16. fejezet - Ébredés

Sziasztok! :)


Meghoztam az új fejit. Eléggé elhúzódott, de nem mentegetőzöm - az ízelítőnél már elmondtam a dolgokat. Most volt rá időm is, és ihletem is. :)
Kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni hozzá. ;) Nagyon! Szóval, akinek van egy kis ideje, kérem szépen írja meg, hogy mit gondol a fejiről! :)
És hát jó olvasást!
Pussz!

Ránéztem, mire megvonta vállát. Változok – mondta vigyorogva, utalva gondolataira, amik mind akörül forogtak, hogy sosem hitte volna rólam – egy vámpírról – mennyire jó apa lehet.

Hatalmas, borzongató sikoly hagyta el Szerelmem ajkait, s tudtam, hallottam, hogy ez most másmilyen volt, mint az előzőek. Jacobbal egyszerre mozdultunk a szoba ajtaja fele.

Egy pillanatra megtorpantunk, amikor mindketten, egyszerre akartunk kimenni az ajtón. Jacob egy zavart köhintéssel félre lépett, hogy utat engedjen nekem, majd követett a szobámba Bellához. Carlisle már ott volt, ahogy Jazz is.

- Carlisle? – riadtan léptem hozzá, kikerülve a Bellát fogó Jaspert, s két kezem közé fogtam arcát. Teste hánykódott az ágyon, ívbe feszült olykor, s magas, fájdalmas kiáltásokkal töltötte meg az egész házat.

- Én… Nem tudom, mi lehet a baj – nézett rám kétségbeesetten apám.

- A gén? – kérdezte Jacob.

- Valószínűleg. De csak találgatni tudunk – felelte Carlisle. Semmit nem tudok tenni, fiam – mondta gondolatban szomorúan, és aggódva.

- Tudom – suttogtam elgyötörten, de még így is mindenki hallotta.

- Nem tudna valamit beadni neki, doki? Hogy ne fájjon ennyire? – vette át Jasper helyét Jacob.

- Akármit is adnék be neki, valószínűleg nem használna a méreg miatt, ami már a szervezetében van.

- És mi van, ha… ha átváltozik? Úgy értem, nem vérszívóvá… - vonta össze szemöldökét fintorogva.

- A méreg már dolgozik a testében, ha eddig nem változott farkassá, már nem hiszem, hogy azzá változna. A gén amúgy is már rég aktiválódhatott volna a közelünkben, és már átváltozott volna farkassá, ebben az esetben pedig… - Carlisle megakadt, ahogy rájött, mit is akart kimondani.

- Meghalt volna, ha a méreg a szervezetébe jut – fejeztem be helyette összeszorított fogakkal.

- Akkor biztos, hogy nem farkas. Hisz nem halt meg… - vonta le a következtetést Jacob.

- Igen. De lehet, hogy épp most aktiválódik a gén – felelte halkan Carlisle.

- És… és nem tudjuk, hogy mi fog történni? – ejtette ki nehezen a szavakat Jake. Carlisle bólintott. - Alice nem lát semmit? – ötletelt Jacob, mire megráztam fejemet.

- Azt mondja, hogy Bellát nem látja most az átváltozás miatt. Mert jelenleg… nem is ember, de nem is vámpír – tolmácsoltam Alice gondolatait.

- Akkor itt ülünk, és nézzük, ahogy szenved? – kelt ki magából Jacob idegesen, amitől én is dühös lettem. Mintha én nem akarnék minden tőlem telhetőt megtenni, hogy enyhítsem Bella fájdalmát.

- Nem tudok semmit tenni – felelt halkan, bűnbánóan Carlisle. Pedig ez az egész nem is az ő hibája. – Megpróbálhatok vért venni tőle, és megvizsgálni – sietett ki a szobából, s hozott egy tűt.

Jazz és én lefogtuk Bellát – még jó, hogy visszafogtam Alice-t, mikor fel akarta öltöztetni Bellát, így most csak egy egyszerű ruha volt rajta -, hogy Carlisle meg tudja őt szúrni, de ahogy a tű a bőréhez ért, azonnal eltört. Carlisle-lal összenéztünk.

- Sérthetetlen a bőre – ámultam el, ami azt jelentette, hogy már közeleg az átváltozás vége. A vámpírrá válás vége. Tudtam, hogy még korán sincs vége ennek az egésznek, de a remény visszabújva mellkasomba elárasztott jól eső érzésével.

Carlisle bólintott. – Akkor ez most azt jelenti, vérszívó lesz? – kérdezte Jacob, túlharsogva Bella sikolyait.

- Igen – feleltük szinte egyszerre apámmal.

- Óh – formálta Jacob, nem tudva eldönteni, hogy ez most jó hír-e.

- Az! Jó hír – mondtam dühösen, mire bűnbánóan lesütötte szemeit. Bocs… Nem úgy értettem.

- Úgy vélem, jobb lesz, ha Esme és Zafrina vigyáznak majd az unokáimra – szólalt meg Carlisle arra gondolva, hogy ha Bella magához tér, mekkora ereje lesz újszülöttként. Ő már gondolt arra is, hogy a gyermekeimet meg kell védenünk esetleg Bella szomjúságától. A gondolattól is összerándultam, amit Carlisle észrevéve rögtön szabadkozni kezdett magában. Pedig igaza van. Rettentően igaza van. Gondolnunk kell most már a gyermekeimre, az épségükre, akik csak félig vámpírok, másrészt ugyanolyan emberi lények, mint az édesanyjuk volt.

Mindenre fel kellett készülnünk, de úgy éreztem, hogy még heten is kevesek vagyunk egy újszülötthöz, ha a gyermekeim testi épségéről volt szó. Amúgy sem akartam, hogy Alice, aki Bella legjobb barátnője, vagy Esme és Carlisle, akik az édes lányuknak tartják Szerelmemet, szembe kerüljenek vele. Vagy akár Jacob…

- Én szeretnék itt lenni – szólalt meg Zafrina a szobába lépve. Teljesen összekuszálva előbbi gondolataimat.

- Nem hinném, hogy ez jó ötlet… - kezdte Carlisle. Ki akarta ebből hagyni Zafrinát, mondván már így is sokat tett a családunkért. Nem beszélve a Volturi fenyegetettségről, ha meg tudják, hogy nálunk van egy ilyen különleges félvámpír...

- A képességemmel egy másodperc alatt hatástalanítani tudom Bellát, ha úgy adódik – érvelt. – Úgy, hogy senkinek sem lesz baja, még neki sem – folytatta. Szavai gondolkodóba ejtettek. Talán a legtökéletesebb megoldás lenne, ha Zafrina itt maradna velünk – legalább míg Bella nem tudja kezelni újszülöttségét -, s bármily erőfeszítés nélkül, ahogy ő fogalmazott hatástalanítani tudná.

- Nem akarlak kihasználni Zafrina, de úgy vélem, hogy a gyermekeim biztonsága miatt elengedhetetlen, hogy itt legyél – mondtam végül.

- Nagyon szívesen – felelte, gondolataiban a kisfiam arcocskájával. – És egyáltalán nem veszem annak – mosolygott rám. Örülök, hogy segíthetek.

- Köszönöm – suttogtam. – Jacob, talán jobb lenne, ha hazamennél, és értesítenéd szüleidet – mondtam. Nem tudtam, hogy Bella hogy fog viselkedni, mennyire tudja majd magát uralni. De nem akartam kitenni Jacobot, se Bellát ennek, hogy Szerelmem a testvérére támadjon. Egy újszülött vámpír kiszámíthatatlan, s Bellát is így kell kezelnünk, míg be nem bizonyosodik az ellentettje.

- Pont a legjobb részkor? – hördült fel Jacob. - Dehogy megyek. Meg tudom magam védeni, és itt van Zafrina is – felelte.

- Ahogy gondolod. De én szóltam – válaszoltam. Nem hagyom magára most! Meg… téged sem – üzente gondolatban, aminek hatására döbbenten ránéztem. Aprót biccentettem neki hálám jeléül. Igaz, hogy nem lennék egyedül, de nem is ez volt a lényeg. A szándék, és az, hogy a lányomért bármire képes lenne, ahogy az édesanyjáért is.

Bella fájdalmai egyre erősödtek, aminek hatására teste ismét hánykódott az ágyon. Jazz segített lefogni őt.

- Mikor lesz már vége, Carlisle? – kérdeztem elgyötörten. Szörnyű volt nézni, ahogy Kedvesemet szinte felemészti a fájdalom, s én nem tehetek semmit, hogy jobbá, könnyebbé tegyem, vagy megszüntessem azt.

- Nem sokára – felelte. – A szíve most váltott át gyorsabb iramra. Hallgassátok! – Próbáltam figyelni Carlisle-ra, de annyi sok gondolat kavargott a fejemben, amik nem csak az enyémek voltak… Akartam, hogy Bella felébredjen, hogy végre tudjam, jól van-e. Hogy a gén nem tett vele semmit.

- Elég… - nyöszörgött Kedvesem. – Ez fáj! – kiáltott fel.

- Hamarosan vége – suttogtam a fülébe, szúró mellkassal. Csókot leheltem arcára, bíztam benne, hogy érzi, vele vagyok, s nem hagyom el egy pillanatra sem. Örültem, hogy Esme és Rose figyelnek a gyermekeimre, s én Bellának tudom szentelni minden erőmet. Hallgattam szívének dobogását, ahogy egyre erősebben veri a tam-tamot, aztán, amikor úgy hittem, hogy végre elérte a legmagasabb pontot, ahonnan már nincs visszaút, a ritmus ismét lassulni kezdett. Ahogy Carlisle gondolataiból megtudtam, meg kellett volna állnia a szívének. Ehelyett… Értetlenül pillantottam Carlisle-ra, aki tanácstalanul lépett Bellához. – Ez… - szólaltam meg halkan.

- Mi történik, nem így kell lennie? – kérdezte Jacob, aki ugyanolyan jól tudta, minek kell bekövetkeznie. Csak azt nem, hogyan.

- Nem. Meg kellett volna állnia a szívének. Nem lassulni… – válaszolt Carlisle, ráncolva homlokát.

- Mi a baj? Mi történik? – kétségbeesetten próbáltam kivenni valamit Carlisle gondolatai közül, de ő sem tudta, mi folyik épp. Bella szíve még mindig lassult, aztán váratlanul beállt egy tempóba, s Kedvesem ekkor felnyitotta szemeit. Hirtelen felült, zihálva nézett először Carlisle-ra, majd rám. Aztán már semmi más nem érdekelte, csak én.

- Bella? – suttogtam döbbentem, ahogy belenéztem éjsötét szemeibe. Kedvesem ijedten összerezzent, de tekintetét nem szakította el az enyémtől. – Bella, kedvesem… - szólítgattam. Olyan volt, mintha egy ijedt őzike, aki tudja, hogy veszélyben van. Pedig itt senki nem bántja.

- Edward! – szólalt meg pár másodperccel később, kezét nyújtva felém. Egy pillanatra megilletődött hangjától - keze megtorpant a levegőben -, mely vetekedett Alice csilingelő hangszínével, majd értetlenül körülnézett.

- Bella, jól vagy? Hogy érzed magad? – kérdezgette Carlisle, miközben a szoba ajtajában megállt Alice és Emmett. A kicsik aludtak, aminek rettentően tudtam örülni. Legalább átalusszák ezt az egészet.

Mérlegelt pár tizedmásodpercig, míg körülnézett a szobában, a jelenlévőkön. Zafrinán egy kicsit elidőzött, miközben nagyot nyelt. - Jól vagyok – felelte, figyelme megint elterelődött hangjától, majd visszanézett rám, s kezét ismét felém nyújtotta, mintha más nem is létezne rajtunk kívül. Csak ő és én. Ámulattal vegyes aggodalommal néztem őt. – Csak olyan… furcsán érzem magam. – Mikor megérintett, a lélegzetem elakadt. Bőre ugyanolyan volt, mint az enyém, sima, puha, de sokkal melegebb, mint amilyennek kellett volna lennie. Bella az ágyon ülve megölelt. Magamhoz szorítottam, de ő erősebb volt nálam.

- Au – szisszentem fel, de nem akartam távolabb lenni tőle. Az, hogy érezhettem a teste melegét, felért most mindennel. Az aggodalom, s döbbenet mellett egy kis megnyugvást is hozott. Él, jól van, a többi egyelőre mellékes…

Bella azonnal elengedett. – Jaj, ne haragudj – szabadkozott beharapva alsó ajkát. Elmosolyodtam, ahogy megláttam a régi szokását. Szerelmem is elmosolyodott, majd kezével megérintette arcomat, s végigsimított halántékomtól egészen az államig. Mintha eddig soha nem tette volna meg, arca csodálattól és ámulattól csillogott. Egyszerűen gyönyörű volt.

- Ezt hogy értetted? – Carlisle tűnődve nézte Bellát. Össze volt zavarodva, s meg volt ijedve. El nem tudta képzelni, hogy ez lehetséges.

- Öhm… Nem is tudom – mondta Bella. - Én azt hittem, hogy nem fogok már így érezni… De… most még jobban szeretlek, mint korábban – folytatta, mindvégig a szemeimbe nézve. – Csak sokkal erősebben, mintha más nem is létezne a világon. Semmi! - Miután befejezte akaratlanul is beleszagolt a levegőbe, s elfintorodott. – Mi ez a szag? – kérdezte.

- Na, kösz! – horkantott Jacob, aki eddig a háttérben figyelt. Bella nehezen szakította el pillantását az enyémtől a hangra. Amikor meglátta Jacobot, boldogan elmosolyodott, s felállt a másodperc töredéke alatt. Engem folyamatosan lenyűgözve, s egyre nagyobb aggodalomba, döbbenetbe taszítva. Semmit sem értettem…

Jazz és én is azonnal mozdultunk Bellával együtt, hogy bármikor megállíthassuk, ha szükséges. Zafrina persze mindvégig ott volt a szobában, de addig nem akarta Bellán használni a képességét, míg nem történik nagyobb gond. Bella kikerekítette szemeit, miközben megmerevedett, ajkai ó-t formáltak.

- Ne aggódjatok – pislantott rám Bella. – De miért néztek így rám? – húzta össze szép ívű szemöldökét.

- Mert fura vagy, Bells – állapította meg Jacob is, kimondva hangosan gondolatát. – De térjünk csak vissza erre a „más nem is létezne” dologra.

- Miért? – nézett értetlenül Bella, enyhén félredöntve fejét. Megfogtam kezét, s összekulcsoltam ujjainkat. Szerelmem rám nézve elmosolyodott, aztán hirtelen aggodalom lett úrrá rajta.

- Hol vannak a gyermekeim? Jól vannak? – záporozta kérdéseit.

- Nyugodj meg, jól vannak – feleltem. Közben hallgattam a másik szobában dübörgő két, aprócska szív hangját, s láttam Bellán, hogy ő is érzékeli.

- Gyönyörűek és nagyon hasonlítanak rád – mondtam mosolyogva.

- Látni akarom őket – jelentette ki elszántan, Jasper és Zafrina is közelebb lépett hozzánk.

- Szerelmem, tudod, hogy az még nem lehetséges – kezdtem, bár nem tudtam, hogyan folytassam, mégiscsak azt mondtam, ami nem teljesen fedte a valóságot. – Újszülött vagy, ők pedig félig emberek – magyaráztam. Nem tudtam, mit érzett most Bella, ha a bőre ugyanolyan, mint a miénk, vajon miben hasonlíthat még hozzánk?

- Akkor… akkor mikor láthatom őket? – Szomorodott el, összeszorítva száját, mintha csak egy sírást akarna elfojtani.

- Amint lehetséges – feleltem kitérően, hisz még magam sem tudtam. Nyugtatólag megsimítottam arcát.

- Most, hogy ezt is tisztáztuk – szólalt meg Jacob, magára vonva a figyelmet. - Mit is érzel? Úgy értem pontosan – mondta, én már tudtam, hogy mire gondol. De nem akartam elhinni. Hisz az… képtelenség. Lehetetlen. Bár, jelenleg ez is annak tűnt, Bella jelenlegi állapota. Nem tudtam, mi történik, s ez megijesztett.

- Mármint, miről?

Jacob megforgatta szemeit. – Edwardról – ejtette ki a nevemet.

 Szerelmem elgondolkodott egy kis ideig. – Edward jelenti számomra a mindenséget – felelte végül, mire Jacob halkan felnyögött. – De ezt már eddig is tudtad – mondta Bella, reagálva Jacob nyögésére. A hallása, a gyorsasága is olyan, mint a miénk… - állapítottam meg magamban, elraktározva a többi információ közé.

Pillantásom összeakadt Jazzével, aki aprót biccentett. Ugyanezt érezte Jacobnál is, amikor meglátta a lányomat...

- Edward… Azt hiszem, ideje lenne Bellát tükör elé állítanunk – szólalt meg Carlisle, kizökkentve engem a mélázás, s döbbenet egyvelegéből.

Kedvesem ismét rám nézett, összeráncolta homlokát. Nem tudta, hogy mi bajunk van, hogy miért viselkedünk így.

Magammal húztam Bellát a szekrény ajtajához, míg Zafrina, és Jazz is felkészült a legrosszabbra, s kitártam előtte. Annak belső oldalán egy teljes alakú tükör volt felszerelve. Szerelmem belenézett, megérintette döbbent arcát, ajkai vonalát, mintha nem hinne a szemeinek.

- Ez… Ez hogy lehet? – nézett rám kétségbeesetten. – Nem vagyok vámpír? – kérdezte remegő ajkakkal. Magamhoz húztam őt, arcát a mellkasomba fúrta.

- Ez bonyolult, és még mi sem értjük, Kedvesem – szólaltam meg, miközben leintettem Jazzt. Semmi szükség, hogy Bella érzelmeit befolyásoljuk. Csak félig volt vámpír… Vagy még félig se, s nem okozott neki problémát az önuralom se.

- De… Hogy lehet? Én érzem… a torkom kapar – távolodott el tőlem, s kezeit a nyaka köré fonta, mintha az érintésével enyhíthetné a fájdalmas szárazságot. Elrejtettem meglepődöttségemet – ma már sokadjára -, s gyöngéden lefejtettem Bella kezeit.

- Lenyűgöző – leheltem Kedvesem éjsötét szemeibe nézve.

- Ha ezt úgy érted, hogy meghatározhatatlan faj, akkor… - húzta el száját, mire felnevettem. – Mitől van ez? Mitől bonyolult? – kérdezte kétségbeesetten. – Mi vagyok?

- Ha pontosan tudnánk, Bella, megmagyaráznánk – lépett közelebb hozzánk Carlisle. – De előbb azt hiszem, csillapítanunk kellene a szomjad. – Szavaira Bella elfintorodott.

- Elviszlek vadászni, hogy oltsuk a szomjad – mondtam megsimogatva arcát.

- De… de – sütötte le szemeit, arca elpirult. Egyrészt boldogan vettem tudomásul, hogy ettől sem fosztott meg az átváltozás, másrészt ismét a döbbenet mélységébe taszított a felfedezés. – Nem fog bajom esni? – kérdezte rettentő halkan, Emmett a háttérben felnevetett, mire Alice mellkason vágta. Értettem, miért is kérdezte ezt Bella.

- Ne aggódj, a bőröd ugyanolyan sérthetetlen, mint a mienk. Carlisle próbált tőled vért venni, de nem tudott – nyugtattam meg.

- Óh – formálta ajkaival. – Akkor menjünk, nem akarok így… szomjasan… szóval veszélyes vagyok – mondta, mire bólintottam.

- Te vagy a legerősebb köztünk, úgy vélem – tettem hozzá. Bella összehúzta szemöldökét, miközben Alice lépett elő Emmett mellől, s egy cipőt rakott a lábai elé.

- Ez jól megy a ruhádhoz – vigyorgott testvérem.

- Köszönöm – húzta fel Bella.

– Akkor menjünk! – húztam őt a szoba ajtaja fele. Szerelmem egy másodperc erejéig megtorpant.

- Arra megyünk? A gyerekek közelébe? – kérdezte ijedten.

- Ha akarod az ablakon át is mehetünk – feleltem, mire megrökönyödve nézett rám.

- Nem, inkább menjünk a hátsó ajtón át. – Bólintottam, majd ismét húzni kezdtem, mikor kiléptünk az ajtón, Esme és Rose a kicsik szobája előtt állt.

- Ha úgy érzed, akkor végy egy mély levegőt, s tartsd vissza a lélegzeted addig – súgtam Bellának, aki így is tett.

- Bella drágám – mosolygott Esme, mikor elhaladtunk mellettük. Bella egy pillanatra megfogta Esme kezét, aztán mentünk is tovább. Tudtam, hogy próbára akarja tenni magát, azért nem választotta az ablakot. Szinte suhantunk lefele a lépcsőn, a hátsó ajtó fele, melyen túl már láttuk az erdő sűrűjét.

Miután kiléptünk a szabadba, elengedtem Bella kezét, s egy kicsit eltávolodtam tőle. Mélyen kifújta a levegőt, majd sóhajtott egyet.

- Kövess vagy hagyj le – vigyorodtam el, majd megindultam az erdő fele. A másodperc egy töredéke kellett csak, hogy Bella beérjen, de lehagyni azért még nem tudott, bár igencsak erőlködnöm kellett ez ügyben. Ámulva figyeltem kecsességét, és gyorsaságát. Melléfutottam, s megfogtam a kezét.

Hallgattam az erdő zajait, az állatok neszezését, szívük dobogását.

- Meddig megyünk? – kérdezte Szerelmem.

- Itt jó lesz egyszer – feleltem, majd megálltunk.

- És most?

- Most figyelj, és hagyatkozz az ösztöneidre – feleltem. – Megsúgja, mit tégy.

- És ha nem súg semmit? – harapta be alsó ajkát.

- Olyan nincs – léptem közelebb hozzá vigyorogva. – Sajnálom, tudom, hogy vadászunk, de… - hirtelen magamhoz húztam, miközben egyik kezemmel megsimogattam arcát, majd lassan megcsókoltam. Édes, meleg volt a csókjának íze, s ahogy tudatosult bennem, hogy nem kell finomkodnom, a szenvedély átvette rajtam a hatalmat. Bella beletúrt a hajamba, és készségesen viszonozta hevült csókom.

Mikor elváltunk egymástól, ő lehunyt szemekkel pihegett.

- Ez… mennyei volt… - rebbentette fel szempilláit, mire elvigyorodtam.

- Egyetértek – feleltem. – De most vadásszunk, elvégre azért vagyunk itt. Hallgasd az állatokat az erdőben. Tőlünk észak-keletre – mondtam. Bella összpontosított.

- Hallom őket. A dobbanásokat… - felelte. – Három?

- Négy – javítottam ki mosolyogva.

- Most kellene az ösztön? – kérdezte.

Halkan felkacagtam. – Igen. Csak kövess, aztán az ösztön majd átveszi az uralmat a testeden – léptem el tőle, s futni kezdtem a hangok irányába. Bella követett, míg én leterítettem egy antilopot, addig ő már kettővel végzett. Vigyorogva néztem, ahogy feláll, s a ruhájára pillant.

- Véres lettem – mondta magára nézve.

- Majd Alice-től kapsz ezer másikat – feleltem nevetve. – Csillapította a szomjad ennyi?

- Igen – fanyalgott. – Mintha teleettem volna magam – fintorgott. Odamentem hozzá, aztán megcsókoltam. A vér íze keveredett Bella már jól ismert csókjának mámorával.

- Van egy folyó a közelben. Fürödjünk meg – ajánlottam, mire bólintott. Megfogtam kezét, s a folyó fele kezdtem húzni. Pár másodperc alatt elértük a kívánt célt, egy kis tisztás volt az erdőben. A nap ragyogóan sugárzott az égbolton, mintha az időjárás is tetézte volna a mai nap boldogságát. Elvégre Bella teljesen jól van, az már nem számított, hogy vámpír volt-e, vagy valami más. Belevetettük magunkat a sebesen kanyargó folyóba, először megmosakodtunk, letöröltük a ruhánkról a vért – már amennyire tudtuk -, majd ölelkezve csókolóztunk.

Pár percre rá kijöttünk a vízből, hogy a nap sugarai megszárítsák testünket. Lefeküdtem a fűbe, s néztem, ahogy Bella egyenletes léptekkel felém tart. Végigmustráltam gyönyörű testét, mely sápadt és sima volt, mint az enyém, s halvány csillogással bírt. Egyáltalán nem csillogott úgy, mint az enyém. Ringó csípőjének látványától a torkom kiszáradt, de most nem a szomjúságtól, hanem a vágytól. Bella a karjára nézett, aztán rám.

- Nem csillogok – állapította meg elszontyolodva, majd kacér mosollyal elhelyezkedett az ölemen. Felkönyököltem, majd egyik kezemet végighúztam arcától a nyaka vonalán át a ruha szegélyéig. Mellkasa sűrűn emelkedett és süllyedt, ahogy tenyeremmel a keblét kényeztettem. Pár másodpercre lehunyta szemeit, ajkain halk morgás szakadt fel.

- Nem, de mindennél gyönyörűbb vagy így is – mondtam, mire Bella elmosolyodott, s lehajolva megcsókolt. Lassan hámoztam ki Bellát a ruhájából, ahogy ő engem, mert valamiben vissza is kellett mennünk. Csak mi voltunk az egész erdőben, így nem zavartatva magunkat lettünk egymáséi a folyó partján.

Másfél óra múlva felöltöztünk, hogy elindulunk visszafele, mikor Bella megszólalt.

- Hogy értette azt Jacob, hogy mit érzek irántad pontosan? – kérdezte, immáron ruhástul.

- Nos… - haboztam, hogy elmondjam-e. De egyszer úgyis meg kell tudnia. – Úgy véli, hogy belém vésődtél – böktem ki, mire elkerekedett szemekkel nézett rám. Összeráncolta homlokát, miközben gondolkodott.

- És… és Jazz miért biccentett neked? – puhatolózott.

Nem hittem volna, hogy ezt is észrevette. Azonban a megfigyelő képessége, csak javult, mióta átváltozott. Nem kellett volna az ellenkezőjét hinnem. – Mert megbizonyosodott afelől, hogy ez így van – feleltem.

Bella összehúzta szemöldökét. – Még mindig nem értem. Jasper ezt honnan tudhatná?

- Onnan, hogy már érezte ezt Jacobnál – mondtam, s reméltem, hogy Bella ebből nem jön rá arra, hogy a lányunkba vésődött be a fogadott testvére.

- Jacob… bevésődött? – döbbent le. Bólintottam, miközben magamhoz húztam. Belenézett szemeimbe, amik immáron átváltottak a borostyán színébe. Aztán hirtelen más arckifejezést öltött, s azonnal tudtam, hogy összerakta a kirakós darabkáit. Kitépte magát a karjaim közül, s futni kezdett a ház irányába.