26. fejezet - Soha többé...

Megjött a fejezet! :) Ne haragudj Heky, hogy nem vártam már, de nem akartam tovább húzni egyik olvasómat sem! Sajnálom, hogy ilyen hosszú időközönként tudok csak frisselni, de remélem ez nem befolyásol titeket abban, hogy nem jöttök vissza. :) Azért Heky még így is kérném majd a mail címed, mert szeretnélek megajándékozni egy általam készített háttérképpel. Állítólag nem lett rossz, szóval remélem majd tetszeni fog! :)

A délutáni erőtlen napsugár átszakadva a felhőkön, sárgás fénnyel vonta be a szobám falát. Egész nap az ágyban feküdtünk, s élveztük egymás közelségét. A lejátszóra felrakott lemez halk dallama lágyan töltötte be a helyiséget, ennek ellenére én csak egy ütemet hallottam. Nem tudtam betelni az egyenletes szívdobogással és a hozzám préselődő testtel. Bella szorosan mellém bújva egyetlen percre sem engedett el maga mellől. Én azonban ezt cseppet sem bántam.

- Nem fázol? – tudakoltam lágyan, kezemmel mellkasomon nyugodott karját simogattam.

- Nem – felelte egy sóhajjal. Csókot nyomtam homlokára, mire felnézett rám, majd ajkait hozzáérintette az enyémekhez. Tenyere ingem legfelső gombjaihoz csúszott, s matatni kezdett. Megszakítottam csókunkat.

- Bella – állítottam meg kezét.

- Mi a baj? – kérdezte csüggedten.

- Semmi – mosolyogtam rá. – Vagyis… szeretném, ha elmondanál nekem valamit. Teljesen őszintén – kértem. Bella értetlenül pislogott rám.

- Nincsenek előtted titkaim – jelentette ki.

Mély levegőt vettem, orromat eltelítette ismét az édeskés illat, végigmarva egész bensőmet. Már nem ujjongott úgy a szörnyeteg, ahogy régen. Ez pedig elégedettséggel töltött el. Persze nem mellékes, hogy a farkasbűz is segít benne. – Mi… - próbáltam megfogalmazni, mit is szeretnék, de csak nagyon nehezen ment. Nem tudtam, hogyan kérdezzem meg, s emlékeztessem ismét arra a napra. – Mi történt otthon, miután… miután én… - Nem akartam újból kimondani, hogy elhagytam, nem akartam megint fájdalmat okozni neki még csak az emlékkel sem. Bella így is tökéletesen megértette, mire akartam kilyukadni. Nagyot sóhajtott, majd fejét mellkasomra vonva belekezdett.

- Mi történhetett volna? – kérdezte csöndesen. – Nem tudták mi bajom van… - folytatta halkan, miközben én akaratlanul is megláttam Alice emlékét. Szavaim hatására bevillant az a kép elméjében, amikor elmentem, s még aznap ráhárult a feladat, hogy ezt megmondja Bellának. Bűntudat fogott el, hogy Alice-re hagytam ezt. Így utólag, nem értettem, hogy tehettem ezt vele.

Futásból ugrotta át a folyót, ahol Bella már várta őt. Meglepődött szemeit Alice-re szegezte, arcán átsuhant az érdeklődés.

- Alice? – hangjából ki lehet hallani az aggodalom halvány szikráját. – Edward hol van? Miért nem ő jött? – folytatta.

- Bella én… - lépett hozzá. – Nekem el kell mondanom valamit… - sütötte le szemeit, míg erőt vett magán. Szörnyű volt azt érezni, amit Alice. Annyira félt, s aggódott nem csak értem, de Belláért is.

- Bökd ki, Alice mi történt, ne kertelj, kérlek! – szólította fel őt keserű éllel. Már sejtette szíve mélyén…
Alice mélyet sóhajtva belenézett a csokoládébarna tekintetbe.

- Edward… - próbálta meg szavakba önteni kíméletesen a helyzetet. Bella lélegzete elakadt, s szíve az izgalomtól felgyorsult.

- Mi történt Edwarddal, Alice? Mondd már! – szorította meg kétségbeesetten Alice karjait. Szája résnyire elnyílt, azon keresztül kapkodta a levegőt.

- Edward… elment… - suttogta Alice elhalón. Bella értetlenül összeráncolta homlokát.

- El… Elment? Úgy érted, hogy… egy kis időre el kellett mennie? – kérdezte akadozva, sűrűn pislogva. Alice-t elöntötte a fájdalom, mellkasa nehéznek tűnt, mintha egyszeriben ólomsúlyok húznák lefele a mélybe.

- Bella, Edward nem fog visszajönni – mondta csöndesen, karjaival megfogta Belláét, aki bent tartotta a levegőt tüdejében, s megmerevedett. Szemeiből eltűnt a csillogás, üresen tekintett vissza rá, amitől Alice megrémült. – Bella? – Alice megdörzsölte karját, de ő nem felelt semmit. Aztán egyszer csak megrebbentette szempilláit, könnyei kibuggyantak. Hirtelen zihálni kezdett, s zokogva lehajtva fejét összecsuklott. Alice elkapta derekánál fogva, de Bella nyöszörögve térdre hanyatlott. Csak átkarolta Alice-t, s magához húzva átengedte magát a fájdalomnak.

Alice nyugtatóan simogatta haját és fejét, halkan suttogott fülébe.

- Csst… Minden rendben lesz, Bella… - susogta. – Tudom, hogy így lesz…
Enyhén ziháltam, ahogy átéltem az emléket. Ahogy láttam Bellát összeroskadni, a mellkasomba belenyilallt a fájdalom. Hogy tehettem ilyet vele?

- …és nem is akartam elmondani nekik – zökkentett vissza Bella hangja. Nem vette észre, vagy csak nem hozta a tudomásomra, hogy érezte zihálásom.

- De megtudták? – kérdeztem, kis megerősítést kérve. Hisz tudtam, hogy úgysem maradt titokban a tettem. Vállalnom kellett a következményeket, amiket magam mögött hagytam.

- Hát, amikor hazamentem, és egy szó nélkül bezárkóztam a szobámba… Igen – felelte vonakodva, s nekem rögtön Jacob jutott eszembe.

- Gondolom a testvéred rendkívül… megkönnyebbült – fogalmaztam át a kérdést, elszakadva eredeti szándékomtól. Biztosan rendkívül örült… - fejeztem be magamban.

- Nem csak ő – suttogta Bella megborzongva.

- Többnyire igaza is volt apádnak – feleltem halkan.

Bella rosszalló pillantást vetett rám. – Nem volt igaza. Szükségem van rád!

- Nem kellett volna az erdőben mászkálnod – váltottam hirtelen, s róttam meg finoman.

- Muszáj volt – felelt egy pillanat után. – Úgy éreztem, tennem kell valamit, mert… beleőrülök a várakozásba – folytatta.

- Biztosan nem voltál egyedül – jegyeztem meg kicsit féltékenyen, amit még magamnak sem akartam beismerni. De kénytelen voltam. A tudat, hogy Jacobnak előnyt adtam, most elemi erővel zúdult rám, s méreggel töltötte el mellkasomat. Talán olyat tettem, amit már nem tudok jóvá tenni, aminek következményeit már túl késő lenne visszafordítanom.

- Ezt hogy érted? – könyökölt fel Bella, hogy a szemeimbe nézhessen. Kíméletlenül meredt rám csokoládébarna tekintetével.

- A családodra értettem.

Bella még mindig nem eresztett a fogságból, megpróbáltam nem elárulni arcom vonásaival, mit is érzek most. Zaklatott vihar dúlt bennem, kétségbeesetten tépázta a bizalmam erős, terebélyes fáit. Vajon mi történhetett, amiről talán jobb, ha nem is tudok? Remegés futott végig testemen a gondolatra.

- Ott voltak velem és mégsem – suttogta. – Semmit sem ért az életem nélküled. Nem érdekelt semmi, senki – hunyta le szemeit szorosan. Tényleg igaz lenne? Bíznom kell Bellában, s elhinnem, amit mond. Én hagytam itt, most vállalnom kell minden ezzel járó kihatást.

- Úgy sajnálom – simogattam meg arcát, mire szemeiből kibuggyantak a könnyek, nedves, vékony csíkot húzva kipirult vonásain. Szörnyű volt látni, hogy ennyire megviselte ez a rövid, mégis hosszúnak tűnő idő. Nagyot sóhajtott, aztán ismét rám nézett.

- Még egyszer nem élném ezt túl – lehelte szinte hangtalanul. – Kérlek ne… - Nem hagytam, hogy befejezze. Inkább én szenvedjek, mintsem még egyszer ekkora fájdalmat okozzak neki. Megbirkózom a rám váró nehézségekkel, ha őt meg tudom védeni közben, semmi más nem érdekel.

- Csszt! – raktam mutatóujjamat forró, könnyeitől csillogó ajkaira. – Soha többé nem eresztelek magam mellől, ha csak te nem akarod – biztosítottam róla, majd csókkal hintettem száját, hogy megpecsételjem szavaimat. Egyszerre volt édes és keserű ez a csók. Az érzéseim hittek neki, de a tudatom vetekedett még mindig velük.

- Az nem fog előfordulni – mosolyodott el végre megkönnyebbülten, én pedig örültem, hogy nem szomorú.

- Reméltem is – vigyorogtam átengedve magamat vágyaimnak, Bella válaszul megcsókolt. Forró tenyerével végigsimította arcomat, majd továbbhaladva ismét az ingemmel kezdett babrálni. Kívántam őt, s majd az eszemet vette az érintése, de mégsem hagyhattam, hogy tovább menjen. Túl késő volt, nem akartam nagyobb bajt keverni, mint amekkorában már így is volt. Ephraim, ám inkább Jacob biztosan itt van a közelben, és őrá vár. Hogy mikor lép innen ki, de legfőképp milyen állapotban…

Gyöngéden eltoltam magamtól Bellát, mire halk sóhajt hallatott.

- Most meg mi a baj? – súgta elkeseredetten, homlokát az arcomhoz érintve. Szemeit csak akkor nyitotta ki, amikor megszólaltam.

- Késő van már. Várnak otthon – mondtam lágyan. Annyira nehéz volt most nemet mondani, s megállni itt, amikor a jól eső érzés elárasztotta mellkasomat. Még többet, és többet akarva, hogy tápláljam az érzést. De mégis ott lappangott tudatom mélyén a bizonytalanság is.

- Muszáj… hazamennem? – kérdezte enyhe mosollyal ajkain.

- Hiányzol nekik – mondtam az igazat, amiben biztos voltam. Bella mélyen fújta ki a levegőt.

- Hát jó – távolodott el tőlem, majd felült. Egy pillanat alatt előtte guggoltam, hogy segítsek neki felhúzni a cipőjét. Bokája már visszaapadt, mikor megérintettem, lehunyta szemeit arra a pillanatra.

- Rögzíteni kellene a bokádat – mondtam összehúzva szemöldököm.

- Tökéletes így, ahogy van – ellenkezett. – Már gyógyul, nem kell nekem semmiféle gipsz, amiben nem tudok menni – makacsolta meg magát enyhe dühvel. Nem akartam rákényszeríteni, figyeltem az ínszalagokat, ahogy mozgatta bokáját. Tényleg gyógyultak, de nem szabadna ilyen sokat mászkálnia.

- Rendben, de legalább egy sínt engedj felrakni – próbáltam meggyőzni őt. Bella résnyire szűkített szemekkel nézett rám.

- Jól van – mondta végül ködös tekintettel. Egy másodperc alatt megfordultam az apám dolgozószobájában megkeresett eszközökkel. Még jó, hogy tartott itthon orvosi dolgokat… Gyöngéden sínbe tettem Bella lábát, majd jól átkötöztem a fáslival, hogy ne mozduljon el, de ne is szorítsa. Összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat, míg be nem fejeztem a műveletet. Letűrtem sötétbarna szövetnadrágját, majd felállva megvártam Bellát. Tudatosan hajoltam le, hogy a karjaimba véve vigyem őt, de megállított.

- Mit csinálsz? – faggatott.

- Nem akarom, hogy megint fájjon a lábad és megerőltesd – válaszoltam.

- Tudok menni egyedül is, köszönöm – durcáskodott elindulva a szobám ajtaja fele. Egy sóhajjal mellé léptem, s derekánál átkarolva finoman segítettem őt. Rosszalló pillantást vetett rám, de nem törődtem vele.

Mire leértünk a nappaliba, Alice már ott várt ránk. Vigyorogva szökkent Bella elé, majd ölelésébe zárta.

- Mondtam, hogy minden rendben lesz – suttogta fülébe.

- Olyan jó, hogy igazad lett – felelte Bella.

- Hát hazudtam én valaha neked? – ráncolta homlokát Alice sértődötten.

- Nem, dehogy – nyugtatta gyorsan Bella, mire Alice elmosolyodott.

- Na azért. Jó utat haza – puszilta arcon Bellát, aztán eltűnt az emeletre vezető lépcsőfordulóban.

- Mehetünk? – kérdeztem, mire Bella bólintott. Mint mindig, most is a hátsó kijáraton át léptünk ki a szabadba, hogy a közeli erdőn keresztül a láthatatlan vonal határáig kísérjem őt. Tudtam előre, hogy nem leszünk egyedül, s talán jobb lenne, ha nem tudnák meg, újra itt vagyok. Azonban az illem úgy diktálta, hogy ne futamodjak meg gyáván Ephraim, de leginkább Jacob haragja elöl.

Magamhoz húztam Bellát, s átkaroltam a derekát, hogy kevesebb súlyával támaszkodjon a lábán. Ha már azt nem engedte meg, hogy vigyem. Hozzám bújva lépkedett mellettem, lassabban, mint szokott. Nem tudtam eldönteni, hogy az időt akarja-e meghosszabbítani, amit együtt tölthetünk, vagy most ismét elkezdett fájni a bokája. Reménykedtem benne, hogy az előbbi változatom bizonyul helyesnek.

Valóban életem során most először hoztam volna meg a lehető legrosszabb döntésem? – fogalmazódott meg bennem előbbi gondolataim hatására. Ha talán több időt adtam volna neki… De a Volturi mindenbe beleavatkozik, mindig ott van, ahol a leginkább nem kellene. Egyáltalán nem tudtam haragudni Tanyára. Ő volt az, akit a legkevésbé sem tehettem felelőssé azért, hogy Jane-ék összefutottak Bellával.

Szörnyű képek peregtek le előttem, ahogy elképzeltem a másik lehetőséget. Amikor Tanya nem ír levelet Bellának, s a Volturinak nem jut eszébe épp akkor látogatóba jönni. Mi történt volna akkor? Nagyot nyeltem, a kínzó képek csak nem akartak nyugtot hagyni. Tudtam, mi történt volna… Életem szerelme vigaszt keresve fogadott testvére felé fordult volna, s boldogan leélte volna emberi életét mellette. Ha nem egy másik férfi karjaiban. A családom pedig… Lehet, hogy Alice már a Volturi testőrségének tagja lenne, Jasperrel együtt. Hisz soha nem hagyná el, harci tapasztalata, képessége pedig nagy kincsnek számítana Arónál.

A hideg is végigfutott testemen, amikor megjelent előttem a családom tagjai, vörösen izzó szemekkel.

- Edward? – hatolt tudatomba a halk hang.

- Tessék – pislantottam Bellára.

- Minden rendben? – tudakolta ma már sokadjára. Halvány mosolyt erőltettem arcomra, hogy megnyugtassam.

- Természetesen. Csak elgondolkodtam – feleltem.

- Min?

- Nem fontos – nyomtam csókot homlokára, ahogy felnézett rám. Nem messze innen már hallottam a folyó zubogását, ostromolta a partot, s a köveket mintha csak az én gondolataimat tükrözné.

- Megtartják most az esküvőt? – puhatolta Bella. Egy pillanat erejéig meglepődtem. Már el is halványodott az esküvő eseménye a többi gondolat között. Igazán egyik Denali sem törődött az utolsó beszélgetés alatt vele, a Volturi megjelenése túlságosan rányomta bélyegét a közelgő esküvőre. Alice persze már mindent megtervezett, megrendelt s előkészített. Apróságok maradtak csupán vissza, amit ő szerinte nem szabadott elhagyni.

- Nos, nem tudom a választ – feleltem aztán Bellának. – Biztosan. Az előkészületekkel készen van Alice.

- Remélem… - kezdte Bella –, nem halasztják el emiatt, ami történt.

- Nem tartom valószínűnek. Talán csak későbbre rakják az időpontot. Garrett és Kate régóta egybe akarnak kelni. – Újra elém tódult egy fojtogató kép, amivel már nem egyszer játszadoztam el gondolatban. Túl szép volt, s túlságosan is vágyakoztam utána, mintsem ne is foglalkozzak vele. Mélyet sóhajtottam, a kép rettentő tisztán derengett előttem. Olyan gyönyörű lenne Bella egy fehér ruhában, ahogy mellettem állva örök hűséget fogadok neki. Határtalanul boldog lennék, ha a férje lehetnék. De ez hol adatna meg nekem? A mellkasomba szúró érzés nyilallt, mintha egy tőrt döftek volna élettelen szívembe, s én ugyanúgy érzékelném, mint emberi életemben lehetett volna.

- Őszintén kívánom nekik, hogy boldogok legyenek együtt – szólalt meg halkan Bella. – A vámpíroknál, hogy is megy… ez a… - próbálta megfogalmazni. – A szerelem? – bökte ki végül pár másodpercnyi gondolkodás után. Kíváncsian tekintettem rá, de ő lesütötte szemeit. Arcán két piros rózsa jelent meg zavarában.

Kitört belőlem a kuncogás. Bella sértődötten kapta fel fejét.

- Bella a legtöbb vámpír egy párt választ magának egész életében – feleltem még mindig mosolyogva. A folyót elérve megálltunk, s a megszokott módon gyöngéden a karjaimba vettem. Halk szisszenéssel válaszolt. – Fáj még a lábad, igaz? – kérdeztem aggódva.

- Nem fontos – hárított. – Szóval a vámpírok egy párt választanak… És mi van akkor, ha az egyik vámpír meg… megöli a másik szerettét? – hangja a mondat végére elcsuklott. Egy könnyed ugrással landoltam a folyó túlpartján. Gondolhattam volna, hogy nem tudtam megnyugtatni őt. Pedig most bármit meg tettem volna érte.

- Akkor örökké boldogtalan lesz a vámpír – suttogtam. – Vagy másik lehetőséget választ, amiből nincs túl sok… - folytattam megborzongva. Ha elveszíteném Bellát, egy másodpercig sem gondolkodnék azon, mit is csináljak. Aro nem örülne annak, hogy el kell veszítenie egy különleges vámpírt – horkantam fel magamban. De az ő bűne lenne, ő kényszerítene rá, hogy ne akarjak többé élni.

Bella lélegzete elakadt egy szívdobbanásnyi ideig. – De ha meg lehet előzni a bajt, akkor mi értelme lenne megvárni, míg bekövetkezik? – érvelt aztán halkan. Ismét annál a témánál voltunk, amivel nem akartam jelen pillanatban törődni. Mégis mindig előkerült, hogy egy percig se szabadulhassak a döntés egyszeri, kényszerű meghozatalától.

- Néha nem lehet megelőzni – feleltem kitérően, hogy ne mélyüljön el a beszélgetés e fonala. Megindultam Bellával a karomban, a távolból már hallottam is a már jól ismert hangokat. Nagyot sóhajtottam. Tudtam, hogy nem menekülhetek el ettől a találkozástól. Meg is érdemlem talán…

- Nem mintha nem lenne jó a karjaidban, de… - kezdte Bella -, tudok menni a saját lábamon. És elaludni sem akarok… - motyogta még.

- Fáradt vagy még?

- Nem igazán, de ez is a te mellékhatásod – mondta.

- Óh, eddig elájultál tőlem. Most meg elalszol? – gúnyolódtam, miközben gyöngéden lábra állítottam. Öntudatlanul csúsztattam kezem derekára, s húztam magamhoz közel. Bella nem ellenkezett.

- Hiába, bódító illatod van – felelt, mire elnevettem magam.

- Szóval arra célozgatsz finoman, hogy többször fürödjek? – kuncogtam még mindig.

- Nagyon mulatságos… - Hangja enyhe sértődöttséget tükrözött, hogy rajta nevetek. – Azt hittem én vagyok büdös – jegyezte meg.

- Nos, igen lassan már nem fogom érezni az édeskés illatod – mondtam halkan, félmosollyal ajkaimon.

- Majd többször fürdöm – ismételte meg, amit én mondtam kijelentésben.

- Elég lesz, ha többet tartózkodsz nálunk – nyomtam puszit feje búbjára. Jó kedvemet, ami már kezdett kibontakozni bennem, gyorsan elvették az erdőből jövő zajok. Kifújtam tüdőmből a levegőt, miközben hallgattam az erősödő mancsdobogásokat. A harag, amit ő érzett rajtam is végigszáguldott. Majdhogynem megtorpanásra késztetve. Az emlékek úgy záporoztak, mintha csak a tenger zúdulna rám pusztító erővel, s mosná el minden szilárd alapon álló érzelmemet.

Későre járt már, sötétség honolt. Csupán a kis faházból kiszűrődő fény világította meg a verandát. Itt ült Jacob, könyökeivel a térdein támaszkodva, az erdőbe bámulva. Aggódva fürkészte a sötétet, kezeit összekulcsolta, hogy elrejthesse haragját. Idegesítette apja tiltása, miszerint maradjon távol a Cullenektől, amennyire csak lehet. Ma csak a három öreg farkas ment járőrözni, mondván Jacobnak iskolába is kell járnia, s nem csak a falka életében kell teljesítenie. Bár sokkal inkább vett volna üldözőbe nomád vámpírokat, mintsem az iskolában üljön hasztalan. Így hát ma itt ült, s várta, hogy Bella mikor bukkan végre fel. Lábával halkan ütött egy ritmust, fekete szemeit egy pillanatra sem vette le az erdőről.

Aztán a távolból végre meghallotta a szívdobogást, amit olyan nagyon szeretett. Ütemet trappoló lába azonnal megállt, és megkönnyebbülten kifújta tüdejéből a levegőt. Légzése felgyorsult, ahogy kirajzolódtak Bella körvonalai, s minél élesebben látta őt farkas szemeivel. Úgy gondolta, megvárja, míg ideér a házhoz, s csak aztán fogja majd kifaggatni, sőt leszidni, amiért ilyenkor jön haza. Nem látta Bella arcát, mert lehajtva fejét, karjaival átölelve magát jött felé, néha-néha megbotolva a sötétben lappangó vastagabb ágakban. Jacobnak azonban már most nem tetszett valami, de nem tudta megfogalmazni magában, hogy mégis mi. Mert még sohasem látta Bellát így. Összeszűkítette szemeit, miközben figyelte őt. Olyan… élettelennek tűnt.

Mikor már csak pár méter választotta el őket egymástól, felállt a lépcsőfokon, amin épp ült, s ökleit zsebeibe rejtve megvárta, míg Bella oda nem ér elé. Azonban testvére úgy tett, mintha ott sem lenne. Szorosan a faház falánál lassan fellépegetett a lépcsőfokokon, de Jacob megállította őt. A harag egész testén eluralkodott, amiért Bella szóra sem méltatta.

Jacob megragadta őt vállánál fogva, s maga felé fordította. Bella még mindig nem nézett rá.

- Bella! – szólította fel őt dühösen. Bella rettentő lassan felnézett rá, ködös szemeit könnyfátyol fedte el, arca elgyötört volt és megkínzott. Mintha csak most esett volna át egy kínvallatáson. Egész testében remegett, szája résnyire nyitva volt, amin keresztül kapkodta a levegőt. Jacob haragja egy pillanatra eltűnt, s átvette helyét az aggodalom.
Bella hirtelen zihálni kezdett, majd zokogva átölelte Jacobot, és szorosan magához szorította őt. Jacob pillanatnyi meglepődése után értetlenül karolta át Bellát.(…)
Hirtelen ült fel az ágyában, gyorsan kapkodva a levegőt. Megrázta fejét, majd kezeivel megdörzsölte arcát. Egy pillantást vetett az ablakon keresztül a kinti égboltra. A hold sugarai egy-két helyen átszakadva a sűrű felhőzeten ezüstös csillogással vonták be az ablakkeretet. Nem tudta, mennyi idő lehet, de nem is tudott ezzel foglalkozni. Amint rájött, mire is ébredt fel – a hangos sikoltozásra -, s hogy az nem álom volt, ki is ugrott ágyából. Feltépte az ajtót, s a szemközti szoba kilincse felé nyúlt. A folyosó végén megjelent édesanyja. Köntösben, aggódva figyelte őt.

- Menj csak vissza aludni. Majd én megnézem, mi történt – nyugtatta őt, mire az asszony bólintott, majd bizonytalanul megfordult, és elment. Jacob azonnal benyitott Bellához, aki az ágyában forgolódott. Álmodott – tudatosult Jacobban. Bellából újabb sikoly tört fel, miközben összegömbölyödve magához szorította a paplan anyagát. Jacob egy lépéssel az ágy mellett termett, és feltérdelve rá megpróbálta felébreszteni Bellát.

- Bells! – szólítgatta, kezeivel Bella hátát simogatva, majd arcát. Aztán mikor ez nem vált be, megragadta karjánál, és hanyatt fordítva két kezébe vette arcát. – Bella, kérlek ébredj fel – mondta.
Bella lihegve nyitotta ki szemeit, s Jacob tekintetébe nézett.

- Bells, csak rosszat álmodtál. Nyugodj meg, most már itt vagyok – simogatta arcát. Bella sírva bújt Jacobhoz, aki átkarolta őt. (…)

Most már én is kapkodtam a levegőt, ahogy az emlékek a fájdalom sötétségébe taszítottak. Szúrni kezdett a mellkasom, mintha azt a tőrt most megforgatták volna bennem többször is… S tudtam, még nincs vége.

Kreatív Blogger Díj

Igen, újabb díj. :)

Szabályok:
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!

Köszönöm szépen Stigunak, huginak! :)

2.) Tedd ki a logót a blogodra!

Megtörtént. :)

3.) Írj magadról 7 dolgot!

Hűha... Hét dolog... Na jó, ami eszembe jut. :D

1 - Sokan nem tudják a környezetemben, hogy írok. :D
2 - Imádom a delfines dísztárgyakat, mütyűröket. Már rengeteg van belőlük. :)
3 - A másik kedvenc - nem házi -, állatom a tigris. :D Gyönyörű állatok.
4 - A kedvenc színem a kék.
5 - Ha nagy leszek híres, neves építész féle szeretnék lenni. :D Ha eljutok odáig...
6 - Zenéből vegyes felvágottat hallgatok, ám kivételek azért itt is vannak.
7 - Imádom a rózsát. :)

4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!

Hát igazából csak (majdnem) a szokásos emberkéknek tudom adni:
Spirit Bliss - http://twilightfic.blogspot.com
Liz - http://alkonyat-utan.blogspot.com/
Donna - http://donna-szeretet.blogspot.com/
*kiscsillag* - http://jegviragszigetek.blogspot.com/
Anyíta - http://anyiita-blogja.blogspot.com/
Leia - http://bd-deletedscences.blogspot.com/
Mismouth - http://mismouth.blogspot.com/

5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

Ez is megtörtént. :)

Új hír

Sziasztok! :)))

Jó hírem van. A gépem meg lenni csinálva. :D Vagyis a bátyám megcsinálta ma nekem, tehát belevetem magam az írásba, és amint tudok biztosat már írom is ki oldalra az előrejelzésbe. :) Remélem örültök. :))) Bocsánat a késésekért, meg a kevés frissért.

Puszi!

Diamond Blogger díj

Újabb díjat kaptam, amit szintén köszönök mindenkinek, aki gondolt rám! Hihetetlen, hogy ennyien szeretitek, amit csinálok. :))))

Szabályok:
1. Megköszönöd, akitől kaptad, és belinkeled:

Sok mindenkinek kell megköszönnöm, hogy ismét ítéltek nekem egy ilyen kis díjat, ami sokat jelent nekem! :) Szóval köszönöm: Sisternek, Bogíínak, Alice23-nak, Candrának.

2. Elküldöd azoknak, akik szerinted megérdemlik (max 10 ember).

Spirit Bliss - Imádom az írásaid Drága! :) Megérdemled a díjat!
Lylila Bloom - Régóta olvasom a törijeid, és még mindig szeretem őket! :)
*kiscsillag* - Még nem sokat olvastam tőled, de jól kezdődik.
Stigabiga - Nagyszerűen írsz, és örülök, hogy ismerhetlek! :)
Benina - Azt hiszem nem kell hozzá fűznöm semmit. :)
Leia - Óh, sosem jutok el, hogy végre végig elolvassam, ami meg van, de imádom, már az első egy-két fejitól. ;)


3. Értesíted őket az ajándékról.
Megtörtént. :)

4. Leírod, miért szeretsz másoknak írni.

Nos ez egy nagyon jó, és szép kérdés. Vagyis inkább kérés. :))):D Nálam az írás csak úgy hirtelen ötlettől vezérelve fanfiction olvasás után ütött szöget a fejembe. Persze nem szó szerint. ;):))) Azóta pedig, mióta fel is raktam internetre, és jó, pozitív visszajelzéseket kaptam a legelső regénykémre, még inkább megtetszett az írás. Nem csak azért, mert kapok érte "valamit", a sok kritikát, és temérdek dicséretet, hanem mert egyrészt rengeteg embert ismertem meg, akikkel még szorosabb barátságot is kötöttem azóta. Sőt, az egyik legjobb barátnőmet is így találam meg. :) Remélem tudja, akiről szó van. :) Másrészt pedig a regényben kiírhatom magamból a gondolataimat, az érzéseimet, még ha egy karakter bőrébe is bújok bele. Nem is beszélve arról, hogy még az iskolában is segítség ez a kis hobbi. :) Ki hinné rólam, hogy általánosban utáltam, és nem is igazán tudtam megfogalmazni az ilyen leveles házi feladataimat? ;) Pedig így volt ám... :)

5. Pár mondatban bemutatkozol a nagyvilágnak =)

Hű, hát nem vagyok valami nagy bemutatkozó. :) De megpróbálom. ;) Lassan betöltöm a huszadik életévem, és közben építésznek tanulok ezerrel. Szeretek bulizni, a szabaidőmben pedig írni, rajzolni. A barátaim a legfontosabbak nekem a családomon kívül. Elég romantikus lelkületű vagyok, ami néha nem igazán jó, makacs, ám kedves, barátkozó típus. :) ;)

Született tehetség - blogger díj + hírek

Sziasztok! :)

Először is szeretném a legújabb híreket leírni. A helyzet az, hogy nem tudom, mikorra várható a friss. Mert a gépemmel van valami baj, és még nem tudom, hogy mi. Szinte teljesen megállt, se tület, se hozzád. :S Ezért csúszik az írás, sajnos még nem lettem készen a fejezettel pár oldal hiányzik, és így, hogy nem jó a gépem nem is tudom folytatni egyelőre. Igyekszem valahogyan megoldani, sőt természetesen minél előbb. Nem akarlak Titeket elveszíteni, mint olvasóimat, és persze a gépem hiánya is elég nagy kár. Ne haragudjatok miatta kérlek!

A másik pedig:

Újabb díjjal örvendeztettek meg. :)))

Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:

1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.

2)a logót kirakom a blogomba.

3)a szabályzatot kirakom a blogomba.

4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.

5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.

6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.

7)betartom a szabályokat.

Blogok, amelyeknek a díjat adnám:

Leia - http://bd-deletedscences.blogspot.com/
Benina - http://www.alkonyzona.blogspot.com/
Lylia - http://www.lyliasfanfictions.blogspot.com/
Drusilla - http://drusilla1985.blogspot.com/
Stiga - http://stigabiga.blogspot.com/
Spirit Bliss - http://twilightfic.blogspot.com/


Bocsánat, de igazán nincs időm olvasni. Olyan linket meg nem akartam berakni, aki már megkapta. De ezeket a blogokat csak ajánlani tudom! :)

Teszt:

Név: Freeb, Betti, Tina
Lakhely: Magyarország
Születési hely: -
Magasság: Hát öhm.. 156 cm körül. :D Aszt hiszem
Névnap: agusztus 6.
Foglalkozás: Diák egyelőre. :)
Testvérek: Egy báty
Anyanyelv: magyar természetesen :D
Beszélt nyelvek: Német, bár ezt nem jelenteném így ki
Gyűjtemény: Régi szalvétagyűjtemény, amit még anyu is gyűjtött.
Cipőméret: 37-38
Iskola: Általános - Nemes János Ált. Műv. Központ. Középiskola - Pollack Mihály Műszaki Szakközépiskola Pécs
Kedvencek: Hát Twilight könyvek, táncórák, zene, rakott kelkáposzta a kedvenc kajám egyike. :))
Hobbi: rajzolás, írás, zenehallgatás, tánc, filmnézegetés, gyöngyfűzés - bár erre már rég nincs időm
Zsebpénz: Nincs, nem is volt. A papámtól kaptam mindig, amikor szükségem volt rá. :)
Kívánság: Úh, ez nehéz. Ám minden jöjjön rendbe, és ne történjen változás anyu állapotában. Igazából csak ez számít. De jó lenne, ha egyszer megtalálnám azt a nagy betűs szerelmet is. :)
Álom: Híres, neves építészként dolgozni, és később talán egy könyv kiadása.
Szerencseszám: 8
Szeretnék találkozni: Hát jó lenne Roberttel, de imádom Tom Feltont is. ;):D
Háziállatok: Egy kutya jelenleg. Méghozzá németjuhász. Menhelyről került az egyik ismerősünkhöz, és úgy hozzánk. Imádom, nagyon okos, és játékos, mert még csak mostanság múl el egy éves. :)

Akiktől pedig kaptam a díjat:
Spirit Blisstől és Bogíítól 2010.03.21-én. :) *kiscsillagtól* 03.22.-én. :) Köszönöm szépen az elismerést mindkettőtöknek!

25. fejezet - Vallomások reggele

Sziasztok! :)) Megjött a fejezet. Nem tudom, csak nekem bénáskodik ennyit, hogy sosem engedi felrakni normális betűkkel, és formázással? :D Na mindegy. A lényeg, hogy végre fenn van. :) Remélem olvastátok az előrejelzésnél leírt gondolataimat, ha nem még megtehetitek. ;) Várom a véleményeiteket a fejezetről! Kritika verseny folytatódik, és plusz a nyertes még kap egy háttérképet is. :) Tényleg szeretném, ha segítenétek abban, hogy jobban menjen az írás. De különböző dolgokkal sem akarlak titeket fenyegetni, vagy zsarolni, mint hogy nem lesz feji, meg ilyenek. A kritika, a vélemény jöjjön szívből tőletek! Inkább! :D No jó olvasást Drágáim!

Össze voltam zavarodva, az érzelmeim vetekedtek vágyaimmal, hogy úgy éreztem menten szétszakítják testemet. Csupán pár másodperc volt, míg elmerengtem magamban, mindvégig Bella kábaságtól fátyolos, reménykedő tekintetébe fúrva sajátomat. Most kell döntenem. Kibírom nélküle az öröklétet, s olyan leszek, mint egy élőhalott, ahogy Tanya szemeivel láttam magamat. Vagy… továbbra is gyötröm Bellát, kockáztatom az életét, s döntéshozatalra kényszerítem a családjával szemben?

Hiába… pokolra jutok így is, úgy is, az önzőségem sokkalta hatalmasabb volt, mint maga a vérszomjam.

- Én vagyok, Bella – suttogtam lágyan, hangomban érezhető volt a megtörtség. Nem, képtelen vagyok rá, hogy még egyszer elveszítsem őt. Hogy ismét távol legyen tőlem, és nem hagyhatom, hogy Aro akár csak a közelébe jöjjön!

- Nem lehetsz te… Te… elhagytál – nyögte ki zokogva. A bűntudat eluralkodott rajtam.

- Csss, visszajöttem, kedvesem – susogtam nyugtatóan, közelebb hajolva hozzá. Bella szája remegett, megpróbálta visszatartani könnyeit.

- Miért? – ejtette ki szinte hangtalanul. Szemeit szorosan lehunyta, érintő keze pedig lecsúszott arcomról. Én pedig hagytam… Eltávolodtam kissé tőle, s felültem. Fejemet elfordítottam, hogy ne láthassa elgyötört arcomat, amint felszínre törő érzelmeimmel küzdök. A bűntudatot most felváltotta a mérhetetlen szomorúság, s a fájdalom egyvelege, ami többszörösen csapott arcon. Miért jöttem vissza? Miért vágtam el ismét élete fonalát, s álltam útjába? Így belegondolva botorság volt, a családom elintézte volna, hogy Bellának ne essen baja. Én mégsem bírtam magammal, és visszajöttem, hogy újra láthassam, aminek ellentettjét már kezdtem talán elfogadni, vagy ép ésszel felfogni.

- Sajnálom, bocsáss meg kérlek – szabadkoztam bűnbánóan, elnyomva magamban a szerelmemet iránta, és azt a szúró érzést, ami megint gyötört. Ő fontosabb, mint én. Sokkal fontosabb, mint az én nyomorult életem. – Ha kívánod… - egy pillanatra megálltam, hogy erőt vegyek magamon, s kimondjam a legszörnyűbb gondolatomat, ami ellen lelkem mélyén teljes erőmmel ellenkeztem. – Nem állok többé emberi életed boldogságának útjába. Tudom, hogy minden pillanatban kockáztattam az életed, és még most is azt teszem… - Nem bírtam befejezni, éreztem, hallottam, ahogy Bella felül az ágyban, száját halk szisszenés hagyta el, s megérintve arcomat, kényszerít arra, hogy ránézzek. Kinyitottam szemeimet, majd egyenesen belefúrtam értetlen tekintetem dühtől csillogó szemeibe.

- Fáj még a lábad, igaz? – kérdeztem, mielőtt megszólalhatott volna.

- Csak egy kérdésre felelj, kérlek! – szólított fel halkan, de annál hevesebben. Teljesen figyelmen kívül hagyva a kérdésem. - Képes… Képes lennél arra, hogy még egyszer… elhagyj? – zihálta. Egy másodpercig sem gondolkodtam el a válaszomon. Érezni őt, s a karjaimban tartani a mennyországot jelentette számomra. Még ha ezzel a természet erőit is fordítom magam ellen.

- Nem – vallottam be neki egy bűnös sóhaj kíséretében. – De ha te azt kívánod… - biztosítani akartam róla, hogy ha már nem szeret, vagy nem tud nekem megbocsátani, én megértem.

- Csss – szakított félbe, mutatóujját ajkaimra téve, amitől abból a kis pontból kiindulva a forróság szinte egész testemen átfutott. – Nem akarom, hogy még egyszer itt hagyj… Nem élném túl… - suttogta, hangja elbicsaklott. A reménység újra visszaszökött tudatom mélyébe, s elhintette magvait, hogy talán mégis megbocsát nekem. Hogy ugyanannyira szeret, mint én őt. Bolond voltam, hogy hagytam ezt az érzést elhatalmasodni magamon, de nem tudtam irányítani. Ellenben ha talán tudtam volna, se akartam volna.

– Túlságosan önző vagyok arra… Nem vagyok képes nélküled létezni – mondtam komolyan, miközben magam elé képzeltem azt a képet, amint ott ülök Tanyáéknál, üveges tekintettel előre meredve. Szinte éreztem azokat az érzéseket ismét fellángolni, amikor úgy éreztem, hogy a testem egyik fele itt maradt Bellánál, s menten szétszakadok.

- Honnan tudjam, hogy… bízhatok benned ismét? – jött a suttogó, kétkedő hang. Aztán fogait összeszorította egy pillanatra. – Hogy ha nem gondolod át ismét, s sorakoztatsz fel újabb érveket az igazad mellett, akkor nem hagysz magamra megint? Ha csak egyszer is megfogalmazódik benned az, hogy nem vagyok elég jó neked, vagy, hogy én boldogabb lennék valaki mással? – hadarta el egy szuszra, aztán mély lélegzetet vett, láttam, hogy próbálja visszatartani kibuggyanó könnyeit. Arca kipirult, szíve heves tam-tamot ütött.

- Mert te vagy a tökéletes számomra, szükségem van rád. Arra, hogy érezzelek – ráraktam kezemet arcomon nyugodott tenyerére -, arra, hogy szerethesselek… - hajoltam hozzá közelebb, hangom egyre halkabbá vált. Most éreztem csak igazán teljesen egésznek magamat, hogy itt vagyok vele újra. A tudat, hogy hiányoztam neki és szeret, menthetetlenül taszított a boldogság szakadéka felé. Nem éreztem a szúrást, se semmi mást. A kiteljesedettséget annál inkább!

- Ebből… még nem tudom a kérdéseimre a választ… - mondta akadozva, mintha belül küzdene magával, ahogy én is. Most azonban már belenyugodtam abba, hogy képtelen vagyok a távolságtartásra vele szemben. Hisz olyan volt, mintha egyikünk sem létezhetne a másik nélkül, mintha Isten egymásnak teremtett volna minket.

- Bebizonyítom – búgtam hevesen, aztán nem hagyva neki gondolkodási időt sem, rányomtam ajkaimat az övére. Testemmel Bella felé fordultam, mindkettőnkön eluralkodtak vágyaink, és a viszontlátás felemelő érzése. Hogy újra megcsókolhatjuk egymást…

Bella feltérdelt szenvedélyes csókunk közben, két karját a nyakam köré fonva húzott egyre közelebb magához, hogy minden milliméternyi távolságot megszüntessen köztünk. A térdhajlatainál az ölembe húztam – mire egy fájdalmas nyögés tört fel belőle -, de egy másodpercre sem szakította el ajkait az enyémektől. A csípőjét átsimítva dereka köré fontam karjaimat, s szorosan magamhoz szorítottam. Éreztem, ahogy mocorogva kinyújtja lábait, majd körbeöleli vele testemet. Mikor elfogyott a levegője, eltávolodtunk egy kicsit egymástól, homlokunkat összeérintettük, úgy ziháltunk mindketten. Egymásba kapaszkodtunk, mintha egyikünk sem akarná elereszteni soha többé a másikat. Én ezt is terveztem. Többé nem eresztem, harcolni fogok érte, bárkivel és bármivel!

- Szeretlek – susogtam szenvedélyesen. – Szeretlek, szeretlek – ismételgettem, mire Bella finom puszikat nyomott minden egyes ismétlésem után a számra, mintegy jutalomként az édes szavakért.

- Soha… de soha… ne hagyj el még egyszer! – mondta ki két levegővétel között. – Ígérd meg! – követelte tőlem, s szerelemtől csillogó, csokoládébarna szemeivel sakkban tartott engem.

- Megígérem – feleltem határozottan. Nem lesz egyszerű, de be fogom tartani, ha törik, ha szakad. Bella végre elmosolyodott, s ajkait ismét az enyémekre nyomta.

- Szeretlek, Edward Cullen – sóhajtotta csókunkba, amitől arcom önkéntelen mosolyba szaladt. Hallottam a földszintről érkező kurjantgatásokat Emmettől, Alice boldog kacagását, ahogy Jaspert átöleli, Esme és Carlisle megkönnyebbült gondolatait. Rosalie-tól csupán egy halvány gondolatra futotta… De ez sem érdekelt már.

Bella belefúrta arcát nyakhajlatomba, s mélyeket lélegzett.

- Hol voltál eddig? Miért hagytál el? És miért csak most jöttél vissza hozzám? – záporoztak halkan fülembe a kérdések.

- Bocsánatkéréssel tartozom, sokkal – feleltem pár másodperc megfontoltság után. – Azt hittem a baleset után – Bella megrándult, amikor kimondtam, ezért még szorosabban húztam magamhoz -, hogy ha távol vagyok tőled, nem fenyeget majd semmilyen veszély. Semmi, amit én okoztam, s boldogan élhetsz… akár egy másik férfi karjaiban – mondtam csöndesen, izmaim öntudatlanul rándultak meg. – Úgy hittem, Jacob képes lesz arra, hogy megvédjen, farkasként még nagyobb az ereje, mint emberként. Igazán hittem benne, nem számított, hogy nélküled többé értelmetlen lenne az életem. Elfogadtam, vagy legalábbis próbáltam elfogadni a helyzetem…

- Nem a te hibád volt a baleset – mondta határozottan.

- Közvetve igen – ellenkeztem. – De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy minden pillanatban kockáztatom az életed, már csak azzal, hogy a közelemben vagy - suttogtam. - Ezért elmentem, búcsú nélkül, mert úgy hittem, könnyebb lesz neked.

- A családod miért nem ment veled? – kérdezte halkan.

- Mert egyedül akartam lenni, szükségem volt a magányra, hogy ne lássák, mennyire gyönge is vagyok valójában – feleltem szégyenérzettel. Tudtam, hogy annak ellenére, nem akarnak hallgatózni lent, mégis mindent hallanak, amit mondok Bellának. – A második nap már nem bírtam egyedül. Tanyáékhoz menekültem, hogy eltereljem a figyelmem.

- Azt gondolom, hogy mennyire sikerült – jegyezte meg alig hallhatóan.

- Nem, nem is tudnád elképzelni sem. Minden pillanatban magam előtt láttalak, mintha ott lennél velem, s visszahívnál magadhoz. Olyan valóságos voltál – sóhajtottam. - A kísértés, hogy engedjek neked, rettentő nagy volt. – Bella elhúzódott tőlem, de csak annyira, hogy a szemeimbe tudjon nézni.

- Vártalak – mondta pár percnyi hallgatás után. – Minden percben azt vártam, hogy majd visszajössz hozzám… - remegett meg. – Éjjel pedig az erdőben kóboroltam… - Az erdőben, ahol temérdek veszély leselkedett rá. Megpróbáltam eltitkolni, hogy haragszom rá ezért, s a sérülése elhanyagolása miatt is. Nem szabadott volna ezt csinálnia, bár gondolom Jacob mindig figyelt rá. – Aztán kaptam egy levelet – utalt Tanya levelére. – Amiben az állt, hogy találkozni akar velem – bólintottam, hogy tudok most már róla. – Először nem akartam elmenni, azt gondoltam, hogy úgyis dicsekedni akar, vagy kárörvendeni rajtam… - sütötte le szemeit. – De szó sem volt ilyenről. Rólad beszélt, aztán… Aztán meg hirtelen minden olyan gyorsan történt. Tanya megijedt, és maga mögé utasított, majd megjelent az a három vámpír… - fejezte be végül. Éreztem, hogy a düh és a bűntudat összekeveredik bennem.

- Sajnálom, hogy megint ekkora veszélybe sodortalak… meg tudsz nekem valaha is bocsátani? – suttogtam a kérdést, amire még nem kaptam egyszer sem választ.

- Buta kérdés. Sosem haragudtam rád, vagyis… - nézett szemeimbe – csak akkor, amikor elhagytál. De aztán annak az érzésnek is valami más vette át a helyét. – Bűnbánóan néztem el. – Fájdalom, hiányzott a másik felem… - súgta egész testében megborzongva. – Nem értem, hogy juthat ilyen az eszedbe, hogy nekem más kell! – váltott hirtelen, enyhe felháborodottságot véltem kihallani hangjából.

Félmosolyra húztam ajkaim. – Elfogadtam volna azt is, ha ezzel boldoggá tehetlek – feleltem teljes őszinteséggel.

- De én csak akkor vagyok boldog, ha veled lehetek – jelentette ki, miközben gyöngéden megsimogatta arcomat.

- Még akkor is, ha miattam folyton megsérülsz? – utaltam a lábára.

- Még akkor is megéri! – jelentette ki. – Most már különben sem fáj annyira… - vont vállat nem túl meggyőzően.

- Persze, azért szisszentél fel, ugye? – kérdeztem némi gúnnyal, s haragos-számonkérő tekintetem az övébe fúrtam.

- A hirtelen mozdulatokat még nem bírom igazán… - felelte. – És más porcikám jobban fájt, mintsem ezt az aprót észrevegyem mellette – suttogta.

- Miért nem gipszelték be? – követeltem a választ, miközben finoman hátradöntöttem őt az ágyon. Bella szívverése olyan hevesen vert, mint az előbb. Csak egy kis idő múltán tudott felelni, nem tudom, mire gondolhatott épp. De szívesen megtudtam volna.

- Mert nem engedtem – harapta be alsó ajkát, mire rosszallóan néztem rá. Ő csak lesütötte szemeit, s elpirult. Átlendítettem egyik lábamat a másik mellé, s eltávolodva Bellától bal tenyeremet végigfuttattam testén, le egészen bal bokájáig. Már nyitotta volna száját, hogy ellenkezzen, de én megelőztem.

- Ezt Carlisle nem engedte volna – szűkítettem össze a szemem, és ráncoltam a homlokom. Ebben biztos voltam, főleg nem egy részleges vagy teljes ínszakadásnál. Feltűrtem a nadrágja szárát, s beborítottam hűvös érintésemmel befáslizott, duzzadt bokáját. Bella egy pillanatig visszatartotta a levegőt, aztán lassan kifújta.

- Nem mentem be a kórházba… - mondta csöndesen, félszegen tekintve csak arcomra. Megcsóváltam fejemet Ephraim bolondságán. Vagy épp Jacobén?

- Óh… értem – simogattam bokáját. – Házi orvos? – kérdeztem, mire elhúzva száját bólintott. - Ez jó? – pislantottam ismét rá.

- I… igen – nyögte ki. – Jól esik a forróságnak, ami tombol bennem… - rávillantottam egy félmosolyt, hallottam lélegzetének gyorsulását. Aztán Esme lépteit figyeltem, ahogy lassan feljött az emeletre, reggelivel a kezében. Az ajtó előtt végül megállt.

- Gyere csak be, Esme – mondtam.

- Nem zavarok? – lépett beljebb, egyik kezében a tálcát egyensúlyozva.

- Dehogy zavarsz – feleltem.

- Gondoltam már éhes lehetsz, Bella drágám. – Az ágyra rakta a tálcát, ahol biztosan nem fog leesni, majd megsimította arcomat. Aztán Bellához hajolt, s egy hosszabb, anyai csókot nyomott homlokára. Bella elmosolyodott.

- Köszönöm, Esme – hallottam meg halk hangját.

- Ugyan, semmiség. Örülök, hogy jól vagy – mosolygott Bellára. – De már megyek is. Biztosan van még mit megbeszélnetek – mondta, majd kiment a szobából. Magamban somolyogtam boldogsággal teli gondolatain.

Áthajoltam Bella fölött a tálcáért, majd odatartottam neki. Kicsit feljebb tornázta magát, s végigjáratta szemeit a három szelet pirítóson, a bögre teán, a pohár narancslén és az édesség gyanánt feltálalt csokoládéöntetes palacsintán. Kétfajta reggeli, amin Bella szemei kikerekedtek.

- Esme fel akar hizlalni… - nevetett fejcsóválva. – Ennyire vézna lennék? – nézett rám kérdőn.

- Így vagy tökéletes – biztosítottam róla, szemeimmel végigmustrálva testét, amitől elpirult. - Esme csupán… – próbáltam meg megfogalmazni a túláradó anyai szeretetét, amit most Bellán is alkalmazhatott.

- Csupán a legjobb és leggondoskodóbb édesanya – fejezte be helyettem Bella, hálásan pislogtam rá, amiért elmondta helyettem az érzéseim.

- Igen – helyeseltem mosolyogva. Köszönöm édesem! – Nem bírtam ki, hogy ne feleljek neki. – Csak az igazat mondta. – Bella egy pillanatig nézett csak értetlenül, miközben elkezdte a palacsintát enni.

- Teljes mértékben – biztosította róla Esmét a falat lenyelése után. – Hm… és még nagyon finom is a palacsinta – jegyezte meg.

- Akkor az egészet fogyaszd el, kell az energia – mosolyogtam rá. Bella fintorgott.

- Teljesen jól vagyok, kitűnő energiában – felelte. Vigyorogva helyeztem tenyeremet combjára, majd végigsimítottam rajta. Bella légzése kihagyott egy ütemet, a villa megállt kezében, ahogy szájához emelte.

- Azt hiszem… nem is vagyok annyira éhes – mondta akadozva.

- De! Egyél csak – húztam vissza kezemet, mire morcosan nézett rám. Válaszul felnevettem.

- Megeszem, ha idefekszel mellém… - mondta. Vigyorogva teljesítettem kérését, a tálcát másik kezembe fogva féloldalasan feküdtem mellette. – Addig, míg eszem, elmondhatnád, hogy miről beszéltetek, míg én az álmok földjén jártam – nyelt le egy falatot.

- Nem beszéltünk semmiről – feleltem, ami némileg igaz is volt, hisz én végig vele voltam. Csupán a Denalik és családom tagjai társalogtak Aro terveiről.

Bella szája ütemesen mozgott, majd megszólalt. – Nem hiszem, hogy egy ilyen… - kereste a szavakat – esemény után ne beszéltétek volna meg, mitévők legyetek a továbbiakban – mondta csöndesen, szúró pillantással jutalmazva.

Sóhajtottam. – Én nem is beszéltem, csak hallgattam – válaszoltam aztán titkolózva. Nem akartam most előhozakodni ezzel a témával, amikor jó formán még csak a viszontlátás perceit élvezhettük.

- Edward, erről azt hiszem nekem is tudnom kell. Ha már engem akartak megkínozni… - kapta be az újabb falat palacsintát. Engem pedig ismét hatalmába kerített a düh, ahogy Jane megpróbált ártani Bellának. Nem is szólva a három vámpír gondolatairól, és képzelgéseiről, amivel már az őrületbe kergettek. Nem értettem, Bella hogy tud erről csak így beszélni. Még a hideg is kirázott, ahogy belegondoltam, mi lett volna, ha nem áll ellen Jane-nek.

Viszont igazat is kellett adnom Bellának. Joga van tudni, hogy mekkora bajba sodortam a butaságaimmal… A legnagyobba, amibe csak lehetett, s amiből csupán két kiút vezetett. Az egyikre nem is akartam gondolni egyáltalán. Nem tehetem meg vele azt! Nem teszem olyanná, mint amilyen én vagyok – rándult fintorba arcom. Bella érdeklődve figyelte vonásaimat.

- Igen – ejtettem ki lassan a szavacskát.

- Igen? – nézett rám Bella. – Mondd el! – követelte a választ, aztán mély levegőt vett. – Ugye… a Volturi - csuklott el hangja, a villa megremegett a kezében. Hát mégis felzaklatja, csak titkolja már megint.

- Nyugodj meg, kérlek! – ültem fel, s simítottam meg szabad kezemmel arcát. – Nem hagyom, hogy akár egy hajad szála is meggörbüljön. Esküszöm! – suttogtam.

- Nem! – tiltakozott hevesen, majdnem kiütve kezemből a tálcát. – Ne merj védelmezni a saját életed árán! – fogta két tenyere közé arcom. Jobbnak láttam, ha a tálcát biztonságba helyezem tőle. Így leraktam mellé az ágyra, tisztes távolságba.

- Bella, a Volturi nem jön csak úgy ide, ok is kell rá – feleltem, figyelmen kívül hagyva előbbi felszólítását. Hogyan is gondolhatja, hogy majd magamat mentem, amikor az ő élete forog kockán? – magamban felhorkantam. A legnyomorúságosabb lennék, ha ilyesmi csak az eszembe jutna! – Mi pedig nem adunk okot számukra – folytattam nyugtatóan.

- Már van okuk – cirógatta meg arcomat, majd összekulcsolta kezeinket. – Elég nyomós. Azt mondtad, a Volturi szereti begyűjteni a különleges vámpírokat. Most is ezért jöttek. Érted és Alice-ért – mondta halkan, kihallottam hangjából a félelmet. – Akkor miért ne jönnének el még egyszer? Főleg, hogy még megszegtük a szabályokat is… - suhogta veszedelmes éllel. - Meg akar ölni… - Gyorsult fel szívverése, mikor rájött az összefüggésekre. Én azonban tudtam, hogy ennél rosszabbat akar Aro. Egy különleges vámpírt akar, akihez fogható lény még sosem élt e földön. A halál megváltás lenne, egy kegy… Hogy meneküljön Arótól. De ő ezt nem fogja neki megadni… - szorult össze a torkom.

- A vámpíroknál lassabban múlik az idő, Bella – próbáltam megnyugtatni, s elterelni figyelmét erről a problémáról. - Mire Aro feleszmél, te már… - elharaptam a mondat végét, ahogy tudatosult bennem, mit is akartam mondani. Szörnyű volt belegondolni is, még bele is borzongtam. Bella lesütötte szemeit, összekulcsolt kezeinket nézte, aztán pár másodperc után megéreztem a nedvességet bőrömön.

- Szóval… Nem is tervezed másként a jövőnket, mint hogy velem leszel emberi életem végéig, míg meg nem öregszem… aztán… - bicsaklott el hangja. Újabb nedves cseppet éreztem a bőrömön. Álla alá nyúltam, s gyöngéden kényszerítettem, hogy felnézzen rám. Tekintetének csokoládébarnaságát könnyei fátyolozták el.

- Aztán utánad megyek én is – fejeztem be félbehagyott mondatát suttogva.

- De nem muszáj így lennie! – tört ki belőle szenvedélyesen. – Nem kell tovább veszélyeztetned az életem, nem kell többé vigyáznod rám, nem kell attól félned, mikor töröm össze magam egy véletlen balesetben – hadarta el zihálva. Mély levegőt vettem, hogy elfojtsam vágyaimat. Igen, szép lenne, és rettentően jó, de olyan nagy önzőség is! Nem hiheti, hogy elveszem a lelkét, csak mert azt akarom, hogy örökké velem legyen!?

- Bella nem teszlek olyan szörnyeteggé, mint amilyen én vagyok – jelentettem ki határozottan. Elfordította fejét érintésemtől.

- Miért vagy olyan makacs? – kérdezte haragosan. – Miért kell bonyolítani a helyzetet?

- Csak a legvégsőbb esetben gondolok arra, ha már nincs más lehetőség. Így is felforgattam már az életed – próbáltam győzködni. Vagy épp magamat, hogy helyesen gondolkodom.

- Értem én… - morogta Bella. – Nem tudnál megszabadulni tőlem akkor már – préselte össze ajkait morcosan, mire felnevettem. – Nevess csak! – tépte ki kezét az enyémből.

- Bella, ne mondj butaságokat! Tudod, hogy ez nem így van. Szeretlek, én örülnék a legjobban, ha minden olyan egyszerű lenne – sóhajtottam, ahogy eszembe jutottak Rose gondolatai.

- Akkor mondd el, miért?! – szólított fel dühösen, rám nézve. – Miért nem akarsz engem is a családotok tagjává tenni? Nem tartotok annak? – kérdezte fájdalmasan megcsillanó szemekkel.

- Ez egyáltalán nem erről szól!– vette át egy pillanatra a harag rajtam az uralmat. – Nem tudod, mit akarsz, Bella – álltam fel mellőle az ágyról. – A fájdalom elviselhetetlen, és az örökös szomjérzet sosem szüntethető meg egészen, csupán csillapítható – néztem rá a szoba másik sarkából. – Vállalnád? Vállalnád értem, egy ilyen szörnyetegért ezt az örökös szenvedést? – kérdeztem élesen, elgyötörten, kezeim ökölbe szorultak. Hogy is kérhetnék tőle ilyet? Nem akarom, hogy miattam szenvedjen még többet ennél. Nem érdemli meg, s a kétség is ott lappangott bennem. Mi van, ha nem is én vagyok az igazi számára?

- Bármit vállalnék érted – suttogta Bella. – A szenvedés csak egy ideig tartana, de utána… - fojtotta vissza könnyeit. – Utána a határtalan boldogságot érezném csak veled, ami mellett elenyészne a szomjúság érzete!

Lehunytam szemeimet. Akaratlanul is elképzeltem azt a boldog életet Bellával az oldalamon, akár még a férjeként is. Gyorsan űztem ki fejemből a tébolyító, soha meg nem történő gondolatokat. Nem tudja, miket beszél. Sosem érezte azt a kínt, fel sem tudja fogni emberi elméjével, miken kell keresztülmennie, míg a halhatatlanság kapuján át nem lép.

- És ha kiderülne, hogy hiába való volt? – faggattam csöndesen, s belenéztem értetlen tekintetébe. – Ha rájössz, hogy nem én vagyok a legmegfelelőbb társ neked? Akkor már nem lehet visszacsinálni… - suttogtam bársonyosan.

Bella kikerekítette szemeit, mintha nem akarna hinni nekik. Légzése megállt, s a semmibe révedve, dermedten támasztotta magát, ahogy az előbb még feljebb ült az ágyban. Megijedtem, nem tudtam egyszeriben mi történt. Egy szemvillanás alatt mellette termettem.

- Bella! – simítottam meg arcát finoman, hogy feleljen valamit nekem. De semmi. – Lélegezz, kedvesem! – szólítottam fel, hátha ez használ. Bella hosszan kifújta a bent tartott levegőt, aztán nagyon lassan felém fordult. Megremegtette szempilláit, mintha most ébredt volna fel valamilyen kábulat hatása alól.

Kinyitotta száját, majd be is csukta hang nélkül. Majd újból nekirugaszkodott.

- Hogy juthatott ilyen akár csak az eszedbe? – hangja olyan halk volt, hogy emberi fül talán nem is érzékelhette volna. Fájdalom suhant át rajta. – Tudom, érzem, hogy a szerelmem irántad a leghatalmasabb dolog a világon – biztosított róla határozottan. – Ne merj benne kételkedni! – Félmosolyra húztam ajkaim a megkönnyebbüléstől. Nem csak amiatt, hogy jól van, hanem a mondat értelmén is. Határtalan boldogság lett úrrá rajtam, éreztem, hogy egész testemben szétárad nagyobbacska löketet adva elmémnek is.

Válaszul csak finoman megcsókoltam. Puhán, gyöngéden ízlelgettem ajkait, míg meg nem éreztem tenyerét a tarkómra csúszni. Nem akartam bevallani magamnak, de zsákutcába futottam… Nem akartam, hogy Aro Bellára vadásszon, de elveszíteni sem akartam. Aro vagy épp Isten keze által sem.