30. fejezet - Családi kötelék

Sziasztok! :)
No megjött a fejezet. :) Nem tudom Dena elolvastad-e már. Remélem nem fogsz haragudni, hogy felraktam, de azt hiszem, lenyakaztak volna, ha nem rakom. :D
Szóóóval remélem megérte rá várni, a kritikákat várom, a verseny megy ugye tovább. Egy háttérképet is mellékelek a nyertesnek. Az aloldalamon van egy háttérkép, amit én csináltam, megnézhetitek, hogy tudok-e valamit vagy nem. :D Meg persze, szétnézhettek ott is, hátha találtok valamit, ami tetszik. ;)
Bocsánat, hogy ennyire elvagyok maradva a kritikákkal, igyekszem behozni az elmaradást! Javaslom a Firefox használatát az oldalhoz, mert most úgy jártam, hogy kódokat illesztett be, amikor felraktam a fejit. És ahogy látom az Explorer szétszedi a két oldalsó hasábot, és nem egymás mellett van. Csak szóltam. :)

ÚÚúh, jesszus Drágáim! Majd elfelejtettem, hogy már csak egy fejezet lesz, és jön a következő "könyv". Tehát már ennek is vége...

New Moon dvd-váró party lesz csütörtökön. Ha érdekel titeket a részletek, akkor kattoljatok ide! :) Leia oldalán vannak infók róla. :)

Egész éjjel hallgattam egyenletes, nyugodt szuszogását, s azóta is csak az álmán töprengtem. Zihálva ébredt fel, kapaszkodott belém, mintha az élete múlott volna rajta, hogy nem engedhet el. Megrémisztett, de tudtam, hogy csak egy álom. Hisz… Semmi értelme nem volt. Viszont akkor sem tudtam kiűzni elmémből, mintha csak valami rossz ómen lenne az előtt, amin az elmúlt két napban gondolkodtam. Kötődött hozzá az álom, mintegy figyelmeztetésként, hogy a jobb döntést hozzam meg. De melyik volt a jobb? Amit annyira kívánok, hogy az már bűn, vagy ami nem veszélyeztet senkit sem? Miért találta volna ki Isten ezt a szent köteléket, ha nem mindenkinek lehet részese benne? Miért kínoz? Tudom, megérdemlem a bűneim miatt, s vezeklem értük egész örökké tartó életemben. Eddig úgy hittem, ha Bella mellettem van, elűzheti a poklot. Most már megingott a hitem ebben is…

Badarság – gondoltam. Sosem hittem az efféle Isten feletti erőkben, nem most fogom elkezdeni. Nem fogom a döntéseimet egy furcsa álom hatására megváltoztatni.

Csak egy álom… - mondogattam magamban. Bella megmozdult ölelésemben, s én gyöngéden megsimogattam arcát. Szempilláit megrebbentve nézett fel rám.

- Hány óra van? – kérdezte halkan.

Rápillantottam a karórámra. – Nyolc óra – feleltem lágyan. – Még aludhatsz, miénk az egész nap – súgtam, s egy csókot nyomtam homlokára.

- Nem. Nem akarok aludni – sóhajtotta, miközben kidörzsölte szemeiből az álmosság fátyolos homályát. Aztán… ahogy belefúrta tekintetét az enyémbe, elakadt a lélegzetem. Úgy éreztem magam, mintha beleestem volna egy rettentő mély, olvadt csokival teli kútba, és teljesen elmerültem volna benne… - A többiek még itthon vannak? – zökkentett vissza Bella hangja a jelenbe.

Már elmentek, korán reggel – feleltem torkomat köszörülve. – Nem akartak felébreszteni – magyaráztam, Bella elmosolyodott.

- Tehát egyedül vagyunk – suttogta megállapítva, mire aprót biccentettem. Bella feljebb tornázta magát, rákönyökölt bal karjára, s lassan ajkaimhoz hajolt. Gyöngéd, érzéki csókot váltottunk, s hagytam, hogy lenyomjon a párnára. Egy hangocska mindkettőnket megnevettetett. – Azt hiszem, kellene valamit reggeliznem – ismerte be Bella még mindig mosolyogva, enyhén elpirulva. Megsimítottam arcát.

- Készítek neked valamit – mondtam, majd nagy nehezünkre felkeltünk az ágyból.

- Öhm, felfrissítem magam, addig… öhm… menj csak le – álldogált az ajtó előtt egy szál hálóingben, lesütve szemeit. Nem is akármilyen hálóingben. Ahogy pillantásomat végigfuttattam rajta, újból érezni akartam forró ajkait az enyémeken. Összekuszálódott haja mindenfelé meredezett, be-belógott szemeibe, amiket zavarában próbált kiseperni arcából. Az anyag selymes csipkézete sejtelmesen fedte el előlem tökéletes domborulatait, ami így csak még inkább vágyat ébresztett bennem… Felnyögtem magamban. Meg kell hagynom, Alice-nek azért van ízlése.

- Öhm, persze. Addig… nekiállok a reggelidnek… - mondtam rekedtesen, s torkomat megköszörülve elléptem mellette, ki az ajtón. Megcsapott édes illata, még így is éreztem a testéből áradó meleget, ami húzott hozzá. Az ajtót becsukva magam után, hátamat nekivetettem, s egy pillanatig behunyva szemeimet állítottam vissza légzésemet emberire. Segített megnyugodni. Lesiettem a konyhába, és nekiálltam kipakolni a hűtőből. Nem tudtam eldönteni, hogy mit készítsek Bellának. Végül a palacsintát választottam juharsziruppal, mellé vagy utána narancslét. És édesség gyanánt egy kis banánt sütve. Igazából nem tudtam, hogy Bella szereti-e, de egy próbát megért, és addig is elterelte figyelmemet az épp öltözködő szerelmemről.

Elővettem Esme receptes könyvecskéjét. Temérdek lap volt összefűzve, rengeteg még ki nem próbált recepttel, a lapok néhol már sárgára színeződtek az időtől. Esme ezt az egy dolgot őrizte meg előző életéből, amikor még ember volt. Erre az egy dologra emlékezett, amit az édesanyjától kapott…

Letettem a kinyitott könyvecskét a tálaló pultra, s összekerestem a hozzávalókat: liszt, vaj, só, tej, tojás és csésze. Egy tálba belemértem a kettő csésze lisztet, hozzáadtam egy kis sót, majd egy kisebb lábosban megolvasztottam a receptbe írt mennyiségű vajat, s azt is ráöntöttem a lisztre. Füleimet megütötte Bella lépteinek zaja, ahogy lejött az emeletről.

- Mit csinálsz? – kérdezte, s leült a pulthoz velem szemben. Rámosolyogtam.

- Palacsintát juharsziruppal, és banánt sütve… - elakadtam egy pillanatra. – Persze, csak ha szereted – néztem bele csokoládébarna szemeibe választ kérve, s mély levegőt vettem.

- Ó, persze. Igen, szeretem – pirult el Bella, majd lesütötte szemeit.

- Akkor jó – mondtam lágyan, majd visszatértem a tészta elkészítéséhez. Fogtam egy kanalat, és egy tojást beleverve a lisztes tálba, ráöntve egy csészényi tejet összekevertem az egészet egy masszává. Bella a pulton támaszkodva figyelte minden mozdulatomat. – Ugye… jobban aludtál az álmod után? – kérdeztem csöndesen, miközben előkerestem egy serpenyőt a szekrényből.

- Igen, sokkal jobban – felelte. – Ha mellettem vagy, semmi baj nem történhet - elhúztam számat, s most örültem, hogy neki háttal álltam, mert így nem látta. Nem akartam vele veszekedni, vagy ismét felzaklatni az álommal, de… Azóta is csak azon járt az agyam. – Talán… jelent valamit az álmom. Úgy érzem…

- Bella, az csak egy álom volt – vágtam rá azonnal, de leginkább magammal akartam ezt elhitetni. - Nem fog rám támadni egy farkas sem – mondtam halkan, a tűzhely mellől. A serpenyőbe öntöttem egy merőkanálnyi tésztát, s megsütöttem.

- Nem egy akármilyen farkas volt, Edward! – csattant a hangja vészjóslóan. – Egy bizonyos farkas volt – nyomta meg az egy szócskát. - Csak… nem értem, hogy miért támadna rád, és… és rettentően kiborít – mondta elcsukló hanggal. Miután megsütöttem a második adag palacsintát is, felé fordultam.

- Úgy beszélsz róla, mintha valóban megtörténne. Mintha lenne valami ok, amiért megtámadhatna… egy farkas. – Nem akartam kimondani a nevét, de tudtam, hogy Bella kire gondol. Ahogy beszélt az álomról, tényleg valóságosnak tűnt, ettől pedig újragondoltam ötletemet. Valóban az lenne az ok?

Visszafordultam a tűzhelyhez, s megsütöttem még egy palacsintát.

- Mert olyan valóságos volt az egész – folytatta Bella. Egy pillanatig néma csönd lett, csak a sülő tészta hangját lehetett hallani, s ahogy szerelmem szívverése felgyorsul. Ha leszámítottam a többi zajt. – Ha nem egy farkas – nyomta meg az egy szócskát -, akkor ott van az a vörös szempár – mondta halkan.

Nem feleltem, úgy tettem, mintha nagyon összpontosítanék arra, hogy a három palacsintát egy tányérra rakjam, s leöntsem juharsziruppal, majd odaraktam elé. Bella ezért folytatta.

- Nem mondhatod, hogy nem egy jel! Emlékszem mit mondtál a Volturiról, mit mondott Eleazar és Jane is Aróról – belemerültem a banán elkészítésének leírásába. Féltem, ha erre gondoltam, s féltettem Bellát, aki a legnagyobb veszélyben volt. Amióta Jane találkozott vele, csak még rosszabbak lettek az esélyeink Aróval szemben, s így már titkolni sem tudtuk előle az igazságot. Hogy van egy ember, aki mindent tud rólunk, az életünkről, a szabályainkról…

Miért pont most álmodta ezt? – kérdeztem magamban, miközben a kettévágott banánt belemártottam a sűrű palacsinta masszába, majd a serpenyőben kisütöttem. Hisz semmilyen jel nem utalt arra, hogy Aro épp ide készült, Forksba elégtételt venni rajtunk. Alice látná, ha így lenne, ez pedig – annak ellenére, hogy nem megbízható a képessége - mégis megnyugtatott kissé. Persze a végtelenségig sem húzhatjuk a találkozást, tartok tőle, hogy Aro nem hagyja ezt olyan sokáig függőben. Főleg, hogy már azt is tudja, Bella valószínűleg milyen különleges képesség birtokában lehet. Az aggodalomtól összeszorult a torkom.

- Ezért szeretnéd ennyire, hogy… - elakadtam, mikor ki akartam mondani, de mély levegőt vettem. – Hogy átváltoztassalak? Mert ha igen, Bella, ezt nem érezheted valamiféle kötelességnek, vagy… - Azonban nem hagyta, hogy befejezzem.

- Én hoztam rátok a bajt, tudom, és igen, kötelességem, hogy megvédjem így a családod, és téged, mert… - értetlenül pillantottam fel rá, miután a két sütött banánt a tányérra raktam.

- Tessék? – kérdeztem ledöbbenve. – Én nem az effajta kötelességérzetre gondoltam – lehajoltam hozzá, és két kezem közé fogtam arcát. - Soha nem veszélyeztetném az életed a családom védelme érdekében. Szeretem őket, és ezt ők is tudják, de te nem vagy képes arra, amire ők – utaltam finoman a vámpírok adta tulajdonságokra, miközben megsimogattam arcát.

- De nem akarom, hogy bajod essen miattam – suttogta. Lágyan megcsókoltam válaszul. Úgy, hogy érezze, mennyire szeretem.

- Nem lesz semmi bajom – mondtam határozottan, amiben már magam is kételkedtem. Majd a szekrényhez léptem, s elővettem egy kis táblácska csokoládét. Egy edényben vizet forrósítottam, s egy tányérban a csokit fölé helyeztem. – Egyél! – kértem Bellát. – Vagy ennyire rosszul néz ki? – ráncoltam homlokom, mire Bella felnevetett.

- Dehogy! Nagyon is jól néz ki – mosolygott, majd a villát kezébe véve, megkóstolta a palacsintát. – Hm, ez mennyei.

- Örülök neki, hogy ízlik – fogtam pár narancsot, és felvágva őket kinyomtam egy pohárba.

- Óh, friss narancslé – ámuldozott Bella. – Nos igen, így sokkal egyszerűbb… - Kuncogtam, miközben odatettem elé.

- Nálunk már csak így megy – mosolyogtam, miközben a pultra könyököltem.

- Aham, főleg, hogy nem is esztek ilyen étket – mondta két falat között.

- Nem, de Esme is szeret főzni. Így normálisabbnak, emberibbnek érzi az életét – mondtam szomorkás hanggal.

Egy kis ideig csöndben voltunk, Bella majszolta a palacsintát, míg én a felolvasztott csokit a banánra öntöttem.

- Kész is – mondtam, s azt is odaraktam a pultra elé.

- Már így is tele vagyok, talán később – nézett rám Bella.

Azt akarod, hogy megharagudjak, amiért nem kóstoltad meg az először elkészített valószínűleg nem túl ízletes remekművem? – vontam fel szemöldököm komolyan.

Bella beharapta alsó ajkát, aztán elmosolyodott. – Mit szólnál hozzá, ha felvinnénk a szobába magunkkal? – fúrta tekintetét az enyémbe, s valamiért olyan érzésem volt, hogy ezt még meg fogom bánni. Magamban felnyögtem, de bólintottam. Bella felállt, majd kezébe véve a tányért intett a szemeivel, hogy kövessem.

Megkerültem a pultot, akarva-akaratlanul is elidőztem formás lábain, amik kivillantak az éppen térdig érő, lenge szoknya alól. Nagyot nyeltem, ahogy pillantásom egyre feljebb vándorolt. A lépcsőn lesütöttem szemeimet, s nagyokat lélegeztem. El sem tudtam képzelni, hogy Bella mit forgathat a fejében.

Beléptem utána a szobámba, és becsuktam az ajtót. Először nekidőltem annak háttal, figyeltem Bellát, ahogy az ágyra rakja a tányért, és féloldalasan elnyúlik mellette. Mutatóujját belemártotta a csokoládéba, majd szájához emelve lenyalta róla, közben belenézett szemeimbe. Ahogy felidéztem magamban utolsó együttlétünket, úgy öntötte el testemet a vágyakozás, hogy ismét beteljesüljön az az érzés…

Aztán hirtelen felült, kezébe vette a tányért, majd az egyik banánt felemelve a tányérról a szájához emelte. A szám elnyílt, ahogy Bella nyelvével lenyalogatta a csokit róla, és utána beleharapott. Hátam mögött ökölbe szorítottam kezeimet. Nem! Nem támadhatom le, nem eshet baja! – mondtam magamban folyamatosan, hogy fent tartsam az önuralmam. Noha minden porcikám épp az ellenkezőjét tette velem. Ostromban tartotta elmémet.

- Nagyon… édes… - Csak most vettem észre, hogy arca vörös színben pompázott.

- Akkor olyan lehet, mint… mint a véred - találgattam. - Mámorítóan édes – suttogtam egy morgás kíséretében. Bella elmosolyodott, majd félrerakta a tányért az ágyon feljebb.

- Mit kell tennem, hogy… elszakadjon nálad a cérna? – ejtette ki szinte lehelve, s utána beharapta alsó ajkát. Bal kezén támaszkodva, a jobbal blúza felső szegélyéhez nyúlt, majd egy gombot kipattintott a helyéről. Ujját végighúzta bőrén nyakától addig, míg a blúz engedte. Szemeivel sakkban tartott, s először csak nyögni tudtam egyet. Légzésem felgyorsult, éreztem a kéjes lüktetést odalent.

- Már nem sokat – csúszott ki a számon rekedtesen. Bella önbizalommal telve elvigyorodott, majd még egy gombbal lejjebb ment, de nem állt meg. Tovább folytatta, míg meg nem láttam melltartója szélét is. Minden gombnál hallottam, ahogy az anyagból kipattan a kis műanyag köröcske, ahogy Bella szíve vágtázva tódítja ereibe bódító vérét. Jól tettem, hogy mióta Bella itt élt gyakrabban jártam el vadászni…

- Azt hittem a már nem sok elmúlt – jegyezte meg halkan, de annál szenvedélyesebben. Itt szakadt el az a bizonyos cérna. Morgás szakadt fel torkomból, s a következő pillanatban már Bella fölött támaszkodva néztem le rá. Nem ijedt meg, belefúrta tekintetét az enyémbe, s két karját nyakam köré fonva húzott le, hogy ajkaink összeforrjanak.

Ezek az apró érintkezések sokkal jobban felizgattak, mintha a testünk összepréselődött volna. A lüktetés felerősödött, s éreztem, ahogy keményedő férfiasságomnak Bella hozzányomja ágyékát. Belenyögtem csókunkba, és elválva tőle zihálva vettem a levegőt. Egész testemben remegtem, miközben Bella nedves, forró ajkaival a nyakamon puhatolózott. Aztán kezei lecsúsztak az ingemhez, hogy aztán elkezdje kigombolni. Meg akartam állítani, amíg még tudom, de ő nem engedte.

- Hagyd kérlek, hogy én is úgy szeresselek, ahogy te engem – suttogta lágyan, s én nem bírtam neki nemet inteni. Így hagytam magam. Hagytam, hogy átgördítve testünket, ő kerüljön fölülre. Combjaimra ült, én pedig szégyenkezve pillantottam dudorodó pontomra, ami elárulta vágyaimat. Bella elmosolyodott, majd odahajolt arcomhoz, miközben ágyékát közelebb nyomta az enyémhez. Elakadt a lélegzetem, ő csak finoman állon csókolt, aztán haladt lejjebb.

Lassan gombolgatta ki ingemet, s miután végzett ujjával leheletnyit érintve jéghideg bőrömet végighúzta mellkasomon. Mély levegővel próbáltam magam nyugtatni, úgy éreztem, hogy elektromos feszültség keletkezett azon a milliméternyi kis helyen, ahol néha forró ujja elvált bőrömtől. Aztán mikor hozzámért, kisült, apró szikrákkal vegyítve. Kibújtatott az ingből, és az ágy mellé ejtette.

Tovább haladva elérte a nadrágom szélét. Kicsatolta övemet, majd kínzó lassúsággal kihúzta a nadrágomból, s az ingem helyére juttatta. Aztán egy pillanatra megállt, mintha eszébe jutott volna valami… Szemeivel egy pontra összpontosítva, arcán megjelent egy számomra értelmezhetetlen – vagy csak jelenlegi állapotomban értelmezhetetlen – kifejezés. Végignyúlt rajtam, ajkait csupán egy kis hely választotta el az enyémektől, amitől majd megőrültem. De ő nem engedte, hogy megcsókoljam, hátra dőlt. Most már azonban nem üres kézzel.

Nála volt a banános tányér… Jobb mutatóujját belemártotta a csokoládéba, s még inkább elvörösödött arccal, lesütött szemekkel végighúzta csokis ujját a mellkasomon. Elnyíltak ajkaim, mikor tudatosult bennem, mit is akar tenni. Nyújtózkodva lerakta a tányért a közeli asztalra.

- Bellaa – nyögtem ki, mikor haját egyik oldalára húzva lehajolt, s nyelvével végigsimogatta a csokoládéval húzott útvonalat. Kezeimmel megmarkoltam az ágy huzatát, inkább azt, mint a vasat. Tudtam, hogy ez neki sem lehet egyszerű, a neveltetés sokban számított…

- Nem jó? – nézett fel rám kérdőn.

- De – nyögtem. – Túlságosan is – suttogtam, mert másra már nem voltam képes. A szám remegett, ahogy a testem többi része is, de Bella nem hagyta abba. A nadrágom szélénél ismét megállt, de csak addig, míg ki nem gombolta, s kezébe nem vette meredező férfiasságom.

Az érzés leírhatatlan volt, s sokkal erősebb, mint a legutóbb. El sem tudtam képzelni, hogy annál még lehet jobb, lehet kínzóan gyönyörűbb, de most már… Hörögve, morogva engedtem ki a bennem tomboló kéjt, s megpróbáltam figyelni arra, hogy csak ökölbe szorítsam a kezem. Semmit, legfőképp Bellát nem akartam tönkretenni és megsebesíteni.

Nem sokáig bírtam ellen állni a gyönyör hívogató kapujának. Átléptem rajta, majd zihálva emeltem ködös tekintetem Bellára. Megnyalta ajkait, miközben kigombolta a megmaradt gombokat blúzán, majd lehúzta a ruhaneműt, s elhajította. Bal kezével legörgette jobb válláról a melltartópántját, aztán ugyanezt fordítva is eljátszotta, s végül kikapcsolta hátul. Mély levegőt véve a többi ruha sorsára juttatta. Lehajolt hozzám, hogy lopjon egy szenvedélyes csókot, miközben keblei súrolták mellkasomat. Én pedig vissza akartam adni neki azt az érzést, amit az előbb ő okozott nekem.

Kezemmel kebleit markoltam, egyre nagyobb sóhajokat, majd nyögéseket kiváltva belőle. Aztán egyszer csak megtámaszkodott egyik kezével a vállam felett, a másikkal pedig elhúzva fehérneműjét magába fogadott. Egyszerre tört fel belőlünk a kéjes sóhaj.

Ismét megcsókolt, kezeimmel elsöpörtem a szoknya útban lévő anyagát, hogy megsimogathassam combjait. Ő diktálta a ütemet, de a végére kényszerítettem a lassításra. Lesöpörtem a tányért az ágyról, ami hangos puffanással ért földet a padlón. Aztán átgörgettem magunkat, így most már én irányíthattam teljes mértékben. Derekamat körülfonta lábaival, amik minden kisebb lökésemnél egyre lejjebb csúsztak eredeti helyükről. Figyeltem Bella szívét, a légzését, ahogy szaggatottan vette a levegőt, nyögései a fülemben csengtek minden mozdulatomnál. Mélyen, finoman értünk el együtt a beteljesülésig.

Bella mellé heveredtem az ágyra, aki odabújt hozzám. Öntudatlanul nyúltam a takaró széléhez, hogy ráfordítsam testére. Még mindig ziháltunk mindketten, kezével a mellkasomat simogatta.

- Ezentúl többet… kell főznöd nekem… - suttogta Bella halkan kuncogva.

- Nem! – tiltakoztam hevesen. – Nem akarom elveszteni a maradék ép elmémet is – morogtam, de közben mellkasom enyhén megemelkedett a visszafojtott nevetéshullámtól.

- Hm… azt hiszem, el kell olvasnom azt a receptes könyvet – mondta szaggatottan, s felmosolygott rám.

- Elzárom előled, és megmondom Esmének, hogy ne adja oda – nevettem összehúzott szemöldökén.

- Na várj csak… - indította el kezét mellkasomon, miközben gyöngéden megcsókolt.

Mozdulatának most azonban én vetettem véget, de csak azért mert megszólalt a telefon.

- Ne vedd föl – kérlelt Bella.

- Muszáj, Carlisle-t szokták itthon is hívni. Ha valami baj van, segítenem kell – mondtam lágyan, aztán vámpírsebességgel a nappaliban is voltam, hogy a kagylót a fülemhez emelve meghalljam azt a hangot, ami színtiszta meglepődöttséget hagyott maga után. Nem gondoltam volna, hogy ilyen – számára - megalázottságra képes lesz. Tudtam, hogy szerelmes belé, de… Hogy ilyen mértékben, azt már nem.

- Beszélhetnék Bellsszel? – szólt bele kemény hanggal.

- Természetesen – válaszoltam semlegesen, majd a kagylót a telefon mellé rakva felmentem Bellához. Szerelmem az ágyban várt rám, szemei lehunyva. Finoman megsimogattam arcát, mire elmosolyodott.

- Kedvesem, téged keresnek. – Tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hogy Jacob hallja a telefonkagylón keresztül, mit is mondok. Vagy nagyon halkan, de biztosan hallja.

- Tessék? – kérdezett vissza meglepetten.

- A testvéred szeretne beszélni veled – mondtam lágyan.

Bella mély levegőt vett, majd szemeit könnyfátyol fedte el. – Nem akarok vele beszélni – jelentette ki határozottan, s összeszorította száját.

- Bella, kedvesem, tudom, hogy érzel. De a testvéred, ő is a családod. Tudom, hogy milyen nehéz lehet neki – gondoltam vissza azokra a napokra, amikor elveszítettem Bellát -, kérlek, legalább beszélj vele. Hadd hallja a hangodat, hogy tudja, még mindig a szívében őrzöd – fejeztem be. Annyira nehezemre esett kimondani ezeket a szavakat, mert egy részem tudta, hogy mennyire valósak, igazak az állítások. Kétség sem férhet bele, hogy mennyire szereti Jacobot… És ez fájt. Azonban tudatom azzal nyugtatott folyton folyvást, hogy ez csupán a testvéri szeretet részéről. A szíve szerelmét én birtoklom.

Bella nagyot sóhajtott, kitörölte szemeit, majd felkelt. Maga köré csavarta a paplant, és elindult lefele a lépcsőn. Szerencsére, mögötte mentem, így még idejében elkaptam, mikor rálépve a takaróra majdnem előrebukott.

- Halló – szólt bele a telefonkagylóba. El akartam lépni mellőle, gondolván rám úgy sincs szüksége most, csak útban lennék. De elkapva karomat, s összekulcsolva kezeinket megállított. Rám nézett, s én egyből tudtam, hogy igen is szüksége van a jelenlétemre. Felemeltem kezeinket, és egy csókot leheltem kézfejére.

- Bells, olyan jó hallani a hangod – hallottam meg a megkönnyebbült sóhajt a vonal túlsó végéről.

- Mit akarsz, Jake? – kérdezte Bella mereven, s megszorította kezemet. Hüvelykujjammal nyugtatóan köröztem kezén.

Csak… hallani, hogy… - Jacob elakadt.

- Hogy még élek-e? – vetette oda Bella mérgesen.

- Nem, dehogy! – szabadkozott azonnal Jake. – Csak hogy ugyanolyan-e a hangod, amilyenre én emlékeztem – mondta szomorúan.

Bella könnyes szemekkel pillantott rám, majd lehunyta őket, úgy felelt testvérének. – Nem, Jake. De ezt te is tudod – suttogta.

- Meg tudsz nekem bocsátani… valaha? – kérdezte letörten.

Szerelmem nem szólalt meg, így felnéztem arcára. A tekintete az enyémet kereste, talán választ keresve benne.

- Most még úgy érzem, nem… De ez meg fog változni, csak… idő kell – felelte végül, mire halványan elmosolyodtam, amit ő is viszonzott.

- Ez akkor azt jelenti, hogy még nem jössz haza, ugye? – szólalt meg egy mély levegővétel után.

- Azt, igen – vágta rá Bella.

- Nem csak nekem hiányzol őrülten – suttogta, s nekem ettől a pár szótól a mellkasomba szúrt a fájdalom, ahogy meghallottam Bella szívének gyorsuló dobogását. Magamban ostoroztam buta gondolataimat, amelyekben még kétségek gyötörtek szerelmét illetően. – Anyának, és apának is. Azóta nem olyan itthon, mint előtte…

- Megértenek, ha szeretnek, megértik – válaszolt Bella újból könnyes szemekkel. Szája elnyílt, mintha alig kapna levegőt, visszafojtotta kitörni készülő zokogását. Közelebb léptem hozzá, s magamhoz húztam testét. Mellkasomhoz döntötte fejét, miközben a kagylót még tartotta fülénél.

- Boldog születésnapot, és… talán tévedtem – hallottam a szomorúan csengő hangot, s tudtam, hogy az utolsó szavakat nekem szánta. Aztán a vonal megszakadt. Gyöngéden kivettem Bella kezéből a kagylót, s visszaraktam helyére.