3. fejezet - Családi kötelékek és szövetség

Nos... hát itt a fejezet. Tudom, sok idő kellett, mire meghoztam, de... Na mindegy. Meglepően kevés megjegyzés jött az utolsó fejezethez, amit nem tudok mire vélni. Anno még volt, hogy elérte a kritikák száma a húszat, most meg még a tizet sem. Félre ne értsetek, nem a szám a lényeg, hanem, hogy írtok-e. De tisztelet a kivételeknek, nem nagyon írtok. Ennyire elfelejtettek, csak mert nem frisselek gyakran? Vagy nem meritek leírni a negatív kritikákat is? Vagy csak mindenki nyaral? Nem értem... Tényleg nem. Pedig most is hoztam nektek egy háttérképet. Gondoltam kirakom ide, hogy bárki letölthesse, ha tetszik neki és kirakhassa a gépére. Csak is saját használatra természetesen. Remélem azért szerzek a fejezettel pár kellemes percet, amíg elolvassátok. Mert ezért írtam... A bétázást most köszönöm Amynek! :)

Sziasztok!

http://kepfeltoltes.hu/100809/H_tt_rk_p__j_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
A linkre kattolva eljuttok a kepfeltoltes.hu-ra, ahonnan eredeti nagyságában letölthetitek a képet.

Jacob még mindig itt körözött a közeli erdőben egyrészt, hogy ne legyen messze Bellától. Másrészt, ha az apja úgy döntene, meglátogat minket, ne egyedül nézzünk szembe a farkasokkal. Persze nem miattunk aggódott, csak is Bella miatt. Ugyanis ahogy átváltozott kiderült, hogy egy új farkas csatlakozott a falkához. Bár Jacob azt is tudta, hogy az apja sohasem kockáztatná Bella életét azzal, hogy egy pár napja átváltozott farkassal megtámad minket.

Carlisle dolgozószobájában ültünk, míg Rosalie továbbra is a nappaliban vigyázott Bellára.

- Ha a legendákból indulunk ki, akkor a magzat védőburkán semmi sem hatol át. Még mintát sem tudnék venni belőle… - mormolta Carlisle, utolsó szavainál meghallottuk Rose morgását a nappaliból. Dühösen fújtam ki a levegőt, hogy még mindig csak a magzat épsége az első neki, figyelmemet pedig megpróbáltam visszaterelni apám gondolataira.

- Akkor nem tudjuk, hogy emberhez vagy vámpírhoz hasonlatos-e – szűrtem le a következtetést, mire bólintott. Ez még jobban megnehezíti az esélyeinket. Ha nem tudjuk, hogy melyik faj tulajdonságait hordozza a magzat, akkor honnan tudnánk, hogyan tápláljuk, vagy milyen körülmények között jön a világra?

- Az embereknél a terhesség kilenc hónapig tart, viszont Bella hasa már most nagyobb, mint kellene – biccentettem apámnak, hogy figyelek. Tanultam valamicskét a könyvekből a terhességről, és a kórházban is találkoztam már kismamákkal. - Ha nem tudom megvizsgálni a magzatvizet, akkor csak is a méretekből tudunk következtetni – folytatta apám. Pedig érdekes lenne a kromoszóma számot is megvizsgálni…Mennyi mindent kideríthetnénk belőle - töprengett Carlisle, míg én hallgattam, ahogy Esme beviszi Bellához az elkészített vacsorát.

Nagyot sóhajtottam. Most félre kellett tennem a fájdalmamat, hogy higgadtan tudjak gondolkodni. Pokoli nehéz volt… Úgy éreztem, menten szétszakad a mellkasom. – Akkor minden nap mérnünk kell és figyelni az állapotát. – Anyám gondolatain keresztül néztem, ahogy Bella fintorral arcán tolta el maga elől a tálca ételt.

- Ne haragudj Esme, de… - szabadkozott gyönge hanggal Bella.

- Ne butáskodj, ez természetes a kismamáknál – mondta Esme gyöngéden, mire apámmal felkaptunk fejünket. Valóban természetes lenne, de nem Bellánál.

Gondolod, hogy a magzat inkább vámpírhoz… ? – Carlisle nem fejezte be. Bólintottam, hogy egyelőre csak mi tudjunk róla. Ki tudja, mire nem képes Rose, hogy megóvja a magzatot. Jasper és Emmett csak figyelték a kettőnk közti néma beszélgetést.

A kórházból tudok hozni egy-két zacskó vért, ha… szükség lenne rá – mondta, mire bólintottam. Mindenre fel kell készülnünk.

- Emmett, Jasper megkérnélek titeket, hogy kutassatok ezek a legendák után. Amit én tudok, vajmi kevés ahhoz, hogy pontosan felkészüljünk minden lehetőségre – mondta gyorsan, és halkan Carlisle.

- Dél-Amerikában kezdjük, ott hallottam ilyesmi legendákat. Amik szájról-szájra terjedtek az őslakosok között – válaszolt Jasper ugyanúgy, míg gondolatban kiegészítette nekem, hogy is hallotta meg az egyik ilyen legendát. Mikor még Mariának kereste az átváltoztatni kívánt embereket, akkor akadt rá két mexikói indián őslakosra.

- Mikor indulunk? – szólalt meg Emmett most először.

- Minél előbb, ha lehet – felelt komoran Carlisle.

- Elköszönök Alice-től – indult kifele Jasper.

- Én meg Rose-tól – vigyorgott Emmett, de nem volt most annyira jó hangulatában.

- Rendben, akkor mérjük meg Bella hasát – álltam fel én is, míg apám kivett egy mérőcentit a fiókjából. Kisétáltam a nappaliba, de akkorra Rose már elindult Bellával. Emmett a fotelben várta testvéremet. Ráfintorogtam Rosalie-ra, közben pedig kezemet nyújtottam Bella felé, aki elmosolyodott.

- Elengedhetsz, Rose – mondta finoman, aztán szorosan az ölelésembe bújt. Karommal óvatosan átfontam őt, majd egy puszit nyomva feje búbjára apám dolgozószobájába vezettem. Carlisle Bellához lépett, mielőtt becsuktam az ajtót, még láttam, ahogy Emmett átöleli Rose-t.

- Megmérem a hasad kerületét, jó? – nézett apám a szemeibe, majd miután Bella bólintott, felemelte a hálóingét addig. Bella elpirult, s lesütötte szemeit. Nézte, ahogy Carlisle a centit a dereka egyik oldaláról átvezeti a másikra. Gyönyörű látvány lett volna, ha valóban a gyermekünkkel, emberi életünkben lenne terhes…

- Huszonegy és fél centiméter – mondta nekem gondterhelt arccal. Mereven bámultam előre a semmibe. Szörnyű volt belegondolni, ha ennyit nőtt azóta, mióta kiderült a terhessége, akkor mennyi időnk lehet hátra még. Ezt pedig csak pár nap alatt tudhatjuk meg. Szapora, mély levegőket vettem, s megpróbáltam nem kimutatni, hogy mennyire féltem. De Bella így is megérezte, hogy valami nincs rendben.

- Carlisle? – szólalt meg bizonytalanul.

- Semmi baj, Bella – eresztett meg egy mosolyt apám. Edward, fiam jól vagy? – zökkentett ki Carlisle.

- Kérlek, mondjatok el mindent, amit tudtok – nézett Bella hol rám, hol Carlisle-ra. Hozzáléptem, majd átkaroltam derekát.

- Gyere, feküdj le! – húztam vissza a nappaliba. – Pihenned kell, és enned valamit.

- De elmondod… - nézett a szemeimbe makacsul, mire bólintottam megerősítésképp. Talán most lesz esélyem arra, hogy lebeszéljem erről a bolondságról, hogy kihordja a magzatot. A remény újult erővel tört felszínre mellkasomban, mintha eddig nehézkesen tudtam volna csak lélegezni.

Bella feje az ölemben nyugodott, ahogy a kanapéra feküdt, míg Rose a lábát tartotta. Csokoládébarna szemeit belefúrta tekintetembe a válaszokat várva. Sóhajtottam.

- Azt már tudod, hogy a legendák szerint hogyan született meg a… - akartam mondani ismét, hogy szörnyeteg, de Bellát sem szerettem volna ezzel megbántani – magzat – nyögtem ki végül. – Az anyák minden esetben… - Nem tudtam befejezni a mondatot, a kezem ökölbe szorult, ahogy képzeletem elém vetítette a képeket szerelmemről.

- De azóta már sokat fejlődött a világ – kotyogott közbe Rose. – És itt van Carlisle is, meg te is – folytatta engem nézve.

- Viszont Emmett és Jasper már kutatnak a legendák után, hogy milyen lehetőségeink vannak – mondtam, figyelmen kívül hagyva Rosalie-t.

- Kutatnak? – kérdezett vissza Bella. – Hol?

- Dél-Amerikában – adtam meg a választ. – Jasper úgy véli, ott kell elkezdeniük.

- Ühüm, értem – gondolkodott el. - És… miért mérte meg Carlisle a hasam?

- Mert másképp nem tudjuk meg a védőburok miatt, hogy a magzat mennyit fejlődik. Így abból fogunk következtetni, hogy naponta, hány centit nő a hasad – feleltem, miközben tenyeremmel Bella arcát cirógattam. Szemeit belefúrta az enyémbe, mintha ki akarná olvasni azokból az érzelmeimet. A kín elemi erővel söpört végig testemen, a mélyben vihar dúlt, mely belülről tépázta az arcomra rákényszerített maszk gyönge leveleit. Mintha kicsi darabokban hullott volna le rólam, ahogy Bella a szemeimen keresztül meg akarta látni a vihart.

- Mennyi most, és mennyinek kellene lennie? – kérdezte meg.

- Huszonegy és fél centiméter most. – Ujjaimmal megsimogattam a pocakját ruhán keresztül, ahol az előbb Carlisle lemérte ezt. – Vagyis úgy négy-öt hónap környékén lehetsz – suttogtam. A terhesség felénél tart már, ami azt jelentette, hogy talán nem is lenne biztonságos a megszakítás. Még jobban nőtt annak az eshetősége, hogy elveszítem őt. Elkéstünk… A mellkasomat újabb fájdalmas lángok nyaldosták, mintha ismét átélném az átváltozásom minden másodpercét.

- Hú, akkor gyorsan nő – mondta halkan, tenyereit rásimította pocakjára, majd jobb tenyerét rányomta az enyémre.

- Ne aggódj, nem engedem, hogy bajod legyen – súgtam. Teste forrósága, ahogy pocakja és tenyere közé fogta kezemet, átmelegített, aztán valami furcsa jelenséget éreztem a kezem alatt. A tüdőmben akadt a levegő, s egy mozdulatot sem bírtam tenni. Rémülten néztem bele Bella könnyektől elfátyolosodott tekintetébe.

– Megmozdult. Érzi, hogy itt vagy… - suttogta meghatódva. Valóban érzékelte volna azt, hogy én is itt vagyok, hogy én érintettem meg? – tettem fel magamban a kérdést, de a válaszra nem futotta.

Nem tudtam, mit mondani, főleg, amikor ismét éreztem azt a kis hullámzást, amit a magzat váltott ki a kezem alatt. Hihetetlennek tűnt, hogy ez lehetséges. Mégis az volt. Hisz éreztem. Érző lény lenne, ami érzékeli a körülötte lévő környezetet. Az anyja méhében is? Magamban megráztam fejemet. Hogyan lehetne jó, ha még én is egy szörnyeteg vagyok? Nem tudtam elfelejteni – ha ember lettem volna akkor sem -, hogy Bella élete a magzat életének az ára. Carlisle lépett a nappaliba, mikor meghallotta mi történt.

- Biztosan kisfiú lesz, egy kicsi Edward – szólalt meg Bella, én pedig csak is a pocakját tudtam nézni, a tenyeremet, ahol érintettem őt. Én tettem ezt, az én hibámból fogom elveszíteni őt.

- Lehetséges ez, Carlisle? – suttogtam, elszakítva pillantásomat Bella hasáról.

- Igen, még a normál terhességeknél is ilyen korban – felelte, s csak én hallhattam az aggodalmat gondolatain keresztül.

Elmegyek a kórházba, hozok vért, és ami még szükséges lehet – mondta nekem, mire aprót biccentettem, majd Carlisle eltűnt a nappaliból.

- A mi kisbabánk – búgta Bella, miközben megsimította pocakját. Újabb mozgás térített magamhoz, s kihúztam kezemet szerelmem tenyere alól. – Abbahagyta – nézett rám csalódottan, s vissza akarta húzni kezemet.

- Bella… - akartam mondani valamit. Hogy még most sem tudom elfogadni a döntését, de nem tudtam megszólalni. Még mindig sokkosan meredtem arra a pontra Bella hasán, ahol az előbb éreztem a magzatot… a babát. Tőrdöfésként ért a felismerés, hogy eddig sohasem mondtam rá más, kedvesebb szót. Csak most először, s nem értettem, mi váltotta ki ezt belőlem. Haragudtam magamra, hogy bírtam ilyet kiejteni még gondolatban is a számon, amikor véget fog vetni az életem értelmének. Hogy ő megszülethessen, s halhatatlanként pusztítson az emberek közt…

- Rose, kérlek, hagyj magunkra! – szólította fel halkan testvéremet Bella. Rosalie pár másodpercnyi gondolkodás – és egy figyelmeztető pillantás - után végül felment az emeletre Alice-hez.

Bella rám nézett, majd egy sóhajtás után elkezdett mocorogni. Fel akart ülni, mire én a derekához kaptam és segítettem neki. Utána a mellkasomhoz bújt, s jobb tenyerével végigsimítva testemet átfonta a nyakamat. Hallottam felgyorsulni légzését, és szíve heves dobogását, miközben csókot nyomott számra, amitől egyszeriben minden gondolat kiszállt a fejemből. Az illata, az ajkai felborzolták érzékeimet. Megcirógattam az arcát, majd kezemmel lejjebb haladva átsimítottam kebleit, amitől belesóhajtott csókunkba, aztán megállapodtam pocakján. Azonnal éreztem a mozgást, ami miatt zihálva rántottam el kezemet, s távolodtam el Bellától.

Pihegve kapkodott levegő után, és nyitotta ki szemeit, majd fájdalmas csillogással rám emelte őket.

- Miért nem tudsz úgy gondolni rá, mint a kisbabánkra? – futotta el szemeit könny.

- Sajnálom, én… - töröltem le hüvelykujjammal arcáról a lecsordult nedvességet. – Csak nem tudom megemészteni azt, hogy még egyszer el foglak veszíteni – suttogtam elgyötörten.

- Nem fogsz – simította meg arcomat. – Carlisle, és te is vigyáztok rám. Ránk – mondta határozottan.

- Jacob sem így gondolja – suttogtam, amikor meghallottam őt a ház előtt. Megremegtem, amikor gondolataiban megláttam a falkát, ahogy errefelé tartanak.

- Maradj itt, és feküdj le! – mondtam komolyan, két tenyerem közé fogva arcát. - Rose! – szólítottam testvéremet, aki egy pillanat múlva már Bella mellett volt. Szerelmem semmit sem értett, és tudni akarta, mi folyik itt. Láttam rajta.

- Edward? Mi történik, Edward? – kulcsolta össze kezeinket, mielőtt felálltam volna mellőle.

- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj – nyomtam csókot ajkaira, majd a hátsó ajtóhoz mentem.

- Gondolj a babára, Bella – hatott Rose Bellára. – És maradj itt! – követett ő is. Nem akarta egyedül hagyni Bellát, de most ő is kellett, hogy Carlisle, Emmett és Jasper sincs itthon. Egedül kell szembenéznünk a farkasokkal.

Alice, Esme, Rosalie és én követtük Jacobot, aki megindult a folyóhoz. Úgy vélte, jobb lesz, ha a folyó két oldalán maradunk. Aztán Jacob megállt a sebes folyam előtt, míg mi a háta mögött. Alice a bal oldalamon, mellette Rose, Esme pedig a jobbomon. Megszorította kezemet, s bíztatóan nézett rám.

- Nem épp jó arány – suttogta nekem Alice, amikor a közelben meghallottuk a mancsok dobogását. Igaz, hogy négyen voltunk, de a farkasok az új taggal szintén ennyien voltak. Bár Jacob inkább semleges szeretett volna maradni…

Aggódva figyeltem Jacobot, aki habozott. Nem akart az apja ellen fordulni semmi esetre sem – falkatagként nem is tehette volna meg -, de nem akart bennünk sem kárt tenni. Főleg úgy, hogy Bellának szüksége van ránk. Még magának is nehezen ismerte be, azonban Bella igen is szeretett minket, kötődött a család minden tagjához. De főleg hozzám. Szeretett, s ezt Jacob is belátta.

- Tégy, amit jónak látsz – mondtam Jacobnak. A hatalmas farkas hátranézett, fekete szemeit belefúrta az enyémekbe. Azt teszem – támasztotta meg két elülső lábát, mintha csak ugrása készen várna.

A három farkas felsorakozott a folyó túlpartján. Ephraim Black vicsorítva nézett a fiára, aki vele szemben foglalt helyet. Kiszűrtem a családom tagjainak gondolatait, hogy ne zavarjon az összpontosításban. Így is nehéz volt a négy farkast elkülöníteni a sok gondolat között.

- Ellenem fordulsz? – hallottam meg a dühös kérdést Ephraim Blacktől.

- Nem, soha nem tennék ilyet – felelt Jacob.

- Akkor miért nem ezen az oldalon vagy, mellettünk? A falkád mellett, ahol lenne a helyed.

- Mert szeretem Bellát – felelte egyszerűen. – És azt teszem, ami neki a legjobb.

- Én is szeretem, épp ezért nem hagyom, hogy ez megtörténjen! – üvöltötte Ephraim. – Nem gondolhatod komolyan, hogy ez a legjobb neki!

- Már nem tehetsz semmit, és Bella nem is akarja, hogy tegyél. – A farkas mély morgással fejezte ki nem tetszését. – Emlékezz, milyen volt akkor, amikor egyedül volt! – szólította fel apját. Felvillanó emlékeit bűnbánattal néztem.

- Én vagyok az apja, azt teszek, amit akarok – morogta végül.

- Tévedsz, nem te vagy az apja. És ezt te is tudod – adta meg a kegyelem döfést Jacob. Kicsit meg is bánta, hogy ezt felhozta, de úgy hitte, ez így lesz helyes.

- Attól még én neveltem föl, én felelek az épségéért, és én vagyok a falkavezér. Te pedig a fiam.

- Bella döntött. Vagy elfogadod… vagy elveszíted - felelte Jacob. Ő már beletörődött vesztébe – ahogy ő fogalmazta meg magában -, s megpróbálta Bella érdekeit nézni. Ha már a döntését nem tudta megváltoztatni. Csönd lett, már amennyire ez lehetséges. Esme, Alice és Rose aggódva és védekezően álltak mellettem, de nem szóltak semmit. Gondolták, hogy a farkasokat figyelem.

- A szövetség nem terjed ki ilyen esetekre. Ha átváltoztatják a lányom – nyomta meg a szót -, akkor lépnünk kell – emelte rám fekete szemeit a farkas. Nyeltem egyet. Talán meg tudom majd védeni a családom…

- Magam sem akarnám megtenni, de ha azzal életben tarthatom Bellát, meg fogom tenni. Átváltoztatom – mondtam Ephraimnak, mire hangos morgás tört elő mind a három farkasból. A legfiatalabb farkas – lány -, vicsorított rám, minden mozdulatunkat leste, mikor adunk okot arra, hogy megtámadhasson minket. Bizonyítani akart, ez pedig nagyon rosszat jelentett.

- Eljegyezted, és megfertőzted a fattyaddal. Ezek után abban reménykedtek, hogy megkímélem az életetek? – beszélt hozzám. – Hol van a többi vámpír?

- Apa… - kezdett bele Jacob, de Ephraim letorkollta.

- Apám a kórházban van, a többiek pedig Dél-Amerikában – mondtam az igazságot, és Ephraim már azt fontolgatta, talán most kellene cselekedniük, amíg ennyien vagyunk. Könnyebben végezhetnének velünk. – Ne büntesd a családomat az én hibámért – tettem egy lépést előre, Jacob rám mordult, hogy maradjak, ahol vagyok.

- Még nem sértették meg a szövetséget. Nincs okunk rájuk támadni – közölte Jacob az apjával. – Majd akkor gondolkodj ilyenen, ha ez megtörtént.

Ephraim felmordult, tudta, hogy igaza van a fiának. Még nincs okuk, de mi nem is akarunk nekik adni. Ha pedig mégis megtörténik, akkor állok elébe.

Hirtelen hallottam meg a többi gondolat közül testvéremét.

- Rose, ne! – szólítottam fel, de már késő volt. Elindult megállítani Bellát, akit a háztól egy méterre hallott meg. Ide tartott. Az új falkatag pedig azonnal átugrotta a folyót, hogy rátámadjon Rosalie-ra. Elé vetődtem, hogy megvédjem őt, s éreztem, ahogy a farkas fogak belém martak.