18. fejezet - Első találkozás

Sziasztok Kedves Olvasóim! :) Meghoztam a következő fejezetet, tudom soká kellett várni rá, de nem voltam gonosz. Nincs se függővég, se túl sok izgalom, csak Edward, Bella és a gyerekek. :) Remélem tetszeni fog, nem találtok benne hibát...
Hm, és emlékeztek még Alice ajándékára? ;) Találtok egy képet lent róla, a feji végén. :)
Nos a fejezetet csak 18 éven felüliek olvashatják a vége miatt! ;) Tehát csak csínyán ... ;)




Bella sóhajtott. – Most már láthatom a gyermekeim? – nézett fel rám könyörgő szemekkel, amiknek nem igazán tudtam ellenállni.

Egy órával később a lányom felébredt, mintha csak megérezte volna, hogy az anyja készen áll arra, hogy végre a kezébe vehesse. Everard nem sokkal a testvére előtt kelt fel, s szinte azonnal Zafrinához kéredzkedett, aki örömmel babusgatta fiamat.

A családom tagjai összegyűltek a nappaliban, Bella a kanapén üldögélve tördelte kezeit. Feszülten, idegesen járatta szemeit Alice-en, Jasperen és Rose-on. Láttam a gondolataikban, de bíztam Bellában, s tudtam, hogy meg fog birkózni az új érzéseivel. A bölcsőhöz léptem, ahol Renesmee már türelmetlenül fészkelődött, hogy kivegyem.

- Megyünk anyuhoz – mondtam neki lágyan, majd megpusziltam az arcocskáját. Hangosan felujjongott, amit Everard is utánzott. Rámosolyogtam Zafrinára, majd elindultunk le a nappaliba. A kicsik minden egyes lépéssel egyre izgatottabbak lettek, Everardon csak éreztem, de Renesmeénél már láthattam is, amikor kicsi keze az arcomhoz ért.

Én magam is izgatott voltam, hisz én már több napja ismerhettem őket, a legcsodálatosabb, legkülönlegesebb kis teremtményeket, de Bella még csak most láthatja őket először. Annak ellenére, hogy Zafrina segítségével már felkészültünk Renesmee és Everard érkezésére, Bellának meg kell birkóznia az átváltozás utáni új életével. Azzal, hogy minden megváltozott, sokkal jobban érez, s hall mindent… Ahogy leértünk a lépcsőn, rámosolyogtam Bellára, kislányom pedig elnyílt ajkakkal figyelte őt. Mozgolódni kezdett a karjaimban, így közelebb vittem őt az anyukájához. Zafrina követett, majd megállt mellettem, Bella előtt. Szerelmem egy pillanatra tekintett csak fel rám, mintegy bizonyosságot kérve, hogy bízom-e benne, majd vissza is nézett a gyermekeinkre. Az arca, s szemei ámulattól, csodálattól csillogtak, s tudtam, mit gondol, érez, mert én is ugyanígy voltam. Renesmee és Everard is előrenyújtották kis kezeiket, hogy megérinthessék Bellát, s hogy jelezzék nekünk, már nagyon türelmetlenek. Bella nagyot nyelt, majd biccentett nekem egyet.

A kezébe adtam először Renesmeét, majd Zafrina a kisfiamat, míg a családom feszülten figyeltek, s ugrottak Bella minden hirtelen megmozdulásra. Bella lélegzete elakadt, szemeit csak is a gyermekeinken tartotta. Megfigyelte őket, arca még mindig ugyanarról árulkodott, mint az előbb. Ha nem még inkább elvarázsolódott.

- Everard, Renesmee – suttogta Bella meghatottan, a kicsik érdeklődve néztek rá. – Tökéletesek – pillantott rám egy másodperc erejéig. Leültem mellé, s átkaroltam őt, vetettem egy pillantást Jasperre. Ő még mindig elhűlve figyelte Bellát, nem akarta elhinni, hogy ilyen létezik. Emlékeztetnem kellett, hogy Bella nem hétköznapi újszülött. Ő különleges, ahogy a gyermekeink is.

- Ahogy te – mondtam halkan. – Tetszenek a nevek? – kérdeztem két gyermekemet, mire mindketten összeütögették kezecskéiket, s tapsolva nevetgéltek.

- Úgy látom, tetszik nekik – mosolygott Bella.

- Ahogy te is tetszel nekik – mondtam, amit Renesmee gondolataiban hallottam. Az igaz, hogy Everard gondolatairól nem tudtam semmit, de elég volt csak látni az arcocskáját.

- Olyan gyönyörűek – sóhajtott Bella. Renesmee nyújtózkodni kezdett az arca felé.

- Tudnod kell, hogy Renesmeének van egy különleges képessége – szólaltam meg, a kislányom figyelt a hangomra.

- Képesség? – döbbent le Bella elkerekedett szemekkel, majd büszkén nézett vissza a lányunkra.

- Igen… Renesmee képes egy érintéssel képeket, ez érzelmeit átadni úgy, hogy nem beszél – mondtam, igazán nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg azt, amire a lányunk képes volt. – De inkább majd ő maga megmutatja, nem lehet ezt így elmondani – mosolyogtam, miközben figyeltem, ahogy Renesmee a tenyerét Bella arcára helyezi. Éreztem, ahogy a karom alatt Bella teste megfeszült, ahogy Jasper, Rose és Emmett körülfogtak minket arra várva, Bella mikor veszti el önuralmát.

Végignéztem Bellával a lányunk emlékképét, éreztük azt, amit akkor ő. Kívülről láttam magamat, Renesmee szemeivel, éreztem meleg tenyerét az arcomon, hallottam saját hangomat, amint azt mondom: Az előbb az anyukátokat hallottátok. Aztán a kép változott, Jacobot, s Rose-t láttuk, amint civakodtak Renesmee felett, s aminek én vetettem véget. Éreztem, ahogy átjárta őt a nyugodtság, amint a kezemben tartottam az emlékben.

Renesmee visszahúzta kezét, s nagy, barna szemeivel az anyját figyelte.

- Hú – döbbent meg Bella, majd lassan levegőt vett, hogy beszélni tudjon. Jasper összehúzott szemekkel koncentrált Bellára. Még mindig nehezen hitte el, hogy annak ellenére, Bella nem olyan, mint a többi újszülött, hogy képes ennyire uralni magát és az érzéseit. – Tehetséges – mosolyodott el Bella. Everard kapálózni kezdett, hogy rá is figyeljünk. Bella megsimogatta fiúnk fejecskéjét, majd egy puszit nyomott az arcára. Everard szélesen elmosolyodott, majd közelebb kéredzkedett az anyjához.

- Átveszem Renesmeét – mondtam, elengedve Bellát. Lányom durcásan nézett rám, azt hitte, hogy távol akarom vinni az édesanyjától. – Nem viszlek sehova – nyugtattam meg, miközben átültettem a térdemre, s magamhoz vontam. Hátát az én mellkasomhoz döntötte, úgy nézett fel rám.

- Everardnak is van valami képessége? – kérdezte Bella.

- Még nem tudjuk – feleltem. – Őt is hallottam, még a terhességed alatt, de most már ugyanúgy megfejthetetlen számomra, mint te – mosolyogtam Szerelmemre, miközben hallgattam Renesmee gondolatait is.

Kijelentésemre Everard megrázta fejecskéjét, mintha el akarna mondani nekünk valamit, de aztán ahogy rájött, hogy semmit sem értünk, szomorúan felsírt. - Semmi baj, Kincsem. Attól még, hogy nincs képességed, számomra és apukád számára is különleges vagy – duruzsolta Bella a fiúnknak, s a mellkasára fektette. Everard lassanként megnyugodott, már csak hüppögve emelte rám könnyes, zöld szemeit. Aztán kis kezeit felém nyújtotta.

- Ide akarsz jönni apuhoz? – kérdeztem lágyan, mosolyogva. Everard izgatottan fészkelődött, odahajoltam, hogy átvegyem. Átfogtam szabad karommal, s magamhoz húztam. Miután átvettem, Bella Renesmeért nyúlt.

- Gyere a mamához, kislányom – puszilta meg az arcát, míg én ledermedtem egy másodpercre. Új, idegen hangot, gondolatot hallottam meg, de rögtön tudtam, hogy ki beszélt hozzám.

- Ezt sem jelenteném még ki, hogy Everardnak nincs képessége – szólaltam, meg halkan.

- Ezt hogy érted, fiam? – kérdezte Carlisle ámulva.

- Az előbb hallottam a gondolatát. Most már sajnos nem – feleltem a fiamat nézve.

- Az hogy lehetséges? – vonta össze szemöldökét Szerelmem. – Nem azt mondtad, hogy… - De – bólintottam. – Nem értem én sem, hogy lehetséges – gondolkodtam el, de úgy véltem erről csak akkor bizonyosodhatunk meg, ha Everard már kicsit nagyobb lesz. - Akkor ez még a jövő titka – szólalt meg Alice vidoran, miközben elhúzta Jaspert a kanapé közeléből. Bella nagyon jól kezelte az érzelmeit, egyáltalán nem lehetett észrevenni, hogy újszülött vámpír. Végül is nem is egészen vámpír. - Meg kellene etetni a kicsiket – mondta Rose. - Akkor előbb vizsgáljuk meg őket, ha ettek el fognak álmosodni – álltam fel Everarddal a kezemben.

- Gyorsan készen vagyunk azzal – mosolygott Carlisle.

- Esme, segítenél Bellának elkészíteni a kicsik étkét? – néztem anyámra, majd Bellára, aki mellém állt Renesmeével. Szerelmem érdeklődve nézett rám.

- Persze, Drágám – felelte mosolyogva.

- Renesmee jobban kedveli a folyékonyabb táplálékot – utaltam a vérre. Mikor Bella megértette, ajkai elnyíltak, s nyelt egy nagyot.

- Óh, értem – mondta nehezen.

- De most mindkettejüknek egyformát adjunk, így nem lesz gond az etetésnél – néztem feleségemre, aki elmosolyodva bólintott, majd hozzám lépett, s nyomott egy csókot ajkaimra. Ha ez előbb még azon gondolkodtam, milyen furcsa kimondani magamban ezt a szót, hogy feleségem, most elszállt minden a fejemből. Pedig most már tényleg az, de az átváltozás alatt nem volt módom ezt felfogni.

Carlisle átvette Renesmeét Bellától, majd Esme, Kedvesem és Rose kimentek a konyhába, míg mi apámmal az irodájába léptünk. Miközben apám elvégezte a vizsgálatokat, addig én Esmét és Bellát hallgattam a konyhában.

- Everardnak gyümölcsöket szoktunk pépesíteni, imádja – mesélte Esme.

- Renesmee is megeszi? – kérdezte Bella.

- Igen, megeszi, de olyan, mint az apja. Húzza a száját – nevetett fel Esme.

- Sokban hasonlítanak – mondta Bella.

- A szemeit tőled örökölte – felelte Esme.

- Meg a természetét – szúrta közbe Rose.

- Ezt mire érted? – Bella hangja érdeklődőn csengett.

- Ugyanolyan kíváncsi, mint te – válaszolt Rose.

- Értem… - Magam elé képzeltem Bella arcát, ahogy meghatódik azon, amit testvérem mondott.

Amint végeztünk, csatlakoztunk hozzájuk Carlisle-lal. Renesmee már nyűglődve fészkelődött a karjaimban, éhes volt.

- Mindjárt, Kincsem – pusziltam meg a feje búbját. Szerelmem odalépett Carlisle-hoz, majd átvette Everardot. Beültette az asztalnál álló etetőszékbe, míg én ugyanezt tettem Renesmeével. Nem tetszett neki, hogy emberi ételt akarunk adni neki is, de azt sem akartam, hogy folyton csak vért igyon. Próbáltam nem engedni a gondolatban felsíró gyermekhangnak.

A nyakukba kötöttünk mindegyiküknek egy etetőkét, nehogy leegyék magukat, aztán odahúztunk melléjük egy-egy széket. Bella rám mosolygott, láttam rajta, hogy izgul, hogy mindent jól csináljon. Pedig semmi oka sem volt rá.

Everard kevésbé kente össze magát, mint Renesmee. Nehezebb dolgom volt a lányommal, mert igencsak neheztelt rám azért, hogy ilyen étellel akartam megetetni, s amikor a kis kanalat a szájába akartam dugni, mindig elhúzta a fejecskéjét. Nem csak ő lett gyümölcs pépes, de még én is kaptam belőle. Bella és Everard nevetve néztek rám.

- Renesmee! – kérleltem őt. – Tudom, hogy nem szereted annyira ezt az ételt – gondoltam, hogy szörnyű íze lehet neki, már csak az állagából és színéből ítélve -, de ezt is meg kell enned.

Lányom durcásan nézett rám, miközben gondolatban ellenkezett.

- Jacob is meg szokta enni – vágott közbe Rose vigyorogva, mire rá villantottam szemeimet.

Igen, igaz – feleltem Renesmee kérdésére. Nem gondoltam volna, s soha nem is köszöntem volna meg Rose-nak, de ez használt. Ugyanis a következő kiskanálnyi adag már nem rajtam, se Renesmeén landolt, hanem a szájában. Elmosolyodva etettem a lányomat, míg ki nem ürült a kis tálka.

- Jóllaktál? – búgtam Renesmeének, ő rám emelte nagy, barna szemeit, s gondolatban felelt nekem. Felnevettem válaszán, Bella kíváncsian fürkészte arcomat. – Renesmee kifejtette, mennyire nem szereti… - mondtam vigyorogva.

Bella sóhajtott. – Majd máskor kap… vért – mondta ki nehezen. Megtörölte még egyszer Everard száját, majd kiemelte őt az etetőből. Nekem kicsit több ideig tartott ez a művelet, tekintve, hogy Renesmee mindenhol ahol csak lehetett gyümölcs pépes volt. Miután átöltöztettük a kicsiket, beraktuk őket a bölcsőbe aludni. Megpusziltuk arcocskájukat, majd megvártuk, míg álomba szenderednek.

- Miénk az este – suttogtam feleségem fülébe, mire ő elmosolyodott.

- De… mégis… - pirult el zavarában.

- Kölcsön kérjük Rose-ék házát – mondtam vállat vonva, mire beharapta alsó ajkát. – Csak mostanra, hogy kettesben lehessünk – húztam ki a kicsik szobájából, majd lementünk az emeletre. - Én… Az olyan lenne, mintha kitúrnánk őket – suttogta, de nem maradt titokban. Emmett hangos nevetéssel fogadott minket.

- Nyugi, hugi – mondta, amikor már kicsit lenyugodott. – Menjetek – dobta oda nekem a kulcsot -, de aztán egybe maradjon minden – kacsintott Bellára, aki még jobban elpirult.

- Kösz, Emmett – vigyorogtam rá.

- Na, tűnés! – mondta Rose. – Mi vigyázunk a kicsikre.

Mielőtt azonban kiléphettünk volna a hátsó kijáraton, Alice toppantott elénk.

- Emlékszel még Bella az ajándékodra, amit még én adtam neked? – kérdezte halvány vigyorra húzva ajkait. Elakadt a lélegzetem, ha Bella nem is, én tökéletesen emlékeztem rá. Nagyot nyeltem. – A nászéjszaka elmaradt, de most… - szélesedett a vigyor arcán.

Tisztán gondoltam vissza arra az emlékre, amit furfangosan kicsaltam akkor Alice-ből.

Alice Port Angeles felé száguldott, már amennyire Carlisle Bugattijával tudott száguldani. Az eső hatalmas cseppekben hullott alá, hogy a szélvédőre esve folyamatos kis koppanással jelezze erejét. Alice, mikor meglátta a várost hirdető táblácskát, izgatottan nyomta tövig a gázpedált, hogy minél előbb beérjen a város szívébe. A bolttól nem messze parkolt le a Bugattival. A járókelők esernyővel kezükben menekültek be a hozzájuk legközelebbi épületbe, meg ne ázzanak.

Alice egy mosollyal szája sarkában – izgatottságát leplezve -, nyugodtan lépdelt a szakadó esőben, aranyszín szemei a számára mókás embereket figyelte. A boltba lépve csilingelő csengő jelezte a vevő érkezését. Egy középkorú eladónő azonnal Alice felé vette az irányt, mikor meglátta, egy másodpercre megtorpant. Testvérem határozott céllal menetelt egyenesen a ruhák felé, míg a nő folyamatosan Alice-t nézte, ámulat, s irigykedés bújt meg vonásaiban.

- Segíthetek… valamiben?- szólalt meg az eladónő mézes-mázosan, mikor Alice egy lépésnyire volt csak tőle.

- Nem, köszönöm – hárította Alice tisztán, látóterébe akkor egyetlen egy ruhanemű került csak. Mintha egy égből jövő dicsfény világította volna meg a ruhadarabokat a boltban, Alice-t csak úgy vonzotta magukhoz. Alice pedig engedett a kísértésnek, lelkesen nézegette őket, míg…

- Óó, igen, igen… - Alice halkan felsikkantott, amikor meglátta azt, amiért jött. Bella kék, tökéletes ajándékáért.

Nagyot nyelve figyeltem Alice-t, ahogy átad Bellának egy papírcsomagot. Azt hittem, ezt Bella elvitte magával La Push-ba, de úgy néz ki átvertek ketten.

- Óh, köszönöm Alice – bökte ki Bella.

- Jó szórakozást! – lépett vissza Jasperhez Alice, majd búcsút intettünk és belevetettük magunkat az erdőbe.

Egymás mellett futottunk Bellával, fogtuk a másik kezét, csak akkor engedtük el, ha ki kellett kerülnünk egy fát. Nem mintha nekünk bajunk lett volna…

Az út nem tartott sokáig, vezettem Bellát, ő pedig követett, néha még le is hagyott. Olyankor vigyorogva próbált megszökni előlem, de nehezen beértem, és csókot loptam tőle.

Feleségem a ház előtt egy pillanatra megtorpant és elámult.

- Váó – mondta kikerekedett szemekkel vizslatva az előtte magasodó építményt.

Vigyorogva húztam az ajtó felé. – Rose hiúsága erre is kihatott… - szólaltam meg.

- De még mennyire – nyögte ki Bella. Beleillesztettem a zárba a kulcsot, majd egy halk kattanás után kitártam Szerelmem előtt.

- Megérkeztünk – búgtam a fülébe hátulról, karjaimmal átöleltem őt, s belecsókoltam a nyakába. Bella felsóhajtott, majd megfordult, a nyakam köré fonta karjait, és beljebb húzott. Lábával belökte az ajtót. - Kettesben – suttogta, aztán szenvedélyesen megcsókolt. – Ugye… nem akarsz… elmenni az ágyig? – zihálta két puszi között.

- Az attól függ… - válaszoltam mosolyogva, nehezen türtőztetve magamat. Bella ellenállhatatlan volt, ahogy mindig is számomra. Most először nem a vére vonzott így, hanem ő maga, a teste. - Mitől? – nézett rám ráncolva homlokát.

Most én haraptam be az alsó ajkam, ahogy ő szokta, ahogy végigfutott elmémen egy kép, melyen őt láttam abban a kék fehérneműben. Nagyot nyeltem. – Igaz, hogy már láttam… - kezdtem egy pillantást vetve Alice ajándékára - …de jobban szeretném látni magán, Mrs. Cullen – suttogtam vágytól elfúló hanggal.

Bella kacéran elmosolyodott. – Szóval rajtam akarja látni Mr. Cullen? – kérdezte, mire bólintottam. – Rajtam nem fog olyan jól állni… - kezdte, de mutatóujjamat az ajkára tettem.

- Tökéletesen fog állni – mondtam mély levegőt véve.

- Nos, akkor menjen fel a szobába, és várjon meg - utasított. - Keresek egy fürdőszobát – mondta. - Ne várasson soká, Kedvesem – csókoltam meg félmosollyal, majd felmentem az emeletre és megkerestem a vendégszobát. Nem tudtam, hogy minek van több szoba is ebben a házban, ha csak Emmett és Rose tartózkodik itt olykor, de most határozottan örültem neki. Nem akartam volna épp Emmették hálószobáját használni… Még a gondolattól is kirázott a hideg.

Mély levegőt vettem, majd lerogytam az ágyra. Úgy éreztem magam, mintha soha sem kerültünk volna olyan közel egymáshoz Bellával. Pedig már nem egyszer megtörtént… Most mégis más volt, hisz nem kellett arra figyelnem, hogy egy óvatlan pillanatban véget vethetek az életének. Nem vonzott már a vére illata úgy, mint amikor ember volt. Teljesen más helyzet állt fenn, most már átadhattuk magunkat az érzéseinknek. Lehunytam szemeimet, akaratlanul is újból elképzelve Bellát abban a kék selyem fehérneműben. Az sem segített, hogy hallottam készülődését a fürdőszobában.

Pár perc telt el csak, amikor Szerelmem kilépett a fürdőszobából, s suhanó léptekkel elindult a folyosón.

- Edward? Hol vagy? – kérdezte.

- Itt bent – feleltem az ajtót fixírozva. Pár másodperc múltán – ami perceknek tűnt – végre nyílt az ajtó halk nyikordulással kísérve.

Bella tett egy lépést, majd hátát nekivetette az ajtófélfának, lábát felhúzta, s behajlítva talpát a fához nyomta. Elakadt a lélegzetem, ahogy tüzes tekintetétől elszakítva pillantásom végignéztem karcsú, tökéletes testén, hosszú, fehér harisnyába bújtatott lábain. A melltartó kék selymét fekete csipke díszítette, míg a fehéresen áttetsző hosszított felső rész csak sejtette alakját. Bella elégedetten elmosolyodott, majd finoman ellökte magát az ajtófélfától, s lassú lépésekkel felém közeledett.

Mély levegőt vettem, testem a fellángoló vágy tüzétől égve várt rá, az érintésére. Szerelmem kiélvezte a pillanatot, ahogy sóvárgón végig nézek rajta, s nem tudok betelni látványával. Mikor végre odaért hozzám, elhelyezkedett lábaim között, majd jobb lábát felrakta mellém az ágyra, s kezével megsimogatta arcomat. Elvigyorodva karoltam át a combját, hogy hozzáférjek a harisnyakötőjéhez, s miközben azt kikapcsoltam, ajkaimmal végigfutottam a belső combján, ezzel halk sóhajokat csalva ki belőle. Lassan legörgettem lábáról a harisnyát a bokájáig, majd először tenyeremmel, aztán ajkaimmal simítottam végig lábát. Miután ugyanezt megtettem a másik lábával is, egy kicsit eltávolodott tőlem, hogy egyenként lehúzhassam róla a harisnyát. Miután ezzel is végeztem, Bella visszalépett hozzám, majd feltérdelt mellém az ágyra, s beleült az ölembe. Mielőtt azonban megcsókolt volna, a fülemhez hajolt.

- Ezt… a harisnyát állítólag… Alice külön nekem terveztette – suttogta szaggatottan.

- És még milyen jól tette – mormoltam Bella nyakánál, majd szenvedélyesen megcsókoltam és a derekánál fogva átfordítottam magunkat, s magam alá gyűrtem. Mindezt a századmásodperc egy töredéke alatt. Bella belesóhajtott a csókunkba.

- Ez sokkal… másabb… - duruzsolta két csók között, mire elvigyorodtam. - A múltkorit nem számítjuk elsőnek – nyögtem ki, mire felkacagott.

- Benne vagyok – felelte, aztán elhallgattatott egy csókkal. Nem sokáig vesződtem, áttértem nyakának selymes puhaságú bőrére, majd egyre lejjebb cirógattam. A melltartó széléig puszikat nyomtam bőrére, de igazán útban volt a fehérnemű. Felnéztem egy pillanatra Bella elhomályosult szemeibe, elidőztem egy másodpercig vágytól kipirult arcán, hallgattam egyeletlen légvételeit, majd egy rántással széttéptem a ruhaneműt. Bella halkan felnyögött. - Ez pedig… igazán tetszett… - nyögte ki, ahogy továbbhaladtam ajkaimmal.

- Nekem is… de útban volt – vigyorogtam fel rá, majd számba vettem a rózsaszín, kemény bimbót, tenyeremmel addig másik mellét dörzsölgettem. Bella halkan felsikkantott, felhúzta bal lábát, nekem feszítette ölét. A testem egy pontja már sajgón lüktetett, de nem akartam törődni vele. Először Bellának akartam örömet szerezni. Lassan továbbcsókoltam őt, hallgatva szívének dobogását, mely most kicsivel gyorsabb ütemet vett fel, majdnem olyant, mint amikor még ember volt, a hasán át eljutottam a kék selyem fehérnemű alsó darabjáig. Felkönyököltem, majd ujjaimat beleakasztottam Bella csípőjén két oldalt a bugyi pántjába, majd attól is megszabadítottam. - Ah – nyögött fel Bella. – Teljesen… tönkretetted – korholt, de közben alig bírta nyitva tartani szemeit, teljesen átadta magát nekem, főleg, amikor ajkaimmal körbejártam szeméremdombját. Nyögésekkel jutalmazta tettem, de nem hagyta, hogy tovább kényeztessem. Sebesen felhúzott magához, szenvedélyesen megcsókolt, hogy úgy éreztem, menten elvesztem a fejem, majd átfordított minket, hogy én kerültem alulra. Egy csöppet nagyobb erővel tette ezt, mint amekkora kellett volna, így az ágy – pedig kovácsoltvasból állt -, lábai eltörtek, s a padlóra zuhantunk.

- Upsz – harapta be alsó ajkát. – Mégis törtünk – zihálta Szerelmem.

- Semmi baj, majd veszünk másikat… - ziháltam én is. – Ennél lejjebb már úgysem eshetünk – vigyorogtam, majd Bellával együtt nevettem. Csókot váltottunk, aztán Bella kezdte ugyanazt velem, mint az előbb én vele. Először egyenként gombolta ki az ingem, de aztán kacéran elmosolyodott, és egyszerűen letépte rólam.

- Ez az egyik kedvencem volt – néztem bele mélyen a szemeibe.

- Lesz másik – vont vállat Bella, majd lehajolt hozzám, s végigcsókolta a mellkasomat. Lehunytam szemeimet, kezeimmel kerestem valami kapaszkodót, hogy kibírjam azt a lüktető, feszítő érzést, ami alul kínzott. Csak az ágy szélét találtam, ami elérhető közelségben volt. Ahogy Bella haladt egyre lejjebb úgy maradt kezemben egy-egy darab az ágyból. Bella kacagva rángatta le rólam a nadrágot, aztán kezelésbe vette férfiasságomat. Már eddig is igencsak kemény helyzet volt, de ezután…

Elhelyezkedett az ölemben, és magába vezette férfiasságom. Mindketten egyszerre nyögtünk fel, majd Bella sikolyaitól zengett a ház. Amilyen lassan kezdtük, a folytatás annál gyorsabb volt. De nem értük be eggyel. Többször is egymáséi lettünk, míg nem tönkre nem tettük teljesen az ágyat.

Egy kis kép Alice ajándékáról: ;)

17. fejezet - Csihi-puhi Bella módra

Sziaasztok! :)))

Remélem az ízelítő kellően felcsigázott titeket, s már rettentően várjátok, hogy elolvashassátok a fejit. :) Meghoztam, lebétázva, köszönet érte Fummie-nak, az előolvasásért pedig Amymnek! :)

Kíváncsi vagyok a véleményeitekre, szóval remélem írtok pár sornyit nekem megjegyzésbe.

Figyelem! Aki valami oknál fogva visszamegy a történet elejére, vagy előbbi fejezetekhez, és talál olyat, aminél a betűtípus, vagy a szín nem megfelelő, kérem jelezze valahol. Chatben, vagy akár megjegyzésben. :) Előre is köszönöm!

És jó olvasást! :))))

Puszi!

Bella összehúzta szemöldökét. – Még mindig nem értem. Jasper ezt honnan tudhatná?

- Onnan, hogy már érezte ezt Jacobnál – mondtam, s reméltem, hogy Bella ebből nem jön rá arra, hogy a lányunkba vésődött be a fogadott testvére.

- Jacob… bevésődött? – döbbent le. Bólintottam, miközben magamhoz húztam. Belenézett szemeimbe, amelyek immáron átváltottak a borostyán színébe. Aztán hirtelen más arckifejezést öltött, s azonnal tudtam, hogy összerakta a kirakós darabkáit. Kitépte magát a karjaim közül, s futni kezdett a ház irányába.

Azonnal utána vetődtem, de szinte már loholtam utána, hogy beérjem őt. Muszáj volt, egyszerűen nem tudtam, hogy Bella meg tudja-e fékezni magát annyira, hogy ne tegyen olyat, amit később megbánhat. Mert tudtam, hogy az lenne a vége. Én sem repestem az örömtől, hogy Jacob bevésődött a lányomba, de… elfogadtam, hisz mi mást tehetnék?

A ház előtt pár méterrel sikerült Bella elé állnom úgy, hogy a karját elkapva magam elé fordítsam.

- Bella, gondold át ezt, amit tenni akarsz! – fogtam két kezem közé dühös arcát. Zihálva vette a levegőt, hogy nyugtassa magát.

- Nem akarom átgondolni! – mondta dühösen. – Az én lányomba! Az én kislányomba, akit még én magam sem láttam… - remegtek meg ajkai elkeseredésében. – A lányunk, Edward…

- Nyugodj meg, Kedvesem! – kérleltem őt szelíden.

- Nem akarok megnyugodni – ellenkezett, s a házat nézte mereven. – Jacob, gyere ki, de azonnal! – Nem kiabált, épphogy felemelte csak hangját, de ez sokkal fenyegetőbben hatott.

Sóhajtva csóváltam meg fejem. – Nem tudlak észérvekkel meggyőzni, igaz? – Egy pillanatra villantotta rám szemeit. Szenvedély, s düh keveredett bennük, de amikor tekintete az enyémbe fúródott melegség, és szerelem vették át helyüket.

- Nem – felelte tömören. – Most megkapja a magáét.

- Ne bántsd… annyira – súgtam Bellának félmosolyra húzva ajkaimat, miközben hallgattam, ahogy Jacob lejött az emeletről. Mondatomra halkan felhorkant.

- Nem kell engem megvédeni… pff – elmosolyodtam gondolatán, majd a hátsó ajtó mellé léptem. Nekidőltem a falnak, s keresztbefontam karjaim. Szemeimet Bella alakján járattam. Nem sokra rá, hogy Jacob kilépett a házból, megjelent Emmett, Alice, Jasper és Carlisle az oldalamon.

- Adj neki, hugi! – kiáltott Emmett a hecc kedvéért. Jacob felvonta szemöldökét, úgy nézett vissza Emmetre. Tudtam, hogy Bella nem fogja bántani a fogadott testvérét, de most már Jacobot is a család tagjának tekintettem, ahogy Carlisle és Esme is.

Carlisle aggodva figyelte Bellát, de tudta, ha én nem voltam képes lebeszélni erről, akkor senki.

- A lányomba, Jacob? – mennydörögte Bella ökölbe szoruló kezekkel. – Még nem is láttam, még nevet sem adhattam neki!

- Ugyan, Bells! – szólalt meg Jake. – Tudod, hogy nem irányíthatom. Nem én akartam, hogy így legyen!

- Nem érdekel! – Bella megindult, egy századmásodperc töredéke kellett csak, hogy Jacob előtt teremjen, s megragadva őt elhajítsa a ház közeléből jó messzire. Hallottam az ágak reccsenését, a puffanást, amivel landolt a földön. Majd a teste és a föld közötti súrlódó hangot, ahogy tovább csúszott még egy méternyit egy fáig. Eltört egy-két bordája, melyet hangos nyögéssel, majd szitkozódással kísért.

- Uh, ez szép volt – mondta mellettem halkan Emmett, majd vigyorra húzta száját. Csak egy lesújtó pillantást vetettem testvéremre, s egy kevéske büszkeség töltötte el a mellkasomat Bellát illetően. Rettentő erős volt, kecses, gyors és gyönyörű. Egyszerűen tökéletes.

- Nem lesz ez így jó – mondta csöndesen apám. Összenéztem vele, gondolatai hasonló fonalat vettek fel, mint az enyémek. Belláék után mentem, természetesen Emmett követett, nehogy lemaradjon a muriról, ahogy ő fogalmazott magában. A folyónál találtuk meg őket, Jacob a karjával körbeölelte mellkasát, úgy feküdt a földön. Ahogy megismertem a gondolatait a farkasoknak, már elkezdtek gyógyulni a törései.

- Miért nem változol át, Jake? Több esélyed lenne – mondta Bella.

- Nem fogok visszaütni, ha erre célzol, Bells – horkant fel Jacob, majd fájdalmasan felnyögött. – A testvérem vagy.

- A testvérem, aki bevésődött a lányomba! Aki még csak három napos!

- Mit gondolsz, hogy nézek a lányodra? – tört ki Jacobból dühösen, összeszorította fogait fájdalmában. – Azt hiszed, hogy úgy tekintek rá? – rándult grimaszba arca.

Bella hirtelen felkapta Jacobot a nyakánál fogva, s felemelte a levegőbe, majd nem túl finoman egy hatalmas fa vastag törzséhez nyomta. Jacobnak még annyi ideje sem volt, hogy felkiáltson, Bella meglendítette a másik kezét. Összerándultam, ahogy meghallottam az orrcsont törésének, s az állkapocs repedésének hangját.

- Bella… - szólítottam meg, hogy eltereljem figyelmét. Azonban nem sikerült, továbbra sem engedte el Jacobot.

- Ne is merészelj, akár csak egy másodpercig is úgy nézni rá – sziszegte Bella vészjóslóan.

- Jézusom… Bells minek… nézel? – motyogott hörögve Jacob, arca eltorzult a fájdalomtól.

Bella elengedte testvérét, így Jake a földön kötött ki. – Ah… - Levegő után kapkodva nyúlt el a földön, fájt mindene, de leginkább a mellkasa. Azonnal odafutottam melléjük, s amikor Jacob fel akart kelni, finoman visszanyomtam.

- Ne moccanj, és ne is beszélj! – utasítottam. - Megrepedt az állkapcsod, és azt hiszem eltört egy-két bordád – tájékoztattam. Az egyetlen szerencséje Jacobnak, hogy gyorsan gyógyul. Talán túl gyorsan is – húztam el a számat arra gondolva, hogyha esetleg rosszul forrnak össze a bordái, az nagyobb baj, majd ránéztem az épp odaérő Carlisle-ra.

- Vigyük a házba – mondta Carlisle. Önkéntelenül nyúltam Jacob felé, hogy felvegyem, s a házba vigyem, mikor ő gondolatban felkiáltott. Elvigyorodtam. – Most be kell érned velem – emeltem fel, majd a ház felé indultam, miközben ő csak egy morgott. Bella bűnbánóan nézte kettősünket, én csak megcsóváltam fejemet, mert én tudtam, hogy Jacob nem érdemelte meg, hogy Bella így bánjon vele.

Hisz én jól tudtam, hogy mi jár Jacob fejében. Semmi olyanra nem gondolt – szerencséjére -, ami nem lenne illendő a lányommal kapcsolatban. Különben már rég megkapta volna a magáét tőlem… Egyszerűen csak kötődött a lányomhoz, olyan érzés volt, mint amit én érzek Bella iránt. Csak én szerelemmel szeretem Bellát, míg Jacob szereti a lányomat. Szereti, de nem gondol rá úgy, mint leendő… Kedvesére. Ez a szerencséje…

Én sem vagyok boldog, hogy megtörtént a bevésődés, de tudtam nagyon jól: Jacob egyáltalán nem tehetett volna ellene semmit. Szerelmem mellettünk lépkedett, Emmett meg egyre csak vigyorgott.

- Sajnálom, Jake – mondta őszintén Bella.

- Semmi… - kezdte Jacob megrándulva, de Carlisle leintette.

- Ne beszélj egy darabig – kérte őt. Jacob bólintott.

A házba visszaérve Alice már elő is készített egy ágyat Jacobnak, hogy kényelmesen lefektethessük, és Carlisle rendesen meg tudja vizsgálni. Bella lent maradt a nappaliban Emmettel, Alice-szel és Jasperrel.

Miután lefektettem Jacobot az ágyra, Carlisle felém fordult. – Hozz, kérlek az irodámból fájdalomcsillapítót. Megtalálod… - kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Tudom, hol – mondtam, aztán gyorsan el is tűntem a szobából, hogy aztán apám irodájában megkeresve a fájdalomcsillapítót vissza is térjek. A nappaliban azonban Bella megállított.

- Nagyon… rosszul van? – kérdezte halkan, a kezeit tördelve. Beharapta az alsó ajkát, s bűnbánatos tekintetét az enyémbe fúrta.

- Rendbe fog jönni, gyorsan gyógyul – nyomtam csókot az ajkaira, majd egy halvány mosoly után visszamentem Carlisle-ékhoz.

- Mennyit? – néztem apámra tanácstalanul.

- Kezdjük egy kisebb adaggal. Jacob szervezetére nem tudom, hogy mennyire hat, úgyhogy kénytelenek leszünk kicsit kísérletezgetni. Ha nem bánod persze, Jacob – nézett rá, ő csak megrázta a fejét.

- Azt gondolja, inkább legyen több, mint kevesebb – ismételtem gondolatát, majd beadtam a fájdalomcsillapítót.

Carlisle elmosolyodott. – Rendben. Úgy gondolom, hogy a csontjaid jól forrnak össze. Így csak várnunk kell, míg magadtól helyrejössz – mondta Jacobnak. – Természetesen addig nincs mozgás. Itt kell maradnod.

- Nem igazán bánja, amíg a lányom közelében lehet… - forgattam meg szemeimet, majd bólintottam Jacob kérdésére, miszerint majd behozom-e a lányomat hozzá.

Carlisle mosolyogva ment ki a szobából.

- Majd később behozom. Addig aludj egyet – javallottam Jacobnak, majd egy vigyorral arcomon követtem apámat a nappaliba.

Bella még mindig a kanapén üldögélt, Alice próbálta vigasztalni, hogy nem tett semmi rosszat, Jacob meg fog gyógyulni. De Szerelmem hajthatatlan volt, s ha jól sejtettem, nem tudott magának megbocsátani.

Leültem mellé, és átölelve őt magamhoz húztam.

- Ne aggódj, Kedvesem. Jacobbal minden rendben lesz. Szerintem pár nap alatt teljesen meggyógyul – mondtam, ahogy gondolataiból megtudtam gyógyulásainak eddigi ütemét.

- Biztosan? – nézett fel rám Bella.

- Biztosan – bólintottam nyomatékot adva szavaimnak. - Nekünk pedig végre el kell beszélgetnünk egy kicsit. – Szerelmem érdeklődve, kissé ijedten tekintett fel rám. - Nevet kell adnunk a gyermekeinknek – mosolyogtam Bellára, aki megkönnyebbülve viszonozta azt. Jasper, Emmett, Carlisle körénk gyűltek, s az emeleten Esme, Rose, Zafrina, de még Jacob is figyelték kibontakozó beszélgetésünket.

- Jól sejtem, hogy neked van már elképzelésed? – kérdezte Bella.

Felkuncogtam. – Jól sejted – kulcsoltam össze kezeinket.

- Kérlek, ne csigázz, mondd el! – Tekintete belemélyedt az enyémbe, s fogva tartott. Egy pillanatig elméláztam azon, hogy a lányom mennyire hasonlít édesanyjára.

- Természetesen, ha nem tetszenek a nevek, mást választunk – kezdtem bele. – De én már most megszerettem őket – mondtam mosolyogva. Bella figyelmesen hallgatott, nem szólt bele. – Renesmee Carlie és Everard Cullen.

Szerelmem összevonta szemöldökét. – Elmondod azt is, miért éppen ezek a nevek? Olyan… különlegesek - mondta.

- Én is kíváncsi vagyok – szólalt meg Alice, mire felnevettem.

– A nevek két másik név egyesítésével születtek meg a fejemben. Renesmee édesanyád és Esme nevéből, míg Carlie és Everard nevénél az édesapád nevét egyesítettem Carlisle és az én nevemmel – adtam meg a magyarázatot. Alice elvigyorodott, míg Carlisle és Esme elérzékenyült.

Bella lélegzete elakadt, s ajkai elnyíltak egymástól. – Édesapám neve? – suttogta kérdezve.

- Igen – bólintottam. – Még anyukád gondolataiból tudom, Everlie-nek hívták.

- Nem is emlékeztem rá… - suttogta maga elé meredve Bella. Ajkai megremegtek. – Már anyura sem – nézett fel rám.

- Csak hét éves voltál, Bella – pusziltam meg a feje búbját. – Elhalványodnak az emberi emlékek… - mondtam halkan, nyugtatva őt.

- Tudom, de… fáj, ha rá gondolok – felelte.

- Tudom – mondtam komoran. – De még nem is válaszoltál. Hogy tetszenek a nevek? – próbáltam terelni egy kicsit a figyelmét.

- Tetszenek – biztosított róla, míg kiszűrtem Jacob gondolatait is erről. Ő szerinte nem is rosszak a nevek. – De látnom kell őket, hogy azt mondhassam, illik rájuk – felelte komolyan.

Elmosolyodtam. – Ha bízol bennem, akkor tökéletesnek fogod érezni.

- Már így is azt érzem, de kell egy bizonyosság – mosolyodott el.

- Előbb túl kéne esned pár vizsgálaton – szakított félbe minket Carlisle. Ahogy az előbb a nevekről, s Bella édesapjáról beszéltünk valami motoszkálni kezdett a fejemben. Eldöntöttem, hogy amint lehetőségem lesz, beszélek Jacobbal. Alice máris érdeklődve pillantott rám, de csak elmosolyodtam rajta. Egyelőre csupán egy ötlet fogalmazódott meg bennem, s nem akartam addig elmondani Bellának - vagy bárki másnak -, míg nem lesz biztos.

- Ha nagyon muszáj – sóhajtott Kedvesem.

- Ismered Carlisle-t – nevettem, hogy leplezzem aggodalmam. Bella rendkívül különleges, talán egyetlen személy a világon, aki ilyen átváltozáson ment keresztül. Féltettem, annak ellenére, hogy tudtam már most, mikre képes. Féltem a géntől, ami eddig lappangott, s most majdnem tönkretett mindent. Ezután már vajon nem okozhat problémát?

- Rendben, akkor essek túl rajta – állt fel Bella.

- Addig én felmegyek a kicsikhez – csókoltam meg Szerelmemet, a vágy azonnal átszáguldott testemen, hogy kifejtse hatását mind elmémen, mind pedig egy bizonyos pontomon. Pár pillanatig Bella még lehunyva tartotta szemeit, majd egy sóhaj kíséretében elmosolyodva rám nézett. Vigyorra húztam számat, miközben kezemmel arcát cirógattam.

- Ezt sosem fogom megszokni – suttogta, majd ismét megpuszilta ajkaimat.

- Inkább vonuljatok el kettecskén – vigyorgott Emmett. – Ez már túlmegy az illedelmes határán – viccelődött.

- Az is meg lesz majd – lépett el mellette Bella, s követte Carlisle-t az irodájába.

Rávigyorogtam Emmettre, majd felmentem az emeltre, ahol Esme, Rose és Zafrina a gyermekeimre vigyáztak.

- Szerintem nagyon illenek a kicsikre a nevek – puszilta meg Esme az arcomat, majd megsimította, miközben gondolatban megköszönte, hogy az ő nevét is felhasználtam.

- Egyetértek – mondta mosolyogva Zafrina, és megcirógatta a fiam arcocskáját, aki hangos kacarászással jutalmazta.

Átvette a fiamat Zafrinától, s leültem az egyik fotelbe.

- Esme, idehoznád a lányomat? – kértem őt. Mosolyogva bólintott, majd a kezembe adta őt is. Ránéztem a két kicsi, édesen kipirult arca, belenéztem először a csokoládébarna, majd a zöld szempárba, s hallgattam a kislányom gondolatait. – Az előbb az anyukátokat hallottátok – feleltem Renesmee kérdésére. Most, hogy elmondtam Bellának a neveket, már akaratlanul is kimondtam magamban, ahogy néztem a lányomat. Everard a testvére karját ütögette apró kezeivel, mire Renesmee haragos pillantást vetett rá.

- Nyugtalanok ugye? – kérdezte Esme halkan, mire bólintottam. Eközben hallgattam a lent folyó vizsgálatokat is. Carlisle minden olyasmit elvégzett, amit csak itthon tudott. Ennek ellenére nem igazán jutottunk előre a kérdéseink megválaszolásában.

- Ő az a nő, aki titeket világra hozott, akinek a méhében fejlődtetek. Óvott és szeret titeket – magyaráztam Renesmeének. Felém nyújtózkodott, így lehajoltam, hogy elérhessen. Ahogy kis tenyerei megérintettek, azonnal elkezdődött a különleges élmény, mely most inkább érzéseket közvetített, amikor még testvérével az anyaméh oltalmában éltek. Különböző érzések kavarogtak most bennem az élmény hatására: szeretet, féltés, aggódás a nő iránt, aki beszélt hozzájuk, s szerette őket már akkor. Bólintottam, hogy ő róla van szó. A képek hirtelen megváltoztak. Jacob, és Rose veszekedését láttam, ami nem oly rég történt, s amitől a lányom megijedt. – Igen, hasonló dolog történt most Jacobbal és az anyukátokkal – adtam meg a választ a lányomnak.

- Minden rendben van velük. Jól vannak mindketten – ferdítettem kicsit az igazságon Renesmee-nek. Nem akartam kimondani ezt a nevet, de egyszerűen képtelen voltam rá, hogy valóban úgy is tegyek. Mintha átszakadt volna valami, ami eddig megakadályozott abban, hogy beleéljem magam e nevekbe. Persze most sem szabadna megtennem, mert nem mondott igent Bella. Ennek ellenére nem tudtam elrejteni azt a jól eső érzést, ami elragadott, akárhányszor is kiejtettem magamban a Renesmee vagy az Everard neveket. – Jacob most pár napig pihen egy kicsit, anyukátok pedig később majd bejön hozzátok – nyugtattam őket, bár csak azt hallottam, s láttam, amit a lányom gondol.

Renesmee ajkai mosolyra húzódtak a hír hallatán, Everard nevetgélve tapsikolni kezdett. Elmosolyodtam, s mindkettőjük pirospozsgás arcára nyomtam egy-egy puszit.

Aztán sóhajtva csóváltam meg fejemet, amikor a lányom Jacob felől kérdezett, hogy láthatja-e. Figyeltem a másik szobából jövő hangokat, ahogy hallottam, Jake nem tudott elaludni. Így hát beadtam a derekam.

- Rendben. Beviszlek hozzá, ha Jacob nem alszik. – Szinte azonnal kaptam is rá a választ gondolatban Jacobtól. – Zafrina, megkérhetlek? – mosolyogtam rá, már úgyis tudta, mire szeretném kérni. Bólintva odaguggolt elém, s Everardot a kezébe vette, aminek hatására a fiam arca rögtön felderült.

- Átviszem Jacobhoz – mondtam Esmének és Rose-nak, aki keresztbefonta karjait, s kifejezte gondolatban nem tetszését ez illetően. Viszont engem nem nagyon érdekelt.

- Menj csak! – mondta Esme, majd kinyitotta nekem az ajtót, s elkísért a másik szobáig, ahol Jacob feküdt. Miután beléptem, behúzta mögöttem az ajtót.

- Hiányolt – mondtam Jacobnak egy halvány mosoly kíséretében. – És aggódott érted – tettem hozzá, miközben közelebb vittem hozzá Renesmeét. Jacob elvigyorodott, de rögtön le is fagyott róla, amikor megérezte a fájdalmat. – Később adok még fájdalomcsillapítót – ígértem, mert nem akartam a lányom előtt. Bólintott.

- Ide… raknád? – nyögte ki nehezen, s az ágyon fekvő bal karját kicsivel kijjebb rakta, hogy odafektethessem Renesmeét. Nem válaszoltam, csak odaraktam a lányomat úgy, hogy fejecskéje Jacob vállán pihent, s elszedtem a takarót, ami az én testem hidegétől védte őt. Jacob a karjával oltalmazón átölelve a lányomat magához húzta. El kellett ismernem, hogy nem csak Jacob ragaszkodott már a lányomhoz, hanem fordítva is igaznak bizonyult. – Bella? – kérdezte csak egy pillanatra nézve fel rám a lányomról.

- Megbánta már – mondtam csöndesen. – Carlisle-lal van az irodájában.

- Nem… haragszom… - motyogta halkan, tudva, hogy Bella is hallja. Renesmee visszavette a figyelmünket, kezével felnyújtózkodott Jacobhoz, aki ugyanúgy, mint én az előbb közelebb hajolt hozzá, hogy megérinthesse. Vele együtt éltem át a lányom mondandóját. Olyan értelmes, s okos volt, hogy ismét csak meglepődtem rajta. Jacob egy pillanatra felnézett rám, majd vissza a lányomra. – Majd… apukád elmondja… amikor… eljön az ideje… - mondta ki küszködve, s megpróbáltam nem kimutatni, hogy mennyire meglepődtem Jacob válaszán.

Renesmee visszahúzta kezét, s fészkelődve még jobban Jacob testéhez bújt.

- Jobban van már az állkapcsod? – kérdeztem. Jacob a másik kezével megtapogatta az említett testrészt, hogy minden a helyén van-e.

- Aha. Csak… még fáj – mondta, mire bólintottam. – Gondolom… most a szöszi kárörvend – jegyezte meg.

- Egy kissé – feleltem.

- Még visszakapja… - vigyorodott el Jacob, mire magam is elmosolyodtam. – Hüm, azt hiszem Renesmee elaludt nézett le a lányomra. Egy másodpercig megmerevedtem, Jake értetlenül nézett rám, nem értette miért. – Óh, bocs… Még nem biztos – mondta halkan.

- Így is mondhatjuk – feleltem, majd fogtam a takarót, s óvatosan felemeltem a lányomat. – Visszaviszem a bölcsőjébe – mondtam, mire Jake bólintott. Köszönöm! – hallottam meg gondolatban, mielőtt becsuktam volna magam mögött az ajtót. Belenéztem szemeibe, próbáltam elmondani a tekintetemmel, amit szavakkal nem bírtam. Hogy mennyire megkedveltem őt, hogy túl sok minden történt ahhoz, hogy csak úgy átsuhannak azon érzések fölött, melyek a köszönet, s a hála keverékei.

Miután lefektettem Renesmeét a bölcsőbe, lementem Belláékhoz. Feszülten figyeltem Carlisle gondolatait, miközben az irodájába tartottam. Csak futólag pillantottam a kanapé melletti asztalon fekvő újságra, s annak címére. Majd eszembe jutott a lefolytatott beszélgetés Jacobbal. Megráztam fejemet, majd benyitottam apám irodájába.

- Azt hiszem, rendszereznünk kéne Bella tulajdonságait, képességeit – mondta Carlisle. – Döbbenetes és egyben lenyűgöző… - Kedvesemhez léptem, és átkarolva derekát magamhoz húztam.

Bella pirulva sütötte le szemeit.

- Amiket eddig tudunk… - kezdtem -, nem sok, de valami. El tud pirulni – simogattam meg arcát, s gyöngéden az állánál érintve kényszerítettem, hogy felnézzen rám. – Változik a szemszíne, de nem vörös – mondtam. – Erős, kecses, sápadt gyönyörűség – soroltam, mire Bella még jobban elpirult. Én csak mosolyra húztam ajkaim.

- Kívánja a vért – adta hozzá a listához Carlisle.

- Gyors – vigyorogtam, amikor arra gondoltam, hogy nekem is erőlködnöm kellett, hogy beérjem őt.

- Kiszámíthatatlan – mondta csöndesen Bella.

- És bevésődött – nyaltam meg a szám.

- Újszülött, de farkas és emberi tulajdonságai is maradtak – állapította meg Carlisle. – A farkastól származó tulajdonságokért úgy vélem, a gén felelős.

- Amit még mindig nem tudok, hogy hogyan lehet bennem olyan gén – jegyezte meg Bella.

- Ezt is ki fogjuk deríteni, Kedvesem. Ígérem – gondoltam a bennem megfogalmazódott ötletre.

Bella sóhajtott. – Most már láthatom a gyermekeim? – nézett fel rám könyörgő szemekkel, amiknek nem igazán tudtam ellenállni.