17. fejezet - Felhőtlen boldogság

Persze a játék folytatódik! :) Várom a szebbnél, szebb és értelmesebb kritikáitokat! :)) Ó és a fejezet enyhén súrolja a 18-as karikát... Csak enyhén, de tényleg. :D

Két óra telt el, hogy elaludt hideg karjaim közt, ami némi aggódással töltött el egészségét illetően, mégsem tudtam felébreszteni őt. Csak néztem enyhén pirospozsgás, szív alakú arcát, s hallgattam egyenletes, nyugodt szuszogását. Egyszerűen hihetetlennek tűntek az elmúlt órák, az, hogy mi történt kettőnk közt. Nem hittem, hogy van ekkora önuralmam, amit már régóta lehetetlennek tartottam. Belláért azonban bármire képes vagyok… Fejemben újra s újra leperegtek előttem az izgató képsorok, érintéseit még mindig éreztem a testemen, ahogy forró bőre végigsimogatja minden porcikám.

Tudtam, hogy hibát követtem el, mert engedtem vágyaim csábításának, s csak bűneim hosszú lajstromát növeltem vele. Lelkiismeret-furdalás tört rám, amiért ilyen önző voltam, s hajtottam magam az élvezetek mélységébe. Nem törődtem azzal, mi lesz Bellával később… Mi történik majd ezután. Mert nem így kellett volna megtörténnie, vagy inkább nem velem. Bármennyire is fájt, tudtam, én mégsem nyújthatok neki akkora élvezetet, mint… Még magamban sem fejeztem be a mondatot. A lelkemet kis időre enyhítő szorítás most ismételten visszatért, hogy kifacsarja boldogságom kevéske cseppjeit is.

Mindezek ellenére, mégis éreztem azt a megmagyarázhatatlan, földöntúli lebegést, ami ha csak néhány percre, de azóta is a fellegekbe repített. Mintha végtelen szerelmem Bella iránt egy magasabb, felsőbb síkra lépett volna, minden egyebet miniatűr semmiségekként ábrázolva a nagyvilágban. Ha csak is azokra az érzelmekre gondoltam, amik átjárták lelkemet és testemet együttlétünk alatt, akkor még a lelkiismeret-furdalás is elenyészett csekélységnek hatott.

A lemezlejátszón már rég lefutott a tű, de nekem még mindig füleimben csengtek a mű dallamai. Mert még ez is Bellát juttatta eszembe, ahogy itt fekszik karjaimban, egy angyalra hasonlító szépség. A szépség és a szörnyeteg…

Apró mocorgás, Bella jobb karja felcsúszott mellkasomon. Szemei rebbenve nyíltak fel, hogy aztán rám emelje álmosságtól csillogó tekintetét.

- Szia! – lehelte.

- Szia! – mosolyogtam rá lágyan, mire megsimította arcomat.

- Miért nem keltettél fel? – kérdezte enyhe szemrehányó éllel, miközben megdörzsölte szemeit, hogy kiűzze belőlük az álmosság homályát.

- Miért keltettelek volna? – kérdeztem vissza. – Gyönyörű vagy, amikor alszol – bókoltam. Persze komolyan is gondoltam.

- Mert nem szeretnék elvesztegetni egy percet sem, amit veled tölthetek ma délután – hagyta figyelmen kívül utolsó mondatom, de halvány pír színezte arca nem erről tanúskodott.

- Az életedből vesztegeted az időd rám… Két óra már mit sem számít - ellenkeztem gúnyosan, fájdalmas fintorba rándult arccal.

- Ezen könnyedén segíthetnénk – jegyezte meg Bella is gúnyos hanggal. Felélénkülve fúrta tekintetét aranyszín szemeimbe.

- Nem akarok erről beszélni – utasítottam el haragosan. Butasága azonnali, újbóli dühöt gerjesztett bennem ötlete iránt. Nem tudtam felfogni, hogy juthat egyáltalán ilyesmi az eszébe. Hallatlan és lehetetlen is! Nem fogom engedni soha! Azt nem… Nem akarom, hogy elveszítse a lelkét. Mert azok ellenére, hogy érzem a lelkemet facsaró érzelmeket, hiszem – még ha magamnak sem tudom teljes mértékig megmagyarázni -, hogy átváltozásomkor elvesztettem azt. Csak egy mélységes űrként maradt nem dobbanó szívem helyén, hogy valami kitöltse mellkasomat. Ha lenne lelkem, akkor miért büntetne Isten ennyiszer? S miért lenne a feneketlen lyuk sötét szemeim bizonyítéka? Azt, hogy mi is vagyok valójában.

- Egyszer pedig úgyis eljön az ideje. Talán éppen most – mondta határozottan, s mikor felnézett szemeimbe elcsuklott a hangja. – Mondd meg! – parancsolt rám hirtelen. – Mondd meg… - lehelte aztán kérlelően. Megdöbbenve néztem rá. Nem értettem, mit akar megtudni heves kitörésével.

- Mit, kedvesem? – simítottam meg arcát gyöngéden. Nem tudtam elnézni gyötrő szemeiből, fogva tartott, mint leláncolt foglyát a sötét börtön. Dühöm egy szemvillanással elpárolgott.

- Mondd meg, miért nem akarod? – nyögte ki keserves hangsúllyal. Próbálta leplezni fájdalmát, s csak néha bukkant elő megzabolázott vonásai mögül. – Miért nem akarod, hogy örökké veled legyek? – suttogta, szemeit könnyfátyol lepte el.

Mélyet sóhajtottam, orromon keresztül egész testemben szétterjedt édeskés illata. – Buta Bella… - mondtam kedveskedve, majd tüzes csókot nyomtam ajkaira. – Mindennél jobban szeretném, ha örökre a közelemben tudhatnálak – mondtam komolyan. – De tudom, hogy ez nem lehetséges, tudom, hogy nem várhatom el ezt tőled. – Ajkaira raktam mutatóujjam, mikor levegőt vett, hogy szavamba vágjon. – Nem akarom, hogy pusztán önzőségem mérhetetlen késztetésétől… olyan légy… mint én… - fejeztem be szaggatottan. Reméltem, hogy Bella nem érti félre ismét, mit is szerettem volna ezzel mondani.

- Az ellenkezője soha nem fog megtörténni – jelentette ki tisztán. – Soha, de soha! – nyomatékosította. – Ha nem vagy velem… - csuklott el újból a hangja -… akkor nincs miért élnem – halt el aztán a mondat végére.

- Ezt meg sem akarom hallani, Bella! – fogtam két tenyerem közé az arcát. – Ha velem történne valami, akármi, neked tovább kell élned a saját életed. Mintha én nem is lettem volna! – mondtam hevesen. – Ígérd meg! – követeltem kétségbeesetten a választ. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy Bellának akár csak egy hajszála is meggörbüljön. Az én, vagy akár a saját – tudatos vagy tudattalan - hibájából. Nem, ezt nem tudom elképzelni sem.

- Ezt nem ígérhetem meg neked, Edward! – sütötte le szemeit. – Mi volna jobb, ha naphosszat csak bámulnék magam elé, mint egy meghasadt szívű ember, vagy ha már nem éreznék semmiféle fájdalmat? – kérdezte csöndesen. – Mert ez történne velem… Meghasadna a szívem a hiányodban.

Önkéntelenül is belegondoltam a helyzetbe, s megborzongtam. Ha Bella… távozna e világról, én is megtalálnám a módját, hogy kövessem őt. Miért akarnék élni, ha ő már nincs e világon? Ha nem tudnám, hogy mással boldogan él valahol messze tőlem? Itt azonban volt egy apró problémám. Hova is követhetném, és hogyan, ha Isten még azelőtt kitaszítana a menny kapujából, hogy a közelébe lépnék?

- A szeretteid segítenének, hogy túléld és folytasd az emberi életed. Ahogy kellett volna, ha én nem avatkozom közbe… - Többes számban beszéltem, én mégis csak egy személyre tudtam gondolni. Egy pillanatra összeszorítottam fogaimat.

- Miért, Edward? Miért kéred tőlem, hogy megígérjem a lehetetlent? – Nem eresztette szemeivel tekintetemet, akaratlanul is elmerültem a barna mélységben. – Amikor a megoldás sokkalta egyszerűbb.

- Nem, nem egyszerűbb. Hát nem érted? – sóhajtottam elkínzottan. – Nem hagyhatom, hogy elveszítsd a lelked, ahogy én… - suttogtam meggyötörten, mégis dühösen. Dühös voltam magamra, amiért gyönge voltam annak idején. Amiért nem volt erőm itt hagyni ezt az esős kisvárost, s hagyni, hogy minden menjen a maga kerékvágásában. De én akaratosan letértem a nekem kijelölt útról, mindent felborítottam magam körül. Leginkább egy ember életét. És most bűnhődöm, vezeklem ezért.

- Erről van szó? A lelkemről? – kérdezte meghökkenten.

- Részben – feleltem semlegesen.

- Miről még? – kérte a választ idegesen.

- A szövetségről, Bella – böktem ki összeszorított fogaimon keresztül. Sokkalta összetettebb volt a „Miért nem?” kérdésére a válasz. Hogy is tehetnék ilyet vele? Elveszem a lelkét, és még attól az embertől is elszakítom, aki a legjobban szereti? Ha már szomjúságomtól vezérelve egy szörnyeteggé válok, emberi énem minden vonását meg akarom őrizni. Ez pedig nem egy olyan tett lenne, ami ezt eredményezné.

- Hogy jön az a nyomorult szövetség hozzám? – fakadt ki kétségbeesetten. Szólásra nyitottam számat, de Bella nem hagyta, hogy megszólaljak. – Nem értem… - ráncolta finoman homlokát. – Az nem… Nem számítana annak – motyogta fájdalmasan, s én nem tudtam, mire is gondolhat. Úgy szerettem volna most csak egyszer a fejébe látni. De nem bírtam… Csak a sötétség maradt, a bizonytalan hallgatás, vonásainak érzelmes könyve. - És miért veszteném el a lelkem? – folytatta. - Az örök, elpusztíthatatlan, halhatatlan része az embernek.

- Nem mindenki hiszi teljes egészében így. Mások úgy gondolják, hogy a test elmúlásával a lélek elhagyja ezt a világot – feleltem kicsit lenyugodva. Nem tölthettem ki rajta a dühömet, pont rajta. Hogy is merészelhetek ilyet?

- De tovább él szellemként – fejezte be Bella teljes meggyőződéssel, s nem tudtam eldönteni, hogy tényleg hisz is ebben – ami nem lenne meglepő tekintve Black nevelőcsaládját -, vagy csak így akar engem meggyőzni erről. Úgy tett, mintha az előbb nem is gondolkozott volna el valamin, míg engem fojtogatott annak megismerésének a vágya.

- Honnan tudhatnád, Bella? – kérdeztem hitetlenül. Még én magam sem voltam biztos benne, csak abban, hogy én nem a miatt veszítettem el a lelkemet.

Bella elmosolyodott. – Hiszem, hogy a lélek, az értelem igenis örökké él. Hiszem, hogy egy olyan jóságos, ragyogó ember, mint te, nem veszíthette el a lelkét… - ujjbegyeivel folyamatosan simogatta arcomat, apró tüzesen szikrázó pontokat idézve elő bőröm alatt. Egy másodpercre csupán, de elhomályosult elmém vitatkozó, ellentmondó énje.

- Nem? – kérdeztem vissza mérgesen, undorodva magamtól. - Embereket öltem, Bella! Elfelejtetted már? – fordítottam el fejemet, mert nem tudtam a szemeibe nézni. Olyan naivan, szerelmesen csillogtak rám, hogy képtelen voltam elviselni. Hogy bír rám így nézni, tudatában annak, miket is követtem el?

- Bűnösöket öltél! Nem ártatlanokat – érvelt hevesen, miközben gyöngéden visszafordította fejemet. Följebb tornázta magát, fejünk így egy vonalba került.

- Attól még én is bűnös vagyok, egy kárhozott vámpír… Akinek soha nem adatik meg Isten megbocsátása – mondtam csöndesen.

- Isten mindenkinek megbocsát, aki megbánja bűneit – suttogta ajkaimhoz közel. Lehelete cirógatta számat, s én egy pillanatra elkalandoztam emlékeimben.

- Még egy szörnyetegnek is, amilyen én vagyok? – fintorogtam, és lehunytam szemeimet.

- Nem vagy szörnyeteg! Te vagy a legjobb dolog az életemben… - súgta szenvedélyesen, hüvelykujjával végigsimította alsó ajkamat, majd gyöngéden rányomta száját az enyémre.

Nem tudtam tovább ellenkezni, amint megéreztem puha ajkait, elvesztem. Gyötrő gondolataimat elnyomta a számon összpontosuló bizsergető érzés, ami lassacskán, de szétterjedt egész testemben.

Szelíden toltam el Bellát. – Nem volt elég mára? – suttogtam zihálva az előbbi csók után.

- Belőled sosem elég – mondta halkan kuncogva, aztán lágyan ismét megcsókolt, én pedig hagytam, hogy elmerüljek édes kínzásában.

Alkonyodott, a lemenő nap sugarai áthatolva a felhőfoszlányokon beszűrődtek a hatalmas ablakokon keresztül, hogy narancssárgás homályba színezzék a szoba fehér falait. A kinti tájba révedve hallgattam Bella egyenletes légzését. Fogai vacogva koccantak össze.

- Fel kellene kelnünk, és venned kéne egy jó, forró fürdőt – mondtam Bellának lágyan, aki szorosan mellettem feküdt. Annak ellenére, hogy már lassan az ő teste is jéghideg volt miattam, nem tudtam magam mellől egy hüvelyknyit sem eltolni. Ráadásul az sem akartam, hogy későn érjen haza, hisz így is csak remélni tudtam, Ephraim nem szerez tudomást a ma történtekről. Halvány remény volt ez, de erőteljesen élt bennem. Hogy lenne nekünk akkora szerencsénk…? Magamban felhorkantam.

Nem tudtam, mi lenne, ha kiderülne, de semmi jóra nem számítottam.

- Nincs kedvem – motyogta Bella megborzongva.

- Tudom. Nem mintha, nekem lenne… - kuncogtam, miközben Bella haját simogattam. Kezem el-elkalandozott lejjebb testén. – De nem szeretném, ha megfáznál. Így is vacogsz – jelentettem ki, majd finoman, mégis határozottan lefejtettem engem ölelő karját, s kicsusszantam a takaró alól az ágy szélére.

- Ugye… nem akarsz felöltözni? – hallottam meg halk hangját a hátam mögül. Hátrapislantottam, ő pedig azonnal lesütötte szemeit. Szív alakú arcán két vörös rózsa jelent meg.

- Hát így nem maradhatok – nevettem.

- Nem is kell, majd fürdés után felöltözöl – mögém térdelt, s hátulról átkarolva beborította mindkettőnk testét a takaróval. Lágyan belecsókolt a nyakamba, én pedig egy pillanatra lehunytam szemeimet.

- Túlbecsülsz… az önuralmam… - nyögtem ki szaggatottan.

- Semmiképpen sem – ellenkezett, miközben egyik lábát átvetette másik oldalamra, és beleült ölembe. Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, Bella mosolyogva csókolt meg.

A karjaimba kapva felálltam, s az ajtó fele indultam - Bella körülfonta testünket a takaróval. Így mentünk az emeleten lévő fürdőszobába. A helyiségben aztán leraktam Bellát, aki a kádhoz lépve megengedte annak csapjait. Egy kis hideget a forró mellé, ujjaival folyamatosan nézte a fürdővíz hőfokát, de egy másodpercre sem szakadt el tőlem. A takaróval mindvégig magához láncolt, ami nem kis önuralmat igényelt tőlem. Háta, s feneke minden percben hozzám dörgölőzött…

Mikor úgy gondolta megfelelő a csapok beállítottsága, egy fordulatot tett, így újból szembe került velem. Kezeit körém fonta, s megszűntette közöttünk a távolságot.

- Nos… úgy látom, még nagyon jól bírod. Talán túl jól is… - az utolsó mondatot, szinte hangtalanul ejtette ki. Ferde pillantást vetettem rá, de inkább szó nélkül hagytam. Tudtam, hogy miért így mondta.

- Muszáj, kikészítesz a mai nap – jelent meg arcomon félmosoly. – Minden értelemben. - Bella csilingelően felkacagott.

- Szomjas vagy? – kérdezte meg hirtelen. Megdöbbenve néztem rá.

- Nem igazán – feleltem. Bella arcán halvány csalódottság, s némi megkönnyebbülés is átsuhant.

– Zárjuk el a csapokat – tereltem beszélgetésünket. A kádhoz lépkedtünk, így ketten, majd Bella előrehajolva elzárta a két csapot. Odanyújtottam neki a polcról levett fürdősót, s amíg ő beleöntött a vízbe egy kisebb adagot, én próbáltam visszafojtani feltörni készülő nyögésemet ebben a helyzetben.

- Gyere… - Bella lerántotta rólunk a takarót, és leengedte a padlóra. Válla felett pillantott fel szemeimbe, majd beszállt a kádba, háta mögé mutatva várt rám. Nagyot nyeltem, aztán teljesítettem „kérését”.

Hátradőltem a kádban, két kezeimet feltettem annak peremére, Bella pedig a mellkasomhoz simult. Mélyet szippantottam a helyiség édeskés gőzéből, jobb kezem önkéntelenül indult meg, hogy a vízben cirógassam Bella karját.

Időközben feloldódott a fürdősó, éreztem rózsás illatát. A forró vízzel locsolva Bellát, gyöngéden végigsimogattam minden porcikáját. Mintha ezekkel a mozdulatokkal szimbolikusan le akartam volna mosni róla azt a szennyet, amivel én magam mocskoltam be ártatlan, naiv lelkét.

- Ha megfázol, többet ilyen marhaságot nem teszünk - suttogtam fülébe.

- Nem fogok – ígérte. – A tested most nem olyan jéghideg – mondta.

- Előbb hűtöm le a vizet, mint, hogy melegedne a testem – feleltem.

- Nem baj, majd engedünk még hozzá forró vizet.

Halkan kuncogtam. – Rendben – sóhajtottam, miközben tenyerem el-elkalandozott karjáról. A puha halmok cirógatásáról egyre lejjebb haladtam, lapos hasát simogattam a vízben. Elégedetten hallgattam sóhajait, néha megnyalta ajkait, miközben bal kezével combomon támaszkodott.

Mellkasa egyenetlenül emelkedett immár, szívverésének üteme az egekbe szökött. Olyan jó volt hallgatni, hogy kezem öntudatlanul járta be a már megtett útját, oda és vissza. Bella testén libabőr futott végig, ami ráébresztett a víz hőmérsékletére. Igaz, nem éreztem, de Bella nagyon is.

Óvatosan felemelkedtem ülő helyzetbe Bellával együtt, de a csapot így sem értem el. Bella halkan felnyögött.

- Engedj forró vizet – kértem a fülébe súgva.

- Ah, csak ennyi? – rebbentette fel szempilláit, majd előrenyúlva először meg akarta engedni a vizet, aztán a vízben matatott valami után. Kihúzta a dugót, s várt egy kicsit.

- Mit csinálsz? – kérdeztem értetlenül.

- Csak kiengedek vizet – felelte, mintha csak a legostobább kérdést tettem volna fel.

- De miért?

- Mert így folyathatom a forró vizet… És nem telik meg olyan gyorsan újból – válaszolt nemes egyszerűséggel.

- Rendben – motyogtam, figyelve ténykedését.

Miután úgy a fele kád vizet leengedte – még így is eléggé tele volt, tekintve, hogy nagy a kád -, megnyitotta a forró csapot, majd visszadőlt a mellkasomra. Lábát elirányította a forró vízsugár útjából, először csak oldalra, aztán utána inkább felhúzta őket.

- Nem akarod…? – hallottam meg a suttogást, s kezével már vezette is az enyémet. Azonnal megértettem még a félmondatból is, hogy mit is szeretne. Én pedig nem haboztam neki megadni…

Tenyeremmel ismét végigjártam a már megismert kis szakaszt testén, aminek hatására újból hallhattam az egyre gyorsuló tam-tamot verő szívdobbanásait. Merészebb és bátrabb lettem, nem fenyegetett az, hogy lezuhanok a szakadék széléről, így kezem továbbvándorolt bőrén, le a számomra csak langyos vízbe.

Ahogy haladtam lejjebb, Bella úgy nyitotta szét térdeit, s kínálkozott fel hideg érintésemnek. Lábai már a kádnak támaszkodtak, csípőjével mozdulatokat írt le, próbálta ágyékát minden milliméterrel tenyeremnek nyomni. Apró csókokat nyomtam feje búbjára, majd a vízből kikandikáló vállára, míg ujjaimmal addig finoman kényeztettem őt. Először csak sóhajokkal jelezte élvezetét, amik pillanatról-pillanatra erősödtek kéjes nyögésekké. Fejét hátravetve szorította a kád peremét, szemeit erősen lehunyta, míg szájai szétnyíltak. Légzése egy levegővétel után elállt, mint aki nagyon összpontosít egyetlen egy érzésre, vagy pontra a testén…

A szörnyeteget visszatartottam, de egy pontomat nem tudtam szabályozni mintegy válaszként Bella nyögéseire, s hozzám dörgölőző testére. Kínzón, már-már fájón lüktetett, s csak nehezen sikerült elfordítanom róla figyelmemet. Bella összeszorította fogait, úgy szívta be tüdejébe az éltető oxigént, és én egy másodpercre megijedtem fájdalmas sziszegésén. Akaratlanul is megálltak ujjaim, hogy leolvashassam arcáról, mit tettem ismét.

Bella remegő ajkakkal nyitotta fel csokoládébarna szemeit, s felém fordítva fejét kérdőn rám emelte tekintetét.

- Mi… Miért… hagytad abba? – nyögte ki elkínzott vonásokkal. – Túl… Túlságosan átmentem a határon? – suttogta elcsukló hanggal.

- Nem, én csak… - próbáltam meg elmagyarázni, mit is érzek pontosan, miért álltam meg, hogy eljusson a gyönyör kapujáig. De nem bírtam kibökni semmi értelmes választ. Ezért csak előbbi tevékenységem ismételi elindításával jeleztem másodpercnyi elbizonytalanodásom elpárolgását.

Bella feleletként csókra nyújtotta ajkait, én pedig meg is adtam neki, amire vágyott. Csókunk után lehunyva tartotta szemeit, újból hallhattam légzésének egyeletlen, szaggatott ütemét. Aztán teste kisebb ívbe feszült, míg száját egy erőteljes, gyönyörrel teli sikoly hagyta el.

Zihálva ernyedt el, hogy ismét hideg mellkasomhoz simuljon. A kád ez idő alatt lassan megtelt, a víz már a perem szintjét súrolta.

- El kellene zárni a csapot – súgtam Bellának, aki még mindig rajtam pihegett.

- Ha nagyon muszáj… - emelkedett meg, aminek következtében egy kisebb adag víz a fürdőszoba padlójára loccsant. Vele együtt dőltem előre én is, s hátulról átkaroltam testét. Míg a csap elzárásával kínlódott, egyik kezemmel kisimítottam a nyakához tapadt vizes tincseket, majd megcsókoltam selymes bőrét. Bella keze abban a pillanatban lelassult, le-leesett keze a csapról, ami még mindig ontotta magából a vizet. Kicsit előrecsúsztam vele, s előrenyúlva elfordítottam a csapot.

- Ez nem ért – jegyezte meg játékosan.

- Tudom – vigyorogtam rá. Felálltunk, aztán kiszálltam a kádból és kisegítettem Bellát is. Még jó, hogy előre tudtam, biztos meg fog csúszni. És igazam lett, ha nem kapom el, akkor a feje vagy a padlón, vagy a kád peremében koppant volna. Még belegondolni is szörnyű volt…

- Um, köszönöm – sütötte le szemeit elpirulva.

- Már megszoktam, hogy téged még magadtól is meg kell, hogy védjelek – mondtam komolyan, de közben félmosolyra húzódott szám. Bella felnézett rám, és elhúzta száját.

- Ilyen az én formám – mondta aztán. Vigyorogva a szekrényhez léptem, s kiszedtem belőle két, hófehér törülközőt. Az egyiket derekam köré csavartam, míg a másikkal beborítottam Bella testét, és dörgölni kezdtem őt.

- Nem fázol? – kérdeztem ma már sokadjára.

- Nem, sőt… - simította tenyereit derekamra, a törülköző széléhez. Fejcsóválva szárogattam, s miután úgy ahogy készen lettünk, átmentünk a szobámba. Valamiért – nem is tudom, honnan vehette az ötletet - Alice a szekrényemben fenn tartott egy kisebb polcot Bellának. Most csak annyi volt a dolgom, hogy odavezessem Bellát a szekrényhez, s kitárjam előtte.

- Válassz magadnak egy ruhát – mondtam, miközben én is kiszedtem magamnak egy sötétszürke, szövetnadrágot és egy fekete inget.

- Ez… Ez ugye Alice volt? – kérdezte egy sóhaj kíséretében.

- Igen – feleltem. – Tudod, milyen.

- Tudom.

Zsebre dugott kezekkel figyeltem Bellát, aki a szekrény két ajtaját fogva, egyik lábára támaszkodva hezitált a ruhadarabok között, hogy melyiket is válassza. Végül a szokásos harisnya, szoknya és egy blúz felállásnál döntött. A harisnyát kivéve mindkét ruhanemű világoskék volt, a kedvenc színem.

- Nos, Alice gondoskodott esetleg… öhm… - pirult el, és én tudtam, mire gondolhat.

- Nyisd ki a bal oldalon a harmadik fiókot – utaltam a kis fiókos szekrényre. Bella nekem háttal kihúzta – hallottam a fa súrlódását –, és kivett belőle valamit, amit én nem láthattam. Nem fordult meg, így én tettem ezt.

- Öltözhetsz – szóltam neki. Hallottam a nehéz, vizes törülköző esését, ahogy halk puffanással eléri a padlószőnyeg anyagát. Egy kis neszezés Bella részéről, majd léptek egyenletes súrlódása, ahogy felém közelített. Hátulról hozzám simult, majd előrecsúsztatta kezeit a hasamra, s az ingen keresztül apró mozdulatokkal, de így is kényeztetett. Egyszerűen csak az érintésével. – Készen vagy? – kérdeztem rekedtesen.

- Nem egészen – mondta, mire megfordultam. Nagyot nyeltem, mert a látvány rettentően vágykorbácsoló volt, ahogy Bella egy szál alsóneműben, melltartóban állt pár hüvelyknyire előttem. Lassan eltávolodott tőlem, hívogató tekintetét mindvégig belefúrta az enyémbe.

Hátrálva egészen odáig ment, ahol az előbb volt, aztán a földről felszedte a harisnyát, a szoknyát és a blúzt is. Jobb lábát feltette az ágyra, s bebújva a harisnya szárába, érzékien feltekergette lábszárán. Szárazon nyeltem, ahogy szemeimmel végigkövettem. Szinte éreztem bőrének selymes puhaságát…

Bella, hogy ne veszítse el az egyensúlyát - ami már kezdett látszani ingatag testtartásán -, inkább leült, s a lábát átvetve a másikon, úgy görgette fel rá az összefogott harisnyaszárat. Mikor végzett, kezeivel megtámaszkodott hátul, de nem mozdultam. Muszáj erőt vennem magamon, s nem elcsábulni. Bella felhúzta egyik szemöldökét, majd észrevéve önuralmam igencsak erős megnyilvánulását felállt, s a szoknyát kezébe véve felhúzta a ruhadarabot. Miután becipzárazta hátul, végigsimítva testét a blúz után nyúlt. Minden másodperccel engem kínozva, vagy inkább csábítva.

Lassan vette fel azt is, s a gombolás is még lassabban ment. Zsebeimben összeszorítottam ökleimet, mert úgy éreztem, egyszerűen nem bírok ilyen távol maradni tőle. Ha csak az a távolság két méter is. Hogy megérintsem testét, megcsókoljam még szomjúságom oltásánál is milliószor erősebb késztetés volt. Az utolsó gombnál tartott, mikor végzett, csalódottan felnézett rám. A pirosság eluralta egész arcát, szemei azonban megbántottan néztek rám.

Itt szakadt el a cérna, egy pillanat alatt előtte termettem, s szenvedélyesen megcsókoltam. Éreztetni akartam vele, mennyire nehezemre esett, hogy ne tegyem meg ezt már akkor, amikor fehérneműben állt előttem. Nem hagyhattam, hogy ezt higgye, hogy egyáltalán nem hatott rám. Bella karjait nyakam köré fonta, testét az enyémhez préselte.

Mikor elváltak ajkaink csak ennyit mondott. – Ah… - Én pedig vigyorogva puszilgattam nedves száját.

- Ezt előbb is megtehetted volna – közölte megrovóan.

- Sajnálom, muszáj elindulnunk. Ha pedig még ez előtt megteszem, ma nem mentél volna sehova sem mellőlem – súgtam hevesen. Bella felnyögött.

- A fene azt a nagy önuralmadat – húzta el száját, mire felnevettem.

- Na gyere. Mennünk kell – Megvártam, míg felhúz egy cipőt és egy kardigánt, majd elindultunk a földszintre. Onnan a hátsó ajtóhoz vettük az irányt, ki az immár sötétségbe borult erdőbe.

A folyóig nem szóltunk semmit sem, csak egymásba karolva menetültünk, csókokat váltva, simogatva a másikat. A folyó előtt szokásomhoz híven megálltam, majd Bellát a karjaimba kapva egy mosollyal ajkaimon átugrottam a másik partra.

- Úgy szeretem ezt – szólalt meg, miután leraktam.

- Mit, kedvesem? – tudakoltam.

- Mindent, ami veled kapcsolatos – mondta egyszerűen.

- Szeretlek – feleltem boldogan egy csókot nyomva szájára, hogy aztán valaki - vagy inkább valami – elrontsa ezt a felhőtlen boldogságot. Mert az sosem tart örökké… Ezt már megtanultam.