2. fejezet - Életre szóló döntések

Sziasztok! Jaj, rettentően sajnálom, hogy így eltűntem, és már nagyon rég volt friss. Annyira nem volt időm, hogy gyakorlatra járok, fáradt is voltam, nem volt ihletem sem. Szóval tényleg nagyon sajnálom, hogy csak most lettem kész vele. A kritikák megválaszolatlanságáról már nem is beszélve. El vagyok maradva velük nagyon, de mindegyiket olvastam eddig, és fogom is. Most nem emeltem ki senkit győztesnek, úgy gondoltam nem húzlak tovább titeket, és majd a következőnél hirdetek nyertest. És majd nézem az előző és az ehhez kapott kritikákat is. A bétám nyaral, tehát valószínűleg találtok majd benne hibát, légyszíves nézzétek most el nekem! :) Köszönöm!

Ajj, mindig eszembe jut, hogy mégis mit akartam kiírni, ha idekerülök, aztán ilyenkor meg mindig elfelejtem... Na jó, ha lesz valami, majd utólag kiírom, vagy a chatbe. :D Jaj igen, fejléc készítést vállalok némi ellenértékért, ha valakit érdekel. :)

Jó olvasást kívánok mindenkinek! :) Várom a véleményeiteket róla, mert most aztán kelleni fog az biztos!

Felkészültem arra, hogy szembenézzek a fájdalom megszűnésével, a halállal. Mereven, belenyugodva sorsomba üdvözöltem a jól ismert mancsok dübörgésének hangját, ahogy a földnek csapódtak, és nagyot nyelve figyeltem a hatalmas farkast, aki elszántan megállt előttünk a határ még másik oldalán. Bellára gondoltam, a csókunkra, a vele eltöltött boldog pillanatokra és éreztem, ahogy arcomat elönti a kín…

Jacob, ahogy rám pillantott, s észrevette rajtam a szenvedést először meglepődött, aztán a legrosszabbra gondolt. Torkából mély morgás tört elő, s én lesütöttem szemeimet. Végtére is, majdnem ugyanazt tettem, amire gondolt, csak másképp…

- Jacob, kérlek hallgass meg, mielőtt bármit is teszel – szólalt meg Carlisle egyet előrébb lépve felé. Az éjfekete szemek hirtelen rá meredtek. – Tudom, hogy nehezedre fog esni és megértem azt is, hogy miért, de azt szeretném, ha átváltozva hallgatnál meg.

- Azt kérdezi, miért? – fordítottam még mindig a földet bámulva. Azt kívántam, bárcsak Jacob véget vetne az életemnek itt és most. Ha Bella már nem lesz e világban, nekem sincs miért tovább élnem.

Carlisle sóhajtott egyet. – Mint már mondtam, jobb lenne mindenkinek, ha csak mi tudnánk róla és mivel… Mivel az elmétek egymással összekapcsolódik farkas alakban, nem biztonságos – fejezte be. A farkasok a képességem és az összetűzéseink miatt, már tudták, hogy ezt az információt nem bírták elrejteni előlünk.

Jacob mérlegelte a helyzetet. Furcsa volt hallgatni azokat az érveket, amiket felsorakoztatott. Nem is azért, mert igazak voltak, hanem mert most jöttem rá, hogy Jacob mennyit változott az elmúlt időszakban. Felelősségteljesebb és sokkal kevésbé volt forrófejű. Higgadtan gondolkodott, talán ehhez a viselkedéshez hozzájárult a falkában betöltött szerepe – ahogy megtudtam apja után ő lesz az alfa -, és… Bella elvesztése is. Mert ő csak így gondolt erre. Nem bízott egyikünkben sem, de apám szavának hitt annak ellenére, hogy tudta, kiszolgáltatottabb emberi alakjában. Pár percnyi gondolkodás után aztán eltűnt a fák között.

Carlisle kérdőn nézett rám. – Mindjárt visszajön, emberi alakjában – mondtam csöndesen, s mély levegőt vettem.

Fél perc telt el csupán, de nekem sokkal többnek hatott, míg Jacob ismét előttünk nem állt, egy rövidnadrágban.

- Gondolom megérti, hogy miért maradok a határ ezen oldalán – szólalt meg Carlisle felé intézve szavait, mintha én itt sem lennék.

- Természetesen, meg – felelt apám, majd tettem két lépést előre Carlisle néma tiltakozását félresöpörve, s egyenesen Jacob éjsötét szemeibe néztem.

- Azért hívtunk ide, hogy megkérjelek… ha úgy tetszik egy szívességre – kezdtem bele remegő hanggal. Jacob felhúzta az egyik szemöldökét, nem akart hinni a fülének. A gondolatain keresztül láttam magamat, s megértettem az érzéseit. Az arcom halálsápadt volt, még vámpír létemre is, a szemeim élettelenül tekintettek rá, mintha eltűnt volna minden érzelem belőlük. Egyet kivéve. A mérhetetlen fájdalom ott égett a mélyben.

- Szívességet kérsz tőlem? – húzta vigyorra száját. – Hogy kapcsolódik ez Bellához? – váltott hirtelen hangnemet.

- Igen, mert remélem, hogy te meg tudod győzni Bellát, hogy őrültségre készül – suttogtam, de tudtam, hogy úgy is hallja. Álltam kérdő tekintetét.

- Mit akar tenni? – jött a kérdés hangosan is enyhe dühvel. – Milyen őrültségre vetted megint rá? – szorultak ökölbe a kezei, s majdnem átlépett a határ ezen oldalára.

Figyelmen kívül hagytam második kérdését, csak azzal akartam foglalkozni, hogy Jacob segítsen. - Meg akarja szülni… azt a valamit, ami most benne növekszik – feleltem akadozva. Egyszerűen képtelen voltam a gyermek vagy a baba szavakat használni arra a szörnyetegre, ami meg akarja ölni életem értelmét.

Jacob ajkai elnyíltak, s az agya eszméletlen iramban pörgette végig a hallott információkat, míg kilyukadt az értelmezésnél. Bella terhes. Kezei ökölbe szorultak, és láttam, ahogy gyorsan megindul felém, majd éreztem a súlyos csapódást, ahogy a mellkasomon ért ütéssel leterít a földre. Még sikerült intenem egyet apámnak, hogy nehogy megállítsa. Felszisszentem, de hagytam magam. Csak belenéztem a szemeibe, és vártam. Vártam a… halálra. Carlisle lépett egyet felénk, de Jacob hangja megállította.

- Maradjon ott doki, vagy átváltozom – suttogta haraggal teli hangon, miközben le nem vette rólam kutakodó pillantását. – Miért nem küzdesz, vérszívó? Miért nem ölsz meg, most emberi alakban? – köpte a szavakat az arcomba. Éreztem a kutya bűzt, ami irritált, és a bennem lévő vámpírt arra ösztönözte, hogy támadjon. Mégsem tettem semmit. Jobban undorodtam most magamtól, mint tőle.

- Mert ha Bellának baja esik, nincs miért élnem – nyögtem ki halkan, mire elkerekedett szemekkel nézett le rám. Eddig sosem hitte volna el, hogy valóban szeretem Bellát, de most valamiért másképp érezte. Aztán hirtelen felpattant rólam, s fel alá kezdett járkálni. Miközben felkeltem, ő Carlisle-hoz beszélt.

- Meg fogja ölni őt? – kérdezte megállva apám előtt, aki bólintott. – Mégis… hogyan lett terhes? Hallottam már azokról… a legendákról, de… - Egy pillanatra megállt. Hitt a legendákban, hisz a farkasokról is folyton ezeket mesélték neki a falu öregjei, azonban amelyekben a vámpírok az embernőket teherbe ejtik, valamiért nem hitte lehetségesnek. Mert sosem hallott rá élő példát. Mostanáig.

Óh, hogy maradtál volna ott, ahol voltál, és nem jöttél volna vissza soha! – üvöltötte gondolatban. – Csak pár hónapot kellett volna kibírnod! Még az is jobb volt ennél! – elfordítottam fejemet. Annyira igaza volt. Ha akkor Alice nem telefonál, s nem jövök vissza a Volturi miatt, most Bella nem lenne ilyen helyzetben. Boldogan élne Jacobbal. A gondolatra összeszorult a torkom és kínzó fájdalom gyötörte a mellkasomat, mert megadhattam volna neki a normális, emberi életet.

- Mégis mit akarnak tőlem, doki? Nem tudom helyrehozni, amit ő elbaltázott – mondta dühösen már a végét. Meg fogod ölni! – üvöltötte magában, s izzó szemeit belefúrta az enyémekbe.

- Csak beszélj Bellával és győzd meg, hogy vetesse el – könyörögtem Jacobnak, mire ő megrökönyödve nézett rám.

- Már nem azért, doki – beszélt ismét apámhoz, miután kicsit lenyugodott, engem figyelmen kívül hagyva -, nem akarom megsérteni, de meg tudná csinálni úgy, hogy Bellának ne legyen baja? – kérdezte komolyan.

- Nem veszélytelen, de bármit megtennék, hogy megmentsem – felelt rá Carlisle őszintén, Jacob leginkább egy szót ragadott ki a mondatból.

- Bármit? – hallottam meg a keserves hangot. Apám bólintott. – Ebbe pedig beletartozik az… átváltoztatása is? – folytatta dühösen, de nem akarta elhinni, hogy ilyesmire egyáltalán gondoltunk.

- Ha ezzel megmenthetjük, életben tarthatjuk, akkor igen. Nem minden esetben hat már a vámpírméreg sem, de… – mondta halkan Carlisle. – De ha más esélyünk nem lesz…

- Ezt nem hiszem el – motyogta lefele nézve. – Ezért nem akarták, hogy apám tudjon róla – tekintett fel ránk izzó szemekkel. – Mert akkor lenne végre okunk, hogy eltűntessük a környékről a vérszívókat. – remegett egész testében. Direkt nem használta a nevünket, úgy érezte, így személytelenebb. Ugyanis Carlisle - annak ellenére, hogy vámpír -, életét meg akarta kímélni. Hálás volt neki, amiért megmentette az édesanyját. Ezt pedig soha nem fogja elfelejteni.

- Jacob – szólalt meg Carlisle, de ő mintha most rá se hederített volna.

- A te ötleted volt, hm? –szorította össze fogait, s undorodva végigmért engem. Úgy gondolta én kényszerítettem ki Bellából ezt a döntést, s most még jobban utált, mint ezelőtt.

- Én… én – akartam kinyögni valamit, hogy nem így van, de egyszerűen nem ment. Végtére is az én hibám, hogy Bella át akar változni. Igaza van Jacobnak. Hazudni pedig nem voltam képes.

- Bella vetette fel ezt a lehetőséget – vágott közbe Carlisle, aki nem bírta magában tartani, meg akarta nyugtatni Jacobot, aki elnyílt ajkakkal felelt a mondatára.

- Át akar változni? – suttogta döbbenten. Fájt ezt hallania, hisz ez azt jelentette, hogy Bella már választott a családja és én köztem. Legalábbis ezt gondolta. És még nem is tudta a másik dolgot…

Soha sem hitte volna, hogy egyszer elveszíti őt, vagy azt, hogy majd egyszer ezt kelljen hallania. Mindig is azon volt, hogy megváltoztassa Bella véleményét, s szerelmes legyen belé, még az után is, hogy én visszajöttem. De most minden remény elhalni látszott benne.

- Jacob – próbáltam meg megszólítani, de ő leintett.

- Hallgass vérszopó! – csikorgatta a fogát. Csak pár perc elteltével szólalt meg újra. – Azon leszek minden erőmmel, hogy meggyőzzem őt, de nem miattad – ejtette ki a szavakat méreggel. Nem akarom őt elveszíteni, ahogy a szüleim se.

- Nekem már ez is elég – suttogtam fájdalmasan.

- Kövess minket, Jacob! – szólalt meg apám, mire a fiú bólintott. Megindultunk, kicsit lassabban, mint máskor, hisz emberi alakban nem tudott úgy futni, mint farkasként. Tudtuk, hogy nem sokáig titkolhatjuk ezt, de talán utána már nem lesz, mit. Az után pedig egyáltalán nem érdekel, mit fog tenni velem Ephraim Black, ha megtudja fiától.

A házhoz érve megálltunk, és bevártuk őt. Hallottam, hogy az emeleten Rose szid engem, amiért idehoztam Jacobot. Épp lekísérte Bellát a nappaliba, mondván jobb neki ott, közelebb Carlisle dolgozószobájához, ahol a vizsgálatokat szokták elvégezni. Így nem kell föl-alá futkosnia. Jasper Alice-t istápolta, még mindig rosszul érezte magát.

Carlisle előrement, s kitárta Jacob előtt otthonunk ajtaját. Rám fintorgott, majd belépett, mögötte pedig én. Bella az utolsó lépcsőfokról lépett le, amikor megpillantotta mostoha testvérét. Nem tudott megszólalni, szemeit ellepték a könnyek, s mozdulatlanul nézte Jacobot.

- Szia, Bells! – lépett Jacob szerelmem felé, de Rosalie azonnal Bella elé állt.

- Rose, kérlek – szólalt meg erőtlenül, míg Jacob összeszorított fogakkal farkasszemet nézett testvéremmel.

- Mit akarsz itt, korcs? – suttogta Rose majdhogynem figyelmen kívül hagyva Bellát.

- Rose! – szólt rá Carlisle erélyesebben.

- Csak meglátogattam Bellát – vont vállat Jacob flegmán, amivel feldühítette Rosalie-t. És ez tetszett neki, elmosolyodott, majd még előrébb lépett. Bella kitért Rose mögül, aki felvetett fejjel leheveredett az egyik fotelba, majd Bella szorosan átölelte Jacobot, aki döbbenten vette észre az állapotát. Egy pillanatig lehunytam szemeimet, látni sem akartam. A fájdalom olyan mérhetetlenül eluralkodott rajtam, hogy majd széttépte mellkasomat. Mikor felnéztem, Bella bocsánatot kérő tekintetével találtam magam szembe. Még ő kér bocsánatot egy ilyen apró gesztus miatt, amikor én meg…

Nem szóltam egy szót sem, csak miután elengedte Jacobot odamentem hozzá. Ő összekulcsolta kezeinket, s elhúzott a kanapé felé. Testvére morogva ült le mellé, azt hitte egyedül lehetnek legalább egy kicsit, még ha képletesen is. Úgy gondolta így nehezebb dolga lesz meggyőznie Bellát. Ki akartam húzni a kezemet Belláéból, de szerelmem csak még inkább szorította válaszul. Jacob pedig a mozdulatra a kezeinkre nézett, s megpillantotta a gyűrűt Bella ujján.

- Maradj itt, kérlek – fordult felém egy pillanatra Bella, majd Jacob döbbentségét észrevéve sóhajtott egyet.

- Úgy gondoltam, egyedül szeretnétek maradni – suttogtam, hogy megtörjem Jacob hallgatását. Szörnyű érzések kavarogtak benne, amit én is átéreztem gondolatain keresztül.

- Nem, szeretném, ha itt maradnál – válaszolt egy mosollyal ajkán, aminek nem tudtam nemet mondani. - Örülök, hogy itt vagy, Jake – suttogta belenézve testvére szemeibe.

- Hát én annyira nem, bűzlik minden – húzta el orrát kedvtelenül, mire Bella felkuncogott. Rose a háttérben felmordult. – De mivel, te nem jöttél, jöttem én. Viszont nem gondoltam volna, hogy egy eljegyzéssel is szembe kell néznem – mondta semlegesen, de legbelül a mérhetetlen kínt érezte csak.

- Jake, én… Nem akartam, hogy így tudd meg – válaszolt csöndesen Bella.

- Hát akkor mégis hogy? Beállítasz nagy pocakkal, meg egy gyűrűvel? – kérdezte szemrehányóan.

- Sajnálom – suttogta.

– Persze… - nézett el Belláról. – Biztosan szülinapi ajándék volt. Boldog születésnapot! Még jócskán nyolc napon belül vagyok – horkantott fel, miközben arra gondolt, hogy nem az ő hibájából nem tudta előbb felköszönteni. Végigfuttatta magában, ha akkor nem hagyja Bellát elmenni, talán nem itt tartanánk most.

- Hiányoztál – mondta Bella.

- Tudom – felelt egyszerűen, majd szemeivel végigfutott Bella testén. Dudorodó hasa még a lenge hálóingben is látszódott. – Mi történt, Bells? – nézett fel tekintetébe elgyötörten. Csak most hitte el igazán, hogy igaz a terhesség.

- Gondolom, Edward már elmondta – felelt lesütött szemekkel. Szégyellte magát miatta, enyhe pír jelent meg arcán.

- Tőled akarom hallani – suttogta Jacob.

Bella szabad keze a hasára csúszott, majd ismét felnézett. – Terhes vagyok.

Eltelt egy perc is mire Jacob hangosan is kifejtette gondolatait. – Bella… - kezdte.

- Tudom, mit akarsz mondani – vágott közbe szerelmem -, de nem! – mondta határozottan. – Meg akarom tartani. Ő az én, a mi kisbabánk – pislantott rám félénken. – Egy életet hordok a szívem alatt, akiért felelősséggel tartozom már – suttogta, Jacob elképedve hallgatta szavait. Nem bírtam rá nézni, elegek voltak számomra igaz gondolatai.

- Bella, hallod magadat? – kérdezte döbbentem, hangjában próbálta elfojtani a haragot. – Azt sem tudod, hogy ember-e. Sőt, biztos, hogy…

- Jacob, ne beszélj így a babámról! – szólította fel szomorúan.

- Pont ez az! – emelte fel a hangját. – Hogy nem akarsz arról tudomást venni, mi lenne belőle! Bella… egy vámpír és egy ember…- rázta a fejét képtelenül. Még mindig nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges. Hogy pont Bellával történt meg.

- Jacob, tudom, hogy nehéz megérteni, de ő Edward és az én kisbabám – mondta csöndesen. – Nem fog bántani még ha vámpír lesz, akkor sem.

- Na persze – horkantott fel. - Neked az sem számít, ha netalántán meghalsz, igaz? Át lehet változni, és el van intézve – vágta az arcába keményem, mire Bella tüdejében akadt a levegő. Felnéztem Jacobra, hogy mérsékelje magát, mert azt nem tűröm, ha bántja Bellát. Akár csak szóban is. Ő állta pillantásom, míg meg nem hallotta szerelmem szipogását. – Francba, Bells, ne haragudj! – enyhült meg. – Tudod, hogy én csak jót akarok neked, és őszinte vagyok veled – simította meg karját.

Bella aprót bólintott. – Szükségem van arra, hogy mellettem legyél, Jake – mondta halkan.

- Belegondoltál már, mi lesz, ha megtudja a falka? – suttogta Jacob vészjóslóan, elterelve figyelmét a mellkasát szorító fájdalomról. Bella beharapta az alsó ajkát.

- Remélem, hogy apa megérti majd, ahogy te is – felelte, miközben megszorította kezemet. Tenyeremmel befedtem összekulcsolt kezeinket, s nyugtatóan simogattam kézfejét.

- Mintha nem ismernéd – fintorgott Jacob.

- Ha szeret, meg fogja érteni. És nem ez volt az első alkalom, hogy arra kértem bízzon bennem – válaszolt, s én rögtön arra a napra gondoltam, amikor Ephraim megtudta, hogy Bella és én összetartozunk.

- Azt hiszem szüksége lesz, egy kis ráhatásra – nyögött fel Jacob, miután átgondolta. Tudta, hogy nem bírja Bellát eltéríteni elhatározásától. Főleg ő nem és nem ebben. Fájdalmasan vettem tudomásul, hogy az utolsó lehetőségem is elúszott Jacob reményvesztettségével együtt.

Bella elmosolyodott. – Ez azt jelenti, hogy…

- Ez csak annyit jelent, hogy szeretlek. – Ennél a szónál rándult egyet a gyomrom, mert csak én tudtam valójában, mennyit jelent ez Jacobnak. Milyen mértékben szereti Bellát. - De attól még minden zsigerem érzi, hogy el foglak veszíteni miatta – suttogta, az utolsó szót viszont olyan haraggal mondta ki, miközben rám nézett, amilyet még sohasem éreztem belőle áradni.

- Ez nem Edward hibája – jelentette ki Bella, mire Jacob morgott egyet.

- Nem fog megváltozni a véleményem – felelte keményen. – Tudod te, mit tesz a legenda szerint ez a valami, ami a testedben fejlődik? – kérdezte dühösen.

- Igen, tudom. De azok csak buta legendák – próbálta meggyőzni Jacobot.

- Aha, persze. Akkor azok is, amiket a farkasokról meséltek? – emelte hangját enyhe kérdésre.

Bella hirtelen akart valamit válaszolni, ajkai szétnyíltak, de be is csukta. Erre nem tudott mit felelni.

- Én is így gondoltam – vetette oda Jacob.

- Rendben, de ez még nem jelenti azt, hogy a legenda minden mozzanata ugyanúgy fog végbe menni. Hisz itt van Carlisle, és Edward is tanult az orvoslásról. Ha baj lenne akkor pedig…

- Akkor jöhet a méreg, mi? – kérdezte Jacob flegmán.

- Azzal még e világon maradhatok – suttogta Bella, nekem pedig összeszorult a mellkasom, s nem tudtam levegőt venni. Eddig is tisztában voltam vele, mi lesz, ha Bella nem fog a döntésén változtatni. De hogy ő is kimondta, még valóságosabb lett, még gyötrőbb.

Jacobot is ugyanígy megrendítette, ahogy engem. Szembesülnie kellett azzal, hogy most végleg elveszítheti Bellát. Nem csak, mint testvért, de a szerelmét is. Annak ellenére, hogy Bella már döntött a terhességet illetően, Jacob még mindig a két lehetőség között hezitált. Az egyiket azonban sokkal nehezebben tudta volna elfogadni, mint a másikat.

- Nem tudjuk sokáig titkolni – szólalt meg csöndesen, beletörődve abba, hogy nem tud változtatni Bella döntésén. Lesütöttem szemeimet, fájt, hogy ilyen egyszerűen feladta, de az még jobban, hogy nem más lett az eredménye. – Amint átváltozok, apa és a falka tudni fog róla.

- Tudom – sóhajtott Bella. – És ha nem mennél el? – kérdezte hirtelen.

Jacob felnevetett, Rose a háttérben nem tetszően felmordult. – Ahogy hallom az ötlet a szőkének sem tetszik, ahogy nekem sem. Ebben egyet értünk – húzta el száját Jacob. – Nem beszélve arról, hogy apának elég feltűnő lenne, ha eltűnnék több napra – horkantott.

- Igen, ez igaz – bólintott Bella. Pár percig csak hallgattam Jacob gondolatait, fogalmam sem volt, mitévők legyünk. Ha Ephraim megtudja ezt, biztosan megtámadja a családom, amit nem engedhetek meg. Talán ha felajánlanák egy alkut neki, megvédhetném őket… - És ha nem változol át? – szólalt meg ismét szerelmem.

- Bells, az szerinted nem lenne furcsa? Most őszintén – ráncolta össze a homlokát. Bella nagyot sóhajtott, majd felszisszent. Hasához kapott, s zihálva összeszorította szemeit. Carlisle készenlétben várt, hátha kell segítség.

- Jól vagy? – kérdeztem azonnal, figyelmen kívül hagyva Jacobot, aki átült a legközelebbi fotelbe. Óvatosan lefektettem Bellát a kanapéra, s megsimítottam kipirult arcát.

- Persze, csak már érzem, ahogy mozgolódik – válaszolt Bella fájdalmas mosollyal.

- Ennyire erős az a valami? – bökte ki Jacob nem tetszően.

- Jake! A… nem is tudom, hogy kislány vagy kisfiú lesz – tűnődött el Bella halkan, mire Jacob felmordult.

- Vagy inkább vérszívó vagy ember – füstölgött magában.

Bella rávillantotta csokoládébarna tekintetét. – Szóval akkor mi is lesz? – tette fel a mindenkit foglalkoztató kérdést. Hallgattam Carlisle gondolatait is a vizsgálóból, de ő sem jutott előbbre, mint én. Aggódott, a szövetségünk miatt. Persze Bella állapota után, mert az volt számára az elsődleges. A család.

- Átváltozom, haza megyek, azt lesz, ami lesz – vont vállat Jacob.

- Nem akarom, hogy valamelyik Cullennek baja legyen – nyomatékosította szavait Bella. Jacob égnek emelte szemeit.

- Szerinted rájuk támadna úgy apa, hogy tudja, te is a veszély központjában lennél?

Bella egy pillanatig elgondolkodott, aztán válaszolt. – Nem. – Alice jött le az emeletről fáradt arccal vizslatta Jacobot, aztán se szó, se beszéd Bella fejéhez ült a kanapé karfájára. Csak én tudtam, hogy miért. Jasper tisztes távolságban maradt a háta mögött. Alice behunyta szemeit, és mélyen beszívta a levegőt. Arcán enyhe fintor suhant át, de jól érezte magát most először, mióta Bella jövőjét kémlelte.

- Ez meg mi? – utalt Jacob Alice-re.

- Valamiért a közeledben nem fáj a fejem – trillázott mosolyogva Alice, s megdörzsölte halántékát.

- A feje? – nézett rám egy pillanatra érdeklődve Jacob, mire bólintottam. – Pfhű, mi nem létezik már… - dőlt hátra a fotelben karba tett kézzel.

- Ne kérdezd miért, de a farkasok jövőjét sem látom. Talán összefüggésben van ezzel – gondolkodott el Alice. Úgy hitte, ezt nem baj, ha tudja Jacob is. Bár egyáltalán nem értettem, hogy miért is lenne ez összefüggésben…

- Aha, milyen jó nekünk – morgott egyet Jacob, mire Alice elhúzta száját. – Én megyek is – állt fel a fotelból, s Bella fejéhez hajolt.

- Már most? – kérdezte szerelmem.

- Jobb, ha megyek. Már egy ideje eltűntem – felelt Jacob.

- Maradj itt, kérlek! Legalább a közelben – kérlelte őt. Jacob sóhajtott, de végül jobbnak látta, ha a közelben marad, miután átváltozott. Hátha Ephraim Black másképp gondolkodik, mint ahogy a fia. Főleg, ha még értesül a gyűrűről is.

Rám pislantott, hogy én mit gondolok erről. Aprót biccentettem neki, hálás voltam, hogy megpróbálta azt, amire kértem, s, hogy Bella mellett van. Tudtam, hogy mennyit jelent ez szerelmemnek.

- Rendben. Itt leszek a közelben – felelt Bellának, majd egy csókot nyomott homlokára, s kiballagott a hátsó ajtón. Nem ment messze a háztól, amikor átváltozott. Feszülten figyeltem elméjét, hallgattam a zajokat, hogy azonnal tudjam, ha a farkasok közelednek.