16. fejezet - Amikor a vágy győzedelmeskedik az ész felett

Figyelem Kedves Olvasóim! :)

Először is tudom, hogy ennek ellenére elfogjátok olvasni, de azért kiírom. A fejezet 18-as korhatárú, tehát mindenki úgy olvassa! Én szóltam. ;) Másodszor szeretnélek titeket egy kis kritika írásra ösztönözni, mert még ha csak a rendszeres olvasóimat nézem, fele emberke sem ír nekem megjegyzést. TEHÁT! Aki a mostani fejezettől a legértelmesebb, legösszetettebb kritikát írja, s nem csak annyit, hogy mikor jön a következő fejezet, nos ő a folytatást egy nappal azelőtt elolvashatja, mielőtt még felraknám a blogra. Természetesen az az emberke, aki ebben részesül nem adhatja ki senkinek sem a fejezet tartalmát. Nem tudom ellenőrizni, de megbízom bennetek! Amíg ennek az ellenkezőjét meg nem tapasztalom. Határidő a kritikák/megjegyzések írására pedig a következő fejezet. Amíg ki nem írom, mikor jelenik meg. :)

Remélem ösztönzőleg hat majd rátok ez a kis hm... játékféleség. A kritikaírót én fogom kiválasztani, s egy mail címet fogok tőle majd kérni. :) Jó olvasást, és köszönöm szépen az eddigi 49 rendszeres olvasómat, s azokat is, akik a háttérben olvasgatják a történetemet! :) Puszi Mindenkinek!

~~~~~~~~~~~

- Tudod… a tűz meg is égethet… - figyelmeztettem behunyt szemekkel.

- Még csak… nyaldosnak a lángok… - ejtette ki nehezen a szavakat, s éreztem, hogy hátrafordulva ajkait az enyémhez érinti. Bal kezem átfonta derekát, míg jobbommal végigsimítottam combját. Felgyűrtem szoknyája szélét, de az sem érdekelt, csak haladtam tovább a puha halmokon át egészen tarkójáig. Orrom eltelítődött édes illatával, a bennem lévő szörnyeteg ketrece vasait feszegette.

Gyöngéden becézgettem száját, egyre többet engedve meg magamnak, s neki is. Bár így, ebben a testhelyzetben – félig hátrafordulva, nem igen tudott szabadon mozogni. Ez volt benne a jó. Csak pici fordulatokkal próbálta minél közelebb préselni testét az enyémhez. Jobb tenyeremmel irányítottam őt, hogy még véletlenül se tegyen meggondolatlanságot, s fogaim a lehető legtávolabb maradjanak bőrétől. Egy apró, szerencsétlen mozzanat, s megtörténhet a baj.

Ez pedig észhez térített. Mit is csinálok? Mit engedek meg magamnak az ő élete árán? Finoman, de határozottan eltoltam magamtól, már nem is figyeltem a bennem tomboló szörnyeteg vad zsörtölődésére, vágyainak felkorbácsoló ösztöneire. Bella velem együtt zihált, lehunyt szemekkel próbálta meg helyreállítani légzését. Én pedig csak vonásait fürkésztem minden figyelmemmel, ajkai megremegését, szempillái rebbenését, ahogyan kábulattól ködös tekintetét rám emeli.

- Bella, kérlek… Túl nagyra becsülöd az önuralmam – suttogtam erőtlenül.

- Mikor is… van az az esküvő? – hagyta figyelmen kívül előbbi mondatomat.

- Két hét – adtam meg a választ arra gondolva, mit forgat a fejében. Mélyeket lélegeztem, egyenletesen próbáltam meg tüdőmbe juttatni az oxigént, hogy tiszta fejjel gondolkodhassak.

- Kérlek, maradj… - lehelte, miközben keze végigsimította combomat. Hosszan fújtam ki a beszívott levegőt.

- Hogy ilyen helyzetben lehessünk ismét? – kérdeztem kicsit gunyorosan, hogy leplezzem ijedségem és dühömet. Miért nehezíti meg ennyire a dolgomat? Nem hiszi, hogy így is kínszenvedés számomra, hogy nem tudok mindent megadni neki, amit megérdemelne? Amiről úgy gondolom, joga van hozzá… Csak nem tőlem.

- Akár – harapta be alsó ajkát. Le kellett higgadnom, s erre pont jó volt a spagetti elkészülésének ideje. Egy ügyes mozdulattal lecsusszantam a padról Bella mögött, idejében elkapva őt, nehogy a padlón kössön ki. Egy sikkantás kíséretében morgolódva nyerte vissza egyensúlyát.

- Igazán szólhatnál… ha ilyen hirtelen mozdulatokat teszel - dorgált meg.

- Ne haragudj, majd máskor figyelmeztetlek – forgattam meg szemeimet. – Gyere, kész a spagetti – mentem a konyhába, s felszolgáltam az ételt a pultra. Bella komótosan lépkedett oda, majd leült ugyanoda, ahol előtte is helyet foglalt. A pultra támaszkodva figyeltem őt, ahogy a villát és a kanalat kezébe véve feltekergeti a hosszú tésztát. Egy pillantást vetett rám, mintha kissé nem bízna főző tehetségemben, ennek ellenére piros ajkaihoz emelte, majd bátran bekapta a falatot.

Lélegzetvisszafojtva vártam, mit is fog hozzá szólni. Ha azt vesszük, ő volt az én alanyom, aki kipróbálja első igazi – de leginkább emberi főztömet.

- Na, hogy ízlik? – tudakoltam kíváncsian. Bella elmosolyodott, miután lenyelte a falatot.

- Nagyon finom. Hogyan tudsz ilyen jól főzni, amikor… amikor nem is eszel? – kérdezte gyöngéden ráncolva homlokát.

- Eddig nem tudtam, hogy jó, amit csinálok – feleltem félmosolyra húzva számat.

- Pedig egyértelmű lehetett volna. Minden tökéletes, amit csinálsz… - mondta halkan, s egyszeriben igencsak nagy figyelmet fordított arra, hogy minél lassabban tekerje villájára a hosszú spagetti tésztákat.

Kínomban nevettem fel, mire Bella önkéntelenül is felpillantott rám. Hogy lehetnék tökéletes, amikor önző módon csak magamra tudok gondolni? Még az sem számít, hogy veszélybe sodrom őt, csak azért, nekem jobb legyen. Mennyi mindentől vonom meg őt azzal, hogy beléptem életébe? A lelkiismeret-furdalás újult erővel tört felszínre bennem, s fonta körül lelkemet.

- Senki sem tökéletes, Bella – ellenkeztem csöndesen, miközben folyamatosan rajta tartottam szemeimet. Minden apró mozdulatát lestem, s tudtam, hogy ezzel zavarba is hoztam. Halvány pír színezte szív alakú arcát, ami mosolyra késztetett.

Most Bella forgatta meg szemeit, majd miután lenyelte a falatot, megszólalt. – Azok a nők, akikkel találkozol, biztosan nem ezt gondolják – ejtette el a megjegyzést.

- Azt hittem, én tudom mások gondolatait olvasni – jegyeztem meg csúfondárosan. Bella elhúzta száját.

- Ehhez nem kell gondolatolvasónak lenni – felelt tésztáját tekergetve.

- Nem? – húztam fel szemöldököm.

- Nem – mondta határozottan, s a szemeimbe nézett. Szája ütemesen mozgott, miközben a villát és a kanalat lerakta a tányér mellé.

- Elég volt? – kérdeztem meglepetten.

- Igen, köszönöm.

- Alig ettél – róttam meg.

 - Bőven elég volt. Különben sem tudok úgy enni, hogy közben nézel – pirult el.

-
 Sajnálom – feleltem azonnal, s felegyenesedtem.

- Semmi baj. Öhm… szükségem van pár emberi percre – mondta zavartan felállva.

- Természetesen – bólintottam. – A szobámban leszek. - Bella aprót biccentett, majd a lépcső felé indult a fenti fürdőszobába. Én addig elraktam a maradékot a hűtőbe, hátha Bella később még éhes lesz, majd elmosogattam. Felmentem a szobámba, és megpróbáltam kizárni elmémből a fürdőszobából jövő hangokat, ezért feltettem egy lemezt a lejátszóra.

Hanyatt feküdtem az ágyon, elnyújtózva, lehunyt szemekkel engedtem át magam a zene ritmusának. Kezeimet a tarkóm alatt összefontam, mert ellenállhatatlan késztetést éreztem az iránt, hogy ujjaimmal üssem az ütemet. Amíg Bella nem volt mellettem, volt időm arra, hogy újra elgondolkodhassak tetteimen. Nem akartam fájdalmat okozni neki, semmiképpen sem, de mindent meg is akartam adni számára. Még azt is, ami nekem soha nem lesz lehetséges. Ha dobogna még szívem, már belesajdult volna a sok ellentétes érzésbe és kívánságba, amivel elhalmozom egyben testemet, elmémet.

Úgy éreztem, testem megadva magát ellentétes érzékeinek, szétszakadva próbálja teljesíteni vágyaimat. Olyan egyszerű lett volna, ha hagyom Bellának, tegyen, amit csak akar, s nem kellene folyton leállítanom, ha önuralmam fogytán van. Egyszerű és tökéletes lenne, ezért nem adatott meg nekem. Azóta is vezeklem, bűneim hosszas listája nem törlődik ki semmivel sem. Isten büntet, hogy a nevében szolgáltattam igazságot. Mostanra a fájdalmasan megtapasztalt szerelem már nem volt új érzés, folyamatosan körbevette lelkemet, s nem ereszti soha többé. Szeretem őt, mégsem tudom elengedni. Most nem… Önzőségem még halhatatlanságomnál is végtelenebb volt.

Önkéntelenül vettem mély levegőt, orromban még ott lapult az édeskés aroma, amely megőrjített. Gondolataimat pedig mindig visszaterelte hozzá, de leginkább a biztonságához. Halk léptek társultak a zene ritmusához, az ajtó nyikordulva nyílt ki, hogy aztán ismét halljam a kilincs kattogását becsukódásánál. Nem néztem fel, csak elképzeltem őt, ahogyan lassan felém közeledik. Nagyot nyeltem.

- Mit hallgatsz? – kérdezte a csöndes zongoramű mellett.

- Gabriel Fauré – feleltem halványan elmosolyodva, még mindig a dallamokba merülve.

- Gabriel Fauré… - ismételte elgondolkodva, miközben újabb lépéseket tett felém. Kinyitottam szemeimet, s lapos pillantással néztem őt. Szemeim önkéntelenül kalandoztak el egész testén, gyöngéden simogattam pillantásommal, amitől halvány pír jelent meg arcán. – Francia? – tudakolta tekintetét az enyémbe fúrva. Aprót biccentettem. - Gabriel… - ízlelgette a szót tovább. – Mint Isten angyala – mondta csak úgy, szívverése egyre gyorsabb ütemre váltott, mintha csak a zongoraművel együtt váltaná a tempót. Ajkai résnyire elváltak egymástól, s száján át véve, mélyen szívta be tüdejébe a levegőt.

A zongoradarabban egyre magasabb hangokat ütött meg a szerző, Bella akarattal vagy anélkül, de próbálta hozzá igazítani lépéseit. Így lába már súrolta az enyémet.

- Igen… valóban – erősítettem meg. Eddig nem is igazán tudatosult bennem, csak így, hogy Bella hangosan is kimondta. Lassan, óvatosan előrehajolt, majd rátérdelt két combom között az ágyra. Súlya alatt besüllyedt a bútor. Bal kezem azonnal az ágy széléhez vándorolt, hogy a takarót magamra terítve megóvjam őt testem hidegétől.

- Ah – forgatta meg szemeit, s egy mozdulattal lerántotta rólam a takarót, vissza eredeti helyére. Egyik térdét átemelte csípőm mellé, kezeivel addig esetlenül megtámasztotta magát testem mellett. Aztán a másik felemre térdelt, és lovagló ülésben elhelyezkedett ölemben. Halkan felnyögtem, ahogy megéreztem forró bőrét – még a ruhán keresztül is perzselte az enyémet.

- Meg fogsz… fázni – préseltem ki ajkaim közül. Kezeim önkéntelenül simultak Bella térdkalácsaihoz. Szoknyája combja feléig felgyűrődött, s én nem bírtam – vagy inkább nem akartam – megállni, hogy tenyerem ne érintse bőrét, ameddig csak a gyönge anyagocska engedi. Pedig hogyan tartana vissza épp ez a kis szövet?

Magamban felhorkantam. Semmi sem tartana vissza attól, amit meg akarok csinálni. Csak saját, józan énem bírt ekkora erővel, aminek képessége szerencsére már bebizonyosodott. Uralom magamat, a bennem tomboló szörnyeteget. De nehéz, és nem vagyok benne biztos, hogy az idő múlásával ez könnyebb lenne. Ilyenkor mindig felidéztem magamban Carlisle-t, s azt, amit mondott nekem. Különleges számodra… Ezért nem lesz semmi baj… Ez a kísértés tesz erőssé…

Reméltem, hogy valóban így van. Tudtam, hogy ő bízik bennem, jobban, mint én magamban, s egy kicsit ez is erőt adott nekem. Mert nem akartam újból csalódást okozni neki. Se Esmének. Épp elég volt az az időszak, amikor elhagytam őket.

- Akkor itt vagy te… hogy ápolj és meggyógyíts – suttogta Bella, miközben tenyereit rásimította mellkasomra, s lassan arcomhoz hajolt. Kezeim felcsúsztak csípőjére, egyfajta biztonságérzetet adva számomra. Hogy én irányíthatom őt, amikor úgy gondolom, önuralmam szakadékának szélén egyensúlyozom, s félő, hogy a mélységbe – az ösztönök tudattalanjába – zuhanok.

- Ha miattam van, egyértelmű – mormoltam súrolva száját. Forró lehelete, ahogy lélegzett cirógatta ajkaimat. Bella elmosolyodott, majd száját az enyémre nyomta. Finoman csókoltam őt, s éreztem, hogy próbálja ő is magát visszafogni, nehogy megfutamodjak. Talán bizonyítani akarta, hogy képes uralkodni magán.

Pár pillanatokra megszakította csókunkat, de egy hüvelyknyit sem távolodott el tőlem. Ajkai folyamatosan érintették enyémet, míg apró mocorgásokkal ingerelt lentebb. Eldönteni azonban nem tudtam, hogy tudatosan, avagy tudat alatt teszi-e. Persze az volt a gyanúm, hogy nagyon is tudatos…

Mély lélegzeteket vett, szívverése olyan gyorsan dobolt mellkasában, hogy azt hittem menten kiszabadul teste fogságából. Nem nyitottam fel szemeimet, minden érzékemmel Bellára összpontosítottam. A tapintásommal, mellyel csípőjén gyűrtem a könnyed szoknyája anyagát, hallásommal és szaglásommal is… Az orrom már eltelítődött édes illatával eltompítva szaglásom, ajkaim visszakívánták puha, nedves száját. Mohón kaptam utána, éreztem, hogy meglepődik, de képes voltam uralkodni a bennem tomboló szörnyetegen.

Arra is számítottam, hogy Bella már nem tud magán. Mégiscsak ember, tökéletlen, s ami a legfontosabb törékeny. Kezeim csípőjéről végigsiklottak hátán egészen válláig, hogy gyöngéden eltoljam őt.

- Sajnálom – hajtotta fejét az enyém mellé, s pihegve a fülembe suttogott.

- Ez az én hibám volt – ziháltam én is, de minden szavam komolyan csengett.

- Ketten kellünk hozzá – nézett a szemeimbe határozottan, s mielőtt szólásra nyithattam volna számat, ő folytatta. – Kérlek, ne gyere az „ember vagy” mondatoddal – morogta halkan. Úgy láttam, mintha még lenne mondanivalója, de összeráncolta homlokát, s inkább elfojtotta. Sejtettem, mire gondolhat, azonban nem akartam ezen rágódni most. S, ahogy látom, ő sem akarja elrontani a helyzetet.

Ezzel nem tudtam vitatkozni, de ennek ellenére még mindig magamat hibáztattam. Bella hallgatásomat megnyugvásnak érthette, mert óvatosan újra próbálkozott. Puha csókokkal kényeztette nyakamat, majd elért számhoz. Újabb mocorgás, aminek következtében a pillanatra szüneteltetett csókunk közben felnyögtem.

Hogy elkerüljem a további hangbéli megnyilvánulásaimat, egy gyöngéd, de határozott mozdulattal átgördítettem magunkat. Így én kerültem fölülre. Kezeimmel mellette támaszkodtam, hogy még véletlenül se roppantsam össze törékeny testét. Fél lábam combjai között helyezkedett el, amihez szorosan hozzádörgölte sajátját. Mintha nem lett volna elég vágytól izzó pillantása… Ahogy rám nézett minden gondolat kiszállt fejemből, éreztem, hogy vágyakozásom egy óvatlan pillanatában megingok a szakadék szélén. Könnyen elveszthettem volna egyensúlyom, de valami visszahúzott. Vissza a valóságba. Bella arcát elsötétülő szemeimmel láttam csak, eltorzult az ijedségtől. Azontúl, hogy engem is megrémített, megvetésre kényszerítette lábaimat a szakadék szélén.

- Edward? – Hangja élesen hatolt tudatomba, s segített abban, hogy észhez térjek. Elmosolyodtam, sokkal könnyebb volt visszaszorítanom sötét énemet vasketrecébe, hogy Bella nem hagyta a zár kinyílását. Noha ő volt az, aki a kulcsot beledugta.

- Sajnálom… Nem viselkedem épp illedelmesen – mondtam bűnbánó, lágy tónussal, hogy valahogyan kiengeszteljem őt az előbbiek miatt, de annyira nem is bántam meg tettem. Csak annak lehetséges következményét, és ez volt a legrosszabb benne. Mert kívántam őt, nem csak a vérét. Bűnös, édes érzés volt…

- Ne is viselkedj! Kérlek! – nézett rám elgyötörten, mire felkuncogtam. Két tenyere közé fogta jéghideg arcomat, bőre szinte majdhogynem égette az enyémet. Hagytam, hogy lassan magához vonja arcomat, miközben elmélyültem barna tekintetében. Hüvelykujjai ajkaimon játszadoztak, úgy éreztem, mintha apró bizsergető pontok szikráznának bőröm alatt. Örökkévalóságnak tűnt, míg ajkaink a mai nap folyamán már sokadszorra ismételten össze nem értek. Egyszerre tört fel torkunkból az érzéki sóhaj, majd elhaltak puhatolózó csókunkban.

Ajkait végigsimogatva puszikat nyomtan állára, majd onnan nyaka selymes bőrére tértem át. Légzése kihagyott egy ütemet, s én, hogy teszteljem önuralmamat gyöngéd csókot leheltem a bőre alatt futó, kékesen derengő erecskére. Szíve heves dobogására vére sebesen meglódult ereiben, amit én halvány mosollyal nyugtáztam. Tudtam, hogy most én játszom a tűzzel, s könnyen megégethetem magam – ami akár halálos is lehet, de nem érdekelt. Vágyaim milliószorosára erősödtek, gyomrom tájékán érzett kínzó gyötrelem csupán fakó kis semmiség volt.

Jobb kezemmel kisimítottam egy tincset, ami egészen hosszan előrenyúlt keblére. Ujjbegyeim leheletnyit érintették testét ameddig blúza engedte – tetszett a válaszként hallott kéjes nyögés. Egy pillanatra lehunytam szemeimet – homlokom hozzásimult arcához -, s elgondolkodtam azon, mire is készülök. Vagy legalábbis, mi felé hajtanak vágyaim. Elég erős voltam ehhez? Elég önuralmam volt ahhoz, hogy megadjam neki azt, amit kíván tőlem, s amit teljes mértékig megérdemel? Mi lesz, ha balul sül el? Minden egyes felvetett kérdésem tövisként szúrt bizonytalansággal teli lelkembe. Agyam azonnal egy másik lehetőséget vetített elém, de én azt haraggal löktem el magamtól. Szeretem Bellát, és mindent meg akarok neki adni! Határoztam el magamat a mai napra.

Bella zihált, a szavak csupán suttogásként jutottak el füleimbe.

- Kérlek… Ne hagyd… abba! – szakadozva ejtette ki. Mellkasa gyorsan emelkedett, s süllyedt minden ilyen alkalommal éreztem keblét testemhez súrlódni. Mintha nem is lett volna rajtam ing, olyan hatást váltott ki belőlem. Remegés futott végig testemen, miközben felnéztem rá. Arcomon egy féloldalas mosollyal feleltem neki, majd kicsit eltávolodva tőle – és jobb oldalán megtámaszkodva – elkezdtem kigombolni blúzát. Bella sötétbarna szemeiben szenvedélyesen lobogott a vágy tüze, s tudtam, hogy viszont látja saját tekintetemben is.

Nagyon lassan, szinte már gyötrő tempóban gombolgattam blúzát. Talán időt akartam még magamnak, talán egyszerűen csak ki akartam élvezni a pillanatot. Látni minél tovább azt, ahogyan pirulása egyre szebben nyíló vörös rózsákat eredményez orcáján, ahogyan kábulattól ködös pillantásával laposan engem néz. Érezni érintéseimre válaszul a testén végigszaladó apró remegéshullámot.

Az utolsó gombnál tekintetemet az övébe fúrtam, s mélyet lélegeztem. Bella óvatosan felemelte bal kezét, majd végigsimította arcomat. Közben lábát hozzádörzsölte ágyékomhoz, tenyere pedig lecsusszant nyakamon, ujjai ügyetlenül babráltak ingem gombjaival. Egyfajta megerősítés volt ez nekem, én mégsem voltam biztos magamban. Féltem… Még mindig. Próbáltam elfojtani lelkem mélyébe az érzést – érzékenyebb pontom lüktetését -, s csak is Bellára figyelni.

Gyöngéden eltoltam magamtól kezét, hogy lehúzhassam blúzát. Bella felkönyökölt, de egy percre sem engedte el pillantásomat. Tenyeremmel lesimítottam válláról a vékony anyagot, s lehajolva finoman megcsókoltam bőrét. Hátra vetette fejét, karjai reszketni kezdtek, mintha nem bírná ezt a helyzetet. Nagyot nyeltem, ahogy végignéztem fedetlen mellkasán. Rettentően kívánatos volt, s reméltem, hogy látja szemeimben ezt. De ha nem ott, akkor érzékelheti kissé lejjebb is. Ajkaimmal tovább vándoroltam fehér csipkés melltartója szélének mentén puha kebleire. Most már tudtam, nem csak attól félek, mik lesznek a következményei.

Bella tüdejében tartotta a levegőt, mintha megmoccanni sem merne másodpercnyi tétlenségem alatt.

- Lélegezz kedvesem – duruzsoltam lágyan, mire mellkasa ismételten megsüllyedt, majd apró légvételektől megemelkedett.

- Megpróbálok… - nyögte ki. – Egyenletesen…

- Remélem is – mosolyogtam rá kicsit eltávolodva tőle. Bella visszahanyatlott az ágyra. Lerángatta magáról a blúzát, s kihúzta maga alól. Vigyorogva néztem ténykedését, míg arrébb nem dobta a fehér anyagot.

- Így… már jobb – pirult el, amikor rám nézett.

- Ha megengeded, visszavenném az irányítást – nyeltem nagyot, de hangom a suttogás ellenére is teli volt szenvedéllyel. Bella megrebegtette szempilláit, s aprót biccentett, hogy tudomásul vette.

Egy könnyed mozdulattal féloldalasan mellé feküdtem, jobb kezemet ráhelyeztem lábszárára, s elindítottam felfele. Gyöngéden felgyűrtem térdig érő szoknyáját, majd miután ott egy kicsit elidőztem még feljebb csúsztattam jéghideg tenyerem az anyag alatt. Bella száját halk nyögés hagyta el. Hirtelen kaptam fel fejemet arcára, de csak egy résnyire nyitott szempárral találtam magam szembe.

Kihúztam kezemet, s ujjaimat beleakasztottam a szoknya gumibája. Bella ösztönösen emelte meg csípőjét, hogy én könnyedén legörgethessem a nem kívánt anyagot. Önkéntelenül néztem végig egész testén, egyszerűen nem bírtam betelni látványával. Gyönyörű volt… Tökéletes. Most az először megláttam értelmét vámpír létemnek, mert soha sem akartam elfelejteni ezt a pillanatot. Örökre belevéshetem emlékezetembe, még ha később akár fájdalmat is fog okozni nekem. Mert én akkor is őt fogom szeretni, ha ő már más valakit részesít ebben a kiváltságban. De most ez sem tudott érdekelni. Jelenleg csak az számított, hogy Bella az enyém. Szeret engem… A legfontosabb pedig, hogy talán ki tudom elégíteni vágyait.

- Mi… mi a baj? – kérdezte halkan, légzése azon nyomban szaggatott lett.

- Mi lenne? – kérdeztem vissza féloldalas mosollyal. – Hadd merengjek el egy kicsit szépségedben – suttogtam, s végigsimítottam tenyeremmel testét. Éreztem, milyen hatással is van rám teste látványa.

Libabőrös lett érintésem nyomán, arca pedig vörös színben pompázott szavaim eredményeként. Kezem felsiklott melltartó pántjához, majd finoman legörgettem a jobb válláról. Aztán áttértem a másik oldalára. Egy-egy csókkal hintettem be a pánt helyénél, s egy mozdulattal kikapcsoltam a melltartót. Biztatásnak vettem a tüdejéből szaggatottan kifújó levegőt. Mintha egy-egy pillanatokra elakadna lélegzete.

Először csak finoman, épphogy érintettem a puha halmokat. Még soha nem tapasztaltam ehhez foghatót. Soha nem is volt rá esélyem sem. S most Bella itt van velem, miattam borult lángba arca, tekintetéből árad az őszinteség, a szerelem. Légzésem elállt, annyira összpontosítottam, nehogy valami olyasmit tegyek, ami fájhat neki. Becézgettem, körkörös mozdulatokkal simogattam, majd ajkaimmal nyomtam rájuk gyöngéd csókokat. Bella torkából heves, gyönyörű nyögések szakadtak fel, éreztem, hogy bal kezével beletúr hajamba, s felhúzza fejemet szájához.

Kapkodó, gyors csókot váltottunk, tenyerem ösztönösen, egy belső késztetés hatására indult el testén, hogy aztán a fehér anyag alá csúsztassam. Bella egy pillanatra megdermedt, szemeit azonban nem nyitotta fel. Arca eltorzult, furcsa vonásokba rendeződött. Azonnal visszavettem vad, tüzes tempómból, s lelassítottam. Most már ziháltam azoktól az érzelmektől, amik váltakoztak lelkemben, és testemben egyaránt.

- Ne! – kezével irányította az enyémet, miközben ágyékát próbálta minél közelebb nyomni érintésemhez. Megnyugodva, mosolyogva teljesítettem kérését, ő pedig addig megpróbálta – remegő kezével - befejezni ingem kigombolását. Mikor végre sikerült neki a művelet, tenyerét mellkasomra szorította. Megrándultam, mert úgy éreztem forró bőre perzselte jéghideg testem. Egy pillanatra izmaim feszülten várakoztak, hogy aztán simogatása alatt elernyedjenek. Egy kézzel toltam le ölét fedő ruhadarabot, s azt is blúza mellé dobtam.

Bella keze beleütközött övembe, de ez sem tartotta vissza, noha csak babrálni tudott vele. Még mindig akart engem, azt, amire készülünk. Én pedig még mindig meglepődtem. Egy másodpercre sem hagytam abba kényeztetését, s ő feladta övem leszedését. Más módon próbált meg levetkőztetni. Eltolta kezemet, majd hátamra nyomva – persze úgy, hogy hagytam - ő hajolt fölém. Szabadon kioldozhatta övemet, majd áttért nadrágom kigombolására. Lehúzta rólam, s most ő járatta végig szemeit rajtam, hogy aztán tenyere is bejárja ugyan azt az utat.

Viharos érzelmeket indított el bennem, hogy úgy éreztem menten szétrobbanok. Ökölbe szorítottam kezeimet, amikor dudorodó részemhez közelített.

- Bella – nyögtem ki, s ezzel el is értem azt, hogy kizökkentsem őt. De mégsem csináltam semmit, csak hagytam, hogy lovagló ülésben elhelyezkedjen rajtam. Nem akartam elrontani semmit… Aztán Bella óvatosan, s kínzó lassúsággal magába vezette meredező férfiasságom.

Mindketten egyszerre nyögtünk fel, s nekem rettentő erővel kellett összeszorítanom a kezem, hogy még véletlenül se törjek össze semmit sem a környezetemben. Az érzés leírhatatlan volt számomra, csodálatos és gyönyörrel teli. Olyan hihetetlen volt, hogy amiről azt hittem, soha nem fogom megtapasztalni, most mégis az ellenkezője történt meg. Igen, önző voltam, de ebben a pillanatban egyetlen percét sem bántam ennek az érzésnek. Bella pedig folyamatosan belefúrta a gyönyör bódulatától elhomályosult szemeit az enyémbe, ami segített abban, hogy mindvégig fenn tartsam önuralmam korlátait. Örömmel töltött el, hogy Bella nem becsülte túl…

Lassan mozgott, arcvonásai először fájdalomról árulkodtak, majd fokozatosan eltűntek ezek a jelek. Minden rezdülését figyelemmel kísértem, s mikor már úgy gondoltam, kibírom ezt a különös érzést kiegyenesítettem ujjaimat. Combján végigsimítva, meg sem álltam kebléig. Sóhajai egyre erőteljesebben szakadtak fel torkából, hogy aztán halk sikolyok közepette elérje azt a pontot, ahol teste ívbe feszült. Nem sok kellett, s én is követtem őt.

Ernyedten hanyatlott le mellkasomra, így szinte teljesen egyszerre ziháltunk. Úgy éreztem, mintha tüdőmből ki akarna fogyni a levegő, késztetésem, hogy pótoljam azt, erősebb volt tudatomnál. Hisz nem is lett volna rá szükségem.

Bal oldalamról felhajtottam a lepedőt, hogy betakarjam vele Bella testét. Nem akartam, hogy megfázzon, bár most mintha sokkal forróbbnak hatna testhője, mint máskor.

- Um… ez… csodás volt… - suttogta Bella, tenyerével a takaró alatt simogatva.

- Igen, az volt – értettem egyet. – Nem fázol?

- Ah… Egyáltalán nem – nézett fel rám, s könnyed csókot lehelt számra. Halványan elmosolyodtam, mikor eszembe jutott egy gondolat. . Min mosolyogsz? – kérdezte Bella kíváncsian.

- Csak… - haboztam. – Alice azt hiszem pont erre az alkalomra szánta azt a ruhadarabot. Igazam van? – vigyorogtam.

- Úh, nos… igen. Azt hiszem – felelt, majd beharapta alsó ajkát. – Szerinted… úgy értem… Rájön, ha esetleg nem látta, hogy mi…

- Biztos vagyok benne, hogy látta - morogtam. Nekem nem lehet magánéletem itthon, főleg, amikor csak így kettesben hagynak minket.

- Nem baj. Most csak élvezni akarom, hogy a közelemben vagy… - felelte. Válaszként csókot nyomtam feje búbjára, s gyöngéden simogatni kezdtem haját. Halk szuszogás hallatszott, s Bella elszenderedett. Még előttünk volt az egész délután…