség uralkodott, a hold ezüstös fénye szűrődött át a sűrű esőfelhőkön. A sebességtől alig érzékeltem a cseppek áztató hatását, s hirtelen abbamaradását. Már messze jártam a Washingtonbeli kisvárostól, így nem is hallottam a fojtogató gondolatokat, nem éreztem az állandóan zuhogó esőt sem. Elég volt most saját elmém rémeiben fuldokolni… Egy részem - persze a nagyobbik - visszavágyott Forksba, azon belül is egyetlen egy személyhez. De tudtam, hogy így nem okozok akkora fájdalmat neki.

Elbúcsúztam tőle, utolsó csókunk még akkor is felejthetetlen lenne, ha az elmém ennek megadná a lehetőségét. Örökké kínozni fog iránta érzett szerelmem, s az idő múlásával csak fokozódni fog. Mégis megesküdtem magamnak, hogy soha nem fogok boldogságának útjába állni, s még egyszer kockára tenni az életét. Inkább elmegyek a világ végére, hogy ne essek még csak bűnbe se. Elzárom magamat a világtól, vagy… Elzáratom magamat.

Vajon elég erős leszek, hogy életben tartsam magam nélküle? Egyáltalán van értelme így örök életemnek? Amint belegondoltam ebbe, már tudtam a választ. Nevetségesnek tűnt, hogy az ellenkezője egyáltalán csak eszembe jusson. Ő volt az értelme létezésemnek, a ragyogó fénysugár az ijesztő sötétségben. Nélküle elveszettnek éreztem magam, mintha az ördög kitépte volna a mellkasomból lelkem csonkolt maradványát, s örökre elrabolta volna tőlem. Tisztában voltam vele, hogy egyszer eljön ez a nap, mikor eljön jussáért, azért ami az övé, de egy kicsiny részem mindig is reménykedett meg nem történésében. De legalábbis abban, hogy később fog eljönni.

Most pedig ez a remény hirtelen átváltozott egy önző gondolattá, s lelkiismeret-furdalássá. Vagy legalábbis valami nagyon hasonlóvá. Mert most is csak magamra gondolva, vágytam a halálra, hogy ne kelljen többet ebben a világban léteznem. Itt, ahol nem lehetek mellette, nem érinthetem, nem csókolhatom őt. Ahol csak egy kínzó, fájó üresség irányít, s nem hagy nyugodni. Túl csábító volt az az egyetlen lehetőség, amit szinte egy másodpercre sem tudtam kiűzni elmémből. Gyökeresen beleitta magát gondolataimba, s egy valami tartott csak vissza attól, hogy elhatározzam magam. Aminek úgyszintén meg lett volna az eredménye Alice-nél.

Egyedül a családom miatt nem szántam rá magam. Még… Megígértem Esmének, hogy vigyázok magamra, s visszatérek hozzájuk. Egy nap nem akartam egynél több ígéretet megszegni, ami csak újabb gyötrő érzéssé fajuljon testemben. Így maradt a mérhetetlen szenvedés. Elraktároztam magamban Carlisle festményének minden részletét az ősvámpírokról.

Egy város közelébe értem, ami egy kis időre elterelte gondolataimat. Teljesen kihalt volt, egy lélek sem kóborolt a sárgás, derengő fényű lámpákkal megvilágított utcákon. Felnéztem a holdra, amelyet egyetlen felhő sem takart el a szürkés fekete égbolton. Csillagok fénye ragyogta körül teli kör ezüstjét. Mély levegőt vettem, miközben azon gondolkodtam, milyen furcsa is ez a látvány. Amióta Forksba költöztünk csak kevés alkalommal láthattam ilyen pompájában a holdat. Most mégis mást juttatott eszembe. Valahogy mindig csak egy bizonyos állatot, lényt kötöttem hozzá, ami pillanatnyi nyugodtságomat ismét megbolygatta.

Távolról nyüzsgés, mulatozó emberek kiáltásai, poharak csörömpölése hallatszott, ahogy egymáshoz ütögetik. Zsebre dugott kezekkel lépkedtem a hang irányába, az utca macskakövein cipőm hangosan kopogott minden lépésemkor. Hagytam, hogy a zaj kitöltse fejemet, a részeges, visszataszító gondolatok lassanként akaratlanul is bekúsztak melléje elmémbe. Kegyetlenség, pajzánság, mámor, kéj, ádáz, gonosz hajlamok… Csupa emberi gonoszság, ami elrontja e világot, Isten tökéletesnek teremtett világát. Amiért ő lesújt rájuk és rám is.

Undorodtam ezektől az agyszüleményektől, hisz azt is tudtam, mik lesznek majdan következményei. Ami a legrosszabb volt ebben, hogy tudtam róla, tehettem is volna ellene. A bűnösök megbűnhődjenek… De ki vagyok én, hogy ilyet megengedhessek magamnak? Közeledve a mulatozó helyhez egyre hangosabban szűrődött felém a lárma, s akaratlanul is figyelni kezdtem. Felgyorsítottam lépteimet, de még így is emberien meneteltem az utcán. Nem akartam közbeavatkozni, amíg nem történik semmi. Csakhogy ezek a gondolatok pont arra késztettek, hogy súlyosabban büntessem meg azt a nyomorult részeget…

Már láttam is a két alakot - ahogy a sötétség körbeveszi őket, s a halvány sárgásság rávetül arcukra -, nem kellett a félelemtől pillanatra megbénuló hölgy szemeivel látnom, mi történik. Fiatal volt ahhoz, hogy egyedül bóklásszon egy ilyen hely közelében. Ő mégis megpróbálta a lehető legnagyobb ívben elkerülni azt, és nem kimutatni félelmét. Persze ettől függetlenül a férfi nem hagyta, hogy elmenjen.

Imbolyogva utána kapott, s durván megragadta a gyönge karokat, bűzös szájával végigtapogatta a nő arcát. Összeszorítottam fogaimat, kezeimet ökölbe zárva egyenesen feléjük vettem az irányt. Dühödten gyorsítottam lépteimen, dübörögve közelítettem. Azt akartam, hogy nézzen rám a mámorban úszó férfi, s úgy féljen, ahogy a nő tőle. Meg akartam fizetni neki azért, hogy így bánik egy nála gyöngébbel. Azért is büntetni akartam, amit még el sem követett, csak gondolt rá.

Csak akkor emelte fel tekintetét rám, amikor már ott álltam előttük. Először cseppet sem zavartatta magát, két összefolyó képben látta az előtte álló tizenhét éves fiút. Aztán vicsorgásomra rám pislogott párat, s ösztönösen szívébe költözött az a megmagyarázhatatlan félelem tőlem. Nem értette, miért érzi, csak tudta, hogy jobb elkerülnie. A hölgy zihálva, ijedt szemekkel meredt hideg arcomra, de én most nem törődtem azzal, mit gondol rólam.

Lefejtettem róla a férfi szorító kezeit, s megragadtam őt. Legszívesebben ott helyben igazságot szolgáltattam volna én magam, mert tudtam, hogy mi történt volna, ha nem lépek közbe. A vágy, hogy kiontsam életét, vagy legalábbis megnyomorítsam azt, erősebb volt a legmélyebb szomjúságomnál is. Rosszabbat akartam neki adni annál, mint, amit ő tervezett el áldozatával. Hogy érezze ő is azt, amit a karjai közt szenvedő nő. Egyszerűen irtóztam, undorodtam ettől a férfitől, hogy hogy képes ilyesmit is forgatni a fejében. Nem tudtam megérteni, és nem is fogom sohasem. A gyűlöletem az ilyen emberek iránt mérhetetlen volt.

Részegsége ellenére most már teljes tudatában volt annak, milyen veszélyben is van a kezeim közt. Megrémített az a kép, amit a fejében láttam gondolatain keresztül. Mert magamat láttam… De nem azt az emberi érzésekkel teli lényt, akinek az elmúlt félévben éreztem magam. Egy szörnyeteget láttam, aki lassanként kitöri ketreceinek rácsait, s eluralkodik ezen emberi lény felett. Nem vagyok jobb ennél a férfinél, sőt! Nekem olyan képességeim vannak, amik egy pokoli lénnyé tesznek, aki kedve szerint büntethet, ha úgy akarja.

Nem akartam, hogy ez megtörténjen. Annyira emlékeztetett 1930-ra, csak annyi különbséggel, hogy nem sikátorban voltunk, és nem egy kislányt „mentettem meg”. Hát ennyire nem számított ez az idő, ami azóta eltelt, hogy megismertem őt? Most egy ballépéssel ismét ellökném magamtól azt az önuralmat, amit sikerült elsajátítanom? Nem büntethetek mást a saját hibámért.

Lassan elengedtem a férfit, aki botladozva elkezdett tőlem a lehető legtávolabbra futni. Egy sóhaj szakadt fel torkomból, miközben néztem alakját, ahogy néha-néha elesik. Szánakozva figyeltem őt – igazából nem érte volna meg, hogy egy ilyenért bemocskoljam magam - míg mellettem meg nem hallottam a halk hangot.

- Köszönöm – szólalt meg a fiatal nő még mindig ijedten, s én csak most néztem meg jobban az arcát. Ami először feltűnt azok a gyönyörű zöld szemei voltak, s barna, hullámos haja. Mintha csak Mrs. Jankins testvérét láttam volna magam előtt. Hisz tudtam, hogy ő Forksban van.

- Semmiség volt – köszörültem meg torkom. Felém szálló vérének illatával már egyáltalán nem törődtem. Az övé hozzá képest semmi volt. – Messze lakik innét? Ha gondolja… - ajánlottam fel kíséretemet udvariasan.

- Nem… Nem lakom messze… Nagyon… kedves… - felelt kábultan. Megrebbentette szempilláit, gondolatai zavarosak voltak, amikor a szemeimbe nézett.

- Akkor vigyázzon magára – biccentettem, majd komótosan ismét elindultam. Hallottam a csalódott sóhajt, aztán egy apró hang a fejében halkan, de hisztérikusan felkuncogott, nem akarta elhinni, mire is gondolt valójában. Aztán cipőjének kopogása sűrűn visszaverődött a macskakövekről, amiből tudtam, hogy ő is folytatja útját.

Annyira hasonlított Mrs. Jankinsre, s annyira hasonló volt a helyzet is. A férfi bántalmazza a nőt… Az, hogy a férje, vagy sem, már mellékes volt. Amikor Carlisle rágondolt, én is megtudtam, hogy mi történt azóta. Egyetlenegyszer jelent meg a hölgy a kórházban, hogy apámnak köszönetet mondjon. Ugyanis fenyegetésem óta férje egyszer sem bántotta. Vagy legalábbis nem úgy, hogy orvosnak kelljen ellátnia, mert olyan súlyos. Lejátszottam magamban azt az emléket, amit Carlisle élt át. Láttam Mrs. Jankins hálás arcát, ragyogó zöld szemeit, ahogy könnybe lábadnak. Féltem attól, hogy a fenyegetés nem hatott kellőképp. Hogy a férje újból bántalmazni fogja.

Carlisle természetesen bevetette befolyását a rendőrségnél, azonban még mindig nem hittem, hogy ez elengedő lesz. Igen, tudtam, miket gondolt az a férfi, s azt is tudtam, hogy az emberek nagyon kiszámíthatatlanok tudnak lenni. Csak egy apró szikra, ami beindítja őrült elméjüket, s elszabadul a pokol…

Megpróbáltam valamivel elterelni gondolataimat, a neszekre, az éjszakára figyelni. De folyton csak az arca ugrott be agyamba, képként felvillant, s onnantól kezdve esélyem sem volt ellene. Úgy éreztem, hogy előttem lebeg, mint egy gyötrő kísértés, csábítás, ami próbára teszi az önuralmam. Még így is, hogy már elhagytam.


Az éjszaka folyamán átúsztam Spanyolországba, s a part közelében lévő erdőkben kóboroltam. Itt legalább senkire sem jelenthetek veszélyt, csak magamra… Igazából az egyetlen vigasz, vagy épp pont, hogy szerencsétlenség Olaszország közelisége. Bár bárhonnan is csak pár percbe telt volna, hogy meglátogassam Carlisle barátait, így azonban még Alice-t is akár ki tudnám cselezni. Ez pedig nagy szó volt, és igencsak tetszett a gondolat. Egyszer, utoljára legyőzhetném Alice-t, s szenvednem sem kellene többet a szerelmem nélkül. A pokolban égnék tovább bűneimért.

Vissza akartam menni Forksba, hozzá, annyira nagyon vágytam arra, hogy csak a közelemben tudhassam. Hogy érezzem teste melegét, forró érintését kőkemény arcomon. Nem kérnék többet, már az is elég lenne, ha láthatnám – a szerződés megszegése nélkül. Egyetlen egyszer. Csak megnézni, hogy jól van-e. Valamiféle megnyugvást, csipetnyi gyógyulást jelentene a fekete űrben, a semmiségben, ami lelkemet tölti ki. De nem találom belőle a kiskaput, azt a menekülési útvonalat, ami ne járna ezernyi veszéllyel. Az ígéretem is köt, ami kiegyenlítette az előzőt, s természetesen nem szegem meg. Nem lehetek olyan önző! Legalábbis én így gondoltam. De ő hogyan gondol majd rám akkor, amikor megtudja, vége? Összefog törni a szíve? Úgy érzi majd magát, ahogy én nélküle? Mint egy sérült fél lény, akinek hiányzik az életének értelmet adó fele. Mert az én életem értelmetlen nélküle. Vajon igazából szerelem volt, amit érzett, vagy egy ilyen megbocsáthatatlan tett, mint az enyém elfelejthető azonnal, mihelyst valaki támogatást nyújt neki ebben?

Egy gyors vadászat után, ami némiképp elterelte figyelmem, a legközelebbi városba indultam. Még ilyenkor be akartam vackolni magam, mint egy medve, s téli álmot aludni – amit persze én nem tudok -, hogy eliszkoljak a ragyogó napsütéstől, ami lassacskán pár óra múlva felkúszik az égre. Az időeltolódást nézve Amerikában még csak éjfél van, jutott eszembe, miközben a városban járkáltam. Az első nagyobb bérháznál aztán megtorpantam, majd egyetlen zörejt sem csapva beléptem a házba, s a legtetejéig meg sem álltam. A padlástérbe húzódtam, mit sem törődve a patkányokkal, vagy a pókokkal, csótányokkal. Ők sem törődtek velem…

A sarokba ültem, térdeimet felhúztam magam elé, és bámulni kezdtem a sötétségben előre. Semmire nem összpontosítottam, csak az előbbi eszmefuttatásom járt agyamban. Még pár óra, ameddig Amerikában reggel lesz, s Bella felkel La Pushban. Nevének kimondása fájdalomhullámot indított el bennem, úgy éreztem, mintha a testem fel akarná adni az érzés ellen a küzdelmet, s szétszakadni annyi darabkára, amennyire csak lehet. Apró szemcsékké, mint amilyen parányi a homoké. Ezentúl nem mondom ki a nevét – fogadtam meg magamban -, nem hiába nem jött a nyelvemre ösztönösen eddig sem. Tudatalattim felkészültebb, mint én. Tudta, hogy mi jó nekem, s sugallta is minden pillanatban.

Egy név azonban ott virított előttem, az övé mellett. A fájdalmamat most kicsit elnyomta a féltékenység, a düh. Ha nincs ő, ha nincs ez az élethelyzet, talán minden másképp alakult volna. Talán… nem is találkoztunk volna. Ez pedig azt jelentette volna, hogy soha sem tapasztalom meg ezeket az érzéseket. A gondolat újabb szenvedést hozott magával, amint elképzeltem, hogy nem ő létezik, hogy én nem tudok róla, s minden érzelem, ami átfutott testemen semmissé lett volna.

Hogy egy másik fiú karjaiban élvezze az élet örömeit. Pontosabban Jacob karjaiban. Nem tudtam sírni, így csak a fogaimat szoríthattam össze a tehetetlen méreg és a féltékenység hatására.

Ha ember lennék, vagy alakváltó – mondtam magamban keservesen -, annyira egyszerű lett volna az életem. Nem kellett volna attól félnem folyton, hogy csak egy mozdulatommal összetöröm törékeny testét. Jacobnak csak uralnia kell farkas ösztöneit, s a közelében lehet, ameddig csak akar. Irigyeltem most őt, nagyon is, mert mindig ott lehet vele, minden percben, anélkül, hogy rátörne a szomjúság. Annak az érzése, hogy vérét ontsa… Hogy kínt érezzen a megízlelésére.

Karjaimmal átöleltem térdemet, homlokomat pedig nekik nyomtam. Hogy is lehetek dühös Jacobra? Mindig is jót akart Be… neki, s most végre el is érte. Vele talán boldog lehet, ami számomra hihetetlen mértékben fájt. De csak az a fontos, hogy átélhesse ezt a boldogságot. Úgy, hogy semmi sem fenyegeti őt, s Jacob megvédi minden esetleges bajtól. Halványan elmosolyodtam, ahogy arra gondoltam, hogy mennyire nehéz dolga lesz olyan valakivel, aki vonzza a bajt… Kedvesem arca, mely minden percben előttem lebegett, most megforgatta szemeit, mintha csak a gondolatomra válaszolt volna ezzel. Aztán hívogatóan elmosolyodott, csokoládébarna szemei szomorúan, mégis reménnyel telve csillogtak rám. Nem lehet… Mondtam magamban neki. Nem lehet, hogy ismét megszegjem az ígéretem. A saját magamnak tett ígéretem. Szeretlek örökké, s ezen semmi sem változtathat. A kérdés már csak az, hogy meddig fogom bírni így. Arcképe mélyet sóhajtott, s csalódottan lesütötte szemeit.

Jobb lesz így. Bizonygattam magamnak is. Ennek így kell lennie… Ő megérdemli az életet, azt, hogy teljes legyen. Egy napon hozzá menjen ahhoz a férfihoz… akit szeret. Együtt megöregedjenek, s aztán… Nem! Nem gondolok bele. Ha úgy veszem, vagy élek még értelmetlenül, kínozva magamat hetven-nyolcvan évet, amíg ő is. Vagy most rögtön véget vetek ennek a szenvedésnek, s utána már csak azt kell várnom, hogy kövessen ő is. De… hogy is gondolhattam ilyesmit? Ő nem fog engem követni. Isten országából, föntről fog lenézni rám a sötét mélybe, szánakozva, hogy hiába vártam rá.

Miket beszélek? El akarom hihetni magammal, hogy nem szeret igazán? Hisz még azt sem tudja, hogy többet nem is fog látni. Azt hittem így talán könnyebb lesz egy kicsivel, de nem. Mert a tudattalanom tisztában volt vele, hogy hazudok magamnak. Azok az érintések, csókok, s az az éjszaka minden másodperce szerelemtől forrt. Ezt biztosan tudtam. Lelki szemeim előtt lebegő arckép gyöngéden rám mosolygott, s kérlelőn magához hívott.

Annyira reménytelennek tűnt most az életem. Még egy egész napja sem hagytam el, már most nem bírom nélküle. Csak annyit kellett volna tennem, hogy míg fel nem kel a nap, kibújok oltalmazó helyemről, s visszatérek abba a kisvárosba, ahova a lelkem húzott. Földöntúli öröm, s széles vigyor terült el az emlékbeli szerelmem arcán. Neki tetszett az ötlet, vagy csak így szerettem volna. De nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a vágy. Annak ellenére, hogy már a családom is hiányzott. Leginkább Esme…

Neki okozom a legnagyobb fájdalmat. Régen azt hittem, soha többet nem fogom megbántani azok az évek után. Most pedig mit csinálok? Egyedül akartam maradni, de arra nem gondoltam, hogy ezzel mit okozok a családomnak. Furcsa volt, hogy nem vagyok otthon, a saját szobámban. Nem hallom Esme dúdolgatását, Alice csacsogását, Carlisle gondolatait a kórházról. Egyedül talán Rosalie nem hiányol különösképp. Ez viszont igencsak mulattatott. Végre valakinek a kedvére is tetszek. Felhorkantam magamban, s kibámultam a tető egy apró résén.

Már láttam a sárgás sugarakat beszűrődni a keskeny nyíláson. Ennyire elment volna az idő? Az alattam lévő szintekről éppen ébredezők halk sóhajtásai, és motoszkálás hallatszott fel. Amint a gyerekek is felébredtek álmukból, hangosabb lett szinte minden. Ajtók nyíltak, s csukódtak alig egy perc alatt, a konyhában az édesanya már a reggelit készítette, miközben a gyerekeivel kiabált. Annyira nem értettem, nem is figyeltem igazán, hogy melyik szinten hány ember van…

Csak visszahajtottam fejemet a térdeimre, s elmerült az elmém által elém vetített arcképen. Félmosollyal üdvözöltem ismét, vágyakozó lelkem sajogni kezdett.