Újdonságok



Sziasztok! Ha találtok valami hibát a sablonban, a bejegyzésekben, kérlek írjátok meg nekem akár kritikában, akár e-mailben, hogy kijavíthassam. Régebbi bejegyzésekben is! Összegeztem a történetek címkéit, amit oldalt megtaláltok. :)
Közvélemény kutatás az új történetről oldalt. :)
(2012.08.19.)

Banner

Generate your flash banner free online


A menthető bannerem oldalt kicsit lejjebb megtaláljátok. :)

2011. február 25., péntek

13. fejezet - Amikor a remény már csak pislákol



Sziasztok!

*sóhajt* Eddig megpróbáltam felrakni az új, átbuherált sablont. És nem sikerült. Hogy miért nem? Én sem tudom. :( Pedig áh, nagyon fel akartam rakni. Azért majd még megpróbálkozom vele. De addig is felrakom nektek a fejit. Kíváncsi vagyok a véleményeitekre, és bármilyen kérdésetek van, kérdezzetek a kritikákban. Ami nem a folytatást érinti, arra adok választ. :P:D Tehát hajrá, várom az észrevételeket, érzéseket a fejivel kapcsolatban. :) Köszönöm szépen a mostani véleményeket is természetesen, örülök, hogy még most is rátalálnak a blogomra, és elolvassák a törit előlről... Ez nagyon jó érzés, hisz ha valakit már az elején megfog, és eljut idáig, ahol most tartunk, akkor az már jelent valamit. :) Legalábbis azt hiszem. ;):D
Na jó, nem dumálok annyit, jó olvasást Drága Olvasóim! :) Óh, hüm kritikák száma elvileg 16 azt hiszem, de most nem tudom. :D

Átkaroltam Bella derekát, és közelebb húztam magamhoz. Érezni akartam őt, biztonságban tudni. Jobb tenyeremet ráfektettem hatalmas pocakjára, azonnal éreztem a mozgolódást, amitől elakadt a lélegzetem egy pillanatra. Lehetséges lenne, hogy valóban tudja, mi folyik körülötte? Tudja, érezné azt, hogy mennyire kettős érzéseim vannak létét illetően? Hogy lassan magam sem tudom már, mihez kezdjek?

- Miért nem mész arrébb? Összenyomsz! – Elnyílt ajkakkal, értetlenül néztem fel az egybegyűltekre. A hangocska a fejemben olyannyira elkülönült a többitől, hogy nem téveszthettem össze senkiével sem. Sohasem hallottam még… Talán… egyszer mégis.

Zihálva fordultam Bella felé, miközben elkaptam tenyeremet a pocakjáról. Szerelmem értetlenül szemlélte arcomat, s próbálta kitalálni, hogy mi lelt.

- Én… - kezdtem bele, de még magam sem voltam biztos abban, amit épp meg akartam fogalmazni.

- Valami baj van? – kérdezte.

- Nem… Én azt hiszem hallottam a babánkat… - suttogtam, mire így is szinte mindenki megmerevedett mozdulata közben. Bella ajkai elnyíltak egymástól, akart mondani valamit, de egy hang sem jött ki a torkán.

- Mi ez a nagy csönd? – hallottam meg egy másik hangocskát. Egy picit mélyebbet az előbbinél. Nagy levegőt vettem, majd egyenletesen kifújtam. Nem akartam elhinni, hogy valóban a gyermekünket – vagyis ha jól gondolom -, a gyermekeinket hallottam az imént Carlisle aggódása mellett.

- Hallottad… - szólalt meg végül Bella könnytől csillogó szemekkel. - Hallottad a babánkat? – simította tenyerét a pocakjára.

Mosolyra húztam számat, majd hideg kezemet az övére fektettem. Annyira hihetetlen volt! – Hallottam őket – feleltem.

Bella szemei kikerekedtek. – Őket? – ismételte meg pislogva, majd amikor megértette, szája mosolyra húzódott. – A mi kisbabáink – suttogta.

- Most miért hallgatott el? Olyan szép a hangja, úgy szeretem hallani! – mondta a vékonyka kis hang. – Miért nem beszél?

- Ne is próbálkozz, nem hall minket… - hallottam meg a kicsit mélyebb hangocskát.

- Én hallak titeket – simítottam meg Bella pocakját, amire azon nyomban megmozdultak. Bella érdeklődve pillantott rám, láttam a szemeiben, mennyire kíváncsi, hogy mit is hallok.

- Apu hallasz? Eddig miért nem hallottál? – A kérdés egy másodperc erejéig elgondolkodtatott. Miért nem hallottam őket? Vagyis… miért csak egyetlen egyszer hallottam őket, amikor azt hittem, hogy Rose volt? Azóta egyszer sem. Pedig mennyivel egyszerűbb lett volna minden!

- Nem mennél arrébb? Teljesen összenyomsz! – szólt közbe a kislány sírósan.

- Hova menjek arrébb? Nekem is annyi helyem van, mint neked – vitatkozott vele a kisfiú.

- Carlisle! – hívtam azonnal. Azt hiszem, most jött el az a pillanat, amit nem lehetett előre eltervezni, vagy meghatározni. A két kisbaba már annyira kifejlődött, hogy nincs elég helyük a magzatburkon belül. Azonnal tennünk kell valamit. – Ne aggódj, Kedvesem! Minden rendben lesz. De cselekednünk kell! – nyomtam csókot a szájára, miközben apám hozzánk lépett.
Körül néztem, csupa kérdő, aggódó tekintetek vettek körül, s nekem elakadt tőlük a lélegzetem. Jacob volt az, aki feleszmélt és Carlisle utasítását követve Bellát felvitte az emeletre. Aztán Ephraim, mint egy dúvad indult meg felém.

- Azonnal mondd meg, hogy mi történt! – szorította össze a száját, felesége belé karolt, mintha attól tartana, hogy nekem esik. Tudtam, hogy nem dühös rám, s nem akar semmit tenni, egyszerűen csak aggódott. Rettenetesen félt, hogy Bellával mi fog történni.

- Az lenne a legjobb Ephraim, ha elmennétek most – mondtam feszülten. – A lehető leggyorsabban ki kell vennünk a babákat Bella méhéből, vagy… - Egy pillanatra megakadtam, hogy ismét ki kell mondanom. – Vagy minden reményünk elszáll. – Ephraim ajkai megremegtek. - Jacob itt marad, Carlisle és én mindent megteszünk, de ha sikerül is… - próbáltam meggyőzni.

- Akkor veszélyt is jelenthetne ránk – ejtette ki a szavakat suttogva, mire bólintottam.

- Jasper, Emmett és Alice elkísérnek titeket a határig. – Ephraim belegyezően biccentett, majd hátat fordítva maga után húzta maradni akaró feleségét. – Esme, kérlek, oltsd el a tüzet!

- Menj, Szívem Bellához – mondta, aztán a konyhába ment vízért, míg én az emelet felé vettem az irányt. Bella a szülésre kijelölt, és alaposan fertőtlenített ágyon feküdt már. Rose és Jacob pedig Carisle-lal beszélt az asztal mellett, amelyen fölsorakoztak a szülésnél szükséges eszközök.

- Edward! Edward mi történik? – Bella, ahogy meglátott, ijedt szemekkel nyújtotta felém kezét.

- Nyugodj meg, Szerelmem! – simítottam meg arcát. - A babáknak már nem elég a hely a méhedben, összenyomják egymást, amivel téged is veszélybe sodorhatnak, ha nem teszünk valamit. – A két hangocska a fejemben félve gondolt arra, hogy miattuk van veszélyben az édesanyjuk. A mellkasomat szorító érzés öntötte el, hogy nem volt igazam létezésük felől. Másfelől azonban jól eső melegség nyomta el a szorítást, hogy az én gyermekeim – a mi kettőnk gyermekei -, hogy tényleg olyan jóságosak, mint Zafrina. Kétségem sem volt efelől, gondolataik a gyermekség ártatlan őszinteségével hatottak rám. – Szeretnek téged, Bella! – suttogtam, s még a kételkedő Jacob is megrendülve hallgatta szavaimat.

- Rose, menj el Esméékkel vadászni! – szólította fel Carlisle testvéremet. – Zafrina, nem kérlek meg, hogy maradj, de nagy segítség lehetsz. – Zafrina bólintott, hogy marad.

- Carlisle – kezdett bele testvérem az ellenkezésbe, de apám leintette.

- Nem lehetünk biztosak az önuralmadban.

- Edward sem lehet az! – sziszegte a fogai közt. Odaléptem Rose-hoz.

- Nincs képzettséged. Csak útban lennél, Rose – mondtam ki az igazságot. Jacobra nézett, megvető pillantással méregette. – Jacob az egyetlen, aki képes lehet megnyugtatni Bellát, és ha valami balul sülne el, akkor cselekedni – jelentettem ki teljes határozottsággal. Az érintett flegmán nézett vissza Rose-ra, miután szavaim hatásától legyőzte döbbentségét.

Rosalie odalépett Bellához, majd puszit nyomott arcára, és elköszönt. Figyeltem, ahogy Esmével belevetik magukat az erdő sűrűjébe.

Carlisle sóhajtott, miközben Zafrina Bellához ment, hogy addig is nyugtassa. Bár ő maga nem igen hitt. Nem gondolta – önhibáján kívül, hisz az élete adott rá elég okot -, hogy sikerülhet a tervünk. – Ezek szerint a babák értik minden szavunkat? – kérdezte apám, miközben előkészítette az eszközöket a szüléshez.

- Igen, és tudják, mi történik körülöttük – feleltem. – Más mód nincs, ha a legendákból indulunk ki, és abból, amit Zafrina elmondott – válaszoltam meg Carlisle gondolatát.

- Én is itt vagyok ám – horkantott Jacob, kifejezve, mennyire nem tetszik neki, hogy nem érti, miről beszélünk.

- A babáknak kell kirágniuk magukat Bella méhéből, aztán… - megakadtam, ahogy apám azokra a vizsgálatokra gondolt, melyekben Bella és Jacob vérét tanulmányozta.

- Aztán mi? – kérdezte Jacob türelmetlenül.

- Még nem tudom – suttogtam apám szemeibe nézve.

- Meg kell tennünk, Edward, ha olyan rossz állapotban lesz Bella. Már így is jó néhány csontja eltört… - próbált meggyőzni, hogy a vámpír méreg mindenre megoldás lehet. De ha azzal csak megölöm? Nem lehetünk biztosak abban, hogy valóban megoldás lenne. Nem tudjuk, mi lesz, ha aktiválódik az inaktív gén. Összeszorult a torkom, mint amikor a mérhetetlen szomjúság kínzott még újszülött koromban.

- Miről beszélnek, doki? – nézett Jacob szúrósan Carlisle-ra.

- Amikor vettem tőled vért – kezdte apám, mire Jacob bólintott. – Nos, azért tettem, hogy meg tudjam vizsgálni persze. Érdekelt, hogy nektek, mint farkasoknak hány kromoszómapárotok van, és így tovább. Összevetettem a véredet Belláéval, és elég aggasztó dologra jutottam – vett mély levegőt.

- Éspedig?

- Bella vérében is megtalálható az a gén, ami a tiedben – mondta. – Csupán valamiért nem aktiválódott. Úgy véljük, hogy inaktív állapotban van, de a miértjét nem értjük.

Jacob szemei kikerekedtek, ahogy eljutott tudatáig az információ lényege. – Azt mondja, doki, hogy Bella… Hogy Bella is quileute? – Alig jutott szóhoz, teljesen letaglózta ez a lehetőség. Mindig is testvéreként szerette Bellát – ami már azóta átváltott egy másik érzésbe -, de sosem hitte, hogy valóban az is. Egy testvér a törzsből. Emlékeimből előkerestem azokat a gondolatokat, amiket még Bella édesanyja halálakor hallottam felőle. Mielőtt a gyilkosok végeztek volna vele. Tudtam Szerelmem édesapjáról, de még a felesége sem tudta azt, hogy quileute lenne. Ő pedig biztosan nem volt az.

- Igen, így viszont kockázatos, hogy vámpírmérget juttassunk a szervezetébe. Nem tudjuk, mi történne. Mit váltana ki – vettem át a szót, de Bella hátborzongató sikolya, s egy reccsenő hang belém fojtotta azt.

Bella mellett termettem, s megfogtam a kezét, míg Jacob a másik oldalához lépett.

- Rettentően fáj – zihálta Bella összeszorított szemhéjakkal. Zafrina a levegőt kapkodva hátrált el, nehogy útban legyen.

- Eltört a medencecsontja – állapította meg Carlisle, mire aprót bólintottam. A kisfiú erős volt, erősebb, mint a lány.

- Azonnal ki kell szednünk a babákat – helyeseltem apám gondolatára. Újabb sikoly, s egy éles metszés hasított a levegőbe, ahogy a két baba felszakította a magzatburkot. Carlisle egy szikével a kezében Bella pocakja fölé magasodott.

- Fogd le, Bellát! – kiabáltam Jacobnak, aki felébredve dermedtségéből azonnal, szó nélkül megtette. Egyik kezével Szerelmem karját nyomta az ágyhoz, míg a másikkal fejét tartotta, ahogy én is. – Tarts ki, Kedvesem! Kérlek, tarts ki! – próbáltam meg túlkiabálni őt.

- Ne merj most itt hagyni, Bells! – biztatta Jacob is. Bella sikolya egészen a már nem dobogó szívemig hatolt, a csontomban éreztem a borzongást, amit kiváltott belőlem. Miattam szenved így, én vagyok a hibás mindezért.

Carlisle egy könnyed mozdulattal leszakította Bella esküvői ruhájának kék masniját, majd a ruháját is szétszakítva felvágta a hasát, és kiemelte az egyik babát. Majd bebugyolálta egy fehér takaróba. A vér szaga pár századmásodperc alatt eltelítette az egész szobát. Egy pillanatig megbolondított, de erőt vettem magamon, s visszaszorítottam szörnyemet oda, ahova való. A ketrecébe. Nem is figyeltem igazán, hogy a kisfiút, vagy a kislányt tartja-e a kezében Carlisle. Csak az érdekelt, hogy Bella szíve bírja-e még. Csakis arra a dobogásra figyeltem, még a babák szívének ütemét is kizártam elmémből.

- Zafrina, kérlek, fogd meg! – nyújtotta Carlisle a babát Zafrínának, aki azonnal elvette tőle.

- Bella, Szerelmem… - remegtek meg ajkaim. – Túl sok vért veszít Carlisle! – a Pulzusa folyamatosan csökken.

- Igyekszem – mondta kiemelve a másik babát is, s őt is egy fehér takaróba bugyolálta.

- Nem tehetem Carlisle! Nem tudhatjuk, mi lesz Bellával – ellenkeztem apám gondolatára, miközben megpróbáltam józanul dönteni. Féltem az ismeretlentől, féltem, hogy megölöm Életem értelmét.

- Nem lesz baj, nem fog meghalni, ha bejuttatjuk a szervezetébe a mérget. Aktiválódik a gén, de biztosan nem fogja megölni – próbált meggyőzni. – Döntened kell most! Vagy túl késő lesz. – Jacobra néztem, egyenesen éjfekete, ijedt tekintetébe, miközben Carlisle a másik babát is átadva Zafrínának próbálta elállítani a vérzést. Én Bella pulzusának csökkenését hallgattam, míg szíve egy utolsó dobbanással meg nem adta magát.

- Ha megmentheti, akkor tedd meg, amire kér! – üvöltötte Jacob kétségbeesetten. Egy századmásodperc alatt vettem el a fecskendőt az asztalról, és fogaimmal megsebezve a karomat belenyomtam a tűt az erembe. A méreg ezüstös folyadékkal töltötte meg a fecskendőt, amit aztán egyenesen Bella szívébe döftem, s belenyomtam a mérgemet. Jacob elhűlten engedte el Bellát, s hátrált el.

Nem törődtem vele - nem szabadott törődnöm vele -, Bella nyakához hajoltam, és belemélyesztettem fogaimat a kékesen derengő érbe. Mielőtt tovább mentem volna, nyelvemmel végigszántottam az ejtett sebet, ami begyógyult. Nem tudtam, honnan gondoltam, hogy ez hatásos. De ha rendbe hozza a test hibáit, akkor így sem lehet másként.

Carlisle addig eltávolította a méhlepényt és a vágást összeöltötte, én több helyen is apró harapásokat ejtettem Bella testén, hogy minél gyorsabban váltsa ki a méreg a hatását.

- Jacob, fogd meg az egyik babát! – kérte Zafrina Jake-et, aki még mindig Bella élettelen testét nézte mereven. Már ezerszer elképzelte, mi lesz, ha Bellából vámpír lesz, vagy ha eljön a szülés ideje. Nem gondolta, hogy itt lesz, nem is akart… A hangra, mint aki révületből ébred felnézett, pillantása a kislányra esett és a fejében lévő viharos káosz lecsendesedve egyszeriben új értelmet nyert. Csakis egy valami – pontosabban valaki -, köré összpontosult. Az én kislányom köré. A lélegzetem elakadt, miközben egy másodpercre találkozott a tekintetem Jacobéval. Még igazán fel sem tudtam fogni, mi történt… Apa lettem, a feleségem haldoklik, és Jacob meg csak úgy bevésődik a kislányomba… Újabb harapást ejtettem Bellán. Úgy gondoltam majd később foglalkozom ezzel a dologgal. Ha még lesz miért élnem.

Jacob lassan odalépett Zafrínához, húzta a szíve ahhoz a személyhez, aki most már mindennél fontosabb számára, s átvette a kislányomat Zafrina kezéből, aki eközben megbabonázva figyelte a karjában tartott fiamat.

- Én… - fordult felém Jacob döbbenten. Nem tudott, mit mondani, de nem is kellett. Minden, ami a fejében uralkodott, elég volt nekem. Bevésődött az én lányomba…

Miközben Carlisle letörölte Bella testét egy alkoholos fertőtlenítővel, hogy megszabadítsa őt a sok vértől, én eldobtam az esküvői ruhának kijelentett tört fehér ruha még megmaradt cafatjait. Hallgattam, hogy mikor indul be ismét Bella szíve, hogy aztán az átváltozás során végleg megálljon…

Miután Carlisle végzett, hoztam egy hófehér takarót, s körbeöleltem vele Bella testét, majd óvatosan a karjaimba véve átvittem a saját szobámba. Mikor leraktam az ágyamra, megremegtem, ahogy ismét meghallottam a gyönge szívritmust, mely minden másodperccel egyre erősebben kezdett verni. Carlisle egy biztató mosollyal rakta a vállamra kezét.

- Mikor lehetünk biztosak, hogy a gén…? – próbáltam meg rákérdezni, de jelenleg az is bőven elég volt, hogy ismét hallhatom Szerelmem szívének dobogását. Semmi más nem érdekelt, hisz így van némi remény.

- Azt hiszem, csak akkor, miután végbe ment az átváltozás. Most csak várni tudunk – mondta Carlisle, majd visszatért Rose szobájába, hogy eltüntesse a szülés nyomait, s kifertőtlenítsen mindent.

Leültem az ágyra Bella mellé, s a kezét az enyémbe véve néztem csukott szemhéját. Hallottam szívverését, ami most már kezdett visszaállni az eredeti ütemére, de még így sem lehettem abban biztos, mi lesz. Mi lesz, ha a gén aktiválódik, s csak még nagyobb bajt követtem el azzal, hogy a mérgemmel megfertőztem?

Nem akartam így megtenni, hogy nem tudjuk Carlisle-lal mi lesz a következménye. Hisz abban biztosak voltunk a farkasok gondolataiból, hogy a méreg rájuk halálos. És ha Bellára is az, akkor saját magam öltem meg… Tudtuk, hogy a gén megvan Bellában, tehát a quileute törzsből származik - más törzs nem képes az átváltozásra -, talán az apja révén. Így ha aktiválódik a gén, csak Isten tudhatja mi lesz Bellával. A gondolatba belesajdult a mellkasom, s az egész testemen tompaság áradt szét. Letaglózott, fojtogatott.

Még akkor sem mozdultam egy tapodtat sem Kedvesem mellől, amikor meghallottam, hogy Esméék visszatértek a vadászatból. Első útjuk a szobámba vezetett, hogy megnézzék, hogy van Bella. Nem néztem rájuk, nem voltam képes a szemükbe nézni. Bűnösnek éreztem magam, s a szégyen foltja az arcomra volt írva.

Esme odalépett hozzám, és egy csókot nyomott a homlokomra, majd kiment a szobámból. Ez az apró gesztus többet jelentett bármilyen szónál vagy gondolatnál is. Figyeltem, ahogy Esme átveszi Zafrinától a kisfiamat, majd Jacobbal együtt átmentek Alice-hez. Testvérem már akkor bevásárolt egy adag ruhát, amikor kiderült, hogy Bella terhes.

Emmett és Jasper maradt ott velem Bella mellett, míg Carlisle elkezdte megvizsgálni a két babát. Nekem is ott kellett volna lennem velük, hisz az én gyermekeim. Mégsem tudtam megmozdulni, és felállni, mert akkor itt kellett volna hagynom Bellát. Minden percben itt akartam lenni, amikor a pokol bugyraiban ég miattam.

Aztán végül egy kétségbeesett gondolat szakított el Bella mellől. A kislányom hangja a fejemben, aki a testvéréért kiabált. Szörnyen egyedül érezte most magát, pedig ott voltak egy szobában.

- Jazz, Emmett itt maradnátok Bella mellett? – kérdeztem.

- Menj csak – mondta Jazz, majd kisiettem a szobából, és apám dolgozószobájába mentem. Ahogy beléptem, ösztönösen átvettem a kislányomat Jacobtól, míg ő szabadkozott, hogy nem csinált semmit sem.

Olyan természetesen tartottam a karjaimban a lányomat, hogy rettentően távolinak tűnt a gondolatom, miszerint nem lehet emberien jó, mint az édesanyja. Ahogy felnézett rám csokoládébarna tekintetével - mintha csak Bellát láttam volna -, megnyugodva hallgatott el, hogy gondolatban folytassa tovább.

Nem értette, miért nem hallja a testvérét, s félt ettől. Megsimogattam az arcát, miközben rájöttem, hogy én magam sem hallom a fiam gondolatait. Meglepetten néztem fel Carlisle-ra.

- Mi a baj? – kérdezte ijedten. Azt hitte orvosi probléma lépett fel a kislányomnál.

- Csak… nem hallja a testvérét, ahogy én sem – szólaltam meg. – Nem érti, hogy miért nem.

- A szülés előtt még hallottad őt is? – kérdezte Carlisle.

- Igen, mindkettőjüket hallottam – feleltem, miközben egy emlék ugrott be arról a napról, amikor először meghallottam a lányomat. – Egyszer – kezdtem bele, de inkább kihagytam azt a részt, hogy mikor is pontosan -, hallottam őt. De azt hittem akkor, csak Rose gondolata volt. Utána azonban semmit se, mostanáig.

- Ez érdekes – gondolkodott el Carlisle. – Lehetséges lenne, hogy valamilyen képesség hatására? – tette fel a kérdést hangosan is. Jacob a fiamra nézett, aki Zafrina karjaiban ide-oda forgatta szemeit, s minket lesett.

Furcsa volt, hogy nem hallom, mit gondol most. Megszoktam már Bellánál, de ez más volt. Ő a fiam.

- Nos, azt hiszem, majd később bizonyosodhatunk meg erről is – mondtam végül. – Ne aggódj, Kicsim. Nem vagy egyedül – babusgattam meg a lányom arcocskáját, mire apró mosolyra húzódott a szája. Olyannyira hasonlított Bellára… Nem csak a szemei, de az arca is. Kis teste meleg volt még a takarón keresztül is, szíve egyenletes, mégis gyorsabb ütemben dobolt mellkasában, mint egy átlag embernek. A feje búbján lévő pelyhes kis fürtök bronz színben játszottak. Talán csak ebben hasonlított rám, aminek én rendkívül örültem. Angyali volt, mint az anyja.

- Úgy gondoltam, folyamatosan vizsgáljuk majd a kicsiket – szólalt meg Carlisle. – Figyeljük a növekedésüket, abból indulunk ki, amit Zafrina elmesélt nekünk – bólintottam csak, annyira lekötött a lányom arcának tanulmányozása.

A fiam nyűglődve adta tudtomra Zafrina karjaiban, hogy bizony ő is kér a figyelmemből. A lányomat átadtam Carlisle-nak, aztán odaléptem Zafrináékhoz, aki még mindig megbabonázva nézte a babát.

- Szerintem most már még ketten szeretnék, ha itt maradnál velünk – mondtam Zafrínának, ahogy néztem, amint a fiam kinyújtja arca felé kis kezét, hogy megérinthesse. Zafrina zavartan nézett fel rám, mintha kicsit el is pirult volna. Mosolyogva vettem tőle át a fiamat.

- Nagyon hasonlít rád – szólalt meg Zafrina.

- Úgy véled? – pillantottam rá meghökkenve. Én nem igen láttam a jeleket, amik erre utalhattak volna, én csak Bellát láttam benne is. Csupán a szemei voltak olyanok, mint az enyémek még emberként. A zöldben olvadt arany pontocskákat fedeztem fel, mintha ugyanúgy változna a színe, mint nekünk állati véren élő vámpíroknak. Gügyögni kezdett, mintha el akarná mondani, mit is gondol most. Rámosolyogtam, mire ő is vigyorra húzta száját.

A háttérből vékonyka kacagásra figyeltem fel. Ahogy odanéztem, felhúztam a szemöldököm. Jacob különböző arcokat mutogatott a lányomnak, ami neki igencsak tetszett. Addig Carlisle nyugodtan le tudta mérni a hosszát, és minden mást is – talán túl alapos is volt. De ahogy Jacob viselkedett… Még nagyon furcsa és rendhagyó volt számomra. Tudtam, mi jár a fejében – minden másodpercben a lányom -, és néha túlságosan is sok gondolat kavargott a fejemben a bevésődésről. Rendkívüli és hátborzongató volt egyszerre.

Gondolataimból egy hangos, kínzó sikoly rángatott vissza. A fiam ijedten bújt a mellkasomhoz védelmet keresve, míg a lányomat Jacob kapta fel.

- Edward! – hallottam meg utána egy századmásodpercre Emmett kiáltását. Zafrinára néztem, s azonnal tudta, hogy szükségem van rá. Átvette tőlem a fiamat, hogy átsiethessek a másik szobába, Bella mellé.

2011. február 21., hétfő

Ízelítő a köetkező fejiből

Sziasztok! :)

No, meghoztam egy kis ízelítőt, hogy legyen még kedvetek várni egy csöppet a fejezetre. Reményeim szerint legkésőbb hétvégén - de az már remélem tényleg a legvégső eset főleg ha összehoztok még egy kritikát! -, hozom nektek a fejit. Egy új dizájnnal. Igen, tervezgettem most a blogra egy új dizit, ami remélem majd tetszeni fog nektek. :)
Addig is, míg vártok egy kis izgalomnak itt az ízelítő. Nem túl hosszú, de szerintem érdekes. :)

"- Igyekszem – mondta kiemelve a másik babát is, s őt is egy fehér takaróba bugyolálta.


- Nem tehetem Carlisle! Nem tudhatjuk, mi lesz Bellával – ellenkeztem apám gondolatára, miközben megpróbáltam józanul dönteni. Féltem az ismeretlentől, féltem, hogy megölöm Életem értelmét.


- Nem lesz baj, nem fog meghalni, ha bejuttatjuk a szervezetébe a mérget. Aktiválódik a gén, de biztosan nem fogja megölni – próbált meggyőzni. – Döntened kell most! Vagy túl késő lesz. – Jacobra néztem, egyenesen éjfekete tekintetébe, miközben Carlisle a másik babát is átadva Zafrínának próbálta elállítani a vérzést, s én Bella pulzusának csökkenését hallgattam, míg szíve utolsó dobbanással meg nem adta magát.

- Ha megmentheti, akkor tedd meg, amire kér! – üvöltötte Jacob. Egy századmásodperc alatt vettem el a fecskendőt az asztalról, és fogaimmal megsebezve a karomat belenyomtam a tűt az erembe. A méreg sötétvörös árnyalattal töltötte meg a fecskendőt, amit aztán egyenesen Bella szívébe döftem. Jacob elhűlten engedte el Bellát, s hátrált el."

2011. február 6., vasárnap

12. fejezet - Szertartás



Sziasztok! :)
Jaj végre ideértem, már nagyon akartam, hogy vége legyen a hétnek, meg az az utáninak is... És komolyan most már egy kis feltöltődés kellett. :D Ami egyszercsak egy ihlethullámmal köszöntött be nálam a Másvilág történetemhez. Lehet még emlékeztek rá, már kérdeztelek titeket felőle. Nem tudom, mi történt, de olyan jó érzés volt úgy írni, hogy csak jöttek a szavak egymásután, alig bírtam gépelni. :D A legjobb... amiért elkezdtem írni. :)
Na aztán megjött az ihlet ehhez a fejihez is, bár jó sokat szívtam a fogadalmakkal a fejiben, majd meglátjátok. Elég nehéz volt. :D Jó, nem húzom már itt az időt, jöjjön a feji. Ha bármi olyan kérdésetek van a ficcel, fejivel kapcsolatban írjátok meg kritikában, és a kövi fejinél - legkésőbb -, válaszolok rájuk. :) Örülök minden véleménynek! :)
Puszi, és remélem nem haragszotok rám. :$


Szerelmem elpirulva válaszolt. – De igen. Hoznál, kérlek? – Rose bólintott, majd pár másodperc múlva egy bögrével – s visszatartott lélegzettel - tért vissza. Ahogy levegőt vettem, orromat végigszántotta a szomjúság perzselő tüze, de a bennem lévő szörnyeteg gyönge próbálkozását, hogy kitörjön biztos, erős ketrecéből, könnyedén letörtem.

- Ha zavar… - pislantott Bella Zafrinára.

- Óh, nem – rázta meg fejét elszomorodva. Mélyet sóhajtottam, ahogy meghallottam gondolatait, s tekintetünk egy pillanatra összeakadt. Majd figyelmemet Alice terelte el.

- Esküvőre fel! – rikkantotta el magát gondolatban, én pedig nagyot nyeltem.

Önkéntelenül is a karórámra pillantottam, ami már öt órát mutatott. Kevesebb, mint két óra csak, és Ephraimék megérkeznek. Furcsa bukfencet vetett a gyomrom. Egyrészt rendkívül örültem, hogy el tudtam érni Ephraim beleegyezését – hisz ennek nem sok esélyét láttam ötletem megszületésekor. Másrészt aggódtam, hogy mikor indul meg a szülés. Nem voltam biztos benne, hogy mikor jön el az idő, hogy mikor szükséges lépnünk, s Bella ebben az állapotában mennyit bír.

Figyeltem Esme gondolatain keresztül, ahogy ő és Alice összeszedik a hagyományos szertartáshoz a szükséges dolgokat – mivel Carlisle, s mindegyikünk keresztény neveltetést kapott, így két szertartást is véghez akartak ma vinni. Alice úgy vélte, Bella nem hagyhatja ki a szokásos hagyományokat. Én azonban nem akartam, hogy elfáradjon a két szertartás alatt. Különben sem lesz róla papír, csupán annyit akartam, hogy Bella boldog legyen, és ha… nem élné túl, akkor most még megadhassam neki azt, amit megígértem.

Hogy összekössük életünket Isten és az indián szellemek előtt egyaránt. Nagyot nyeltem, amikor gondolatmenetemet megszakította testvérem elméjében látott fehér csipkés harisnyakötő. A körülmények nem engedték meg, hogy megtartsuk a nászutunkat is, ennek ellenére a ruhanemű hatására gondolataim akaratlanul is eljátszották vágyaim kielégítő képsorait…

- Na gyerünk, Edward! Kérd meg Bellát, addig nem tudom átöltöztetni – jött oda hozzám Alice, és észrevétlenül a kezembe nyomta édesanyám smaragd köves gyűrűjét, amit már igazából nagyon régóta elterveztem. Még akkor, amikor a másik gyémánt gyűrűt megvettem neki. Az eljegyzési gyűrű volt, de ez…

Mélyet sóhajtottam, amikor megláttam Jacob elméjében, hogy nem kerülte el figyelmét testvérem apró mozdulata. Tudta, hogy mi fog következni.
Megvártam, míg Rose elveszi a már üres bögrét Bellától, majd letérdeltem elé. Ez még nem is volt annyira meglepő számára, hisz az elmúlt hetekben mindig itt voltam mellette, hol a padlón ülve, hol a kanapén. Igyekeztem nem elmozdulni mellőle, minden percet ki akartam használni, amikor vele lehetek.

Bella rám emelte csokoládébarna szemeit, s többé nem eresztette pillantásom. Az utolsó nap a szülés előtt – legalábbis amit mi kevés tudással kiszámoltunk -, s hihetetlen, de be kellett ismernem, jól néz ki. Nem úgy, mint a terhesség első napjain. Szemei élettel telve figyeltek engem, arca a megszokott sápadtságot öltötte fel, egy enyhe kis pirossal.

Minden egyes mozdulatára emlékeztem, amikor kimondta az „igen”-t a már egyszer feltett kérdésemre, és most mégis ugyanazt érzem, mint akkor. Idegesség, félelem, hogy azóta talán már megváltoztatta a véleményét, döntését, s mégsem akar a feleségem lenni. Hisz azóta már annyi mindenen mentünk keresztül. Hogyan is gondolhatnám, még mindig ugyanazt akarja, amit én is? Akkor pedig hiába volt minden… Alice a háttérben megköszörülte a torkát, Bella pedig erre összevonta szemöldökét.

- Edward? – kérdezte ijedt hangleejtéssel. Sejtette, hogy valamit titkolunk előle.
Pár másodpercre elszakítottam tekintetemet az övétől, míg két hideg tenyerem közé fogtam az ő forró balját, lágyan végigsimítottam szemeimmel hatalmas pocakján. Ha most ő nem lenne, akkor talán sosem lehetne Bella a feleségem. Felnéztem rá. – Bella… - kezdtem nagy levegőt véve, míg ő csak érdeklődve pislogott. – Egyszer már választ adtál nekem, amivel a világ legboldogabbjává tettél engem. Én most mégis – hallottam, ahogy lélegzete elakad - fel szeretném tenni a kérdést ismét. – Halványan elmosolyodtam, de Bella alig mert levegőt is venni. - Isabella Black, hozzám jönnél feleségül Isten és a szellemek áldásával… úgy két óra múlva? – nyúltam a zsebembe, s kitapintva az ovális gyűrűt kihúztam onnan, majd Kedvesem tenyeréhez emeltem.

A tüdejében akadt a levegő ismét, arca kipirult, miközben szája mosolyra húzódott.

- Két óra múlva? – visszhangozta meglepetten. Aprót bólintottam félve, hogy nem fog tetszeni neki hirtelen jött meglepetésem - a megszervezett gyors szertartás. Bella egy pillanatra elszakította tekintetét az enyémtől, ránézett a testvérére, majd vissza rám. Jacob semlegesen nézett vissza rá, de belül a lelkében vihar tombolt, ahogy ellentétes érzelmei egymásnak ütköztek. – Bármikor hozzád megyek, amikor és ahol csak akarod – suttogta Bella aztán könnyes szemekkel. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, míg a gyémánt gyűrűt, amit kapott tőlem első válaszakor átraktam a jobb gyűrűs ujjára, majd annak helyébe gyöngéden felhúztam az oválist. Az érzés megint elárasztotta bensőmet. Most már valóban Mrs. Cullen lesz, méghozzá Ephraim Black belegyezésével.

Bella szipogva nézte a gyűrűt. – Édesanyámé volt – mondtam halkan, mire kihúzta tenyerét az enyémből, majd rásimította arcomra, hogy felhúzzon magához egy csókra. Hallottam egy mély sóhajt Jacobtól, boldog s ugyanakkor szomorú gondolatokat a családomtól, mert tudták, hogy miért szerveztük meg ilyen hirtelen a szertartást.

- Nagyszerű – csapta össze két tenyerét Alice. – Akkor most öltözhetünk – tessékelt el Bella mellől, majd Rose-zal és Esmével a sarkában az emeletre vitte Bellát, aki arról kérdezte testvéreimet, hogy a családja is itt lesz-e.

Zafrina magába fojtotta az érzései által a torkát szorító sírást. Úgy éreztem, kell valamit mondanom, s ahogy ismertem Carlisle-t biztosan nem lenne ellenére az, ami épp átsuhant az agyamon. Alice az emeleten helyeselte döntésemet.

- Zafrina… - szólítottam meg, miközben leültem mellé a kanapéra, ahol az előbb még Bella ült. Könnyes szemekkel nézett rám, éreztem azt a szégyent, s undort, amit maga és a vámpír apja iránt táplált. Megrendített ismét ez az erős érzés, mert tudtam, hogy semmi oka arra, hogy magát okolja. – Szeretném, ha tudnád, hogy nem kell egyedül folytatnod az életed. Tudom, hogy milyen érzések kavarognak benned, hallom mindet – mondtam komolyan. – És tudom, hogyan viseltetsz a családunk iránt. Mindegyikünk nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy szívesen látunk a családunk tagjai közt. – Szavaim hatására Zafrina meglepődött, Jacob pedig felhorkant. Úgy gondolta, csak még eggyel több hozzám hasonlatos lény lesz a közelben, az sosem jelent jót. Talán igaza van, talán nem. De tudtam, hogy Zafrina nem lehet rossz! Egy pillantást vetettem rá. Ha ő is hallaná, amit én, nem így vélekedne Zafrináról.

- Mindenbe azért nem törődök bele… - üzente gondolatban, míg családom tagjaitól csak is helyeslő gondolatokat kaptam, aminek örültem. Nem számított, hogy én megtartottam magamnak a B tervemet a legrosszabb esetre, de nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy Zafrina egyedül élje tovább az életét. Persze így sem biztos, hogy itt marad velünk, bár szavaim elindítottak benne egy érzést. A tartozni valahova érzését.

- Köszönöm, én… - Nem tudta mit mondjon, de nekem elég volt, hogy hallom a gondolatait.

- Nem kell válaszolnod – mosolyogtam rá.

Jacob felemelkedett a fotelből, s a konyha felé vette az irányt, hogy valami ennivaló után nézzen. Ahogy ő fogalmazott magában, csöpögött a nyáltól ez a beszélgetés.


Hét óra előtt húsz perccel már ott álltam fekete öltönyben Ephraim Black mellett a virággal kialakított körtől három méternyire, amelynek közepén egy kisebb, de annál jelentősebb tűzrakás égett. Alice, amikor megtudta, hogy az indián szertartáshoz tűz is kell, szó nélkül eltakarította a csillogó, színes papírokat a körből, hogy virággal helyettesítse. Hatalmas szerencsénk volt, hogy a már alkonyodott égbolton alig volt egy-két felhő, s azok sem fognak problémákat okozni - legalábbis Alice víziója szerint. A gyertyák, amik a lépcsőfokokon, s a verandán végig sorban álltak, most már meggyújtva ontották magukból a kis fényt, mely eltörpült a tűzből áradótól. Mégis sejtelmes, természetfölötti borzongás futott végig tőle a testemen. Olyan, mint amilyenek magunk is vagyunk.

Igazán gyönyörű volt így a ház, és hálás voltam Alice-nek, hogy mindezt örömmel, boldogsággal vitte véghez.

Tekintetem végigsiklott az egybegyűlteken. Ephraim oldalán sorakoztak fel családtagjai – felesége és édesanyja -, míg az én oldalamon Emmették. Tisztes távolságban az erdőben vártak Uleyék – a farkas kíséret - s még egy farkas, akit még nem ismertem igazán, csak gondolataikból.

Felhangzott mellettem a ritmusos, lassú dob Ephraim kezében. Füleimmel az emeletről lejövő menyasszonyomra összpontosítottam, az előtte haladó testvéreimre s Esmére. A lépcső alján megálltak, Alice és Rose végigszórta a ház padlóját virágszirmokkal, míg Carlisle Bella mellé állt. Láttam apám gondolataiban őt, csillogó tekintetét, amiben felfedeztem egy apró érzést még. A csalódottságot. Nem tudtam mire vélni, s féltem tőle.

Aztán félelmem hamar elpárolgott, amikor Bella halkan megszólalt.

- Jacob… Lehetne, hogy… - ejtette ki nehezen a szavakat -, hogy a másik oldalamon apához vezetsz? – kérdezte. – Sokat számítana nekem – suttogta.

Jacob lélegzete egy pillanatra elakadt, aztán mély levegőt vett. Annyi gondolat kavargott benne a szertartást illetően, hogy igazán még ő maga sem tudta megmondani, hogy mit érez. Dühödt, feszült, csalódott, megbántott, de mindemellett beletörődött is…

- Persze, Bells – mosolyodott el, majd egy csókot nyomott testvére homlokára.

- Készen vagy, lányom? – Carlisle a tenyerébe vette Bella kezét, majd egy apró mozdulattal a karjára fektette azt, hogy Kedvesem belé karoljon.

- Igen – bólintott Bella boldogan. Aztán Jacobra pillantott, akibe szintén belekarolt, majd Alice és Esme vezetésével kiléptek a verandára. Testvérem a kezében tartott kosárkából az összes virágszirmot kiszórta, de ami igazán tüdőmben akasztotta a levegőt, az Bella látványa volt. Láttam már őt Alice gondolataiban, de saját szemeimmel végignézni rajta egészen másként hatott. Tört fehér, lenge, hosszú ujjú ruhája a bokájáig ért, pocakja felett pedig egy kék szalag díszelgett masnira kötve. Haja lágyan befedte vállait, erős kontrasztot állítva fel a ruhája s tincsei közt. Valami kék, valami új, mint a ruha, valami régi, mint a gyűrű, valami kölcsön kapott, mint a harisnyakötő – nyeltem egyet.

Egyszerűen meseszép volt… Mint egy angyal. Az én angyalom, aki leszállt közénk, hogy kirángasson a magányosság mélységes gödréből.

Lassan közeledtek felénk, s én megbabonázva figyeltem Szerelmemet, aki nemsokára végre a feleségem lesz. Ephraim büszke volt a fiára, hogy képes volt félretenni önérzetét, hogy ezzel testvérének szerezzen kellemes meglepettséget. Én magam is meglepődtem, de nem Jacobon, hanem az apján. Mindig is tudtam, hogy bölcs ember, de sohasem gondoltam volna, hogy egyszer majd így fog vélekedni a farkasok és vámpírok közötti kapcsolatról.

Mikor odaértek hozzánk, Jacob megpuszilta Bellát, majd Carlisle simította meg Szerelmem arcát, s kezét az enyémbe adta, mielőtt megveregette volna vállamat. Szerencsésnek és büszkének éreztem magam, hogy egy ilyen tünemény, mint Bella most már Isten előtt is hozzám köti életét.
A torkom hirtelen elszorult a gondolatra, hogy lehet ez az élet nem is lesz olyan hosszú, hála nekem. Megpróbáltam száműzni elmémből a rossz képeket, s csak is Bellára figyelni. A szemei csillogására, kipirult arcára, idegességtől nyirkos tenyerére, és a méhében növekvő gyermekünkre.

Mélyet sóhajtottam, ahogy kimondtam magamban ezt a szót, miközben Ephraim felesége hozzánk lépett két kék takaróval a kezében. Mindkettőnk köré csavart egyet-egyet, mely az eddigi létünk nehézségeit, szomorúságait szimbolizálta az indiánok hitvilágában. Majd a dob mellettünk elhalt, s Ephraim szólalt meg mély, rekedtes hangon.

- Utatok hosszú volt, s próbákkal teli – pillantott először lányára, majd rám. Egyáltalán nem azzal a tekintettel, amellyel egy vámpírra szokott. Csupán fogadott lánya vőlegényére. – De végül legyőztétek az akadályokat, amivel kiérdemeltétek a szellemek áldását. – Tudtam volna vitatkozni ezzel a kijelentéssel, ahogy ő is. De nem szóltam, mert nem ez a fontos. Nem az, hogy én mit akarok, vagy én mit gondolok. Csak is Bella a fontos ma és mindenkor. Ahogy neki is. – Ahogy az én áldásomat is. Megmutattátok, hogy mi mindenre képes a szerelem, ami kettőtök közt kialakult a két család közt uralkodó régi időkre visszatekintő… ellenszenv ellenére – fogalmazott enyhén. – Megmutattátok, hogy bármire képesek vagytok, hogy együtt lehessetek – emlékezett vissza arra az időre, amikor Bella hozzánk költözött, amikor kiállt a farkasok s apja elé, hogy elmondja, mennyire szeret. Ezt pedig becsülöm. – Talán… e két élet egybefonódása meghozza a két család közti békét.

Hosszasan nézett bele szemeimbe, míg én hallhattam az erdőben várakozó farkasok nem tetszését kijelentése nyomán. Tudtam, hogy Ephraim komolyan gondolja, hogy semmi sem érdekelné, ha megmenthetnénk Bella életét. Olyannyira szerette, hogy inkább látná vámpírként, mint hogy örökre el kelljen tőle búcsúznia.

- Isabella Black – szólította meg Bellát -, akarod-e a szellemek és Isten előtt férjedül fogadni Edward Anthony Masen Cullent? – kérdezte. Szerelmem rám nézett, s könnytől csillogó szemekkel ejtette ki határozottan az igen szócskát. A mellkasomat jól eső, bizsergető, s birtokló érzés kerítette hatalmába. – Edward Anthony Masen Cullen akarod-e a szellemek és Isten előtt feleségedül fogadni Isabella Blacket? – tette fel a kérdést nekem is.

- Igen – néztem bele Bella szemeibe, s mosolyra húztam számat.

- A szellemek és Isten földi helytartójaként kijelentem, hogy házastársak vagytok. A szellemek és Isten el nem választhat titeket. Mielőtt azonban megcsókolnád – köhintett egyet Ephraim -, meg kell tennetek öt lépést a tűz körül az óra járásával megegyező irányban. Minden egyes lépésnél tennetek kell egy fogadalmat egymásnak. – Miközben beszélt ő és a felesége leszedték rólunk a kék takarókat, s egyetlen egy fehérrel mindkettőnk testét bebugyolálták, mint közös életünk kezdetének jelképét.

Bella dereka köré fontam karomat, s elindultunk a tűzhöz. A virágszirmokkal kiszórt kör szélén haladva aztán megtettük első lépésünket.

- Igyekezni fogok, hogy megóvjalak – tettem meg az első fogadalmamat, amibe beletartozott az is, hogy bármilyen mód is legyen rá, meg fogom menteni őt, és a gyermekünket.

- Szeretni foglak az örökkévalóságig – mondta halkan Bella, belenézve szemeimbe, szabad keze pedig a pocakjára csúszott. Megtettük a második lépésünket.

- Szeretni foglak az örökkévalóságig, s azon túl – ismételtem meg az ő szavait kicsit kiegészítve. Nem számított, hogy élek-e vagy halok. Szeretni fogom őt, bárhol is vagyok.

- Veled leszek örökre, nem számít hogyan. – Egy másodpercig összeszorítottam fogaimat kétértelmű fogadalmán.

- Veled leszek örökre, akárhogyan. – Azt akartam tudja, ha ő már nem lesz, nekem sincs miért tovább élnem… Nem is feltételeztem olyat sem, hogy a gyermekünk túlélje, s nem olyan lesz, mint én.

– Hűséges leszek hozzád életem végéig. – Kijelentésére nem csak nekem feszültek meg az izmaim. Azt akartam, hogy tudja, soha nem bírnék mást szeretni, még akkor sem, ha ő már nincs velem.

- Hűséges leszek hozzád örökre. – Nem számított, az meddig tart majd.

- Minden erőmmel küzdeni fogok az életemért értetek – nézett bele mélyen a szemeimbe. Ajkaim megremegtek, miközben körülöttünk, csupán a tűz ropogó hangját lehetett hallani, ahogy a lángok a magasba törnek, s nyaldossák a farönköket.

- Minden erőmmel küzdeni fogok az életedért – suttogtam, mert úgy éreztem többre nem vagyok képes. Végtére, így is – majdnem - mindenki hallotta, s Kedvesem is, akinek kellett.

- Minden erőmmel meg fogom óvni a gyermekünket – tette meg utolsó fogadalmát, majd szembe fordult velem. Ledermedtem, agyam milliónyi gondolatot űzött ki fejemből, hogy csak egyetlen egy zakatoljon tovább. A magzat, mely Bella hasában fejlődött, s melyet én teremtettem. De ahogy Bella, úgy én is komolyan gondoltam minden szót, ami fogadalmaimban elhangzott.

Bella két karját a nyakam köré fonta, én pedig ösztönösen hajoltam le hozzá, hogy csókunkkal megpecsételjük a szertartást. Hosszú, édes, és egyben fájdalmas csók volt ez. Forró, nedves ajkai perzselték az enyémeket, bizonyítva ezzel súlyos bűnömet, mely lehet, hogy az életébe kerül. Minden másodperc, míg szánk érintkezett maga volt a mennyei pokol.

Ephraim zavarta meg csókunkat és gondolataimat – odalépett hozzánk, és levéve rólunk a hófehér takarót megölelte Bellát. Hosszan szorította magához, mintha ez lenne az utolsó ölelésük, amikor kimutathatja, mennyire szereti. Nem számítottam szándékaira, miszerint Ephraim felesége egy hosszú pipát nyújtott férjének, melyet kékre festettek, s egy nőstény sas tollaival díszítették. Nagyon jól tudtam gondolataikból, mit jelent ez, s megrökönyödve fúrtam szemeimet Ephraiméba. Pár másodpercig néztünk farkasszemet.

Jacob ajkai elnyíltak döbbenetében, de nem vétózta meg apja döntését úgy, mint a többi farkas. S nem azért, mert alfa volt, hanem mert bízott apjában. Ephraim először a tűzhöz lépett, és egy kisebb ággal meggyújtotta a pipát. Hosszan beleszívott, a pipa fehér füstje – majdnem annyira fehér, mint az előbb még rajtunk lévő takaró - a lángok mellett szállt fel a magasba, hogy belevesszen a sötétségbe. Aztán Carlisle-hoz lépett és két kezében tartva a békepipát odanyújtotta neki. Apám ugyanúgy megfogva két kézzel a pipát, fejet hajtott Ephraim előtt annak jeléül, hogy elfogadja a felé nyújtott békét.

Miután beleszívott, visszaadta Ephraimnek.

- A pipa csak jót jelent, ezért csak is jó emberek keze érintheti. Gonosz lelkűek tartózkodjanak tőle – pecsételte meg szóban is Ephraim a két család közti békét. Amin annyit gondolkodtam, mégis mi lesz, ha megszegjük a szövetségünket, most egy karikacsapásra megoldódott.

Nem kell félnünk attól, hogy ha sikerül megmentenünk Szerelmem, feleségem – ahogy kimondtam magamban borzongás futott végig a testemen, összecsaptak bensőmben a büszkeség, s félelem egyvelege. - életét, akkor megtámadnak minket a farkasok. Nem tudnám elviselni, ha miattam esne baja bármelyiküknek a családomból. S ebbe már beleértettem Zafrinát is.

Egy szerencsénk volt csak a többi farkassal - az alfa hatalma felettük. Ephraim most nem hallhatta, hogy miket gondol róla Uley - bár a következő átváltozásakor úgyis értesül róla. Ellenzett minden szövetséget velünk, s úgy hitte még akkor sem szabadna Bellát átváltoztatni, hogy másképp a halál várna rá. Az ő meggyőződése szerint inkább vesszen, mintsem olyanná váljon, mint mi. Harag futkosott a testemben, ahogy ezeket a gondolatokat hallottam, s tudtam, hogy Ephraim sem fog másképp érezni társa iránt.

Átkaroltam Bella derekát, és közelebb húztam magamhoz. Érezni akartam őt, biztonságban tudni. Jobb tenyeremet ráfektettem hatalmas pocakjára, azonnal éreztem a mozgolódást, amitől elakadt a lélegzetem egy pillanatra. Lehetséges lenne, hogy valóban tudja, mi folyik körülötte? Tudja, érezné azt, hogy mennyire kettős érzéseim vannak létét illetően? Hogy lassan magam sem tudom már, mihez kezdjek?

- Miért nem mész arrébb? Összenyomsz! – elnyílt ajkakkal, értetlenül néztem fel az egybegyűltekre. A hangocska a fejemben olyannyira elkülönült a többitől, hogy nem téveszthettem össze senkivel sem. Sohasem hallottam még… Talán… egyszer mégis.
Zihálva fordultam Bella felé, miközben elkaptam tenyeremet a pocakjáról.
 

blogger templates | Make Money Online