31. fejezet - Születésnapi meglepetések

Sziasztok! Megjöttem a frissel, remélem örültök neki, és soook sok kritikával örvendeztettek meg. :):D Eléggé összesűrítettem a fejezetben a történéseket, de én úgy érzem, minden a helyére került. És hát utolsó fejezet, jön a következő könyv, aminek a címe Halhatatlan remény lesz. Hihi, furcsa, hogy megint befejeztem egy könyvet, és nagyon szépen köszönöm, hogy mindvégig itt voltatok velem és támogattatok. Nem hiszem, hogy meg tudom hálálni ezt a sok szeretetet nektek, de igyekszem az írással majd. ;):)

Óh, ha találtok benne hibát nézzétek el, majd ki fgom javítani, de fel akartam rakni a fejit, annak ellenére, hogy még nem tudtam beszélni a bétámmal.

Puszi Mindenkinek, és jó olvasást kívánok!

- Megértenek, ha szeretnek, megértik – válaszolt Bella újból könnyes szemekkel. Szája elnyílt, mintha alig kapna levegőt, visszafojtotta kitörni készülő zokogását. Közelebb léptem hozzá, s magamhoz húztam testét. Mellkasomhoz döntötte fejét, miközben a kagylót még tartotta fülénél.

- Boldog születésnapot – hallottam a szomorúan csengő hangot. Biztos úgy gondolta, hogy Bella addigra sem lesz még otthon. Aztán a vonal megszakadt. Gyöngéden kivettem kezéből a kagylót, s visszaraktam helyére.
Karjaival magához ölelt úgy, hogy a takaróval engem is körbebugyolált, míg én nyugtatóan fontam körül hátát, s simogattam fejét. Hangtalanul sírt, éreztem mellkasomon könnyeit.

- Nyugodj meg, kedvesem – pusziltam meg feje búbját. Felnézett rám, kibuggyanó könnyei vékony csíkot húztak arcának két oldalán.

- Sajnálom – suttogta, mire értetlenül néztem rá.

- Mit sajnálsz, Bella? – kérdeztem lágyan.

- Hogy sírni látsz… megint… miatta – sütötte le szemeit, mielőtt azonban szólhattam volna, folytatta. – Pedig megígértem, hogy nem fogsz soha többet… De tudnod kell – csúsztatta fel forró tenyereit mellkasomon, hogy aztán nyakam köré fonja karjait -, téged szeretlek, teljes szívemből – mondta, miközben testét az enyémhez préselte. Egy kis távolság sem volt köztünk, ami halk nyögésre késztetett. Önzetlen volt, olvadt csokoládé szemeiben őszinteséget és megbánást láttam, a szerelem mellett.

- Tudom – feleltem, aztán gyöngéden, de mégis szenvedélyesen megcsókoltam. Elmém pedig rádöbbent a valóságra. A legtökéletesebb napon, amit valaha is átéltem. Sohasem akartam elveszíteni Bellát, azt akartam, hogy mindig velem legyen. Ez pedig egyet jelentett csupán. Nem érdekelt, hogyan fogadta legutóbb, az sem, hogy most hogyan fogja. Kétség volt bennem, nem is egy, azonban sokkal erősebb volt a vágyam, hogy azt mondhassam, hozzám tartozik. Nem csak lelkileg és testileg.

A döntésem hulláma megremegtette egész testemet, mintha felrázott volna öntudatlan állapotomból. Elszakadt ajkaimtól, s a közeli kanapé felé kezdett tolni. Totyogva egymás ölelésében jutottunk el odáig, aztán Bella elengedett, leültetett a kanapéra, majd ledobta a paplant is magáról. Minden gondolat kiszállt fejemből, ahogy végignéztem kívánatos testén. Nyeltem egyet, aztán szemeim megakadtak egy foltocskán.

- Bella – szólaltam meg.

- Tessék – lépett egyet felém, lábával megsimította az enyémet. Éreztem, ahogy lüktetni kezd a testem érintése nyomán, s egy helyen összpontosul az érzés.

- Ezt én csináltam veled… Már kékesedik… - néztem mereven azt a pontot, ahol fölfedeztem a foltot. Bella megállt egy pillanatra, majd odanézett, ahova én.

- Dehogy! Beütöttem magam – felelte legyintve, mire felhorkantam, s felnéztem rá.

- Na persze – húztam el számat, miközben azt képzeltem el, amint megérintem kebleit, s kicsalhatom belőle a legédesebb hangot, amit valaha is tapasztaltam. Magamban felnyögtem, a lüktetés egyre erősebb lett. Megmarkoltam a kanapé karfáját, mikor Bella haját hátrasimítva végigvezette tenyerét testén. Szemeimet képtelen voltam elszakítani érintésének követésétől, amit hangosan is kifejtettem egy nyögéssel. Bella elmosolyodott, majd letérdelt elém, s két kezét térdemre raktam. – Húú – fújtam ki hosszan a levegőt. – Nem szabadna, nem akarok kárt tenni benned, megint – mondtam ki nehezen.

- Nem fogsz – jelentette ki magabiztosan, közben pedig kebleit hozzásúrolta térdeimhez. Morgás tört elő torkomból.

- Ne – nyögtem ki, de hiába próbálkoztam. Testem elárult.

- Szeretlek – mondta Bella, aztán két lábam közé helyezkedett, s kezelésbe vette áruló testrészem.

Mikor már úgy éreztem majd szétrobbanok, ő abbahagyta, s lassan felemelkedett a földről. Megsimította combjaimat, mellkasomat, aztán megcsókolt. Közben egyik lábát az egyik oldalamra, a másikat a másik oldalamra helyezte, hogy ölembe ülhessen. Mindketten belesóhajtottunk a csókba, amikor magába vezetett. A forróság teljesen körülölelt, fűtötte egész testemet.

Tenyereimet Bella csípőjére szorítottam, aztán derekán át megsimítottam hátát is. Lehúztam magamhoz egy újabb csókra, miközben őrületesen szenvedélyes tempót diktált. Nem sok kellett, hogy mindketten zihálva engedjük át magunkat a kéjnek. Bella belefúrta fejét a nyakamba, miközben kezével beletúrt hajamba. Pihegett fülemnél, míg meg nem szólalt hirtelen.

- Gondolkodtam. Igen, tudom, meglepő, de azt tettem – kuncogott fel nagyon halkan, mire nekem is vigyorognom kellett.

- És meg is tudhatom, min gondolkodtál? – kérdeztem lágyan.

- Igen – hintett csókot a fülem tövébe. Lehunyva szemeimet élveztem nedves, forró ajkait. – Az átváltozáson, és ami avval járna – suttogta. Megmerevedtem egész testemben. Újra felmerült bennem az ötletem, ami talán megoldást jelentene, vagy még több gondot.

- Mire jutottál? – jött az újabb kérdésem, s megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra.

- Tudom, hogy miért mondtad azokat… Mármint a családomról, a két fél közötti ellenszenvről – mondta szaggatottan. – És beszélgettem Alice-szel is. – Meglepődve gondolkodtam el, s nyitottam ki szemeimet. Egyszer sem kaptam el Alice-től olyan gondolatot, ami erre utalt volna. Sokat voltak most együtt Bellával, volt idejük. Azonban furcsa volt ez számomra, hogy Alice ennyire eltitkolta előlem. – Megkértem rá, hogy próbálja eltitkolni előtted, mert azt akartam, tőlem tudd meg, miről is beszéltünk pontosan – folytatta.

- Hallgatlak – biztosítottam róla.

Bella sóhajtott egyet. – Én… biztosan nem lesz egyszerű, apámmal sem, ahogy… Jake-kel sem. És tudom, hogy sok minden kimaradhat az életemből… Fontos érzések, amiket nem tapasztalhatok meg, mint az anyaság – halkult el hangja a mondat végére. Tudtam, hogy efelett a tény felett nem hunyhatok szemet. Az élet legnagyobb örömét, legnagyobb ajándékát nem vehetem el tőle, s ebbe bele kell nyugodnom. Még ha fáj is…

- Nem kell így történnie. Ha azt szeretnéd, én elfogadom – szóltam közbe összeszorított szemhéjakkal, a mellkasomba olyan erejű fájdalom nyilallt, hogy alig voltam képes elviselni. De ha ő ezt szeretné, nem állok az útjába. Ha mástól szeretne utódot, én meghajlok akarata előtt. Mert nekem ő a legfontosabb és a boldogsága, akár az enyém árán is.

- Tessék? – húzódott hátra, s két forró tenyere közé vette arcomat, minek hatására kinyitva szemeimet belefúrtam tekintetébe. – Vannak más lehetőségek is. Edward, úristen! Hogy képzelheted el, hogy én és valaki… más? – fintorgott csak a gondolattól is, ami halvány mosolyra késztetett.

- Tudod, hogy szeretlek, és bármit megtennék érted. Szörnyű érzés, hogy… nem lehetek szülő, és nem akarom, hogy te is tudd, milyen ez az érzés. Hogy nem lehet gyermeked – mondtam lesütve szemeimet.

- Sosem gondoltam arra, hogy babám lesz. Elég nekem, ha mellettem vagy. Ha pedig nagyon szeretnénk gyermeket, találunk más megoldást – simogatta meg hüvelykujjával az arcomat.

- Mire gondolsz? – kérdeztem legyőzött sóhajjal. Talán meg kellene fontolnom azt az ötletet…

- Nem tudom. Örökbe fogadunk – vont vállat, mire felnevettem.

- Bella, te egy gyermeket akarnál egy vámpírokkal teli házba hozni? Nem is beszélve a szabályokról? – néztem rá megrökönyödve.

- Jó, hát ez csak úgy jött… - pirult el.

- Láthatod, más megoldás nincs, csak ha… - akartam mondani, de nem hagyta, hogy befejezzem.

- Azt már nem! – jelentette ki határozottan. – Ilyet soha nem tennék veled – csókolt meg hevesen, hogy belém fojtsa a szót.

Most már csak magamban kellene elfogadnom, amit Bellának. Hisz ő már döntött, méghozzá mellettem. Még az életéről is képes lemondani, csak hogy velem lehessen örökké. Én pedig húzom a döntést. Mert egyszerűen nem akartam, hogy Bella is érezze ezt a hiányt, ezt a folyamatos szomjúságot. Nem akartam, hogy elveszítse a lelkét!

Viszont így, hogy ember, csak még nagyobb veszélyben van és lesz is. Aro nem fog sokáig tehetetlenül ülni a babérjain, s várni, mikor kapja meg a legerősebb vámpírt. Most kellett döntenem, s meg is hoztam.

Hirtelen felkaptam Bellát a karjaimba, amit egy halk sikkantással kísért, és felfutottam vele az emeletre. A szobámban aztán finoman talpra állítottam, s eltávolodva tőle a régi fa dobozkához léptem, ami még anyámé volt egykor.

- Valami baj van? – kérdezte Bella váratlan mozdulatom miatt.

- Nem, dehogy – feleltem halvány mosollyal, amit ő persze nem láthatott, de engem megnyugtatott.

Kinyitottam a dobozt, s ujjamat beleakasztva a kis ékszerbe kivettem belőle. A közepén egy nagy fehér gyémánt helyezkedett el, gyönyörű volt, de igazából semmi különlegeset nem találtam benne. Mégis úgy éreztem, hogy ezt akarom odaadni annak a lánynak, akit mindennél jobban szeretek. Aki megérdemli.

Egy pillanatig ismét végigfuttattam magamban az összes lehetőséget. Mi lesz, ha megkapom a választ? Mi történik, ha mások is megtudják, de legfőképp egy személy? Megmarad még a két család közti béke, amit már így is veszélyeztettünk, nem egyszer? Lehet, hogy rossz döntést hoztam… Lehet, hogy örökké vezekelni fogok érte, vagy ami rosszabb, el kell viselnem a csalódottságot. Bár, ha már így is pokolra jutok, miért ne bővíteném azt a fene listát, amiért oda kerülök?

Túl sok kérdés merült fel bennem, amikre egyáltalán nem tudtam válaszolni. Csak egy valamiben voltam biztos. Bármit megér, ha Bella igennel felel nekem.

Akaratlanul is összerándultam, mikor Bella megérintette csupasz lapockámat.

- Edward? Történt valami? Olyan… zavart lettél – hallottam meg ideges hangját. Nagy levegőt vettem, miközben ijedten tenyerembe zártam az ékszert. Majd lassan megfordultam. Belenéztem Bella kérdő tekintetébe, s elszállt minden bizonytalanságom. Nem érdekelt semmi, csak ő.

- Minden rendben, én csak… - kezdtem aztán hirtelen nem tudtam, hogy fejezzem be. Először nem őt kellene megkérdeznem, hanem Ephraim Blacket. Most még sem vagyunk - sőt nem is leszünk – olyan helyzetben, hogy ez megvalósulhasson. Magamban felhorkantam. Úgyis tudom már most, hogy mit válaszolna nekem. Ő farkas, én vámpír, ősi ellenségek, akiket mégis összeköt egy személy. Egy mindegyikünknek fontos személy… Bella türelmesen várt mozdulatlanul. – Tudom, hogy talán nem most kellene… de… - de talán ez lesz a megoldás mindenre. A két fél közötti évezredes szövetségre. Leereszkedtem fél térdre, már az sem zavart, hogy még ruha sem volt rajtam. Hisz csak mi ketten voltunk, feltártam előtte a legbensőbb érzéseimet is. – De szeretlek és szeretnélek örökké magam mellett tudni. Legyen az, az emberi életben, vagy vámpírlétben. Nem tudnám még egyszer elviselni, ha elveszítenélek – suttogtam, majd kinyitottam markomat, s az ujjaim közé véve a gyűrűt felemeltem kissé Bellához. Hallottam, hogy szíve heves ritmusba kezd a gyűrű láttán, légzése pedig ütemesen gyorsult szavaim hatására. Ajkai elnyíltak, úgy hallgatott, s most mindennél jobban szerettem volna hallani a gondolatait is. Ez a csönd egyszerűen megőrjített. – Isabella Black, lennél a feleségem? – nyögtem ki a kérdést nehezen, s visszafojtott lélegzettel vártam válaszát.

Sűrűn pislogva nézte mereven a gyűrűt, szaggatottan véve a levegőt, mintha nem akarna hinni a szemének. A mellkasomban szúrni kezdtek a kétségbeesés tövisei, elmém pedig ostorozott buta döntésem miatt. Nem szabadott volna ezt tennem vele. Döntésre kényszeríteni a családja, és én köztem. Hogy lehetek ilyen önző?

- Bella, mondj valamit, kérlek! – suttogtam elgyötörten. Talán épp most gondolja át, mik is lennének ennek a következményei, s hogy hogyan mondja meg nekem. Nem akar a feleségem lenni. Még túl korai… Feltartott kezem kezdett lassan egyre lejjebb araszolni, úgy éreztem, mintha minden erő kifutna kezemből.

Bella hirtelen letérdelt elém, s tenyere közé vette gyűrűt tartó kezemet.

- Igen – suttogta mosollyal ajkain. – A feleséged szeretnék lenni, Edward Cullen! – mondta határozottabban. Felsóhajtottam, s félmosollyal húztam ujjára a gyémántgyűrűt. Bella egy percig figyelte a kezén tetszelgő gyűrűt, ujjával megtapintotta az ékszert, majd a nyakamba ugrott és száját az enyémre nyomva hátradöntött a padlón, hogy ismét egymáséi legyünk.





Bella arcát figyeltem, miközben aludt, s hallgattam Alice gondolatait. Sóhaj hagyta el ajkaimat. Mikor akar felkelni? Átalussza az egész szülinapját…Ez lesz majd az esküvőjén is?- zsörtölődött magában, a kisebb parancsokat osztogatva a család tagjainak. Alice az egész házat fel akarta díszíteni, mire Bella felkel. Azonban nem is gondolta volna, hogy ilyen tempóban, halkan - nehogy felébressze szerelmemet -, készen lesz addigra. Kint a hét cédrus övezte tisztás is különböző megvilágításokkal készen állt az este eljövetelére. Egy romantikus vacsorát készült Alice nekünk elrendezni.

Mocorgás zökkentett ki testvérem gondolataiból. Bella mély levegőt vett, s pillantását rám emelte. Fáradtnak tűnt még így is, és szemei alatt halványan sötét karikák éktelenkedtek annak ellenére, hogy mostanság sokat aludt.

- Megint sokáig aludtam, igaz? – kérdezte halkan, közben kitörölte szeméből az álmosságot.

- Ne aggódj, biztos, hogy csak a szervezéstől voltál ennyire kimerülve – simítottam meg arcát utalva arra, hogy Alice mindenhova elráncigálta Bellát, miután megtudta, hogy megkértem a kezét. Még a látomását is megmutatta. Pedig mondtuk Alice-nek, hogy nem is biztos, hogy lesz esküvő, tekintve, hogy Ephraim Black még nem is tud róla. Azóta persze többet beszélt a családjával, viszont úgy tartottuk – vagyis Bella tartotta -, a legjobbnak, ha még nem tudják meg. Alice persze ennek ellenére hajthatatlan volt, mert látomásában összeházasodtunk, s semmi sem tette tönkre a szép napot. Tisztán látta. Na ebben kételkedtem én, hogy ez így is lesz… Csodáltam, hogy Bella még nem futott egyenesen haza ezek után.

Nem kell rám fogni, amit te művelsz vele! – csattant Alice szemrehányós-vidám hangja a fejemben, mire elhúztam számat. Igen, volt Bella testén pár kék-zöld folt, de szerelmem nem törődött vele. Nem úgy, mint én…

- Remélem is… - sóhajtotta Bella, majd felült. – Éhes vagyok. Nagyon – csúsztatta korgó hasára tenyerét, s egy pillanatra valami átsuhant arcán, amit nem tudtam megmagyarázni.

- Esme már készített neked ételt. Felhozzam? – kérdeztem lágyan.

- Kérlek – bólintott. – Addig a fürdőbe megyek – állt fel az ágyból, de majdnem vissza is zuhant, ha nem kapom el.

- Bella, jól vagy? – térdeltem le elé. Szempilláit megrebbentve nyitotta ki szemeit, majd fúrta tekintetét az enyémbe.

- Persze, jól, csak gyorsan álltam fel, és megszédültem – vont vállat, majd halványan elmosolyodott. – Ne aggódj – nyugtatott még.

Segítettem neki felállni, hogy ne történjen meg ugyanaz, mint az előbb, míg azon gondolkodtam, mitől lehetett. Bella a fürdőszoba felé vette az irányt, míg én lementem a konyhába a rántottáért.

A tálcát a kis asztalra tettem, s az ágyra ülve vártam őt, míg készen nem lett. Alice szerencsére megnyugodott kicsit, hogy Bella nem akarja átaludni az egész napot. Jasper pedig segített, hogy még inkább jó kedvre derítse testvéremet.

Pár perc eltelte után Bella jött be a szobába, s nagy mosollyal arcán a tálcáért nyúlt.

- Hm, de finom illata van – nyalta meg ajkait, majd leülve szemben velem az ágyra hozzálátott a falatozásnak. Bekapta az első falatot, figyeltem arcát, ami ragyogásból átment egy fintorba.

- Nem finom? – kérdeztem összeráncolva homlokom. Nem volt még olyan, hogy Bellának nem ízlett volna az étel, amit főzött neki Esme, vagy én.

- Nem… - remegtek meg ajkai, és úgy nézett ki, mintha visszanyelte volna kitörni készülő szóáradatát. – Vagyis igen, csak… - szabadkozott azonnal elpirulva. – Csak valahogy most nem kívánom ezt – fejezte be, mire meglepődve néztem rá.

- De az előbb még nagyon éhes voltál – mondtam enyhe kérdő éllel.

- Igeeen… - nyújtotta el a szót, és még egy falatot lenyelt. Majd hirtelen a narancsléhez nyúlt, s belekortyolt, arca pedig még inkább sápadtabb lett. – Fogd… meg – tolta felém a tálcát, s szája elé kapva a kezét kirohant a szobából.

Azonnal utána mentem a fürdőszobába. Bella a vécékagyló előtt térdelt, megfogtam haját, hogy ne hulljon az arcába.

- Bella, kedvesem. Jól vagy? – simogattam.

- Neem – nyögte ki. – Menj ki, kérlek.

- Nem hagylak itt, amikor ilyen rosszul vagy – ellenkeztem.

- Hívd ide… Alice-t! – szólalt meg újra, sápatagon. De amint kimondta testvérem megjelent, és kitessékelt a fürdőből. Az ajtó előtt toporogva azonban aggódva hallgattam gondolatait, s a bentről kiszűrődő hangokat.

- Bella, mi a baj? – hallottam meg Alice-t.

- Nem tudom, rosszul vagyok – felelte rá szerelmem. – Alice – suttogta, s figyeltem ziháló levegővételét.

- Igen? Bella! – Már épp be akartam rontani, mikor ismét megszólalt.

- Alice mióta vagyok itt nálatok? – kérdezte visszafojtottan, rettentő halkan. Közben elkezdtem én is számolni.

- Öt hete, meg még pár nap – felelte testvérem. Igen, pontosan öt hét és hat nap… De miért kérdezhette ezt Bella? És hogy kapcsolódik ez a mostani rosszullétéhez? Agyamban kerestem a megoldás után, amit még a kórházban tanultam a betegek ellátásánál, de semmi ilyesmi nem jutott eszembe, ami ilyen tüneteket produkál. Kialvatlanság, kimerültség, éhség, aztán hányinger. A falhoz hátráltam, hátamat pedig nekivetettem.

- Öt hét… Akkor már a következő hónapban vagyunk, és nekem… Nekem nem…

- Nem? – kérdezett vissza Alice izgatottan, szinte lehelve a szavakat.

- Nem jött meg – suttogta Bella. Nem jött meg – ismételtem magamban. Ez pedig csak egyet jelenthetett. Nem! – kiáltottam fel magamban. Hogy… Hogy történhetne ez meg? Hisz lehetetlen… Nekem nem lehet. Bella… Bella megcsalt volna? Nem – vetettem el azonnal az ötletet, hisz amellett, hogy teljes mértékig megbíztam benne, mindvégig itt volt nálunk, itt élt velünk. De akkor, hogy lehetséges?

Sokkosan csúsztam le a fal mentén, testem megmerevedett, elmém azonban annál gyorsabban pörgette végig a tényeket. De csak is egyre jutottam: lehetetlenség, képtelenség.

- Mikor kellett volna? – hallottam meg Alice-t egy kis idő múlva.

- Négy napja… - Nem lehet – mondogattam magamban újra, s újra. Nekem nem lehet gyermekem. – Ez normális? – hallottam meg Bellát. – Itt…
- Mintha dudorodna – fejezte be Alice. – Hívnunk kell Carlisle-t, azonnal! – viharzott ki a fürdőszobából, de én még mindig magam elé néztem mereven. Ha valóban terhes, akkor tennünk kell valamit. Ugyanis eszembe jutottak azok a legendák, amiket Carlisle mesélt nekem még régebben. Amelyekben egy vámpír megtermékenyítette az embernőket, akik mind meghaltak abban, hogy kihordták a szörnyetegeket. Belülről emésztette fel őket, miután összetörte törékeny testüket, egyszerűen kirágták magukat az anyaméhből…

Nem veszíthetem el Bellát – fogalmazódott meg bennem határozottan. Egy szörnyeteg miatt, ami belőlem származik, ami belülről tenné őt tönkre. Undorodtam magamtól. Legszívesebben most rögtön elmentem volna… Ezek után nem érdemlem meg őt, rájön, hogy mit tettem vele, s soha többé nem akarja majd, hogy a közelében legyek. Hogy hozzá érjek egy ujjal is.

Megértem… Nem is tudnék úgy élni, hogy ő már nincs, hogy én öltem meg őt az ivadékommal. A rémület jeges hulláma végigsöpört testemen, én mégsem tudtam megmozdulni. Szüksége van most rám, hogy életben tartsam magamtól. Mit tehetek, hogy azonnal kiszedjem belőle azt a szörnyet, ami az életére tör? Alice! Alice-t kell megkérdeznem, lát-e valamit a jövőről. Carlisle biztosan tudni fogja, mit tegyünk. Igen…

- Edward – szólított meg Bella távolról letérdelve elém, de agyam mintha fel sem fogta volna, mintha távolról jött volna a hang, nagyon halkan. Tovább gondolkodtam a lehetőségeken. Carlisle ha hazajön, azonnal megoldjuk. Ő nem fogja hagyni, hogy ez a szörnyeteg megölje a szerelmemet! – Edward! – hallottam meg ismét a távoli zúgást, csak egy kicsivel közelebbről, mint az előbb. Ha… ha igazak valamilyen szinten azok a legendák, Bella nagy veszélyben van. Ki kell szednünk belőle… - Edward, megijesztesz – jutott el hozzám a hang erőteljesebben. Hirtelen emeltem szemeimet Bella rémült arcára.

- Carlisle hazajön, minden rendben lesz – mondtam monoton, mintha tényleg így gondolnám. – Ne félj! – kértem őt. Bella ajkai megremegtek. – Carlisle tudni fogja, mit tegyünk… Tudnia kell, hogy szedjük ki belőled… - suttogtam hidegen a padlót bámulva.

- Mit mondtál? Hogy értetted? – hüledezett Bella.

- Ha, ha terhes vagy… Akkor megoldjuk, ne aggódj – húztam magamhoz őt nyugtatóan.

- Megoldjuk? Edward a babánkról beszélsz! – húzódott el tőlem rémülten. – Meg akarod ölni? – suttogta megrettenve. Sohasem gondolta volna, hogy én képes lennék ölni. Pedig jól tudja, milyen a múltam. De ez más volt… Ő nem értette, nem érthette, hogy mi fog történni, ha az a valami benne marad.

- Bella ez… fog megölni – fogtam két tenyerem közé arcát.

- Nem! – kiáltott fel, majd felállt. Esme, Rose, Emmett, Jasper és Alice is ott álltak a folyosón már.

- Bella… - álltam fel vele szemben.

- Nem Edward! Nem engedem! Hogy gondolhatsz egyáltalán ilyenre? – rökönyödött meg nem értve engem. Ő nem hallotta azokat a legendákat, nem tudhatja, mit okoz ez neki. - A kisbabánknak élnie kell, még ha mi már nem is leszünk – csúsztatta hasára kezét, utalva a veszélyre. – Ő egy rész belőled és belőlem, egy csodálatos dolog… Nem érdekelnek a Volturi szabályai, a fenyegetése, nem érdekel semmi sem. Csak az, hogy ő éljen! Mert a remény halhatatlan…