Újdonságok



Sziasztok! Ha találtok valami hibát a sablonban, a bejegyzésekben, kérlek írjátok meg nekem akár kritikában, akár e-mailben, hogy kijavíthassam. Régebbi bejegyzésekben is! Összegeztem a történetek címkéit, amit oldalt megtaláltok. :)
Közvélemény kutatás az új történetről oldalt. :)
(2012.08.19.)

Banner

Generate your flash banner free online


A menthető bannerem oldalt kicsit lejjebb megtaláljátok. :)

2009. december 4., péntek

19. fejezet - Igaz szerelem

Köszönöm szépen az összes véleményt, amit eddig kaptam! Ti adtok erőt ahhoz, hogy folytassam. :) És ezt komolyan mondom. Ha nem olvasnátok, nem lenne értelme, hogy írjak. Várom továbbra is az érdekesebbnél, érdekesebb kritikáitokat. A legjobbat pedig egy nappal előbbi olvasással jutalmazom. :))


Mély levegőt vettem, a különböző érzelmeket tükröző gondolatok futótűzként árasztották el fejemet. Alice kétségbeesett, aranyszín szemekkel állt meg előttem.

- Nem teheted, Edward – lehelte enyhe könyörgéssel hangjában. A mindig mosolyba szaladó ajkak most fájdalmasan görbültek le. Tekintetem fogadott anyámra esett, a lelkiismeret-furdalásom ismét átvette rajtam a hatalmat…

- Miért ne tehetném, Alice? – kérdeztem csöndesen, de alig tudtam elrejteni érzelmeim feldúlt kavalkádját. Főleg Alice elől. Ő ismert a legjobban, s kérdésemre elém tárta látomását, amiért valószínűleg ilyen gyorsan hazatértek. Igen, egy másodpercre ezt is elhatároztam magamban. Azonban gyorsan elvetettem.

- Szereted! – suttogta határozottan, a szó visszhangzott elmém sűrű gondolatai közt. Úgy ismétlődött, mintha egy lemezről hallanám, ami épp megakadt ennél a szónál. – De ennél is fontosabb, hogy ő is szerelmes beléd. – Végignéztem a családomon. Jasper, Emmett és Rose álltak a legmesszebb tőlem. Alice, Esme és Carlisle közvetlenül előttem. Esme belekarolt apámba, mintha támaszt keresne. Fájó volt hallani gondolatait. Egyetlen egy pillanat járt az agyában, amikor ott hagytam őket… Félt, hogy most is erre készülök. Szerelem. Igen, szeretem, igen, talán ő is engem. Ám ez nem változtat azon, mi mindent tettem vele, hogy ezt az érzést önzőn élvezhessem.

- Hidd el, hogy mindenkinek így lesz a legjobb. Ez nem élet, amit folytatunk – ellenkeztem összeszorított fogakkal, miközben az emléken járt az agyam, s hallgattam Rose gúnyos gondolatait. Úgy hitte, hogy végre magamhoz tértem egy kábulatból, amit nem értett, hogy ejthetett rabul. Egy emberlány.

Ugyanakkor Alice sem hagyott nyugtot, azonnal eszembe juttatta egykori látomásait. Az egyikben Bella testvérem mellett állt, de szív alakú arca már nem pirult el, szemei csokoládébarnasága örökre eltűnt. Vámpír volt, ahogyan mi is. A másik ennél talán csak egy fokkal volt szörnyűbb, hisz én fogtam karjaimban, karjai élettelenül csüggtek alá, számon még ott piroslott édes aromájú vérének cseppjei.

Önkéntelenül fordítottam el fejemet, számat összeszorítottam, mintha ezzel összemoshatnám a két képet elmémben, s örökre eltemethetném bugyraiban.

- De tehetsz róla, hogy ne így legyen – erősködött, s nekem déjavu érzésem támadt. Nem csak ő említette ezt már, mégis a két hang máshogy hatott rám. A zongorát érintő kezemmel lassan lehajtottam annak fedelét, és egyszerűen elléptem Alice elől. Úgy éreztem, hogy sarokba szorít, mind gondolataival, mind szavaival. S ezt nem bírtam. Egyedüllétre volt szükségem, távol a rám törő elmék akaratlan zavargásától. Egyedül, messze a bűn csábításától.

- Edward… kérlek… - karolt belém Esme, könyörgő, aranyszín szemeit rám emelve. Legbelül sírt, ha nem is tudta kimutatni, de gondolataiban, lelkében zokogott, hogy lehetséges, újra arra készülök, amire régen.

- Én… Muszáj… - kezdtem el magyarázkodni neki. - Ti nem láttátok, mi történt ma az én hibámból! – tört ki belőlem keservesen. Nem tudtam elhinni, hogy nem látják be, mennyire veszélyes vagyok őrá. Minden apró tettemmel egy egész lavinát indíthatok el, ami végzetes következményekkel járhat. Azt pedig nem tudom elviselni. – Nem hagyhatom, hogy ez így menjen. Nem várhatom el tőle, hogy rám áldozza az életét – fejeztem be halkan. Szorító, fájdalmas érzés öntötte el a mellkasomat, már csak arra, hogy elképzeltem az életem nélküle. Egy kínnal teli, pokoli életet… De éreztem, hogy már forr bennem a határozott döntés, hogy azt, amit muszáj, nem szabad halogatnom. Az idő múlásával csak rosszabb lesz. Bár nem tudtam, hogyan okozom a lehető legkevesebb fájdalmat neki.

Nem akartam, hogy szenvedjen - mégis jobb lesz úgy, ha most nem is látja be egy hamar -, pont miattam. Felelevenítettem magamban azt a pillanatot, mikor utoljára megcsókoltam. Tudtam, hogy az lesz a búcsúm tőle. Így lesz a legjobb az ő számára. Minél kevesebbet lát, annál könnyebb lesz elfelejtenie. Csupán egy gyűrű emlékeztetheti majd arra a szörnyetegre, aki felforgatta az életét, s nem egyszer a halál karjai felé sodorta. Majd Jacob gondoskodik arról, hogy elfelejtsen. Az emberi emlékezet egy idő után úgyis kifakul, elhalványodik azon emlékei, amit még őrizni fog rólam. Ha egyáltalán valamit is meg akar tartani ezekből a pillanatokból egy kis időre.

- Tudod, hogy melletted állunk, bárhogy is döntesz – tette a vállamra kezét Carlisle. Aggódott értem, mert tudta, hogy az életet jelenti számomra. Félt, hogy ez a változás szörnyűségeket hoz magával. Ismert már nagyon is jól, hogy elgondolja azokat a lehetőségeket, amiket most számba vettem magamban.

Pillantásom a háttérben álldogáló Rosalie-re esett. Nehezen hallgattam végig, majd hogy nem kárörvendő gondolatait, hisz mindegyik arról szólt, hogy ő bizony előre tudta mi lesz ennek a vége. De rá senki sem hallgat… Ismételten megállapíthattam, hogy semmit sem változott legbelül.

Most van rád szüksége a leginkább… - hallottam meg Alice-t a fejemben. Egy utolsó próbálkozás gyanánt. Azonnal rákaptam tekintetem. – Most nem hagyhatod egyedül – próbált meg lebeszélni az immáron eldöntött, bár bizonytalan lábakon álló tényemről.

- Nem. Pont, hogy most lesz a legjobb… - feleltem ellenkezve, tántoríthatatlanul elhatározásomtól. Alice azonban éltette bennem bizonytalanságomat.

Miért lenne? – kiáltott fel gondolatban. – Hogy egyedül birkózzon meg Ephraimmal? – enyhén elhúztam számat. Persze, hogy tud mindenről…

- Nem fogja elmondani neki, ha megtudja, hogy kiléptem az életéből – érveltem keserves hangsúllyal, megpróbálva faarcot vágni. Alice szólásra nyitotta száját, de nem tudott felhozni – sem szóban, sem gondolatban - semmit ennek ellentettjeként, mert nem is látott a jövőbe ez ügyben. Ami pedig egyre csak szilárdította bennem a döntésemet.

Látom, hogy eldöntötted már…- hallottam meg aztán. - És akármit is teszek, vagy mondok már nem változtatod meg. Igazam van? – ismerte be magának is.

- Igaz – bólintottam aprót. Esme és Carlisle némán figyelték a köztünk lezajló kis beszélgetést, ahogy a többiek úgyszintén. Most mégsem tett Emmett sem erre megjegyzést, csak másra.

- Ezek szerint mehetek pakolni? – kérdezte a beálló csöndben.

- Nem – mosolyodtam el halványan. Testvéremnek egyszer sem jutott eszébe az, hogy ne kövessen bárhová. - Én most… szeretnék egy kis ideig egyedül maradni, ha nem bánjátok. Megkereslek majd titeket – néztem Emmett szomorkás szemeibe, aki bólintott. Ha erre van szükséged…

- Erre, igen – adtam meg a választ.

- Rendben, fiam – lépett hozzám aztán Carlisle, s az ölelésébe zárt. Alice csalódottan attól, hogy nem tudott meggyőzni, szomorúan odalépett Jasperhez, s az ölelésébe bújt. Én pedig nagyot nyelve belenéztem anyám szemeibe… Ez lesz a legnehezebb. Fájdalmat okozni.

Mert ismét megbántom őt, mint akkor, de akármennyire is szeretném, mégsem tudom nem megtenni. Hisz így lesz a legjobb, persze nem nekem és nem is a családomnak. Én nem vagyok most fontos, nem érdekel mi lesz velem. Csak neki legyen jó, még ha ezzel Esme lelkét is töröm össze.

- Én… sajnálom… - suttogtam Esmének, bűnbánóan lehajtva fejemet. El kellett szakítanom a pillantásomat róla, mert úgy éreztem, mintha elégnék a pokol legmélyebb bugyraiban. Megfogadtam, hogy még egyszer nem tetszek vele ilyesmit, s most megint itt tartok.

Két karjával szorosan átfonta testemet, és anyai ölelésébe húzott.

- Csak arra kérlek, hogy vigyázz magadra, és minél előbb gyere vissza hozzánk – súgta fülembe lágyan.

- Ígérem, amint lehet… - mondtam válaszként, megköszörülve torkom.

Esme lassan elengedett, nehezére esett hagynia, hogy csak úgy kilépjek egy kis időre az életéből. Aztán a legkülönfélébb gondolatokkal elmémben – amik nem csak tőlem származtak - elléptem családom tagjai mellett, s átlépve a küszöböt belevetettem magam az erdőbe.

Nem érdekelt különösképp merre megyek, egyszerűen csak a sűrűben futva keletnek vettem az irányt, miközben arról győzködtem magam, hogy így lesz a jó. Sötétség uralkodott, a hold ezüstös fénye szűrődött át a sűrű esőfelhőkön. A sebességtől alig érzékeltem a cseppek áztató hatását, s hirtelen abbamaradását. Már messze jártam a Washingtonbeli kisvárostól, így nem is hallottam a fojtogató gondolatokat, nem éreztem az állandóan zuhogó esőt sem. Elég volt most saját elmém rémeiben fuldokolni… Egy részem - persze a nagyobbik - visszavágyott Forksba, azon belül is egyetlen egy személyhez. De tudtam, hogy így nem okozok akkora fájdalmat neki.

Elbúcsúztam tőle, utolsó csókunk még akkor is felejthetetlen lenne, ha az elmém ennek megadná a lehetőségét. Örökké kínozni fog iránta érzett szerelmem, s az idő múlásával csak fokozódni fog. Mégis megesküdtem magamnak, hogy soha nem fogok boldogságának útjába állni, s még egyszer kockára tenni az életét. Inkább elmegyek a világ végére, hogy ne essek még csak bűnbe se. Elzárom magamat a világtól, vagy… Elzáratom magamat.

Vajon elég erős leszek, hogy életben tartsam magam nélküle? Egyáltalán van értelme így örök életemnek? Amint belegondoltam ebbe, már tudtam a választ. Nevetségesnek tűnt, hogy az ellenkezője egyáltalán csak eszembe jusson. Ő volt az értelme létezésemnek, a ragyogó fénysugár az ijesztő sötétségben. Nélküle elveszettnek éreztem magam, mintha az ördög kitépte volna a mellkasomból lelkem csonkolt maradványát, s örökre elrabolta volna tőlem. Tisztában voltam vele, hogy egyszer eljön ez a nap, mikor eljön jussáért, azért ami az övé, de egy kicsiny részem mindig is reménykedett meg nem történésében. De legalábbis abban, hogy később fog eljönni.

Most pedig ez a remény hirtelen átváltozott egy önző gondolattá, s lelkiismeret-furdalássá. Vagy legalábbis valami nagyon hasonlóvá. Mert most is csak magamra gondolva, vágytam a halálra, hogy ne kelljen többet ebben a világban léteznem. Itt, ahol nem lehetek mellette, nem érinthetem, nem csókolhatom őt. Ahol csak egy kínzó, fájó üresség irányít, s nem hagy nyugodni. Túl csábító volt az az egyetlen lehetőség, amit szinte egy másodpercre sem tudtam kiűzni elmémből. Gyökeresen beleitta magát gondolataimba, s egy valami tartott csak vissza attól, hogy elhatározzam magam. Aminek úgyszintén meg lett volna az eredménye Alice-nél.

Egyedül a családom miatt nem szántam rá magam. Még… Megígértem Esmének, hogy vigyázok magamra, s visszatérek hozzájuk. Egy nap nem akartam egynél több ígéretet megszegni, ami csak újabb gyötrő érzéssé fajuljon testemben. Így maradt a mérhetetlen szenvedés. Elraktároztam magamban Carlisle festményének minden részletét az ősvámpírokról.

Egy város közelébe értem, ami egy kis időre elterelte gondolataimat. Teljesen kihalt volt, egy lélek sem kóborolt a sárgás, derengő fényű lámpákkal megvilágított utcákon. Felnéztem a holdra, amelyet egyetlen felhő sem takart el a szürkés fekete égbolton. Csillagok fénye ragyogta körül teli kör ezüstjét. Mély levegőt vettem, miközben azon gondolkodtam, milyen furcsa is ez a látvány. Amióta Forksba költöztünk csak kevés alkalommal láthattam ilyen pompájában a holdat. Most mégis mást juttatott eszembe. Valahogy mindig csak egy bizonyos állatot, lényt kötöttem hozzá, ami pillanatnyi nyugodtságomat ismét megbolygatta.

Távolról nyüzsgés, mulatozó emberek kiáltásai, poharak csörömpölése hallatszott, ahogy egymáshoz ütögetik. Zsebre dugott kezekkel lépkedtem a hang irányába, az utca macskakövein cipőm hangosan kopogott minden lépésemkor. Hagytam, hogy a zaj kitöltse fejemet, a részeges, visszataszító gondolatok lassanként akaratlanul is bekúsztak melléje elmémbe. Kegyetlenség, pajzánság, mámor, kéj, ádáz, gonosz hajlamok… Csupa emberi gonoszság, ami elrontja e világot, Isten tökéletesnek teremtett világát. Amiért ő lesújt rájuk és rám is.

Undorodtam ezektől az agyszüleményektől, hisz azt is tudtam, mik lesznek majdan következményei. Ami a legrosszabb volt ebben, hogy tudtam róla, tehettem is volna ellene. A bűnösök megbűnhődjenek… De ki vagyok én, hogy ilyet megengedhessek magamnak? Közeledve a mulatozó helyhez egyre hangosabban szűrődött felém a lárma, s akaratlanul is figyelni kezdtem. Felgyorsítottam lépteimet, de még így is emberien meneteltem az utcán. Nem akartam közbeavatkozni, amíg nem történik semmi. Csakhogy ezek a gondolatok pont arra késztettek, hogy súlyosabban büntessem meg azt a nyomorult részeget…

Már láttam is a két alakot - ahogy a sötétség körbeveszi őket, s a halvány sárgásság rávetül arcukra -, nem kellett a félelemtől pillanatra megbénuló hölgy szemeivel látnom, mi történik. Fiatal volt ahhoz, hogy egyedül bóklásszon egy ilyen hely közelében. Ő mégis megpróbálta a lehető legnagyobb ívben elkerülni azt, és nem kimutatni félelmét. Persze ettől függetlenül a férfi nem hagyta, hogy elmenjen.

Imbolyogva utána kapott, s durván megragadta a gyönge karokat, bűzös szájával végigtapogatta a nő arcát. Összeszorítottam fogaimat, kezeimet ökölbe zárva egyenesen feléjük vettem az irányt. Dühödten gyorsítottam lépteimen, dübörögve közelítettem. Azt akartam, hogy nézzen rám a mámorban úszó férfi, s úgy féljen, ahogy a nő tőle. Meg akartam fizetni neki azért, hogy így bánik egy nála gyöngébbel. Azért is büntetni akartam, amit még el sem követett, csak gondolt rá.

Csak akkor emelte fel tekintetét rám, amikor már ott álltam előttük. Először cseppet sem zavartatta magát, két összefolyó képben látta az előtte álló tizenhét éves fiút. Aztán vicsorgásomra rám pislogott párat, s ösztönösen szívébe költözött az a megmagyarázhatatlan félelem tőlem. Nem értette, miért érzi, csak tudta, hogy jobb elkerülnie. A hölgy zihálva, ijedt szemekkel meredt hideg arcomra, de én most nem törődtem azzal, mit gondol rólam.

Lefejtettem róla a férfi szorító kezeit, s megragadtam őt. Legszívesebben ott helyben igazságot szolgáltattam volna én magam, mert tudtam, hogy mi történt volna, ha nem lépek közbe. A vágy, hogy kiontsam életét, vagy legalábbis megnyomorítsam azt, erősebb volt a legmélyebb szomjúságomnál is. Rosszabbat akartam neki adni annál, mint, amit ő tervezett el áldozatával. Hogy érezze ő is azt, amit a karjai közt szenvedő nő. Egyszerűen irtóztam, undorodtam ettől a férfitől, hogy hogy képes ilyesmit is forgatni a fejében. Nem tudtam megérteni, és nem is fogom sohasem. A gyűlöletem az ilyen emberek iránt mérhetetlen volt.

Részegsége ellenére most már teljes tudatában volt annak, milyen veszélyben is van a kezeim közt. Megrémített az a kép, amit a fejében láttam gondolatain keresztül. Mert magamat láttam… De nem azt az emberi érzésekkel teli lényt, akinek az elmúlt félévben éreztem magam. Egy szörnyeteget láttam, aki lassanként kitöri ketreceinek rácsait, s eluralkodik ezen emberi lény felett. Nem vagyok jobb ennél a férfinél, sőt! Nekem olyan képességeim vannak, amik egy pokoli lénnyé tesznek, aki kedve szerint büntethet, ha úgy akarja.

Nem akartam, hogy ez megtörténjen. Annyira emlékeztetett 1930-ra, csak annyi különbséggel, hogy nem sikátorban voltunk, és nem egy kislányt „mentettem meg”. Hát ennyire nem számított ez az idő, ami azóta eltelt, hogy megismertem őt? Most egy ballépéssel ismét ellökném magamtól azt az önuralmat, amit sikerült elsajátítanom? Nem büntethetek mást a saját hibámért.

Lassan elengedtem a férfit, aki botladozva elkezdett tőlem a lehető legtávolabbra futni. Egy sóhaj szakadt fel torkomból, miközben néztem alakját, ahogy néha-néha elesik. Szánakozva figyeltem őt – igazából nem érte volna meg, hogy egy ilyenért bemocskoljam magam - míg mellettem meg nem hallottam a halk hangot.

- Köszönöm – szólalt meg a fiatal nő még mindig ijedten, s én csak most néztem meg jobban az arcát. Ami először feltűnt azok a gyönyörű zöld szemei voltak, s barna, hullámos haja. Mintha csak Mrs. Jankins testvérét láttam volna magam előtt. Hisz tudtam, hogy ő Forksban van.

- Semmiség volt – köszörültem meg torkom. Felém szálló vérének illatával már egyáltalán nem törődtem. Az övé hozzá képest semmi volt. – Messze lakik innét? Ha gondolja… - ajánlottam fel kíséretemet udvariasan.

- Nem… Nem lakom messze… Nagyon… kedves… - felelt kábultan. Megrebbentette szempilláit, gondolatai zavarosak voltak, amikor a szemeimbe nézett.

- Akkor vigyázzon magára – biccentettem, majd komótosan ismét elindultam. Hallottam a csalódott sóhajt, aztán egy apró hang a fejében halkan, de hisztérikusan felkuncogott, nem akarta elhinni, mire is gondolt valójában. Aztán cipőjének kopogása sűrűn visszaverődött a macskakövekről, amiből tudtam, hogy ő is folytatja útját.

Annyira hasonlított Mrs. Jankinsre, s annyira hasonló volt a helyzet is. A férfi bántalmazza a nőt… Az, hogy a férje, vagy sem, már mellékes volt. Amikor Carlisle rágondolt, én is megtudtam, hogy mi történt azóta. Egyetlenegyszer jelent meg a hölgy a kórházban, hogy apámnak köszönetet mondjon. Ugyanis fenyegetésem óta férje egyszer sem bántotta. Vagy legalábbis nem úgy, hogy orvosnak kelljen ellátnia, mert olyan súlyos. Lejátszottam magamban azt az emléket, amit Carlisle élt át. Láttam Mrs. Jankins hálás arcát, ragyogó zöld szemeit, ahogy könnybe lábadnak. Féltem attól, hogy a fenyegetés nem hatott kellőképp. Hogy a férje újból bántalmazni fogja.

Carlisle természetesen bevetette befolyását a rendőrségnél, azonban még mindig nem hittem, hogy ez elengedő lesz. Igen, tudtam, miket gondolt az a férfi, s azt is tudtam, hogy az emberek nagyon kiszámíthatatlanok tudnak lenni. Csak egy apró szikra, ami beindítja őrült elméjüket, s elszabadul a pokol…

Megpróbáltam valamivel elterelni gondolataimat, a neszekre, az éjszakára figyelni. De folyton csak az arca ugrott be agyamba, képként felvillant, s onnantól kezdve esélyem sem volt ellene. Úgy éreztem, hogy előttem lebeg, mint egy gyötrő kísértés, csábítás, ami próbára teszi az önuralmam. Még így is, hogy már elhagytam.


Az éjszaka folyamán átúsztam Spanyolországba, s a part közelében lévő erdőkben kóboroltam. Itt legalább senkire sem jelenthetek veszélyt, csak magamra… Igazából az egyetlen vigasz, vagy épp pont, hogy szerencsétlenség Olaszország közelisége. Bár bárhonnan is csak pár percbe telt volna, hogy meglátogassam Carlisle barátait, így azonban még Alice-t is akár ki tudnám cselezni. Ez pedig nagy szó volt, és igencsak tetszett a gondolat. Egyszer, utoljára legyőzhetném Alice-t, s szenvednem sem kellene többet a szerelmem nélkül. A pokolban égnék tovább bűneimért.

Vissza akartam menni Forksba, hozzá, annyira nagyon vágytam arra, hogy csak a közelemben tudhassam. Hogy érezzem teste melegét, forró érintését kőkemény arcomon. Nem kérnék többet, már az is elég lenne, ha láthatnám – a szerződés megszegése nélkül. Egyetlen egyszer. Csak megnézni, hogy jól van-e. Valamiféle megnyugvást, csipetnyi gyógyulást jelentene a fekete űrben, a semmiségben, ami lelkemet tölti ki. De nem találom belőle a kiskaput, azt a menekülési útvonalat, ami ne járna ezernyi veszéllyel. Az ígéretem is köt, ami kiegyenlítette az előzőt, s természetesen nem szegem meg. Nem lehetek olyan önző! Legalábbis én így gondoltam. De ő hogyan gondol majd rám akkor, amikor megtudja, vége? Összefog törni a szíve? Úgy érzi majd magát, ahogy én nélküle? Mint egy sérült fél lény, akinek hiányzik az életének értelmet adó fele. Mert az én életem értelmetlen nélküle. Vajon igazából szerelem volt, amit érzett, vagy egy ilyen megbocsáthatatlan tett, mint az enyém elfelejthető azonnal, mihelyst valaki támogatást nyújt neki ebben?

Egy gyors vadászat után, ami némiképp elterelte figyelmem, a legközelebbi városba indultam. Még ilyenkor be akartam vackolni magam, mint egy medve, s téli álmot aludni – amit persze én nem tudok -, hogy eliszkoljak a ragyogó napsütéstől, ami lassacskán pár óra múlva felkúszik az égre. Az időeltolódást nézve Amerikában még csak éjfél van, jutott eszembe, miközben a városban járkáltam. Az első nagyobb bérháznál aztán megtorpantam, majd egyetlen zörejt sem csapva beléptem a házba, s a legtetejéig meg sem álltam. A padlástérbe húzódtam, mit sem törődve a patkányokkal, vagy a pókokkal, csótányokkal. Ők sem törődtek velem…

A sarokba ültem, térdeimet felhúztam magam elé, és bámulni kezdtem a sötétségben előre. Semmire nem összpontosítottam, csak az előbbi eszmefuttatásom járt agyamban. Még pár óra, ameddig Amerikában reggel lesz, s Bella felkel La Pushban. Nevének kimondása fájdalomhullámot indított el bennem, úgy éreztem, mintha a testem fel akarná adni az érzés ellen a küzdelmet, s szétszakadni annyi darabkára, amennyire csak lehet. Apró szemcsékké, mint amilyen parányi a homoké. Ezentúl nem mondom ki a nevét – fogadtam meg magamban -, nem hiába nem jött a nyelvemre ösztönösen eddig sem. Tudatalattim felkészültebb, mint én. Tudta, hogy mi jó nekem, s sugallta is minden pillanatban.

Egy név azonban ott virított előttem, az övé mellett. A fájdalmamat most kicsit elnyomta a féltékenység, a düh. Ha nincs ő, ha nincs ez az élethelyzet, talán minden másképp alakult volna. Talán… nem is találkoztunk volna. Ez pedig azt jelentette volna, hogy soha sem tapasztalom meg ezeket az érzéseket. A gondolat újabb szenvedést hozott magával, amint elképzeltem, hogy nem ő létezik, hogy én nem tudok róla, s minden érzelem, ami átfutott testemen semmissé lett volna.

Hogy egy másik fiú karjaiban élvezze az élet örömeit. Pontosabban Jacob karjaiban. Nem tudtam sírni, így csak a fogaimat szoríthattam össze a tehetetlen méreg és a féltékenység hatására.

Ha ember lennék, vagy alakváltó – mondtam magamban keservesen -, annyira egyszerű lett volna az életem. Nem kellett volna attól félnem folyton, hogy csak egy mozdulatommal összetöröm törékeny testét. Jacobnak csak uralnia kell farkas ösztöneit, s a közelében lehet, ameddig csak akar. Irigyeltem most őt, nagyon is, mert mindig ott lehet vele, minden percben, anélkül, hogy rátörne a szomjúság. Annak az érzése, hogy vérét ontsa… Hogy kínt érezzen a megízlelésére.

Karjaimmal átöleltem térdemet, homlokomat pedig nekik nyomtam. Hogy is lehetek dühös Jacobra? Mindig is jót akart Be… neki, s most végre el is érte. Vele talán boldog lehet, ami számomra hihetetlen mértékben fájt. De csak az a fontos, hogy átélhesse ezt a boldogságot. Úgy, hogy semmi sem fenyegeti őt, s Jacob megvédi minden esetleges bajtól. Halványan elmosolyodtam, ahogy arra gondoltam, hogy mennyire nehéz dolga lesz olyan valakivel, aki vonzza a bajt… Kedvesem arca, mely minden percben előttem lebegett, most megforgatta szemeit, mintha csak a gondolatomra válaszolt volna ezzel. Aztán hívogatóan elmosolyodott, csokoládébarna szemei szomorúan, mégis reménnyel telve csillogtak rám. Nem lehet… Mondtam magamban neki. Nem lehet, hogy ismét megszegjem az ígéretem. A saját magamnak tett ígéretem. Szeretlek örökké, s ezen semmi sem változtathat. A kérdés már csak az, hogy meddig fogom bírni így. Arcképe mélyet sóhajtott, s csalódottan lesütötte szemeit.

Jobb lesz így. Bizonygattam magamnak is. Ennek így kell lennie… Ő megérdemli az életet, azt, hogy teljes legyen. Egy napon hozzá menjen ahhoz a férfihoz… akit szeret. Együtt megöregedjenek, s aztán… Nem! Nem gondolok bele. Ha úgy veszem, vagy élek még értelmetlenül, kínozva magamat hetven-nyolcvan évet, amíg ő is. Vagy most rögtön véget vetek ennek a szenvedésnek, s utána már csak azt kell várnom, hogy kövessen ő is. De… hogy is gondolhattam ilyesmit? Ő nem fog engem követni. Isten országából, föntről fog lenézni rám a sötét mélybe, szánakozva, hogy hiába vártam rá.

Miket beszélek? El akarom hihetni magammal, hogy nem szeret igazán? Hisz még azt sem tudja, hogy többet nem is fog látni. Azt hittem így talán könnyebb lesz egy kicsivel, de nem. Mert a tudattalanom tisztában volt vele, hogy hazudok magamnak. Azok az érintések, csókok, s az az éjszaka minden másodperce szerelemtől forrt. Ezt biztosan tudtam. Lelki szemeim előtt lebegő arckép gyöngéden rám mosolygott, s kérlelőn magához hívott.

Annyira reménytelennek tűnt most az életem. Még egy egész napja sem hagytam el, már most nem bírom nélküle. Csak annyit kellett volna tennem, hogy míg fel nem kel a nap, kibújok oltalmazó helyemről, s visszatérek abba a kisvárosba, ahova a lelkem húzott. Földöntúli öröm, s széles vigyor terült el az emlékbeli szerelmem arcán. Neki tetszett az ötlet, vagy csak így szerettem volna. De nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a vágy. Annak ellenére, hogy már a családom is hiányzott. Leginkább Esme…

Neki okozom a legnagyobb fájdalmat. Régen azt hittem, soha többet nem fogom megbántani azok az évek után. Most pedig mit csinálok? Egyedül akartam maradni, de arra nem gondoltam, hogy ezzel mit okozok a családomnak. Furcsa volt, hogy nem vagyok otthon, a saját szobámban. Nem hallom Esme dúdolgatását, Alice csacsogását, Carlisle gondolatait a kórházról. Egyedül talán Rosalie nem hiányol különösképp. Ez viszont igencsak mulattatott. Végre valakinek a kedvére is tetszek. Felhorkantam magamban, s kibámultam a tető egy apró résén.

Már láttam a sárgás sugarakat beszűrődni a keskeny nyíláson. Ennyire elment volna az idő? Az alattam lévő szintekről éppen ébredezők halk sóhajtásai, és motoszkálás hallatszott fel. Amint a gyerekek is felébredtek álmukból, hangosabb lett szinte minden. Ajtók nyíltak, s csukódtak alig egy perc alatt, a konyhában az édesanya már a reggelit készítette, miközben a gyerekeivel kiabált. Annyira nem értettem, nem is figyeltem igazán, hogy melyik szinten hány ember van…

Csak visszahajtottam fejemet a térdeimre, s elmerült az elmém által elém vetített arcképen. Félmosollyal üdvözöltem ismét, vágyakozó lelkem sajogni kezdett.

24 megjegyzés:

A.Kata írta...

Óóóóóóóóóó, neeeeeeeeeeeee... :(:(:( Ne csináld ezt velünk... Illetve velük...
Az előző fejezet elején lehetett sejteni, hogy valami ilyesmi készül, de én még bíztam benne, hogy meggondolja magát Edward...
Nagyon szívszorító és fájdalmas lett ez a rész, de nagyon jól megírtad. Azért remélem, hamarosan észhez tér hősünk és visszamegy Bellához...

Anett írta...

Freeb!
Nee! :(
Ez nagyon rossz volt, mármint ami történt. Bár gyönyörűen meg lett írva, szépen kifejezted a gondolatait és érzéseit, de azt hittem én is, hogy nem ez lesz...
Szomorú vagyok kicsit!
Az igaz, hogy az eredetibe így alakul a helyzet majd a végén jól, dehát akkoris :(...
Nah, mind1! Remélem én is,hogy hamar visszatér Edward!!!
Egyébként a megfogalmazáshoz tényleg ismételten csak gratulálni tudok! Nagyon jó lett!!!
Kíváncsian várom a folytatást!
Puszi!!!

Gabriella írta...

Szia Freeb!

Mennyi fájdalom!!!Ugye nem tart sokáig? Ugye érte jönnek? Biztos történik valami LaPushban!
Ugye...?Kérlek ne hagyd tovább szenvedni!
Tényleg nagyon jól megirtad,mi is tökéletesen átérezzük a szenvedését!De az istenért,miért nem harcol a szerelméért?Az önsajnálat nagyon édi meg minden, de legyen már végre férfi!!!
Jackob nyakát pedig szivesen kitekerném...
Na, elég szélsőséges érzelmek kavarognak bennem,inkább elbucsuzok... :)
Jó légy! Gabriella

Angel írta...

Szia!

Már jó ideje olvasom a történeted, de csak most szántam rá magam, hogy írjak is. Szégyellem magam, hiszen annyi mindent írhattam volna, viszont nem tettem. Ezért bocsánat. :)
A mostani fejezetben nagyon tetszett az, hogy Alice könyörög Edwárdnak, hogy ne tegye. Tetszett hiszen Alice olyan érveket mondott, ami Edward előtt ott lebeg, mégis elmegy. Viszont az nem tetszett hogy több oldalon keresztül Edward önsanyargatását kellett olvasnom, viszont ha ez nem lett volna akkor nem is az igazi lenne.
Viszont ez kifejezetten tetszet:
"Csak visszahajtottam fejemet a térdeimre, s elmerült az elmém által elém vetített arcképen. Félmosollyal üdvözöltem ismét, vágyakozó lelkem sajogni kezdett."
Nos a lényeg, remélem nem sokáig kell Edward "idiótaságát" olvasnom, viszont kiváncsian várom mi lesz a következő fejezetben.

Névtelen írta...

Kedves Freeb!
régóta olvasom már én is a művedet, de talán most írok másodszor megjegyzést a történetedhez.
hát eddig egyszerűen csodálatos amit művelsz. :D és a többiekkel ellentétben én már szinte vártam hogy elmenjen Edward. ne érts félre, nem Jacobnak szurkolok vagy ilyesmi. Csak nagyon kiváncsi voltam rá hogyan fogod megoldani Edward távozását. Mindig is érdekelt már az eredeti könyv olvasása közben is hogy igazából mi zajlik le Edward lelkében amíg távol volt. Mi történik vele, hogyan viseli, mire gondol, hol jár. Szóval teljesen izgalomba jöttem amikor végre felkerült a fejezet és elolvashattam te hogyan képzeled ezeket az ínségek időket Ed számára.
Szóval... nekem nagyon tetszett ez a fejezet. annyira sikerült átadnod mit érez Ed. nekem egyáltlán nem volt sok a vívódása hiszen ismerjük hogy milyen. :D ő mindig csak azt akarja ami Bellának jó.
Nagyon tetszett, hogy hasonlóan oldottad meg Ed gondolatait mint az eredetiben volt Bellánál. gondolok itt arra hogy Ed sem akar gondolni Bella nevére, nem ejti ki. vagy hogy megjelenik előtte Bella amint a gondolataira reagál... szerencsére ő még nem hallucinál mint Bella.:D nagyon kiváncsi leszek menniy fejezetet szentelsz még Ed távollétére de remélem még egyben biztos teljesen távol marad mindenkitől beleértve a családját is. talán láthajuk azt is mit próbál magával kezdeni, bár azt hiszem az igazából a nagy semmi lesz. :S szegénykém. végülis úgyis mindenki tudja hogy mi lesz a vége, de én azért örülnék pár ilyen fejezetnek.
szóval azt hiszem ennyit mostanra és megígérem mostantól igyekszem többször írni neked, hogy ezzel segítsem az fejlődésedet. ( bár sztem már így is nagyon tehetséges vagy:D)
sok sikert a további íráshoz és várom az új fejezetet(remélem kicsit korábban :D;) )
sok puszi
Laura

Catus_ írta...

...én most olvastam...Freeb tudom h nem fogsz ahargudni de azért bocs...én most nemtudok hsz-t irni:S totál dul bennem minden:S
...holnap megigérem itt lesz a hsz is

Névtelen írta...

Nagyon gyönyörű rész.Azthiszem felülmúltad az eredetit is.Ed vívódása,csak egyet tudok mondani tökéletes.:)
"Nélküle elveszettnek éreztem magam, mintha az ördög kitépte volna a mellkasomból lelkem csonkolt maradványát, s örökre elrabolta volna tőlem" - jaj ez a mondat,irtó szép.Komolyan úgy meghallgatnám Ed szájából :)
Nagyon sajnálom,hogy Ed így döntött,de akkor most nem is szól Bellának csak úgy szó nélkül haggya az egészet?Abból fogja tudni Bella,hogy vége,hogy eltűnik és még csak nem is fogja tudni az okát?Az biztos,hogy így is úgy is szenvedni fog Bella,de Én nem akarom,hogy Jakkel vigasztalódjon :)) :S
Jó lenne ha azt az időt míg külön lesznek Edward és a többi Cullen szemszögéből látnánk és csak egy kicsit Belláéból.Jó sokat nyafogok igaz?LOL bocsánat,de annyira kíváncsi vagyok,hogy hogyan oldod meg ezt a második részt,hogy azért mégis más legyen.eddig nagyon jól sikerült,szóval nem félek :)
Puszi
Armanda

Armanda írta...

Na most már nem leszek névtelen :) megállíthatatlanul komizok :))

Principessa írta...

sya! először is szánom bánom, hogy az előző fejezethez nem írtam még kommentet, de el vagyok havazva :S de megígérem h a másikhoz is kapsz majd kommit nemsokára :D

szóval ez a rész, hát hmmmm. kár h Edward így döntött, rlem vhogy helyre hozod a döntését. sajnos azt kell mondanom h az eredeti könyvben sem igazán szerettem azt amikor elment, de hát tudom h vmi igazán frenetikusat fogsz nekünk kitalálni, hogy a szerelmesek újra együtt legyenek :DDD

szóval várom az új fejezetet és maradok hű olvasód :D (hű ez tök jól hangzik) :DDDD

Freeb írta...

Sziasztok! :)) Hú, már ennyi hsz van annyira örülök neki! :)

A.Kata: Ó, sajnálom. :$ Komolyan, először - azt hiszem, már elmondhatom, bár bizti ki fogtok nyírni képzeletben -, nem akartam ilyesmit a történetbe írni. Csak aztán újra olvastam a New Moont... És úgy éreztem muszáj megírnom, mert egy fajta kihívás is ez számomra. Nehéz, nagyon is nehéz kihívás, hogy hitelesen, karakter hűen írjam úgy, hogy Edward helyébe képzelem magam. De aztán kiderült, hogy ez a kis kiegészítés tökéletes lesz a későbbiek történései miatt. ;) Csak nem szúrom el annyira... Igen, abban már rávezettem Edet, hogy így mondjam erre a döntésre. Köszönöm, jó látni/hallani, hogy így véled! :) Hát azt majd meglátjátok, már tudom, hogy mi, hogy lesz. Összeállt a fejemben... :)Köszi, hogy írtál! Puszi!

Anett: Tudom, hogy nem gondoltátok volna, hogy megírom ezt is. MInt, ahogy leírtam az előző válaszban, még az elején én sem gondoltam... Ne legyél szomorú. Elárulom, hogy nem szeretem a nem Happy Endet. ;) Örülök, hogy azért még így is dicsértek. :D Jól esik. :) Meglátjátok! :) Remélem izgalmas lesz majd. Köszönöm szépen! :)))
Puszi!

Lagabri: Tényleg sok a fájdalom, és sajnálom is Edet... La Pushban? Úgy érted, hogy Ephraim és Bella között? :) Igyekszem... :$ Köszi! Hát igen - *mosolyog* - tényleg édi ez az önmarcangolás, de néha sok. Miért nem harcol? Mert úgy hiszi Bellának ez lesz a legjobb, annyira szereti, hogy képes őt elengedni, hogy a szerelmének jobb legyen. De közben nem biztos, hogy ezt Bella is gondolja... Ó, szegény Jacob. Tettem róla, hogy utáljátok, igaz? :$ Úh, ezt jó hallani. Mármint, hogy ilyen hatással van rád a fejezetem. :))) Megpróbálok jó lenni. :D Köszönöm! Puszi!

Angel: Szia új kritikálóm! :)) Semmi baj, örülök, hogy rászántad magad! Örülök, hogy tetszettek Alice érvei. Valóban, próbálja lebeszélni Edwardot észérvekkel, amiket igen Edward is nagyon jól tud és fontolgat. De mégsis erősebb benne az elhatározás, hogy elmegy. Um, igen, látom neked sem tetszik Ed önmarcangolása... :$ Bocsánat, hogy kínozlak titeket, meg Edet is,de majd meglátjátok mi sül ebből ki. Köszönöm, hogy kiemelted a tetsző idézetet! :))) Hm, én megpróbálok időben frisselni, de valószínűleg sajnos megint el fog húzódni. :$ Előre is bocsánat! :$ Köszi, hogy írtál!

Catus: Persze, hogy nem fogok haragudni! Mondtam már, hogy nem akarlak kényszeríteni a hsz írásra, és nem is akarlak. Egyszerűen csak, hogy mondjam kell a visszajelzés, hogy jó-e, amit csinálok, vagy sem. :) Hú, ennyire hatással volt rád?

Freeb írta...

Armanda: Hú, tényleg? *meglepődve mered a monitorra* Köszönöm! :$:$ Juj, látom most már kezdtek rászokni a kiemelésre! Jaj de örülök neki! :))) Hát igen, mást is meghallgatnék a szájából... :D Egy szeretleket mondjuk. :D *mosolyog* Nem, nem vagyok bolond... Annyira. :D Nos igen. :$ Edward úgy hiszi, hogy ha Bella kevesebbet látja, könnyebb lesz az elválás. Ha hirtelen megy el, nem úgy, mint az eredetiben. És azt sem akartam, hogy ugyanolyan legyen az egész. Nem, azt már nem tudnám megírni... :S Igen, Bella onnan fogja tudni, hogy ha keresei Edet a Cullen-neknél, nem fogja otthon találni. Bár lehet, hogy már Carlisle-ékat sem. Nem tudom még, hogy pontosan hogy lesz. Az okára szerintem elég okos Bella, hogy rájöjjön idővel. Nagyon jó megifgyelő, és jó gondolatai vannak, néha. :D Jake biztos nagy szerepet fog játszani a nevezzük úgy vigasztalódásában, de itt ugye a testvére. Bella úgy is tekint rá... :) Mindenképpen Edward szemszögéből fogunk mindent látni, nem változtatok a szemszögön. Azt, hogy mi történt addig La Pushban, majd másképp tudjuk meg. Óh, dehogy nyafogsz! :))) Köszönöm, örülök, hogy eddig tetszik. Majd szólj, ha elrontottam. :D De jóóó, én pedig várom majd a komikat! :D
Puszi!

Heky: Szió! :)) Rég láttalak már. ;) :D Meg tudlak érteni, az elhavazással, úgyhogy... Én is eléggé el vagyok néha. Néha nagyon. :D Juuj tényleg? Annak nagyon örülnék!!! :)) Edward néha a saját feje után megy ám... :D Ne aggódj, helyre lesz hozva minden. ;) Csak idő kérdése. Igen, tudom, ez most nagyon hasonó az eredetihez, ha nem ugyanaz majdnem. De más lesz azért, higgyétek el nekem. :) Frenetikusat? Úh, remélem nem fogsz csalódni bennem! :)) Tényleg jól hangzik, és köszönöm! :))) Pusz!

Névtelen írta...

na látom mindenki kapott választ csak én nem... na mindegy... remélem legközelebb nem felejtessz el Freeb:D várom a válaszod a hsz-emre
pusz
Laura

Catus_ írta...

Szio:)
nah, én a nyusziszivemmel visszajöttem h irjak neked egy tisztességes hsz-t...tényleg neharagudj,elég hülyén hangzik h vkire ennyire hasson vlmi de miután elolvastam muszáj volt gondolkoznom rajta...nos...nemszeretem h Ed elment.határozottan ellene vagyok és tiltakozom:D..:(...bár tudom h te vagy az iro és szeretem amit irsz,ez nem azt jelenti h nem tetszik csak rossz h Ed elment:( nagyooon gonooosz vaagy:)
nos...Alice és a család mindent megpróbált bár győzködhették volna még egy picit:P én azthittem még bemegy elötte B-hez a korházba h elbucsuzzon vagy vlmi. Tetzsett nkmis h probáltad egy kicsit Bella érzéseit az eredetiböl átültetni most Ed fejébe. az önsajnálat meg az önsanyargatás mértéke is teljesen rá vall...remélem egyszer titokban visszamegy Forksba és akk meglesi h Bella igen rosszul van és visszamegy hozzá:) jólenne:)
remélem a Volturihoz nem megy el:S az már milyen durva lenne:S+ ki mentené meg ha bellát nem engednék el a farkasok?:S mert hát végülis családtag nehogy már vámpirt mentsen:S...pfff:D hát érdekes helyzet ami nkm személy szerint még egy picit kezdetleges, kiváncsi vagyok Ed mihez kezd a helyzettel és akkor majd tudunk következtetni a folytatásra:)

grat a fejezethez:) ügyi vagy nagyon:) Siess a folytival:)

Puszim, Tuccko:)

Freeb írta...

Szia Laura!

Jesszusom ne haragudj rám, kérlek!!!! *pirulva süti le szemeit* Nem tudom, hogy maradtál ki, nagyooon sajnálom! De most pótlom. :) Ééén, emlékszem, hogy már írtál! :)) Nem baj, örülök, hogy most megint kaptam tőled hsz-t. És annak ellenére, hogy csak most válaszolok, olvastam már akkor ám. Juuj, végre valaki, ahogy így gondolkodik! :))) Ennek örülök. Engem is foglalkoztat most meg főleg! :D És tényleg egyfajta kihívás ez számomra, hogy megírjam. Vagyis, hogy inkább olyan színvonalon írjam meg, amit megszoktatok tőlem. :) Köszönöm, hogy kiemelted ezeket az apróságokat! :)) Nos igen, jó, hogy nem lett sok szerinted a szenvedés. Igen Edward már csak ilyen, és annyi minden fordul meg a fejében... Hihetetlen egy karakter. :))) Nem tudom még mennyi fejezet lesz. Egy biztosan, ezt elárulom. Hogy annál több-e... Nos majd kiderül, ahogy alakul, és ahogy Edward gondolja. ;):) Úh, örülnék neki, ha írnál a folytatáshoz is! És köszönöm szépen, de azért bőven kell még fejlődnöm!Hát igyekszem a folytival. :) Bár még nem bírtam elkezdeni... :$ Ó, és bocsánat még egyszer. Bár eszembe jutott, hogy asszem én írtam választ, csak a blog megint nem küldte el, mert extra hosszú lett, és én úgy hittem, hogy a másolásomban benne van. De nem volt... :( Na mindegy, nem magyarázkodom, remélem így is megbocsátasz! :))) Puszi!!!!

Freeb írta...

Tuccko! :)))

Jaaaj te, ne legyél butus! Annyira örülök, hogy így hat rád, amit írok! :))) Um, igen tudom, hogy gonosz vagyok, már mondtad. :D Ja és öhm, nem csak te. :D Hát igen, megpróbálták, de mivel Alice ismeri Edwardot, tudja, hogy úgysem tudja meggyőzni... És látta is, hogy elmegy. Ed úgy gondolja, hogy Bella minél kevesebbet látja, annál kevésbé fog neki fájni. Így könnyebb elfogadja, hogy elment... Nos ez majd kiderül. Örülök, hogy neked is tetszett. :) Hát nem mehet vissza, legalábbis nem lesheti meg. Mert akkor megszegné az egyezséget, bár egyáltalán fenn áll még? *mosolyog* Hihi, ez jó volt. :D Szerintem Bella nem foglalkozna olyan sokat vele. Az eredetiben is simán lerázta Jake-et. Igen nagyon is kezdetleges... ;) Jön majd a folytatás. :) Köszi!!! :))) Igyekszem!
Puszi!!!!!! :)

Névtelen írta...

Freeb!
semmi baj, egyáltalán nem haragszom csak vártam mit reagálsz a hszmre:D nem is gondoltam hogy még elmékszel arra amikor írtam neked:D micsoda memória:D de nagyon örülök hogy végülis ideért a válasz:D várom a folytatást, sok pusz:D:D:D
Laura

Névtelen írta...

Csók Freeb!

Hát azt hiszem,erre számítani lehetett,de mégis.Olyan borzasztó,h így történt.Értem én Edward érzéseit,de h tehet ilyet azok után Bellával,h egymáséi lettek?!Ekkora érzelmi lépés után elhagyni egy nőt..már szinte hallom,ahogy Jacob azt mondja szegény Bellának,h Cullen megkapta amit akart tőled,de látod,itt hagyott,mert nem kellettél neki igazán,csak magába bolondított,kihasznált!De mi tudjuk,ugyebár, h a mi Edwardunk lelke ennél jóval öszetettebb,sokkal bomyolultabb...és Bellssel halálosan szerelmesek,örökre és visszavonhatatlanul, ez olyan csodálatos és tragikus is egyben,de talán ha együtt lesznek újra,-mert így kell lennie-,akkor ez még lehengerlőbb lesz!
A Cullen-család tagjai úgy reagálták le Ed esztelen döntését,ahogy az várható volt...Nyomorultak...mi lesz most Bellával,ha valóban gyermeket vár?Edward kibírja-e a szenvedést v nem bírja tovább és visszatér szerelméhez?
Annyira vártam már,h legyen végre friss:)Köszönöm Neked!
Valamint el kell,h mondjam,annyira örülök,h méltatsz minket annyira,h válaszolsz a hsz-okra,mert evvel azt mutatod,h foglalkozol velünk és így sokkal személyesebb az egész.
Köszönöm!
Dena

Freeb írta...

Laura: Jaaj, nagy kő esett le a szívemről ám! :D :)) Köszönöm, hogy megbocsátottál! Ideért, bizony. Hát még el vagyok maradva a folytatással, de igyekszem!

Dena: Sziaa! :) Lehetett számítani rá, igen, mert egy-két fejivel előtte úgy hiszem leraktam az alapokat. Az már más kérdés ki vette észre. ;) Úh, igen, mindketten rettentő nehezen fogják viselni... Hihi, ez tényleg nagyon Jacobos volt! :D Igen, igen, Edward sokkalta bonyolult személyiség, s azért is olyan nehéz megírni a gondolatait. Vagy lehet, hogy csak nekem nehéz. Nem tudom... Örülök, hogy így gondolod! Hát megpróbált Alice mindent, hogy megakadályozza. De amit Edward a fejébe vesz... Jó kérdések, igyekszem majd válaszokat is adni rájuk. ;):)) Én köszönöm, hogy olvastok! Ha nem lennétek kinek írnék? :)
Óh, ez nem is kérdés, hogy válaszolok-e vagy sem! Ha ti méltattok engem arra, hogy elolvassátok azt, amit én írok, és ennyi visszajelzést is adtok rá, a minimum annyi, hogy válaszolok! Imádlak titeket! :)))) Én köszönöm!
Pusziiiii! :)

Rosyy írta...

Már nagyon könnyes a szemem...Kérlek,ne legyen az mint a New Moon-ban!!!Menjen vissza,és oldódjon meg minden!Még mindig sírok...

Freeb írta...

Jaaaj, megríkattalak Rosyy???? :(((((( Nem akartalak! Sajnálom, meg fog oldódni minden, Hidd el! Csak ki kell várni. :) Pussz!

Névtelen írta...

Ajjaj.. Merjem én elolvasni a következőt?!:'( Teljesen meghaltam.. :'( Ugye megjön az esze.. Fogjuk fel úgy, hogy nem az önzősége miatt megy vissza, hanem azért, hogy örömet okozzon Esmének, és akkor már nem kell azzal törődni, hogy 'önző'.. Jaj, ha tudná, hogy Bella mennyire szereti, és mennyire nem bírja nélküle.. :( Jaj, annyira.. Annyira.. Jaj, nem tudok mit mondani. :/ Természetesen ez a fejezet is zseniális lett, és tele volt érzelmekkel, és teljesen előttem volt Esme arca, és még bőgtem is.. :$ Na, most ennyire futotta, egyszerűen muszáj folytatnom az olvasást, addig egy percet nem tágítok a gép elől, amíg nem lesz mindenki újra boldog.. Vagy legalábbis egy csöppet vidám. :) Jaj, annyira rossz 'látni', ahogy Edward szenved, hogy lehet ennyire vak.. Hát nem érti, hogy Bella épp úgy szereti őt, ahogy ő Bellát?! Jaj, ez a mi Edwardunk, így szeretjük, csak végre már kinyílhatna a csipája, és rájöhetne, hogy mi a helyzet.. :) Na, folytatom az olvasást, jaj, imádom az egészet! Amúgy én nagyon szeretem az ilyen szomorúbb hangvételű dolgokat is, amiben inkább az érzelmeken van a hangsúly, és ez is most ilyen, és hú.. Na, jó, most tényleg olvasok! :)
Üdv.: ewoO

Freeb írta...

Merd csak, sőt, ahogy látom mertél. ;) Örülök, hogy ennyire hatott rád a fejezet, ez nekem rettentő nagy elismerés. :) Hihetetlen, hogy amit írtam, ennyire a szíved tudjon hatni. :))) Annyira köszi, hogy megírtad! :) Esmét én is nagyon sajnáltam ekkor, de Bellát is. Na jó, persze Edet is, de ő választotta ezt. Igen, tényleg rájöhetne, de túl sok benne még a kétely.Ezt egyébként az elején nem terveztem be, csak később jött be a képbe a történetbe ez a jelenet. De nem bántam meg, foglalkoztatott, hogy mi történhetett akkor Edwarddal, és hogy milyen gondolatok jártak a fejében. Egyszerűen imádom Ed szemszögét... :D Köszönöm a véleményed. :))) Szia! :)

Névtelen írta...

Aha, engem is nagyon érdekelt, hogy Edward miket gondolt, meg, hogy ezt az egészet hogyan élte meg, meg minden.. Ezért tetszett nagyon a NM-ban (mármint a filmben) az Edwardos-telefont összetörős rész. :D És igen, én is imádom Ed szemszögét! :D Jobban, mint Belláét. :$:D Spiritnél is jobban szoktam várni az Ed szemszög folytatását, mint az Isát. :D
Üdv.: ewoO

Freeb írta...

:D Aham, nagyon jó volt az a rész a filmben. Annyira jó volt nézni, és éreztem is azt, hogy ő mit érezhetett... Áh. :D Akkor jó! :D Szerintem tényleg érdekesebb karakter... :) Na azt még nem kezdtem el, egyrészt - mondtam már Blissnek is -, hogy nem akarok összekavarodni, vagy akár véletlen is átvenni tőle valamit, és nem akarom egyelőre abbahagyni az írást sem. :D Mert az lenne belőle, ez tuti. :D Szia EwoO! :)

Megjegyzés küldése

 

blogger templates | Make Money Online